Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

A tizennyolcadik teve – egy történet a hatékony problémamegoldásról

Vannak megoldhatatlannak tűnő élethelyzetek. Talán számodra is ismerős: éles konfliktusba kerülsz valakivel, vagy önmagadat emészted valami miatt, és minél többet agyalsz, minél erősebben próbálkozol, annál jobban elmérgesedik a helyzet. Pedig sokszor nem is olyan bonyolult a megoldás, csak egy higgadt fejre és egy kis kreativitásra van szükség. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy vándor haladt keresztül a sivatagon. Hosszú napok óta menetelt már a tevéjével, mire végre egy oázishoz érkezett. Megitatta az állatot, majd lepihent volna kicsit, ám hirtelen erős hangzavarra lett figyelmes. Ahogy felkapta a fejét, három férfit látott meg a közelben, akik heves veszekedést folytattak egymással.
Egyre több ember gyülekezett körülöttük, de a többségük nem segítő szándékkal érkezett, hanem egyszerűen csak bámészkodni ment oda. A vándor is közelebb lépett hozzájuk, és a veszekedésből kiderült számára, hogy a három férfi egymás testvérei, akik nemrég veszítették el édesapjukat. Nem tudtak megegyezni az örökségükön, apjuk végakaratát ugyanis látszólag lehetetlen volt teljesíteni.
Csak ordítoztak egymással, vádolták egymást, és erőszakosan próbálták a saját igazukat érvényesíteni, ám minden erőlködés hiábavaló volt. A vándor megszólította őket, és megkérdezte, pontosan mi a heves vitájuk tárgya, miért nem tudnak békésen megegyezni.
A testvérek elmondták neki, hogy édesapjuk a halála előtt meghagyta, hogy tevéinek felét a legidősebb fiú kapja meg, harmadát a középső, kilencede pedig a legkisebb testvért illeti. A gond csak az volt, hogy apjuknak összesen 17 tevéje volt, ezért fiai sehogy sem tudtak megegyezni.
A vándor ekkor így szólt hozzájuk: „Van egy javaslatom számotokra. Itt az én tevém, tegyétek hozzá az örökségetekhez. Így lesz 18 tevétek. A fele 9, ennyit kap a legidősebb közületek; a harmada 6, ennyi lesz a középsőé; a kilencede pedig 2, ennyi tevéje lesz a legkisebbnek. Ez összesen 17 darab teve – pontosan annyi, amennyi az örökségetek.  A tizennyolcadik tevét pedig visszaadjátok nekem, így édesapátok akarata is teljesül, Ti is békésen megegyeztek, és én sem veszítek.”
A három testvér örömmel belement az ajánlatba, és áldották idegen segítőjük eszét, amiért ilyen egyszerű és békés megoldást talált számukra. A vándor pedig folytatta útját a sivatagban.
*****
Sokszor teljesen fölöslegesen görcsölünk egy adott helyzeten. Amikor nem megy valami elsőre, akkor az emberek többsége vagy feladja, vagy újra és újra ugyanazt a módszert erőltetve próbálja az akaratát érvényesíteni. Pedig az, hogy valamire most még nincsen megoldásod, nem azt jelenti, hogy soha nem is lesz, hanem csak azt, hogy eddig még nem találtad meg.
Mert aki folytatja a keresést, és az indulatai helyett az agyát szabadítja fel, az mindig talál megoldást – csak idő és kitartás kérdése. És bár eleinte ez tűnik a fárasztóbb útnak, hosszútávon sokkal jobban megéri, mint a környezetünket vagy önmagunkat pusztítani.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A legveszélyesebb szavak nem azok, amiket annak hiszel

Sokan kínosan ügyelnek arra, hogy soha egyetlen csúnya szó se hagyja el a torkukat. Legalább mások előtt ne. És miközben sértőnek és kártékonynak ítélik meg azt, ha valaki éppen káromkodik, észre sem veszik, hogy önmaguknak és környezetüknek mennyit ártanak – látszólag teljesen ártalmatlan szavakkal. Olyan szavakkal, amelyeket nem a társadalmi megítélésük, hanem a használatuk helye tesz igazán veszélyessé. Sokkal veszélyesebbé, mint amilyen egy-egy káromkodás lehet.
Érdemes áttekintenünk ezeket a szócsokrokat, mert az egész életünkre hatással vannak.

