Huszonegyedik század. A világ fejlettebb(nek mondott) része. Gondolkodásra képes agyállománnyal rendelkező élőlények strukturált csoportja. Több évezredes kultúra. Most, hogy elhelyeztük magunkat térben és időben – még ha saját mércénket használva, következésképp tökéletesen önkényesen tettük is ezt –, akár fel is merülhetne bennünk a kérdés, némi zavaróan viszkető érzéssel párosulva: mégis hol a francban van a tolerancia?
Legyen színes – de azért ne annyira!
Büszkék vagyunk sokszínű és gazdag irodalmunkra, de aki picit más színben látja a világot, mint mi, az kapásból egy idióta. Dobozos fagyit kanalazva nézzük videón, milyen fejletlen a szubszaharai bantu népcsoportok társadalma, de ha a szomszédunkkal nem értünk egyet, alkalmatlanok vagyunk egy érett vitára. Érdeklődéssel olvassuk, hogy a bohóchalak nemcsak Némó nyomában járnak, hanem hermafroditaként szexuális identitást is válthatnak, de ha egy embertársunk szeretné ezt megtenni, akkor a hülye buzi ott rohadjon meg, ahol van. Kétpercenként figyeljük a gyerek bizonyítványáról készült fotóra érkező lájkokat, de ha év közben rossz jegyet hoz, lelki terrorral fűszerezett büntetést kap ahelyett, hogy megkérdenénk tőle, mi az oka.
Egyéni és társadalmi szinten is hiánycikké vált a tolerancia. Egyszerűen nem tudunk mit kezdeni azzal, ha valaki máshogy gondolkodik, mint mi, máshogy cselekszik, mint ahogy elvárjuk tőle, más a szokása, a tempója, a bőrszíne, a kinézete, a szexuális irányultsága, vagy egyszerűen csak más dolgok fontosak számára. A más az veszélyes, a más az gáz, a más az nem való közénk, a más az káros.
Lehet erre a gondolatra építeni koncentrációs táborokat, lehet vele lerombolni házasságokat, lehet elkeríteni országokat, vagy lehet vele tönkretenni gyermeki álmokat, de az elv az ugyanaz. Hogy micsoda??? Párhuzamot merek vonni az “ártalmatlan” buzizás, a gyermek korlátok közé szorítása, a politikai mocskolódás és a náci propaganda között? A válaszom rövid lesz: igen.
És tudod, amíg egy kedves barátomat ki akarják zavarni a plázából a vakvezető kutyájával (ahelyett, hogy a “ha már hülye vagyok, legalább bunkó ne legyek” elvet követve rákérdeznének egy okosabbtól a látássérültekre vonatkozó jogszabályokra)…
Amíg az anyuka kínosan elvonszolja négyéves gyermekét a “tolószékestől” (ahelyett, hogy ha már ő maga még annyit sem tud, hogy nem tolószékes, hanem kerekesszékes az az ember, legalább gyermekének hagyná, hogy megismerkedjen azzal a nem biztos, hogy ördögtől való ténnyel, hogy bizony van, akinek hiányzik az egyik lába)…
Amíg az Iksz párt hívőinek legfőbb érve az, hogy mennyire gáz az Ipszilont követő ember (ahelyett, hogy ha már önállóan gondolkodni nem akarnak, legalább azt felismernék, hogy aki nem valamiért küzd, hanem valami ellen, az mindig csak rombolni tud, mert nincs mit építenie)…
Amíg a viták és a vélemények állandó összetevői a személyeskedő megjegyzések (ahelyett, hogy megértenénk, hogy hiába csatoljuk eposzi jelzőként a homoszexuálisra azt, hogy “hülye buzi”, az alacsonyra azt, hogy “rohadt törpe”, az exre azt. hogy “büdös kurva”, a rossz helyesírásúra azt, hogy “műveletlen paraszt”, ettől még a saját érveink picit sem lesznek megalapozottabbak)…
Amíg mindez napi szinten az életünk része, addig szerintem nem kell magyaráznom a fenti párhuzamot. Csak fokozatok vannak, az elv ugyanaz: a saját igazságunk áhított önkényuralma.
