Az önfejlesztés paradoxona – talán így lehetne röviden összefoglalni azt a látszólag ellentmondásos jelenséget, ami napjaink görcsös önmegvalósítási próbálkozásait kíséri. Egy olyan jelenségről van szó, ami miatt sok reménykedő ember veszíti el talán végleg a lelkesedését, és ami gyakran vezet párkapcsolatok és barátságok megszakadásához is. De mi is ez az ellentmondás?
Lépj ki a komfortzónádból! Fejleszd magad! Legyél egyre jobb és jobb! – ez az egyik oldal. Sok helyről hallasz ilyen tanácsokat, és egy egész iparág épült már ezen gondolatok köré: motivációs trénerek buzdítanak cselekvésre (jó esetben cselekvésre is, nem csak ész nélküli követésre), videók, könyvek és blogok tömkelege várja a jelenlegi helyzetükkel elégedetlen emberek sokaságát, akik aztán egy darabig nagyon lelkesen dicsekednek a facebook-on vagy élőben fejlődésük legújabb eredményével.
A másik oldal az emberekbe egészen kicsi koruk óta belenevelt görcsös megfelelési kényszer elleni küzdelem. Légy önmagad! Ne foglalkozz mások véleményével! Úgy vagy jó, ahogy vagy. Ezek is hasznos tanácsok, amiknek szintén megvan a maguk mozgalma és tömegbázisa, ahogy természetesen az erre épülő üzletágak is egyre inkább virágoznak.
De akkor most változz és fejlődj, vagy ne akarj megváltozni és szeresd magadat úgy, ahogy vagy? Melyik tanács a helyes? És miért van az, hogy tanácsadók sokasága képes szemrebbenés nélkül mindkét útmutatást osztogatni egymást váltogatva? Persze, hogy annyian összezavarodnak ettől az ellentmondástól, vagy egyszerűen csak egy újabb hülye divatirányzatként könyvelik el a hallottakat. De ha mélyebbre nézünk, akkor rájövünk, hogy jelen esetben csak akkor van ellentmondás, ha nem értjük, hogy pontosan miről is beszélünk.
És bizony sokan nem értik még a tanácsadók közül sem. Ami azért sajnálatos, mert a fenti tanácsokkal nemcsak segíteni tudunk másoknak vagy önmagunknak, hanem nagyon súlyos károkat is okozhatunk. Vegyünk egy példát: párkapcsolat. Itt nagyon könnyű szemléltetni az önfejlesztésre és az önszeretetre buzdító tanácsok által generált konfliktushelyzetet. Azt mondod a párodnak, hogy változtasson egy általad rossznak ítélt tulajdonságán. Önfejlesztés. Igazad van? Ha csak magát a tanácsot nézzük, akkor jó eséllyel igen. Ő viszont azt mondja erre, hogy ő ilyen, és ha nem fogadod el olyannak, amilyen, akkor Te vagy a hunyó, nem ő. Önszeretet. Igaza van? Ismét azt mondom, hogy csak magát a tanácsot figyelembe véve igen, igaza van. Kész is a konfliktus, ami könnyen lehet, hogy a kapcsolat végéhez vezet. És természetesen nemcsak párkapcsolat, hanem barátság vagy bármely más típusú emberi kapcsolat is jó eséllyel szétesik (de minimum megromlik) egy ilyen összeütközés hatására.
Ezért veszélyes olyan tanácsokkal dobálózni, amiket nem igazán értünk. Igen, nagyon fontos az önfejlesztés és az önszeretet is, de a kettő nem egymás ellentéte, hanem kiegészítése. Ahhoz, hogy ezt valóban megértsük, érdemes megfigyelni a természetet. Minden, ami él, az változik, és változása teszi élővé. Ha egy faj megáll a fejlődésben, akkor ez a faj szép lassan (vagy akár egészen gyorsan) kihal. Ha egy egyed nem alkalmazkodik a változó környezethez, akkor halálra van ítélve. Ha a pocok későn veszi észre a felé sikló baglyot, akkor vége a történetnek. Ha a hím oroszlán alulmarad társával szemben, akkor nem fog tudni érvényesülni a nőstényeknél. Bárhová nézünk a természetben, észrevesszük, hogy a változás maga az élet. Fejlődni tehát nekünk embereknek is szükséges – feltéve, hogy valóban élni akarunk, és nem csak túlélni a napjainkat, ameddig megy. De akkor mégis hogyan legyünk önmagunk, ha folyton változnunk kell?
Van egy másik jelenség is a természetben, ami segít megtalálni a választ: ez pedig az orientáció. Minden fejlődés egy adott irányba tart. A csapongó változtatás csak eleinte lehet hasznos, amíg nem alakul ki, hogy merre irányuljon a fejlődés. Szintén számos példa hozható erre a természetből, de vegyük csak a cápákat: nagyjából 400-450 millió évvel ezelőtt, még a szárazföldi gerincesek létezése előtt jelentek meg, és azóta is jellegzetes tulajdonságaikat megőrizve, de egyre tökéletesedve részei az ökoszisztémának. És éppen ez a lényeg: folyamatos változás, ami egy változatlan irányba tart.
A tanács, hogy legyél önmagad, csak akkor hasznos, ha nem a jelenlegi állapotod rutinszerű őrizgetésére vonatkozik, hanem az értékrendedhez és az alapelveidhez való hűségre. Vagyis arra, hogy az irány állandó legyen – feltéve, hogy már tudod, mi az irány, és ez nem önmagad vagy mások pusztítását eredményezi. Amíg ez nincs meg, addig hiányzik az önismeret, és aki nem ismeri önmagát, annak jó eséllyel az emberi kapcsolatai sem lesznek stabilak. Az irány megtalálása tehát mindennek az alapja. De az, hogy megtaláltad, önmagában még kevés, mert ha nem haladsz felé, hanem egy helyben ácsorogsz, akkor először a lelked fog egyre inkább meghalni, utána pedig a tested is követi majd. Fejlődés nélkül nincs élet.