Amikor a nagyobb tér beszűkülést jelent

Veszélyes szavaink első nagy csoportjába azok tartoznak, amelyek akár pozitív, akár negatív kiterjesztést eredményeznek.
„Mindig ezt csinálod!”
„Soha nem figyelsz rám!”
„Folyton csak én szívok!”
„Örökké szeretni foglak!”
…és a sor folytatható még sokáig (nem, nem a végtelenségig, mert az is csak egy pesszimista kiterjesztés lenne). Amikor a „mindig”, a „soha” és az ezekhez hasonló általánosító szavakat használjuk, akkor nem mást teszünk, mint beskatulyázzuk a másik embert, önmagunkat, vagy azt a helyzetet, amivel szembesültünk. Örök érvényű, általános igazságokat fogalmazunk meg arról, amire könnyen lehet, hogy nem létezik örök érvényű, általános igazság.
Persze valamilyen szinten természetes, hogy ezt tesszük. Minden egyes másodpercben rengeteg információt dolgoz fel az agyunk, és ezt úgy tudja hatékonyan megtenni, hogy szelektál és kategorizál. Úgy képzeld el, mint hogyha apró színes labdákat öntenének rád folyamatosan, és rendszeresen megkérdezné tőled valaki, hogy pontosan melyik labdából mennyid van.
Eleinte talán próbálod megkülönböztetni még az egyes színárnyalatokat is, egy idő után azonban óhatatlanul egyszerűsíteni kezdesz: már nem érdekel, hogy ez a labda okkersárga, a másik meg enyhén-borús-égen-áttörő-nyári-naplemente sárga, mert nincs már arra agykapacitásod, hogy minden egyes árnyalatot számon tarts. Sárga, sárga.
Amikor viszont az embertársaidról, a világról és az önmagadról alkotott képről van szó, akkor nem árt, ha megkülönböztetsz árnyalatokat. Mert vannak. Kategóriáinkat ugyanis szubjektív szabályrendszer alapján állítjuk fel (akár egyénileg, akár társadalmi szinten), és még a jó és a rossz fogalma is csak a fejünkben létezik. Ezért veszélyes általános igazságokat megfogalmazni.
Amit mondasz, az nem az abszolút igazság, hanem a Te igazságod. Nem tény, hanem vélemény. Amit mástól hallasz vagy olvasol – akár a hozzád legközelebb állóktól, akár tőlem, akár bárki mástól –, az is csak egy nézőpont. Ami épít, őrizd meg, ami nem, azt dobd el. És a saját gondolataiddal is érdemes ugyanezt tenned.
A „mindig” helyett pontosabb és hasznosabb, ha azt mondod, „úgy érzem, sokszor”, a „soha” helyett pedig azt, hogy „eddig még nem volt rá alkalom”.

Önkéntes áldozati bárányok

A következő nagy csoportba azok a szavaink tartoznak, amelyekkel a saját máglyánkra hordjuk a rőzsét.
„El kell mennem a boltba.”
„Muszáj tanulnom a vizsgára.”
„Kénytelen vagyok elviselni ezt a helyzetet.”
Ó, dehogy. Semmit sem kell. Ami nem tetszik, az is a Te választásod. Lehet, hogy szar, lehet, hogy fájdalmas, lehet, hogy semmi kedved nincs hozzá, de akkor sem kötelesség, csupán lehetőség. Elmész a boltba, mert jobb, mint éhen halni. Tanulsz a vizsgára, mert szeretnél rajta átmenni. Elviseled a helyzetedet, mert a konfliktustól és a bizonytalanságtól való félelmed erősebb, mint a változás iránti vágyad.
Nem érdemes hazudnod önmagadnak. Az önjelölt áldozatszerep csak arra jó, hogy megmagyarázd, miért szenvedsz – arra viszont nem, hogy ne szenvedj. Ahhoz többre van szükség: határozott döntésekre, felelősségvállalásra és tudatosságra. Mindez sokat segít abban, hogy értékeld a helyzetedben azt, ami jó, és felismerd azt, hogy miért vagy benne.
Innentől kétfelé ágazik az utad: vagy elfogadva azt, ami van, tudatos döntés által vezérelve benne maradsz, vagy szintén elfogadva a jelenlegi helyzetedet úgy döntesz, hogy ennél Te többre vágysz, és elkezdesz változtatni rajta. Ha nem megy azonnal, akkor szép fokozatosan, apró lépésekkel haladva előre.
És látod, már nem is vagy áldozat. Már nem kell semmit megtenned – egyszerűen csak megteszed, mert így jó neked. A jelenlegi lehetőségeid közül a legjobb. De ha önként mászol fel az áldozati asztalra, akkor nagyon nehéz elkerülnöd, hogy Te legyél a vacsora.

