Egy idő után már felismered a kritikus pontot. Mert túl sokszor lépted át korábban. Túl sok gyötrelmes időszak van már mögötted ahhoz, hogy egy újabba beleszaladj.
Luxussá válik az önfeláldozás.
Érezted eddig is, érezted egyre erősebben, amikor a kritikus pontot megközelítetted: érezted a testi és lelki fáradtságot, érezted a kétségbeesést, érezted, hogy nem lesz jó vége annak, hogy csak adsz, adsz, adsz magadból, visszaáramlás viszont nincsen.
Érezted, de maradt ugyanúgy minden.
Máglyára küldted magadat a kapcsolat, a munkahely, a barátság, vagy a célok rőzsehalmán. Mert nem gondoltad, hogy egyszer majd lángra kap úgy igazán. Érezted ugyan a füst szagát, érezted, hogy ami eddig csak meleg volt, az már kezdi égetni a húsodat, de hittél benne, hogy neked ott kell lenned, ki kell tartanod, adnod kell még többet magadból.
Aztán elleptek a lángok.
Egy idő után viszont már elkezdesz figyelni a füstre is. Az intő jelekre. A lehetőségeid beszűkülésére. A másik ember kommunikációjára. A saját fájdalmaidra. Az energiád folyamatos csökkenésére. Az egyre torzuló érzéseidre.
És megtanulod felismerni a kritikus pontot. Azt a pillanatot, amikor vagy kiadod magadnak az “Állj!” parancsot, és sürgősen leugrasz a máglyáról, vagy porrá égsz megint, mint már annyiszor.
Egy idő után már nem mérlegelsz.
Nem akarsz mindenkinek a kedvébe járni, nem akarsz bármi áron “jó ember” lenni, nem Te kullogsz az utolsó helyen a saját prioritási listádon. Mert rájöttél, hogy az életeddel játszol.
És már szó nincs arról, hogy minél többet nyerj; már csak az a cél, hogy minél kevesebbet veszíts el. Az önbecsülésedből, a lelki békédből, az egészségedből, az életedből.
Egy idő után már felismered a kritikus pontot. És innen tudod, hogy végre elkezdted szeretni magad.