Sokféle aljasságot követünk el egymás ellen mi, emberek. Talán csak a fantáziánk szab határt az agresszió változatos megnyilvánulási formáinak – az erkölcs és az emberség ugyanis nem mindig jelent visszatartó erőt. Természetesen a kép azért ennél jóval árnyaltabb, hiszen a jóság, a szeretet, az összetartozás érzése is jelen van sok ember szívében, azonban előfordul az is, hogy éppen ezek nevében követünk el egymás ellen igen komoly bűntettet. Csendben, észrevétlenül, de annál súlyosabb következményekkel.
Létezik ugyanis a bántalmazásnak egy néma formája is. Valami, ami rengeteg otthon falai között jelen van, és általában ott is marad. A következményeit azonban súlyos teherként cipeljük magunkkal, és van, aki összeroppan alatta.
A csendes agresszió neve: szeretetmegvonás. Egyfajta büntetésként használják sokan, pedig ez esetben a büntetés nagyobb bűntettet jelent, mint az, amit meg akarnak torolni vele. Hogy miért, azt kevesen ismerik csak fel.
Lassan ölő méreg
Rossz jegyet hozott a gyerek az iskolából? Szégyellje magát, húzzon be a szobájába, és elő se merjen jönni onnan. Végigkente a házat fogkrémmel, vagy összetörte a családi ereklyének számító porcelán vázát? A szülő ordít, aztán előveszi a klasszikus büntetési módszert: nincs kedvesség, nincs szeretet, és sokszor még kommunikáció sincsen. Hozzá se merjen szólni a „bűnös” gyerek, különben nagy baj lesz. Talán túlzásnak hiszed, de sok helyen így megy ez.
Mindez a nevelés szent eszméjének zászlaját lobogtatva zajlik. Abban a hitben, hogy ezáltal a gyermekből majd felelősségtudó, szabályokat tisztelő felnőtt válik. Ez a része talán meg is valósul (bár ennek közel sem a büntetés a leghatékonyabb módja), de tudod, milyen felnőtté válik még az ilyen gyermek? Olyanná, akinek fogalma sincs arról, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet, ő ugyanis soha nem kapott ilyet.
Tőle elvették a szeretetet, amikor úgy ítélték meg, hogy azt nem érdemelte ki. Mintha a szeretetet ki kellene érdemelni, mint egy jó jegyet az iskolában, vagy egy üzleti sikert a munkában. Mintha a szeretet számára nem járna alanyi jogon. Mintha őt nem lehetne szeretni olyannak, amilyen, hanem elvárásoknak kéne megfelelnie ahhoz, hogy szerethető legyen. Érzed, milyen torz önértékeléshez vezet mindez?
Szerinted miért van ennyi szeretetre éhező, önmagát szarba sem vevő, a saját értékeit megkérdőjelező, vagy azokról nem is tudó, lelkileg összetört ember? Miért van annyi nő, aki rabszolgaként beleragad egy elnyomó kapcsolatba, amiben a megbecsülés, az érintés, az érzelem alapból nincsen jelen, hanem mindez az ő teljesítménybére? Miért van annyi férfi, aki önbizalom és remény nélkül próbál ismerkedni, vagy ha már kapcsolatban van, ott sem érzi magát elég értékesnek, ezért külső visszaigazolásokat keres? És miért van az, hogy az emberek többsége maga sem képes feltétel nélküli szeretetet adni?
Mik a prioritásaid?
Rengetegen vesznek részt felnőttként olyan játszmákban, ahol a szeretet árucikké válik. Ezeknek a játszmáknak két fontos összetevője van, és mindkettőn érdemes picit elgondolkodni.
Az egyik az elfogadás hiánya. Amint valaki büntetéseket szab ki egy másik ember számára, egyértelműen kifejezi, hogy a cselekedeteit nem tudja elfogadni. Ha a büntetés szeretetmegvonásként jelentkezik, akkor pedig nemcsak a cselekedeteit nem képes elfogadni, hanem a személyét sem. Nagyon kemény üzenet ez, ami csak kevesekben tudatosul, ám tudat alatt mindenkiben dolgozik.
