Kevés olyan ember van az életedben, akinek ne lenne mit megbocsátanod. Mert keresztbe tett neked, vagy mert elhagyta a matchboxodat, esetleg véletlenül összetörte a kedvenc poharadat, elfelejtette a szülinapodat, megcsalt titokban, vagy nyílt támadást intézett ellened. Mindenkinek van valami a számláján, igaz? Ez azonban csak látszólag van így.
Persze elvitathatatlan Tőled minden olyan sérelmed, amit mások akarattal vagy akaratlanul okoztak neked, ahogy az sem kérdés, hogy hibátlan ember és tökéletesen tiszta kapcsolat sem létezik. Mindig is voltak és lesznek is bosszantó apróságokkal terhelő emberek, jó szándékú károkozók és mocskos lelkivilágú paraziták is, ennek pedig egyenes következménye az, hogy volt, van és lesz is olyan élethelyzet, amelyben neked jut az áldozatszerep.
És mit csinál ilyenkor a legtöbb ember? Két látszólag teljesen ellentétes irányba tartó út valamelyike közül választ.
Másfelé indulsz, ugyanoda jutsz
Az egyik út a lelkileg gyengébb, vagy mondhatjuk úgy is, hogy önmagukat kevésbé szerető emberek választása. Ez a beletörődés. „Basszus, már megint én vagyok az áldozat, de hát ez van, erről szól az életem.” Persze nem mindig ilyen erős önostorozásról van szó – vannak ennek árnyalatai. Alapvetően azonban az történik, hogy aki nem szereti magát eléggé, az beletörődve tűr, derekasan viseli a rá aggatott áldozatszerepet, és megvárja, amíg károkozója végez a dolgával (és jó esetben nem facsarja ki teljesen).
A másik út azoké, akiknek van némi önbecsülésük. Azoké, akik tudják, hogy többet érdemelnek, ezért fellázadnak, amikor valaki szembemegy az érdekeikkel és a jó érzésükkel. Harcolnak, bosszankodnak vagy visszatámadnak, hogy elkerüljék a kizsákmányolást és a még nagyobb sérülést, amit a helyzetben maradva elszenvednének. Velük már nem lehet bármit megcsinálni, mert ha szükségét érzik, képesek visszacsapni keményen.
Ettől függetlenül ők is áldozatok. Méghozzá azért áldozatok, mert annak tartják magukat – és ilyen téren nem sokban különböznek lelkileg gyengébb embertársaiktól. Ugyanúgy elfogadják a nekik osztott szerepet, és annak megfelelően játsszák végig azt a játékot, amiben eszük ágában sem volt játszani. Lehetnek lázadó, dacos, kemény áldozatok, de attól még áldozatok maradnak, mert nem ismerték fel, hogy a szereposztásba nekik is lehetett volna beleszólásuk.
Nem, nem feltétlenül tudsz elkerülni minden egyes bántást, véletlen tévedést vagy szándékos károkozást. Szívások jó eséllyel továbbra is lesznek az életedben (még ha bölcsességed növekedésével ezek száma és mértéke jó eséllyel csökken is), azonban nem mindegy, hogy milyen mentális viszonyulással állsz hozzá a sérelmeidhez. Nagyon nem mindegy.
Lehetsz bármilyen erős – vagy gondolhatod magad bármilyen erősnek –, ettől még óriási hátrányba helyezed magad, ha áldozatként tekintesz saját magadra. Ezzel ugyanis hozzájárulsz, vagy épp Te magad teremted meg a bántó és bántott közti egyenlőtlenséget, ami a konfliktus megoldását is jelentősen megnehezíti – vagy akár el is lehetetlenítheti.
Mert mi is történik ilyenkor valójában? Amint valaki úgy érzi, hogy alacsonyabb szinten van a másiknál, elkezd kompenzálni. Ha ez a kompenzáció összetörést jelent, akkor önmagát pusztítja vele, ha pedig kitörést, akkor a környezetét. Áldozatszerepből nem lehet pusztítás nélkül kikerülni. Ezért jobb, ha eleve fel sem veszed ezt a szerepet.
De hogyan tudod ezt elérni? És mégis mi köze mindennek ahhoz, hogy az emberek többsége számára a megbocsátás lehetetlen feladatnak tűnik?
