Késő este volt már. Egy szerdai nap közeledett a végéhez. Kétségbeesett telefonhívást kaptam a szerelmemtől. Várakozás. Félelem. Aggodalom. A miértek és a megoldások keresése. Megéltem ezt már emberrel is, de most egy kutyáról volt szó. Van, akinek ő nem jelent semmit. Csak egy kutya – mondják. Sokaknak nem számít.
Ez a történet róluk is szól. Nemcsak az elgázolt és cserben hagyott kutyusról, aki az út menti árokban a túlélésért küzdött, vagy arról a három emberről, akik idővel, pénzzel és energiával nem törődve megpróbálták megmenteni őt, hanem azokról is, akik közömbösen elfordítják a fejüket, amikor valaki – legyen akár ember, akár bármilyen más élőlény – segítségre szorul.
Sokan vannak. Jól mutatja ezt az a tény is, hogy egyetlen férfi sem volt a környéken, aki hajlandó lett volna az elgázolt kutyust befogni és biztos helyre vinni. Majd reggel, talán. Ha belefér az időbe. És ha túléli addig a hidegben. Nekünk viszont ez nem kérdés. Sem úgy, hogy mindjárt éjfél, sem úgy, hogy 200 kilométert fogok vezetni oda, majd ugyanennyit vissza. Egy életről van szó. Az Életről, ami számomra a legnagyobb érték a világon.
Felemelkedtünk – de hova?
Bizonyos tekintetben rengeteget fejlődött az emberiség az elmúlt néhány ezer év alatt. Az intelligencia, a kommunikáció, az eszközhasználat, a komplex problémák megoldása, a szervezési és együttélési képességek, és számos más terület megnevezhető, ahol jó eséllyel fejlettebbek vagyunk, mint elődeink. És ez jó. Még jobb lett volna, ha az intelligenciánkkal arányosan növekedett volna a felelősségérzetünk is. De nem így történt.
Valahol az út során elvesztettünk egy nagyon fontos tudást. Valamit, ami nélkül le lehet élni egy egész életet is, de az unokáink, vagy az unokáink unokái már nem biztos, hogy életben maradnak enélkül. Elfelejtettük, hogy a természet részei vagyunk, nem pedig az uralkodói. Eltávolodtunk a természettől, és már nem forrásként, hanem eszközként tekintünk rá. Ennek egyenes következménye az lett, hogy eszközként tekintünk minden egyes élőlényre, köztük embertársainkra is – de van, aki még önmagára is.
Egy élet könnyen megszakad. Rálépsz egy csigára, és vége. Leszakítasz egy virágot, és a Földön eggyel több lett a halott. Elgázolsz egy kutyát, akit ott hagysz az árok szélén összetörve, szenvedve, rettegve, és vagy a belső sérüléseibe hal bele előbb, vagy az éhezésbe. Nagyobbat ütsz egy embertársadra, mint akartad, és estében úgy veri be a fejét, hogy ott helyben meghal. Nagyon könnyű elvenni egy életet. Sokkal könnyebb, mint adni.
A kutyus neve Fanni volt. Morgott és harapni próbált, mert félt. Nem számított semmi jóra egy emberi lénytől. Hiába próbáltunk a bizalmába férkőzni, ilyen állapotban – és valószínűleg egy kemény múlttal a háta mögött – esélytelen volt. Nem volt egyszerű vele, de hajnal fél négy körül beértünk az állatorvosi ügyeletre.
Az őt elgázoló autó eléggé összetörte szegény kutyust, de így is tele volt élettel. Gyorssegélyt, infúziót és vitamint kapott. A chip alapján meglett a gazdája is. Úgy tűnt, nagyon örült, hogy a kutyája előkerült, mi pedig a Nap első sugarainak érkezésekor mosolyogva hagytuk el az állatorvosi rendelőt. Megmentettünk egy életet – ez az egyik legcsodálatosabb érzés a világon.