Ha magadat nem szereted…

Az önjelölt áldozatszerephez hasonlóan káros tud lenni az önmagunkba vetett hit hiánya.
„Le kéne fogynom.”
„Bárcsak eljutnék egyszer a Taj Mahalhoz!”
„De jó lenne, ha sikerülne jó állást találnom!”
„Talán én is egyszer boldog leszek…”
Tudod, miért nem éri el a célját az emberek többsége? Pont ezek a mondatok miatt. Mert nem is hiszi el igazán, hogy ő mindezt megérdemli, ezért sem önmaga, sem a környezete nem fog ebben teljes szívvel közreműködni.
Képzeld el a szituációt: bemész a pékségbe, és így szólsz: „Lehet, hogy kérnék valamit. Talán kenyeret… de nem biztos. Egy kilót… vagy kettőt… vagy nem is tudom…” Vajon kit fog kiszolgálni a pék? Téged, aki talán kér valamennyi valamit, vagy azt, aki határozottan belép, megmondja, mire van szüksége, és előveszi a pénzt, amivel kifizeti az árát? Mert ára mindennek van. Egyrészt a határozottságod, másrészt a munkád és az energiád, amit a céljaid elérésébe fektetsz.
Úgyhogy ha szeretnél valamit elérni az életedben, akkor jobban jársz, ha nem kérsz elnézést a létezésedért, hanem konkrétan megfogalmazod (mindenekelőtt önmagadnak), hogy mi a célod, és megfizeted annak méltányos árát időben és energiában (mert ezek a valódi fizetőeszközök, a pénz csak egy általánosan elfogadott cserealap).
Ha az álmaid megvalósításáról van szó, akkor a feltételes módnak nincsen helye. Kijelentő mód, jelen idő – és akkor valóban lesz is belőle valami.

A szívbe kedvesen szúrt tőr esete

Nem megfelelő szavak használatával nemcsak a saját boldogságunkat nyírhatjuk ki hatékonyan, hanem másét is.
„Soha nem fogod elérni a célodat!”
„Mindig mindent elbénázol!”
„Már megint rossz vagy!” (– mondja ezt a szülő gyermekének, mintha a gyerek nem ösztönösen tükröt tartana számára.)
Sok szájból hangzanak el ilyen szavak. Sokan törik le mások szárnyait úgy, hogy áldozatuk talán soha többé nem repül már velük. Ők a csendes gyilkosok. Azok az emberek, akik lassan, de következetesen mérgezik mások gondolatait – és ezáltal hosszútávon az egész életüket. Vannak, akik jóhiszeműen teszik ezt (mert ők csak „segíteni akarnak”), másoknak fogalmuk sincs róla, hogy mit tesznek, megint mások a saját alacsony önbecsülésük kompenzációjaként próbálják a közelükben lévőket maguk alá húzni ahelyett, hogy inkább önmagukat fejlesztenék.
Bármelyik is legyen ezek közül a motivációjuk, a lényegen nem változtat: ártatlannak tűnő szavakkal ártanak. És kevés ártalmasabb dolog van annál, mint hogyha valakinek az önmagába vetett hitén gyalogolnak keresztül sáros lábbal.

A „majd egyszer” nem naptári nap

Végül elérkeztünk azokhoz a szavakhoz, amelyeknek pusztán kényelmi szerepük van. Semmi másra nem szolgálnak, csak arra, hogy a ne kelljen cselekedni.
„Egyszer majd belevágok saját vállalkozásba!”
„Valamikor összefuthatnánk!”
„Nem fogom én ezt tűrni sokáig!”
És tudod, mi történik? Eljön a hétfő, aztán a kedd, aztán a szerda… Eljön a július, az augusztus, a szeptember… Eljön az új év, az új évtized, majd eljön az új temetés időpontja. A Tiéd. És úgy zárul le az életed, hogy a naptárban nem szereplő „majd egyszer” megy veled a temetőbe.
Régen én is sokat halogattam. Beszéltem az álmaimról, de nem tettem értük sokat. Tervezgettem, hogy mibe vágok majd bele, és vártam a megfelelő alkalomra. Egészen addig vártam, míg az alkalom el is jött – csak nem a cselekvésre, hanem a halállal való szembenézésre. És amikor egy stroke után ott feküdtem összetörve a kórházi ágyon, rájöttem, hogy ez nem sokon múlott.
Minden álmomat, minden tervemet, minden ki nem mondott szót, minden elmulasztott ölelést, minden meg nem tett lépést kis híján vittem magammal a temetőt gazdagítani. Ekkor értettem meg igazán Buddha szavait: „Az a baj, hogy azt hiszed, van időd.”
Ma már nem hiszek a „majd egyszer”-ben. Nincsen rá semmi garancia, hogy lesz belőle valami. Amire azt mondod, hogy „majd megteszem”, az vagy a jelenlegi fizikai korlátaidba ütköző dolog lehet, vagy nem elég fontos neked. Mert fontosabb egy másik szempont – vagy egyszerűen fontosabb a pillanatnyi kényelmed.
Ha röviden szeretném összefoglalni a halogatásmentes élet lényegét, akkor azt mondom: élj úgy, hogy bármikor nyugodtan halhass meg. Élj úgy, hogy ha most jönne el földi életed vége, akkor azt tudd mondani: „Így volt teljes az életem. Nem várakoztam semmire, amit tudtam, megtettem, ami bennem volt megosztottam.” Mert amit ma elmulasztasz, azt lehet, hogy holnap már nem teheted meg.