Őszintén szeretni csak olyan embert tudsz, akit elfogadsz olyannak, amilyen. Elfogadás nélkül szeretet sincsen. Tudom, sokan felháborodnak az iménti gondolaton, de a tényen mindez nem változtat: a tiszta szeretetet nem lehet feltételekhez kötni. Mert abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, már bemocskoljuk azt.
A játszmák másik összetevője az egó. A szemellenzőként működő tömény egó, ami az emberek önértékelési zavarából táplálkozik. Abból a torz elképzelésből, mely szerint rangsor állítható ember és ember között, és ez a rangsor mindenkire egyaránt érvényes. A legtöbb ember vagy alul-, vagy túlértékeli önmagát; csak kevesen gondolják mindenkivel egyenrangúnak magukat.
Automatikusan elhelyezkednek a rangsor egyik szintjén, vagy beletörődnek abba a helybe, amit mások jelöltek ki számukra. Gondolj csak bele, milyen egy tanár-diák, egy orvos-beteg, vagy egy vezérigazgató-takarító kapcsolat. De miért kellene ezeknek egyirányúnak lenniük? Vajon a tanár nem tud tanulni a diáktól? A beteg nem lehet tapasztaltabb az orvosánál bizonyos dolgokban? A vezérigazgatót nem tudja tanítani a takarító? Vagy nem lehetnek éppen jó barátok? Mi akadályozza meg ezt az egó-n kívül?
A ranglétra csak a fejünkben létezik. Ami gyermeknevelési deficittel indul, az párkapcsolati, családi és munkahelyi csatározásokhoz vezet. A büntetéshez szokott gyermek pedig vagy önmagát büntető, vagy büntetéseket osztogató felnőtté válik maga is.
„Majd én megváltoztatlak!” – mondja az arrogáns férj, feleség, főnök, vagy idegen, de még ha nem is mondja ki ezt hangosan, hanem csak suttogja magában, a tettei akkor is ordítanak. Ez viszont nem szeretet. Ez felsőbbrendűségi érzésből elkövetett erőszak. Igen, erőszak, ami abból a torz elképzelésből születik meg, hogy az én igazságom értékesebb a tiédnél, és jogom van rád erőszakolni azt.
Ennek viszont kivétel nélkül mindig pusztítás az eredménye. Erőszakkal nem lehet harmóniát teremteni. A pusztítás történhet kifelé, veszekedések, egymással való kicseszések, bosszúállás, fizikai vagy lelki terror formájában, vagy pedig befelé, aminek elfojtás, szorongás, frusztráció, és gyakran betegségek lesznek a következményei.
Így épülnek fel a kapcsolati játszmáink. Elfogadás helyett elvárások, kölcsönös tisztelet helyett ego-harcok, egymás segítése helyett büntetések önkényes sorozata. A büntetés egyik legkegyetlenebb módja pedig a szeretetmegvonás.
Akkor mégis hogyan?
Ahhoz, hogy ne okozzunk egymásnak súlyos károkat, alapvető szemléletváltásra van szükség. Arra, hogy megértsük: a szeretet nem eszköz, hanem út. A szeretetmegvonás pedig nem nevelési módszer, hanem bűncselekmény, amit a másik ember személye ellen követünk el. Ennek felismerésével kezdődik a változás. Ne akard a saját képedre formálni a világot, mert úgysem fog menni. De még a szűk környezetedet se.
