Életünk során sokaktól kapunk kért vagy kéretlen tanácsot. Vannak köztük hasznosak, és vannak, amik nagyon veszélyesek. De nemcsak kívülről lehet megvezetni minket; mi magunk is képesek vagyunk ezt megtenni önmagunkkal – méghozzá igen könnyen. Mindössze annyi elég hozzá, hogy egy fontos döntést a pillanatnyi érzelmeink szerint hozunk meg.
Persze, tudom: aki nem hallgat a szívére, az általában nagyon meg szokta bánni ezt utólag, de most nem erről van szó. Nem a szívből hozott, határozott döntésekről, hanem azokról a helyzetekről, amikor a pillanatnyi érzelmi hullámaid elvisznek egy olyan irányba, amerre valójában nem szeretnél menni. Hosszútávon biztosan nem.
Méltatlan veszekedések olyan emberekkel, akiket a legjobban szeretsz. Értelmetlen szócsaták egy kollégával vagy egy idegennel arról, hogy kinek van igaza. Lelkesen meghozott hirtelen döntések, amelyek hamar csúnya kudarchoz vezetnek. Túl hamar megadott bizalom valakinek, akit valójában nem is ismersz, csak a feléd mutatott álarca tetszik neked. És a sor még nagyon hosszan folytatható lenne, de gondolom neked is már beugrott néhány erős emlék olyan helyzetekről, amikor hagytad, hogy az érzelmeid megvezessenek.
Sokan éppen ezért nem mernek már hallgatni a szívükre. Annyiszor hittek annak a kis gonosz tanácsadónak, és ritkán jöttek ki jól a történetből. Inkább hallgatnak az észérvekre, nagyon sokszor átgondolják, hogy milyen döntést hozzanak egy adott helyzetben, és nem mennek bele semmibe, ami picit is kockázatos lehet – beleértve az érzelmi alapú kapcsolatokat is.
Aztán ott van a másik oldal is: azok az emberek, akik örök naivként nem hajlandóak megfontolt döntéseket hozni, mert bármennyi szenvedést is éltek már meg, továbbra is hisznek abban, hogy az érzelmeiket nem szabad eltemetniük. Inkább megszívják újra, csak érezzék, hogy élnek.
Valahol mindkét csoportnak igaza van. És valahol mindkettő téved.
Tényleg a szív és az agy harca ez?
Sokan azt gondolják, hogy a szívünk és az agyunk egymás ellen dolgozik. Hogy az őszinte vágyaink és az észérvekkel alátámasztható érdekeink egymással ellentétesek. Valójában azonban belső konfliktusaink és szenvedéseink oka nem a szív és az agy párharca – pedig milyen romantikusan hangzik így önjelölt mártír sorsunk igazolása –, hanem egy sokkal prózaibb dolog: a pillanatnyi kényelem és a hosszútávú boldogság közti döntés kérdése. Vagy ha úgy tetszik, az ego harca a lélek hangjával.
Amikor ugyanis nagy hévvel beleveted magad egy veszekedésbe, vagy éppen egy csábítónak látszó lehetőségbe mész bele az érzelmeidnek engedve, akkor nem teszel mást, mint ami mindannyiunk ösztönös reakciója: a pillanatnyi kényelmedet keresed. Azzal is, ha éppen az igazadat bizonygatva le akarod győzni vélt vagy valós támadódat, és azzal is, ha olyat csinálsz, ami most nagyon jó neked, később viszont legszívesebben kitörölnéd az életedből.
Akár engedsz a vágyaidnak, akár azon agyalsz, hogy ezt megtedd-e, a szíved és az agyad is ugyanazt a játékot játssza, és nem egymás ellen teszik ezt. Valójában mindketten a pillanatnyi kényelmet keresik: a szív a pillanatnyi vágyak kielégítésével, az agy a pillanatnyi félelmek elkerülésével. A kettő természetesen lehet egymással ellentétes irány – ahogy gyakran meg is történik ez –, de ez még nem jelenti azt, hogy bármelyik is helyes.
Mi van a felszín alatt?
