Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy a külvilág számára tökéletes képet mutassunk az életünkről. Erre szocializálódtunk, ez vált kultúránk egyik meghatározó elemévé. Itt mindenki boldog. Itt mindenki menő. Itt mindenki ügyes és sikeres. Itt mindenki jó munkaerő, boldog családanya vagy szerető férj. Itt senki nem csalja sem az adót, sem a párját. Mindannyian mintapolgárok vagyunk (mert ugye kell a minta, és bizony mi sem lóghatunk ki a sorból, hiszen megtanultuk, hogy azt nem szabad).
Kicsit panaszkodunk persze néha (ahol a „néha” a saját szubjektív megítélésünk szerinti kategória), de akkor is a körülményeket, az aktuális kormányt, az idióta főnököt vagy a bosszantó hivatalnokot szidjuk – miközben mi hősiesen helyt állunk még ilyen megpróbáltatások közepette is.
– Minden rendben? – Persze, megvagyok, köszi! Te is? – Persze, én is, köszi!
Aztán a tipikus beszélgetés forgatókönyvének eljátszása után megyünk vissza a kívülről gyönyörűen kifestett, belülről azonban frusztrációval, félelmekkel és problémákkal kitapétázott házikónkba, hogy az ablakaira újra felrajzoljuk a megkopott mosolygós arcokat – hátha valaki arra tévedne és benézne kívülről.
Persze, minden rendben, Csak akkor lepődünk meg – de akkor nagyon –, amikor egy-egy „tökéletes élet” látszólag egyik pillanatról a másikra összeomlik. De hát hogyan? Hogy kaphatott Mari ilyen hirtelen idegösszeomlást? Hogy kerülhetett Peti kórházba, hiszen tegnap még itt beszélgettünk! Hogy-hogy Anna és Pisti 35 év után elválnak, hiszen ők voltak a tökéletes család élő szimbólumai! Miért ennyire igazságtalan az élet, hogy Béla ilyen fiatalon rákos lett? Pedig tök rendben van az élete, olyan boldog és vidám volt mindig is!
Igen, minden rendben volt. Kívül.
Kinek az életét éled?
Nem olyan egyszerű ám fenntartani ezt a látszatot. Tökéletes smink, amint kilépsz az ajtón. Minden egyes nap. Vasalt ing, szép nyakkendő. Ha tetszik, ha nem. Erőltetett mosoly a „hogy vagy” típusú kérdések megválaszolásakor. Felelős keresése a problémák halmozódásakor. Menekülés a mindennapokból – kinek utazás, kinek szenvedélybetegség, kinek megcsalás, kinek betegség formájában.
Mindez rengeteg energiát emészt fel. Gondolj csak bele, mennyi szellemi, érzelmi és fizikai erőforrást igényel az ideális család, az ideális élet, az ideális mosoly fenntartása minden egyes nap, minden egyes ember számára, akivel csak kapcsolatba kerülünk. Sokan több energiát fektetnek abba, hogy szépítgessék a külvilág számára behazudott életüket, mint abba, hogy rendbe tegyék a valódit. Talán ezért élnek ennyien gyógyszereken. Talán ezért halnak meg ennyien idő előtt. Talán ezért van ennyi hirtelennek tűnő összeomlás. Mert belül mélyen már régóta zajlik az önpusztítás, már régóta rohadnak a ház falai, de kívülről nézve minden legyen szép és az elvárásoknak megfelelő.
Csak azért takarítod csillogóra az egész lakást, mert valaki beugrik látogatóba? Eltitkolod a betegségedet, mert szégyenled azt? Azért maradsz egy kapcsolatban, mert az emberek szerint a szülőknek együtt van a helye? Lemondasz az álmaidról, mert mások hülyeségnek tartanák azt? Nem vállalod fel, hogy homoszexuális vagy, mert félsz, hogy megbélyegeznek? Inkább költesz többet, amikor a barátok és ismerősök látnak, minthogy őszintén elmondd nekik, hogy anyagilag jelenleg a béka segge alatt vagy? Betegséget hazudsz azért, hogy ne kelljen találkoznod olyanokkal, akikkel rohadtul nincsen kedved?
