Ott cseszed el, hogy nevelni akarod. Ahelyett, hogy csak szeretnéd. Vagy lelépnél, ha a szeretet nem megy.
Felnőtt ember. Ahogy Te is. Felnőtt embert pedig hiába próbálsz nevelni. Nem azért, mert ne lenne képes változni (önámítás az “én nem tudok”), hanem azért, mert nem a Te feladatod.
Nem a Te feladatod megnevelni egy felnőtt embert. Ha az anyja lennél, már akkor is lekéstél volna róla. Felnőtt. És ha nem olyan felnőtté vált, mint amilyennek Te szeretnéd látni, akkor bizony így jártál.
Az emberek képesek változni. Erőszak hatására is, de szeretetben fürödve sokkal jobban. Viszont a változásra nincsen garancia. Tudom, Te szeretnél. Tudom, Te sajnálnád kidobni azokat az éveket, amiket a kapcsolatba fektettél. Tudom, Te nem akarod elveszíteni a reményt, és egyébként is, ebben a vitában neked van igazad. Tudom.
Mindig neked van igazad. Csak az a helyzet, hogy neki is. A kérdés csak az, hogy az ő igazsága és a Te igazságod hol találkozik.
Erőszakold rá a tiédet. Próbáld csak meg. Próbálkozz újra, ha még nem tetted meg elégszer. Próbáld őt átfesteni azzá a képpé, amelyet a fejedben alkottál meg. Hiszen Te tudod, hogy milyennek kéne lennie. Te mindent tudsz.
Talán csak azt nem, hogy idő közben megölted a szeretetet.