Annak, hogy nem olyan életet élsz, mint amilyenre vágysz, több oka is lehet. Látszólag. Mert bár az emberek többsége mindig talál magyarázatot arra, hogy miért vallott kudarcot, miért mondott le az álmairól, miért van olyan emberrel, akivel nem boldog, miért nincs olyannal, akivel az lehetne, vagy általánosságban miért nem érzi jól magát a bőrében, ezek a magyarázatok többnyire csak a felszín kapargatásához elegendőek. A valódi ok ennél sokkal mélyebben húzódik meg.
Érdekes módon amikor az ellenségeinkre gondolunk, egy valakit általában kifelejtünk: önmagunkat. Az egyetlen valódi ellenségünket, akivel meg kell küzdenünk. Aki a legnagyobb károkat tudja okozni nekünk, és aki akár az egész életünket tönkre teheti.
Pedig nem kéne, hogy saját magunk ellenségei legyünk. Lehetnénk feltétel nélkül jóban önmagunkkal. Lehetnénk elfogadóbbak saját gyengeségeinkkel kapcsolatban, és fölösleges önostorozás helyett ösztönözhetnénk magunkat a fejlődésre. Segíthetnénk saját magunkon, amikor a gödör mélyére kerülünk. Észrevehetnénk az élet apró csodáit a hétköznapokban, és élvezhetnénk a boldog pillanatokat, amiket mi magunk teremtünk meg. Megadhatnánk önmagunknak azt, amit folyton valaki mástól várunk el.
Az emberek többsége mégsem így tesz. Vannak, akiknél a puszta kényelem eredményezi azt, hogy szarban ücsörögnek, azonban sokaknál egészen más akadálya van a változásnak: az, hogy nem hisznek benne. Nem hiszik el, hogy máshogyan is élhetnének. Nem hiszik el, hogy képesek a múltjuk és a jelenük csapdájából kilépve valami egészen mást felépíteni. Nem hiszik el, hogy többet érdemelnek.
De pontosan mik is ezek az önkorlátozó hiedelmek, és honnan erednek a gyökereik? Nézzük meg a legfontosabb típusokat, és azt, hogy mit tudunk kezdeni velük.
„Kevés vagyok én ehhez”
Az egyik legalapvetőbb önkorlátozó hiedelem az, amikor a saját belső vagy külső értékeidet vonod kétségbe. Kevesebbnek, gyengébbnek, csúnyábbnak vagy jelentéktelenebbnek tartod másoknál magadat (mintha az összehasonlítgatásnak lenne bármi értelme), és eleve vesztesként állsz a startvonalra. Aztán vagy el sem indulsz a cél felé, vagy kevesebbként, gyengébbként, csúnyábbként, jelentéktelenebbként kezdesz el lépkedni – és ha így teszel, akkor az élet jó eséllyel Téged fog igazolni.
Hiszen miért is becsülne meg bárki jobban, mint Te saját magadat? Az emberek többsége azt a példát fogja követni, amit Te mutatsz nekik. Bizonygathatod, hogy értékes vagy, vagy beletörődhetsz abba, hogy nem, de az eredmény ugyanaz: ha belül mélyen egy értéktelen selejtnek tartod magad, akkor sok olyan ember marad az életedben, aki szintén annak tart. A leértékelt áruért is csak annyit fizetnek, amennyit mutat az árcédula.
A jó hír az, hogy változtatni bármikor tudsz. Nem feltétlenül lesz gyors a változás, de az önkorlátozó hiedelmed kialakulása sem volt az. Igen, az is kialakult, méghozzá egy tanulási folyamat eredményeként – bármilyen furcsán is hangzik ez elsőre. Mert az a helyzet, hogy önmagad semmibe vételének semmi köze a biológiához: ezt megtanultad. Sokan a szüleiktől, akik lekezelően beszéltek gyermekükkel, mások pedig egy olyan kulturális(?) közegben, amelyben kiszolgáltatottak voltak a lélekromboló megjegyzéseknek, lelki vagy fizikai bántalmazásoknak.
Egy kisgyermek számára minden új, amit a világban megtapasztal, ezért azt fogadja el valóságként, amit készen kap. Ha azt kapja, hogy egy értéktelen senki, akivel nem kell törődni, akkor jó eséllyel ezt el is hiszi, és egész életét így éli le – hacsak nem tör ki ebből, és a kialakult hitrendszerét alapvetően meg nem változtatja.
Az evolúciós félelemnek csak kis része van önmagunk leértékelésében. A kisbaba próbálkozik, még ha fél is. A gond akkor van, amikor valaki már nem is próbálkozik.