Néhány záró gondolat

Ahogy látod, nem a direkt támadás szokott lenni a legveszélyesebb. Nem azok a szavak ártanak a legtöbbet, amik bántják a fülünket, hanem azok, amiket talán észre sem veszünk. Azok a lassan ölő mérgek tudják a legnagyobb károkat okozni, amiket szeretetbe, viccbe, vagy félelembe csomagolva adunk át másoknak, vagy ápolgatunk mi magunk. Ezért fontos, hogy egy kis tudatosságot csempésszünk a mindennapjainkba, a rutinszerűen használt szavainkba, a régóta belénk rögzült szokásainkba.
Mint minden tartós eredmény elérését, ezt is apró lépésekkel érdemes elkezdeni. Ha picit odafigyelsz, egyre gyakrabban észreveszed magadon, hogy mikor helyezed önmagadat áldozatszerepbe, mikor teszed meg ezt másokkal, vagy mikor hiszed azt, hogy rengeteg időd van még megtenned valamit. És amint elkezded megváltoztatni a szavaidat, az égész életeden változtatni tudsz. Mind az embertársaiddal, mind az önmagaddal való kapcsolatod minősége sokat javul, ha megteszed magadnak ezt a szívességet.
Úgyhogy legközelebb, amikor valaki azt mondja, hogy „de kurva jó volt ez a rakott krumpli”, akkor gondolkodj el, hogy vajon tényleg akkora kárt okozott-e azzal, hogy őszintén megélte a pillanatot.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – A siket énekesnő, aki nem volt hajlandó feladni az álmait

Nem mindig úgy alakul az életünk, ahogy azt eltervezzük. Van egy elképzelésünk a jövőnkről, vannak álmaink, vannak terveink – és van, hogy mindez egyetlen pillanat alatt összeomlik. Sokan ilyenkor feladják. Talán tesznek még néhány erőtlen, kétségbeesett próbálkozást, de hamar beletörődnek, hogy ennyi volt, ennyi jutott csak nekik. Vannak azonban olyanok, akiknek ez nem elég.
Mandy Harvey 4 évesen kezdett el énekelni. Azonnali szerelem volt ez számára, és bár a család anyagi körülményei nem voltak túl jók, a zeneórák sosem maradhattak el. A kislány annyira elszánt volt, hogy még munkát is vállalt csak azért, hogy mindig meglegyen a szükséges pénz a zenei tanulmányaira. Elhatározta, hogy énekesnő lesz.
Azonban közel sem a család anyagi körülményei jelentették a legnagyobb akadályt Mandy számára. Kiskorától kezdve baktériumfertőzések sorozata miatt folyamatosan romlott a hallása, és az orvosok figyelmeztették a szüleit, hogy mire középkorú felnőtt lesz, akár teljesen meg is süketülhet.
Egy állandó pallosként lebegett ez a feje fölött, de az éneklés továbbra is jól ment neki – egészen addig, míg a középiskola utolsó évében egy térdsérülés utáni műtétek és gyógyszerezés szövődményeként rohamos léptékűvé vált hallásának romlása. Hallókészüléket kapott, de hamarosan már az sem segített. A mélypont akkor érkezett el, amikor első éves főiskolásként a zeneórán várta, hogy a tanár elkezdje a diktálást. Csak várt, várt, aztán rájött, hogy a tanár valójában már be is fejezte. Sírva rohant ki az óráról. Romba dőlt az álma – és az egész élete.
Sötét hónapok következtek: Mandy teljesen bezárkózott fizikailag és lelkileg is. Nem tudta, hogyan kommunikáljon az emberekkel, dühös volt és elkeseredett, amiért ez történt vele, és sokáig ki sem mozdult a szobájából. Abbahagyta a főiskolát, és úgy tűnt, hogy énekelni sem fog soha többet.
Aztán szép lassan elindult benne valami. Egy érzés, ami azt súgta neki egyre erősebben, hogy ez így nagyon kevés. Nem azért született meg, hogy áldozatként túlélje a napjait – ennél ő sokkal többet szeretne az életében. Elkezdte elfogadni a történteket, alkalmazkodott a helyzetéhez, és egyre jobban visszatalált önmagához. Aztán egy napon édesapja megkérte, hogy énekeljen el egy dalt, amit ő majd gitáron kísér.
Mandy először azt hitte, édesapjának elment az esze, vagy egyszerűen csak nem akarja tudomásul venni, hogy lánya már nem képes énekelni. Mégis belement a dologba, és amikor az első hangok elhagyták a torkát, apja szemében könnycseppek jelentek meg. „Ennyire rossz?” – kérdezte tőle Mandy, de a csodálat és a meghatódottság könnyei voltak ezek. Minden hang a helyén volt.
Mandy újra elkezdett énekelni – immár teljesen siketen. Nemsokára pedig eljött az a pillanat is, amikor úgy döntött: kiáll a közönség elé is. Eleinte borzasztóan félt, de tudta, hogy ha még van esélye arra, hogy megvalósítsa az álmát, akkor a félelem nem tarthatja őt vissza.
Nem is tartotta. Annyira nem, hogy számos sikeres fellépés után úgy döntött, az egyik legnépszerűbb tehetségkutató show-ban, az America’s Got Talent-ben is megmutatja magát. Hogy mit művelt ott a színpadon, miközben a kitartásról szóló saját dalát énekelte, azt nehéz lenne szavakkal leírni, úgyhogy nézd meg inkább ezt a rövid videót:

