Amikor az álarc lehull

Írta: | 2017-07-24
Megfigyelted már, hogy a nagy felismerések mikor jönnek az életedben? Többnyire nem békeidőben. Nem akkor, amikor kényelmesen éled az életedet, hanem akkor, amikor valami nagy gáz van. Amikor rá vagy kényszerítve arra, hogy szembenézz a tényekkel. Ilyenkor jössz rá, hogy akit barátodnak hittél, az valójában nem az, akivel az életedet akartad leélni, azzal nem tudsz boldog lenni, amit munkaként csinálsz, abban nem tudsz kiteljesedni, vagy amit önmagadról hittél, az nem igaz.
És ez nagyon fájdalmas tud lenni. Annyira, hogy a legtöbben ilyenkor elmenekülnek a fájdalom elől – és ezzel a tényeknek is hátat fordítanak. Görcsösen őrizgetik tovább az önmagukról és környezetükről megalkotott hazugságaikat, és teszik ezt egészen addig, amíg bele nem roppannak, vagy amíg valaki mást bele nem roppantanak.
Pedig lehetne ebből többet is kihozni. Lehetne tragédia helyett fejlődési utat is látni.

Mire jó az, ami nem jó

Jó eséllyel Te is ismersz képmutatókat. Olyan embereket, akik vagy önző érdek által vezérelve, vagy megfelelési kényszerben szenvedve, álarcot hordva élik az életüket. Boldognak hazudják magukat, pedig baromira nem azok. Egészségesnek látszanak, pedig romokban hevernek. Kifelé családi egységet és szeretetet mutogatnak, a házuk falán belül viszont lelki terrorban élnek, vagy éppen ők tartják abban hozzátartozóikat.
Aztán ott vannak a rád közvetlen veszélyt jelentő, sunyi emberek is: azok, akik látszólag segítő kezet nyújtanak neked, valójában azonban nem adni, hanem elvenni jöttek. Kihasználni a gyengeségedet vagy a szorult helyzetedet, mert így könnyebb prédát jelentesz számukra. Az álarcuk nem önmaguk megnyugtatására szolgál, hanem mások megtévesztésére.
Mindkét kategóriának bőven akad képviselője, és gondolom, neked sem kell színházba menned ahhoz, hogy álarcosbált láthass közelről. Ott vannak ezek az emberek a hozzád közel állóktól kezdve az alkalmi ismerősökön át a vállalati és állami vezetőkig minden egyes kapcsolati szinteden. Ott vannak, és olyan erősen magukra szorítják az álarcot, hogy sokszor teljesen hiteles embereknek tűnnek. Gyakran még önmaguk számára is, de számodra mindenképpen.
Aztán megdöbbensz. Koppansz egy hatalmasat, mert jön egy kemény élethelyzet – vagy számodra, vagy az álarcot hordó ember számára –, amiben már nem megy tovább a színjáték. Nem megy, mert nem marad rá fölösleges energia. Tudod, olyan ez, mint amikor észreveszed, hogy ég a házad, és már esélyed sincs eloltani, mert akkorák a lángok. Mit teszel ilyenkor? Befejezed még az éppen nézett TV-sorozatot? Vagy eszedbe jut, hogy már milyen régen ettél, és ideje lenne becsapni valamit? Esetleg elkezdesz szelektálni a régi fényképek között, hogy melyiket vidd magaddal? Vagy talán leülsz a számítógép elé, hogy egy excel táblázatban összefoglald a legfontosabb teendőket?
Nem hiszem. Egyetlen gondolat tölti ki az agyad minden rejtett zugát: Élet. Ez az egy cél lebeg a szemed előtt. Rohansz, mint az őrült, hogy a szeretteidet és önmagadat biztonságba helyezd. Nem gondolsz arra, hogy smink nélkül kell kimenned az utcára. Nem érdekel az sem, ha bugyiban vagy alsógatyában vagy. Nem érsz rá azon gondolkodni, hogy mit hagytál ott – mindezen már csak azután kezdesz el kattogni, miután a közvetlen életveszély elmúlt.
Ez a válsághelyzetek egyik legfontosabb szerepe: megmutatják, hogy mik az igazán fontos dolgok az életünkben. A legtöbben csak egy értelmetlen tragédiát látnak, pedig a válsághelyzetek egyrészt értékes tapasztalatokat is adnak, másrészt még valami nagyon fontos dolgot: egy tűéles jellemrajzot azokról, akik elszenvedői vagy szemtanúi a válságnak. Mert mindazt az energiát, amit nyugalmi állapotban a másoknak vagy önmagunknak való hazugságra fordítunk, a vészhelyzet megköveteli magának. Az álarc fenntartására már semennyi nem marad.
Ha meg akarod ismerni egy ember igazi arcát, nézd meg, hogyan reagál a válsághelyzetekre. Nem feltétlenül egy tűzesethez hasonlóra gondolok, mert az viszonylag ritka; elég egy annál kisebb kihívás is. Valami, ami megborítja a rendszert. Ami elég erős hatás ahhoz, hogy elfeledkezzen a látszatról. Ami azonnali reakciót vált ki belőle, és nincsen elég ideje gondolkodni, hogy a váratlanul kialakult helyzetben mi a legjobb stratégia.
Amikor nincs idő megfontoltan reagálni, akkor az ösztönös reakció válik dominánssá – az pedig mindig őszinte. Nincsenek eltitkolt gondolatok, nem maradnak rejtett érzések, hanem kitárulkozik a valódi személyisége az embernek. Ilyen az, amikor munkahelyi, politikai, vagy társadalmi botrány tör ki. Ilyen az, amikor megtudja valaki, hogy halálos(nak mondott) betegsége van. És ilyen az is, amikor elhagy, becsap vagy megaláz egy olyan ember, akit megtiszteltél a bizalmaddal.
Mi történik ezután? Az erre adott válaszból derül ki, hogy ki milyen ember.

