Tényleg jár a tisztelet?

Írta: | 2016-09-12
Érdekes dolog ez a tisztelet. Sokszor nem az kapja, aki kiérdemelte, hanem az, akinek „adni kell”. A társadalmi elvárások szerint. Az élethelyzetnek megfelelően. Az egyéni érdekek által vezérelve. A státusz, nem pedig az emberi értékek alapján.
Egy orvos iránti tisztelet nem a tudásától függ, hanem a fonendoszkópjától: ha a nyakába akasztja, máris jár neki a tisztelet. Egy rendőr az egyenruhájával tiszteletet parancsolhat, függetlenül attól, hogy hogyan végzi a munkáját. A szülőnek jár a tisztelet, pusztán azért, mert van neki gyereke. Az idős embert tisztelni kell még akkor is, ha az az egyetlen érdeme, hogy képes volt sokáig életben maradni. A bíró iránti tisztelet a talárjában rejlik, az ügyvédé a „dr” betűkben, a vezérigazgatóé a háromszázezer forintos bőrfotelben. Aki tiszteletet vár, nézzen ki tiszteletre méltóan – viselkednie és élnie nem is kell úgy.
A takarítónak nem jár a tisztelet. A társadalom nem tiszteli a felmosórongyot. Még ha jobban is végzi a munkáját a takarító, mint sokan a „tiszteletre méltó” kasztok csoportok közül, akkor sem tekintenek rá sem tisztelettel, sem hálával, de sokszor még embernek sem veszik őt. A nővérnek nem jár a tisztelet. Hiába cseréli ki mosolyogva, türelmesen, figyelmesen a magatehetetlenül fekvő ember szaros pelenkáját, hiába végzi emberfeletti energiával a sokszor szélmalomharcnak tűnő munkáját egy szánalmasan tönkretett egészségügyi rendszerben, ő is sokszor csak rabszolgának van tekintve, aki azért van, hogy kiszolgálja a környezete igényeit.
Igen, vannak köztük is seggfejek. A takarítók, nővérek, utcaseprők, hivatali segédek között is vannak olyanok, akik pocsék munkát végeznek, vagy bunkók, visszataszítóak, jellemtelenek. Azonban az általános megítélés, mégsem az emberi értékekre és a cselekedetekre alapozza a tisztelet mértékét, hanem a társadalmi prekoncepciókra. Sokan követelnek maguknak olyan mértékű tiszteletet, amit egyáltalán nem érdemelnek meg, míg mások minimális tiszteletet sem kapnak, pedig erkölcsi magasságaik, valamint az általuk termelt értékek messze meghaladják azokét, akik automatikusan megkapják a tiszteletet.

Akkor most kinek jár?

Úgy gondolom, hogy egy alapvető tisztelet mindenkinek jár. Legyél akár vezérigazgató, akár takarító, akár kutya vagy földigiliszta, jár neked a tisztelet. Tisztellek, mint élőlényt, mint lakótársamat egy sokszínű világban, mint egy egyedi életet. Ez a tisztelet automatikusan jár neked. Ez a tisztelet arról szól, hogy alapvetően kedvesen viszonyulok hozzád, megpróbálok nem ártani neked, és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Ez az alapvető tisztelet automatikusan jár neked.
tisztelet
Minden mást viszont ki kell érdemelni. Nem jár automatikusan a tisztelet az orvosnak azért, mert orvos. Ha jól végzi a munkáját, akkor tisztelem érte. Nem jár automatikusan a tisztelet az idős embereknek azért, mert megéltek 70-80-90 évet. Önmagában ez nem érdem. Ha bölcsen állnak hozzá az élethez, akkor tisztelem őket. Az életkor azonban csak lehetőség a bölcsességre, és sokan vannak, akik nem élnek ezzel a lehetőséggel. Nem jár automatikusan a tisztelet az anyának vagy az apának csak azért, mert szülői státuszba kerültek. Egy gyereket összehozni könnyű, de jó szülőnek lenni komoly érdem. Aki ezt elmulasztja, annak nem jár a tisztelet. És nem jár a tisztelet a vezérigazgatónak sem azért, mert irányít egy céget, utasításokat oszt, és dönt arról, hogy a munkahelyi ranglétrán alatta lévők maradhatnak-e az irányítása alatt. Ha tényleg kiérdemelte a pozícióját, azért lehet őt tisztelni, ha tényleg jól végzi a munkáját, azért is lehet őt tisztelni, de önmagában a státusza alapján kicsivel sem jár több tisztelet neki, mint a konyhás néninek.
Abban, hogy valaki egy adott pozícióban, élethelyzetben vagy társadalmi státuszban van, semmi tiszteletre méltó nincsen. Ha komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy oda kerüljön, akkor ezért tisztelhetővé válik. Ha csak úgy belepottyant a pozíciójába, vagy az életkora, a körülményei, az események alakulása hozta neki ezt a helyzetet, akkor hiába vár tiszteletet, nincs miért. A tiszteletet ki kell érdemelni.
„Egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme.”
Márai Sándor

