Még élsz. De már Te sem hiszel benne nagyon. Sem az életben, sem abban, hogy Neked menni fog. Összetörtél. Olyan erős a fájdalom, hogy még lélegezni is nehéz, nemhogy felkelni egy teljesen reménytelennek látszó helyzetből. Már csak a túlélésre játszol, de arra is csak ösztönösen, mert nincsen semmi, ami miatt azt éreznéd, érdemes folytatni. Nincsen semmi, ami meggyőzne, hogy az élet legalább elviselhető, ha már szép nem lehet – mert szépnek látni már soha nem fogod. Legalábbis most ezt érzed, és az érzéseink mindig erősebbek, mint az agy bármilyen próbálkozása.
Aztán az agy egy idő után fel is hagy a próbálkozással. Beletörődsz, hogy vesztettél. Elvesztettél valakit, aki az életed nagyon fontos része volt, elvesztettél egy hosszú küzdelmet az álmaid megvalósításáért, elvesztetted az egyik legfontosabb ajándékot, az egészségedet, vagy elvesztetted azokat, akik eddig támogattak az utadon. De az is lehet, hogy elvesztetted mindezt egyszerre. Vesztettél, és most itt állsz egyedül, tehetetlenül – de nem is állsz már, csak fekszel a padlón várakozva. Már nem arra vársz, hogy valaki felhúzzon, mert a kedves vigasztalási kísérletek értéke is elveszett. Túl mélyen vagy ahhoz, hogy elhidd a kegyes hazugságokat és a laikus bölcs szavakat. Már csak arra vársz, hogy legyen vége. Legyen vége a szenvedésnek, és nem számít, hogyan.
tulelo
Megértelek. Nem úgy, ahogy a valódi szenvedést csak TV-ben látott, jó szándékú, ám értetlenül szemlélő segítők hada, akik megmagyarázzák Neked, miért is nem kellene most szenvedned éppen. Nem úgy, mint egy hozzád közel álló családtag, aki fájlalja a szenvedésedet, de kezdeni semmit nem tud vele, ezért kegyes hazugságokkal nyugtatgatja a lelkedet. És nem is úgy, ahogy azok az álszent tanítók, akik elhitetik Veled, hogy jó pénzért megmutatják Neked a gödörből kivezető egyetlen helyes utat – mintha létezne ilyen.
Úgy értelek meg, mint az, aki már veszített. Az, aki már jól ismeri a padlót, mert találkozott a fizikai és lelki szenvedés széles spektrumával. Aki vesztette már el az egészségét, sokszor bukott el kicsit, néha pedig rendkívül nagyot, és veszített már el olyan embert, akit nagyon szeret. Úgy értelek meg, mint az, aki vesztette már el a hitét, de még a reményt is, hogy valaha visszaszerzi azt. Úgy értelek meg, mint az, aki jól ismeri az érzést, hogy nincs már mit veszítenie – még ha tudja is, hogy mindig van.
Voltam már túlélő én is. Pontosan tudom, hogy milyen érzés, amikor teherré válik még az is, amit korábban annyira szerettél. Tudom, milyen bezárkózva várakozni, hogy jobb legyen – vagy legalább történjen valami. Tudom, hogy mit érzel, amikor olyan üres vigasztalásokat hallasz, mint hogy ami nem öl meg, az megerősít. Tudom, hogy mit jelent mechanikus üzemmódba kapcsolva létezni (mert életnek ez már jóindulattal sem nevezhető), ösztönösen működtetni a létfenntartó funkcióidat, de minden másra érzéketlennek lenni. Órákig nézni ki a fejedből, elfelejteni visszahívni azokat, akik pedig fontosak, leszarni, hogy porosak a polcok vagy gyűlik a mosatlan, szorongva menni aludni, és tudni, hogy másnap újra ez következik… de minek?