Mandy most 29 éves. Azt csinálja, amit még egészen pici lányként megálmodott: énekel. Úgy, hogy nem hall semmit, jeltolmács segítségével kommunikál a zsűrivel, mezítláb áll ki a színpadra, hogy a talpain keresztül érezze a zene ritmusát, és az izmainak memóriáját használja a precíz hangképzésre. Mert hiába tűnt lehetetlennek, túl fontos volt az álma ahhoz, hogy csak úgy feladja.
Nem mindig úgy alakul az életünk, ahogy azt eltervezzük. De aki úgy dönt, hogy a boldogsága fontosabb, mint a körülményei, a félelmei és a kifogásai, az nem tud olyan mélyre kerülni, ahonnan ne lenne képes felállni. Aki kilép az önjelölt áldozatszerepből, és hajlandó kitartóan küzdeni, az előtt nincsen akadály.
És ez egyetlen határozott döntés kérdése.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Így mossák az agyadat csendben és hatékonyan

Hülyét csinálni abból lehet a legjobban, aki nem tudja, hogy éppen hülyét csinálnak belőle. Nem is kell előkotornunk általános iskolai emlékeinket ahhoz, hogy egy-egy „osztály balekja” személyében életszerű példát találjunk erre; elég csak körbenéznünk jelenlegi életünkben.
Nem, nem a tipikus lúzerekre gondolok, akiket csak a társadalmi szolidaritás ment meg az evolúció munkájától, hanem az átlagemberre. Azokra, akik reggel bemennek dolgozni és este hazamennek, törlesztik a banki hiteleket, megmondják nekik, hogy mit csináljanak, mit gondoljanak és mit ne – és mindeközben elhitetik velük, hogy szabadok. A dolog tragikomikus része az, hogy sokan tényleg el is hiszik.
Napjaink talán legkelendőbb árucikke a szabadság. Az emberek többsége kapkodja, mint a levegőt, miközben fel sem tűnik neki, hogy csak egy illúziót vásárolt meg. Egy olyan illúziót, ami instant örömforrást jelenthet ugyan, de ez többnyire néhány percnél nem tart tovább. Aztán kiürül a szervezetből, és szükség van belőle egy újabb adagra.
Ezért nyalják be annyian a politikai propagandát, és követnek vakon önjelölt népvezéreket, hiszen meg vannak győződve róla, hogy ezzel épp az áhított szabadságukat váltják meg. Ezért van az is, hogy az emberek jelentős része olyan munkát végez, amit nem is igazán szeret – vagy egyenesen utál –, mert elhiszi, hogy ennyi jutott neki, és így még legalább viszonylag szabad és biztonságos életet élhet. És ezért veszik meg rengetegen ész nélkül azokat a termékeket, amiket ügyes marketingesek az arcuk elé tolnak, megetetve velük, hogy ezektől lesz szabadabb és boldogabb az életük.