Tick… Tack… Bumm
Időzített bombák szaladgálnak köztünk. Hiányállapotban élő emberi bombák, akik bármikor felrobbanhatnak. Emlékszel a “Tick… Tack… Bumm” nevű társasjátékra? Tudod, amiben az a feladat, hogy az adott szótaggal mondj egy szót, miközben a játékosok között jár körbe a bomba. Nem tudhatod, mikor robban fel, talán éppen nálad, ezért igyekszel minél hamarabb kitalálni valamit, nehogy nálad következzen be.
Valahogy így zajlik a játék a toleranciahiányos társadalomban is. Csak itt nem egy bomba van, hanem nagyon sok, és nem is mindig látszik rajtuk, hogy azok. Egészen addig, míg egy hétköznapi esemény, egy bizonytalanul előttük haladó autós, egy más módszerrel dolgozó munkatárs, egy más programra vágyó családtag, vagy egy a szokásosnál picit hosszabb várakozás a sorban fel nem robbantja őket. Nem ott kezdtek el ketyegni – ezt teszik már hosszú évek óta –, de arra öntik ki a szemetüket, aki éppen ott van.
A vashiányos ember többnyire csak maga szenved. A toleranciahiányos is okoz elég gondot magának is – hiszen egyik legdrágább kincsét, a lelki békéjét áldozza fel –, ám a vashiányos emberrel ellentétben ő másokra is veszélyes. És bár a jelenség társadalmi kórképpé vált mára, a jó hír az, hogy hisztamin-, meg laktózintolerancia létezik ugyan, tolerancia-intolerancia azonban nem. Úgyhogy nem kell megijedni a tolerancia magunkba szívásától – egyikünk szervezete sem fog tiltakozni ellene.
Legfeljebb csak a belénk nevelt hitrendszerünk, de azt szép fokozatosan át tudjuk írni teljesen. Előtte azonban érdemes megértenünk, hogy egyáltalán miért tartunk itt társadalmi szinten.
A gyökérség gyökerei
A magyar emberek többségének alapállapota frusztrációval van átitatva. Tudom, ezen sokan feldühödnek vagy megbántódnak, de egyik sem túl hatékony módszer a problémák megoldására. Ráadásul mi, magyarok elég sok problémát hordozunk teljesen fölöslegesen. Frusztráltak vagyunk Trianon miatt, frusztráltak vagyunk a kiszolgáltatottságunk miatt, frusztráltak vagyunk az ebből következő létbizonytalanság miatt, frusztráltak vagyunk “a kiskutya ugat” szindróma miatt (kicsi ország, kicsi befolyással), frusztráltak vagyunk a mindenkori politikai kondicionálás miatt (két pólus harcoljon egymással), frusztráltak vagyunk a folyamatos ellenségkeresés miatt (hol románokat, hol migránsokat utálva, mikor ki a soros), frusztráltak vagyunk a panaszkodásra épülő gondolkodásmódunk miatt. Nem, nem azt mondom, hogy a magyar ember szarabb lenne bárkinél (minden nemzetnek és népcsoportnak megvannak a saját társadalmi terhei), hanem azt, hogy felelősségvállalás terén van még mit fejlődnünk.
És ez még csak a társadalmi szint. Ehhez jön hozzá az, hogy ki mennyire elégedett a házastársával, a munkahelyével, a vagyonával, és kit mennyire sikerült ép lelkű felnőtté nevelni gyermekkorában. Ráadásként most még egy világjárvány is érkezett, mely a biztonságérzetünk megtépázása, valamint az intézkedésekkel kapcsolatos megosztottság miatt újabb adag frusztrációt ültetett az emberek többségének elméjébe.
És tudod, mi történik, ha egy frusztrált ember olyat tapasztal, ami nem teljes mértékben az ő igényeinek kiszolgálásáról szól? Nyertél: kiönti a szemetét oda, ahol éppen van. Arra, aki éppen ott van. Azért, amit éppen tapasztalt. De csak látszólag azért, mert valójában a saját, mélyen gyökerező problémái miatt kezd el cseszegetni másokat.