Csak az ehhez hasonló példákból össze lehetne állítani egy vastag kódexet. Vannak olyan emberek, akik egymaguk is meg tudnák tölteni saját életük hazugságaival. Azért elég hülye helyzet ez, ha belegondolsz: ahelyett, hogy őszintén élnénk a saját életünket, hazudunk azoknak, akik elvárásainak meg akarunk felelni, és akik ugyanúgy hazudnak nekünk a saját életünkről, hogy nekünk megfeleljenek. De nem is olyan meglepő ez, mint amilyennek így elsőre hangzik, hiszen a média, a reklámok, de még az oktatási rendszer is arra nevel minket, hogy az ideális standard létezik, és aki boldog, sikeres, vagy egyáltalán mások által elfogadott életet akar élni, az jobban teszi, ha belebújik a sablonba, amit kínálnak neki.
Csak tudod, a sírkövedre már hiába karcolják fel, hogy „Itt nyugszik a Megfelelési Kényszer maga, aki olyan szép életet hazudott a külvilágnak, hogy bele is halt.” Mert az életed értékét az őszinte boldogságban megélt pillanatok száma határozza meg, nem pedig az, hogy mit várnak el tőled mások. Az csak addig számít, amíg rá nem jössz, hogy nem számít. Amíg meg nem érted, hogy az itt töltött időd véges, és hogy amennyi energiát egy látszat élet fenntartására fordítasz, pontosan annyival kevesebb marad önmagadra és a szeretteidre. Arra a szűk körre, akik számára valóban fontos vagy.
Úgysem tudsz mindenkinek megfelelni, de ezt talán már Te is észrevetted. Van, akit az zavar, ha van családod, és van, akit az, ha nincs. Van, akit az zavar, ha mély a dekoltázsod, és van, akit az, ha nem. Van, akit az zavar, ha támogatod a szegényeket, és van, akit az, ha nem. Van, akit az zavar, ha vallásos vagy, és van, akit az, ha nem. Van, aki azt várja, hogy beszélj, és van, aki azt, hogy fogd be. És tudod, melyik embertípusból van a legkevesebb? Abból, amelyik azt akarja, hogy azt csináld, amit Te magad akarsz.
Akkor minek ez a sok erőlködés? De most tényleg, minek? Mi értelme van elhitetni másokkal, hogy egészséges, boldog, sikeres ember vagy, ha a lelked mélyén óriási terheket cipelsz? Mire jó a hazug mosoly, ha belül sírni, vagy épp ordítani van kedved? Minek fenntartani egy tökéletes látszatéletet, ha a valódi nem tesz boldoggá? Mit ér a gyönyörű külső vakolat, ha belül rohadnak a falak?
Ember vagy, veszíthetsz
Nem tartom jó dolognak, hogy másoknak hazudunk, de tudod, mi az, ami még ennél is veszélyesebb? Az, hogy önmagunknak is hazudunk. Elhitetjük magunkkal, hogy ha mások nem találnak kivetnivalót az életünkben, akkor az szép és örömteli lesz. Bemagyarázzuk magunknak, hogy az álarcok hordása természetes, és az ezzel járó fájdalmat kárpótolni tudja a görcsösen kiharcolt hazug elismerés. Elhisszük, hogy akiknek ennyire meg akarunk felelni, azok véleményének bármiféle súlya van. Mert elhisszük, hogy aki a mi életünkkel foglalkozik, annak a sajátja baromira rendben van. Pedig pont azért mutogat másokra, mert a saját életéből menekül tudat alatt – vagy akár tudatosan.
Frusztrációink jelentős része abból adódik, hogy próbáljuk mások felé mindig erősnek, jónak, hibátlannak mutatni magunkat. Ez egyrészt óriási teher, aminek a súlya alatt egy idő után mindenki megroppan, másrészt komoly akadálya is annak, hogy a takargatni próbált nehézségünket meg tudjuk oldani. Mert így csak konzerváljuk azt. Amikor személyes segítséget kér tőlem valaki, sokszor az álarcok lefejtése jelenti a valódi feladatot – az eredeti „probléma” megoldása ezután már könnyed természetességgel jön. Mert amikor végre lehullanak az álarcok, akkor válik érthetővé, hogy miért tettem az előbb idézőjelbe a „probléma” szót. Valójában ugyanis nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok.
