Általában két okból szokott egy ember egy másik ember életébe beleszólni: vagy azért, mert őszinte meggyőződéssel önmagát a másiknál bölcsebbnek hiszi, vagy pedig azért, mert a saját élete tartalmatlan, így a benne lévő űrt mások életével foglalkozva próbálja kitölteni. És az is előfordul – nem is ritkán –, hogy e két feltétel találkozik.
Persze a vélemény önmagában se nem jó, se nem rossz dolog. Van, amikor még hasznos is. Gondolj csak egy kisgyermekre: honnan is tudná, hogy a konnektor lyukait nem az ujjainak találták ki, a kutya farkát nem jó húzkodni, vagy a nászajándékba kapott porcelán étkészlet nem ugyanazt a célt szolgálja, mint a műanyag frizbi? Honnan tudná mindezt, ha nem lenne valaki, aki elmondja neki? Mert bár a legjobb tanítás a példamutatás, de a fenti esetek következményeit azért nem érdemes számára demonstrálni.
Nem mindegy azonban, hogy a vélemény milyen formában hangzik el. Gyermeknél sem, felnőttnél sem. Szólhat kedvesen, vagy szólhat fenyegetően. Tartozhat hozzá racionális magyarázat, vagy fel lehet böfögni nyersen is. Magában foglalhat pozitív érzelmi töltetet, vagy lehet megalázó, frusztráló, kegyetlen is. És az sem mindegy, hogy a véleményt mivel kapcsolatban fogalmazták meg. Nagyon nem mindegy.
Vannak ugyanis olyan dolgok, amikhez egy kívülállónak az ég egy adta világon semmi köze nincsen. Nem azért, mert „new age” van, és most épp az is dobálózik a „légy önmagad” szlogennel, aki ezt másokat majmolva teszi, hanem azért, mert vannak olyan dolgok az életedben, amelyekkel kapcsolatban egyetlen ember lehet csak kompetens: Te magad.
És ez egész életedben így marad.
Nem kell magyarázkodnod azért, hogy mit érzel
Az érzéseink mindig őszinték. Gyermekként még főleg azokra hagyatkozunk, aztán a nevelés hatására felnőttkorukban már sokan elnyomják azokat, de ettől még ott vannak. És igazak. Megpróbálhat valaki vitatkozni az érzéseiddel, de teljesen fölöslegesen teszi. Olyan ez, mintha elkezdene ütni Téged egy vasrúddal, és közben azt magyarázná, hogy nem is fáj ez neked. De fáj. Pont. Érzésekkel nem lehet vitatkozni.
Ezért nem is kell magyarázkodnod soha senkinek az érzéseid miatt. Ha valami jó, akkor jó, ha fáj, akkor fáj, ha pedig nem érzel semmit, akkor ez is egy őszinte állapot. Azt sem kell megmagyaráznod senkinek, ha nem azt érzed iránta vagy más iránt, mint amit ő szeretne – vagy akár elvár Tőled. Ez van, ilyenek az érzéseid, ha tetszik neki, ha nem.
Soha nem maga az érzés okoz gondot, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Lehetsz életed legmélyebb gödrében, ha abból kihozol valami értékeset, akkor megérte lent lenned. Vagy éppen táplálhatsz nagyon mély érzéseket valaki iránt, ha azokat nem fejezed ki a számára megfelelő formában, akkor az érzéseid mennek veled a temetőbe. Nem az érzéseidért vagy felelős, hanem a következő lépésért: a cselekvésért – vagy éppen annak hiányáért.
Mit kezdesz azzal, amit érzel? Elfojtod magadban, belső konfliktust okozva ezzel? Vagy faltörő kosként a másik emberre rontasz vele? Esetleg megpróbálod megérteni az érzésedet, aztán lehetőség szerint külső és belső rombolás nélkül hasznos cselekvésbe fekteted? Ez a Te felelősséged.
De maga az érzés miatt soha senkinek nem kell magyarázkodnod.
Nem kell magyarázkodnod azért, hogy ki része az életednek, és ki nem
Képzeld el, hogy egy hosszú kirándulásra indulsz. Bedobod a szükséges cuccokat a hátizsákodba, aztán irány a természet. Útitársaid is vannak: egy részük olyan, aki már az első lépésektől kezdve veled halad, míg mások menet közben csatlakoznak. Vannak köztük olyanok, akikkel jó együtt gyalogolni, és vannak olyanok is, akikkel nagyon nem. Ez a kirándulás az életed. Az életed, ami egyszer ugyanúgy véget ér, mint egy turistaút, csak ezt nem tudod, hogy mikor, és még térkép sincsen.