Én ezért keresem mindig azt – legyen szó bármilyen típusú emberi kapcsolatról –, hogy a másik fél hajlandó-e és képes-e fejlődni. Ha igen, akkor értékelem a fejlődését, bármilyen lassú is az. Ha viszont nem fejlődik, akkor tudom, hogy tartalmas emberi kapcsolat közöttünk soha nem lesz. És ilyenkor nem haraggal, hanem nyugodt határozottsággal arra a szintre korlátozom a kapcsolatunkat, ahova való – ha szükséges, akkor a nullára.
Ez viszont csak elfogadással lehetséges. Sokaknak sajnos nem igazán megy, pedig elfogadás nélkül sem megőrizni, sem elengedni nem lehet senkit. Az elengedéshez önmagad miatt szükséges az elfogadás, mert hiányában a múltad fölösleges terheit fogod cipelni egész életeden keresztül. Amíg szomorú, bizonytalan vagy indulatos vagy, addig az elengedés sem fog menni. A megőrzéshez pedig a másik ember miatt szükséges az elfogadás: aki ugyanis nem fogadja el a másikat olyannak, amilyen, az nem is tudja önzetlenül szeretni őt – legfeljebb csak azt az embert, akinek látni akarja a másikat. Ez viszont nem tiszta, feltétel nélküli szeretet.
És az elfogadás természetesen saját magadra is vonatkozik: amíg nem tanulod meg szeretni önmagad, addig fejlődni ugyan tudsz valamennyit, de maga a fejlődés csak görcsös kényszer lesz, ami előbb vagy utóbb, de biztosan belső összeomláshoz vezet. Másrészt viszont aki csak szereti önmagát, de nem fejlődik, annak az emberi kapcsolatai és az egész élete leépülőben van. Nem veszi figyelembe azt, hogy a másik embernek mire lenne szüksége, vagy ha észre is veszi, akkor is az önszeretet palástjába burkolózva büszkén járja a saját útját – másokat eltiporva. Az ilyen embereket röviden seggfejnek hívjuk, de érdemes tudni, hogy minden ember valamilyen lelki sérülés miatt válik seggfejjé.
A fejlődés és az önszeretet tehát egyáltalán nem egymás ellentétei, hanem egymást kiegészítő alapfeltételei egy egészséges, kiegyensúlyozott, boldog életnek. Annak, amit én Életnek hívok – nem puszta létezésnek.
Nagy köszönet Zsuzsinak a gondolatébresztő beszélgetésért. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Gábor!
Szeretem olvasni az írásait, mindig tanulok belőlük, és a mostani is megvilágított egy-két sötét foltot. Azonban szeretnék néhány gondolatot hozzáfűzni.
Véleményem szerint aki úgy szereti önmagát, hogy közben keresztül gázol, eltipor másokat az önző ember. Az önszeretet az önbecsülés, a pozitív önértékelés, az egészséges énkép és önbizalom megnyilvánulása a viselkedésünkben, ami természetesen az önvédelmet is magában foglalja. Aki szereti önmagát az nem árt másoknak, mert tudja, hogy ezzel önmagának is árt. Gondolok itt a rossz lelkiismeretre. Akinek ilyen nincs és érzéketlenül, büszkeségből érvényesíti mások kárára a saját akaratát, az önző. Ahogy Ön mondaná: seggfej. Vagy szociopata, vagy nárcisztikus aki sosem gondolná önmagáról, hogy fejlődnie vagy változnia kellene mert meg van győződve a saját tökéletességéről.
Kedves Gábor,
Van még itt gondolkodnivaló… A “légy önmagad” felszólításnak akkor tudok eleget tenni, ha tudom,ki az az “önmagam”. Ehhez meg kell ismernem magamat. Csakhogy… A megismerés megfigyelés útján törvényszerűen változtatni fog az alanyon, mivel azonnal igyekezni kezd, hogy szebb és jobb képet mutasson.
A másik: Honnan tudjam, hogy az én “igazi énem” nem egy testépítő festőművész, csak éppen eddig nem hoztam ki magamból lustaság vagy egyéb miatt?
Vicc nélkül: nyilván mindenkinek megvan a hajlama valamire, van álma önmaga legjobb formájáról, enélkül nem működhetne a motivációs tanácsadás sem.
Kedves Éva, teljesen egyetértek, nem is tudok mit hozzátenni, ez így kerek. 🙂 Én egy kicsit szarkasztikusabb hangvétellel itt írtam ugyanerről: http://hasznaldfel.hu/2015/04/tudom-hogy-nem-tudom.html
Kedves Gábor, az életben a legfontosabb, hogy tisztában legyünk azzal, hogy az utunk, az életünk tanulás. Végig, amíg élünk. Nem a tudás, hanem a tanulás. A legtöbb ember azt hiszi, hogy tudja és az a legnagyobb akadálya az életben. Ezért nem tud fejlődni. Aki tanítja sem tudja, csak elmondja Ő mit gondol erről vagy arról. Ő is tanul, minden egyes tanulótól. Így működik az energiaáramlás, van fejlődés. A többi ember csak okít. Azt hiszi, hogy tudja és tanácsadónak nevezi magát, holott ő sem tudja. Tudunk valamit, de állandóan mozgásban van az élet és a mi tudásunk is. Mi és mindenki körülöttünk tanul és tanul. Amíg élünk tanulunk. Aki sokat tanul tudja, hogy milyen érdekes érzés, minál többet tanulsz annál jobban azt érzed, mennyi mindent nem tudsz még.