Tárgyakká vált emberek

Írta: | 2016-06-27
Szeretjük a plüssmacikat. Mosolygunk rájuk, becézgetjük őket, játszunk velük – aztán ha már nem kellenek, kidobjuk őket a kukába, vagy bedugjuk őket egy koszos fiók mélyére, hátha később majd mégis jól jönnek. És sokszor ezt csináljuk az emberekkel is.
Talán Te is voltál már plüssmaci. Talán veled is játszottak, és dobtak is már el érzelemmentesen. Talán Te is kerültél már bele valaki poros fiókjába, hogy később hátha jó leszel. Vagy ha oda nem is, de érezted, hogy egy plüssmacinál nem vagy sokkal több: amikor kellesz, elővesznek, amikor nem, elhánynak a játékkupac aljára. Játékok. Eszközök. Emberek. Nem sok különbség van ilyenkor.
Ide jutott a világ, vagy régen is ilyen volt? Ezt nem tudom. Régi korokban nem éltem, a történelem pedig jó esetben is szubjektív, sokszor pedig hamis. Egy valamit viszont látok: most itt tartunk.
Most ott tartunk, hogy simán képesek vagyunk eldobni egy kapcsolatot, ha már munka lenne vele. Most ott tartunk, hogy plüssmaciként vesszük elő és használjuk szeretgetjük az embereket, amikor éppen kellenek. Most ott tartunk, hogy sokszor bele sem gondolunk abba, hogy egy érző emberi lény áll a túloldalon, nem pedig egy tárgy, aminek mi adtunk az érzéseinkkel értéket – vagy éppen vettük el az értékét az érzéseink hiányával. Már fel sem tűnik, hogy egy emberi lény áll ott, aki önmagában értékes. Egy emberi lény, aki nemcsak az értékében, hanem az érzéseiben is több egy plüssmacinál: mert neki vannak olyanok.
De sokan ebbe bele sem gondolnak. Eszükbe sem jut, hogy nemcsak saját maguknak, hanem a velük szemben álló embernek is vannak érzései, félelmei, kételyei, vágyai, és sok esetben még szeretete is. Sokan nézik plüssmacinak embertársaikat.
Vannak, akiket egyszerűen kidobnak a kukába. Vannak, akikről megfeledkeznek, és elhagyják őket az erdő közepén, ahol talán végleg elvesznek. Vannak, akikkel játszanak még, de már nem úgy, mint régen, és mellette keresnek új plüssmacit, aki izgalmasabb. A régi plüssmacinak persze ez nem fáj, hiszen nem is tudja, meg hát amúgy sincsenek érzései. És vannak olyan plüssmacik is, akiket egyszerűen széttépnek, dühből.
gyerek_pluss
Amikor érző emberi lényekről van szó, akkor nehéz elképzelni, hogy mindez megtörténhet. Bárki, akiben az empátiának akár csak a szikrája is megvan, tudja, hogy a másik embert igen rosszul érinti bármelyik imént felkínált eset. De akkor mégis miért tudunk ilyeneket megcsinálni egymással – még olyanokkal is, akiket egyébként szeretünk? Hogyan válnak érző emberek plüssmacivá?
Talán túl nagy terheket cipelünk. Talán a saját érzéseink, a saját hiányérzeteink, a saját félelmeink olyan erősek, hogy nem jut energiánk arra, hogy a másikét is figyelembe vegyük. De nem is igazán tanultuk meg ennek figyelembe vételét. Az együttérzés nem tantárgy az iskolában, és szüleinktől is csak szerencsés esetben jutunk ilyen erőforráshoz. Megtanulunk integrálni, periódusos rendszert értelmezni, megtanuljuk régi korok nagy és értelmetlen csatáinak értelmetlen dátumait, de empátiát nem sokat tanulunk. Pedig az nemcsak érzék kérdése, hanem tanulható és fejleszthető is. Az lenne, ha foglalkoznánk vele.
De rohanunk, erre nincs idő, és nem is tűnik hasznos befektetésnek. Pedig emberi kapcsolataink minőségének javításánál kevés hasznosabb befektetést tudok elképzelni. Rohanunk, hajtjuk a céljainkat (vagy munka, esetleg párkapcsolat címén éppen más céljait valósítjuk meg), vagy csak toporgunk egy helyben, és görcsösen keressük a boldogságot, így hát nagyon kevés mentális és érzelmi kapacitásunk marad arra, hogy mások érzéseivel is foglalkozzunk. A véleményükkel igen, mert az ránk vonatkozik, és az a belénk nevelt megfelelési kényszert aktiválja, de az érzéseikkel nem igazán törődünk. Sokszor észre sem vesszük azokat.
Emberek. Plüssmacik. Egyoldalú érzelmi viszonyulások, nem pedig valódi emberi kapcsolatok és oda-vissza működő érzelmi áramlások. Itt tartunk most.
Azt szokták tanácsolni, hogy képzeld bele magadat a másik ember helyzetébe, és próbáld átérezni, hogy ő mit érezhet. Szerintem viszont ez hülyeség. Mégis hogyan tudnád beleélni magadat abba, amihez semmi közöd nincsen? Hogyan tudnád átérezni azt, amit még soha nem éreztél? Hogyan tudnád a Te neveltetéseddel, a Te múltaddal, a Te jeleneddel, a Te érzelmi és intellektuális kapacitásoddal, a Te aktuális érzelmi állapotoddal ugyanazt érezni, amit egy másik emberi lény teljesen más múlttal és jelennel éppen átél? Hogyan?
