A legtöbb embernek sokszor nem is egy másik emberrel van kapcsolata, hanem leginkább önmagával. Persze jelen van a másik fizikai valója, de ez egy idő után – vagy sokszor már a kezdetektől fogva – egyre jobban elhomályosodik az a kép mögött, amit róla alkottak. Mert ebben nagyon jók vagyunk mi emberek: bármilyen keveset is tudunk valakiről, könnyen megfestünk róla egy teljes képet, és már pakoljuk is be az illetőt valamelyik előre felcímkézett fiókunkba.
Ez egy kedves ember – mehet az első sor negyedik fiókjába, a „kedves emberek” címke mögé. Ez egy seggfej – harmadik sor negyedik fiók, „seggfejek” felirat. Őt isteníteni kell – legfelső sor első fiók. Ott egy szellemi fogyatékos – mehet a lesajnálandók fiókjába, alulról a második sor ötödik fakk. Az ott pedig csak úgy szimplán nem szimpatikus – a „leszarom” fiókban a helye, vagy ha várok tőle valami hasznot, akkor irány a „bájvigyor” kategória.
Sokan élik így az életüket, és még csak észre sem veszik. Kiragadják a másik ember számukra legdominánsabb tulajdonságát, és már nem is próbálják valóban megismerni őt, hanem kipótolják az általuk látott hiányos képet. Teszik ezt függetlenül attól, hogy a másik embert mióta ismerik, és milyen viszonyban vannak. Lehet az illető a hozzájuk legközelebb állók egyike, egy kedves (vagy nem kedves) ismerős, vagy akár egy vadidegen, akiről az összes ismeretüket hallomásból szerezték. És ennyivel bőven meg is elégszenek.
Még akit tényleg érdekelnek a másik ember személyiségének mélyebb rétegei, időnként az is hajlamos belecsúszni abba a csapdába, amit a feltételezései által alkotott meg önmaga számára. Hajlamos ítélkezni a másik ember fölött, határozott véleményét sziklaszilárdnak képzeli, egyeseket lenéz, másokat gyűlöl, megint mások fejére glóriát helyez.
Pedig az élet ennél összetettebb, és mi magunk is azok vagyunk. Nem bonyolultabb, hanem összetettebb – és a kettő közti különbséget fontos megértenünk.
Lassan ölő méreg
Kapcsolataink tönkretételének egyik legbiztosabb módja az, ha nem beszéljük meg a másik emberrel azt, ami nem tetszik, hanem elkezdünk elméleteket gyártani. Megmagyarázzuk, hogy miért teszi azt, amit tesz, vagy éppen miért nem tesz meg valamit, miért viselkedik számunkra elfogadhatatlan módon, és vajon mi járhat a fejében.
Biztos megsértődött. Biztos szándékosan keresztbe akar tenni nekem, ahogy szokott. Biztos megcsal. Biztos leszarja, hogy mi a fontos nekem.
Ezeket a feltételezéseket mindig a félelem szüli. Akár van rá alapja, akár nincsen, aki feltételezésekbe bocsátkozik, az nem érzi biztosnak a helyét a kapcsolatban. Ez önmagában még lehet egy kapcsolat dinamikájának természetes része – hiszen emberek vagyunk: időnként hibázunk, elbizonytalanodunk, vannak félelmeink, vannak vágyaink –, azonban amit legtöbben ezután tesznek, az semmiképpen sem nevezhető egészségesnek.
A következő lépés ugyanis általában a spirál pályára állás szokott lenni. Pörgünk egy helyben, egyre mélyebbre süllyedve ismételgetjük ugyanazokat a feltételezéseinket, és vagy csak önmagunkat mérgezzük velük, vagy a másik embert is. Hosszútávon azonban mindkettő ugyanoda vezet, hiszen aki nem mondja ki a gondolatait, csak magában pörög, az sem tud teljes értékű emberként működni a kapcsolatban, és ez a másik emberre is hatással van.
