Talán nincs nagyobb tragédia annál, ha egy élet úgy fejeződik be, hogy igazán el sem kezdődött. Ha mindaz a lehetőség, ami egy emberben születésétől fogva benne van, kihasználatlanul ott marad, mert az álmait, amiket gyermekként még el mert képzelni, felnőttkorára elfojtja magában, majd viszi magával a temetőbe.
Sokan választják ezt az utat. Nem tudatosan teszik, hiszen az emberek többsége szinte semmit sem tesz tudatosan, hanem inkább csak sodródva a tömeggel, követve a készen kapott mintákat, próbálva mindenkinek megfelelni – egy valakit rendre kifelejtve a sorból: önmagát. Azt az élni vágyó embert, akinek csak a létezés jutott – mert elhitte, hogy más út nem is lehetséges számára.
Elhitte, hogy a gyermekkorában megálmodott személyes története a hazugság, nem pedig az, amit azóta a fejébe tápláltak. Vagy az, amit még most is hallgat a körülötte lévő emberektől, a médiától, a politikai propagandától. Elhitte, hogy jobban jár, ha követi a csordát, még ha szaros füvet is kell legelnie.
Mindenki próbálkozik
Nem olyan könnyű elnyomni a lélek hangját. Mindenki érzi, ha felborult a belső egyensúlya, csak nem mindenki tud – vagy akar – vele mit kezdeni. Vannak, akik a belső hiányérzetüket másokra vetítik ki, és frusztrált, folyton ideges, emberi kapcsolatokat romboló hozzáállással viszonyulnak mindenkihez. Másoknak idővel olyan erősen torzul a személyiségük, hogy már nem is feltétlenül idegesek, egyszerűen csak embertársaikon keresztülgázoló seggfejekké váltak. Megint mások nem kívül rombolnak, hanem belül (bár ezáltal közvetve kívül is megteszik), alárendelve magukat a környezetüknek, és gyakran teljesen felemésztve magukat egy betegség formájában.
Óriási küzdelmeket vívnak magukban ezek az emberek. Próbálnak kitörni az önkéntelenül felvett, de immár önkéntesen hordott bilincseikből, és próbálják ezt jó fogyasztóként valami csodapirula bevételével hamar letudni. Mert a felelősségvállalás ijesztő. Tükörbe nézni félelmetes. Az önmagába fektetett kemény munkához pedig kinek lenne kedve, ha már így is kemény munkát fektet abba, hogy utálatát leküzdve túlélje a napjait egy olyan életben, amelyben nem a saját álmait valósítja meg, hanem rabszolgaként valaki másén dolgozik?
Ördögi körnek tűnik ez. Pedig ha odafigyelnénk az apró jelekre, és nem hosszú évek, vagy akár évtizedek szenvedését kivárva próbálnánk végül kétségbeesetten tüzet oltani, akkor a megoldás is sokkal egyszerűbb lenne. Elég, ha csak megfigyeled a kamasz gyerekeket. Lehet őket szidni a kinézetük vagy a viselkedésük miatt, de ezek mind tünetek. Annak a tünetei, hogy ők is csak keresnek valamit, ahogy a felnőttek is teszik, és szintén a felnőttekhez hasonlóan ők sem igazán tudják, hogy mit.
Valahogy meg akarják találni önmagukat, és a tömegből kitűnve, önmagukat másoknál szebbnek, feltűnőbbnek, értékesebbnek érezve vélik megtalálni ennek lehetőségét. Nem kell haragudni az ilyen emberekre – legyenek akár 12, akár 42 vagy 72 évesek –, hiszen nem szól ez másról, mint egy komoly önértékelési deficitről.
Csak az szeretne görcsösen egyedi lenni, aki nem tudja, hogy már az. Aki nem ismeri a saját önkifejezésének útját, az az éppen aktuális divathullámon sodródva próbálja kifejezni önmagát – és így paradox módon éppen önkifejezési próbálkozásával válik tömegtermékké maga is.