Ne keverd, ami független

Van egy másik fontos dolog is a tisztelettel kapcsolatban. Sokan mosnak össze olyan dolgokat, amiknek valójában semmi közük nincsen egymáshoz. Ilyen például a múlt és a jelen tetteinek tisztelete. Ha valaki komolyan tett azért, ahol most tart, azonban visszaél a helyzetével, vagy nem megfelelően látja el a feladatait, akkor a múltjáért megérdemli ugyan a tisztelet, de a jelenéért nem. Lehet tisztelni valakit azért, amilyen ember volt régen, ahogy felküzdötte magát a ranglétrán, ahogy sikerrel vette az élet akadályait, ahogy elért olyan dolgokat, amik figyelemre méltóak, de ez a múltjának a tisztelete. Ha ezután rossz vezetővé, rossz szülővé, rossz társsá, rossz szakemberré, másokkal rosszul bánó emberré vált, akkor ez az ember jelenleg nem érdemel tiszteletet. A múltja igen, de a jelene nem.
Egy másik gyakori összemosás az emberi értékeinkre vonatkozik. Amikor valaki valamiben jó, akkor könnyen hisszük el róla, hogy másban is az. Aki határozottan kiáll mások elé, arról könnyebben feltételezzük, hogy nemcsak határozott, hanem az értékrendje is helyes. Aki jó színész, arról könnyebben gondolhatjuk azt, hogy egyúttal jó ember is – akár a filmvásznon kamatoztatja színészi tehetségét, akár a politikai színpadon. Aki sikeres a munkájában, arról könnyebben képzeljük azt, hogy az élet más területein is kiválóan teljesít. És mivel az agyunk szeret egyszerűsíteni, így a világot és benne az embereket is sokkal könnyebb feketének vagy fehérnek látni, mint vesződni a sokféle színnel, ami valójában jellemez minket.
ferfi_maszk
Ezért van az, hogy gyakran nem egy-egy tevékenységet tisztelünk a másik emberben, hanem feltétel nélküli tiszteletet adunk neki (vagy ő ezt vár el tőlünk). Ezért csalódunk annyiszor, amikor kiderül valakiről, hogy olyanért tiszteltük, amit csak mi láttunk bele a személyiségébe. És ezért van az is, hogy nem tudunk tisztelni olyan embert, akit a társadalmi pozíciója szerint „nem kell” tisztelni. Pedig amikor tavaly augusztusban két hétig minden egyes nap beszélgettem hajléktalanokkal, találkoztam köztük olyannal is, akit nagyon is tudtam tisztelni. Az, hogy miért és hogyan jutott odáig, hogy az utcán éljen, a múltjához tartozik. Az viszont, hogy hogyan viseli a helyzetét, és mit tesz azért, hogy változtasson az életén, az a jelene. És volt olyan beszélgetőpartnerem, akit nagyon tiszteltem a jelenéért. Mert a tisztelet nem egy általános állapot, hanem a tettek produktuma.

Adni és kapni – csak így működik

Végül még egy gondolat, amit fontosnak tartok: aki tiszteletet kap, de nem ad tiszteletet, az nem érdemli meg, hogy tiszteletet kapjon. A valódi tisztelet soha nem egyirányú. Nem lehet az. Aki csak befogad, az egy hosszútávon nem fenntartható, a másik ember számára káros állapotot tart fenn a kapcsolataiban. Ha egy diák tiszteli a tanárát, akkor tanulni fog tőle. Ha azonban a tanár nem tiszteli a diákját, akkor nem tudja tanítani (legfeljebb csak oktatni, de az nagyon nem ugyanaz). Ha egy gyermek tiszteli a szüleit, akkor átveszi tőlük az emberi értékeiket. Ha azonban a szülő nem tiszteli a gyermekét, akkor csak elnyomja, és a saját akaratát próbálja rákényszeríteni. Ha egy alkalmazott tiszteli az igazgatót, akkor az utasításainak megfelelően látja el a feladatát. Ha azonban az igazgató nem tiszteli az alkalmazottját, akkor csak rabszolgákat irányít.
Mindegyik esetben előbb vagy utóbb, de biztosan felborul az egyensúly. A diák megutálja a tanulást. A gyermek lázad a szülei ellen. Az alkalmazott munkahelyet vált, vagy elkezd lopni, csalni, hazudni. Ha nincs meg a kölcsönös tisztelet, a kapcsolat elkezd leépülni, az emberi lélek pedig egyre torzabbá válik.
A tisztelet tehát nem az, amit a mai társadalmunk számos csatornán keresztül a fejünkbe táplál. A tiszteletet nem lehet követelni. Aki megköveteli, az nem érdemli meg, hogy megkapja. Aki a tiszteletet nem képes emberi értékei által kiérdemelni, az vagy rossz környezetben van, vagy ő maga kevés ahhoz, hogy tiszteletet kapjon. Aki pedig úgy kap tiszteletet, hogy annak semmi alapja nincsen, az élősködik mindazon embereken, akik a társadalmi koncepciók, valamint saját félelmeik és kisebbrendűségi érzésük miatt megadják neki a meg nem érdemelt tiszteletet.
A létezés által érdemelt tisztelet minden élőlénynek egyaránt jár. Ez az Élet tisztelete. Minden más tiszteletet tettekkel kell kiérdemelni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ami még érdekelhet:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

21 gondolat ehhez az íráshoz: “Tényleg jár a tisztelet?

