Okos emberből nincs hiány. Okoskodóból sincs. A kettőt nem mindig könnyű megkülönböztetni egymástól elsőre, ezt már Te is tapasztalhattad. Értelmes, tanult embernek gondolsz valakit, aztán hirtelen kiderül róla, hogy szemellenzőt viselve él szélsőséges nézeteinek börtönében. Találkozol valakivel, akinek a lexikális tudása és problémamegoldó képessége elismerésre méltó, ám ha ellent mersz mondani neki valamiben, azonnal próbál erőből ledominálni Téged. Aztán ott vannak azok a barátaid, akik nemrég még egy párt alkotva látványosan ölelkeztek, és most, hogy a kapcsolatuk a kukába került, mint két vadember, szenvedélyes gyűlölettel vívják egymással kicsinyes háborújukat – amit okos emberek okos megoldásának még a legmeredekebb eufemizmussal sem lehetne nevezni. De erre még picit később visszatérünk.
Szóval érdekes dolog ez az intelligencia. Mérjük teszteken, amelyek eredményeiből messzemenő következtetéseket igyekszünk levonni, és mérjük az iskolai teljesítmény, a diplomák száma, vagy a szakmai elismerések alapján is, miközben úgy tűnik, néhány dologról következetesen megfeledkezünk.
Na, ki az okos?
Az egyik ilyen dolog az, hogy az intelligenciára vonatkozó definíciónk önkényes. Bizonyos szempontok alapján kitalálunk néhány feladatot, és aki azt jobban vagy gyorsabban el tudja végezni, azt kinevezzük intelligensebbnek, míg aki kevésbé áll helyt ezeken a teszteken, azt hü… szerényebb képességűnek. Ennek a módszernek azonban van néhány gyenge pontja – mindjárt kezdve azzal, hogy ami általánosan elfogadott képesség, az nem feltétlenül jobb, vagy több, vagy fontosabb a többi képességnél, egyszerűen csak általánosan elfogadott. Ennyi. Mindenféle túlgondolás nélkül.
Nézz meg például egy savant-szindrómával élő embert, aki mondjuk emlékezetből lerajzolja Róma pontos látképét, de a cipőjét nem biztos, hogy be tudja kötni. Most akkor ő intelligens vagy sem? És a képessége, amelynek számos alkalmazási lehetősége van, vajon kevésbé fontos, mint egy IQ teszt geometriai alakzatai közt lévő jellemző minta felismerése? Egyáltalán érdemes versenyeztetni egymással a különböző képességeket? Érdemes közülük néhányat kiemelten fontosnak tekinteni, míg a többit nagyvonalúan elhanyagolni?
De ez csak az egyik gyenge pontja az intelligenciáról alkotott elképzelésünknek. Van még egy pár. Például az, hogy egy teszten, és általánosságban is minden megmérettetésen mutatott teljesítményünk nagymértékben függ attól, hogy mit hiszünk magunkról és a teljesítményünkről. Ezt már több ízben is bebizonyították olyan kísérletekkel, melyek során a teszt kitöltése előtt ketté osztott társaság egyik csoportjának azt hangsúlyozták, hogy ők az átlagosnál jobb képességűek, és – láss csodát – jellemzően jobb eredményt is értek el, mint a másik csoport tagjai, akiknek vagy nem mondtak semmit, vagy elbizonytalanították őket. Az előzetes kettéválasztás persze teljesen random módon történt. Akkor most ki is az okosabb?
Aztán van még ezen kívül egy „apró” hiba a gépezetben, ami mellékesen az egész gépezetet működésképtelenné teheti. Ez pedig az intelligencia értelemközpontú értelmezése. Mert rendelkezhet valaki bármennyi ismerettel, járkálhat élő kódexként az emberek között, de ha az érzelmi intelligenciája zérushoz konvergál, akkor számomra ő nem egy intelligens ember. Ezzel természetesen lehet vitatkozni, mert az én értékrendem is teljesen szubjektív, de ha találkoztál már intelligens seggfejjel, akkor pontosan tudod, miről beszélek.
Persze nincs abban semmi meglepő, hogy amikor intelligenciáról beszélünk, akkor mindenkinek Pistike színötös bizonyítványa és Istvánként szerzett két doktori fokozata ugrik be elsőre, hiszen az oktatási rendszerünk tananyagában az érzelmi intelligencia ritkán látott betolakodónak számít. Így az oly büszkén mutogatott év végi bizonyítványok sem árulkodnak arról, hogy Pistike vajon egy elfogadó, nemcsak lábméretben, hanem érzelmileg is fejlődő gyermek, vagy egy embertársain keresztülnéző, akaratos kis görcs, aki már most maga alá próbálja rendelni az egész Világegyetemet.