Persze miért is ismerné az emberek többsége önmagát és a saját útját? Ki tanítja ezt meg nekik? A szülő, aki maga is görcsös megfelelési kényszerben szenvedve a csordát követi, és saját gyengeségeit következetesen átadja gyermekének is? Vagy az oktatási rendszer, amely nem az önálló gondolkodásra, hanem az irányíthatóságra nevel?
Marad tehát az egyéni útkeresés, amit marketingszövegek, divattermékek, társadalmi koncepciók és gondolkodás nélkül átvett szokások nehezítenek meg.
Vissza önmagadhoz
Valami fontosat mégis tudunk tanulni a filmekből és a reklámokból, amelyekkel folyamatosan bombáznak minket. Ez a valami nem más, mint az, hogy miért működőképesek. Amint ezt megérted, az álmaid megvalósításához is közelebb jutsz – bármilyen furcsán is hangozhat ez elsőre. Az önmagadhoz visszavezető út fontos része a Téged érő hatások felismerése és megértése.
Azért működnek a filmek és a reklámok, mert érzelmileg kapcsolódni tudunk hozzájuk. Mert az emberek szeretnének a saját életük hősei lenni, és amikor megnézik a TV-ben a romantikus, vagány, vagy éppen szenvedéseiknek véget vető hősöket (vagy csak rápillantanak egy hirdetésre a koszos buszmegállóban ácsorogva), akkor egy pillanatra elfelejtik saját szánalmas helyzetüket, és kapnak ebből az életérzésből egy apró morzsát, ami lelkesíti őket. Akkor egy picit átélik azt az érzést, amit cselekvés hiányában a valódi életükben elmulasztanak.
Gyenge kábítószer, semmi több. Pont arra elég, hogy minden maradjon ugyanúgy, ahogy eddig is volt. Mind az egyén, mind a társadalmi berendezkedés szintjén. Azok pedig, akik az öntudatlan szokásokat követő tömegből élnek, ügyesen meg is találják mindig a módját annak, hogy elhitessék az emberekkel: valódi értékeket kapnak a pénzükért vagy a még annál is értékesebb idejükért cserébe.
A lényeg ugyanaz, csak a megjelenési formája változik: egy okostelefon, egy cigaretta, vagy egy motivációs előadás is tökéletesen megfelel az életérzés átadására, és aki csak fogyasztója mindezeknek, nem pedig tudatos felhasználója, az benne is ragad a langyos pocsolyában. Nőiességüket és céljaikat feláldozó anyukák, érzelmi analfabéta családapák, mechanikusan munkába járó ember-robotok, folyamatosan elmérgesedő konfliktusok és „érthetetlenül kezelhetetlen” gyermekek az élő tünetei ennek a társadalmi jelenségnek.
Pedig van másik út is. Az önismeret útját ugyan nehezebb járni, mint az előre kitaposottat, cserébe azonban fájdalomcsillapítóként szedett érzésmorzsák helyett valódi életérzéseket kaphatsz általa. Olyan érzéseket, amiket talán már nagyon régen eltemettél magadban.
Mert nemcsak a filmek és a sorozatok főhőseit lehet szeretni, hanem önmagadat is. Nemcsak nekik drukkolhatsz, hanem megvalósíthatod a saját céljaidat is. Nemcsak velük lehetsz toleráns, elnézve a tévedéseiket és a tökéletlenségüket, hanem megteheted ezt saját magaddal is.
Mert valahol bennük is csak önmagadat keresed. A filmekben, a reklámokban, a termékekben, amiket megveszel, a cigarettában, amit elszívsz, az alkoholban, amit megiszol. Mindegyikben a saját történetedet keresed, és minél kevésbé éled meg azt a valóságban, annál több pótlékra van szükséged.
Elfojtottad önmagadat. A vágyaidat, az álmaidat, a szükségleteidet, a személyiségedet. Elnyomtad jó mélyre, de időről időre felszínre tör belőled a hiányérzet, amit külső szerekkel és megvásárolt érzésekkel legfeljebb csak elfedni lehet, megszüntetni azonban nem.
Nem mertél kiállni a világ elé a saját történeteddel, és most már talán úgy érzed, le is késted azt, hogy megtegyed.