De amíg tudsz, gyalogolsz. Időnként leülsz picit, máskor sietősre a veszed a dolgot, de a lényeg az, hogy úton vagy. Azok az emberek pedig, akikkel megosztod az utazásodat, alapvetően meghatározzák, hogy mennyire élvezed azt. Ha valaki folyamatosan panaszkodik melletted, vagy mindig csak cseszeget, akkor vagy átveszed tőle a hozzáállását, vagy rengeteg energiádat felemészti az, hogy ne foglalkozz vele. Ha azonban megbecsülést, szeretetet és támogatást kapsz, akkor az út is sokkal élvezetesebb.
Ez az út egyedi és megismételhetetlen. Ezért az útért Te felelsz. Te döntöd el, hogy merre haladsz, és azt is Te döntöd el, hogy ezt kivel teszed. Senki más, csak Te. Sokan hivatkoznak régi ismeretségre, vérre és elválaszthatatlannak vélt kötelékekre, de valójában csak egyetlen elválaszthatatlan kötelék van: a szeretet. Ez az egy dolog határozza meg azt, hogy mennyit ér valakivel a kapcsolatod. Semmi más, csak a szeretet. Lehet a főnököd, a régi barátod, az anyád vagy egy vadidegen; ha nincsen kölcsönös megbecsülés és szeretet, akkor az a kapcsolat csak felszínes lehet.
Ennek tudatában minden más érv már nagyon gyengévé válik. Kioktathat Téged bárki arról, hogy valakit miért kell az életed részeként őrizgetned, vagy éppen miért kell megszabadulnod tőle, csakhogy ehhez neki semmi köze. Ez kizárólag a Te döntéseden múlik. Azon, hogy kit szeretsz, és kit nem. Azon, hogy kinek vagy hálás azért, amit kaptál tőle, és ki az, akiről úgy érzed, hogy csak megnehezítette az utadat. És természetesen legtöbbször nincsenek ilyen éles választóvonalak, hiszen mindannyiunknak vannak hibái és jó tulajdonságai is (igen, mindannyiunknak).
A döntés viszont a Tiéd, hogy kit őrzöl meg az életedben, és kit zársz ki onnan annak érdekében, hogy az utad szép legyen. Erről senkinek nem tartozol magyarázattal.
Nem kell magyarázkodnod azért, hogy mire mondasz nemet
Nemet mondani sokak számára lehetetlennek tűnik. Gyermekkorunkban megtanultuk, hogy meg kell felelnünk mások elvárásainak. Hogy aki nem teszi meg azt, amire kérik (vagy utasítják), az egy szemét, alávaló, de legjobb esetben is egy rosszindulatú, érzéketlen ember. Valaki, akire lehet haragudni, és akire lehet ujjal mutogatni.
Ezért az emberek jelentős része ki sem tudja mondani ezt a hárombetűs szót, ha pedig mégis megteszi, akkor bénító lelkiismeret-furdalástól szenvedve próbálja a tettét megmagyarázni. Pedig nem kell. Nem tartozol senkinek sem magyarázattal azért, ha nemet mondasz neki. Megteheted azért, mert túl sokat vár tőled, amit már nem vagy hajlandó megadni neki. Megteheted azért, mert valami számodra fontosabb dolgod van. Megteheted azért, mert túl vagy terhelve, és egyszerűen ez már nem fér bele az idődbe. Vagy megteheted azért is, mert mondjuk rossz passzban vagy, esetleg a neveltetésedből kifolyólag vagy bunkó vele. Hogy mit kezd ezzel, az az ő dolga, de magyarázkodásra nincs szükség, és értelme sincsen.
Tényleg nincs. Gondolom, Te is tapasztaltad már, hogy aki tiszteletben tartja a személyedet, az úgyis elfogadja a döntésedet, aztán annak tükrében folytatódik (vagy ha szükséges, akkor lezárul) a kapcsolatotok. Aki pedig nem tart Téged tiszteletben, annak mondhatnál bármit, úgysem arra figyel. Számára csak a saját nyomora létezik. Neked vagy a kiszolgáló személyzet, vagy a gonosz ellenség szerepe juthat, de egyenrangú partner biztosan nem lehetsz.
Ezért fölösleges magyarázkodnod. Ha nem, akkor nem. Elmondhatod ezt kedvesen is – sőt, így érdemes –, de ha tényleg így érzed, akkor legyen határozott a nem. Különben saját magadat emészted fel.
Nem kell magyarázkodnod azért, hogy mik az álmaid és miben hiszel
Gyermekként még egészen más volt. Akkor még lehettél hercegnő vagy hős lovag. Akkor még nem volt gáz nagyot álmodni, vagy egyszerűen csak a katica pöttyeit számolgatni. Akkor még nem kellett eltemetned önmagad.
