Nem kéne feltétlenül megrohadnia emberi kapcsolataink többségének. Párkapcsolatok, barátságok, munkakapcsolatok és családi kötelékek tömegével válnak emésztőgödörhöz hasonló állagúvá és tartalmúvá, és ennek egyáltalán nem a véleménykülönbség az oka.
A véleménykülönbség természetes. Nincs két pontosan ugyanolyan ember, hogyan lenne két pontosan ugyanolyan vélemény? Baromi unalmas is lenne az élet, ha csak egymásnak bólogatnánk ostobán, ráadásul a fennmaradásunkat biztosító fejlődésünk is megállna. Walter Lippmannt idézve: „Ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik, ott senki sem gondolkodik igazán.”
A véleménykülönbség tehát önmagában nemcsak hogy nem baj, de gyakran még kifejezetten hasznos is. Konfliktusaink elmérgesedésének valódi oka nem a véleménykülönbség szokott lenni, hanem az, hogy tökéletesen alkalmatlanok vagyunk annak kezelésére.

Harc a semmiért

A legtöbb ember dühöt vagy személyes sértettséget érez, ha valaki megkérdőjelezi az igazát, máshogy képzeli az élet dolgait, vagy szembe mer menni az akaratával. Az emberek többsége meg van győződve a saját igazáról, és el sem tudja képzelni, hogy az nem feltétlenül húzható rá az egész világegyetemre. De még egyetlen emberre sem biztos, mert a saját igazságunk mindig relatív, és rengeteg összetevője van. Kulturális berögződések. Nevelés (vagy annak hiánya). Személyes tapasztalatok. Genetikai adottságok (igen, valamelyest még ezek is közrejátszanak döntéseinkben és személyiségünk alakulásában). Az univerzális igazságképünkkel tehát könnyen elvérzünk, ha egy másik élőlénnyel interakcióba kerülünk.
Mégis sokan a személyük elleni támadásnak veszik, ha valakinek a sajátjuktól eltérő véleménye van. Egyébként ebben részben igazuk is van. Általában ugyanis nem az történik, hogy két egymástól eltérően gondolkodó ember pusztán egymás véleményét ütközteti, hanem a vita hamar átcsap indulatos veszekedésbe, a véleménykülönbség pedig értelmetlen személyeskedésbe.
konfliktus_2
Ennek persze jó oka van: az ilyen ember gyenge. Aki agresszíven próbálja a másikat meggyőzni, elnyomással próbálja a saját akaratát érvényesíteni, az csak erősnek akar látszani, de valójában távolról sem az. Mivel a másik emberrel és a helyzettel nem tud mit kezdeni, ezért próbálja olyanná formálni mindkettőt, ami számára megfelelő és kezelhető. Akinek az agresszió az egyetlen eszköze, az gyenge.
És bizony sok a gyenge ember. Párok képesek egy felhajtott WC ülőke vagy egy elhagyott fél pár zokni miatt egymásnak esni. Rokonok képesek eltérő szokásaik miatt egymás fölött pálcát törni. Barátok képesek néhány területen különböző véleményük miatt végleg összeveszni. Érző emberi lények képesek eltérő kultúrájuk miatt más érző emberi lényeket szívből gyűlölni.
Minden gyengeség mögött egy mélyen gyökerező félelem húzódik. Aki fél a mástól, fél saját tehetetlenségétől, fél a változástól, az megpróbálja ráerőszakolni az elképzeléseit a másik emberre, és megpróbálja ráhúzni saját kis világképét az egész világra. Ezzel alapvetően két gond van: az egyik az, hogy hosszútávon úgysem fog sikerülni, a másik pedig az, hogy az ilyen ember a saját boldogságának legnagyobb szabotőrévé válik.
Elnyomásra ugyanis nem lehet egészséges kapcsolatot építeni. Kizárt, hogy sikerüljön. Akit elnyomnak, az nem teljes ember, ezért vagy lázadni fog elnyomója ellen, vagy ha belesüllyed az áldozatszerepbe, akkor csak idő kérdése, hogy önmagát teljesen feleméssze. Így az elnyomó mindenképpen egyedül marad – és ez még akkor is igaz, ha társas magányban élik le az életüket.
Csak a gyenge ember agresszív – aki magabiztos, az békésen, csendesen is képes kommunikálni. Meghallgatja a másikat, megpróbálja őt megérteni, és nem puszta verbális vagy fizikai erőszakkal próbálja őt meggyőzni, hanem szívvel és ésszel. Ha pedig ez nem megy, és közös megoldás sincsen, akkor lelki békéjét megőrizve elengedi őt.
Ilyen az, amikor jelen van egy kapcsolatban a tisztelet. Amikor ki tudod mondani, hogy „tiszteletben tartom a véleményedet, még ha nem is értek vele egyet.” Amikor elfogadod, hogy van másik út is a hegyre, és az sem biztos, hogy mindenkinek ugyanarra a hegyre kell feljutnia.