Amikor a valódi jellem felbukkan

Többféle reakció adható a válsághelyzetre. Van, aki egész egyszerűen tagad. Nem akar tudomást venni a tragédiáról, vagy nem akarja elfogadni, hogy annak ő is részese. Mások agresszívan visszatámadnak: saját sebezhetőségük palástolásaként kontrollálatlan düh és kétségbeesett csapkodás jellemzi őket. Megint mások az áldozatszerep kényelmébe süllyedve vagy önmaguk ellenségévé válnak, vagy másokra mutogatnak.
Vannak azonban olyanok is, akik nem elégszenek meg ennyivel. Sem önmagukat, sem másokat nem akarnak még mélyebbre rántani, ezért inkább megkeresik, hogy mi az értelme annak, ami történt velük. Ha pedig látszólag semmi értelme nincsen, akkor ők maguk keresnek neki. A tapasztalataikat felhasználva fejlődnek, és másoknak is segítenek.
Hétköznapi körülmények között nagyon könnyű olyan képet festeni magunkról, amilyet csak szeretnénk. Békeidőben jut elég energia a hazugságra, ám a válsághelyzet mindig előhozza az emberek valódi jellemét. Ilyenkor derül ki igazán, hogy valakiben van-e alázat, vagy csak arrogancia. Ilyenkor látod meg azt, hogy kinek mennyire vagy fontos. És ilyenkor ismerheted meg önmagadat is teljes valódban: a legbelső vágyaidat, a legmélyebb félelmeidet, a benned lévő jót és az elfojtott rosszat. Mindent, aminek a létezéséről addig talán nem is tudtál, de az életösztön előhozta belőled azt.
Van, amikor ez csodálatosan pozitív élményt jelent egy nagyon kemény élethelyzet közepén. Rájössz a valódi erődre, felismered a környezetedben azokat, akik őszintén szeretnek, és megtalálod azokat az apró csodákat, amik mellett a hétköznapjaid során közömbösen elszaladtál. A válság előhozza a jót belőled.
Előfordul azonban az is, hogy megdöbbentően negatív tapasztalattal gazdagodsz, ami eleinte még jobban megnehezíti a gödörből való kimászást. Csalódsz az emberekben, vagy Te magad adsz önmagad számára is érthetetlen reakciót – mert ilyen is van. De ha tovább látsz a kezdeti döbbenetnél, dühnél és dacosságnál, akkor rájössz, hogy ez hosszútávon rengeteg hasznot hoz.
Mert lehet hordani álarcot, lehet tetszelegni, lehet azt hinni másokról vagy akár önmagunkról is, hogy milyen jók vagy erősek vagyunk, de amikor igazán megszívjuk, akkor derül ki, hogy milyen a valódi jellemünk. Akkor derül ki, hogy ki az, aki tényleg erős, és ki az, aki csak annak próbálja mutatni magát. Hogy ki az, aki tényleg bölcsen tud kezelni egy válsághelyzetet, és ki az, aki csak az észt osztja másoknak, amikor ők vívják a saját harcaikat. Hogy ki az, akiben tényleg van tisztelettudás, hit és alázat, és ki az, aki csak a felszínen mutogatja azt.
A válság könyörtelenül feltárja a valódi jellemet.