Aztán idővel megtanultad szépen, hogy mik a racionális döntések, és ha az álmaid picit is kilógtak a rád húzott sablonból, akkor megnyirbáltak Téged. Elmondták, hogy amire vágysz, az hülyeség. Becsmérlő szavakkal kísérve kiröhögtek. Megpróbálták elhitetni veled, hogy a céljaid, a hited, az álmaid értéktelenek.
Talán sikerült is. Talán már fel sem mered vállalni azt, amiben hiszel. Kaptál egy vallást, egy szülői mintát, egy iskolai keretrendszert, egy íratlan, ám igen határozottan jelen lévő társadalmi szabályzatot, és vagy ezeknek megfelelve élted az életedet, vagy kívülállónak bélyegeztek meg. Időközben pedig szép lassan eltűnt mindaz, ami Te vagy. Ami élettel tölt el, amiért megéri felkelned minden reggel, és amit nem megfelelési kényszer által vezérelve teszel.
Ha ezt újra felszínre hozod, azért ne érezz bűntudatot. Egyszerűen csak lefejted magadról a fölösleges rétegeket, hogy végre valóban önmagad lehess. És ezért senkinek nem tartozol magyarázattal.
Nem kell magyarázkodnod azért, hogy hogyan éled az életed
Vannak olyan emberek, akik egy-egy döntéseddel nincsenek kibékülve, ám vannak olyanok is, akik az egész életeddel. Hol élsz? Mik a szokásaid? Milyen a lakásod? Hogyan öltözködsz? Milyen a szexuális beállítottságod? Mivel töltöd az idődet, és mi az, amire nem szánsz energiát? Mit dolgozol, és mit csinálsz szórakozásból? Összekötöd-e ezt a kettőt, hogy abból élj, amit szeretsz? Otthagyod-e a biztonságos langyos pocsolyát az érzelmi, szellemi vagy lelki kiteljesedésért cserébe?
Mindig is lesznek olyan emberek, akiknek nem fog tetszeni az, amit képviselsz. Lesznek olyanok, akik megvetnek vagy gyűlölnek azért, aki vagy. Akik megpróbálnak letéríteni az utadról, rád erőltetve a saját igazságukat. De ettől még ez csak az ő igazságuk, nem feltétlenül a Tied.
Nem, nem azt mondom, hogy szarj le mindenkit, aki máshogy gondolkodik, mint Te, mert így nem önálló lennél, csak ostoba. Érdemes inkább picit több energiát fektetned a dologba, és nem megelégedned a „mindenkinek megfelelek” és a „mindenki idióta” kategóriák egyikével, hanem megnézned azt, hogy ki mit tud hozzátenni az életedhez.
Van, aki a véleményével nagyon hasznos tükröt tart neked, van, aki többségében szemetet önt rád, azonban egy-egy gondolat-magvából értékes növény sarjadhat, és van olyan is, aki egyszerűen csak kiváló ellenpélda, aki megmutatja, hogy milyen ne legyél, és kiket kerülj el messzire. Olyan viszont nincs, akitől ne tudnál valamit tanulni – mert ez nem rajta múlik, hanem rajtad.
Az, hogy hogyan éled az életedet, nem teljesen a magánügyed. Még ha a társadalomtól elzárva, egy lakatlan szigeten emelkedő sziklaszirt tetején, remeteként töltenéd a napjaidat, akkor sem. Mert akkor is tartozol valahova. Földlakó vagy. Része az élővilágnak, ezért a cselekedeteidnek is hatása van. Azonban amíg nem ártasz másoknak vele, addig senkinek semmi köze ahhoz, hogy hogyan éled az életedet.
Akkor miért magyarázkodsz mégis?
A kérdésre a válasz nagyon egyszerű: azért, mert ezt tanultad meg. Mert beléd nevelték, hogy csak két véglet van: a jó ember, akit eltipornak, és a másokon keresztülgázoló pszichopata. Mintha az, hogy másokkal jó legyél, kizárná azt, hogy önmagadnak is jót adj. Mintha mások boldogságának a Te boldogságod lenne az ára. Ezért ha valakinek nem tetszik az, amit csinálsz, máris igazolni próbálod magad.
Persze megnyugtató dolog azt hinni, hogy ha magyarázkodsz az érzéseid, a döntéseid, az életed miatt, akkor jobb emberré válsz, és a társadalomnak is hasznosabb tagja leszel – csak ez nem igaz. Legfeljebb jobb rabszolga lehetsz. Látszólag mások, valójában azonban a saját gondolkodásod rabszolgája.
Mert az a helyzet, hogy bár mindenkinek jólesik az elismerés, és az emberek jelentős többsége szeretne tartozni valahová, nagyon nem mindegy, hogy ennek milyen ára van. Lehetsz úgy is jó ember, hogy önmagadat adod, folyamatosan fejlődsz, és csak a hasznosat teszed el abból, amit másoktól kapsz, úgy viszont nem sokáig maradsz értékes – és élő – tagja a társadalomnak, ha megfelelési kényszer által vezérelve feláldozod magadat. Mindezt csak azért, hogy valaki rányomja azt a nyomorult pecsétet az igazolólapodra: ELFOGADVA.
De ez nem elfogadás, hanem üzlet. Egy olyan üzlet, amibe előbb vagy utóbb, de biztosan belebuksz.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Életed során sokan voltak és lesznek is olyanok, akik segítenek
Tovább
Furcsa kettősség jellemzi a társadalmunkat. Miközben egyre népszerűbbek az olyan
Tovább
Ami nem öl meg, az megerősít. Várj, mondom még egyszer:
Tovább
Körbenézek, és kishitű, visszahúzódó, beletörődő nőket látok. Olyan nőket, akiket
Tovább
Érdekesen működik az emberi agy. Amit nem képes befogadni, azt
Tovább
Köszönöm szépen. Nagyon hasznosnak találtam, talán mintha magamat olvastam…..
Félelmetesen jók a cikkeid. Főleg ez. Többet tanultam az emberekről és több választ kaptam a “Na most ezzel az emberrel mit kezdjek..” kérdéseimre ezen az 1 blogon mint az egész interneten. Köszönöm szépen!
Én is szoktam gyógyulni az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben . Évente egyszer . Én nem stroke , hanem tályogosodás miatt eltávolitandó csipőprotézisemmel kerültem oda . Lehet , hogy Vizalatti tornán tornázhattunk is együtt .
Kifejtenéd ezt nekem?? ……………………… Lehetsz úgy is jó ember, hogy önmagadat adod, folyamatosan fejlődsz, és csak a hasznosat teszed el abból, amit másoktól kapsz, úgy viszont nem sokáig maradsz értékes – és élő – tagja a társadalomnak, ha megfelelési kényszer által vezérelve feláldozod magadat. Mindezt csak azért, hogy valaki rányomja azt a nyomorult pecsétet az igazolólapodra: ELFOGADVA.
De ez nem elfogadás, hanem üzlet. Egy olyan üzlet, amibe előbb vagy utóbb, de biztosan belebuksz.
Köszönöm Maryka
Kedves Gábor!
Hálás köszönet minden bölcs gondolatodért, melyet megosztasz velünk, akik szeretnénk jobb emberré válni, tanulni, boldogabban élni és ezt a jót, örömöt továbbadni a környezetünknek…
Én fentiek miatt szoktam “magyarázkodni+, de sokkal inkább megosztani a tapasztalataimat, olvasott, hallott tudást, mely fellebbentett egy-egy fátylat nálam némely tévhitemről, azt gondolván, hogy másnak is segít, akkor megosztom azzal, akinek segíthet egy nehéz élethelyzetben, vagy egy olyan szituációban, ahol vak az érzelmeitől…no nem a vak szerelemről beszélek, inkább a vak negatív érzelmekről, mely tudom, hosszú távon annak árt a legtöbbet, aki cipeli, növeszti…ez önmérgezés…ilyenkor jó tükröt tartani, ahogy mondod, csak finoman és szeretettel…
Ha nem lettek volna az életemben türelmes “magyarázók”, talán soha nem ismerem fel a tévhiteimet, olyan nagyon belém ivódtak…naivitás, balekság, hiszékenység…segítség kellett, hogy átlássam, mennyi szomorúság ért miattuk…
Megdöbbentőek Szepes Mária szavai, én mégsem tehetek mást, ha látom, hogy valaki szenved, negatív, igyekszem kihúzni a sötét veremből a fényre…
Az Ő szavai Téged igazolnak:
“Hosszú és különös tapasztalatokkal teli életemben megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni.
Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanezt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe, minden figyelmeztetés ellenére…de idővel belejön az ember.”
Te már belejöttél ebbe, már bölcs megfigyelő vagy, én még átkísérem a vakot a zebrán, akkor is, ha nem kéri…
Igyekszem megtanulni a leckét és nem kérni, hogy más is tegye, bár néha emiatt elveszítünk egy-egy barátot, házastársat, mert van, aki nem akar haladni, továbblépni és nekünk mennünk kell…mert annyi minden vár még, mit tapasztalnunk kell.
Köszönöm a gondolataidat, ma lehet, nem egy hajóban utaztunk, de nekem fentiek jutottak az írásodról eszembe.
Magdolna, Sopron
Folyamatos olvasója vagyok, nekem sikerült ezeket a z alapelveket alkalmazni.
Igy mondhatom, kiegyensúlyozottan boldogan élek, visszaigazolom gondolatai helyességét, útmutatásámak fontosságát, ennek megfogadását.
gratulálok!
Köszönöm hasznos tanácsodat rengeteg igazság van benne🤗 Legyen szép napod🤗