A természet mindenre megtanít minket, ha figyelünk – és persze csak akkor, ha nem a természet irányítójának hisszük magunkat, hanem felismerjük, hogy apró részei vagyunk. Amint hajlandóak vagyunk belenézni a tükörbe, csodálatos tanításokat tudunk befogadni még a legváratlanabb helyekről is. Olyan tanításokat, amelyek mindenki számára rendelkezésre állnak, de sokan nem élnek a lehetőséggel.
Itt van például a folyó. Sokat tanulhatunk a folyótól az emberi kapcsolatainkról, de sokat tanulhatunk az érzelmeink kezeléséről is. Talán furcsán hangzik ez így elsőre, de egyáltalán nem valami elvont dologról van szó. Láttunk már folyót mindannyian, és a többségünk úszott is benne – még ha nem is az érzelmeink kezelésére asszociáltunk közben. Volt azonban két olyan dolog, amit egyből megtapasztalhattunk.
Az egyik a felszínen csapkodó hullámok. Talán számodra is okoztak már bosszúságot, vagy éppen élvezted a velük való játékot, de akármelyik is történt, egy-egy hullám hatása általában nem sokáig tartott. Megérkezett, talán odébb sodort Téged egy picit, aztán hamar eltűnt anélkül, hogy maradandó változást okozott volna.
Pontosan ez a helyzet az érzelmeinkkel is. Jönnek és mennek, csapkodnak hevesen, aztán eltűnnek, mintha soha nem is léteztek volna. Nem mindegyik, de a többségük igen. Hatásuk az adott pillanatban nagynak tűnhet, de amint lecsendesednek, felismered, hogy valójában csak a felszínen csapkodtak, mert a mélyben sokkal nagyobb erők dolgoznak.
És ez a második dolog, ami a folyóban úszva egész biztosan feltűnt neked. A sodrás. Hiába csapkodta a szél a felszínen a hullámokat, a folyó nem változtatott irányt miattuk: folyt tovább arra, amerre egyébként is folyt volna.
Mi emberek annyiban különbözünk csak, hogy sokszor megtéveszt minket az érzelmeink játéka. A felszínre figyelünk, a csapongó hullámokra, és megfeledkezünk a lelkünk hangjáról, a folyó sodrásáról. Ahelyett, hogy mélyen magunkba néznénk, hagyjuk, hogy az érzelmeink dobálják a hangulatunkat – és a cselekedeteinket is.
Az út befelé vezet
Belül mélyen minden ember pontosan tudja, hogy mire vágyik, mire van szüksége, és mi az, aminek (vagy akinek) nincs helye az életében. Mégis sokan elnyomják magukban a lelkük hangját, a csapongó érzelmeikkel pedig nem tudnak mit kezdeni. Vagy végletek közt sodródva élnek, vagy megpróbálják elfojtani az érzelmi hullámaikat, de akármelyik utat is választják, önmaguknak és a környezetüknek is ártanak. A különbséget csak az jelenti, hogy ezt közvetett vagy közvetlen módon teszik-e.
Fontos a jelen pillanat megélése – amelyre természetesen erős hatása van az aktuális érzelmeidnek –, de ugyanilyen fontos az életutad és a hosszútávú vágyaid tiszteletben tartása is. Mert ha nem tartod tiszteletben önmagadat, ha nem tartod tiszteletben azt, hogy az élet-folyód merre halad, akkor nagyon könnyen válsz a felszínen csapongó érzelmeid áldozatává. Akár pozitív kilengésről van szó, akár negatívról. Akár lelkesedsz valamiért, ami csak a fejedben létezik, akár lerombolsz valamit, ami viszont nagyon is valós és értékes. Emberi kapcsolatot. Üzleti lehetőséget. Bizalmat. Valamit, amit nem biztos, hogy újra fel tudsz építeni.
A szív nem mindig jó tanácsadó a döntéshelyzetekben. Az agy sem. Ha azonban tisztában vagy vele, hogy az első ösztönös reakciód a pillanatnyi kényelmed keresése, akkor el tudod dönteni, hogy ez a hosszútávú boldogságodat is szolgálja-e, vagy csak tévútra vezet. Hibázni így is fogsz, de már egyre kevesebbet. Vagy ha úgy tetszik: egyre nagyobb hullámok tudják csak elfeledtetni veled azt, hogy az élet-folyód merre tart – és egyre rövidebb időre tévesztenek csak meg.