Fanni története úgy folytatódhatott volna, hogy azóta épül, erősödik, gazdái mindenben támogatják és szeretettel gondozzák. De a történet nem így folytatódott. Másnap este megtudtuk, hogy Fanni kutya már nincs köztünk. Egy döntés miatt. Egy arrogáns emberi döntés miatt, miszerint jobb neki holtan, mint élve. Arról a kutyáról, akivel csak annyira törődtek, hogy sok éve kapott utoljára veszettség elleni oltást, most hirtelen kiderült, hogy daganata van, meg idős is már, és a csípőcsontjának a gyógyulása is nehéz és hosszadalmas folyamat lenne. Inkább haljon meg. A gazdája – az uralkodója, az istene, aki élet és halál fölött dönt –, elküldte őt a halálba.
Fanninak esélye sem volt, hogy tiltakozzon. Őt nem kérdezte meg senki, hogy akar-e élni. Hiszen az ember nem is ért a nyelvén. Ezért inkább nem is fárad vele, hogy megpróbálja megérteni őt, hanem dönt helyette. Az ő életéről. Ami csak az övé… volt.
Az arrogancia megmagyarázható
Jó oka van, hogy istent játszunk ezen a bolygón. Ráadásul nem is csak egyetlen oka van ennek. Akár érzelmi alapú, akár racionális magyarázatot keresünk, meg fogjuk találni. Az arrogancia mindig megmagyarázható – de ettől még soha nem lesz elfogadható. Az emberi ego vára evolúciós, kulturális és személyes alapokon is nyugszik. Ezért ennyire nehéz ledönteni azt.
Evolúciós háttér
Az ember a Föld egyeduralkodójává vált. Legalábbis annak hiszi magát. Kétségtelen tény, hogy nem ismerünk még egy olyan élőlényt, aki hozzánk hasonló hatékonysággal képes szervezett pusztítást végrehajtani. Az is tény, hogy az intelligenciánknak köszönhetően sok tekintetben előnyre tettünk szert más fajokkal szemben. Sőt, az élővilág legintelligensebb fajának gondoljuk magunkat, elfelejtve azt az apróságot, hogy az intelligenciát a saját mércénk szerint, a saját módszerünkkel mérjük. De azért rácsodálkozunk a madarakra, akik navigációs eszközként a Föld mágneses terét használva több ezer kilométert repülve is képesek pontosan ugyanoda visszatérni, vagy a csótányokra, akiknek közvetlenül a lábukban vannak a mozgást vezérlő neuronjaik, így ha megpróbálja őket valaki lecsapni, szinte biztos, hogy lekési.
Sok mindenre rácsodálkozunk, de az egyeduralkodó státuszunkhoz görcsösen ragaszkodunk. Még akkor is, ha jön egy cunami, ami az összes többi élőlénnyel együtt minket is lesöpör a térképről. Még akkor is, ha egy saját magunk által okozott atomkatasztrófával önmagunkat képesek vagyunk kipusztítani, de sok rovar és más élőlény vígan él majd tovább nélkülünk.
De ez most nem számít. Pontosabban csak keveseknek. Mert a többség számára a tény, hogy gombnyomásra, a fotelünk kényelméből gyilkolhatunk, tökéletesen elegendő evolúciós bizonyíték arra, hogy ezt jogunk is van megtenni anélkül, hogy bármi következménye lenne. Pedig van. Mindig van, csak nem mindig látjuk azonnal.
Kulturális háttér
Az evolúció hatása mellett – vagy talán éppen annak eredményeként – egy erős kulturális háttér is támogatja az emberiség nagy részének rendkívüli arroganciáját. Magyarországon kifejezetten így van, de sok más országban is igaz, hogy az emberek többsége kiadta a kezéből a saját élete iránti felelősséget. Vagy talán soha nem is volt a kezében, köszönhetően az oktatási rendszernek, a mérhetetlen megfelelési kényszernek, valamint a társadalmi-politikai berendezkedésünknek. A három egyébként egymással összefügg, de erre majd máskor térek ki.