„Nehogy hibázzak, mert baj lesz”
A következő önkorlátozó hiedelem a görcsös kudarckerülésből ered. Félünk hibázni. Félünk elbukni, mert azért gyermekkorunkban vagy büntetés, vagy gúnyolódás, vagy lesajnálás járt. Pedig valami egészen másra lett volna szükségünk: szeretetre, megértésre, támogatásra – és arra, hogy valaki higgyen bennünk akkor is, amikor mi magunknak épp nem sikerül.
Ez az, ami alapvető hiányossága az oktatási rendszerünknek és nagyon sok szülő nevelési stratégiájának is. Ha hibázik a gyerek, akkor rossz, üldözendő, szégyenteljes. Senkit nem érdekel, hogy miért tette, a lényeg, hogy az elvárásoknak nem felelt meg. Tüneti kezelés folyik, nem az okok keresése. Sablon módszerekkel sablon emberek nevelése.
Nem feltétlenül rossz szándékúak azok az emberek, akik így nevelnek egy gyermeket. Vannak persze a szülők és a tanárok között olyanok is, akik kifejezetten görények, azonban sokszor a tudatlanság vezet a káros minták elültetéséhez. Van, aki egyszerűen csak ostoba. Van, akinek nem is kellett volna vállalnia gyermeket, mert önmagával sincs egyensúlyban, és a gyermekére is átteszi a saját terheit. És vannak olyanok is, akik ugyan megpróbálják nagyon jól csinálni a feladatukat, ám téves mintákat követnek. Olyanokat, amik ugyan elfogadottak (mint a büntetés, a megszégyenítés, a pusztán nevelést könnyítő céllal felállított korlátozások), ám ettől még mérgező hatásúak.
A nevelt kudarckerülés egyetlen ellenszere a kudarc. Igen, az, hogy el mersz bukni, vállalod, hogy lesznek, akik ezért megvetnek, megtanulsz a padlóról felállni, és a tapasztalataidat felhasználva még bölcsebben és még erősebben folytatod az utadat. Nem ostorozod magadat teljesen fölöslegesen, hanem megnézed, hogy mire jó az, ami történt veled. Mert mindig jó valamire, és a Te felelősséged az, hogy megkeresed-e a bukásban rejlő lehetőséget.
Aki elég bátor ahhoz, hogy elbukjon, az válik hosszútávon is sikeressé az életében.
„Ők sem arra mennek”
A következő önkorlátozó hiedelmünk emberi mivoltunkból fakad. Abból a tényből, hogy evolúciós sikereink jelentős része csoportos együttélésünknek köszönhető. A közös érdekek felismerése vezetett a társadalmak kialakulásához, és ez az együttélés bizonyos mértékű egymásra utaltságot is eredményez. Ez egy természetes folyamat, ami azonban a szükséges alkalmazkodáson felül egy sokszor kifejezetten káros dologhoz is vezetett: a csordaszellem kialakulásához.
Ahhoz a viselkedési formához, ami a vadonban, vagy alacsony intelligenciájú egyedek esetében teljesen érthető – hiszen a csorda megvéd a veszélyektől, ezért érdemes követni őket, bármerre mennek –, azonban aki képes az önálló gondolkodásra, és akinek kicsit is fontosak a saját céljai, azt nagyon eltérítheti az ész nélkül menetelő tömeg.
Mégis sokan velük tartanak. Azért, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy ne kelljen erőfeszítést tenniük egy saját út megkeresésével. Hogy elismerjék őket a többiek. Azok a többiek, akik úgy igazán sem önmagukat, sem másokat nem tudnak megbecsülni. Mert ha ez menne nekik, akkor már régen nem a pszichológiából és retorikából ügyesen felkészített önjelölt vezérek terelgetnék őket, hanem felismernék magukról, hogy ők is önálló emberi lények. Nem eszközök, aminek használják őket, hanem emberek – akik akár szabadok is lehetnének.
Ha a csordaszellemmel szembe mersz menni, akkor támadásokra, utálatra, kirekesztésre számíthatsz – eleinte. Aztán szép fokozatosan, ahogy egyre inkább felvállalod önmagad, megjelennek az életedben azok az emberek, akiknek tetszik az őszinte személyiséged. Akik nem az álarcra kíváncsiak, hanem rád, az emberre.