Felkarolni a tragédiát

Van ennek a dolognak valami nagyon szép része: egy felszabadító érzés, amit a kényszerből jött őszinteség hoz el. Nincs többé bújócska. Nincs többé álarcosbál. Tisztább képet kapsz a kapcsolataidról és önmagadról. Akiről eddig csak a felszín alapján formáltál véleményt, arról most a mélyből előtörő jó vagy rossz alapján is tudsz képet alkotni.
Nem mindig könnyű az új valóságoddal szembenézni, de amint ezt megteszed, sokkal egyszerűbbé válik az életed. Mert nem őrizgetsz már hamis illúziókat, nem ápolsz tovább mérgező vagy sehová sem vezető kapcsolatokat, és ha Te magad is hordtál álarcot, akkor többé már arra sem lesz szükséged.
Az, hogy válsághelyzetbe kerülünk-e, nem feltétlenül a saját döntésünkön múlik; az viszont igen, hogy hogyan reagálunk arra. Ezért nem hiszek az olyan mesékben, amiket sokan magyaráznak maguknak és másoknak, és amik arról szólnak, hogy valaki hirtelen gyökeresen megváltozott egy esemény hatására. Addig jó volt, aztán hirtelen rossz lett. Addig őszintén szeretett valakit, aztán már nem. Addig erős volt, de a másik ember tönkretette. Ilyen nincsen. Mindenki csak azt tudja adni, ami benne van. Legyen az szokatlanul jó dolog vagy rémisztően rossz, ott volt benne mindig is, csak egészen eddig nem érte őt olyan erős hatás, ami kihozta volna belőle azt.
Nem érdemes ilyenkor másokra mutogatni. Nem érdemes a másik emberben vagy önmagadban való csalódásba beleülni. Még ha fáj is, tanultál valamit. Valami nagyon fontosat. És igen, leomlott az addigi valóságod vára, de ez azért történhetett meg, mert nem volt erős az alapja. Most viszont építhetsz egy újat. Olyat, amiben álarcosbál már nem kap helyet. Olyat, aminek őszinteség és önismeret az alapja.
Ahogy a tűz pusztítása után is új élet sarjad.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

11 gondolat ehhez az íráshoz: “Amikor az álarc lehull

  1. Sz.Marianna

    Kedves Gábor!

    Nagyon igaz, nagyon jól megfogalmaztad. Köszönöm ezt az írásodat is.
    Tragédia után, a padlóról fel állva,folyamatos munka, életünk hátralévő részében, a lelkünk ápolása.
    Ez által, talán könnyebben átlátunk az álarcokon, és tudatosan távol tarthatjuk magunktól, amennyire lehet, az ilyen sok színű embereket. Valóban egy tragédia kapcsán derül ki, a hozzánk közel álló emberek igazi jelleme. Üdvözlettel: Sz. Marianna

    Reply
  2. Zoltanov

    Ahogy mondod Gábor! Így van ez, s a sors elképesztő erővel támogat az ujraépítésben. Az első lépések nehezek ugyan de az erő mindvégig veled van 🙂

    Reply
  3. Szabóné Zsóka

    Minden mondata telitalálat. Az életemre és magamra ismertem bennük. Köszönöm, Gábor!

    Reply
  4. Liza64

    Ha meg akarod ismerni egy ember jellemét, adj neki hatalmat, erről írtál most. A munkahelyen van ilyen – hol nincs? Azonnal belémszállt és lepattant, most halálra van sértődve és utálkozik. Ezzel az emberi gonoszsággal, butasággal nem tudok mit kezdeni, hát kerülöm. A baj az, hogy igazi skorpióként hátravonultam és várok….az alkalomra. Mert az én hátamon fát lehet hasogatni, sokáig, nagyon sokáig. De nem a végtelenségig. És ez a nő már több kollégát kicsinált itt.

    Reply
  5. Kisgyőri Magdolna

    Mérnöki precizitással képes vagy a lényeglátásra, kedves Gábor, köszönöm újfent a bölcs gondolataidat!

    Felhasználom önmagam megerősítésére, mert többször is megtörtént az életemben, hogy amikor túlterheltté váltam, túl sokfelé kellett megfelelnem, megcsalt a párom, akivel az egész életemet terveztem, sőt megbicsaklott egy barátság is, mert nem tudtam továbbra is, minden gondom mellett az önfeláldozó, áldozat szerepet játszani, csak nekik megfelelni, mindenkor elsőbbséget biztosítani, az elvárt intenzitással szolgálni az ő életcéljaikat, mert a sajátjaim lekötöttek, sőt néha megoldhatatlannak tűnő nehézségekbe taszítottak, volt ebben munkahelyi küzdelem, de volt gyermeki kötelezettség, mely minden erőmet igényelte.
    Nem értették a változást, nem is fogadták el, hogy most nekem van szükségem segítségre, de legalább megértésre.