Olyan kultúrában nevelkedünk fel, ahol a politikusok mondják meg, hogyan éljünk és mi a jó nekünk, az orvosoktól várjuk el, hogy megjavítsák azt, amit mi tönkretettünk, a reklámszakemberek döntenek helyettünk arról, hogy mire van szükségünk, és ha valami szar az életünkben, akkor rutinszerűen másra mutogatunk – legyen az egy másik népcsoport, egy másik társadalmi réteg, vagy akár a hozzánk legközelebb álló emberek egyike.
Nem mi irányítjuk a saját életünket. Ez a mindenkori politikai rendszernek és a fogyasztói társadalomból élő üzletágaknak is tökéletesen megfelelő (ezért is követnek el mindent, hogy ez az állapot fennmaradjon), hiszen aki nem irányítja a saját életét, azt könnyű irányítani. De az elvesztegetett életek, személyes emberi tragédiák mellett van egy másik következménye is ennek. Nemcsak a saját életünkért nem vállaljuk a felelősséget, hanem azért sem, amit más élőlényekkel teszünk – vagy épp nem teszünk.
„Nem az én dolgom, mi közöm nekem ehhez?” – hangzanak ezek és az ehhez hasonló szavak olyan emberek szájából, akiknek arra azért van igénye, hogy megnézzék és kibeszéljék minden aktuális celeb legújabb nyilatkozatát, nemi életét, ürülékének színét és állagát. A TV-ből, a rádióból, a plakátokról, és minden más lehetséges csatornán keresztül az emberek megkapják agyuk rágógumiját, és rágcsálják is serényen.
Látszólag itt mindenki jól jár. Aki a rágógumit rágcsálja, az kényelmesen heverészhet, és nem kell csinálnia semmit. Persze ahhoz is szükség van némi energiabefektetésre, hogy elfordítsa a fejét onnan, ahol segíteni tudna, de ez elhanyagolható ahhoz képest, amit egy élet megmentése, vagy akár csak egy kis segítség is jelentene. Segítség egy másik élőlény számára, vagy akár segítség önmaga számára. Felelősségérzet hiányában viszont ez soha nem fog megtörténni.
És jól járnak azok is, akik a rágógumit adják, hiszen aki rágcsál, az addig sem pofázik. Elvan a kis rágógumijával, és talán észre sem veszi, hogy közben a szarban ücsörög. Vagy ha észreveszi, akkor sem csapja annyira az orrát a bűz, mert a rágógumi finom és illatos. Jól nem fog lakni vele, de legalább ezt hiszi.
Így teremtenek az üzleti és politikai érdekek irányítható ember-robotokat, akik sem önmagukért, sem a környezetükért nem vállalnak felelősséget. Az irányíthatóság természetes velejárója a közömbösség, a közömbösség pedig olyan arroganciához vezet, ami sokakkal kimondatja az ostoba szavakat: „Ez nem az én dolgom.” Majd elfordítják a fejüket, és rágják tovább a rágógumijukat.
Ez is egyfajta kulturális forradalom, amit elértünk. Csak nem biztos, hogy a bolygó – és vele együtt az emberi faj – túlélését szolgálja.
Személyes háttér
Amint látod, az evolúció és a kulturális berendezkedésünk is erős hátteret biztosít ahhoz, hogy seggfejként viselkedjünk minden más élőlénnyel szemben. De személyes vonalon is megvan a megfelelő támogatás ehhez. Ha egy szóval kellene összefoglalnom, mindössze annyit mondanék: ego.