Ilyenkor jössz csak rá, mennyire bekorlátozott volt addig az észlelésed. Mennyire elfogadtad a nagy számokkal igazolni látszódó viselkedési mintát, mint egyetlen lehetőséget. És most, hogy már egy másik utat jársz – egy eleinte göröngyösebb, ám valódi szabadságot adó utat –, csak most tudatosul benned igazán, hogy van másik út is. Ez a nehéz a változásban: ahhoz, hogy elindulj egy másik úton, hinned kell benne, hogy létezik másik út, ám megismerni csak akkor tudod, amikor már járod azt.
Az viszont sokat segít, ha egy picit körbenézel, és nem a tömegvéleménnyel táplálod az agyadat, hanem megkeresed azokat, akik már a saját útjukon haladnak. Azokat, akik az álmukat követik, nem az előttük menetelő seggét. Azokat, akik segítenek elhitetni veled, hogy Te is járhatod a saját utadat.
„Az előttem járók is megszívták”
Az önkorlátozásnak van egy erős érzelmi kötődésből eredő fajtája is: a felmenők sorsának átvétele. Ez egy legtöbbször tudat alatt zajló folyamat, ami általában a szülői minták követését jelenti. Ha a szülő kudarcot vallott – a munkájában, a párkapcsolatában, az életében – akkor gyermeke könnyen lekorlátozza magának a saját sikereit. „Ha neki nem sikerült, nekem sem sikerülhet.” – mondja ezt magában úgy, hogy a szavai még csak nem is emelkednek a tudatosság szintjére.
Érdekes módon az, hogy valaki belecsúszik-e ebbe a csapdába, nem feltétlenül függ attól, hogy szereti-e a mintát adó szülőt, vagy sem. A szülő-gyermek viszony túlmutat az érzelmeken, a sérelmeken, a múlt tényszerű részletein. Ez a viszony kitörölhetetlen, és bár magát a kapcsolatot nem mindig érdemes aktívan fenntartani, de a létét sem jó tagadni. Amit ugyanis a tudat szándékosan elnyom, az egy idő után tudat alatt épül be a gondolkodásba, és fejti ki hatásait.
Aki haragszik a szüleire, vagy sajnálja őket a kudarcaik miatt, az könnyen járhat úgy, hogy megismétli a sorsukat. Az első esetben azért, mert a harag a szülő-gyermek viszonnyal ellentétes, így belső konfliktushoz vezet, a második esetben pedig azért, mert a szimpátia miatt bűntudatot érezne, ha a szüleinél sikeresebb lenne.
„Eddig sem ment, ezután sem mehet”
Végül van egy olyan önkorlátozó hiedelmünk is, amit nem másoktól kaptunk, hanem mi magunk gyártjuk. Az agyunk véges, és nem is tudunk végtelenben gondolkodni. Képzelj el egy végtelen hosszú utat, egy végtelen nagy fát, vagy egy végtelenül sok színből álló szivárványt. Nem fog menni, mert a fejedben valahol az útnak vége van, a fa lombkoronájának megjelennek a körvonalai, és a szivárvány színskálája is korlátos.
Ezek a korlátok a fejedben vannak, és az általad észlelt valóság határozza meg azokat. Nem a valóság, hanem az, amit Te észlelsz belőle. Ezért van az, hogy amit sokan lehetetlennek tartanak, azt mások megvalósítják – mert az ő valóságuk más, ők nem fogadják el a felállított korlátokat. És ezért van az is, hogy ha visszagondolsz az eddigi életedre, Te is sok olyan dolgot valósítottál meg, ami egykor elképzelhetetlen volt számodra. Aztán elképzelted és megvalósítottad. Megtanultál járni, megtanultál beszélni, később pedig túléltél olyan helyzeteket, amikről korábban azt hitted, beleroppannál végleg.
De még így is sok a korlát a fejedben – mint mindenkiében. Még hajlamos vagy a múltbéli tapasztalataidat a jövőre is kivetíteni, és könnyen beletörődsz abba, hogy ami eddig nem sikerült, az soha nem is sikerülhet. De miért ne sikerülhetne? Ki mondja meg, hogy mit érhetsz el és mit nem?
Leginkább Te magad, és a hitrendszered.
Önkorlátozó hiedelmeink többsége nem más, mint önvédelmi szándékú önpusztítás. Szeretnénk megvédeni magunkat a fájdalmaktól, az akadályoktól, a megbélyegzéstől, ezért átvesszük másoktól a korlátaikat, vagy mi magunk gyártunk újakat. Ahogy Fodor Ákos nagyszerűen megfogalmazta: „Kapaszkodókat gyártunk s mire eszmélünk: kész is a ketrec.”