A külvilág számára fenntartott hamis élet egy olyan csapda, amelyből a kiutat saját gyengeségeid őszinte felvállalásával találod meg. Ember vagy. Hibázhatsz. Elbukhatsz. Lehetsz esendő. Lehetsz tökéletlen. Lehet kócos a hajad. Lehet ragyás az arcod. Lehet szar a párkapcsolatod. Lehetnek családi konfliktusaid, és lehetnek munkahelyi gondjaid is. Lehet most épp szívás az életed. Lehetsz emiatt mások céltáblája, de Te ezt pont le is szarhatod.
Dönthetsz úgy, hogy a saját életedet éled, nem pedig azt, amit mások véleménye miatt eddig magadra kényszerítettél. Dönthetsz úgy, hogy belülről lakhatóvá teszed a házadat, és nem azt nézed, hogy a kívülről bámészkodó szemek milyennek látják a vakolatot. Dönthetsz úgy, hogy megtisztítod az életedet minden fölösleges elvárástól, és minden fölösleges emberi kapcsolattól.
Ahogy a bölcs mondás szól: „Engedd el mind. Nézd meg, mi marad.” És ki marad. Ki az, aki őszintén szeret, és ki az, akinek csak a neki mutogatott képed tetszik. Ki az, aki elfogad, és ki az, akinek csak elvárásai vannak. Ki az, aki szebbé teszi az életedet, és ki az, akinek csak Te akarod szépnek mutatni azt.
Ha belül szeretettel és elfogadással tapétázod ki a falaidat, akkor már nem fog érdekelni, hogy mit gondolnak mások, ha kívül lepattogzik picit a vakolat, vagy épp lepisilte a macska a faladat. Van ilyen. Mindenkivel előfordul, hogy hibázik, és mindenki kerül időnként önhibáján kívül válságba. Azonban nem mindenki választja azt, hogy a nehézségei takargatása helyett csak arra fókuszál, hogy megoldja azokat.
Nem mindenki meri azt mondani, hogy „Kedves egybegyűltek, kik az életemen jöttetek csámcsogni: jó étvágyat kívánok! Csámcsogjatok csak, és amíg Ti egy picit sem juttok előbbre a saját életetekkel, addig én felépítem az enyémet olyanná, amilyenre vágyom. Amíg Ti frusztráltan lesitek, hogy mikor következtek soron a kibeszélésre, addig én megkeresem önmagamban a boldogságomat. Amíg Ti a külső falaitokat festegetitek, addig én olyan otthont teremtek magamnak – a lelkemben és fizikailag is –, ahol béke van, és ahol az elvárásoknak nem nyitok ajtót soha.”
Ehhez először egy jó nagy adag bátorságra van szükség. Vagy egy jó nagy adag fájdalomra, ami eljuttat arra a pontra, hogy már kicsit sem számít mások véleménye. Nekem egy stroke segített eljutni idáig. Neked nem kell hasonló csapást megvárnod. Észreveheted hamarabb is a jeleket – mert mindig vannak, ha letérsz az utadról –, és változtathatsz még azelőtt, hogy erre végleg rákényszerülnél.
Élhetsz álarcok nélkül is – lazán, önmagadat adva, és csak azokkal foglalkozva, akik így elfogadnak. Mert amíg rajtad vannak az álarcok, addig minden emberi kapcsolatodban jelen lesz a hazugság. Igen, a legszorosabbakban is – beleértve minden más kapcsolatod alapját: az önmagaddal való kapcsolatodat is.
Élhetsz úgy is, hogy önmagadhoz őszinte vagy. Felvállalhatod a bukást, felvállalhatod a nehézségeidet, felvállalhatod a küzdelmeidet. Nem zászlón lobogtatva azokat, mert az a másik véglet, hanem egyszerűen csak megélve azt, hogy most éppen mélyen vagy, és nem görcsölve azon, hogy ezt látja-e valaki. Élheted őszintén a saját életedet, és dolgozhatsz rajta, hogy az minden egyes nap szebbé váljon – ne csak annak látszódjon.
