Vannak dolgok, amik nagyon mély sebeket okoztak a lelkedben. Átvertek, kihasználtak, ártottak neked, és Te nem érted, miért. Miért kellett ezt tenni veled? Fájdalom, düh és elkeseredettség érzése vegyül benned még évekkel később is, ahogy újra és újra előtörnek belőled a szívszorító emlékek. A múltad megkeseríti a jelenedet.
Nemrég találkoztam egy régi zen történettel, ami remélem segít majd abban, hogy kiszabadulj a múltad csapdájából.
*****
Egy napon két szerzetes gyalogolt az erdei úton a kolostor felé. Egyikük már idősebb, tapasztaltabb volt, a másikuk még fiatal, aki csak néhány éve csatlakozott a rendhez. Ahogy haladtak útjukon, egy erős sodrású patakhoz érkeztek. Amint elindultak volna, hogy a patakon átgázolva a túlpartra jussanak, megláttak egy szép és fiatal nőt, aki szintén ezzel próbálkozott. Gyönyörű selyemruhában volt, és szeretett volna átjutni a patakon anélkül, hogy vizes és sáros legyen.
A két szerzetes egymásra nézett. A rendbe való belépésükkor fogadalmat kellett tenniük, hogy nem érintenek meg egyetlen nőt sem. A fiatal szerzetes ennek megfelelően indult is volna tovább a patakon keresztül, ekkor azonban valami olyat látott, amit maga sem akart elhinni: idősebb társa odalépett a fiatal nőhöz, felkapta őt, átvitte az erős sodrású patakon, majd finoman letette a túlparton. A fiatal nő nagyon megköszönte a szerzetes segítségét, majd elbúcsúzott.
A két szerzetes folytatta útját a kolostor felé, ám a fiatalabbik szemmel láthatóan emésztette magát a látottak miatt. Így haladtak tovább az erdei úton anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna, azonban néhány óra elteltével a fiatal szerzetes már nem bírta magában tartani a dolgot. Idősebb társához fordult, majd felháborodva így szólt:
„Nekünk még csak megérinteni is tilos egy nőt! Hogy voltál képes a karodba venni azt a nőt a pataknál?!”
Az idősebb szerzetes ránézett, majd nyugodtan így felelt:
„Én már rég letettem a túlparton. Te még mindig cipeled?”
*****
Így működik ez a múltad terheivel is. Vannak dolgok, amik dühöt, elkeseredést, félelmet váltottak ki belőled akkor, amikor át kellett élned azokat. És ez teljesen természetes, hiszen érző emberi lény vagy, akire hatással vannak embertársai és a külvilág eseményei is. Ami viszont nem természetes, az az, ha tovább hurcolod a terheidet egész életeden át.
A lelked terheit nem tudod csak úgy letenni, mint egy zsákot a földre. Hiába próbálnád jó mélyre elásni a sérelmeidet, mert amit elásol, az előbb-utóbb úgyis előkerül, de mindent, ami a múltadban fájdalmat okozott, át tudsz alakítani valami értékessé. A tapasztalataidat – legyenek azok bármilyen fájdalmasak – fel tudod használni arra, hogy szebbé tedd a saját életedet, és segíts másoknak, hogy az övék is szebb legyen.
Keresd meg, mi volt az értelme annak, ami történt Veled, és ne cipelj tovább fölösleges terheket. Az élet egy egyszeri, csodálatos ajándék – jó, ha erre mindig emlékezteted Magad.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Olyan nincs,hogy a saját házába valakit nem engednek be, ne legyen naiv. Rendőrségre kell menni és kizavarják azok hogy öröm lesz nézni.
Megbocsátani a megbocsáthatatlant…,hogy bocsássak meg annak az embernek aki felelős a 17 éves gyönyörű lányom életéert.Sajnálom Őt de a fájdalmam okozója ami nem enyhül az idő múlásával sem.Én próbálom megérteni az értelmetlen halált de nem megy.Már 3 éve nem telik el úgy nap,hogyne sírjak szinte folytogat a gyermekem hiánya ezek után,hogy tudok megbocsátani???
Ez egy roppant értelmes hozzászólás volt,így arc nélkül.Gratulálok.