Nem mindenkinek maradt esélye
Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor mélységes hálát érezhetsz azért, hogy ma is kinyithattad a szemeidet, és még mindig dobog a szíved. Még van lehetőséged változtatni az életeden. Még bármit módosíthatsz, újra próbálkozhatsz, tapasztalhatsz, fejlődhetsz, elbukhatsz és ismét felállhatsz. Még élsz. Még lehetsz hőse a saját történetednek.
Nem mindenkinek van már erre lehetősége. Akkor értettem ezt meg igazán, amikor hat évvel ezelőtt, 28 évesen megcsapott a halál szele. Azóta sok stroke-túlélő társammal találkoztam, sok emberi sorsot megismertem, és csodálatos sikerek mellett szomorú búcsúzásoknak is tanúja voltam.
Nincs garancia a holnapra. Nem biztos, hogy amit ma nem mersz elmondani a világnak, amit ma félsz meglépni, amit kényelmesen elhalasztasz kicsit későbbre, azt valaha is lesz még lehetőséged megtenni. A kicsit később könnyen válik túl késővé.
Volt egy lány, aki ezt már fiatalon felismerte. Rengeteg terhet cipelt magával gyermekkora óta, de úgy tűnt, sikerült letennie ezeket. Rendbe tette az emberi kapcsolatait, elindult a saját útján, és múltjának tapasztalataira építve bölcsebben és lelkesebben kezdte el élni az életét. Szerette volna mindezt átadni másoknak is. Könyvet írt. Nagy tervei voltak. De újra elgyengült, újra túlságosan magára vehette az élet terheit, és számára a stroke a búcsút jelentette.
A lányt Herczeg Helgának hívták. 33 évet élt. „Minden csupán felfogás kérdése. Az pedig, hogy egy adott dologgal kapcsolatban milyen felfogást vallunk a magunkénak, az egy megtanult nézőpont.” – írta Személyiségfelöltő című könyvében, amelynek megjelenését már nem élhette meg. A saját életén már nem tudta alkalmazni azt a rendkívüli bölcsességet, amit ilyen rövid idő alatt összegyűjtött, de közös barátunknak hála, a gondolataival mégis rengeteg embernek segíthet még.
Azoknak, akiknek még nem késő. Azoknak, akiknek még dobog a szívük, és nem temették el végleg az álmaikat. Akiknek még belül mélyen van egy történetük, amit megoszthatnak a világgal, és aminek a főhősei lehetnek.
Mi a Te történeted?
Ha még picit is megmozgat valami, ha még legalább egy egészen apró nyoma megvan benned a gyermeki lelkesedésnek, ha nem hitted el teljesen, hogy csak lefelé vezet út, akkor még megélheted a saját történetedet. Akkor még felteheted magadnak a kérdést: mi az, aminek én vagyok a főhőse?
Nem közvetetten, passzívan figyelve a késztermékek üzeneteit, nem a beteljesítetlen vágyaidat pótolva a fotelből bámult csodálatos kalanddal, nem kémiai anyagokkal elnyomva a belülről maró hiányérzetedet, hanem valódi kalandokat megélve, valódi eredményeket elérve, valódi életet élve. Valódi tettekkel és őszinte érzésekkel.
Mi a Te történeted? Mikor állsz ki vele a világ elé? Mikor fogadod el önmagadat úgy, ahogy vagy? Mikor bocsátasz meg saját magadnak a tévedéseidért, és másoknak az övéikért? Mikor válsz le a fogyasztói társadalom köldökzsinórjáról, és mikor kezded el élni azt az életet, amit nem mások akarnak rád erőltetni, hanem szabadon választod Te magad? Mikor találod meg a saját utadat?
Keresők vagyunk mindannyian – a sikerünk pedig csak azon múlik, hogy jó helyen keresünk-e. Mert azt, amit keresel, jó eséllyel nem a TV-ben fogod megtalálni, nem a legújabb termékekben, és nem is a sörösüvegben vagy a cigis dobozban, hanem ott, ahol eddig még nem mertél kutakodni. De ha elindulsz felfedezni a belső világodat, egy idő után rájössz, hogy nem is olyan félelmetes, mint amilyennek tűnt előtte. A bölcsességhez bátorságon keresztül vezet az út.