  1. Kriszti

    Kedves Gábor,
    Vitatkoznék egy kicsit egyébként ismét remek írásod egyetlen mondatával: “Nem jár automatikusan a tisztelet az anyának vagy az apának csak azért, mert szülői státuszba kerültek.”
    Nem vitatom, hogy vannak szülők, akik ebben a minőségükben nem domborítanak nagyot, és (látszólag) nem úgy élnek, hogy megérdemeljék akár a gyermekeik tiszteletét. DE… Annak ellenére, hogy nem vagyok gyakorló katolikus, mostanában igen sokat gondolkodtam a tízparancsolaton (kezembe került), ahol a “tiszteld atyádat s anyádat…” elég előkelő helyen szerepel, a sokat idézett “ne ölj” parancsolatot is megelőzi (azt hiszem ezen akadtam fenn). Tán nem véletlen. És azért rágódok ezen már egy ideje, mert nekem is problémát jelent(ett). Több éve el-eljárok családállításra, és többek között annak hatására, amit ott láttam, átíródott bennem egy csomó minden.
    1. A szüleinken keresztül érkezik el hozzánk az élet – nem tőlük kapjuk, de valamiért pont ők lettek a szüleink, nekik is megvan a maguk történetük, viszont a számunkra leglényegesebb pillanatban (a fogantatásunkkor) ott voltak, “tették a dolgukat”, majd mikor rájöttek, hogy létezünk, igent mondtak ránk (az anyánk biztos). Ha ez nem történik meg, akkor most fel se tehetnénk a hamleti kérdést: tisztelni vagy nem tisztelni.
    2. Ahogy a megbocsátás is elsősorban egy magunk felé tett gesztus, úgy szüleink tisztelete is az. Ha akarjuk, ha nem, az 1. pontból következően bennünk élnek, hordozzuk őket magunkban, ha akarjuk, ha nem, és így kb. annyira fogjuk tisztelni magunkat, amennyit nekik meg tudunk szavazni. A tisztelet hiánya elzár minket mindattól az erőtől, amit a gyökereinken keresztül szívunk magunkba. Amíg ítéletet mondunk felettük, fölébük helyezzük magunkat és – mondjuk úgy – fordítva ülünk a lovon. Láthatjuk, hogy hol hibáztak, de pont az ítélkezés az, amivel úgymond “magunkra vesszük a bűneiket”, mint ahogy a másokkal szemben érzett haragot is magunkban hordozhatjuk sokáig, magunkat büntetve azért, mert valaki seggfej volt velünk. Tapasztalati tény, hogy amit a szüleinkben elítélünk (“én ezt jobban fogom csinálni”), azt ismételjük meg leginkább. Pont elég, ha ítélkezés nélkül, elfogadva, hogy ennyire voltak képesek, egyszerűen csak *másképp* próbálkozunk, tanulva a hibákból, megtapasztalva, hogy nálunk mi nem működött, nem elkövetve ugyanazt a hibát – jogunk van a saját hibáinkhoz 😀
    3. Ha már a megbocsátásnál tartunk, ez például számomra egy igen fontos lépés volt, elsősorban az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nincs mit megbocsátani. Az anyánk az első gurunk, tanítónk, az apánk a második. Azt kapjuk tőlük, amire szükségünk van, nem azt, amit szeretnénk. Ők pakolják bele a hátizsákunkba mindazt, amivel az életünk során dolgoznunk kell, értékeket és hát olyan dolgokat is, amiket meg kell haladnunk. Az ember életében eljön egy pillanat, amikor el kell gondolkodnia azon, hogy meddig akar még a szüleire mutogatni, hogy mit nem kapott meg tőlük. Le lehet élni így egy teljes életet, úgy, hogy közben nem élte az ember a saját életét – bezárja magát a sérelmei közé, kényszeresen ismétli ugyanazokat a helyzeteket, más szereplőkkel (partner, főnök, barát, gyerek). Megéri?
    4. A gyerekek minta után tanulnak, nem szavakból. Ha azt látják (és hidd el, pontosan látnak mindent), hogy az ember nem tiszteli a szüleit, lehet akármilyen csodálatos, tiszteletre valóban méltó szülő, a gyerek tiszteletéért 10x annyit kell majd küzdenie, mert nem azt kapja vissza, amit a gyereknek ad, hanem amit a gyerek ellesett tőle arról, hogy a *szülőkkel* hogyan kell viselkedni. Rohadt nagy öngól.

    Szóval én inkább arra buzdítanék, hogy anyánkat és apánkat tiszteljük, nem feltétlenül azért, mert a mi fogalmaink szerint méltóak a tiszteletre, hanem mert ennél jobbat nem tehetnénk – magunkkal.