Idővel aztán a másik ember személyiségéről alkotott hiányos képünk üres részeit szép fokozatosan kitöltik a feltételezéseink: saját agyunk kreálmányai, melyek olyan stabil valóságképet alkotnak a fejünkben, amit embertársunk már kevés eséllyel tudna felülírni. Agyunk lezárt, gondolkodásmódunk merevvé változott.
Pedig számos kapcsolatunk minőségén nagymértékben javíthatnánk, ha feltételezéseink kényelme helyett a másik ember és önmagunk mélyebb megismerését választanánk. És sok olyan kapcsolat hamarabb lezárulna, amely nem kölcsönös megbecsülésre épül, hanem hazugság a kötőanyaga.
Mert nemcsak a negatív, hanem a pozitív feltételezések is veszélyesek lehetnek.
Elvárások és csalódások
Sokszor lépünk bele úgy egy kapcsolatba – legyen szó akár párkapcsolatról, akár barátságról, akár munkakapcsolatról –, hogy megfestünk magunkban a másik emberről egy ideális képet, amit reménnyel telve őrizgetünk egészen addig, amíg ki nem derül, hogy hazudtunk magunknak. A legtöbben ekkor nem önmagukba néznek, hanem a másikra mutogatnak, aki nem teljesíti az elvárásaikat.
Pedig az a másik ember nem feltétlenül hibás azért, hogy nem felel meg a róla alkotott képnek, hiszen sokszor nincs is tisztában vele, hogy pontosan minek is kéne megfelelnie. A kapcsolat elején nyilván előtérbe helyezte a jó tulajdonságait, a rosszakat pedig nem hangsúlyozta, de nem akarta elhitetni magáról, hogy tökéletes, mégis ezt hitték róla.
Vannak persze olyanok is, akik másokat nagyon is tudatosan megvezetve maguk festik meg az ideális képet önmagukról (ilyenek például a pszichopaták vagy az érdekkapcsolatokat ápolók), azonban emberi kapcsolataink többségében nem erről van szó. Többnyire az történik, hogy amikor még nincsen mélyebb ismeretünk valakiről, akkor a hiányzó részeket képzeletünk segítségével kipótoljuk, az így elkészült ideális képhez elvárásokat kapcsolunk, és amikor ez a kép ütközik a valósággal, akkor jó nagyot koppanunk.
A negatív feltételezésekhez hasonlóan tehát a pozitívak is könnyen belerondíthatnak egy kapcsolat egészséges működésébe. Pontosabban nem maguk a feltételezések, hanem a hozzájuk kapcsolt elvárások. Pedig lehet, hogy szép és tartalmas lehetne az a kapcsolat, csak a gyermekmeséken szocializálódott, majd reklámokkal és propaganda szövegekkel hülyített emberek olyan ideálképet őrizgetnek a fejükben, aminek a realitása alulról közelít a zérushoz.
Megfelelés bármi áron
Van még egy harmadik területe is az önpusztító feltételezéseknek: az, amikor mások véleményén járatjuk az agyunkat. Az előzőekhez hasonlóan ez is egy meglehetősen improduktív tevékenység, csak itt még nehezebb a valósághoz való kapcsolódás, hiszen nem egy embert kéne megkérdeznünk a helyzetről, hanem az összeset. Elég hülye elképzelés, nem igaz? Mégis sokan ennek rabságában élnek.
Mit gondolnak majd rólam az emberek, ha felvállalom önmagam? Biztos hülyének néznének, ha követném az álmaimat. Nem vehetem fel ezt a ruhát, megszólnának miatta. Így nem mehetek ki az utcára, fel kell kennem magamra négy réteg vakolatot. Biztos kinéznének a társaságból, ha nem bólogatnék, hanem ellent mernék mondani nekik.
Sokáig lehetne folytatni a sort, de a lényeg ugyanaz: aki így gondolkodik, az lényegében jobban szeret mindenki mást, mint önmagát. Tudom, ez így erősnek tűnik, de ha belegondolsz, pontosan erről van szó. Aki mindenkinek meg akar felelni, és görcsösen próbálja tartani magát a társadalmi elvárásokhoz, az háttérbe szorítja a saját vágyait, a saját személyiségét, az önkifejezés lehetőségét, és képes mások véleménye miatt tönkretenni az egész életét.