Talán holnap már késő lesz elindulni. Talán épp ma van itt az ideje.
Nagyon hálás vagyok Andrási Betty barátomnak, hogy rengeteg időt, pénzt, energiát és szeretetet fordított arra, hogy Herczeg Helga bölcs gondolatai sokakhoz eljuthassanak. A könyvébe itt tudsz beleolvasni.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Meglepő, hogyan tudnak elmenni egymás mellett életek. Találkozunk valakivel, kapcsolódunk
Tovább
Vannak, akik szidják az emberiséget, és azt mondják, pusztulásra vagyunk
Tovább
Vannak kemény élethelyzetek. Olyan helyzetek, amikor válaszút elé kerülsz. Olyan
Tovább
Kedves Hölgyek! Mit mondhatnék rólatok férfiként, ami hiteles? Mit mondhatnék,
Tovább
Veszélyes-e az oltás, vagy létszükséglet? Kellenek-e a korlátozások, vagy át
Tovább
Hová tűntek az udvarias, előzékeny, figyelmes férfiak? – hangzik el
Tovább
Nagyon hsznosnak bizonyult nekem a doktor úr tanácsa
Ez a könyv nagyon bölcsen fogalmazza meg az ember élet útját főbb vonalakban, hogy mire kell fókuszálni,ezt külön egy könyvben megemlíti egy külföldi író, is /kortalan test, időtlen tudat című művében / hogy az ember hozzáállástól függ egy kérdés, egy probléma megközelítése, akkor ez engem nagyon megragadott, és később sokszor eszembe jutott a tanítása, de tudatosan nem alkalmaztam, ennek a hátrányát viszont később megtapasztaltam,mert sokszor mentem át önsajnálatba, ami eltartott akár hónapokig is.Oka ugyan volt, mert minden kedves hozzátartozom a temetőben volt akkor, amikor támogatás kellett volna,de azért úgy nem lehet gondolkozni, hogy bezzeg ha élnének szüleim,férjem,kis húgom,kedvenc barátaim,akkor én most nem lennék egyedül a problémámmal, mert ha hiszek a bajban a Teremtőben, akkor máris nem vagyok egyedül, na de pont ez nem volt meg a tudatomban, csak a hozzátartozóim hiánya, bezzeg,ha itt lennének úgy mint régen,amikor összetartoztunk, mert az tény volt,hogy egy mindenkiért, mindenki egyért szemlélet volt a családban, nem az ölelgetés volt,hanem a szolgálat és a segítségnyújtás kiterjedt az egész rokonságra,szomszédokra,ismerősökre, ezért tudtam ezt magányomban követni 28 éven át, mert szolidaritást otthonról hoztam, ez volt a küldetésem, csak az esett rosszul érzelmileg, ha néha én kerültem bajba, akkor pont nem volt támaszom,egyedül oldottam meg kemény feladatokat, persze ha magamban csalódtam, az fájt a legjobban, de akkor viszont teljesen idegenek segítettek be, hogy ne kapjak infarktust/ ebben volt 3 szakmai ügy is !/ Ha az ember védett, meleg családból jön ki a nagy életbe, az két irányt is jelent: 1.szeretetet tud adni. 2. váratlan esemény hatására védtelenné válhat, ha a család már nincsen mögötte,akkor olyan, mintha új életet kezdene, egyedül kell helyt állnia minden nehéz helyzetben, amit lehet is vinni nagy akarattal, nekem ez az erősségem mindkét szülő génjeitől örökölve, de a hosszan tartó feszültségben a nagy lelki erő mellett is 20 év után lelkileg ki lehet merülni, és újra kell kezdeni az építkezést, mert a fizikai erőt is vissza kell szerezni.