De ha jobban megnézzük, ennek is két összetevője van. Az egyik az, hogy egy emberélet túl rövid szakasz ahhoz, hogy a legtöbb változást érzékelni tudjuk. Ha ma eldobsz egy szemetet, lecsapsz egy pókot, vagy kitéped az összes parlagfüvet, annak nem biztos, hogy bármiféle következményét megtapasztalod, mielőtt meghalsz. Következmény mindig van, csak sokszor lassabban válik érezhetővé, mint ahogyan Te leéled az életedet.
Amivel ma szívunk, annak jelentős részét felmenőink több generációt átívelő pusztító tevékenységének köszönhetjük. A mi pusztításunkat pedig majd a gyermekeink, unokáink, unokáink unokái fogják megszívni. A bioszféra mindig kompenzál, ameddig csak képes rá, így a tengerbe öntött olaj, a földbe ásott radioaktív elemek, a levegőbe juttatott kémiai vegyületek nem okoznak azonnali összeomlást. Ezért olyan könnyű elhinni, hogy úgysem lesz gáz abból, amit teszünk.
Az ego-ból eredő arrogancia másik összetevője egy pszichológiai önvédő mechanizmus. Talán bonyolultnak hangzik, pedig egyáltalán nem az. Túl sok támadás éri az elménket és a szívünket, ezért megtanuljuk csökkenteni azok hatását, vagy akár teljesen ki is tudjuk zárni azokat.
„Vietnamban bányarobbanás miatt meghalt huszonhét ember” – közli a híradó. „Egy kémiai üzem több száz hektoliter vegyszert öntött a folyóba.” – hangzik a folytatás pár másodperccel később, majd egy újabb adócsalásról való tudósítás után kiderül, hogy orvvadászok lelőttek egy Jávai orrszarvút, így eggyel csökkent a kihalás szélén lévő állat mindössze 60 fős állománya. „Na és?” – hangzik minderre a ki nem mondott válasz a TV elől, miközben egy újabb korty sör lefolyik azon a torkon, ami már egyetlen hangot sem ad ki távoli életek elmúlásával és egyéb tragédiákkal kapcsolatban.
Mert még a jólelkű ember is védekezik. Rengeteg negatív hatás éri minden egyes nap, és a többségével nem is tudna mit kezdeni. Amivel pedig tudna, azzal megtanult nem kezdeni semmit. Így marad a tehetetlenség, ami viszont önmagában is egy szörnyű tragédia az emberi lélek számára. Ezért van szükség védekezésre. Ezért zárjuk be a kapukat, amikor éhezést, pusztítást, halált látunk odakint.
Nem rólad szól, hanem neked
Szeretném hinni, hogy mindenki, aki elolvasta ezeket a sorokat, ott állt volna Fanni kutya mellett, amikor ő az életéért küzdött. Szeretném hinni, hogy mindenki vitt volna neki ételt, vizet, meleg takarót, és mindenki addig próbálkozott volna, amíg el nem juttatja őt egy meleg helyre, ahol orvosi ellátásban részesül. És nagyon szeretném hinni, hogy senki nem játszana istent, rendelkezve egy másik élőlény élete fölött. Hogy senki nem venné el senki mástól a legnagyobb ajándékot, amit egy élőlény valaha is kaphatott: az életét.
Szeretném hinni, hogy ez így van, de sajnos nem tudok hinni benne. Abban viszont igen, hogy vannak még, akiknek mindez számít. Akiknek minden egyes élet számít. És ha Te is köztük vagy, akkor ez az írás nem rólad szólt. Nem rólad, aki tiszteli és értékeli az Élet ajándékát, hanem azokról, akik közömbösen elfordítják a fejüket, és rágják tovább a szájukba adott rágógumit. Róluk szól, de nem nekik, mert ők nem fognak változtatni. Nemcsak azért, mert tétlenül ücsörögni a szarban kényelmes dolog, hanem azért is, mert talán fel sem ismerték, hogy a szarból ki is lehet mászni.