En ehhez , csak azt szeretnem hozza füzni , csak az öl meg ami szamodra fontos es eröt adsz neki ,vagy legalabbis fontos volt.Ezaltal rajtad, rajtam tulnött. Vagyis elismeres , es ezzel nagyobb let mint maga a szemely.Ez öl meg,ha engeded, itt csak a belsö ertekek ujra gondolasa ,lehet a megoldas, es elengedes .Igy mar nem lehet lesz nagyobb, mint az egyen,mar a fontossaga csökken az eletedben .Uj utat nyithat ez a gondolkodas mindenki szamara , termeszetesen a pozitiv visszajelzesek az eletböl nem hianyozhatnak, mas pozitiv szemelyek ,esetleges tanacsa ,mas megvilagitasa a dolgoknak, csökkentik a cselekves sorozatnak , vagy tenyeknek az adott hatasat. Talan megerteni ,az impulzust ami a megadott cselekvest össztönözte, de mindenki ,a sajat adottsagait latnia , erzekelnie kell. Szerintem az önismeret sokat segithet .
Nagyon jokat irsz …
Tetszi.
Szia Gábor!
A mostani írásod sok minden régi rossz emléket kavart fel bennem és milyen jó,hogy másképpen nézek most már vissza rájuk!Nem lehet mindent állandóan végigcipelnünk,azok csak egyre nehezebbek lesznek,mint egy ormótlan nagy zsák a lelkünkben!Nem tudom,hogy mitől függ ez az egész,én istenben hiszek,bár templomba nem járok,de azt tudom,hogy sok minden szörnyűségen átsegített már,s nem adom fel!Én a fiatalkoromban történt rossakkal úgy vagyok,hogy kiírtam magamból.Leírtam,mi történt velem,mint egy történetet,magam helyett egy másik nevet adtam és megpróbáltam történetet írni belőlük.Tudom,nem mindenkinek megy az írás,de nekem ez segített!
Köszönöm Gábor!
Szeretettel:Zsóka
Én úgy vagyok vele, hogy ha csak egyetlen embernek is segít, már megérte. Ha nem Te vagy az, akkor szerintem keresgélj tovább, és ha kitartó vagy, Te is megtalálod azt, ami Neked segít. 🙂
Az “ami nem öl meg…” mondással egyébként én sem értek egyet, itt írtam róla: http://hasznaldfel.hu/2015/06/ami-nem-ol-meg-az-megerosit-vagy-megol.html
Azt írtad, hogy annak lehet megbocsátani, aki azt mondja: “ne haragudj”. Szerintem érdemes máshonnan megközelítened a megbocsátás fogalmát. A megbocsátás nem a másik embernek szól, hanem önmagadnak. Amikor gyűlöletet és haragot őrizgetsz a szívedben, azzal sokkal többet ártasz önmagadnak, mint bárki másnak. Ajándékozd meg magadat a lelki békével, mert megérdemled. Nem úgy, hogy elfelejted, amit történt, mert az úgysem fog sikerülni, hanem úgy, hogy átalakítod azt. A fenti történet végén betettem egy hivatkozást egy korábbi írásomra (a vastagon szedett, aláhúzott szövegre kattintva tudod megnyitni), de ide is bemásolom: http://hasznaldfel.hu/2015/10/halalos-felejtes.html
Remélem segít abban, hogy a múltad ne teher, hanem építőkő legyen számodra.