Túl nagy ár a semmiért

Sokan sokféleképpen adják el neked a szabadság illúzióját, de a cél mindig ugyanaz: a manipuláció. Az, hogy ne kelljen kényszeríteni Téged egy ideológia követésére, egy termék megvásárlására vagy egy helyzet elfogadására, hanem Te magad mondd azt, hogy „igen, ezt akarom!” Mert így sokkal hatékonyabb. Nem kell harcolni, nem vagy veszélyes, kevesebb energiába, időbe és pénzbe kerül elérni, hogy azt csináld, amit mondanak.
De még mielőtt az összeesküvés-elméletesek vagy az anti-összeesküvés-elméletesek erőre kapnak, megjegyzem: nem összeesküvés-elméletről beszélek, hanem egyszerű emberi tulajdonságokról. Olyanokról, mint kapzsiság és arrogancia az egyik oldalon, ostobaság és valahová tartozni vágyás a másik oldalon. Így talál egymásra eladó és vevő, függetlenül attól, hogy politikáról, vallásról, gazdasági társaságról vagy családon belüli dominanciáról van-e szó.
Az eladó többnyire jól jár (legalábbis rövidtávon), a vevő számára viszont a tranzakciónak mindig elég rossz az ár-érték aránya. Magyarul megszívja újra és újra, akárhányszor részt vesz a játékban. Túl sokat fizet a semmiért vagy a nagyon kevésért cserébe. Nézzük meg, hogy mik a leggyakoribb ilyen játszóterek.

Vedd meg a boldogságodat

Vegyük elsőként az embereket fogyasztóvá degradáló gazdasági társaságokat. Pontosabban azok döntéshozóit, akik ugyanolyan emberek, mint a többiek, csak erről gyakran megfeledkeznek (az időnként felbukkanó kivételek természetesen minden esetben tiszteletet érdemelnek). Számukra az elsődleges cél az anyagi haszon, minden más csak utána következik. Ha egyáltalán következik. Az emberek eszközzé válnak, akikkel csak annyit kell törődni, hogy megmaradjanak fogyasztónak, vagy ha kihullanak, akkor legyen helyettük utánpótlás.
Ha az ember mint élőlény kicsit is számítana ebben a képletben, ha kicsit is felelősségteljesen gondolkodna egy fogyasztási termékek eladásából élő vállalat, akkor nem kínálnának mérgeket alkohol, cigaretta, kozmetikum vagy akár egy egészségesnek kikiáltott műzli formájában.
Ehelyett mi történik? Emberek tömegei kajálják be, hogy ha valamire rá van írva, hogy epres, akkor az egészséges – még ha epret soha nem is látott a termék, ellenben E-számok tömkelegével tele van nyomva a megfelelő íz és állag érdekében. Ahogy azt is sikerült elhitetni a társadalom jelentős részével, hogy az igényesség és a jó társaságba tartozás szimbóluma az alkohol, a szabadságé a cigaretta, a vonzerőé pedig a kozmetikum.
Nem is a direkt reklámok okozzák a legnagyobb károkat – bár azok is erősen hatnak még a tudatalattinkra is –, hanem a közvetettek, amelyek a többség számára fel sem tűnnek. Megnézel egy filmet, és a kemény férfi hős vagy a független, erős nő alapvető kelléke a szájában a cigaretta. Vagy ott van a szex utáni cigi, ami sokakban már feltételes reflexszé erősödött mintakövetéssé vált. Aztán a bánatot alkoholba kell fojtani, de az ünnepléshez vagy a bulizáshoz is elengedhetetlen a pia. Közben pedig szenvedélybetegek milliói élnek önjelölt rabságban, teszik tönkre az egészségüket, és egy részük bele is hal csak azért, mert képtelen lemondani arról, amit gazdasági társaságok profitszerzés céljából vagy menő dolognak, vagy hatékony megoldásnak állítottak be számára.
De a rejtett manipulációval nemcsak a válogatott mérgek rád tukmálásánál találkozhatsz, hanem olyan ártatlannak tűnő dolgokban is megjelenik, mint a boltok készletének átrendezése. Úgyhogy legközelebb, amikor azon bosszankodsz, hogy már megint nem találod a lisztet, akkor jusson eszedbe, hogy ez nem véletlen. Ha mindig tudnád, hogy a gyakran vásárolt dolgok hol találhatóak, akkor kisebb eséllyel „botlanál bele” olyan dolgokba, amiket nem is akartál megvenni, de ha már ott van, bedobod a kosárba. Ahogy bedobod a csokit vagy a rágót is a kasszánál sorban állva, mert addigra már eljutottál a döntési fáradtságig, és egy-két apróság pluszban „már nem számít”.
A manipuláció még kifinomultabb formája az, amikor a gyerekeken keresztül hatnak a felnőttekre. A boltok polcain gyerekszem magasságba kerülnek a nekik tetsző dolgok (mert majd a gyerek eldönti, hogy mit vegyen meg neki a gondos szülő), és a gyorséttermek (amelyek „ételeinek” összetevőjéről most ne beszéljünk) sem jófejségből kínálnak gyerekeknek játék meglepetéseket és szórakoztató programokat.
Rengeteg példát tudnék még mondani a mindennapi agymosásra – az eredetinél kisebb méretűvé zsugorodott akciós csokitól kezdve a gyerekekkel és kutyákkal reklámozott termékeken át egészen a motivációt és a boldogságot árucikként forgalmazó önjelölt gurukig és MLM hálózatokig –, de ha picit figyelsz, akkor Te is nagyon könnyen észreveszed ezeket.
Ha viszont nem figyelsz, akkor a semmit is el lehet neked adni. Erre egyébként 2015-ben egy amerikai cég zseniális szarkazmussal rá is játszott, amikor a mesterségesen gerjesztett, őrült vásárlási lázról híres „fekete pénteken” konkrétan a semmiért kértek pénzt vásárlóiktól. Mindenki, aki 5 dollárt fizetett számukra, a cég előzetes ígéretéhez híven nem kapott semmit. A cég ezzel az akciójával közel 20 millió forintnak megfelelő összeggel gazdagodott.
Itt viszont legalább senki nem vert át senkit. Nem úgy, mint azokban az esetekben, amelyekkel Te is nap mint nap találkozol, ha nyitva tartod a szemed.