Pedig a „mit gondolnak rólam” típusú kérdésre elég kiábrándító a válasz: leginkább semmit. Többségüknek ugyanis teljesen mindegy, hogy élsz-e vagy halsz, piros-e a hajad vagy fekete, kivel vagy együtt és hogyan neveled a gyerekedet. Még ha gondol is valamit, 15 perc múlva már elfelejti, mert lesz más, érdekesebb dolog, amivel foglalkozhat. Aki pedig beszól ezek miatt, azt sem a Te személyed érdekli többnyire, hanem a saját berögzült világképének a megsértése. Csak az ego-d hiteti el veled, hogy tényleg Te vagy fontos számára.
Persze van néhány olyan ember, aki tényleg törődik veled, mert őszintén szeret, de jóval kevesebb, mint ahány véleménye miatt emészted magad. A többiek csak azért foglalkoznak a Te életeddel, mert a sajátjuk tartalmatlan. A velük kapcsolatos feltételezéseid pedig éppen ezért értelmetlenek.
Művirág helyett valódi
Most, hogy látjuk, hova vezetnek a feltételezéseink, valamit még fontos tudni róluk: mindig van alapjuk. Annak, hogy felmerül benned valami, mindig jó oka van – csak ez az ok nem mindig az, mint amit hiszel. Lehet persze, hogy a másik ember a cselekedeteivel valóban rászolgált a negatív feltételezéseidre, de érdemes önmagadba is nézned, hogy a saját félelmeid miért tudtak eluralkodni rajtad.
Az, hogy előjöttek a feltételezéseid, önmagában egyáltalán nem rossz dolog, mert fontos jelzésként szolgálnak arra, hogy min érdemes változtatnod. Ha azonban nem változtatsz, csak a saját tengelyed körül forogva folyton ugyanazokat a köröket teszed meg, akkor a fontos jelzésből önveszélyes fegyvert gyártasz magadnak.
Hányan nem beszélnek egy régi barátjukkal vagy családtagjukkal azért, mert azt feltételezik róla, hogy nem érdekli, mi van velük? Pedig lehet, hogy ő pont ugyanezért vonult vissza. És hányan hagyják, hogy a párjuk iránt érzett bizalmuk teljesen megszűnjön, miközben ahelyett, hogy megbeszélnék egymással a gondjaikat, feltételezésekbe bocsátkoznak? Rengeteg emberi kapcsolat fut így zátonyra.
És hogy hogy jön ide a művirág, amit a címben említettem? Tudod, ez a feltételezgetős játszma pontosan olyan, mintha művirágot ültetnénk a kertünkbe, és arra várnánk, hogy kinyíljon. Persze lehet próbálkozni, de nem biztos, hogy érdemes. Kitölthetjük a saját elménk alkotásaival a másik emberről meglévő hiányos képünket, de az már nem ő lesz – nem az élő, valós ember, hanem egy általunk mesterségesen rá aggatott szerep. Legalábbis egy jelentős része biztosan.
Várhatjuk ezek után, hogy ebben a szerepben kivirágozzon – vagyis az elvárásainknak megfelelően pontosan azt, úgy és akkor adja nekünk, amit, ahogy és amikor mi szeretnénk –, de ez jó eséllyel nem fog neki sikerülni. Érdemesebb inkább művirág helyett egy valódit öntözni. Ennek pedig kétféle módja van.
Összetetten egyszerű
Az emberek személyisége összetett, de nem bonyolult. Mintákat követünk, szokásokat alakítunk ki, és attól függően, hogy ezek a szokásaink építőek vagy rombolóak, mi magunk, és velünk együtt emberi kapcsolataink is vagy épülnek, vagy pusztulnak. Ezért érdemes mindig a mintákat megfigyelni.
Amikor feltételezések születnek meg benned, az első lépés az, hogy ne hidd el azokat feltétel nélkül. Sokan már itt elbuknak. Maga a feltételezésed nem a másik ember, csak a másik emberről alkotott képed. Hogy ennek mennyi a valóságalapja, azt mindenképpen érdemes kiderítened, mert ha csak magadban őrizgetve túlagyalod a dolgot, azzal lassan ölő mérget szürcsölsz.