Nem rólad szól
Mindenekelőtt fontos, hogy megértsd, hogy ha valaki ártott neked, az a tettét nem ellened követte el. Ne aggódj, nem valami ál-ezoterikus univerzális maszlag következik, hanem egy egyszerű pszichológiai tény, aminek az a lényege, hogy nem vagy Te olyan fontos, mint amilyennek hiszed magad. Aki kárt okoz neked, annak nem az a fő motivációja, hogy rosszat adjon számodra, hanem az, hogy önmaga számára jót. Ilyen egyszerű. Nem rólad szól, Te csak eszköz vagy ebben a történetben.
Csak az ego mondatja velünk, hogy mi vagyunk minden cselekvés mozgatórugója. És bár a saját világképünknek mindig is a középpontja leszünk (hiszen saját érzékszerveinken keresztül tudjuk csak vizsgálni a világot, és saját agyunkkal tudjuk csak megformálni a saját valóságunkat), azonban érdemes megértenünk és elfogadnunk, hogy ettől még a világegyetemnek csak egy parányi része vagyunk.
Ha idáig eljutunk – márpedig ezt nehéz lenne cáfolni –, akkor arra is rájövünk, hogy a „feljebb vagy lejjebb vagyok a másiknál” című játéknak sincsen sok értelme. És itt térünk vissza a megbocsátás fogalmához, mert ez az a pont, ahol a legtöbb ember félreértelmezi azt.
Az emberek jelentős része ugyanis azt hiszi, hogy a megbocsátással valami nagylelkű ajándékot ad (vagy adna) át kegyesen a másik ember számára. Hogy végre az áldozatszerepből kitörve most ő kerülhet feljebb egykori károkozójánál. Itt pedig kétfelé válik az út. Az egyik csoport azt mondja: „A nagy lószart, nem vagyok én idióta, dehogy kapsz te tőlem bármit is, száradjon le az összes végtagod egyesével!”, míg a másik csoport így szól: „Ó, hát én különb vagyok, az egész világ láthatja jóságomat, ezért nagylelkűen elengedem a bűneidet!”
És bár e második csoport megnyilvánulása kétségtelenül szebb és nemesebb lélekre vall (még ha ehhez gyakran társul apró betűs rész is, mely szerint „egy életen át hallgathatod tőlem, hogy annak idején milyen görény voltál velem”), mégis mindkét út az ego diadala a szeretet fölött.
Tudod, kire haragszol valójában?
Az imént említett válaszútról szóló döntés többnyire minden tudatosságot mellőzve, pillanatok alatt lezajlik, a következményei azonban már a tudatosság szintjére emelkednek. A megbocsátani képtelen ember egész életén át gyűlölettel vagy sértődöttséggel gondol arra, aki réges-régen ártott neki, és ezzel energiáinak jelentős részét le is kötötte egy teljesen improduktív foglalatosságra. Azzal ugyanis, hogy fölösleges harcokat vív nyíltan vagy önmagában, egy picivel sem jut előbbre az életében. Hátrébb viszont igen.
A másik csoport, vagyis azok, akik úgy gondolják, hogy megbocsátásukkal megajándékozzák embertársukat, vagy önmaguk piedesztálra emelésével egyfajta erkölcsi felsőbbrendűség képzelt állapotában lebegnek – és így a megbocsátásuk nem is lehet valódi –, vagy ha képesek visszaállítani az egyensúlyt bántójukkal, az eredeti konfliktus gyökeréig akkor sem jutnak el.
Miért mondom ezt? Azért, mert egy emberi kapcsolatban soha nem az a lényegi kérdés, hogy ki hibázott, hanem az, hogy a két ember együtt keresi-e a megoldást. Persze címkézhetjük egymást, hogy „Te vagy az, aki megcsalt, Te törted össze az autót, Te nem mentél időben a gyerekért az oviba, Te tetted fordítva a helyére a budipapírt…”, csak ez így megmarad a felszín kapargatásának. Aki valódi változást szeretne, az jobban teszi, ha nem elégszik meg a másik fejének leordításával, hanem megkeresi az okokat. Mert mind az elkövetett tetteknek, mind pedig az azokra adott reakcióknak erős mozgatórugói vannak – és ezeket érdemes megérteni.
Talán elsőre furcsán hangzik, de a megbocsátás szempontjából vajmi kevés jelentősége van annak, hogy a másik ember miért követte el ellened azt, amit elkövetett. Véletlenül tette? Emberből van ő is, hibázott. Szándékosan tette? Na és? Ha megismernéd a teljes élettörténetét, akkor megtalálnád azokat a gyenge pontjait és gyermekkori lelki sérüléseit, amelyek hatására ilyen erkölcsi mélységbe süllyedt.
Így pedig már semmi helye nincsen a dühödnek, legfeljebb csak sajnálhatnád az elkövetőt (bár a sajnálat is a lenézés egy formája, ezért én azt sem tartom megfelelőnek), vagy egyszerűen csak megértenéd őt és elfogadnád ilyennek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy feltétlenül az életed részének kell maradnia, mindössze annyit, hogy tudod, miért tette azt, amit tett, és így azt is tudod, hogy az nem rólad szól, hanem róla. A Te személyed legrosszabb esetben is csak olaj volt a tűzre, de a tűz nélküled is lángra lobbant volna.
Tudod, kire haragszol Te valójában? Nem, nem arra, aki kicseszett veled. Te önmagadra haragszol. Azért, mert hagytad, hogy ezt tegyék veled. Mert nem ismerted fel, hogy kihasználnak. Vagy ha véletlenül történt, akkor az bosszant, hogy nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Ami fáj, az ott van benned, mert ha nem így lenne, akkor meg sem rendítene.
Akartál valaha is megbocsátani Szókratész, Jézus Krisztus vagy a dél-afrikai gyermekek gyilkosainak? És a részeg sofőrnek, aki elütött egy számodra ismeretlen terhes nőt a zebrán? Vagy a kutyatulajdonosnak, aki az aberrált lelki világát kutyája folyamatos verésével próbálja kompenzálni? Próbáltál már nekik megbocsátani? Nem? Miért nem? Azért, mert úgy érzed, nem a Te dolgod. Semmi közöd hozzájuk. Nem vagy személyesen érintett. Nem vagy jelen. Nem vagy szereplője a történetnek.
Dühöt, ellenszenvet vagy szomorúságot érezhetsz velük kapcsolatban, de az, hogy megbocsáss nekik, eszedbe sem jut, mert úgy érzed, nem ellened követték el a tettet. Pedig pontosan ugyanaz történt, mint akkor, amikor Te kerültél a sértett szerepébe, csak mivel most személyesen nem vagy érintett, így a dolog súlya is csökken – legalábbis a Te szemedben.
De az alávaló tett alávaló tett marad, bárki ellen is követik el, és a kiváltó ok sem függ attól, hogy éppen ki a sértett. Egyedül tehát a Te viszonyulásod az, ami miatt felhatalmazva érzed magadat arra, hogy a másik ember fölé emelkedve megbocsáss neki, vagy éppen ne add meg számára ezt a kegyet. Vagyis az ego-ról szól ez a dolog. Az ítélkezés ugyanis egyikünknek sem szerepe.
Mert tudod, az édesanyja hasában meghalt gyermeket nem fogja semmiféle megbocsátás visszahozni, a megkínzott kutya által elszenvedett ütéseket nem lehet megbocsátással visszavonni, és a neked ártó ember torz jellemét sem a Te megbocsátásod fogja kiegyenesíteni. A megbocsátás tehát nem a másik emberről szól, hanem rólad. Arról, hogy Te mennyire érzed fájdalmasnak a történteket.
Úgyhogy én azt javaslom, hogy a megbocsátást kezdd önmagaddal. Bocsáss meg magadnak, amiért hagytad, hogy kihasználjanak. Bocsáss meg magadnak, amiért nem megfelelő embert választottál társadnak. Bocsáss meg magadnak, amiért nem tudod higgadtan és konstruktívan kezelni azt, hogy az életed részét képező emberek hibáznak. És ha tehetetlenül kellett végignézned azt, hogy ártanak valakinek, akit nagyon szeretsz, akkor is bocsáss meg magadnak. A megbocsátást kezdd önmagaddal – és ha ez sikerül, akkor másnak már nem is kell megbocsátanod.
Kulcs a megbocsátáshoz
A megértés után a cselekvés következik. Ahhoz, hogy meg tudj bocsátani önmagadnak a téves döntéseidért vagy a tehetetlenségedért, érdemes megtalálnod az értelmét annak, ami történt veled vagy körülötted. Mert mindennek van értelme; aminek első ránézésre nem találod, annak neked kell értelmet adnod. Pontosabban nem kell, csak érdemes. Ami történt, azon nem tudsz változtatni; azon viszont igen, hogy mit kezdesz vele.
Valójában senki nem tartozik neked. Egyedül Te tartozol önmagadnak azzal, hogy szabad életet élj – olyat, ahol nem kötnek régi sérelmek, nem vívsz fölösleges csatákat, és nem akarod megváltoztatni az egész világot. Mert úgysem tudod. A saját és a környezeted életét viszont szebbé teheted azzal, hogy nem a múltban ragadva vánszorogsz át a napjaidon, hanem kihozod a legtöbbet a jelen pillanatból. Tanulsz, fejlődsz, szeretsz és nevetsz. A múltadat nem söpröd a szőnyeg alá – mert az halálos lehet –, de nem is benne élsz, hanem a tapasztalataidat felhasználva építesz egy szebb jelent magadnak és azoknak, akik számodra fontosak.
Így válik értelmetlenné a sokak által feltett és görcsösen őrizgetett kérdés, amely így szól: „Meg tudok én bocsátani neki?” Mert bár nagyon szépen hangzik, hogy az áldozat végre felemelkedhet, de ez a képzelt felemelkedés csak az ego-ról szól, és ugyanúgy a saját fejünkben létezik, mint a korábbi áldozatszerepbe süllyedést elősegítő alárendeltség érzet.
A valóban fontos kérdések szerintem inkább így hangzanak:
Akarom én cipelni tovább ezt a terhet?
Akarom én azt, hogy ez az ember továbbra is az életem része legyen?
Az első kérdésre adott válaszodat kizárólag az határozza meg, hogy mennyire szereted önmagad. Ami pedig a második kérdést illeti, itt a válaszhoz két lépésben tudsz eljutni. Az első az, hogy megnézed, mindketten akartok-e közös megoldást találni. Ha igen, akkor találtok is, és a második lépés ekkor már arról szól, hogy felépítsétek ezt a közös utat. Ha pedig a közös megoldás keresésére kettőtök közül bármelyik fél is alkalmatlan (mert már nincsen meg benne a bizalom, és nem is akarja újra felépíteni azt, vagy amúgy sem olyan fontos számára a másik ember), akkor a második lépésben arra a kérdésre válaszolsz – tudatosan vagy tudat alatt –, hogy szereted-e önmagadat annyira, hogy lezárod ezt a kapcsolatot. Mert még egyetlen konfliktus sem oldódott meg a fájdalom őrizgetésével, a hatékony cselekvéssel viszont igen.
Látod? Senkinek sem kell megbocsátanod – egyedül önmagadnak érdemes. Mert ha ezt elmulasztod, akkor egész életedben görnyedt háttal cipeled az önként vállalt terhet.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Mit tennél, ha tudnád, hogy holnap meghalsz? Mindent ugyanúgy csinálnál,
Tovább
Vannak sötét időszakok. Olyan időszakok, amikor mások miatt, vagy akár
Tovább
Rengeteg mindened van, igaz? Családod, barátaid, lakásod, pénzed, ruhád, számítógéped…
Tovább
Vannak, akik többnek képzelik magukat másoknál. Könnyed arroganciával próbálnak mindenkit
Tovább
A legnagyszerűbb dolgok nem feltétlenül a rivaldafényben születnek. Sőt, ott
Tovább
Köszönöm !!!EZ nagyon jó ,logikus ,érthető. Nagyszerű írás.Sokat segített nekem
Szerencsésnek érzem magam, hogy megtaláltam az írásaidat Gábor, köszönöm őket!
Mindegyik ad valami jót, megerősítést, felismerést, tanulságot, tudatos választást, tudatos döntés lehetőségét egy hasonló élethelyzetben…
Te azt tanítod, amit sem a szüleink, sem a tanáraink képtelenek voltak, mert nekik sem tanították, hogyan lehet békében élni önmagunkkal, másokkal, megalkuvás nélkül, másoknak való ártás nélkül, egyszerűen hűnek maradni a belső, igaz, jobbik énünkhöz…
Köszönöm , kedves Gábor, hálásan köszönöm! Magdolna Sopronból
Köszönöm! Mindig jókor jönnek az írásaid!
Köszönöm😍A legjobbkor
Kedves Gábor!
Már egy ideje ez mocorgott bennem, de nem tudott megformálódni. Nem tudtam megfogni, megfogalmazni, csak éreztem, sejtettem, mint tejüvegen át a különböző formákat, alakokat.
Elolvasva az írásodat, eltűnt előlem a homályos üveg.
Köszönöm a segítségedet!