Legyél jó robot

A manipuláció másik két fontos játszótere a politika és a vallás. Mindkettőnek vannak tényleg emberi értékeket szolgáló képviselői, akik minden tiszteletet megérdemelnek, de sok az olyan ember is, aki saját céljai elérésének eszközeként használja e két terület valamelyikét (vagy mindkettőt). Ők azok, akiknek az az érdekük, hogy minél több jó robot kövesse őket, akik amik lehetőleg feltétel nélküli kiszolgálást biztosítsanak.
Egy robot akkor jó, ha könnyen irányítható a távirányítójával. Nem gondolkodik, nem kérdez, hogy miért jobbra vagy balra kell épp mennie, hanem ha azt a gombot nyomták meg, akkor arra megy. Nem pofázik vissza, ha valamivel nem ért egyet, hanem alapból egyetért és bólogat. Nem panaszkodik, hogy már megint miért rúgtak belé, miért rabolták ki, és egyáltalán miért cseszegetik egy távirányítóval, hanem szép csendben engedelmeskedik. Minden egyes nap. Mert jó robot.
A jó robottá nevelés az iskolában kezdődik. Oktatási rendszerünk legfontosabb célja nem az önkifejezésre, hanem a megfelelésre nevelés. Nem önállóan gondolkodni tanítják meg a gyerekeket (mert aki gondolkodik az veszélyes, hiszen nem irányítható), hanem visszamondani azt, amit a fejükbe tömtek.
Ilyen alapokkal indulnak neki a felnőtt életnek, ahol igénytelen TV-műsorokkal, ostoba reklámokkal és uszító plakátkampányokkal tovább folytatódik a már nem is annyira rejtett manipuláció. Mert már elrejteni sem kell, mehet ez nyíltan is, úgyis megeszi az érzelmileg manipulált tömeg. Ahogy megeszi azt is, hogy Hunyadi Jánosként babakocsis migránsoktól kell megmenteni a hazát,  (ugye azt is észrevetted, hogy a menekültek idegen szóval való megnevezése is a rejtett manipuláció egy hatékony formája?), vagy hogy salátatörvények megszavaztatásával olyan rendeletek lépnek életbe, amikről az emberek többségének fingja nincs, hogy valójában mit is jelent.
Ahogy Konfuciusz mondta: „Minél több a rendelet, annál nagyobb a rendetlenség.” De amíg az emberek többsége nem veszi észre, hogy hülyének nézik, addig hülyének is fogják nézni – és ennek minden következményét ő viseli.