Kétféleképpen tudod felszámolni a feltételezéseidet. Az egyik a nyílt, őszinte, kétirányú kommunikáció, ami minden tartalmas emberi kapcsolat egyik legfontosabb alappillére. Ez csak akkor működik, ha megvan a két ember között a bizalom. Elmondod, hogy mi bánt, meghallgatod a másik embert is (nem csak faltörő kosként lerohanod), és közös megoldást kerestek.
Bizalom hiányában ez nem fog menni, de akkor érdemes elgondolkodnod azon, hogy mit vársz ettől a kapcsolattól, és hogy valaha is megkapod-e azt. Vannak olyan esetek, amikor így is fontos, hogy kiderítsd, igaz-e a feltételezésed – ilyen például az, amikor tartós kárt szenvedhetsz lelkileg, testileg, anyagilag vagy erkölcsileg. Ha erről van szó, akkor a nyílt kommunikáció helyett marad a rejtett utánajárás, de ezt az ego-d miatt nem, csak a további károk elkerülése érdekében érdemes megtenned, mert az ilyen kapcsolatnak már nincs jövője. Amikor csak lehet, inkább a bizalom útját járd.
Minél tovább őrizgeted a feltételezéseidet, annál jobban megmérgezed önmagadat és az emberi kapcsolataidat. Sokan mégis ezt teszik, mert vagy az ego-juk túl nagy („márpedig nekem van igazam”), vagy félnek szembenézni az igazsággal, és inkább egy hazug képet nézegetnek a másikról. De bármennyire is összetett az életünk, nem érdemes túlbonyolítani azt.
Én azt javaslom, hogy ne feltételezz, hanem kérdezz. És ne csak a feltételezéseid igazolását próbáld a másik emberből kicsikarni, hanem próbáld őt őszintén megérteni. Így tudod ugyanis nem a félelmeid által vezérelve, hanem nyugodt szívvel eldönteni, hogy közös-e az utatok.
Ha valamiben nem vagy biztos, kérdezz rá. Ha valami nem tetszik, mondd el. Ha valamiben nem értetek egyet, próbáljátok egymással megbeszélni – ne pedig másoknak kibeszélni. Ilyen egyszerű is lehet egy emberi kapcsolat, ha ápoljuk azt. És ha nem egy egész ember fölött mondunk ítéletet, hanem csak az adott cselekedetét ítéljük meg.
Tudod, mint a kutyák. Ők ebben (is) bölcsebbek nálunk.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Sajnos van amikor hiába kérdez az ember, tudja mi az igazság, a másik mégis hazudik szemtől-szembe. Én is jártam így. Voltak gyanús jelek, sőt, bizonyíték is, mégis, amikor rákérdeztem, egy évig hazudott, tagadta. Persze, fotó nem készült a tettről, de tudtam végig. És közben azt mondta, bizonyítsam be. Fogadhattam volna magánnyomozót, de erre nem pocsékoltam a pénzem. Vannak olyan emberek, akik hazugságra építik az életüket és mire a másik rájön, addigra már sok sérülést szerez. Hisz érzi, valami nem stimmel, de a másik tagadja és hazug mosollyal az arcán biztosít arról, hogy minden rendben. Mert ezek az emberek nem képesek őszintén kommunikálni. És itt kezdődik a probléma. Nagyon sok párkapcsolat itt bukik el.
A Down-szindrómával élők változó hangulatúak, olykor maguknak valók, sértődékenyek tudnak lenni. A J.Tanúi által közölt mély bibliai gondolatok sok nehézséget jelentenek az ő egyszerű felfogásuknak. Összezavarja őket. Ha eltávolodott a lány, csak önként békélhet meg újra, ahogy önként is zárkózott el. Nekik az épektől eltérően nehezebben megy az érzelmek feldolgozásra.