Tudom, hogy mit érzel. És azt is jól tudom, hogy ha óriási csapás ért, és most csak túlélni próbálod a napjaidat valahogy, akkor mondhatnék bármit Neked, az legfeljebb csak instant lélekmelegítés lehet. Nem foglak tudni kihúzni a mélyből, és erre azok sem képesek, akik igyekeznek elhitetni Veled az ellenkezőjét. Hiába nyújtanám a kezemet, az nagyon kevés ehhez. De egy valamit tudok tenni: el tudlak vezetni ahhoz az emberhez, aki valóban képes segíteni Neked. Azt viszont jó, ha tudod, hogy a találkozás fájdalmas és félelmetes lesz. A legtöbben éppen ezért nem is vállalják, és inkább válnak túlélőből szép lassan lelki halottá.
tulelo_2
De Veled nem kell, hogy ez történjen. Neked nem kell beletörődnöd abba, hogy a Sors, Isten vagy az Univerzum éppen Téged szemelt ki kegyetlen játékának áldozatául. Te élhetsz még igazán, ha a puszta létezést, a túlélést kevésnek érzed. Te erőt vehetsz magadon, és megismerkedhetsz azzal az emberrel, akivel a legtöbben rettegnek találkozni: Önmagaddal. Az egyetlen emberrel, aki valóban képes Téged talpra állítani. Feltéve, hogy ezt akarod.
Önmagunk megismerése azonban egy hosszú és nehéz utazás, és pontosan tudom azt is, hogy egy lelkileg és testileg egyaránt legyengült túlélő nem biztos, hogy képes lesz egyetlen elhatározással elindulni ezen az úton. Kell valami más. Egy seggberúgás. Egy kezdő lendület, ami több az üres, lelket simogató szavaknál. Valami, ami elhiteti Veled, hogy valóban képes leszel egyszer majd újra fent lenni, még akkor is, ha most minden, de tényleg minden az ellenkezőjét ordítja feléd. Mert valójában senki nem ordít, csak Te magad. És ami lecsendesít és újra megerősít, az nem az általam vagy mások által mondott nyugtató szóáradat, hanem a cselekvés. Azok a következetesen véghez vitt apró cselekedetek, amelyektől szép lassan elkezded érezni, hogy újra élsz. Élsz, nem csak létezel.
„Amikor a poklon mész keresztül, csak menj tovább.” – mondta nagyon bölcsen Sir Winston Churchill, és valóban ez a padlóról felállás egyetlen módja. Bármilyen hülyén is hangzik elsőre (kívülállóként még másodikra vagy sokadikra is), csak csinálj valamit. Teljesen mindegy, hogy mit, csak csinálj valamit, amitől aktívabbnak érzed magad egy szobanövénynél. Mosogass el egy villát, sétálj 3 percet a ház előtt, csinálj meg 10 guggolást, olvass el egyetlen oldalt egy könyvben, vagy nézz meg egy 3 perces motiváló videót. Tedd meg ezt ma, tedd meg holnap, és tedd meg minden egyes nap, bármilyen gyengének is érzed magad. Nem számít, mit csinálsz, csak kezdj bele, csináld következetesen, és hamar tapasztalni fogod, hogy a lendület onnan már vinni fog tovább. Amikor pedig már szokásoddá vált a cselekvés, akkor elkezdhetsz szembenézni önmagaddal. Elkezdhetsz megszabadulni a fölösleges terhektől, amiket cipelsz, és elkezdheted újra felépíteni az életedet. Mert soha nem az tart vissza az élettől, ami történt veled, hanem az, ami a fejedben van, pedig nincs ott a helye.
És még egy záró gondolat: nem biztos, hogy ezt most még valóban akarod. Tudunk olyan mélyre kerülni, hogy nemcsak képtelennek érezzük magunkat felállni, de nem is akarjuk ezt megtenni – mert úgy érezzük, nincs miért. Tudom, voltam ott. Nem is akartam felállni, csak akartam akarni. És talán így vagy vele Te is most. De ez nem baj. Elég, ha csak annyit tudsz, hogy lesz miért. Még ha most nem is látod, lesz miért felállnod, és lesz miért újra küzdened. Lesz miért újra élned. Nekem is lett. Neked is lesz.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!