De hát ki vallaná ezt be önmagának (nemhogy egy másik embernek)? Ki mer szembenézni a saját démonaival? Ki megy vissza a banyatankot húzó nénihez, azt mondva: “Elnézést kérek, nem Önnel van problémám, hanem azért voltam seggfej az előbb, mert nem tudok mit kezdeni a frusztrációmmal.”? Őszintén, hány ilyen embert ismersz? Én csak néhányat. A többség számára marad tehát a random emberek random helyen történő baszogatása, és természetesen a folyamatos csatározás a hozzájuk legközelebb állókkal.
Kedves, de nem idióta
A tolerancia ellen szóló érv leggyakrabban a kiszolgáltatottságtól való félelem. “Ha mindenkivel megértő vagyok, hogyan védjem meg magam, hogy ne tudjon bárki keresztülgázolni rajtam?” – kérdezi az elnyomó kapcsolatból menekülő negyvenes hölgy a személyes konzultációmon, mert a teljes képnek csak egy részletét látja. A kedvesség és a tolerancia a másokhoz való viszonyulásodról szól – arról viszont egyáltalán nem, hogy kinek mit engedsz meg. Sokan mégis összemossák a két kérdést, ezért kerülnek belső konfliktusba önmagukkal.
Kedvesen is be tudod zárni az ajtódat illetéktelenek előtt. Ahogy a kéretlen ügynököket és hittérítőket is elzavarhatod bunkón, vagy mondhatsz nekik nemet kedvesen, úgy a más véleményen lévőket, a más szokások szerint élőket, a világot más szemmel nézőket is elfogadhatod úgy is, hogy ha ártani próbálnak neked, azt nem hagyod.
A toleráns ember nem tűr, hanem elfogad. Nem kell önjelölt mártírnak lenned, akivel bármit meg lehet csinálni. Ha élősködővel hoz össze az élet, nem kell mosolyogva nézned, hogy élve felzabáljon Téged. A megértés és az elfogadás odáig terjed, hogy “ő ilyen, és hagyom ilyennek lenni”, nem pedig odáig, hogy “beledöglök, hogy neki jó legyen”. Egy dolog tehát az, hogy toleráns vagy, egy másik pedig az, hogy képes vagy meghúzni a határaidat. És e kettő egy kicsit sem mond ellent egymásnak.
Kis útmutató toleráns emberré váláshoz
Első lépés: gyakorlat szerzése
Van ez az olykor nagyon hasznos, olykor kifejezetten káros kommunikációs csatorna, amit úgy hívnak: közösségi média. Kiváló terep lesz a gyakorláshoz. (Ha egyik platformon sem vagy jelen, az internet böngészése is elegendő lesz.) Itt senki nem látja az arcodon, hogy elgurult-e a pirula. Ha valami kiveri nálad a biztosítékot, anélkül tudod elkáromkodni magad, hogy erre bármiféle reakció érkezne.
Tökéletes felület az első lépés megtételéhez, a feladat pedig arcpirítóan egyszerű lesz: görgeted az idővonaladon a posztokat, meglátsz valamit, ami szerinted gáz, és tovább görgetsz. Ennyi. Kész is vagy.
Ugye, milyen varázslatosan egyszerű az egész? Nem állsz meg szidni az anyját az illetőnek, nem hívod oda a párodat, hogy “Te, nézd ezt a köcsögöt”, nem írsz kötekedő hozzászólást (amit egyébként a másik, ha bölcs, amúgy is magasról leszarna), hanem sztoikus egyszerűséggel tovább görgetsz. Gyakorlat vége.
Ha ez már káromkodás nélkül is megy, jó úton haladsz, és amikor már sem az ujjad, sem az arcod nem rezdül meg, eljutottál a második lépéshez.
Második lépés: terepgyakorlat
Most, hogy észrevétlenül a társadalom nagyjából 95%-a fölé emelkedtél tolerancia tekintetében, egész nyugodtan megmérettetheted magad valós élethelyzetekben is, és egy kis gyakorlással már azokban sem kerül szóba a más nézőpontú ember édesanyjának vélt foglalkozása.