A folyó felszínén okozhat hullámokat a szél csapkodása, de folyásának irányát nem az határozza meg. A valódi válaszainkat mindig az érzelmi hullámaink alatt találjuk meg.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Időnként kegyetlen játékokat tud űzni az élet. Hirtelen elvesz Tőled
Tovább
Sokak fejében él egy gyermekien naiv elképzelés embertársaik jelleméről. Egy
Tovább
Vannak olyan dolgok, amelyek hiánya sokkal többe kerül, mint az,
Tovább
Érdekesen működünk mi, emberek. Szeretünk belekényelmesedni abba, amink van, aztán
Tovább
Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nekem még egyetlen
Tovább
Kedves Gábor!
Ismét telitalálat az írásod, számomra különösen a gondolat a pillanatnyi kényelemről..
A lélek adott élettterve, amely az itt létünk alapja, a folyó mélye, ahhoz jó igaz-odni és ahogy Emőke is írta, ehhez a lelki-ismeretünk lehet az irányadó és az is segit, ha tudjuk, kik is vagyunk valójában. Szerintem a tartós boldogságunk kulcsa itt leledzik.
Szeretettel : Gabriella
Nagyon egyetértek az írásával, profitálok belőle. Jókor olvastam, éppen szükségem van rá. Talán csak azt tenném még hozzá, hogy a lelkiismeret szava az egyetlen, ami sose csap be bennünket. Igaz, hogy nehezebb meghallani a szavát… a szívünk csapongó, az agyunk se mindig megbízható. Mindkettő elcsavarható. A Lelkiismeret szerintem a biztos pont.
Kedves Gábor!
Létezik egyfajta egyensúly az intellektus és a szív között.
Nem kell sutba dobni a racionális gondolkodásunkat, de meg kell erősíteni a szívünkkel. Ha így teszünk, könnyebben hozunk jó döntéseket.
Persze ezt könnyebb tanácsolni, mint megtenni.
Üdv. Barbara
Kedves Gábor, általában egyetértek veled, ezért nem reagáltam eddig az írásaidra, most viszont más a véleményem. Mai tudásom, eddigi tapasztalataim szerint a lélek/szív sosem ad rossz tanácsot, inkább az érzékeink csapnak be, vagy épp az agyalás miatt döntünk rosszul. A problémát inkább az okozza, hogy sajnos néha nehéz meghatározni honnan jön az ötlet: az érzékeink, az agyunk vagy a lelkünk diktálja, bár úgy tapasztaltam eddig mintha a lélek/szív hangja erősebb és határozottabb lenne, és ha az általa adott tanácsot elképzeljük, megnyugszunk, örömet érzünk. Sajnos én sem hallgattam mindig ezekre a fontos és erőteljes üzenetekre, és a mai napig bánom, lehet elszalasztottam az ideális partnerem, és megúsztam volna egy súlyos balesetet, ami majdnem az életembe kerül.
Azt is látom mi a következménye, vége ha figyelmen kívül hagyjuk a lelkünk szavát. Idős , demens embereket ápolok, észrevettem, hogy a memóriájukban ott történik “filmszakadás” mikor az agyuk esetleg pillanatnyi érzéki örömük döntötta szívük helyett. Volt akinek a 60 évi házassága esett ki a memóriájából, volt akinél 35 éves kortól szakadt meg a film, mikor egy méltatlan, megalázó kapcsolatba kezdett egy nős emberrel. Így vesz revansot az szív az agyon a sok éves elnyomásért.
Ajánlom mindenkinek aki még nem látta “Az élő matrix” című tudományos ismeretterjesztő filmet, ahol laboratóriumi körülmények között bizonyítják: a szív intelligenciája magasabbrendű mint az agyé.