Elég abszurd feltételezés ez. Megpróbálhatod persze, de teljes mértékben szinte biztosan nem fog sikerülni. Sokszor pedig még kis mértékben sem. Ezért én azt javaslom, hogy ne az legyen az elsődleges szempontod, hogy átérezd, amit a másik ember érez, hanem az, hogy érezd, hogy a másik ember is érez. Kezdetnek ennyi bőven elég lesz. Csak érezd, hogy nem egy plüssmacival beszélgetsz. Érezd, hogy a Te szavaid, a Te tetteid, de még az általad ki nem mondott gondolataid is, amelyek a viselkedésedet, a testtartásodat és a hozzáállásodat befolyásolják, ezek mind valamilyen érzést keltenek a másik emberben. Nem minden érzést leszel képes megérteni, vagy akár észrevenni, de ha már annyit tudsz, hogy nem plüssmacival van dolgod, azzal rengeteget tettél az emberi kapcsolataidért.
Így lesz a „nekem jó, a plüssmacinak meg úgyis mindegy” típusú – egyébként teljesen ösztönös – hozzáállásból a „nekem jó, de próbálom észrevenni, hogy a másiknak milyen” típusú gondolkodás. Így válik a plüssmaciból ember, a játszó emberből pedig együttműködő partner. Bármilyen típusú emberi kapcsolatról is legyen szó.
Sokszor futunk bele a plüssmaci-effektusba. Mondunk vagy teszünk valamit, amitől változást várunk a másik embertől, vagy a saját életünkkel kapcsolatban. Változás pedig minden esetben van, de sokszor nem olyan, mint amilyet reméltünk. Sokszor a változás nem építés, hanem rombolás. Sokszor nem azon a területen történik, ahol építeni szerettünk volna, hanem egy egész más területen végez pusztítást. A másik ember lelkében. Vagy a sajátodban. Mert mindennek nyoma van: ha egy fa kerítésbe szöget szúrunk, hiába húzzuk ki utána a szöget, a lyuk ott marad. Így működik ez az emberi lélekkel is.
Azt szinte soha nem tudhatjuk, hogy mekkora hatást keltünk egy másik emberben, abban viszont biztosak lehetünk, hogy keltünk. Én keltettem már akaratomon kívül félelmet abban, akit szeretek, és tettem mindezt úgy, hogy eszembe sem jutott, hogy milyen mélyen gyökerező félelmet hozok elő a szavaimmal vagy a tetteimmel. És szereztem már valakinek úgy óriási örömöt, hogy csak azt csináltam, ami nekem természetes, számára ez mégis a világot, a túlélést, vagy magát az életet jelentette.
kavics_to
Talán álltál már Te is tó partján kaviccsal a kezedben. Vagy játszottál vele, kacsázni próbáltál, vagy egyszerűen csak bedobtad a vízbe. Abba a vízbe, aminek csak a felszínét láttad, de a mélységét nem ismerted. Nem tudtad, hogy a kavicsod milyen mélyre süllyed le, mit sodor magával eközben, és végül hova ékelődik be. Nem tudtad, hogy egy áramlat kidobja-e majd a partra valamikor, és így a tó végleg megszabadul az idegen kavicstól, vagy örökre ott lesz a mélyén, esetleg ide-oda sodródik néha. Ugyanígy nem tudhatod azt sem, hogy az emberi lélek-tóban mi történik a szavaid és tetteid kavicsával. A tótól függ. És az áramlatokról. És az időjárástól. És a kavicsod nagyságától. De leginkább a tótól. Minden tó, minden emberi lélek egyedi, és ami benne történik, annak legtöbbször csak a felszínét láthatjuk.
Nem tudhatjuk, mire van éppen szüksége a másik embernek, vagy pont hogy mire nincsen. Nem tudhatjuk, milyen intenzív érzések azok, amik számunkra kicsinek tűnnek. Nem tudhatjuk, mit váltunk ki a másik emberből: jót vagy rosszat. Neki jót, vagy önmagunknak jót. Neki rosszat, vagy önmagunknak rosszat. Nem tudhatjuk, hogy aki tűr, az mikor törik el végleg.
Nem tudhatjuk, de nem is biztos, hogy kell ezt tudnunk. Elég harcot vívunk önmagunkban. Elég ismeret hiányzik még önmagunkkal kapcsolatban, amit érdemes megszereznünk. Elég tökéletlenek vagyunk ahhoz, hogy képtelenek legyünk tökéletesen átlátni magunk körül mindent. Nem is kell. Elég, ha csak annyit tudunk, hogy nem plüssmacikkal vagyunk körbevéve, hanem emberekkel.
A hétvégén egy nagyon kedves barátom esküvőjén voltam. Jó volt érezni a szeretetet. Jó volt 300 kilométert utazni 36 fokban azért, hogy lássuk: nem mindenki tekinti plüssmacinak az embereket.
plussmaci_szeretet
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

