Az emberek többségének vannak álmai. Nem az éjszakaiakra gondolok, hanem a nappaliakra – azokra, amelyek élettel töltenek meg, motiválnak bennünket, és végső soron értelmet adnak az életünknek. Vannak, akik nem tesznek semmit az álmaik megvalósulásáért, csak tologatják azokat, és hol reménykedve, hol lemondóan beszélnek róluk. Reménykednek, hogy majd valahogy mégis megvalósulnak, aztán beletörődnek abba, hogy ez soha nem fog megtörténni. És éppen ezért lesz igazuk, hiszen egy helyben ácsorogva sehová nem fognak eljutni.
Aztán vannak olyanok is – a tétlenekhez képes már kevesebben, de még mindig egész sokan –, akik elindulnak, kitalálnak egy tervet, megteszik az első lépéseket az álmaik megvalósítása felé, leküzdik a kezdeti akadályokat, és reménnyel, hittel telve haladnak előre. Egészen addig, amíg el nem buknak, ami után sokan végleg fel is adják.Keleti Ágnes neve sokak számára ismerős lehet. A többszörös olimpiai bajnok tornásznő sikereivel beírta magát a sporttörténelembe, arról azonban kevesen tudnak, hogy hogyan jutott el idáig.
1921-ben született, négy évesen kezdett el tornázni, és azonnal bele is szeretett a sportágba. Onnantól kezdve lelkesen és kitartóan gyakorolt hosszú évekig, számos versenyt megnyert, majd 18 évesen a magyar válogatott tagjaként nagy reményekkel és jó esélyekkel készült Helsinkibe az 1940-es olimpiai játékokra.
De nemhogy az olimpián nem tudott részt venni – ugyanis a 2. világháború miatt törölték azt –, hanem még a túlélése sem volt biztos: zsidó származása miatt csak hamis papírokkal tudta elkerülni a deportálást. Az 1944-es londoni olimpiai játékokat szintén törölték, de a háború után, 1948-ban végre megnyílt a lehetőség, hogy megvalósítsa az álmát, és olimpiai érmet szerezzen.
Csakhogy az élet ismét közbeszólt: egy komoly sérülés miatt kénytelen volt lemondani az olimpiai részvételét. Míg sokan végleg feladják ennyi akadály után, ő kitartóan edzett tovább, hogy 1952-ben, a tornászoknál már idősnek számító 31 éves korában végre olimpiai bajnokságon versenyezhessen. Egy arany-, egy ezüst- és két bronzéremmel tért haza Helsinkiből.
De nem állt meg ennyinél. Folytatta a versenyzést, és 35 évesen, 1956-ban elindult a Melbourne-i olimpián is, ahol négy aranyérmével és két ezüstérmével az olimpia egyik legsikeresebb sportolója lett. Aktív sportolói évei alatt 46 alkalommal nyert magyar bajnoki címet, és máig ő a legeredményesebb magyar tornász. Versenyzői pályafutásának lezárása után sikeres edzőként dolgozott Izraelben, ahol a mai napig is él.
Álmai sokaknak vannak, de csak azok valósítják meg, akik a külső körülményektől és saját nehézségeiktől, félelmeiktől függetlenül következetesen haladnak előre. Úgy, mint Keleti Ágnes, akit sem világháború, sem származás, sem sérülés, sem életkor nem tántoríthatott el a céljaitól. Mert a siker legfontosabb faktora nem a szerencse és nem is a tehetség, hanem a kitartás. Akiben a belső tűz nagyobb, mint bármi, amit kifogásként lehetne használni, az el is éri a célját, bármilyen lehetetlennek tűnik az eleinte.
Ahogy a bölcs mondás szól: „akik a hegy tetején vannak, nem oda estek.” Amikor elbizonytalanodsz az utadon, mindig gondolj arra, hogy mennyire fontos az, amit szeretnél elérni. Ha az, ha valóban erre vágysz, akkor tudd, hogy a kudarc egyeseknek végállomás, másoknak egy lépcsőfok a siker felé. És hogy neked melyik, az kizárólag rajtad múlik.
Nagy köszönet Zsófinak, hogy felhívta a figyelmemet Keleti Ágnes történetére. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