Egyetlen bizonyítvány, egyetlen iskolai minősítés sem árulja el nekünk, hogy tulajdonosa képes-e empatikusan kezelni egy konfliktushelyzetet, vagy tudja-e, mit jelent az őszinte szeretet. Ennyit az EQ-ról. És most térjünk vissza arra a kérdésre, hogy hogyan képesek intelligensnek mondott emberek intelligensnek távolról sem nevezhető módon véleményt formálni vagy kezelni egy-egy helyzetet.
Az intelligencia valódi mércéje
Nézzük logikusan: az Univerzumról rendelkezésünkre álló ismereteink végesek. Nemcsak Neked vagy nekem, hanem még annak is, aki azt hiszi magáról, hogy a seggéből húzta ki a Világegyetemet. Évente 2-300 új fajt fedeznek fel a tudósok, a természettudományok folyamatosan fejlődnek, arról csak tippelgetni tudunk, hogy a Naprendszeren kívül vajon mi lehet, de még a közvetlen környezetünkben is sorra találkozunk teljesen váratlan és megmagyarázhatatlan jelenségekkel. Tehát viszonylag nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy vajmi keveset tudunk arról a játszótérről, amelynek homokozójában a kis lapátunkkal átkapirgálunk egy életet.
Ezek után azt kijelenteni, hogy „az én igazságom, és csakis az én igazságom a helyes”, nem bátor, hanem sokkal inkább mulatságosan vakmerő megnyilvánulás bárki részéről. Számomra egyfajta ostoba arroganciának tűnik, ami vagy teljes tudatlanságból, vagy egyszerű énvédő mechanizmusból gyökerezik. Mert tükörbe nézni fájdalmas dolog. Még a végén kiderülne, hogy emberünk nem is akkora ász, mint azt magáról hiszi. Hogy nyoma sincs semmiféle felsőbbrendűségnek, és a saját igazsága csak egy út a sok másik út mellett. Ezzel szembenézni sokak számára túl nagy áldozatot jelentene. Még egy picit lecsippenteni sem hagynak az ego-jukból, nemhogy teljesen feladnák azt.
Számomra tehát – és itt ismét hangsúlyozom, hogy az én értelmezésemről beszélek – az intelligencia valódi mércéje nem a felhalmozott tudás mennyisége, nem is a kreatív problémamegoldás képessége, hanem az, hogy mit kezd valaki azzal, ha a sajátjától eltérő véleménnyel találja magát szemben. Természetesen sok az okos ember. Sok az okoskodó is. De az olyan ember, aki elfogad másokat olyannak, amilyenek, elfogadja a sajátjától eltérő véleményeket, ismeri a személyes korlátait, és folyamatosan fejlődik… na, az ilyen ember már jóval kevesebb. Én őket tartom intelligensnek.
Nem azokat, akik szenvedélyes beszédekkel hittérítenek, nem azokat, akik okos érvekkel, a saját igazságuk zászlaját lobogtatva vezetnek tömegeket, és nem is azokat, akik a felhalmozott tudásukkal kialakítanak maguknak merev keretrendszereket, hanem azokat, akik tisztában vannak vele, hogy egy csecsemő is lehet náluk bölcsebb bizonyos helyzetekben.
Ezért nem zavar az, ha néhányan egy-egy írásomra besértődve nekem esnek. Mert amikor írok valamit, és valaki nem érzi önmagára vonatkozónak a helyzetet, akkor vagy érdeklődve végigolvassa, vagy tovább görget. Az a néhány ember pedig, aki dühösen visszatámad, ezt pusztán azért teszi, mert a témában érintett, és amit olvasott, azt támadásnak vette (pedig senki nem helyezte őt főszerepbe, csak szeretne odakerülni). Magyarázza a helyzetét, vagy kérkedik az elért eredményeivel, belekeveri a politikát, esetleg minősíti a személyemet, miközben meg sem értette, hogy nem támadás történt, csupán egy eltérő véleménnyel találkozott.
Ilyen játék ez az élet. Mindenki a saját problémájának szemüvegén keresztül szemléli a világot. És minél kevesebb a belső problémája, talán annál intelligensebb lehet.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Sajnos nagyon sok az említett Pistikével vagy Pistike fannal találkoztam, akik azt leszámítva, hogy okosak voltak nagyon, és kiemelkedtek tanulmányuk során (és ezzel semmi baj nincs, voltak akik hátrányos családi helyzetből emelkedtek ki, és ezért minden elismerésem), ezek ellenére sem tudtam nem toxicnak érezni a többségükkel való kapcsolatot. Képtelenek voltak mások elfogadására, őszintének lenni olyan dolgokban, amikből ők nem tudnának kitűnni, voltak erőszakosabb személyek, narcisztikusak, manipulatívak, empátiátlanok, asszociálisok….Én pedig az évek során rájöttem, hogy a nagy elvárások, amit a társadalom támaszt elénk, hogy csak akkor vagy értékes, ha az iskolapadban teljesítesz / szakmai sikereket halmozod egy totálisan falsch kép, ami egészségtelen, és nem ezt jelenti értékes embernek lenni mások számára és számomra sem, és az ilyen emberek többsége inkább mérgező, mint egészséges.
