Körbenézek, és kishitű, visszahúzódó, beletörődő nőket látok. Olyan nőket, akiket alulértékelnek, és akik alulértékelik magukat. Olyan nőket, akik elhitték, hogy élet és élet között értékbeli különbség tehető, és pont az övék ér kevesebbet. Ilyen nőket látok, és nem csak egyet-egyet, hanem rengeteget.
Nem feminista propaganda következik (sok „izmussal” találkoztam már, de egyikbe sem fértem bele), hanem néhány kérdés, ami talán elgondolkodtatja azt, aki hajlandó gondolkodni. A többiekről úgyis lepereg.
Mennyit érsz, mint ember?
Kezdjük azzal, hogy vajon mi is az emberi élet mérőszáma? Mitől számít valaki értékesebbnek, míg másvalaki mitől lesz selejt? A fizikai erő határozza ezt meg? Vagy az, hogy kinek mennyi pénz áll rendelkezésére? Talán a státusza foglalja magában emberi értékének mérőszámát? Esetleg a neme?
Azért tartom fontosnak tisztázni ezt, mert társadalmi jelenséggé vált egymás mérlegre tétele. Ő gazdag, ezért fontosabb, mint az, akinek nincs pénze. Ő vezérigazgató, ezért többet ér az élete, mint a takarítóé. Ő férfi, ezért az akarata jobban érvényesülhet, mint a nőé. Érdekes módon azonban attól még senki nem vált jobb emberré, hogy több pénze lett, attól még senkit nem kezdtek el jobban szeretni a gyermekei, mert magasabb munkahelyi pozícióba lépett, és attól még senki nem hozott bölcsebb döntéseket, hogy nőből férfivá operáltatta magát. De még attól sem, ha egyszerűen csak férfinak született.
Valami tehát sántít ezzel az általánosan elterjedt értékítélettel. Nem biztos, hogy olyan értékes, mint amennyire beépült a kultúránkba. Persze lehet azon vitatkozni, hogy tényleg ekkora gond van-e, de én azt mondom, hogy amíg vannak olyan emberek, akik istent játszanak, és vannak olyanok, akik az ilyeneknek alárendelik magukat, addig nem lehet elbagatellizálni a helyzetet.
Amíg vannak olyan nők, akiket ver a férjük, amíg vannak olyan „otthonülő” anyukák, akik a férfiak jelentős része szerint csak lébecolnak, amíg vannak olyan pozíciók, amelyekre nők hiába jelentkeznének, és amíg csak azért mondanak le az álmaikról annyian, mert úgy érzik, hogy nőként a gyermekükért, a férjükért, a családjukért fel kell áldozniuk magukat, addig baj van.
Addig érdemes feltárni az okokat, és megoldást keresni rájuk.
Édes mázzal bevont kulturális méreg
A nők elnyomása ma már a legtöbb kultúrában nem olyan mértékű, és nem is olyan nyíltan zajlik, mint néhány évszázaddal ezelőtt. Ma már nincs szükség szüfrazsettekre, hiszen elvileg a nők számára is minden jog és minden lehetőség adott. Elvileg. A gyakorlat azonban az, hogy gyermekkorunktól kezdve intravénásan kapjuk azokat a kulturális mérgeket, amelyek társadalmi és párkapcsolaton belüli egyenlőtlenségekhez, ezek következményeként pedig fizikai vagy lelki agresszióhoz vezetnek.
Rengeteg felnőtt elégszik meg egy „de szép vagy” dicsérettel, amikor találkozik egy ismeretlen kislánnyal, de vajon közülük hányan gondolnak bele abba, hogy ezzel milyen üzenetet adnak át neki, és mit cipel majd egész felnőttkorában magával? Azzal, hogy a „mit szeretsz csinálni”, „mik az álmaid”, „milyen könyvet olvasol éppen” kérdések általában elmaradnak, és csak a külső szépség marad a fókuszban, a belső értékek fontossága, és egyáltalán a létjogosultsága megkérdőjelezhetővé válik. Nemcsak a férfiak, de maguk a nők számára is. Ez tartja fenn a szépségipart, a nőket szexuális segédeszközökké degradáló magazinokat és TV-műsorokat, és sok esetben az elnyomó kapcsolatokat.
És vajon hol vannak a meséinkben a női hősök, akik megvalósítják az álmaikat? Miért van az, hogy szinte mindig a fiú válik sikeressé, menti meg a lányt, vagy fogalmaz meg bölcs gondolatokat? Miért kell várniuk egy hősre a csipkerózsikáknak és a hamupipőkéknek; miért nem lehetnek hősök ők maguk? Miért mindig a legkisebb királyfi próbál szerencsét, vagy győzi le a sárkányt, miért nem a királylány (vagy a parasztlány) teszi meg ezt? Lehet, hogy eleve gyenge pontja ez a kultúránknak, de az is lehet, hogy meséink születésekor a nemek szerepe még szimbolikus volt bennük, és időközben torzult el az üzenet.