Hosszú az út a robbanásig

Legtöbbször csak akkor kapunk észbe, amikor már nagy gáz van. Vagy még akkor sem észbe kapunk, hanem csak kapkodunk. Kétségbe esünk, idegesek leszünk, veszekedünk vagy szorongunk. Pedig egy konfliktus közel sem akkor indul, amikor már látható következményei vannak. Nem a nagy veszekedések kitörésekor, nem az éles ütközésekkor, hanem jóval előbb, szép csendben, amikor két ember között elkezd elmaradni a kommunikáció.
Akkor, amikor a béke érdekében az érzéseik elfojtása mellett döntenek – nem tudva, hogy ezzel hosszútávon pont a békéjüket áldozzák fel. Akkor, amikor az alapvető dolgokkal kapcsolatos véleménykülönbségüket se nem fogadják el, se nem szüntetik meg, hanem hagyják úgy, ahogy van – nem gondolva bele, hogy az idővel enyhülni nem fog, csak elmérgesedik. És akkor, amikor a másik embertől vagy a saját testüktől érkező apró jeleket elbagatellizálják, abban a hitben ringatva magukat, hogy majd elmúlik.
robbanasveszely
De nem múlik el. Nem szokott. Helyette egyre erősebb jelek érkeznek: feszültség, egyre gyakoribb hibák, betegség, látszólag ok nélküli frusztráció, az apró kötekedések erősödése és egyre gyakoribb megjelenése, majd végül a robbanás, ami vagy kifelé vagy befelé történik. Mindkettő óriási pusztításokat tud végbevinni. Aki kifelé robban, az a másikra akár érthetetlennek tűnő vehemenciával képes rátámadni, vagy a kapcsolatból látszólag egyik pillanatról a másikra egyoldalúan kiszáll. Aki pedig befelé robban, az általában ezt önromboló szokások vagy egy komoly betegség formájában teszi.
Ez a kényelem ára. Azé a kényelemé, amely az emberek többségét meggátolja abban, hogy idejében azt mondja: „Te figyelj, ne hagyjuk ezt így, beszéljük meg közös megoldást keresve.” Sokáig azonban észre sem vesszük, hogy lefelé csúszunk. Külső szemlélőként nézzük saját kapcsolatunk tönkremenetelét, és várjuk, hátha majd jobb lesz. De nem lesz jobb. Magától szinte sosem.
Egy kapcsolat olyan, mint egy kert: ha nem ápolják, elkezd nőni benne a gaz. A törődést, az egymásra figyelést, az értelmes kommunikációt semmi nem tudja pótolni. Sem a pénz, sem a szőnyeg alá söprés, sem a problémák lekicsinylése, sem az agresszió.

Hiányos útravaló

Persze miért is tudnánk bármit is kezdeni azzal, ha nem minden a saját kis világképünk szerint alakul? Csak kevesünket tanítanak meg erre. Nem az akaratunk és a vágyaink elnyomására, mert az általában menni szokott rengeteg szülőnek és az egész oktatási rendszernek egyaránt, hanem arra, hogy ugyanazt a kérdést más szemszögből is képesek legyünk látni. Csak kevesünket tanítanak hatékony konfliktuskezelésre.
Arra, hogy veszekedés nélkül vitatkozzunk, megalázkodás nélkül változtassunk, elnyomás nélkül érveljünk, és fölösleges csatározások helyett közös megoldást keressünk. Nem olyat, ami nekem mindenben jó, hanem olyat, ami Neked is és nekem is elfogadható.
Feltéve persze, hogy van dolgunk egymással, és fenn akarjuk tartani ezt a kapcsolatot. Mert ha nem, akkor nincsen szükség kompromisszumra, de fölösleges háborúra sem. Egyszerűen csak megértjük, hogy nem vagyunk egymással kompatibilisek, és békében, egymást és a helyzetet elfogadva két külön úton folytatjuk tovább az életünket.
sakk_matt
Lehet ezt ésszel is csinálni. Nem kell feltétlenül a konfliktuskezelésünkben is alkalmaznunk az evolúciós örökségként magunkkal hozott erőszakot. A fajfenntartásban vitathatatlan szerepe van „az erősebb kutya” elvnek, de emberi kapcsolataink már rég nem erről szólnak. Már rég nem a fizikai erő a fő kritérium (ha így lenne, akkor a mostani tizenéves fiúcskák többségét elnézve egy-két generáción belül ki is halnánk), már rég nem a fajfenntartásról szól ez a dolog. Sokkal inkább az ego-ról és a hiányos nevelésről.