    A cikk többi részével maximálisan egyetértek,
    szeretettel és tiszelettel 😉
    Kriszti

    Reply
    1. Sebestyén Ilona

      Kedves Kriszti! Nagyon jó az írásod, teljesen egyetértek azzal, Gáboréval szintén. De kérdezem, miért kellene “gyakorló katolikusnak” lenned ahhoz, hogy tisztán láss? Semmiféle vallási irányzat nem ad garanciát a tisztán látásra, mert az független mindenféle felekezettől. Tehát ne “gyakorló katolikus” akarj lenni, hanem Isten-függő, mert a szüleid csak eszközök voltak abban, hogy te életet kaphass Istentől. Igen, tiszteld a szüleidet akkor is, ha semmi tiszteletre méltó nincs bennük (sajnos, én ilyen szülőkkel rendelkeztem, de megtanultam átengedni az ítélkezést Istennek, akié az egyedüli jog erre). A tízparancsolat attól “tíz”, hogy tíz parancspontból áll. Jakab apostol azt írja, hogy aki egyet is megront e parancsolatok közül, az olyan, mintha mindet megrontaná. Tehát a tízparancsolat felbonthatatlan, megbonthatatlan, szétszakíthatatlan törvénycsomag! Csak együtt érvényes a tíz parancspont! Örülök az írásodnak és annak, hogy rendszeresen olvasom Gábor írásait. Szeretetteljes üdvözlettel, Sebestyén Ili

      Reply
      1. Gábor Szerző

        Köszönöm szépen Ili, nagyon örülök, hogy hasznos volt az írásom. :) Ami a tízparancsolatot illeti, én úgy gondolom, hogy jót cselekedni nem parancs vagy fenyegetés miatt kell, hanem azért érdemes, mert megértjük, hogy mindannyian egyek vagyunk. Ha jót teszünk másokkal, önmagunkkal is jót teszünk. Ha máskonak ártunk, önmagunknak is ártunk. Szerintem ehhez sem parancs, sem fenyegetés nem szükséges, csak megértés. Én ezért vagyok úgy vele, hogy számomra teljesen mindegy, hogy ki miben hisz, egészen addig, amíg nem árt vele másoknak. Ha még előbbre is viszi az életét a hite, akkor pedig megéri megőriznie azt. :)

        Reply
    2. Gábor Szerző

      Kedves Kriszti,
      köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett az írásom. :) A szülői tisztelettel kapcsolatban követem a pontjaidat, úgy válaszolok.

      1. Nagyon jó a meglátásod, és egyetértek Veled, hogy jár a tisztelet a szülőknek, ha tették a dolgukat. Ha tették. De vannak olyan szülők, akik nem tették, és a gyereküket kezdetektől fogva más nevelte. Ilyenkor szerintem nem jár a tisztelet. Aki tette, annak múltbéli cselekedeteiért jár a tisztelet, de ha jelenleg nem viselkedik szülőként, akkor a jelenlegi énjén nincs mit tisztelni.

      2. A megbocsátás valóban önmagunk felé tett gesztus, de a tiszteletet nem tartom annak. Szerintem önmagunk tisztelete és a szüleink (vagy egy másik ember) tisztelete nincs egyenes arányosságban. Ahhoz például önmagad tisztelete szükséges, hogy kizárj valakit az életedből, aki mérgezi a lelkedet. Sokan pont azért nem szakítanak meg vagy korlátoznak egy kapcsolatot (akár szülő-gyerek, akár más kapcsolatról van szó), mert tisztelik a másikat a státusza miatt, még ha emberként nem is tudják tisztelni őt. Az egészen más, hogy elfogadod, hogy valaki a szülőd, és hálás vagy neki, hogy életet adott, még tisztelheted is azért, amit a múltban tett, de ha jelenleg nem érdemli ki a tiszteletet, akkor csak a múltbéli énjét tiszteled. Ez akkor válik veszélyessé, ha a jelenlegi énjével az életedet keseríti meg. Mert vannak ilyen szülők is. Az, hogy nem tiszteled, nem azt jelenti, hogy ítélkezel fölötte. Sokan összemossák a kettőt, pedig a egymástól függetlenek. Amit Te írtál, az sem tisztelet, hanem elfogadás, amihez pedig az írásomban említett Élet tiszteletén kívül semmi más nem szükséges.

      3. Érdekes, amit írtál a megbocsátásról, és bizonyos tekintetben egyetértek Veled, de én nem hiszek az eleve elrendelésben. Szerintem mi magunk képesek vagyunk alakítani az életünket. Ha tehát valakitől rosszat kapunk, az nem biztos, hogy azért van, mert pont erre van szükségünk. Lehet, hogy igen, de nem vagyok benne biztos, hogy minden esetben így van. Az, hogy miért történt, nem mindig a mi irányításunk alatt van, az viszont, hogy mit kezdünk vele, igen. Ha valakitől számunkra rosszat kaptunk, abból rengeteget tanulhatunk, de nem gondolom, hogy feltétlenül ez az egy út volt számunkra kijelölve. Különben nem is lenne semmi beleszólásunk az életünkbe, és értelmét sem igazán látom egy szolgai sorskövetésnek.
      A második résszel teljesen egyetértek, mindenki maga felel azért, hogy elkezdi-e élni a saját életét, vagy a múltja börtönében marad.