Ez a néhány gondolat Neked szól, aki már felismerte, hogy a szarban nem kell ott maradni. Neked, aki a közömbösség helyett a cselekvést választod, mert tudod, hogy ez nemcsak a személyes boldogságod kulcsa, hanem a túlélésünk egyetlen esélye is.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Gábor!
Végig sírtam az írásodat. Nagy állatbarát révén – és hat kutya tulajdonosaként, akik közül volt akit az utcán, és volt akit véletlenül találtunk az erdőben egy zsákban-, azt gondolom hogy az embernél szemetebb állat nincs. Talán drasztikusan hangzik, de a kutyáimat jobban becsülöm és szeretem mint sok embert!
Az állatok őszinték, nem taktikáznak, hazudoznak, nem ármánykodnak. Viszont ösztönből gondoskodnak, akár az életük árán is az utódaikról, nem ölnek haszonért, pénzért, és úgy szeretnek, hogy nem várnak érte semmit, csak örülnek, önzetlenül, megbocsájtják – sajnos- ha bántják őket. Legyünk őszinték: mi emberek hol érünk fel ehez… Köszönöm az írásaidat! Örülök hogy van még olyan ember mint Te!
Nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Iszonyatosan nehéz ilyenkor, de nem láthatunk bele senkinek a lelkébe. Van, akit megmentenek úgy, hogy ő már menni akarna, és van, aki nagyon szenved ugyan, de még maradna. Nem tudahatjuk azt sem, hogy a szenvedés szükséges-e számára, és hogy ha ettől megkíméljük, nem teszünk-e komoly kárt.
Elgondolkodtato iras. Elmentem, mert van melysege, tartalma. Es mert konnyu lenne azt felelnem, hogy nem, en a szereplok helyeben nem altattam volna el a kutyat. Oszinten szolva nem tudom.
Pacifikus ember vagyok, aki amikor allatvedelemrol esik szo, rogton kiall a novenyek mellett is, ‘de ki vedi meg a novenyeket’ felkialltassal. De ha egy eloleny szemeben fajdalmat, szenvedest latok, nem biztos, hogy nem tamogatom az eutanaziat.
Tisztelt Tabak Lajos Károly,
nagyon szépen megfogalmazta, hogy mindannyiunknak megvan a saját utunk, és ezek az utak időnként együtt futnak, keresztezik egymást, vagy épp eltávolodnak. A cél, hogy úgy haladjunk előre, hogy közben másokat is segítünk, vagy ha ezt nem tudjuk megtenni, akkor legalább ne ártsunk nekik.
Köszönöm szépen, hogy olvassa az írásaimat, és azt is, hogy ilyen tisztán látja azt a fonalat, ami összeköti őket.
Nagyon szép napot kívánok! 🙂
Gábor
Tisztelt Kocsis Gábor!
Az Ön írásában leírtak a lét értelmét keresik és az abban rejlő mindennapi történtek, ehhez, hogyan látjuk veszünk részt benne, életünk elmúlt tapasztalatai melyek mutatták, mutatják a különleges értelmet. Természetesen minden egyes ember, élőlény, saját útját éli meg és ez a tény oly különleges mint a táguló Világegyetem. De mégis a sok közös is ott rejlik. Köszönöm, hogy olvashatom írásait.
Nagyon szívesen, én is köszönöm, hogy olvasta(d). 🙂 Nagyon jó látni olyan embereket, akik próbálnak tenni másokért.
Köszönöm szépen Kata, nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂
Köszönöm ezt az írást (is)! Nagyon szívhez szóló. És osztom minden gondolatát. Hálás vagyok, hogy élek, és cselekedhetek mások javára is. Boldogság és Áldás!
TALÁN FEL SEM ISMERTÉK,HOGY A SZARBÓL IS KILEHET MÁSZNI….EZÉRT MÁR—DOLGOZNI KELL .
KÖSZÖNÖM,NAGY BÖLCSESSÉG…