Egy kapcsolat csak akkor lehet egészséges, ha jelen van benne a kölcsönös tisztelet. Ha a saját önbecsülésünket nem egy másik emberének elnyomásával próbáljuk növelni. Ha nem rontunk be faltörő kosként egymáshoz, hanem jelezzük, hogy mi nem jó számunkra (tudva, hogy a jó és a rossz relatív fogalmak, és mindenkinek csak a saját igazsága létezik), aztán közös megoldást keresünk. Igen, még egy gyerekkel is. Mindenkivel. Rövidtávon ez tűnik a nehezebb útnak – főleg, hogy egyáltalán nem erre vagyunk szocializálva –, hosszútávon azonban csak ez járható károkozás nélkül.
Ha szeretsz valakit, akkor szeresd. Nemcsak tavasztól őszig, hanem télen is. Nemcsak a szép időszakokban, hanem a nehéz körülmények között is. Nemcsak akkor, amikor tetszik, amit csinál, hanem akkor is, amikor nagyon nem értesz vele egyet. Talán éppen ekkor van a legnagyobb szüksége a szeretetedre.
Lehetsz csalódott, lehetsz mérges, kérhetsz időt, hogy higgadtan tudd kezelni a helyzetet, de egy valamit jól jegyezz meg: a szeretettel soha nem szabad üzletelni.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Vannak fontos dolgok az életedben. Dolgok, amikért kiállsz a csatatérre.
Tovább
Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot. Igaz?
Tovább
Mit tanulhatunk egy 2500 évvel ezelőtt élt görög filozófustól? Mondhat-e
Tovább
Sokak fejében él egy gyermekien naiv elképzelés embertársaik jelleméről. Egy
Tovább
Isten pont ugyan így szeret, feltétel nélkül, és erre tanít a saját igazság megfeszítése. A legjobb írás, amit ebben a témában olvastam. A félelmet, megfelelési kényszert, az egot csakis a feltétel nélküli szeretet képes kioltani. Ez az életünk lényege, a világ megváltása, a lelkünk felszabadítása. Örülök, hogy olvastam 🙂 A Teremtő bölcsessége szólal meg szavaiban, és visszhangzik minden értelmes ember lelkében. Üdv
Szia Gabor 🙂
Ez is egy olyan tema, amit hosszan lehetne fejtegetni. Hozza adni, elvenni belole. Jol korbe lehet jarni vele az elet kulonbozo helyzeteit, mert mindenki maskent latja es erzi vagy ertekeli ugyanazt.
A hozzaszlasokat olvasva erre jutottam, es ez igaz is.
Szeretni kellene egymast. Tisztelni a masikat – erezni a szeretetet. Ha ez nincs jelen, milyen az a “csaladi tuzhely”? Hogy nevelkedik ott a gyermek? Nem beszelni kell a szeretetrol, hanem ereztetni a masikkal, a gyerekkel, gyerekekkel. En nem dijazom, az ugynevezett “majom szeretetet”! Kifele mutatni, hogy imadom. Es ahol nem latjak, ott jol megkapod a magadet!! Utalom a nyalcsorgato puszilkodast, ami csak maz!! Milyen szeretet van itt jelen? Milyen szeretet az, amit egy ilyen ember tud adni? Oh, de milyen sok van ebbol a tipusbol! 🙁
Ha azt mondod egy gyermeknek, hogy nem szeretlek, az olyan mintha egy tort dofnel a szivebe. Es hasonlo erzes egy felnott szamara is. Csak annyi kulonbseggel, hogy a gyermek meg nem tudja, miert mondtak ezt neki. Egy felnott mar inkabb tudja es sokszor tudatsan hasznalja ezt. De valoszinuleg nem tudja, mennyit art vele a kornyezetenek es maganak is.
Ezert talalo a cim is! A szeretetmegvonas valoban nem buntetes, hanem nagyon komoly buntett, amit a szamunkra legkedvesebbek ellen kovetunk el. Mert mindenki elkovet valami hibat! 🙁 🙂
Udvozlettel. Rozika.
Azt az embert hogy lehet elfogadni és szeretni ha folyamatosan bánt verbálisan? Egyik pillanatban angyal a másikban ördög? Előbb utóbb elhatárolódsz tőle, érzelmeidet nem mered neki kimutatni aztán beszélgetni sem vele mert félsz a verbális bántásaitól ezért bezárkózol.