      4. A logikád alapján ha egy szülő jó kapcsolatot szeretne a gyermekével, akkor a saját szüleivel is nagyon jóban kell lennie, függetlenül attól, hogy ők milyenek. Ha azt szeretné, hogy a gyereke sok időt töltsön vele, töltsön a saját szüleivel sok időt. Ha azt szeretné, hogy közös programokat csináljanak, akkor a saját szüleivel is csináljon sok közös programot, akár jól érzi magát velük, akár nem. Ezzel én nem értek egyet. Szerintem a szeretet mértéke határoz meg egy emberi kapcsolatot. Lehet nagyon jó kapcsolata a gyerekével annak a szülőnek, akinek a saját szüleivel valamilyen ok miatt nincsen jó kapcsolata. Én inkább azt tartom öngólnak, ha valaki olyan kapcsolatot tart fenn (akár a szüleivel, akár bárki mással), ami káros, amiben nem érzi jól magát, ami ingerültté, elkeseredetté, boldogtalanná teszi.

      Értem, hogy mire gondolsz a szülői tisztelettel kapcsolatban, és bár én nagyon jó helyzetben vagyok, mert Édesanyámat és elhunyt Édesapámat is nagyon tudom tisztelni, de vannak olyanok, akiknek a szülei komoly károkat okoztak vagy okoznak most is. Ők szerintem csak megerőszakolt tiszteletet tudnának adni a szüleiknek, az viszont önmaguknak való hazugság, ami belső konfliktushoz vezet. Én a tisztelet helyett az elfogadást javaslom az ilyen esetekben. Természetesen extrém példát mondtam, és a legtöbb szülő-gyerek kapcsolatban valamilyen formában helye van a tiszteletnek. Csak érdemes a helyére tenni azt, hogy mennyinek és miért.

      Reply
  2. Erika

    Kedves Gabor !
    Tetszett az elmelkedesed a tiszteletrol es igazad van sokmindenben .
    Kriszti hozzaszolasa a feltetel nelkuli tisztelet a szulok fele szinten de vannak kivetelelek ugy erzem.
    Az apam alkoholista volt nem tudott vagy akart megfelelni szuloi kotelessegenek .Gyerekkent nem ertettem miert ?
    Az az utat valasztotta elhagyva ezzel a csaladjat .Mar gyerekkent sem tudtam tisztelni .
    Aki hagyja hogy a szenvedelyfuggosege hatast gyakoroljon s ezaltal emberek eletet neheziti meg nem erdemel tiszteletet .

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Erika, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett. :) Egyetértek Veled, hogy egy ilyen szülő nem érdemel tiszteletet. Ettől függetlenül egy szenvedélybeteget is lehet tisztelni és szeretni is, ha vannak olyan emberi értékei, amik által ezt kiérdemli. Sokaknak van ilyen értéke, de tényleg van olyan is, akinek nincsen.

      Reply
  3. Kati

    Csak az öngóllal vitatkoznék. Mindig maximálisan tiszteltem a szülőket,legyen a másé vagy voltak az enyémek. Azért irom,hogy votak mivel az édesanyám24 az édesapám 48éve ment el.De a mai napig bennem élnek. Tisztelem az időseket, de van akit nem lehet mert úgy vielkedik veled.3 gyereket neveltünk fel.Erőnkhöz mérten igyekeztünk nekik mindent megadni.Mindig azt látták ,hogy tiszteltük segitettük szerettük a szüleinket, nagyszüleinket.Két gyerekem azt adja vissza amit otthon látott aharmadik aki koraszülött volt, hatványozottan kellett szeretni foglalkozni törődeni vele hogy ember legyen,Ember lett.?5éve nem nyitotta aszüleire, nagyszüleire az ajtót. Valamiért min t szülő megbuktam de hol?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Nagyon nehéz kédés ez, Kati. Írtam korábban szülői tévutakról, nem tudom, hogy van-e olyan, amit elkövettél: http://hasznaldfel.hu/2016/03/vedd-be-a-merget-hisz-szeretlek-avagy-hanyfelekeppen-teheti-tonkre-egy-szulo-a-gyermeke-eletet.html
      Lehet, hogy egyiket sem, és nem rajtad múlt, hanem máson. Az, hogy tükörbe néztél, tiszteletre méltó és nagyon fontos lépés. Szerintem most csak annyit tudsz tenni, hogy hagyod, hogy befogadja, amire a szeretetedből szüksége van. Erről pedig itt írtam korábban: http://hasznaldfel.hu/2015/02/legyel-tuz.html