3 gondolat ehhez az íráshoz: “Tárgyakká vált emberek

  1. Olivér

    Kedves Gábor!
    Nekem erről az jut eszembe, mikor egy szakítás után azt mondja az egyik fél, hogy “legyünk barátok”… És mikor a másik fél belemegy ebbe a barátságba, talán nem is tudván, hogy mennyi fájdalmat fog még szerezni “plüssmaciként”.
    Aztán mikor eltelik sok idő és az akkorra már megalapozatlan “barátság” újra felszínre kerül, ahogy Te is írtad, kivéve a másikat a a fiókból vagy egy újabb seb esik a macin, vagy a maci visszakarmol… Mert az a barátság már sosem lesz olyan… Nem szabad elfelednünk, ahogy a lelki sebek gyógyulnak, úgy az manifesztálódik a maci kinézetén, a kis foltjain, a füle lógásán, esetleg a bundáján… és lehet egy olyan macit őrizgetünk, őrizgettünk, akire azt gondoltuk, hogy emlékszünk és milyen jó lesz újra megölelni és hozzábújni, de mire kivesszük a fiókból, addigra átalakul és már más lesz… Addigra mindketten mások lesznek…
    Lehet túlgondoltam a sztorit, de mindenesetre tetszik ez az írás is (nem fogom mindegyikhez odaírni, maradok olvasó és néha hozzászóló, ha nem gond 🙂 )
    Üdv,
    Olivér

    Reply
    1. Kiss Ibolya

      Kedves Gábor!
      Remekül összeszedett gondolatsor, kiváló írás, nagyon tetszik 😀
      Igeeen, magamra ismertem, voltam én is plüssmaci……. de vállalva minden kockázatot, hogy mindig a változás – változtatás legelső lépése a legnehezebb, lezártam.
      Egyetértek Olivérrel, én azt vallom, s tettem, hogy válás után le kell zárni a kapcsolatot. Nem haraggal, nem dühvel, köszönni lehet az utcán, ember számba venni a másikat, de “barátság”, az már képmutatás.
      Osztottam az oldalamon, gondolom jó néhányan magukra ismernek.

      Reply
      1. klaudia

        szerintem a szakitas utani baratsag is kapcsolatfuggo, hasonloan a lelek-to metaforahoz. en mindig ugy gondoltam, hogy ha elvalnek a paromtol, azt addig kellene mig baratok tudnank maradni, ha mar nem menne, akkor valamit nagyon elrontottunk es foloslegesen bantottuk egymast.

        Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.