Általában meditációval hamarabb sikerült az élet energiámat visszanyerni / ebben voltak hétvégi idős, beteg,kis nyugdíjas, magányos emberek gondozása is,mely nem csak lelkileg,de fizikailag is kimerített több év után/Müller Péter útmutatása során tanultam meg, hogy kétféleképpen lehet önismeretre szert tenni: vagy elmélyült meditációs gyakorlat által, vagy a cselekvő szeretet szolgálat által, én az utóbbit választottam családi hagyományokat folytatva, így ismertem meg magam és bár elég későn, de rájöttem a földi küldetésemre is, amit jó szívvel, nyugodt lelkiismerettel el tudtam fogadni, magamévá érezni, hogy valóban ez az én utam és ez ad megnyugvást, boldogságot, még mosolyogtam is utólag rajta, hiszen ezek a képességeim, ezeket kaptam földi eszköznek, hogy megvalósítsam a küldetésem.Az igazság, a felismerés mindig egyszerű, csak meg kell érni a tudásra, mert a saját tapasztalat a legnagyobb tudás, mivel mindenki egy kis univerzum a nagy egészben, a globális térben.Ez az írónő abban nagy mester, hogy tudását egyszerűen, mégis sok összefüggéssel tudja felvázolni, az élet keresztmetszetében szinte lényegre törően,bejárva az ember kör útját, hogy mire kell oda figyelni és hogyan kell tudatossá válni.Nagy élmény volt az élet bölcsessége, szinte a karácsonyi ünnepekre egy megemelkedett szellemi jó közérzetet adott.Ünnepélyes hangulat,karácsonyi ajándék, köszönjük neki, az égieknek,és Gábornak, a közvetítőnek.Nekem most ez a 3 szemelvény azt jelentette, hogy az eddigi tudásomat előhívta, és átadta egy nagy virág csokorral, mert ebben az ő tapasztalata találkozott az én ismereteimmel és a lelkembe ivódott az.Jó összegezni a tudást, amikor már a gyakorlat is megvan hozzá, az eredmény valós.
Gábor! Gratulálok az írásaidhoz! Hálás vagyok, hogy megosztod a történeteket és az olvasóid között lehetek!
Üdvözlettel: Gácsi Zsuzsanna
Gábor, megrendeltem Helga könyvét Bettynek köszönhetően. Nagyon kíváncsi vagyok rá. A fa alá fog kerülni, ha a posta időben kiszállítja 🙂
Ha már látjuk a baj gyökerét, ideje gyógyítani 🙂 50% siker.
Az en almaim a szuleim tettek tonkre ugy erzem. Egyszer hogy olyan palyara kenyszeritettek amit utalok.Masodjara hogy parkapcsolataimat szaboltaltak, tinkretettek. Nem csoda h evek ota egedzsegugxi panaszok formajaban jon a felszinre a lelki kaosz amit okoztak.
Ujraszuletnek mashogy csinalnek dolgokat.
Nem latom a kiutat.
Jelenleg nem azt csinálom, amit kiskoromban gondoltam, hogy csinálni fogok (előadói pályára készültem, komikusnak, mondhatni). Útközben változtattam az irányon, amit egyetem után jártam (járni kellett). Nem abból élek, ami munka szinten végeztem (asszisztálás). Most sokkal jobb, hogy évekkel ezelőtt elméláztam (egy Hellinger családállítás segített végre kilépni a kényszer rutinból) mit is szeretnék igazából. Van, ami megvalósulhatott s van, ami még várat magára. Alapvetően azonban elégedett vagyok aktuális életemmel. Benne van az anyaságom, társ (hivatalosan feleség) létem és az a tevékenység, amivel segíthetek s magamat is töltöm vele: Access Bars, svédmasszázs különböző fajtái…
Sokan rettegnek változtatni, tudom, látom (nem értem miért? ha belebuksz valamibe, felállsz s próbálod másképpen vagy nem?). Mások nem merik elhagyni a komfortzónájukat (a langyos pisi is jobb, mint a kudarc – a bukás sokszor előrébb visz!). Bátorság nélkül nem megy. Kitartás is szükséges. A dolgokért tenni kell: álmodni kevés, attól nem realizálódik semmi. Vizualizáció és munka együtt: így ok.
Köszönöm ezt az elgondolkodtató összefoglalódat is, Gábor! Áldott, békés adventet kívánok Neked és minden olvasódnak (akik már jó úton járnak, ha olvassák soraidat és hatásukra feltesznek maguknak ?-eket s megválaszolják azokat). Üdvözlettel, TN
Nem tudok visszaemlékezni az álmaimra… ha voltak egyáltalán.