      Reply
  4. Merész Zsóka

    Kedves Gábor,megint csak nagyon tetszett az írásod!
    Hogy nem mindenkinek jár tisztelet,ezt magam is tapasztaltam és már fiatalabb koromban észrevettem,sokan mennyire visszaélnek pozíciójukkal,vagy sorolhatnám,amiket elértek,vagy csak belecsöppentek valahogy.
    Nos,amikor gyerekeim születtek(4!) s ahogyan felnőtté váltak,nagyon örültem,mikor láttam,hogyan bánnak a kinti életben az emberekkel:pl. egyszerű bevásárláskor ismerős arcok bukkannak fel,akik nap mint nap kuiteszik az árukat a polcokra,rakodnak,kiszolgálnak stb. Itt vettem észre,hogy mennyire másképpen néznek ránk,akik csak egy mosolyt,vagy egy köszönöm-öt mondunk nekik.Emlékszem,hogy most otthon voltam,lányom angol tanárként minden 2. estén tanított otthon.Én nyitottam ajtót,Az egyik “tanuló” 29 éves lány a 3. találkozásunk után azt mondta:”Zsóka,legszívesebben ideköltöznék hozzátok azonnal,olyan jól esik ahogyan kérdezed hogy hogy vagyok,ahogyan szóltok hozzám.”stb.stb.
    Éreztem a tiszteletet,de ugyanakkor lányom és én is eleve tisztelettel fogadtunk mindenkit.
    Ez a legtermészetesebb dolog!Nem?
    Aztán a másik:Kicsi idős ember állt az egyik Spar eklőtt,papírdobozt tartott a kezében.Sütött rá a nap és nagyon szomorú látvány volt,ahogyan várta,hogy adjanak neki.Megkérdeztem tőle,evett aznap valamit?Azt válaszolta,hogy még sajnos nem.vettem neki egy nagy kiflit és egy dobozos kakaót.Pár nap múlva elmentem újra vásárolni,hát ott állt szegény megint és ahogyan rámnézett,rámszólt és megkérdezte,hogy vagyok.MEGISMERT!
    Mondta,hogy nem azért szólított meg,hogy kapjon,de jól estek neki a szavaim.persze hogy újra vettem neki reggelit,de nem is ez az egészben a lényeg,hanem azért,mert szegény és kint áll az utcán,attól még lehet őt is tisztelni,soha nem lehet tudni,ki miért kerül ilyen helyzetbe.Igaz?
    Köszönöm Gábor,mindig HASZNOSAK amiket írsz!
    Szeretettel üdvözöllek:Zsóka

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Zsóka,
      köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy hasznos volt. És azt is köszönöm, hogy megosztottad mindkét személyes példádat, nagyon jó volt olvasni. :) Nagyon szép hozzáállás ez másokhoz, és bár szerintem is ez a természetes, sokak számára nem az. De ha így neveljük a gyerekeket, akkor tényleg minden erőlködés nélkül megadják majd a tiszteletet azoknak, akik megérdemlik, és az emberi kapcsolataik minősége is jó lesz. Az, hogy Te ezt látod a gyerekeiden, szerintem a legjobb visszaigazolás számodra, hogy valamit nagyon jól csináltál. :)
      Legyen szép napod!
      Gábor

      Reply
  5. Szűcs József

    Kedves Gábor.

    Érdekes a tiszteletről olvasni ma, amikor annyira nem “divat” tisztelni a másikat. Amikor egyszersmind olyan sokan tesznek kifejezetten azért, hogy ne tiszteljék őket. Az emberek egy jelentős része szándékosan elfordul a többi embertől, és ennek – a testbeszéd, vagy más, metakommunikatív eszközzel – kifejezését is adja.
    Úgy vélem, tisztelet és önbecsülés együtt jár, kéz a kézben. Ha tisztelem a másikat, benne magamat is tisztelem. Ha azonban észreveszem, hogy valaki kerüli az erőfeszítéseket arra nézve, hogy “tiszteletre méltóan” viselkedjen és éljen, akkor ha továbbra is tisztelném, kevésbé becsülném magamat – és azokat is, akik viszont megteszik ezeket az erőfeszítéseket. Nem tudom, érthetően megfogalmaztam-e, amit gondolok?

    “Alanyi jogon” senkinek nem jár tisztelet szerintem sem, legfeljebb a tiszteletnek az a semleges, “elemi” verziója, amit Te “az Élet tiszteletének” nevezel írásodban. De úgy vélem, még ezért is kell tenni valamit, valami “elemit”. Például nem csukom be a szomszéd előtt az ajtót, ha látom, hogy ő is hazafelé tart és közel van. A másik fél esetében pedig ezt megköszönöm. Vagy nem vetkőzöm ki emberi mivoltomból sem családon, sem baráti körön, sem lakóközösségen belül, bármilyen “okom” lenne is rá, hanem megpróbálom a problémámat lehetőleg higgadtan, tiszteletben tartva a többieket megbeszélni. Ha mégsem sikerül, akkor bocsánatot kérek. És nem “büntetem” őket lelki terrorral, ha végül másként látják a dolgokat, mint ahogy “akarom”, hogy lássák.
    Ha megteszem azt a minimális gesztust, amit az “Élni és élni hagyni” elemi, emberi szabályai követelnek, akkor jár nekem ez az elemi tisztelet. Ha többet teszek, akkor több jár. Nem is elsősorban nekem, magamnak, hanem annak az erőfeszítésnek, amit meg kell(ene) tennünk mindnyájunknak a normális, emberhez méltó mindennapokért…