    Ma már tudom, a gyerekkorban belém nevelt engedelmesség, másoknak megfelelés álarca hullott le rólam és ez jár veszteséggel, egyedül maradtam, ráadásul a közelemben élő egyetlen barátnő nélkül, de megérte a sok szomorú nap, mert új barátot találtam, aki ma a legjobb társam és vannak új barátok is, akik így ismertek meg, hogy vannak határai a jóságnak, mielőtt átbillen balekságba és már ügyelek, ne mutassak jobb képet magamról, már nem akarok a legjobb lenni, elég az elég jó ember is, de a törekvésem változatlan, hogy jobbá váljak, mint voltam tegnap.

    Köszönöm, felhasználom minden írásodat, megerősítenek, jó úton vagyok, hogy magamat is megkérdezem, mit is szeretnék kezdeni az életemmel, hogyan élhetnék boldogabban, mert ezzel jobban szolgálom magamat is és azokat is, akiket szeretek.
    Magdolna Sopronból

    Reply
  6. GKL

    Soha nem gondoltam volna, egy éve végképp nem, hogy mekkora erő van bennem. Csak vettem egy bakancsot, aztán egy- két kilométerrel kezdve, ment a 10-20-30 km is. Csodaszép erdőkben, hegyekben- völgyekben.
    Soha nem vagy olyan közel a benned lévő csodához, mint kint a természetben.
    Hagyj teret magad körül – engedj el mindenkit.
    Aztán könnyű leszel, szabad , megszereted az összes izmot a lábadban. Magad leszel végre.

    Reply
  7. Béla

    Jézus Krisztus az egyetlen alap, amire építhetünk. Minden más értelmetlen pazarlás. Nem a sors támogat az újraépítésben, hanem az Úr. Benne kell hinni, rá kell tekinteni…

    Reply
  8. Semler Alexander Günter

    Kedves Gábor! Elképesztő sokszor, mennyire párhuzamosan gondolkodunk. Reggel felmerül bennem egy téma és néhány órával később aztán olvasom az idepasszoló írásodat. Köszönöm, hogy vagy.
    Az álarcok nekem nagyon fontos téma. Egyrészt mert én is viseltem, másrészt pedig azért, mert körülöttem szinte mindenki viselt vagy visel. Pokoli küzdelmek, fájdalmak és hatalmas botrányok, alázások közepette szabadultam meg az álarcaimtól ( a folyamat azért még mindig tart) és hátat fordítottam azoknak, akik elárultak, akim a barátság nevében akartak átformálni, megtéríteni vagy visszatéríteni a “helyes” útra. Nagyon jól emlékszem, hányan kerestek akkor, amikor édesanyám meghalt és a gyászban majdnem én is utánamentem. És aztán jött egy pénzügyi csőd, összeomlott bennem és körülöttem minden.
    Most azon munkálkodom, hogy saját benső magomat jobban megismerjem és békére leleljek, ha kell, társak nélkül. Ez a legfontosabb, és az, hogy felfelé is nyitott maradjak. És persze jó nagyon, ha áldásként rálelünk az igaz emberi kapcsolatokra, hiszen azért társas lények vagyunk. Barátsággal, Semler Alexander Günter

    Reply
  9. Elvira

    Kedves Gábor!
    Jó olvasni az írásaidat. Igen, álarcot hordunk valahányan. Azt mutatjuk, amilyenek lenni szeretnénk, és talán ez segít abban, hogy előbb-utóbb olyanok is legyünk (szerencsénkre, vagy bánatunkra). Mások álarcát felismerni sajnos nem egyszerű, ha az ember úgy gondolkodik, hogy mindenkiben megbízom, míg át nem ver az illető. Így hát sok méltatlan ember kezébe magunk tesszük az átverés lehetőségét. Tanulni… Igen, ehhez kellene a jó emberismeret a hiszékenység helyett. Már épp ideje lenne elkezdeni tanulni, hogy haszna lehessen a sok veszteségnek, ami nélkülem nem jöhetett volna létre. 🙂 Köszi, hogy leírtad. Elgondolkodtatott.

    Reply
  10. R45

    Kedves Gábor! Köszönöm ezt az írásodat, megerősít abban, hogy jól döntöttem mikor a mérgező kapcsolatomat hatra hagytam egy álarcot viselővel. Azóta több álarcot hordó embert is felismertem a környezetemben válsághelyzetek kapcsán. Hosszú még az út es bízok benne, hogy jo irányba haladok.
    Üdvözlettel, jo egészséget kívánok neked.

    Reply
  11. Gábor

    Vélemény? Szerintem a saját nyomorult életeddel kéne foglalkozni !

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.