Rengeteg helyzet van az életben, amikor a papír és a felhalmozott lexikális tudás semmit sem ér, mert a saját és mások lelkét nem tudjuk könyvekből megismerni, vagy az érzelmeink irányítását egy konfliktus helyzetben. Senki sem születik egy normális és értékes személynek, ezzé válni kell és sokat figyelni másokra és hallgatni a saját egónkat mellőzve.
Egyik kedvenc írómtól idéznék, Ferber Katalintól.
“A tudással bíró ember és az intelligens ember nem okvetlenül ugyanaz.”
Nagyon tetszett a cikk, remélem sok emberhez eljut az üzenete.
Mindenkinek a maga szemszögéből igaza van, el kell(ene) fogadni, és a sok okoskodónál ha leesne a tantusz, h diplomával nem adnak intelligenciát…..
Leegyszerűsítve véleményem szerint: Intelligencia vagy van, vagy nincs, éppen úgy, mint ahogy hit vagy van, vagy nincs. Előbbi nem függ a lexikális tudástól, utóbbi pedig nem a vallásosság függvénye.
Mi a rosszabb a fanatizmus vagy az ateizmus? Nèzzünk szèt vagy vissza az időben!
Mindig is tartottam a túl magabiztos emberektől és azoktól akik ön magukhoz vègletesen szigorúak🙂
Milyen szép is lenne a világ valóban,ha eszerint élne mindenki. Nagyon tetszett az íras!!!Köszönöm hogy elolvashattam,teljesen egyet értek.
Gratulálok. Elismerésem. 🙂
Kedves István!
Nem a vélemények elfogadása az intelligencia fokmérője, Gábor sem ezt írta.
A személyt kell tudni elfogadni, akinek a miénktől eltérő az álláspontja.
Nyugodt hangnemben vissza is utasíthatom a rasszista, előítéletes vagy közönséges kinyilatkoztatásokat. A hangsúly azon van, hogy továbbra is higgadt és nyugodt maradok, és nem a személyem elleni támadásnak veszem, hogy az illető merőben másképp gondolkozik valamiről, mint én. Válaszomkor az illetőt nem a saját személyében támadom, csak tudatom vele, hogy én ezt egészen másképpen látom.
Üdv.
Barbara
Kedves Gábor!
Ez megint egy nagyon jól sikerült írás. A tartalmát illetően és a stílusát tekintve egyaránt.
Gratulálok.
Hát, ez nem hangzott valami szerényen! Akkor másképpen fogalmazok: ez egy olyan írás, amellyel minden tekintetben azonosulni tudok.
Üdv.
Barbara
Nem teljesen értek egyet Gáborral. Ha az intelligencia fokmérője mások véleményének az elfogadása lenne, akkor az intelligencia valójában középszerűség lenne. Azok az intelligensek, akik nem vitatják azt a véleményt, hogy a zsidókat a Dunába kellene lőni? Ezek szerint a tehenek a legintelligensebbek? Mindazok az emberek, akik hisznek egy eszmében, unintelligensek? Mózestől Semmelwiess Ignácon át Martin Luther KIng-ig mindenki, aki kiállt egy eszme, egy gondolat mellett és nem fogadta el ez ellenkezőjét, az unintelligens? Az intelligens gondolkodás egyik legfontosabb eleme épp az elválasztás képessége: elválasztani a jót a rossztól, a lényegest a lényegtelentől. Gábor okfejtése kizárólag a lényegtelen dolgokra igaz. Lényeges kérdésekben viszont az embernek kötelessége kiállni a jó mellet és szembeszállni a rosszal. Ha valaki pl. rasszista nézeteket vall, nem szabad elfogadni a véleményét.
Köszönöm szépen Gábor! Megint megkaptam a választ az éppen a fejemben kavargó kérdésekre!!
Nem teljesen értek egyet azzal hogy más véleményének elfogadása az intelligencia mértéke. Ha valaki szerint Dunába vagykellene lőni a zsidókat, cigányokkal szembeni előitéletek mellett érvel, azt határozottan vissza kell utasitani. Az intelligencia legfontosabb eleme,hogy az embernek legyen lelki iránytűje: tudja, mi az a vélemény amit el kell fogadni,mi az amit tolerálni kell és mi az ami ellen kötelesség fellépni.
kedves Gábor, mostanában egy családi helyzet miatt, nagyon sokszor eszembe jut ez a bizonyos érzelmi intelligencia kérdés. Tökéletes az írásod Gábor, mint valamennyi, amit eddig olvastam! Az is érdekes különben, hogy mindig pont akkor kapok egy olyan levelet tőled, aminek a tartalma az én gondolataimhoz kapcsolódik, amikor ezekkel a gondolatokkal leginkább foglalkozom… olyan mintha vonzanám a gondolataimhoz kapcsolódó , erőt adó , külső forrásból érkező információt… köszönöm, Mária
Kedves Gábor, teljes mértékben helyeslem én is az imént leírtakat.
