Vannak olyan emberek, akik végigszenvedik az életüket egy olyan munkahelyen, amit nem szeretnek, olyan családi környezetben, ami nem támogatja őket, olyan célokért dolgozva, amik nem is a sajátjaik. És mindezt életnek hívják. Sokan élnek így, aminek a legfőbb oka az, hogy elhitték: máshogy nem lehet.
Aztán vannak olyanok is, akik nem hiszik el ezt a hazugságot. Akik kiállnak a világ elé, őszintén megmutatják önmagukat, elindulnak a saját útjukon, és nem hagyják, hogy bárki is visszahúzza őket.
Ilyen ember volt Yvonne Dowlen is. 1925-ben született az Egyesült Államokban, és még kisgyermekként ismerkedett meg a korcsolyázás világával, ami azonnal magával ragadta. Egy egész életen át tartó szerelem lett belőle.Korcsolyaművészként is rengeteg sikert ért el több mint 80 éven át tartó pályafutása alatt, és tanárként is sok gyermek életét változtatta meg. Mert nemcsak korcsolyázni tanította őket, hanem az életre is: arra, hogy merjenek őszintén önmaguk lenni, és ne görcsöljenek mások véleménye miatt.
Ahogy ő maga is mondta: „Aki másokra támaszkodva tanul meg járni, az soha nem lesz képes kecsesen és könnyedén haladni.” Ezzel a szemlélettel élte végig az életét, ennek köszönhetően érte el a sikereit, és ez segítette át az igazán kemény kihívásokon is. Mert neki is akadt bőven.
80 éves volt, amikor egyik nap szokásához híven autóba ült, hogy kimenjen a jégkorcsolyapályára edzeni. Persze az emberek jelentős része már itt leakad: 80 évesen vezetni? Meg edzeni? Meg egyáltalán élni? Pedig nem kellene ennek szokatlannak lennie. Nem kell valakinek csak azért, mert idős, a halált várva szobanövényként vegetálnia. Lehet teljes, önálló, boldog életet is élni ennyi idősen.
Tehát beült az autójába, ahogy máskor is tette, azonban ezúttal nem érkezett meg a pályára. Egy túl gyorsan hajtó furgon az autójába szaladt, Yvonne pedig komoly agyi sérülést szenvedett. Egy bevérzés keletkezett, ami után orvosai azt mondták neki, hogy soha többet nem tud majd korcsolyázni.
A soha két hónapig tartott. Yvonne ugyanis máshogy döntött, és minden jóslás és tiltás ellenére addig fejlesztette magát, amíg újra fel tudta venni lábára a korcsolyát, és mindössze egyetlen veszélyes gyakorlatot kihagyva ismét a teljes repertoárját gyakorolta. Az akaratereje és a lelkesedése tovább vitte azon az úton, amit választott, és ami boldoggá tette.
De nem ez volt az egyetlen igazán kemény kihívás időskori évei alatt. 88 évesen stroke-on esett át, ami után tényleg minden oka meglett volna, hogy soha többé ne lépjen pályára. Őt azonban ez sem állíthatta meg: a felépülése után ismét felhúzta lábára a korcsolyát, és folytatta azt, amitől azt érezte, hogy igazán él, nem csak túléli a napjait. „Szeretek felkelni reggel, mert tudom, hogy van egy újabb napom.” – mondta egyszer egy interjúban.
90 éves korában fejezte be földi életét, amit az utolsó pillanatig szenvedéllyel élt. Napi 5-ször kiment a korcsolyapályára edzeni, gyakorolni, fejleszteni magát – és mindenekelőtt élvezni az életet.
Yvonne Dowlen soha nem ment nyugdíjba. Egész egyszerűen azért, mert nem volt rá szüksége. Nem arra várakozott, hogy végre abbahagyhassa azt, amit munkaként csinál, hanem egész életében azt csinálta, amit szeret. Mert lehet így is élni – és ez nem a szerencsén múlik, még csak nem is anyagi kérdés, hanem egyszerűen egy belülről jövő elhatározás. Egy döntés, ami úgy szól: a kifogások helyett inkább megkeresem a lehetőségeket.
Ez az a döntés, amit bárki bármikor meghozhat.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Segíts Magadon és Istened megsegít.
Szia Gabor 🙂
Mindig voltak es mindig lesznek kimagaslo eredmenyt elero emberek, eletuk idos szakaszan is. Ezek bizonyitjak, hogy, amit az emberi agy eltud kepzelni, azt meg is tudja valositani. 🙂 🙂
Es igy van, amikor egy ember megoregszik, attol meg nem ertektelen “lim – lom” a haznal. Elhetnenek, egeszsegesen (leszamitva a korral jaro kopasokat), boldogan, segitseg nelkul onalloan. Akar 120 evig is!! Milyen sok – sok ember elhetne igy! De nem ezt teszik! 🙁
Szandekosan romboljak, mergezik a testuket. Es csodalkoznak, hogy egyik baj jon a masik utan. 🙁
Nekem is vannak terveim, nagy tervek, amik megvalositasra varnak. Eddig vagy csaladi helyzetek, vagy anyagi akadalyok miatt nem valosult meg. De meg fognak valosulni. Mar sok – sok eve a tervem, es minden nap kozelebb kerulok hozza. Bar mar nem vagyok eppen teenager, de ez nem akadaly.
Most is bizonyitva lattam, hogy nincs lehetetlen…… akarmennyi idos az ember. 🙂
Udv. Rozika.
Nagyon jó a cikk.Most már tudom hogy lépnem kell.Köszönöm neked.
Köszi.Sokat elolvastam már ,amit írtál.Ebben cikkben nincsenek talán olyan túlfűtött motivációk , mint a többiben…persze azok is nagyon jók.50 éves vagyok.Harmadszorra vágok neki Angliában. Egy elvégzése kapcsolat,elromlott családi körülmény. .
Most van elég.Ez segített!Tudom,hogy mennem kell…magamért.Köszönöm!