    Nem szeretnék az előttem szólókkal vitába keveredni, de a szülői tiszteletet illetően inkább Neked adok igazat, Gábor. Ugyancsak “gyakorló katolikusként” – és sok “szülői tett” elszenvedőjeként – azt vallom, hogy ha egy szülő – arra hivatkozva, hogy szülő – tiszteletet vár a gyermekétől, akkor tegyen érte. Először is: nevelje fel. Továbbá tisztelje a saját szüleit, és – nota bene – tisztelje a gyermekét (benne önmagát is), tisztelje a másik szülőben-gyermekben az Istent – hiszen tanultuk a hittanórán, hogy a Teremtés során Isten a saját lelkét lehelte belénk! És ne felejtse el, hogy mindezt először neki, a szülőnek kell elővezetnie, már csak azért is, mert ő akarta a gyermeket, és nem fordítva.

    Végül engedd meg, hogy kiragadjam a “kedvenc” mondatomat fenti írásodból: “…aki tiszteletet kap, de nem ad tiszteletet, az nem érdemli meg, hogy tiszteletet kapjon. A valódi tisztelet soha nem egyirányú. Nem lehet az. Aki csak befogad, az egy hosszútávon nem fenntartható, a másik ember számára káros állapotot tart fenn a kapcsolataiban…”

    Köszönöm.

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves József, köszönöm szépen, hogy megosztottad a gondolataidat. A tisztelet és az önbecsülés összekapcsolása nagyon tetszett, és teljes mértékben egyetértek Veled.
      Ami az elemi tiszteletet illeti, szerintem az midnenkinek jár. Ha például valaki nem az általad leírt (és általam is helyesnek tartott) módon viszonyul a másik emberhez, magyarul egy seggfej vagy kártevő, akkor is megadom neki azt a tiszteletet, hogy például nem vágom pofán, ha nem muszáj, és mint élőlényt, tisztelem és elfogadom, hogy a negatív energiájának is helye van itt a földön (mert az egyensúly csak így valósul meg). Persze ha úgy vesszük, akkor ez a tisztelet már nem személy szerint neki szól, csak ő a fizikai manifesztációja annak, amit tisztelek. Ebbe pedig beletartozik az is, hogy a viselkedésemmel az önmagamnak járó tiszteletet is megadom. Elgondondolkodtadtál, köszönöm szépen. :)

      Reply
  6. Könyves Mária

    Kedves Gábor, nagyon jó az írásod a tiszteletről, sok mindent érint a témában. Elsősorban a szülői tiszteletről szólnek, amely sokak szerint automatikus és kötelező kellene, hogy legyen. Nos ez ott kezdődik, hogy a szülő mennyire tiszteli a gyermeket mégpedig csecsemőkorától a serdülő korán át egészen addig míg útjára nem engedi. Amelyik gyermek nem kap tiszteletet, az nem tudja, hogy mi a tisztelet. Persze lehet valaki a környezetébe, akitől mégis tanulhat tiszteletet vagy szeret olvasni és több szempontból látja meg a világot, de a szüleire lehet, hogy nem haragszik, mégsem fog rájuk azzal a mélyről fakadó alapvető tisztelettel gondolni, ami a valódi szeretet jellemzi. A megbocsátás más kérdés, különösen egy bizonyos kor vagy tapasztalat után. Rájövünk, hogy gyarló emberek vagyunk, a szüleink is magukkal hozott és újabban keletkezett problémákkal küzdöttek, az élet sokszor kibabrált velük. Végsősoron az ember megbocsát mert, ha tetteiért nem is, de a benne lakó ártatlan gyermekért megbocsájtunk no meg a saját lelkünk nyugalmáért. Üdv és szép napot. ?

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Mária, köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy hasznos volt az írásom. :) És azt is köszönöm szépen, hgoy megosztottad a gondolataidat, teljes mértékben egyetértek. Jó, hogy megemlítetted a szeretetet is, mert a tisztelet és a szeretet tényleg nem függetlenek egymástól, és a szülők esetében ez nagyon jól megnyilvánul. Neked is legyen szép napod! :)