Ami kezdetben segítségnek tűnt, az válik életünk megkeserítőjévé. És ha nem figyelünk, akkor a félelmeink börtönében rekedünk.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Èn velem elhitette a nàrcisztikus hosszú èveken keresztül,h nem vagyok kèpes semmire ès ahogy ő mondta :Nèlkülem èhen fogsz dögleni.
Carl Gustav Jung egy értekezése felnyitotta a szemem Isten létezésével kapcsolatban. A szem, a fül és a központi idegrendszer kapcsolatáról beszélt. Tegyük fel, hogy egy rét előtt állsz. Megcsodálja a szem, hogy milyen szép amit látsz. A szem nem tud sem a fül sem az agy létezéséről. A fül meghall egy autódudát majd ezt a jelet elküldi az agynak, ami jelet küld a lábnak, hogy elugorj. A szem szempontjából semmi okod nem volt rá, hogy elugorj, hasra ess miközben a gyönyörű rétet nézed. Természetesen a szem nem tud sem a fül, sem a központi idegrendszer létezéséről.
Azt gondolni, hogy nincsenek a hatókörünkön, tudásunkon, értelmünkön kívül eső erők, energiák, befolyásoló tényezők, emberi dolog de egyben szűk látásra is vall. Kár bizonygatni, hogy van Isten és azt is, hogy nincs. Egy gyógyúlt rák beteg lehet mást mondana mint egy rákban gyermekét elvesztő szülő. Mind két állítást lehetne “bizonygatni”. Minden amit az érzékszerveinkkel észlelünk, természeténél fogva emberi. A fény, a hangok, az illatok, az ízek. A szemnek nincs lehetősége érzékelni a központi idegrendszert, nem tartozik a hatókörébe. Csak jelet küld valahová, de nem tudja hová. Illetve jelet kap valahonnan de nem tudja honnan.
Ebből kifolyólag számomra logikus, hogy én is kaphatok valahonnan “jelet” illetve küldhetek. Egy nagyobb, átfogóbb összetettebb rendszerbe akit én, vallásomból kifolyólag Istennek hívok.
Bizonyítani nem lehet, hinni vagy nem hinni igen.
De miért is ne higyjük, hogy vigyáz ránk valaki a döntéseink közben. Ez terhet nem okoz csak örömöt.
Gábor!
Jelenleg kórházban fekszem, kivették az epekövem.
Úgy döntöttem, hogy azért se fogok nyafogni, sirni( ez a műtőben megtörtént végül, nem láttam az orvosom 🙂 ) vagy azt be képzelni, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Minek élek, sál a baj van, etc.
Teljesen pozitívan álltam az egész műtéthez és a fájdalmakhoz is.
Ami a legjobb, hogy rájöttem, nem azon az úton járok, amin kellene. Tehát sok mindenben változtatni fogok! Már nincs bennem keserűség, hiszen epe nuku, csak a jövő érdekel. Hozza teszem, eddig depressziós érzésekkel voltam teli, mindent magasról letojtam.
Tehát minden a fejemben alakul ki. A rossz és a jó is.
Köszönöm Neked, Gábor az írásaid, hatalmas erőt adnak!
Szilvi
Isten létére nincs bizonyíték, és nincs cáfolat. Vagyis számomra ezer bizonyíték is van, de a te számodra nyilván egy sincs.
Ha hiszek, hiszek, ha nem, nem. Én hiszek, és ha azt gondolod rólam, látatlanban, hogy nem nőttem fel, akkor ez a véleményalkotásod téged minősít. Tudod, a summás, felületes “kár vitázni” kinyilatkoztatások magukban hordozzák az igazságukat. Ilyennel tényleg kár. A vitához kell egy csipetnyi nyitottság, más emberek summás, lenéző elítélése kevés. Nagyon-nagyon kevés.
Annyira jó volt egy ilyen határozott, értelmes, de ugyanakkor mérhetetlenül szerény, nem kioktató választ olvasni. Ahogy minden más írását is. Örülök, hogy időt szán arra, hogy tudásából ilyen sok munkával, de mégis juttat másoknak. Óriási, nem mindennapi segítség sokaknak.