Ha az embert a pillanatnyi érzelme vezérli-az ritkán ad jó döntést, ezért mondták a régiek, hogy ne mindjárt határozzunk, aludjunk még egyet rá.Aki hires volt a józanságáról,rendkívüli intelligenciájáról : az anyám volt, ezért minden tiszteletet megérdemelt, meg is kapta, mert nő létére minden nehézségen úgym jutott keresztül, hogy a derűje, a humora, az embersége, sőt lelki energiája is megmaradt.Már 12 évesen megéreztem, hogy anyám valami rendkívüli ember, mert igen szegények voltunk /sok gyerek, szülők fiatalon fizikailag lerobbantak a sok gond miatt/mégis gazdag karácsonyt tudott megteremteni, minden családtag és rokon kapott hasznos ajándékot,amire én rácsodálkoztam és beleírtam a naplómba, hogy ki mit kapott/ általában ruha féléket !/Aztán amikor én elmentem 15 évesen dolgozni, én lettem a családfő és akkor rájöttem a ynám módszerére: minden éjjel átgondolta, hogy amit havonta adtam neki, a teljes gyermek fizetésemet/nem volt az sok a szezonális munkáért/ hogy kinek mit szeretne majd ajándékozni névnapra, születésnapra,karácsonyra és már nyáron kezdte megvenni és a nagy szekrénybe eldugni.Tehát az érzelmeit tudta irányítani, soha nem volt bánatos / csak komoly,elgondolkozó,filozofáló típus !/, inkább aktív,és túl józan,ezért az egész élete sikeres volt, mert küldetését mint anya,mint feleség,mint közösségi ember teljesen be tudta tölteni.A napi érzelmi hullámait elalvás előtt rendezte.Én jócskán takargattam az érzelmeimet, látszólag nem kerültem a hatásuk alá, de ha felnőttként már dönteni kellett, bizony mégis az érzelmek hatására döntöttem, ami sokszor pánik hatású volt. Az öröm, a bánat ugyanazt a hatást váltotta ki, azaz többször lett balesetem, sokszor elég komoly, de még sem életveszélyes / akár autó,akár létráról zuhanó,stb.baleset esetén/, ha bátrabban megosztottam volna barátaimmal a gondjaimat, könnyebb lett volna,de az én büszkeségem abból állt, hogy mindig erőt kell felmutatni, ha már fulladozol, arról se tudjon senki.Most utólag már nevetséges az az eset is, ami örömet jelentett, de úgy belelkesedtem egy tervem miatt,hogy azután is örömömben elestem, betörtem az orromat.Télen, a csúszós betonon úgy kísértem ki valakit a kapuhoz, hogy a lábammal örömömben szökdécseltem, majd visszafelé egy jó nagyot estem nagy döbbenetemre, hiszen éppen nagyon vidám voltam.Na, ez lehervasztott, és a tervemről lemondtam.Ez figyelmeztetés volt / azt tanultam ezotériából, hogy a baleset figyelmeztetés, nem jó úton járok !/, és mivel nem az első, utólag még jobban beláttam, hogy nagyon fontos, hogy józanul döntsünk, hiszen nem is volt reális a tervem a körülményeim miatt. Azóta belenyugodtam, ha akadályok miatt nem sikerülhetett az újabb tervem,így se öröm, se bánat miatt nem sújt baleset.Érdemes elemezni amit Gábor írt,hasznunkra válik.
Kedves Gábor,
Köszönöm a tartalmas írásaidat, pontosan leírod a helyzetet!
Igen, én is így érzem :
A szívem s agyam harcàt élem én át s nem tudom hogy jutok el az igaz döntéshez. Miért kellett ebbe bekeverednem?
Köszönöm, Gábor, jókor jött ez az írás. Épp valami hülyeséget akartam csinálni, de szerencsére megállítottál.
De jó lenne megbeszélnünk, mi a teendő, ha egy tehetségtelen pályakezdő hozzád fordul tanácsért, hogy
miként induljon el egy rögös pályán, te meg bizton tudod: kínos kudarcok érhetik, mert sült dilettáns… Biztatást vár tőled, megerősítést, segítséget és támogatást, mindent egy lapra akar feltenni, nem akar kijózanodni, te meg tudod, hogy biztos bukás várja.
Ha szembesíted a tehetségtelenségével, (ezt tenném legszívesebben), attól összeomlik, ha meg hamis illúziókat táplálsz benne, akkor reménytelen kudarcok várják, és örök keserűség lesz az élete. Talán az óvatos elterelés a jó megoldás, de nem látok rá esélyt, mert ragaszkodik a téveszméjéhez… Mért kellett ebbe belekeverednem??? —