Szia Gabor 🙂
Mielott valamit feltetelezel, probald ki azt a fura modszert, hogy kerdezel. 🙂
Nem vagyunk az elet festoi, mert a valosag allandoan valtozik. Csak feltetelezzuk, vagy elkepzeljuk, hogy milyen lenne az, ami nekunk megfelel. Csakhogy az eletben meg sokan reszt vesznek rajtunk kivul. A mi eletunkben is. Nem lehet szepen kifesteni azt, ami nem tetszik a masik emberben. Az a festek nem tartos. Idovel megkopik, megrepedezik, lepereg, es ott tatong az ur, amit kitoltunk valamivel, valahogyan. Ilyenkor a nyelvunket hasznaljuk kerdezesre, az elmenket megertesre, a gondolatainkat pedig tartsuk kordaban, ne feltetelezzen semmit elore.
Udv. Rozika.
Jó írás ismét!Megbeszélni az jó lenne,de ha az egyik nárci az lehetetlensèg.Te beszélsz ő meg:hagyjál a hülyesègeddel stb Terel ès tàmad,addig mig a végèn te vagy a hülye 😉 Kérdezel ő nem válaszol v hazudik ,mint mindig.
Kedves Gabor! Valoban ket ember kommunikacioja (s benne a szemelyes talalkozas soran) elengedhetetlen egy “normalis” kapcsolathoz. S ha ez nincs meg maradnak a hiedelmek, “sztorigyartas” amik mergezhetik a kapcsolatot. Koszonom. Szep napot, R.
Aki fontos a számunkra, azt érdemes időben és jobban megismerni, pláne, ha kritikus típus, és egy mélyebb lelki barátságot várunk tőle, mivel hasonló érdeklődésűek vagyunk, de más az élettapasztalatunk., így más nézőpontból kiindulva bántó, hogy az illető éles nyelvű kritikus, szinte hirtelen természetűnek tűnik.Egy ezoterikus szemléletű barátnőmet velem azonosnak gondoltam, és nem értettem, hogy miért olyan csípős nyelvű velem, miért nincs megértés az irányomba, amikor én mindig kedves, barátságos vagyok hozzá.Aztán egyszer csak kipattant az új ötlet a fejemből, hogy kellő udvarias stílusban rákérdezek finoman, hogy miért éles nyelvű velem.Aztán valahogyan felfogta a levelem tartalmát, és megírta, hogy ideges, érzi, hogy megbánthatott, elnézést kért. Nagyosn jól esestt,mert nem azt kerestem, hogy mi az oka a kritikus magatartásának, mert szinte már hozzászoktam az évek alatt és jól tűrtem, de a válasz reakciója megnyugtatott, és ő is, meg én is most a távolság ellenére is jobban érezzük egymás érzelmi állapotát,azaz jobban ,megértjük egmást, feloldódott a fszültség, hogy ő támad, én meg békésen tűrök.Lelkileg közeledtünk egymáshoz végre legalábbis úgy érzem, én sem bántódok meg, akinek nem mindegy a stílus, mert én barátságos természetű vagyok öröklött szülői gének által, és befogadó vagyok az élet minden területén.
Így már minden világos, köszönöm.
“Többnyire az történik, hogy amikor még nincsen mélyebb ismeretünk valakiről, akkor a hiányzó részeket képzeletünk segítségével kipótoljuk, az így elkészült ideális képhez elvárásokat kapcsolunk, és amikor ez a kép ütközik a valósággal, akkor jó nagyot koppanunk.”
Hm. Így működik a vakfolt is. Próbálja a hiányzó információt a környezete alapján kitölteni. Csak ez a másik ember belső dolgainál nem megy ilyen egyszerűen. Egy pepita minta vakfolt által nem látott része is valószínűleg pepita lesz, de az emberi léleknél szerencsére és sajnos nem így van.
Csoda, ha mi meg csak követjük a testi megoldásainkat? De ha a testünk értelmezési kérdéseit felülmúljuk, akkor mondható el, hogy használjuk az eszünket (is), ami meg egy kicsit több, mint test. 🙂
Hogy ez a cikk is mekkora hibámra hívta fel a figyelmet! Bár én inkább a jóhiszeműség talaján adok esélyt másoknak és felteszem őket a piedesztálra, ahonnan azonban nem én, hanem ők “pottyantják le” magukat…Kedves Gábor! Azért nagyon jók ezek a kvázi semleges, nem kioktató hangvételű, önismereti írások, mert magunknak kell agyalni a saját problémáinkon és nem azzal vesztegetjük el az időt, hogy másokat ítélünk el az övék miatt.