Köszönöm szépen Ilu, hogy megláttad az írásaimban a lényeget: nem akarom sem megerősíteni sem megcáfolni senkinek a hitét, vallását, Isten-képét. Nem azt szeretném, hogy mindenki úgy gondolkodjon, ahogy én, hanem azt, hogy minél többen gondolkodjanak. Az én hitemnek ez az egyik fontos tényezője. 🙂
Kedves Ilona,
köszönöm szépen, hogy megírtad a gondolataidat. Mindig nagy örömmel olvasom a hozzászólásokat, de időhiány miatt sajnos nem mindig tudok válaszolni (az utóbbi hónapokban szinte egyikre sem). Ettől függetlenül mindig nagyon szívesen fogadom a visszajelzést és a saját gondolatokat. Még egyszer köszönöm szépen ezt a hozzászólásodat és a korábbiakat is.
A valláshoz és a hithez én nagyon egyszerűen állok hozzá: az a véleményem, hogy mindenki abban hisz, amiben szeretne, amíg a hitével nem árt másoknak. Ha pedig előbbre is viszi az életét, akkor nagyon jó úton jár.
Vallási kérdésekbe nem fogok belemenni, mert sokféle vallás és sokféle hit létezik, én pedig nem gondolom, hogy bármelyiket kizárólagosnak kéne tartanunk (én sem tartom a saját hitemet annak). A katolikus, a zsidó, a buddhista, vagy bármely más vallás egy-egy eszköz, amit lehet kártékonyan és építő céllal is használni (mindkettőre volt és van példa mindegyik vallás esetében).
Ki vagyok én, hogy eldöntsem, hogy az én istenem az igaz, a Te istened vagy az ő istene a hamis, vagy hogy annak van igaza, aki nem hisz semmiben? Mindenki jár egy utat, ami vagy a sajátja, vagy készen kapta, de nem egy kizárólagos út. Aki viszont az abszolut igazság tudójának gondolja magát, az szerintem zsákutcában halad. Ahogy Gandhi nagyon bölcsen mondta: “Istennek nincsen vallása.” Nem látom értelmét én sem a címkézésnek.
Én csak azt nem értem, hogy jön ide a Biblia. Gábor írásai nem a keresztény hitről szólnak, nem zárják ki azt, és nem is erősítik meg.
Isten nem létezik, ezen kár vitázni. Nincs bizonyíték a létezésére. A Föld nyilvánvalóan nem 10 ezer éves, hiszen az evolúció, ami rajta kialakult, a bizonyítékok alapján is jóval idősebb. Egyebekben érdemes a Google-t használni, mint mindenféle mendemondának bedőlni. A bolygók sem a véletlen alapján alakultak ki, hanem a fizikai törvények alapján, amelyek jelenleg is működtetik az Univerzumot. Isten léte nem indokolt, nem létezik, teljesen kihagyható mindenhonnan, pusztán mese felnőtteknek, azoknak, akik még nem nőttek fel eléggé.
Én is egyetértek…
Kedves Ilona…minden szavaddal egyetértek.
Kedves Gábor!
Habár soha nem kaptam tőled választ, most mégis “tollat ragadok”, mert fontos dolgot szeretnék közölni. Te mit gondolsz arról az óráról, ami a csuklódon van? Vagy a ruhádról, amit hordasz? Véletlenszerűen alakultak ki, szerinted? Csak úgy önmaguktól? Ezt te sem hiheted. Annak az órának, ruhának volt kigondolója, megtervezője, elkészítője, forgalmazója, vevője. Isaac Newton a következőt mondta. “A világegyetem annyira rendezett és harmonikus, hogy nem hihetem, miszerint véletlen műve a kialakulása, inkább hiszek abban, hogy egy intelligens lény alkotása.” Pedig ő nem akárki volt. Sőt, egyre több tudós és orvos ismeri fel, hogy csakis Isten teremthette meg ezt a gyönyörű világot!
Az írásaidat mindig elolvasom, mert szeretek tanulni, tőled is. Értékesek az írásaid, de van, amivel nem értek egyet, természetesen. Nos, ilyen az evolúció meg a több millió éves Föld. Egy teljesen ateista magnetológus a mágnesség tulajdonságának megfigyelésével és elemzésével rájött, hogy a Föld nevű bolygó nem is lehet idősebb tízezer évesnél! És amúgy is! Nem sokkal kellemesebb abban hinni, hogy te Isten remekműve, szeme fénye vagy, mint abban, hogy egy alsóbb rendű állattól származol? Nekem határozottan kellemesebb és örvendetesebb!
Aki ismeri a Szentírást, az tudatában van a mai történések hátterével is. Javaslom, hogy olvasd el Ellen G. White: A nagy küzdelem című könyvét, abból te is rengeteget tanulhatsz, mert úgy gondolom, te is tanítható vagy.
Üdvözlettel,
Ilona