Élhetsz olyan házban is, ami belülről nem rohad. Mert neked kell élned benne, a többiek csak nézik a házadat.
Szia Gábor! 🙂
Csodálattal, s egyben letaglózva olvastam az írásod. ráismertem a saját életem eddig eltelt részére. Az én házam is kívülről mutatott, de belül valóban rohadt. Nagyon sok időnek kellett eltelni ahhoz, hogy vegyem a bátorságok és változtassak. Kiléptem egy 26 évig tartó házasságból, mert úgy éreztem, megfulladok benne. Természetesen mindenki csodálkozott, hogy miért? Hiszen minta házaspár voltatok, nem mond már hogy ez van! Én akkor egy almához hasonlítottam: kívülről gyönyörű, de belülről rohad. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindenféle betegség és gyógyszer nélkül túléltem azt az időszakot. Nagy félelmek voltak bennem, de a bátorságom erősebb volt. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy valóban ne másnak akarjon megfelelni, hanem saját magának. sokkal sikeresebb ember lesz és valóban olyan emberek lesznek mellette, akik hasonlóan gondolkoznak. Ma már nem érdekel mások véleménye, nem érdekel, ha csillogó szemmel beszélek egy elérendő célról s csak legyintenek. Szabad vagyok, őszinte érzésekkel, hibákkal, kisebb nagyobb bukásokkal, de én vagyok. szeretek így élni 🙂 Mindenkinek ajánlom figyelmébe az írásod, mert új erőt adhat annak, aki olvassa. Nekem már nincs külvilágnak hazudott életem, csak olyan, melyet szíveseb élek. S hogy ez valakinek nem tetszik? Az már nem az én problémám 🙂 🙂
Szia Gabor 🙂
Az elet olyan, mint egy agyag szobor. Mindig formalhato, adhatunk hozza, vehetunk el belole.
A valahonnan nagyon regrol hozott es tovabb orokitett szokasokat le lehet “razni” magunkrol. Vehetunk fel helyette rengeteg epito szokast. Tudom, probaltam es sikerult. Engem mar nem hat meg, hogy mas mit mond, vagy mit tart jonak. Ezek mar leperegnek rolam.
Persze ahany ember olvassa, anyifelekeppen ertelmezi. Mindenki vegye ki azt belole, amit jonak lat, vagy hasznositani tud. Senkire nincs raeroltetve semmi. Azt viszont jonak tartom, hogy van lehetoseg osszessegeben latni – a leirtak alapjan – a “problema hegyeket”, amik valojaban nem leteznek, csak az emberek gondoljak ugy, vagyis ok csinalnak maguknak million problemat. Olyan hulye dolgokat, ami rengeteg energiajukat felemeszti.
Aztan ki-ki talal magank utmutatot, vagy utravalo gondolatokat, amik kivitelezhetok.
Koszonjuk Gabor. Udv. Rozika
Kedves Gábor!Nagyon örülök hogy Rád találtam jók az írásaid minden témában.Sajnos a képmutatást a szülők tanítják meg gyermekeiknek.Ne ítéljük el őket ezt a mintát kapták ők is.Ha igazán felnőtté akar valaki válni meg kell szabadulnia a rá kényszerített hülye szokásoktól és elvárásoktól.Úgy is mondhatnám hogy bizonyos szinten meg kell tagadni a szülőket.Sok élet megy tönkre az anyák miatt mert nem jól szeretik gyerekeiket képtelenek elengedni őket az életbe.A gyerek vendég a háznál ezt kéne sokaknak elmagyarázni.Hálát adok Istennek hogy az én anyám nem szeretett annyira hogy át akart volna formálni vagy nem nevelt meg .Így tudtam természetes és őszinte maradni mint egy gyerek de mégis felnőtt.Gábor jó témákat feszegetsz de úgy érzem a meztelen igazságokat Te sem írod le.Vagy azt hogy mi miért történik úgy ahogy ezt hülyeség megmagyarázni?Miért gondolom azt ha látjuk az össze függéseket akkor könnyebb elviselni sorsunk megpróbáltatásait?üdv.
