Nem megalázkodás, nem az alárendelt állapotba való beletörődés, nem az áldozatszerep felvétele.
Alázat. Annak elfogadása, hogy olykor az Élet lenulláz, és egyáltalán nem szégyen a nulláról újrakezdeni. Egykoron Te voltál a Valaki. A párkapcsolatodban, a munkádban, a közösségben, a kedvenc tevékenységedben.
Aztán kirúgnak. Vagy elhagynak. Vagy megaláznak. Vagy leszarnak.
Olyan emberek, akik valaha szerettek, vagy olyanok, akik azt hiszik, a seggükből húzták ki a Világegyetemet. De ez az ő dolguk. Az ő világképük, az ő frusztrációjuk, vagy az ő meggyőződésük. Ez az ő részük.
A Te részed az, hogy a kiütés meddig tart. Hogy ott a padlón fekve, fájdalmak és szégyenérzet közepette mit mondasz Magadnak.
“Vesztes vagyok. Egy nyomorult lúzer, akit porig lehet alázni bármikor. Ezt dobta a gép, nekem már úgyse lesz jobb.”
Ezt is mondhatod. Vagy választhatsz egy másik lehetőséget Magadnak:
“Ezt most csúnyán megszívtam, de valamit kezdek vele, az biztos. Felszívom magam, és felépítem újra az önbecsülésemet. Mint egy lerombolt várat. Nulláról. Téglánként. Egyesével. Alázattal.”
Az ego helyére felelősségvállalás kerül. A könnyek helyére verejték. A romok helyére pedig egy sokkal erősebb vár, amit már nem biztos, hogy bárki is le tud rombolni.
Nem azért, mert naivan elhessegeted saját sebezhetőséged gondolatát, hanem azért, mert ez a vár, ezek a falak, ezek a téglák már tapasztalatokból készülnek.
És nincs erősebb ember annál, aki a tapasztalatait felhasználva építi magát fel.