A legtöbb embernek nem megy. Mert könnyebb anyázni. Vagy kijelölni a másikat mindenért felelősnek.
Ő volt az, aki elhanyagolta a kapcsolatunkat. Ő volt az, aki nem hagyott engem érvényesülni. Ő volt az, aki megfojtott a nyomulásával. Ő volt az, aki átvert az üzletben. Ő volt az, aki kihasználta, hogy pozícióban van. Ő volt az…
Mindig csak ő volt az. Az anyád, a főnököd, az üzlettársad, a férjed, a barátnőd, a kisfalvimarika a szomszéd utcából…
Így könnyebb. Legyen ő a hibás egy személyben. Aki átvert, aki megcsalt, aki kirúgott, aki megalázott, aki beszólt, aki leszólt, aki új utat választott. Sokkal könnyebb lezárni egy kapcsolatot, ha a kezeidet széttárhatod.
Te mindent megtettél, ő mindent elcseszett. Rajtad múlt, hogy eddig működött valahogy; rajta múlt, hogy most már nem működik sehogy. Ha belegondolsz, az egész kapcsolat kérdésköre az “én vagyok a jó, ő a rossz” megállapításra redukálódott – ami persze az óvodában még kimerítő érvelésnek számított. De nem is ez a legnagyobb csapdája ennek a gondolkodásmódnak.
Hanem az, hogy kiszolgáltatott maradsz.
Ha valami nem oké, másokra mutogatsz. Ha megoldásra van szükség, másoktól várod azt. Ha pedig lezárásra kerül a kapcsolat, akkor Te vagy az ügyeletes áldozat.
És bár így könnyebb, de az ára igen nagy: áldozatként éled le az egész életedet. Kiszolgáltatottan. Várakozva. Döntéseket elodázva.
Egészen más út az ítélkezéstől mentes megértés. Itt nem ütközöl falba. Megérted a másik ember működését, megérted a sajátodat, és megérted, hogy a kettő egymással nem kompatibilis. Ennyi. Nem a jó és a rossz párharca ez, hanem egy út és egy másik út találkozása, majd szétválása.
Harag nélkül. Mutogatás nélkül. A saját felelősségedet felvállalva, a másik felelősségétől elhatárolódva. Elfogadva, hogy a másik ember más. Nem jó vagy rossz, hanem egyszerűen csak más.
És neked ezzel több dolgod nincsen.