Eeeezt magyaráztam az exeimnek, de egyik sem értette meg! Tudni kell szeretni. Ha nem jön zsigerből igenis meg kell tanulni. Nem elvárások közé kényszeríteni, mert az nem AZ lesz. Nekem sem ment sokszor, de már jó úton járok, viszont az exeim úgy néznek rám, mintha valami agymosott szekta tag lennék. Pedig csak egyszerűen SZERETEK (igen, őket is!) és teszem tovább a dolgom. Ennyi.
Viszont azért meghúzom a határokat…
😉
Ezt a cikket azért nem egészen értem mert ha egy verbálisan bántalmazó személlyel élsz együtt egy mérgező kapcsolatban akkor nincs más megoldás mint a szeretet megvonás amíg el nem tudsz különülni tőle. Ha folyamatosan bántalmaznak és hiába is kéred a másikat hogy ne tegye, és újra meg újra azért is megbánt es megaláz még jobban, azt nem lehet elfogadni úgy hogy a szeretetet nem vonod meg tőle egy idő után.
Ez nem szeretetmegvonás, ez önvédelem, én is voltam ebben a helyzetben, nem hiszem, hogy az arroganciát el kell viselni, ha mi nem bántottuk meg, ami oka lehet az arroganciának.
Amiről ez az írás szól az én életfilozófiám.Nem ezzel születtem.Akkor tettem rá szert, amikor a gyerekeim megszülettek és én felelős lettem valami nagyon komoly dologért.Két különböző gyermekem (gyermekünk) van.A fiam rossz tanuló volt és mindig elment a falig. És nem voltam elnéző. Középiskolában megkért, hogy egyezkedjünk.Én többet nem kérem el az ellenőrzőjét, ő pedig megígéri, soha nem fog megbukni. Már nem volt gyerek, kezet fogtunk. Hármassal végzett. Fel sem merült, hogy továbbtanul.
Most Ausztriában vállalkozó.Olyan munkákat ad ki a kezei közül, hogy egyre nagyobb körben válik ismertté…A lányom egyetemet végzett művész-tanári diplomával.Soha nem kellett megkérdeznem mi a lecke. Elvégezte a doktorit,most írja a disszertációt és várja az első unokánkat. Hogy mi bennük a közös? Hogy mindig minden helyzetben tudták, egyet soha nem veszíthetnek el bármi történik, az irántuk érzett mérhetetlen és feltétel nélküli szeretetemet…És ez így van a mai napig… Gratulálok az íráshoz !!!
Kívancsi lennék mi a helyes eljárás egy olyan felnőttel szemben aki velem szemben arrogáns néha. Idáig csak az vált be ha egy időre beszüntettem a köztünk lévő kommunikációt és eltavolodtam tőke. Ez is szeretetmegvonás. Vagy nem?
Természetesen. Attól, hogy egy viselkedését helytelenítjük, még szeretjük. A magyarázattal óvatosan kell bánni, már Rousseau megírta: ha a gyermeknek mindig el kell gondolkodnia a dolgon, ha valami rosszat csinál, akkor az elgondolkodáshoz negatív érzései fűződnek. indulatba fog jönni, valahányszor arra kérjük: gondoljon el valamit. Persze, ha sok mindenen elgondolkodunk, akkor nincs ilyen hatás. Bizonyos helytelenségek ( pl: járdáról úttestre rohanás) egyszerűen életveszélyesek. Itt nem merül fel a személyiségfejlődés veszélyeztetése. Más dolgok már kétségesek, felmerül a protokollaritás lehetősége. ( Miért nem köszönsz a bácsinak, miért nem puszilod meg a nagymamát?! ) Ezeknél az a fontos, hogy természetesen alakuljanak a dolgok. Ne kényszerítsük protokolláris viselkedésekre, de ne legyen dacos ellenszegülés sem mindenféle protokollnak.