Aztán mi a helyzet a vicces beszólásokkal, amik egy nő értelmi képességeit kérdőjelezik meg? Miért ne lehetnének női űrmérnökök (vannak a kollégáim között), miért ne tudna egy nő ügyesen vezetni (ismerek olyat, aki a férfiak többségénél jobban vezet), vagy miért lenne a női logika paradoxon attól még, hogy nekünk, férfiaknak máshogy jár az agyunk?
Társadalmilag elfogadott minták ezek. Napi szinten adagolt mérgek.
Rőzsét hordasz a saját máglyádra?
Könnyű lenne azt mondani, hogy az elnyomó férfiak felelőssége mindez. Ha nő lennék, máris lenne kire mutogatnom, így férfiként pedig az önreflexió magasztos palástjába burkolózhatnék. De nem gondolom, hogy az elnyomás egyoldalú lenne; a férfiak szerepe kétségtelen benne, azonban maguk a nők is hozzájárulnak saját helyzetük konzerválásához.
Nincs elnyomó elnyomott nélkül. Nincs megalázó megalázkodó nélkül. Nincs élősködő kiszolgáló nélkül. Ezek szerepek. Nagyon sok esetben önként vállalt szerepek. A kultúra, a neveltetés, a korábbi lelki sérülések által támogatott, mégis önként vállalt szerepek. Olyan szerepek, amelyeket azok játszanak, akik nem hisznek benne, hogy máshogy is játszhatnának. Akik tényleg kevésnek képzelik magukat az álmaik megvalósításához, akik tényleg hülyének gondolják magukat a matekhoz vagy a vezetéshez, és akik tényleg elhiszik, hogy önállóan képtelenek megállni a lábukon.
Egyre kevesebb az ilyen nő, de még mindig nagyon sokan vannak. Még mindig rengetegen hordják a rőzsét a saját máglyájukra.
A valódi hősök
De nem csak áldozatokat látok, amikor körbe nézek. Nem igaz, hogy nincsenek hősnők közöttünk. Nem igaz, hogy mindenki a megmentő hercegre vár, miközben elillan az élete. Csak tudod, a valódi hősökre most még kevesebb figyelem jut, és kevesebb elismerést is kapnak. Pedig ők is itt vannak.
Itt vannak azok a nők, akik édesanyaként egy új élet megszületését teszik lehetővé, majd otthon, a rivaldafénytől távol, erejükön felül, sokszor segítség híján teljesen egyedül próbálják ezt a kis életet segíteni az útján. Ők a meséken túlmutató valódi hősök. És itt vannak azok a nők is, akik nem érzik magukat alkalmasnak az anyaságra, és a társadalmi nyomással dacolva nem is válnak anyává kötelességből. Ők is hősök, mert nem teszik tönkre sem a saját életüket, sem a gyermekükét.
Itt vannak azok a nők is, akik csodálatos ügyekért harcolnak: bántalmazott társaiknak segítenek, állatokat mentenek, vagy éppen pici gyermekek fizikailag és lelkileg is egészséges felnőttekké válásában közreműködnek. Ők is valódi hősök, akik a férfi segítőknél általában jóval többen vannak.
Itt vannak azok a nők is, akik elindultak, hogy megvalósítsák az álmaikat. Karriert építenek, saját vállalkozást indítanak, szembemennek a társadalmi előítéletekkel és szokásokkal, érvényesítik az akaratukat, komoly szaktekintéllyé válnak, vagy éppen a reflektorfénytől távol azt csinálják, amit igazán szeretnek.
És itt vannak azok a nők is, akik a férfiak jelentős részével ellentétben nem dugják a fejüket a homokba, hanem megpróbálnak megmenteni egy kapcsolatot, ha az haldokolni látszik. Ha kell, akkor egyedül, de tesznek a változásért. Nem véletlenül vannak többségben a nők az olvasóim között és a tanácsadásaimon is. Ők az érzékenyebbek. Ők az elszántabbak. És bizony ebben ők az erősebbek.
Vannak köztünk női hősök. Sokkal többen, mint ahányan felismerték ezt magukról.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Emi
“A no olvasok vannak tobben”. Igen mert ok azok, akik erdeklodobbek, akik hamarabb mozdulnak, akik tesznek is a valtozasert. Es jo lenne, ha a ferfiak is tobben lennenek, mert egyuttes erovel tobbre lehetne haladni.
Udv. Blue roses.