      Reply
  7. Lévainé Somogyváry Katalin

    Kedves Gábor! Köszönöm, amit írtál. Nem mindenben értek Veled egyet. Mi (4-en voltunk testvérek) szüleinket mindig tiszteltük. Ez akkor természetes volt számunkra. Ha a gyermekeimre gondolok (5) nagyon meglepödtem azon, ahogy ök velem, velünk beszéltek. Mondtam is nekik,hogy én még csak nem is gondoltam olyanokat, amiket ök kimondtak rám. Ez nagyon elszomorított. Azt hittem, hogy nem jól neveltem öket. Most, amikor már mindegyik felnött lett (a legfiatalabb is most lesz 20 éves), most már megint úgy érzem, hogy tisztelnek. Valószinüleg nekik is meg kellett sok mindent tapasztalniuk, ami erre késztette öket. Nem tudom, lehet, hogy az a társaság, ahol ök “megfordultak”, látták, hogy azok hogyan viselkednek a szüleikkel, vagy ehhez hasonló.
    Annyit tudok, hogy én mindig is szerettem és tiszteltem szüleimet, akik nagyon sok nehézségen mentek keresztül, de nekünk erejükhöz mérten mindent megadtak. Lehet, hogy szerencsés helyzetben voltam, hogy ilyen szülöket adott nekem a Jóisten. Sajnos egyikük sem él már, ami sokszor még fáj, hogy nem kérdezhetem meg öket, de hát ilyen az élet.
    Gyermekként nem itélhetjük el (nincs is jogunk hozzá) szüleinket, hiszen semmiféle tapasztalatunk nincs az életröl. Elfogadjuk azt, amit kapunk, mert ök tudják, hogy mi a jó nekünk. Egy-két kivételtöl eltekintve szerintem minden szülö csak jót akar a gyermekének. Hogy ez aztán tényleg az, vagy nem, idövel derül ki.
    Köszönöm az irást, meg a sok értékes hozzászólást is!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Katalin, én is köszönöm szépen, hogy megosztottad a gondolataidat. Nehéz kérdés, hogy egy gyerek miért tiszteletlen a szüleivel, de teljesen egyetértek Veled, hogy a környezetének a hatásai is jelentősen befolyásolják őt. Szerintem Te megfordítva is igaznak gondoltad azt, amit írtam. Én azt írtam, hogy annak jár a tisztelet, aki kiérdemli azt, de a Te szavaid arra vonatkoznak, hogy attól, mert nem kaptad meg, szerintem meg sem érdemled. De nem így gondolom. Az írásomban is megemlítettem (ott a társadalmi koncepciók kapcsán, de ez a szülő-gyerek viszonyra is igaz), hogy nem mindenki kapja meg a tiszteletet, aki megérdemli.
      Arról viszont egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy minden szülő jót akar a gyerekének. Sajnos sokaknak nyűg a gyerek, és vannak olyanok is, akiknek eszköz. Tudom, hogy keményen hangzik, de így gondolom, ezt látom. Sok felnőtt éli lelki sérültként az életét, és közülük nem mindenki azért, mert a szülei jót akartak neki, csak elszúrták valahol.
      Az ítélkezéssel kapcsolatban teljesen egyetértek Veled, sőt, úgy gondolom, hogy nemcsak gyermekként, hanem felnőttként sem ítélhetünk el senkit, mert senki fölött nem állunk sem erkölcsileg, sem az élet szempontjából.
      Köszönöm szépen még egyszer, hogy megosztottad a gondolataidat. :)

      Reply
  8. tóth krisztina

    Nagyon tetszett az írás!! örülök ,hogy vannak ilyen emberek!!Teljes mértékben egyet értek Gábor írásaval!! úgyan igy gondolom!!! a szülökkel kapcsoltban is!!…:)

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen a kedves szavaidat, nagyon örülök, hogy tetszett. :) És annak is, hogy Te is így élsz.
      Legyen szép napod! :)

      Reply
  9. Totya

    nagyon jó írás, mindennel egyetértek vele.
    az a kár sajna, hogy akik “fönt” vannak, és esetleg a “lent”lévők esetleg “kikövetelik” maguknak a nekik járó tiszteletet(pestiesen szólva a fagyi visszanyal), nem mindig tanulnak az esetből…

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Köszönöm szépen, Totya. :) Tényleg sokan vannak, akik nem tanulnak, de nekem ilyenkor mindig Benjamin Franklin szavai jutnak eszembe: “Az emberiséget három nagy csoport alkotja: a mozdíthatatlanok, a mozdíthatók, és azok, akik mozdulnak.” Én csak a második kettőre koncentrálok, az első csoporttal nem tudok mit kezdeni.

      Reply
  10. kaszasannus

    “Nem jár automatikusan a tisztelet az orvosnak azért, mert orvos. Ha jól végzi a munkáját, akkor tisztelem érte.” De az ügyvédnek jár, ugye? :) Nem is értem az első mondatodat.. idézek. “[…]Egy orvos iránti tisztelet nem a tudásától függ, hanem a fonendoszkópjától: […] ügyvédé a „dr” betűkben […]” Mert az orvos nem dr? Vagy ezzel mire gondolsz? Nem érdemli meg a dr-t, mint egy ügyvéd? Mi az, hogy egy orvos tisztelete nem a tudásáért jár? Nincs tudása? Hajrá, el lehet végezni az orvosi egyetemet. Sok orvos nem való a pályára, de nem a tudás miatt, hanem mert emberileg alkalmatlan. Minden orvost, mérnököt, jogászt, műkörmöst, ácsot…stb tisztelek azért, amit csinál. A munkást azért, mert én nem bírnám fizikailag, amit ő megcsinál, az orvost vagy jogászt meg azért, mert DE IGEN, VAN TUDÁSUK. Akár tetszik neked, akár nem. El lehet végezni akár a jogot, akár az orvosit… Remélem, utána is ez lesz a véleményed… -.-“

    Reply

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.