Egyetlen kérdés a lényeg

Nem olyan nehéz változtatni, mint amilyennek elsőre tűnik. Kisebb vitákban érdemes elkezdened gyakorolni; amikor nem olyan nagy a tét, hogy fájjon, de ahhoz elég nagy, hogy ne legyen nyugi. Ha ilyenkor megfigyeled önmagadat, és kívülről próbálod nézni vitapartnered reakcióit is, akkor hamar rájössz, hogy tulajdonképpen nem is egymással beszélgettek. A kétirányú kommunikáció illúziójában ringatva magatokat valójában mindkét fél részéről egyirányú információátadás zajlik.
Ritka az, hogy valaki befogadja a másik érveit; a legtöbb ember úgy köpi vissza azokat, hogy meg sem ízlelte, meg sem próbált kezdeni velük valamit. Sokan nem is azért hallgatják meg a másik embert, mert érdekli őket a véleménye, hanem azért, mert udvariasan megvárják, hogy mikor rohanhatják le újra a sajátjukkal.
„A kommunikáció legnagyobb ellensége az az illúzió, hogy valóban megtörtént.”
William H. Whyte
Egyetlen kérdés megváltoztathatja a saját szemléletedet is, és segíthet a másik emberére is hatással lenned. Egyetlen kérdés, amit akkor érdemes feltenned – akár magadnak, akár a vitapartnerednek – amikor érzed, hogy a szavak csak oda-vissza pattognak, de termékeny táptalajt nem találnak. Ez a kérdés így szól: Csak beszélsz, vagy beszélgetünk? Mert beszélni egyedül is lehet, ahhoz nem kell egymás idegeit tépázni.
veszekedes_2
Kapcsolataink egyik legfontosabb alappillére egymás különbözőségeinek elfogadása. Érdemes ezt gyakorolni a nyugis időszakokban. Ismerj meg más kultúrákat anélkül, hogy ítélkeznél fölöttük. Csak figyeld meg, milyen teljes életet tudnak élni mások a Tiédtől egészen különböző kultúrával, szokásokkal, értékrenddel. Megpróbálhatod megérteni őket, és ez részben sikerülni is fog, de teljesen valószínűleg nem. Ahogy egyetlen embert sem tudsz tökéletesen megérteni – csak elfogadni tudod őt úgy, ahogy van.
Aztán visszaemlékezhetsz saját 10 vagy 20 évvel ezelőtti önmagadra is. Máshogy gondolsz most bizonyos dolgokat, mint akkor? Remélhetőleg igen, különben elvesztegettél évtizedeket az életedből. Túlélted akkor a napjaidat a mostanitól eltérő világképpel? Túlélted, itt vagy. Elítélted volna magadat akkor azért, mert úgy gondolkodsz? Nyilván nem, hiszen azt tartottad helyesnek. Hoztál jó döntéseket akkor is, és rosszakat most is? Na látod.
Mégis mire ez a nagy arrogancia, amivel a saját igazunkat megpróbáljuk az egész világra erőszakkal kiterjeszteni? De még ha csak egyetlen emberre is erőltetjük azt, már azzal is túllépünk saját hatáskörünkön, hiszen hiába szeretnék ezt egyesek csak időnként, mások folyamatosan elhinni, valójában senkinek az életével nem rendelkezünk. Sem az életével, sem a véleményével, sem a döntéseivel.
Ezért végül egyetlen kérdés marad csak két ember között: beszélsz, vagy beszélgetünk? Mert ha beszélgetünk, akkor van értelme a kapcsolatunknak.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!