Szia Gabor 🙂
Ebben a tarsadalomban minden lehetseges. Tul sok a miert, es nem jon ra valasz. 🙁
Nagyon jo munkat vegeznek a szulok – tanitok, akik belenevelik a gyerekekbe a “rangsort”, ugy, ahogy irtad “gyermekkorunktól kezdve intravénásan kapjuk azokat a kulturális mérgeket, amelyek társadalmi és párkapcsolaton belüli egyenlőtlenségekhez vezetnek”! Miert kellene a noknek az elet arny oldalan elni, es miert kellene a ferfiaknak sutkerezni az elismeres fenyeben?? Sok no sokkal inkabb melto ra, mint sok ferfi tarsa.
Itt vannak peldaul a noverek: az igazi hetkoznapi hosok. 🙂 A lehetetlen korulmenyek ellenere segitenek a gyogyulni vagyo betegeken, sokszor erejukon felul is. Mindenki ugy tekint rajuk, hogy kotelesseguk. Miert lenne az?? Ez egy onkent vallalt munka, amit ok szeretettel vegeznek, nem csak kotelessegbol!! Es mennyi elismerest kapnak erte??? Hat….. nagyon minimalisat. 🙁
Vagy a tanarnok, akik szivugyuknek erzik a tanitast. Mert ilyenek is vannak. 🙂
Erdekes helyzet ez!! A ferfiak: ahol lehet elnyomjak a noket, lenezik oket, valami “mas” kategoriaba soroljak! DE!! Mindezek ellenere rettenetesen nagy szukseguk van a NOKRE!!! Mert csak veluk egeszek!! Nem tudnak letezni nelkuluk! Kihalna az emberi faj! Veluk kepesek megvalositani az almaikat – mert a hatterben mindig ott van a segito NO!! Nekem ezert nagyon ellentmondasos ez az egesz szituacio. Hogy a nok csak masod vagy sokad ranguak!! MIERT???
Kicsit hosszura sikeredett.
Udvozlettel Rozika.
Kedves Gábor!
Én csak egy kérdést tennék fel:
Hol vannak azok a férfiak, akik még így gondolnak a nőkre?
Kedves Gábor !
“Minden sikeres férfi mögött,egy erős nő áll ! ” Ha nem is pontos az idézetvalahogy így szól,és véleményem szerint ,van valóság tartalma !
Húsz évig segítettem a férjem álmait megvalósítani,vezettem a háztartást,neveltem a gyerekeket ,ahogy azt a paírforma írja,na és az etiket elvárja ! Közben elfáradtam,belefásultam a társas magányba. Döntöttem,változtattam,változtam . Persze ez nem volt egyszerű, lehet hogy egyszer ráveszem magam és megírom a történetet,hogy segítsek nő társaimon ! Kellett erő és bátorság hogy szembeszálljak a társadalmi elvárásokkal,az orvosokkal ,( mert időközben a lelki problémáim egy szép kis betegséget kreáltak ),de megérte !
Mindez öt évvel ezelőtt kezdődött,és mára sikeres,magabiztos nőnek tartom magam !Tisztelnek, megbecsülik a munkám,felnéznek rám a kollégáim,gyermekeim ! Persze nem könnyű,nap mint nap megvívom a magam kis harcait,de nagyon jó érzés ,amit elértem .,és elérek .Az is igaz,hogy mindenki a saját maga sorsa kovácsa ! Sokat változtattam a gondolkodásmódomon,( “ne ítélj,hogy ne ítéltess ” ) és persze ,így az ötven felé közeledve “beértem” ! Hiszem,hogy sok hozzám hasonló erős és bátor nő van !
Minden hölgy társamnak magabiztosságot és kitartást kívánok !
Üdvözlettel és tisztelettel : Kati
Kedves Gábor!
Rendszeres olvasód vagyok, rengeteget idézek a gondolataidból a Facebookon. Most ezekkel a saját gondolatokkal osztottam meg a cikkedet:
Nagyon örülök, hogy ezeket a gondolatokat egy férfi írta le, hogy egy férfinek van olyan szemléletmódja, amivel a nők helyzetét másként látja, mint az átlag.
50+ nőként – bár a fő vonalakkal egyetértek – úgy látom, hogy ebben a kérdésben, – különösen az én korosztályomban megjelent még egy nagyon fontos kérdéskör. A mi korosztályunk lányai matek órán ha hibátlan dolgozatot írtak megkapták az ötöst. Ezzel kialakult bennünk lányokban, hogy ugyanazért a teljesítményért ugyanaz az értékelés jár. Mikor elkezdtünk dolgozni, akkor kaptuk a hatalmas pofonokat, mert a munkaerő piacon a velünk hasonló kvalitású fiúk jobb lehetőségeket tudtak megfogni. Ezért mi lányok jóval nagyobb teljesítményeket kezdtünk letenni az asztalra. Most ebben a korunkban pedig a jóval nagyobb teljesítményekhez járó jóval nagyobb tudásunk miatt az életközép válság után rengeteg önmagával kibékült, az értékeivel tisztában lévő nő van. Akikkel szemben rengeteg olyan férfi van aki nem tanulta meg – mert nem volt rákényszerítve – azt a rengeteg dolgot, amit nekünk meg kellett…. és az “élet matek dolgozatait” most a nők sokkal eredményesebben írják meg.