Az ÁTEK-ben találtam a megerösítésedet az intelligenciával kapcsolatban:
“Nem attól leszel nagy, hogy másokat lealacsonyítasz!”
Mint ahogy a tanulatlan is lehet a maga módján intelligens, úgy lehet az akadémikus is maga módján bunkó.”
Definíció: Az intelligencia az adott személy értelmének, felismerő és komplex gondolkodási képességének, okosságának, műveltségének, egyéni kultúrájának és felelősségtudatának a szintje. Mérőfoka: IQ = intelligenciahányados ( = kb. 100 átlagban). Képesség a kapcsolatok és értelmi összefüggések felfogási-, értelmezési- és alkalmazási vonatkozásainak felismerésére, és adottság az új és váratlan szituációk optimális reagálására. A képesség pszichológiai területei: a lényeg kiemelése, az elvont logikai gondolkodás és a felismert adottságok sokrétűségének beszámítása.
Értelmezés: Valakinek morális alapon a szociális intelligencia fokát az emberi kapcsolatokban az határozza meg, hogy az adott környezetére, az embertársaira milyen hatással van, de nem az hogy milyen iskolázottságú, beosztású vagy mások fölé rendeli ill. képzeli magát. Nem mindenki rendelkezik lehetőséggel és adottságokkal a legmagasabb fokú tanulmányok elvégzéséhez, de az iskolázottságtól függetlenül mindenki rendelkezhet azzal az igénnyel, hogy ügyeljen a saját pozitív „visszhangjára”, ami jóval több előnyt hordoz magában, mint az érzelmi bunkóság kiélése másokkal szemben, mint pl.: az emberi méltóság megsértése.
Tc!
Ismét tökéletes!
Köszönöm N.V.
7 éve, h.bevállaltuk a nagynénémet, miutan meghalt a férje. Azt hitte magáról, h.ő sz@rta a spanyol viaszt! Nem volt családjuk. Mellesleg még nárcisztikus is. EQ -ját állandóan bizonygassa. Így szeret, meg úgy szeret. Regényt tudnék írni hogyan b@sztatott. Gábor írásaid segítettek át életem ezen nehéz évein. Az Isten olzalmazzon az ilyen emberektől! Köszi ezt mai írást is!
Igen, a más vélemény elfogadása -értékelés nélkül- szerintem iskolai tantárgy kéne legyen.Mert az csak egy másfajta vélemény, nem több, nem kevesebb. Ha valakinek ezzel lesz teljes a világképe, ezáltal találja meg a boldogságát, ám legyen. A más vélemény nem kell, hogy befolyásolja az enyémet, bár akár alakithatja az én világnézetemet is. Mindenesetre nem veszem “támadásnak” és ezzel sokakat idegesítek, mert nem érzik tökéletesnek a világukat, ha csak hagyom, hogy nekik is legyen véleményük, de se nem szajkózom ugyanazt, se nem védem a sajátomat. Az unokámnak is azt szoktam mondani, ha az iskolában próbálják kicsúfolni, vagy megbántani, akkor csak annyit válaszoljon: érdekes a véleményed. Ezzel többnyire véget is ér a csúfolódás. Persze az ilyen válasz, csak akkor hat, hogyha meg vagy gyözödve arról,hogy ez csak egy “érdekes, másfajta vélemény” 🙂 köszönöm a gondolataidat.
Jó írás! Tetszik!
Tetszik az írás, egyetértek minden szavaddal.Köszönöm
Hát, igen… Minden nézőpont kérdése. Nagyon találó az írás. Diplomás szüleim és sok esetben magam sem jutottam el arra a szintre, amire a gyermekeim. 7-10 éves koruktól már nem a személyt minősítik, hanem kizárólag a cselekedetét. Én ezt nevezem valódi intelligenciának.
Hiszem, ha katartikus változás következne be a földön, akkor az írásban említett inteligenciájú emberek lennének a túlélők, mert ezen képesség alkalmassá tesz a szeretetteljes összefogásra.
Köszönjük a gondolatokat!
Jómagam az intelligeciát, problémamegoldó képességnek hívtam mindig.
Nem tudatosan, de sosem cimkéztem tovább…
Így teljes a kép 🙂😉
Köszönöm!
Jól esett olvasni!
Nagyon időszerű és a szememben tökéletesen igaz írás.