Rettentően pesszimista írás 🙁 Lesújtó és szomorú így, a reggeli kávé előtt 😉 Szinte látom az embercsordákat a kényszerelvtől hajtva menetelni a szakadék felé…..brrrrr
Nem is vettem észre, hogy ennyire nyomorult az élet, de lehet azért, mert leginkább magammal vagyok elfoglalva és nem azzal, hogy az engem befogadó világ befogad-e? 🙂
Szerelmeskedjünk, együnk csokit (opció: a másik hasáról szerelmeskedés közben 😉 ), feküdjünk ki a kutyáink közé a fűbe, menjünk egyet bicózni, hogy a telejsítménytúrán egy órával az utolsó befutó után guruljunk be a célba, amikor a szervezők már pakolnak ;-). Együnk egy lángost a Blahán a hajléktalannal, hallgassuk meg az élettörténetét és közben fogadjuk az arab gyrosos kedvesen közönséges közeledését, fordítsunk a szekér rúdján és kezdjünk el tarhálni a 7-es megállójában a tőlünk kéregető cigányasszonytól (azt a döbbenetet az arcán, amikor menekül az ember elől az idegen helyzetben! ;-)) Üljünk le társasozni egy pohár (2,3… :-)) bor mellett a barátainkkal és mondjuk meg nekik, hogy most hozzák ők a bort, mert jelenleg zsíroskenyérre is alig … 🙂 Tudjunk nevetni (másokkal) magunkon! 🙂 Az élet csupa lehetőség és az élet szép! 🙂
Jó írás. Elgondolkodtató . De a nagyanyáink, szüleink hajdanvolt intelme: “mit szólnak a szomszédok ” -szintén elgondolkodtató. Ugyanis nem másról van szó, minthogy egy közösség tartja magát bizonyos normákhoz- ezek azok az íratlan erkölcsi szabályok, amelyek összessége a társadalmi szokások-hagyományok. Rengeteg pozitív oldala is van, megtartó ereje , visszatartó ereje . Pl. amíg az emberek nem jöttek mentek költözködtek annyit, addig sokkal kevesebb volt a lopás, hiszen ismerték egymást és szégyellték volna, hogy “mit szól a szomszéd” . Az arany középút szerintem mindig bejön….
Hát ,hogy ezt valaki így kimondja,leírja !!!!! fantasztikus !!! Sokszor próbáltam már hasonló gondolatokat másokkal megosztani de ez nagyon jó !!!!!!! Elolvasom még egyszer 🙂 Köszönöm !
Kedves Gabi!
Ez egy igen őszinte írás. ❤️
Köszönöm, hogy megosztottad! Csodaszép, ahogy a gyermekedről és annak “hiányosságáról” gondolkodsz. Mély érzéseket tükröz, melyet őszinte anyai szeretetetnek hívunk.
A gyerekektől öröm tanulni sokszor az érzelmek tekintetében. Nem félnek kimutatni, nem ciki, stb.
Maradj továbbra is üde, és ne felejtsd el, hogy ” a felhők felett mindig süt a nap, csak azt mi nem mindig látjuk, pedig ott van”( lopott szöveg a Feltétlen szeretet című filmből). Kitartást!
Ahogy olvastalak, a középső fiam jutott eszembe. Tavaly a nevtanban BTM státuszt kapott. Képesség és adottságbeli “hiányosságok”, mozgáskoordinációs problémák derültek ki, melyek magyarázatot adtak sok olyan jelenségre, amiket a pedagógusai és némely családtag is úgy tekintettek, mintha a gyerek direkt idegesíteni akarná őket az ügyetlenségével, a figyelemlankadással, a csúnya írással (finom motorika kialakulatlansága), az izgő-mozgó “nyugtalansággal” aztán az állandó szidás, ítélkezés, szembesítés hatására a tehetetlenségből, értetlenségből adódó közönnyel. Még a vizsgálati eredmény után is tapasztaltuk a szkepticizmust. Cinikus, ironikus arckifejezés kíséretében a “nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak szigorúbban kellene fogni”, a “gyengekezű az anyuka” stb.
Közben a gyerek semmi kirívót nem csinál. Valahogy úgy fogalmaznám meg, hogy totális ártatlansággal él a világban azokkal a képességekkel és adottságokkal, amelyek jelenleg adottak számára. Nem akar Ő senkinek semmi rosszat. És közben nem érti, hogy miért olyan nagy gond az, hogy pl. nem tud “szépen” írni, vagy, hogy elfárad a keze hamar, vagy hogy miért probléma az, hogy ha az óra kellős közepén leesik a tolla és darabokra hullik, akkor ő azonnal lemászik a pad alá és megkeresi a darabjait, majd összeszereli. Mert hát szüksége van a tollra. Persze elővehetné a tolltartójából a másikat, de ez eszébe sem jut, mert számára logikusabb, hogy a leesett toll után mászik…
Sokszor kaptam már sajnálkozó vagy éppen szigorú tekinteteket, megnyilvánulásokat, hogy nem lehet könnyű egy ilyen gyerekkel.. De én azt mondom, hogy hálás vagyok Érte! Egy csodálatos emberkét kaptam ajándékba, akitől és akin keresztül rengeteget tanultam. Olyan fejlett érzelmi intelligenciával rendelkezik, amiért sokszor gondolom azt, hogy nem a gyereket kellene a világhoz “igazítani”, hanem inkább a világnak kellene felnőnie ezekhez a gyerekekhez.
Jól elkalandoztam 🙂 Szóval ahogy olvastalak, a középső fiam jutott eszembe, mert az egyik legszkeptikusabb tanára így jellemezte (nem hivatalosan):
“A maga fia őszintén mutatja ki, azt amit belül van….. és valljuk be őszintén, nem-e ezt tennénk mi is legszívesebben, ahelyett, hogy képet mutatunk?”
Remélem nem fogom elrontani a gyereket…
Jó egészséget és még sok-sok tollforgatást!
Üdv: Gabi
Ez nehéz helyzet, gyors megoldás nincs is rá szerintem. Annyit tudsz tenni, hogy őszintén felvállalva önmagadat egyre több olyan emberrel ismerkedsz meg, aki hozzád hasonlóan gondolkodik, és elfogad olyannak, amilyen vagy. Nem sokan lesznek, de elég csak egy vagy néhány ilyen ember. Velük már meg tudod beszélni azokat a dolgokat, amik valóban fontosak.
Ez egy nagyon jó kérdés, köszönöm, hogy felvetetted. Itt írtam erről a témáról korábban: http://hasznaldfel.hu/2015/11/miert-nem-vagy-jo-ugy-ahogy-vagy-gondolatok-az-osszeomlott-eletek-es-tonkrement-parkapcsolatok-margojara.html
Kedves József,
nagyon fontos gondolatokat vetettél fel, köszönöm szépen. Értem, hogy mire gondolsz a külvilág felé mutatott képpel kapcsolatban, és ennek is lehet előnye. Én viszont úgy gondolom, és az írásommal is ez volt a célom, hogy egyáltalán nem kellene képeket mutogatni a külvilág felé. Egyszerűen csak éljük az életünket, amikor nehézségeink vannak, éljük meg azokat is, és csak arra fordítsuk minden energiánkat, hogy szebbé tegyük az életünket, ne pedig arra, hogy bármilyen mesterséges képet mutogassunk a külvilágnak. Nem azt javaslom, hogy mindenkinek mindent mondjunk el (írtam is, hogy a zászlón lobogtatás a másik véglet, de lehet, hogy ez a rész nem volt elég hangsúlyos), hanem azt, hogy ne foglalkozzunk mások véleményével, csak haladjunk előre az életünkben, és ne fektessünk minimális energiát se abba, hogy valamit takargassunk.
A frusztrációnk másokon történő kiélésével és a közönnyel kapcsolatban teljes mértékben egyetértek Veled. Az alapján, amit írtál, a villamovezető reakciója tényleg szemtelenségnek tűnik. Azt viszont nem tudhatod, hogy ő mit gondolt, és hogyan értelmezte a Te reakciódat. Lehet például az is, hogy a menetrend betartása érdekében nem akarta lekésni a lámpa szabad jelzését, vagy vagy az ajtókat nézte a záródáskor, és csak indulás után vett észre, vagy késésben volt a járatával, a reakciódat pedig nem tartotta jogosnak vagy megfelelőnek. Az is lehet persze, hogy egyszerűen csak seggfej volt. És persze harmadik lehetőség is biztosan van, de Neked már csak az a fontos, hogy mit kezdesz a tapasztalatoddal. Más szemetét nem érdemes átvenned és teherként cipelned tovább. Minden ilyen helyzet egy nagyszerű tanulási lehetőség önmagadról (és másokról is).
A problémák magunkban tartása szintén egy nagyon fontos kérdés, örülök, hogy felvetetted. Valóban súlyosbodhatnak azáltal, ha folyton beszélünk róluk, de nagyon veszélyes az is, ha elfojtjuk a nehézségeinket és a félelmeinket. Előbb vagy utóbb, de biztosan ki fognak jönni, vagy úgy, hogy önmagunknak ártunk (betegség), vagy úgy, hogy másoknak. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy nézzünk szembe a jelenlegi helyzetünkkel, és jó, ha van valaki, akivel meg is tudjuk beszélni azt. Az, hogy a helyzetünk súlyosbodik-e, vagy javul, azon múlik, hogy amikor kimondjuk, akkor egyúttal keressük is a megoldást, vagy csak panaszkodunk, és beletörődünk az áldozatszerepbe.
Köszönöm szépen még egyszer, hogy megírtad a gondolataidat.
Legyen szép napod! 🙂
Kedves Erika,
tényleg elgondolkodtató ez a mondat. Szerintem nem jó, ha mindenki elől rejtegetjük az érzéseinket, mert ez egy nagyon nehéz teherré válik egy idő után. Sokan fordulnak magukba emiatt, mások meg egyszer csak összeomlanak, ahogy írtam is. A családi nevelést viszont tényleg nagyon nehéz felülírni, viszont egyetértek Veled, nem lehetetlen. 🙂 És nagyon megéri változtatni.
Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett. 🙂 Teljesen egyetértek abban, hogy nem kell mindenkivel megosztanunk az életünk részleteit. Szerintem nagyon jó a hozzáállásod, mindenkinek annyit érdemes elmondani, amennyire valóban érdekli a helyzeted. És igen, a belső rend a lényeg. 🙂 Ahogy egy afrikai közmondás szól: “Ahol nincs belső ellenség, ott a külső ellenség nem árthat.”
Kedves Gábor!
Ez az írásod is tetszett, de inkább mint írás, nem pedig mint a mindennapi életből kiragadott megfigyelés. Elmondom azt is, hogy miért. Én ugyanis épp ellenkezőleg: úgy látom, az emberek már egyre kevésbé fordítanak energiát arra, hogy legalább kifelé a gondtalan, kedves, segítőkész arcukat mutassák. Ez ugyanis nagyon fárasztó. A kollégákat, szomszédokat, a többi járókelőt, idegeneket az ember nem kellene hogy beavasson a problémáiba, abba, hogy “miért rohad” ez vagy az körülötte. Egyszerűen nem tartozik rájuk! Nézetem szerint a külvilág felé egy “átlagos” arcot kellene mutatnunk – a közelebbi családtagok, barátok valók arra, hogy egymással az ügyes-bajos dolgaikat megbeszéljék.