De most idekívánkozik részemről egy mondat: Nem az számít, hogy milyenek vagyunk… á, az a pillanat műve. Morcos, gondterhelt, vidám, habókos stb.
Az a lényeg, milyen utat jártunk be, hogy ilyenek lettünk! Akár évtizedek alatt. Ha így visszamegyünk az eredeti forráshoz, mintha krimiben nyomoznánk: mitől lettem én ilyen habókos-zizi-öntelt-félénk-aszociális stb. És lehet meglepő lépcsőket-állomásokat veszünk észre, amelyek ide vezettek… Mint ahogy a két pont meghatároz egy egyenest-elv, csak itt a végpont ismert, de honnan jutottunk el idáig, és nem feltétlenül egyenes úton?
S ilyenformán a mi jelenlegi állapotunk is lehet egy sor hibás vagy helyes minta-séma-döntés stb. eredménye. Az a remek, hogy e cikked által is felülírhatjuk az adott témában már bejáratott és esetleg hibásnak ítélt “skatulyázó-szoftvert” és/vagy törölhetjük!
Egyszóval nem a kényelmes és biztonságos “eddig is működött”-elvbe burkolózva tovább tévelygünk, hanem feltesszük a kérdést, hátha nem jól csináljuk. Na, ezt nevezem én a biztos rossz talajáról a bizonytalanba merni lépő bátor útkeresésnek és az örök gondolkodó stabil megújulási képességének!
És örülök, hogy kicsit minden cikkedben említed a pszichopatákat is, mert őket nagyon nehéz felismerni és rádöbbenni, hogy nem mi vagyunk a furcsák, ha velük találkozunk, és érthetetlennek tituláljuk a dolgot, hanem az ő lelkük a nagyon sérült.
A humorod és a sajátos-szókimondó stílusod nemcsak olvasmányossá, hanem a sokat tapasztaltakon átragyogó emberi kíváncsiságtól derűs, de mindig megértő kedvességed nevelő-gyógyító hatásúvá teszi az írásaidat. Mindenki nevében köszönöm. 🙂
Szuper jó és nagyon igaz!!! 🙂
Köszi
Mi a megoldás, ha az egyik fél a megbeszélés híve, a másik viszont minden megbeszélésre így reagál: nem értem 🙁
Köszönöm. 🙂
Kedves Gábor!
Köszönöm írásodat. Remélem, tanácsoddal meg tudom menteni egy alig párhónapos barátság kezdetét. Vagy legalább is megértem, mi történt. Munkám során megismertem egy Down szindrómás betegséggel küzdő hölgyet. Sokat beszélgettünk a Bibliáról, Istenről, gyógyulásról, barátokról. a jövőről. Segíteni szerettem volna neki, hogy több örömet találjon az életében, és tanuljon meg együtt élni a betegségével. Ő is szerette Istent, a Bibliát olvasni. Kölcsönösen tiszteltük egymást. Ő is sokszor kimutatta szeretetét irántam. Egyszer csak kaptam tőle egy üzenetet, soha többé nem akar látni., sértő megjegyzéseket tett rám, melyet nem szeretnék itt leírni. Akkor én nem értettem, mi történt, hisz nem tettem vele semmi rosszat, kedvesen, szeretettel bántam vele. Kértem őt, írja meg a döntése okát. Válaszában bocsánatot kért, de nem tudtam meg tőle, én miben hibáztam. Én is elkezdtem agyalni. Jó lenne megtudni, miért nem akar velem többé találkozni. Mivel bántottam meg őt? Vagy ne akarjam megtudni? Tartsam tiszteletben a döntését? Szerintem mindkettőnknek jót tenne, ha tisztáznánk ezt a komoly döntést. Vagy tévedek?
Nagy igazság nem kibeszélni kell hanem megbeszélni. Így talán több dolgot megértünk a másikkal kapcsolatban!