Ez az élet nagyon sok területén ebben a korosztályban eddig még nem felmerült kérdéseket és megoldandó helyzeteket okoz. Ami előtt a két nem ugyanolyan tehetetlenül áll, mint a cikkben leírt problémák előtt.
Minden jókat kívánok Neked! Zsuzsa
Gábor,ismét megörvendeztetett:nagyon élveztem ezt az írását is.Éppen tegnap az egyik tanítványommal-hegedűtanár,a Zeneakadémián tanít-a szépség mibenlétéről beszélgettünk,s ugyanezek a gondolatok cseréltek gazdát.Számomra is zavaró,hogy az európai kultúrában is megvetette a lábát a külsőségek túlértékelése.Tanítványommal együtt megtapasztaltuk,hogy bennünk,nőkben folyamatos a megfelelési vágy,az önértékelési zavar,s ezért szinte garantált többségünknél a boldogtalanság.Fiatal koromban szép és rendkívül csinos lány, nő voltam,hatalmas akaraterővel,lemondással,ugyanis ahhoz,hogy mindezt elérjem,állandóan diétáznom kellett,le kellett mondanom a csokoládé,sós sütemények,bizonyos gyümölcsök élvezetéről.Akkoriban még nem léteztek azok a termékek,felfogások,életmódbeli tanácsok,amelyek manapság megkönnyítik az ember életét.Ha nagyon sarkítva fogalmazok,akkor azt kell leírnom,hogy szinte csak minden második héten ettem.Előtte,utána cigaretta füsttel töltöttem meg a gyomromat,kávét fogyasztottam.Vizet sem volt szabad innunk,mert akkortájt az is hizlalónak volt elkönyvelve. Emellett az ország egyik legjobb gimnáziumában kitűnő tanuló voltam,később az egyetemi vizsgákat is jól abszolváltam.Mégsem voltam boldog,mert folyamatosan azt kellett bizonyítanom,hogy nem vagyok buta.No,elég gyorsan kiderült,hogy az előnyös külsőm belbeccsel is társul,de odáig döglesztően szar volt.Egy alkalommal édesanyám üzletében ácsorogtam,s az egyik ügyfél rákérdezett a kettőnk közötti rokoni kapcsolatra,majd rögtön ezután kijelentette:”Az ön lánya abszolút nem feleségnek való.Biztos,nem is akar családot,ugye?”Én ,mintha ott sem lettem volna,döbbenten álltam,s némán néztem csak a pasasra,aki kiböfögte mindezt.Meg kell jegyeznem,hogy nagycsaládosnak készültem,azonban egyetlenegy gyermekem sincs,ugyanis valamiért a “versenyzők” nem bíztak meg bennem annyira,hogy elkezdjenek családot építeni velem…Mivel pedagógusként közel negyven évet dolgoztam,valamilyen szinten kárpótoltam magam.De ez azért nem ugyanaz.Ma már megbékéltem ezzel,de minden alkalmat megragadok,hogy kifejtsem a véleményem.
Kedves Gábor!
Gratulálok a cikkhez két szempontból. Továbbra is magad mellett tartod a női olvasóid (jó kis marketing technika ;), persze, ha nem is szándékos, de mindenképpen több nő fog innentől lájkolni, és tisztelni. Főleg, hogy férfi látja így.
Másrészt igazán elgondolkodtató. Nem szoktam kommentelni, csak itt.(mindent el kell kezdeni 🙂 Ebből láthatod, hogy agyforgató, agymozgató, kimozdító, elgondolkodtató egy írásod van. Nem is csoda. Ez a cél. Én pedig szeretek kilépni a komfortzónámból, és elmélkedni bizonyos témákon. Én személyesen utálom, hogy nőkkel értékesítenek, reklámoznak, a szépséggel… a fizikai dolgokkal. Ezzel persze harcot nem vehetünk fel. Egyénileg maximum ellenállhatunk ennek az általánosan elfogadott nézetnek. Törekszem is rá. Lehet úgy is megítélni, inkább nézni az embereket, hogy mennyi szeretet van benne? Mennyire mutatja ki? Őszinte? Küzdő egyén? Megbocsátó? stb… Nem pedig, hogy hány betű szerepel a neve előtt (dr.prof., PHD..), vagy milyen kocsija, vagy háza van. Én bízom (hiszem), hogy lesz ebben változás… szóval csak így tovább. Őszintén remélem, hogy sokaknak segít, sok nőnek, ha már többen vannak, vagyunk az olvasóid közt.