Kedves Gábor!
Imádom a cikkeit, és mindegyikkel mélységesen egyetértek. De ez a cikk… ez nagyon ott van!
Ez az, amit mindenkinek el kell olvasnia, és a benne leírtak szerint élni! Nagyon el van cseszve (már bocsánat a szóért) a gyereknevelés.
Évszázadok óta van belénk nevelve, száll szülőről gyerekre az, hogy én vagyok a szülőd, én parancsolok, te pedig engedelmeskedsz. És ha nem tetszik, te vagy drága gyerekem a hisztis, a rossz, mert nem fogadod el, amit mondok neked. A verésről nem is beszélve! Az nem szeretet!
Én is így nőttem fel. Remélem, hogy az én gyerekeim már nem. Igyekeztem úgy nevelni őket, hogy ami nekem rossz volt, azt nem csinálom. Azért, mert az rossz. Büszke is vagyok rájuk, nagyszerű emberek lettek!
Szóval, valahogyan bele kellene rakni a fejekbe azt, hogy a régi gyereknevelés rossz. Másképpen kell. De hol tanulhatnák meg szegény mai fiatalok? A saját szüleik is a régi mintákat követték, iskolában pedig az ilyen fontos tudnivalók helyett rengeteg fölösleges dolgot tanítanak.
Nagyon jó, hogy az Ön írásai terjednek az interneten, mint a vírus. Talán nemcsak elolvassák, hanem meg is jegyzik a bennük leírtakat, sőt, talán be is tartják. Sokáig fog tartani, amíg a gyökeres változás megtörténik. De megtörténik!
További jó egészséget, erőt kívánok!
Köszönöm az írásait!
Kedves István!Hozzászólásából kitűnik, hogy megértette az “írás lényegét”.hiszen ön a nevelést említi–de ennek kapcsán még véletlenül sem írja,hogy a nem tetszett viselkedést SZERETET MEGVONÁSSAL akarná jobbá formálni.Az, hogy a gyermeknek még el is magyarázza,hogy mit tart ön helytelen viselkedésnek,csak abban az esetben hasznos, ha ezzel nem akadályozza a személyiségfejlődés kibontakozását.
Nagyjából igen, azonban van némi ellentmondás. A kis két évest rajongásig szeretjük, de amikor előveszi a játszótéren látott ( vagy genetikusan benne lévő) odacsapok, ha nem tetszik valami módszert, elkomolyodunk, és elmagyarázzuk, hogy ez butaság, így csak a buta gyerek viselkedik, verekedni csak akkor szabad, ha téged bántanak. Anya nem bántott téged, tehát te se csapkodj a kezére. Őt szeretjük, de ezt a viselkedését nem. Ezt nevezzük nevelésnek. Persze egy véletlenül levert pohár az nem buta viselkedés, akkor vagy azt mondjuk: bocs, rossz helyre tettük, vagy azt: na, ez leesett, mert rossz helyre tetted vissza. Egyszóval a gyereket szeretjük, de bizonyos viselkedéseit nem. És erről visszajelzéseket is adunk.
Isteni szerencsemre en olyan kornyezetben nottem fel (kulonosen Edesanyamnak koszonheto), hogy teljesen
onzetlen, oszinte szeretetet kaptam. Ezert egy csodas mosolytol ragyogo fenykepet ramasoltattam egy trikomra,
ami ezt az idezetet mondja: (ez az idezet Abraham Lincoln Amerika egyik legnagyobb, legendas elnoketol van)
“AZ AMI VAGYOK, ES AMI VALAHA IS LEHETNEK, AZT ANGYALI ANYAMNAK KOSZONHETEM”……..
*Kedves Gabor Te lehetove teszed hogy sokak ezt az utat valasszak,es atelhessek a feltetel nelkuli szeretet meg-
ismereset. Az Isten Aldjon meg az onzetlen szeretetedert!