Nagyon örülök, hogy tetszenek az írásaim, köszönöm szépen, hogy olvasol. 🙂 Ez a történet nem saját szerzeményem (a tanmesék általában nem azok), csak a saját szavaimmal meséltem el. Engem is megfogott, örülök, hogy számodra is hasznos volt. 🙂
jéjé-nek! Szerintem csak a hívő emberek érzik, tudják mi az a karma, még talán akkor is, ha nem így hívják, vagy nem foglalkoznak olyasmivel, amiben erről szó esik. Legfeljebb ők azt mondják:”Isten Bal Keze!” Ami – szerintem – nem sokat változtat a “leányzó fekvésén”. A nem hívő emberek? Nos ők mindent és mindenkit szidnak. Minden és mindenki rossz, csak ők nem! Ami a fájdalmas megpróbáltatásokat illeti: igen a múltat nem lehet elfeledni, főleg, ha az bántott minket, vagy keserűséget okozott. Nekem is van “ilyen élményem” nem is egy! Úgy vettem nagy részüket, hogy tanítottak, neveltek. Ez alól egy kivétel van, ami négy olyan esemény az életemben, amit sem elfelejteni, sem magamnak megbocsátani nem tudok! Bár az idő a legjobb orvos… de ez a négy esemény, főleg a legelső sajnos az idő múlásával egyre jobban fáj! Igaz a képletemben be tudtam azonosítani, tehát un. “bevállalt” események voltak, de akkor is! Hogy miért volt, azt majd akkor fogom megtudni, ha majd Hazamegyek… thoth
Hát, Gábor nem könnyűt vetettél fel. A múlt terhei nem csak a felém jövő sérelmek és bántások formájában nyilvánulhatnak meg. Még ezeket sem könnyű letenni, sokan nem is akarják, mert akkor mivel dédelgetnék tovább a saját langyos kis lelküket? Inkább minősítik az egyszerű igazságot bárgyúnak és gyengének, csak nehogy fel kelljen ismerni a saját bárgyúságukat és gyengeségüket. De ez, mint mindig kinek-kinek a saját felismerése és dolga.
A múlt másik terhe viszont az, és ez sem könnyebb, hogy saját magamnak miként bocsáthatok meg. A saját tetteim, bűneim, a saját vétkeim lerakása talán még nehezebb. Azt letenni csaknem lehetetlen, azért csak befelé tudok haragudni, elkeseredni és félni.
De azért mégiscsak a “csaknem” a kulcsszó, nem a “lehetetlen”. Nekem, mint hívőnek ez csak úgy sikerült (már, amikor sikerült), hogy “valakinek” a kezébe tettem le: csinálj vele valamit, kérlek! És még így is vissza-visszanyúlok ezekért a dolgokért néha.
Nem hívőknek nem tudom, hogy hogyan sikerülhet. Talán valóban úgy, hogy ha megpróbálja felhasználni valahogyan. Ha már van, ha már megtörtént, próbáljuk valamire hasznosítani. Akár sérelem, akár saját bűn. Talán, mint tapasztalat, felhasználható más emberek megsegítésére, tanácsként, felmutatható eseményként. Ezt már én is próbáltam így hasznosítani, itt-ott talán egy kevés sikerrel.
De a múlt sajnos még így is sokszor kísértetként jelentkezik, egyszer s mindenkorra sajnos nem tudtam még letenni.
Ez is egy roppant értelmes MESE, mint a tipikusan bárgyú “ami nem öl meg, az megerősít” cukiság.
És ez a példa! Nagyon gyengucccccc.
Nem tudom letenni a múltban ért sérelmeket, amik értek. Nincs olyan nap, hogy ne keserítse meg az életemet. Ha akarom, ha nem eszembe jut, és emésztem magam miatta. Próbálom elfelejteni, nem megy. Tehetek valamit? Mit tehetek? Megbocsájtani, és túltenni magam rajta? Próbáltam. Annak lehet megbocsájtani, aki azt mondja, ne haragudj! De én csak gyűlöletet érzek azok részéről, akik megbántottak, és a mielőbbi halálomat kívánják. Hogy lépjek túl ezen? Minden tanácsot hálásan fogadok! ( Külföldi munkám miatt megengedtem a fiamnak és családjának, hogy arra az időre beköltözzenek a házamba, ameddig távol leszek. 7 évig küldtem pénz és ajándékokat nekik. Úgy tünt, minden rendben van. Mikor hazajöttem, a kapun sem engedtek be. A menyem azt mondta, ” 3 gyerekkel úgy sem tetszik tudni kitenni!” Beköltöztem a szüleim lepusztult házába. Amennyi pénz félre tudtam tenni, ráköltöttem a ház felújítására. A házamat nekik ajándékozta.De ezzel nincs vége, most azt akarják, hogy ezt a házat irassam az unokáimra. )
Nagyon – nagyon szeretem az írásaidat! Sokat tanulok belőlük! Gyakran érzem azt, hogy rólam, hogy nekem szólnak!- Köszönöm!!!❤