De ezt sem látom. Átlagos arc helyett inkább közömbös, morózus, hovatovább rosszindulatú arcunkat mutatjuk – tisztelet persze a kivételnek -, és egyfajta beteges elégtételt érzünk, ha frusztrációnkat kiélhetjük egy talán sosem látott embertársunkon – vagy az ártatlan állatokon…
Elmondok egy apró példát, ma történt meg velem – semmi különös, mondhatnánk, de mégis sokatmondó. Láttam, hogy a végállomásnál, ahol fel szoktam szállni rá, a villamos még bent állt. Szaporáztam a lépteimet, nem tudtam, van-e még egy-két perc az indulásig? Körülbelül tíz-tizenöt méterre voltam, amikor a jármű elindult, nem várt meg. Még láttam, hogy egy fiatal szőke nő vezeti. Megtorpantam, széttártam a karomat mintegy értetlenül, amiért nem tudott még tíz másodpercet várni – ő kiintegetett a vezetőfülkéből és elhajtott. Ez az integetés akár kedves is lehetett volna, de a történtek tükrében szemtelenséggé változott. Így indult a napom…
Az életünk minősége apró dolgokon múlik. Ezekről már Te is írtál, hiszen ezeket az apró dolgokat sokszor a legnehezebb megtenni, sokkal könnyebb “elvárni” másoktól. Engem általában azok a dolgok tudnak felbosszantani, amelyeket én nem úgy tennék vagy mondanék, vagyis ellentétes a személyiségemmel.
Visszatérve: igenis helyesnek tartom, ha a külvilág felé azt mutatjuk, hogy minden rendben velünk, nincsenek gondjaink. Nem tartozik rájuk, mit gondolunk vagy érzünk. Nem utolsósorban megfigyeltem: egy probléma kimondva sokkal nagyobbnak tűnik, mint nem kimondva. Valahogy az ember megerősíti, rögzíti azokat a dolgokat, érzéseket, amelyeket kimond vagy elmesél.
És mi van akkor ha családod nagy része csak a látszatra ad és még anyuddal sem tudsz őszintén beszélni, és magadra maradsz a sok elkendozott titkokkal ami éveken keresztül felhalmozodtak és súlyosak. Nincs akivel megbeszélni és csak halmozódik, mert eltereli mindenki a kényes témákról a beszédet?
De vajon hogy valósítjuk meg életünk álmait, ha közben levetkőzzük az önmagunkkal szemben állított elvárásokat…
Kedves Gábor!
Egy sírkövön olvastam a következő feliratot: “Azért van a szív oly mélyen elrejtve, hogy ne tudja senki mi lakik benne.”
Engem nagyon elgondolkodtatott ez a mondat.
Valóban sokan titkoljuk a fájdalmunkat, a sérelmeinket, a bánatunkat. Szégyeljük, hogy valamiért megint oda lett a tökéletesnek látszó életünk. Mást mutatunk mint amit érzünk. Vagy mert nincs szükségünk mások sajnálatára, azzal tele a padlás, vagy mert nem kell hogy csámcsogjanak a történteken. Tudom, az én életem! De ha olyan nevelést kaptál és azt hallottad mindig – főleg a nagyszülőktől – hogy: “jaj mit fognak szólni a szomszédok”, akkor nagy munkába kerül hogy ezen változtass és úgy élj ahogy neked jó!☺ De nem lehetetlen!!?
Itt nyugszik a Megfelelési Kényszer maga- ezen nagyot nevettem, jó kis megfogalmazás. Igaz. Mindeközben arra gondoltam, hogy ki kell zárni a nem őszinte személyeket a világunkból, ugyanakkor: nem fogom annak megmondani,hogy vagyok, akit tudom nem érdekel, vagy nem érzem az őszinteséget…persze ezért nem is fér bele sok mindenki. Tulajdonképpen csak 1-2 igazi jó barát, vagy közeli őszinte családtag, mert onnan se mindenki. Ettől független nem hazudok. Csak annyit mondok, amennyi őt megnyugtatja, és látva hogy nem kérdez tovább nem is érdekli. Másrészt régebb a megfelelési kényszer mögé bújva voltam tiniként, -és bizony ott nagy a veszély- az aki mosolygott, mintha semmi sem történne, de belül ég a ház, hogy éljek a szemléltetéseddel. Nevetés közben is fájhat a szív…mondja egy mondás.
De eljön az idő mikor tudod, hogy zsíros hajjal, fáradtan, majdhogynem otthoni ruhában is megteszi a munkahelyre menni, nem kell mindig megfelelni, elég ha az értékel Téged, aki szeret. Egszerűen vannak rossz napjaink. A lényeg, hogy belül szép rend legyen, és akkor a lakásban is az lesz :))))