Szabolcska Mihaly.
Kedves Gábor!
Felkaptam a fejem, hogy mekkora igazságot írtál. Örülök, hogy nem a “csontig lerágott” szeretetről szól , hanem az igazi lényegről. Sokan beszélnek szeretetről és sokan nem is tudják mi az valójában. Aki ennek megvonásával büntet másokat, saját magát sem szereti, sőt sokkal inkább saját magát mérgezi. Haragszik, elvár, mérlegel, már pedig a szeretet nem “patikamérleg”, nem kérkedik. Az vagy van, vagy nincs. Nekem már az írásod címe is ütős, hát még a kifejtése. Köszönöm .
Aki ezt tanulta,és ezt gyakorolja,az magával is jól kitol.A benne levő szenvedést nem elégeti magában,hanem megsokszorozza azt,ami visszavetülve rá ördögi körbe taszítja.
Tisztelt Gábor!
77 éves vagyok de ez az írás Rólam szól .szinte szószerínt a mai napig .A szeretetért úgy gondoltam ha elvárásokat teljesítek meg kapom. Nem úgy történt. Hála istennek a gyerekeim feltétel nélküli szeretetet kapnak.
Mert ha nem szeretünk, akkor gyűlölünk,s a szeretetet nem lehet és nem is kell szüneteltetni. Gratulálok az írásodhoz. Engem épp ebben a szellemben neveltel fel, folyamatos harc ellene tenni,hogy én ne ezt árasszam, de nem lehetetlen.
Kedves Gábor!
Bárcsak előbb születtél volna és korábban olvashattuk volna az írásaidat…
Olyan vagy, mint egy gyertya a sötét szobában, olyan gyertya, aki meggyújt másokat, világosságot teremtve a tudatban, felismeréseket ajándékozva.
Reményt adsz, mely erősíti a pislákoló hitet, elűzi a belénk nevelt tévhiteket és békét hoz, harmóniát.
Kívánom, hogy azok is olvassák a bölcs gondolataidat, akiknek a legnagyobb szükségük van rá(d), akik nem is tudják, mit tesznek, hisz őket is büntették anno…a szeretetmegvonással.
Köszönöm sokunk nevében a fáradozásodat, melynek eredményét használhatjuk, felhasználjuk, hogy boldogabban, tudatosabban élhessünk, békét, harmóniát teremthessünk, magunkban és magunk körül, mert szeretet és elfogadás van bennünk.
Magdolna Sopronból
Sok jó írást olvastam már tőled, Gábor, de ennyire velős és igaz írás nagyon ritkán születik. Annak ellenére írok, hogy nem szoktál válaszolni a hozzászólásomra. Gyerekkoromban azzal büntetett az anyám és a nővérem, hogy nem szólt hozzám (a nővérem két hétig!). Rólam igazán elmondható, hogy neveletlen vagyok! Mert engem tényleg nem nevelt senki. A tanárok tanítottak, a szüleim egészen mással voltak elfoglalva, a nővérem és a fivérem szintén. Nekem valójában nem volt gyerekkorom, csak voltam gyerek. Hány és hány ilyen ember létezik? És ez szörnyű! De Isten tudta rólam, hogy egyszer el fogom fogadni Őt, és olyan közegbe helyezett 46 éves koromban, ahol megkaptam azt a szeretetet, amit még a gyerekeimtől, a férjemtől sem, nemhogy a szüleimtől! Mert én is elvárással szerettem a gyerekeimet, mert ezt tanultam. De Isten rámutatott, mi az igazi, a feltétel nélküli szeretet! Ő engem, a bűnöst is ugyanúgy szeret, mint mindenki mást. Én vagyok a szeme fénye! Meg te, meg a harmadik, a hétmilliárdodik… Jézus Krisztus értem ugyanúgy vállalta a kínhalált, mint érted. Ő maga a feltétel nélküli szeretet!