Ha időnként még kitör belőled egy kis véleményterror, nem kell kétségbe esned. Előfordul az ilyen. A fejlődés sosem lineáris, de ha hosszabb távon azt tapasztalod, hogy egyre kevesebb embert akarsz az akarata ellenére megváltoztatni, akkor el is érkeztél a harmadik lépéshez.
Harmadik lépés: ítélkezésmentes véleménycsere
Tudom, ez nekünk kultúridegen. Agresszió nélkül vitatkozni nem pusztán nehéz, hanem egyenesen elképzelhetetlen az emberek többsége számára, hiszen nem erre lettünk szocializálva. Kiskorunk óta tudjuk, hogy vannak a jók és vannak a rosszak, és a jók természetesen mi vagyunk, a rosszak pedig azok, akik valamit máshogy gondolnak.
De ha csak érdekes kísérletként elvonatkoztatsz picit ettől a görcsösen őrzött eszmétől, akkor meglepő dolgokat fogsz megtapasztalni. Lesznek olyanok, akiket meg tudsz győzni, és lesznek olyanok, akik meg tudnak győzni Téged. Bármennyire is furcsán hangzik ez, lesznek olyanok, akikkel nagyon jóban tudsz maradni azután is, hogy kiderül, valamiben nem értetek egyet.
Lesznek olyanok is, akikkel továbbra sem tudsz mit kezdeni, és olyanok is, akik agresszívan próbálják a véleményedet lenyomni, de ez már sokkal kevésbé érint meg Téged. Mert elfogadod, hogy ők mások, és neked semmi dolgod nincs velük.
Amikor ez már jól megy, következhet az utolsó lépés: a személyes fejlődés terjesztése társadalmi szinten.
Negyedik lépés: mások megfertőzése
Szerintem nem csak a hülyeség lehet virális. Nem csak intoleráns bunkóként lehet érvényesülni. Egyáltalán nem hiszek abban, hogy ha egymás fészkébe szarunk, a miénk nem lesz ugyanolyan szaros. Az a meggyőződésem, hogy bár van ebben a viselkedésben némi evolúciós eredetű érvényesülési ösztön is, a zöme nem más, mint tanult minta. És ha valamit megtanultunk, akkor valami mást is meg tudunk tanulni helyette.
Lehet az új divat a tolerancia. Átadhatjuk egymásnak egymás tiszteletét is, nemcsak a frusztrációt meg a lelki – vagy fizikai – pofonokat. Lehet az új alapelv az, hogy ha fizikailag tilos megerőszakolni bárkit, a világnézetünkkel sem tesszük meg ezt. Mert tudjuk, hogy ami más, az nem jobb vagy rosszabb, legfeljebb csak számunkra az.
Ennek persze az az alapfeltétele, hogy saját frusztrációnkat feloldva egyensúlyba kerüljünk önmagunkkal. Nem megelégedve azzal a magyarázattal, hogy a párom, a főnököm, a másik autós, vagy az egész társadalom köcsög, hanem mélyre ásva saját lelkünkben, megértve azt, hogy mi zavar minket valójában egy-egy élethelyzetben. Mert mindig ott van egy mélyen gyökerező ok, ám csak kevesen veszik a fáradtságot, hogy feltárják magukban azt.
Minden egyes évfordulón szokásunk boldog új évet kívánni egymásnak. Pedig a boldog év csak következmény, így a kívánság önmagában megfoghatatlan. Kívánhatnánk egymásnak toleráns szemléletet, elfogadó környezetet, ha az nincs meg, akkor bátorságot a változtatáshoz, és kívánhatnánk sikeres belső munkát a lelkünk megtisztításához. Mert ha ezeket megvalósítjuk, akkor az évünk is boldogabb lesz. Meg az életünk is. És talán még a világ is egy kicsit.
A tolerancia-vírus nem szavakkal terjed. Nem azzal tanítasz másokat, amit mondasz, hanem azzal, ahogyan éled az életed.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim