„Különleges vagyok! Szeretem magam! Szeretlek téged is, de még élni akarok!” – Mindannyiunk számára ismerős mondatok, amelyek masszív elhatározásra és erős önismereti alapokra utalnak – és mindössze egyetlen apró szépséghibájuk van: az, hogy nem igazak. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a bullshit kategória gyöngyszemei, melyek ha nem okoznának ennyi kárt az emberi lelkekben, akár még megmosolyogtatóak is lehetnének.

De az a helyzet, hogy felnőtt egy generációnyi fiatal, akik megtanulták, hogy milyen fontos a saját akaratuk, csak éppen azt nem tudják, hogy pontosan mit is akarnak. Azt viszont nagyon és azonnal. Fogalmuk sincs róla, hogy mit jelent a kitartás és a kemény munka, de azért jelentkeznek a zsírosan fizető pozícióra. Aztán ha nem jön össze, elmennek önmegvalósítani a londoni mekdonáldszba (nagyjából ennyi nyelvismerettel és felkészültséggel). Vagy nulla élettapasztalattal rendelkezve, a világra kulcslyukon nézelődve véleményvezérré válnak, olyan embereket gyűjtve maguk mögé, akiknek nincs ekkora önbizalmuk, de legalább hasonlóan korlátoltak.

Felnőtt egy bolyongó generáció. De vajon merre tartanak?

 

Hülyére vesznek

Mindössze néhány év alatt divattá váltak olyan hangzatos fogalmak, mint az önismeret, a tudatosság, a motiváció vagy a spiritualitás – és persze ezek tetszőleges kombinációja. Ez nem baj. Ahogy az sem, hogy mint nedves talajon a gomba, úgy nő ki a semmiből az önjelölt guruk sokasága. Hiszen még a legmérgezőbb gomba sem árt senkinek, ha nem eszik meg. A gond akkor kezdődik, ha beállsz a sorba, és bekajálod azt a sok felszínes életbölcsességet, ami a fogyasztói társadalom legújabb mellékterméke.

Mert ha a tejet leveheted a polcról anélkül, hogy meg kellene fejned a tehenet, miért ne vehetnéd le egy másik polcról a motivációt, a boldogságot és a sikereket? Ha minden azonnal elérhető, mi a fenének fektetnél be időt és energiát bármibe? Miért kéne egy karriert az alapoktól felépítened? Miért kéne ápolnod egy kapcsolatot, ha a kukába kidobva kereshetsz egy újat magadnak? Miért kéne az önfejlesztés hegyére vezető rögös utat végigküzdened, ha vannak, akik azt ígérik, hogy lifttel felvisznek?

Nagyon könnyű elhitetni az emberekkel azt, hogy mindez lehetséges. Hiszen fogyasztói szokásaink mellett egyre felszínesebbé váló emberi kapcsolataink is erősen támogatják ezt. Itt nem kell senkinek mély alapokkal rendelkeznie ahhoz, hogy ő képviselje a magas szintet. Itt elég a „tanárnak” egy leckével a diák előtt járnia (vagy járhat akár mögötte is, ha sikerül vele az ellenkezőjét elhitetnie). Itt nem kell túl sok emberismeret ahhoz, hogy embereket (meg)vezess. Itt bőven elég néhány egyszerű pszichológiai trükköt bevetned, hogy higgyenek neked.

Ennyire hülyék lennénk? Nem gondolom. Egész egyszerűen arról van szó, hogy aki nagyon éhes, azzal bármit meg lehet etetni. Márpedig az emberek többsége éhes. Ki vagyunk éhezve a figyelemre, a törődésre, a „fontos vagyok” érzésre – mindarra, amit egymás mellett elrohanva egymástól nem kapunk meg. Nem hülyék vagyunk, hanem kétségbe vagyunk esve. Görcsösen próbáljuk kívül megtalálni azt, amit nem tanultunk meg önmagunkban keresni.

Viszonylag könnyű dolguk van tehát a mai hittérítőknek – legyenek akár politikusok, hálózatépítők vagy motivációs trénerek. Elég csak odadobniuk néhány falatot az éhezőknek, és máris garantált a siker.

Önismereti ego-csapda

Könnyen lehet, hogy soha önállóbbnak nem hitték magukat emberek, mint a mostani fiatalok. Mert ők szabadok és függetlenek. Nekik senki nem mondhatja meg, hogy merre menjenek (kivéve a reklámok, a média, a politika, a főnök, az egy szinttel feljebb nyaló kolléga, a Mama-hotel többi lakója,…).

Nem a tizenévesekről beszélek, mert náluk teljesen természetes, hogy magabiztosak a semmire, és amit ma határozottan vallanak, az ellen holnap határozottan tiltakoznak. Korral jár. De hogy ez a húszon-harminc-negyven évesek körében is gyakori jelenség, az már túlmutat a kamaszodás olykor kissé bosszantó, máskor kifejezetten megmosolyogtató velejáróin. A felnőtt életkorba lépve már nemcsak a ruházatot és a zeneválasztást érinti emberünk határozott határozatlansága, hanem ezeknél jóval nagyobb felelősséggel járó döntéseket is. Párkapcsolatokat, házasságokat, gyermekeket. Lakhatást, megélhetést, pénzügyeket. Egyéni sorsokat és más életeket.

Sokan nem veszik észre, hogy a gyermekkor családi és társadalmi védőburkából kilépve már nagyobb a tétje a játéknak. Helye van itt is a bizonytalanságnak (hiszen aki mindenben biztos, az saját ostobaságának rácsai mögül szemléli a világot), ám a tettekhez már felelősség is kapcsolódik – függetlenül attól, hogy ezt valaki hajlandó felismerni, vagy inkább másokra mutogat. Az előbbi munkával jár, ami csak idővel térül meg (de akkor sokszorosan), az utóbbi látszólag ingyen van, de az árát idővel mindenkinek meg kell térítenie (és akkor már sokszorosan).

Addig viszont marad a bolyongás. Maradnak a határozottnak látszó döntések, amelyek mögött a bizonytalan, frusztrált, figyelemre sóvárgó kisgyerek bújik meg. Így szaladgálnak köztünk a felnőtt testbe zárt gyerekek, akik látszólag egyik pillanatról a másikra „hülyülnek meg”.

Ott hagyják a feleségüket vagy a férjüket. Leszarják a gyereküket. Egyik országról a másikra járva menekülnek keresik a nagy lehetőséget. Elköteleződnek valaki vagy valami mellett, aztán megfeledkeznek róla. Belevágnak a csodálatos ígéretekkel reklámozott üzletbe, és amikor fél év múlva nagyot koppannak, csak idiótán maguk elé bámulnak. Nem értik, miért ilyen gonosz és csúf a világ – az a világ, amely valahogy mégis tud szép lenni másoknak.

Ezek a mások vannak kevesebben: azok, akik úgy élik meg a jelen pillanatot, hogy közben tudják, merre tartanak. Nem azért mert így születtek (bár néhányan valóban rendelkeznek ezzel a kiváltsággal), hanem azért, mert szántak időt és energiát arra, hogy megismerjék önmagukat. Nem úgy, ahogy az instant motivációs gyöngyszemek sugallják, nem egy-egy bölcs gondolatot puffogtatva, hanem szembenézve saját gyengeségeikkel, félelmeikkel, kételyeikkel. És mindenekelőtt felvállalva azokat.

Persze tök jól el lehet csevegni hangzatos életbölcseleteket dobálva egymásnak, sőt, egész vagyonokat is ki lehet fizetni azoknak, akik a pillanatnyi megnyugvást megadják számunkra, de ez többnyire semmi több, mint drog. Menekülés egy tökéletesnek képzelt álomvilágba. A belső félelmek pillanatnyi örömökkel való takargatása egészen addig, amíg a takaró túl kicsivé nem válik. A legtöbb embernél ez néhány év alatt bekövetkezik.

Aki keres, az nem biztos, hogy talál

Semmi gond nincsen az önfejlesztéssel, az önmegvalósítással, a kísérletezgetéssel, hiszen így tudunk változást elérni önmagunkban és a világban. Valami miatt azonban sokak számára mégsem működik ez. Hiába váltanak egyik párról a másikra. Hiába utaznak több ezer kilométert az ismeretlenbe. Hiába veszik meg az új autót hitelre. Hiába ugranak rá a nagy üzleti lehetőségre. Belevágnak valamibe, aztán csalódnak, majd belevágnak valami másba, és észre sem veszik, hogy ismétlődő mintát követnek.

Úgy érzik, haladnak, pedig többnyire csak bolyonganak. Ha kell, egy-egy hangzatos szlogen mögé bújnak, de valahogy azért le kell vezetniük az egyre erősödő frusztrációjukat, melynek okát nemhogy megszüntetni képtelenek, de még fel sem ismerik. Ezért automatikusan választják helyette a szenvedélybetegséget. Vagy a körülöttük lévők szükségleteit leszaró életet. Vagy a csordából kiugrást hirdető önjelölt vezető csodájába beugrást. Vagy bármit, ami elhiteti velük, hogy igenis fontosak, szerethetőek és értékes emberek (vagy legalább elfeledteti velük, hogy baromira nem érzik annak magukat).

De egyszer majd megtalálják, amit keresnek, hiszen aki keres, az talál, ugye? Nem feltétlenül. Ugyanis ha a Szaharába mész hóvirág után kutatni, nagy valószínűséggel nem jársz sikerrel. Bizony, fontos a hely. Nagyon fontos, hogy hol keresed a saját boldogságodat, a saját értékeidet, a saját céljaidat. Mert olyan emberrel bőven fogsz találkozni, aki tálcán kínálja neked ezeket, de olyannal egész biztosan nem, aki saját magadnál jobban tudja, hogy mire van szükséged.

Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet szükséged segítőkre – akár a szeretteid közül valakire, akár egy független szakemberre. Hozzám is sokan fordulnak olyanok, akik nem látják a kiutat a helyzetükből. De sem nekem, sem bárki másnak nem lehet szerepe az, hogy birkaként vezessen embereket, akik azt skandálják: „Szabad vagyok!”. Mert hiába a betanult szöveg, ha semmi más nem történt, mint hogy egyik ketrecből a másikba tereltek Téged.

Igen, sok a céltalanul bolyongó ember. Sok az őket prédaként kiszemelő élősködő, aki a saját karámjába próbálja terelni őket. Nulla vagy minimális kompetenciával. Ügyes marketing stratégiával. A remény megcsillogtatásával. És amíg ezek az olykor bolyongó, olykor terelgetett emberek nem vállalják fel a saját életükért a felelősséget, addig ez a játék érdemi változást nem hoz számukra. És a környezetükben lévő emberek számára sem, akik miattuk szenvednek.

A legfélelmetesebb kérdés

Van egy kérdés, ami az emberek többségének vagy eszébe sem jut, vagy ha igen, akkor lehetőleg menekülnek előle. Ez a mindössze öt betűből álló kérdés így hangzik: Miért? Mért menekülök egyik helyről a másikra? Miért ugrom bele egyik kapcsolatból a másikba? Miért szívok vegyi anyagokat, vagy tompítom le teljesen az agyamat? Miért nem vagyok boldog ott, ahol vagyok?

Persze ez a kérdés nem illik bele a fogyasztói társadalom koncepciójába. Ha valami nem megy, dobd el, keress mást, használd, amíg az megy, majd dobd el és ismételd a ciklust életet végéig.  Aztán csodálkozz, hogy elteltek évtizedek, már javában a „B oldalon” jársz, és még mindig nem találtad meg azt, amit keresel. Még mindig nincs megfelelő munkahelyed, megfelelő párod, megfelelő egzisztenciád, megfelelő kikapcsolódási lehetőséged. Nem baj, fogyassz még több terméket, és majd lesz!

De ha ez nem tetszik, elkezdheted feltenni magadnak a „Miért?” kérdéseket. Elgondolkodhatsz azon, hogy ha valahol nem érzed jól magad, akkor tényleg arról van-e szó, hogy nem neked való az a környezet (ami természetesen lehetséges), vagy pedig sehol sem éreznéd jól magad, mert egészen máshol van a hiba. Benned. Mert a gyermekkorodból hozott lelki sérülésedet próbálod kompenzálni azzal, hogy folyamatosan menekülsz egyik helyzetből a másikba. Vagy elfojtottad magadban egy szükségletedet, egy fontos célodat, egy vágyadat. Vagy olyan életet élsz, ami folyamatos frusztrációt okoz benned.

Ennek a megfejtésére nincsenek kész receptek. De ha fel mered tenni a „Miért?” kérdéseket, ha nem elégszel meg egy-egy léleksimogató instant bölcsességgel, és ha úgy döntesz, hogy vállalod a saját utadért, a saját döntéseidért a felelősséget, akkor képes leszel változtatni az életeden.

És évek múlva, amikor már külső szemmel nézed a bolyongó embereket, nagyon hálás leszel önmagadnak azért, hogy nem a kényelmet választottad.