Intravénásan kapott kulturális méreg

Végül nézzük a legveszélytelenebbnek tűnő, és épp ezért a legveszélyesebb területet: a kultúrát. Igen, most következnek az eretnek gondolatok. Mert ugye mindenki tiszteli a nagy költőket és a hagyományokat, megdobogtatja szívét a Himnuszunk, és lelkesen tanítja gyermekeinek a népdalokat – csak közben észre sem veszi, mennyi kárt okoz önmagának és embertársainak.
Nehéz eldönteni, hogy van-e ebben tudatos manipuláció, vagy egyszerűen ostoba hagyományőrzésről van szó, de a végeredmény szempontjából teljesen mindegy: olyan kulturális mérgeket szívunk magunkba gyermekkorunktól kezdve, amelyek nagymértékben befolyásolják a gondolkodásunkat – és így az egész életünket.
Belegondoltál már például abba, hogy a meséinkben hol vannak a hősnők, akik megvalósítják az álmaikat? Miért csak megmentőre váró női szerepek vannak, és miért mindig a férfi az, aki biztosítja a happy end-et? Vajon ez a burkolt szexizmus nem tesz rá egy lapáttal arra, hogy a nőknek még mindig küzdeniük kell azért, hogy a saját céljaik felé haladhassanak, a férfiak jelentős része még mindig fontosabbnak tartja saját szerepét a család boldogulásában, a kisbabával otthon lévő anyákat pedig lazán vakációzóknak gondolják?
És vajon az egymás elfogadására, a megbocsátásra és az élet tiszteletére tanító gondolatok helyett miért olyan agresszióval, bosszúvággyal és nehezteléssel átitatott művekkel tömjük a gyermekek agyát, mint a Piroska és a Farkas, a Jancsi és Juliska, vagy akár a Gólya, gólya, gilice című csodálatos gyermekdalunk? Hol vannak itt a valódi értékek? Mikor találkoznak a gyerekek például a Gandhi által nagyon szépen megfogalmazott bölcsességgel: „A szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul.” ?
Aztán itt van a Himnuszunk: ez a meghatónak és szépnek kikiáltott nemzeti ereklye, amit meghallva a szenvedés, az önsajnálat és a tehetetlenség nehezedik rá az ember szívére, hatékonyan hozzájárulva ahhoz, hogy elhiggyük magunkról és az egész magyarságról, hogy tényleg a világ áldozatai vagyunk. És pontosan ezért válunk azzá – mert ahelyett, hogy a múlton rinyálnánk és a jövőtől félnénk, akár meg is élhetnénk a jelent, szebbé tehetnénk a saját életünket és a környezetünket, és a mástól várt segítséget megadhatnánk magunknak.
Pedig vannak a kultúránknak értelmes és előremutató részei is, csak valahogy azok kevesebb hangsúlyt kapnak.

A nálam nagyobb ellenség elve

Az emberi manipulációnak alapvetően két formája létezik: tudatos és nem tudatos manipuláció. Az első gyökere a hatalomvágy és a kapzsiság, a másodiké a közöny és az ostobaság. Az ellenszer pedig mindkét esetben ugyanaz: figyelem, tanulás és önreflexió.
Az ostobaságból elkövetett nem tudatos manipuláció esetében – ilyen például egy gyermek jóhiszemű félrenevelése vagy egy mérgező kulturális berögződés őrizgetése – az imént említett három ellenszer alkalmazása elég is a változáshoz. Persze ez sem könnyű menet, de aki akar, az rengeteget tud fejlődni benne. A tudatos manipulációra viszont érdemes még néhány szót szánni, hogy jobban megértsük, valójában mi is zajlik.
Tulajdonképpen egy egyszerű pszichológiai elvről van itt szó: ha el akarsz érni valakinél valamit, ám ez részéről áldozatot követel, akkor mutass neki a Te alternatívádnál egy rosszabbat, és hitesd el vele, hogy éppen attól készülöd megmenteni őt. Vagy kicsit élethűbb megfogalmazással így szól ugyanez: ha kártevő vagy, és nem szeretnéd, hogy ez kiderüljön, akkor kiálts ki valakit magadnál nagyobb ellenségnek, önmagadat pedig a megmentőnek.
Így hitették el az emberekkel például a szenvedélybetegségekből megélő cégek azt, hogy a magánytól és a jelentéktelenségtől mentik meg őket, így vált a kormány a magyarság idegenektől való megmentőjévé, így lettek a kozmetikumok a kisebbrendűségi érzés és az egyedül maradástól való félelem ellenszerei, és így történhet meg az is, hogy mindenféle szemétből összerakott, ételnek nevezett termékeket áruló gyorséttermek a stressztől mentik meg az embereket. Legalábbis ezt szeretnék elhitetni magukról ezek az érdekcsoportok – és sokan tényleg el is hiszik az arcukba tolt hazugságot.
Ezek után megmosolyogtató, hogy mennyien félnek a földönkívüliektől, pedig a földlakóktól sokkal inkább kéne.

Figyelj a részletekre

Túlzásnak érzed mindezt? Pont azért tűnik annak, mert ezek a dolgok annyira beépültek a kultúránkba, hogy már természetesnek vesszük őket. Menő cigizni, menő piálni, menő kibeszélni az embereket, menő gyűlölni más nemzeteket, menő lenézni a nőket, menő másokon keresztülgázolni.
Pedig mindez nem menő. Ez szégyen. A társadalom szégyene. És az egyéni ember kudarca. Ettől nem lesz senki sem értékes – a valódi értékek egészen másról szólnak.
Akkor vagy igazán értékes, ha egészségesen élsz, és nem hanyagolod el önmagad. Akkor vagy igazán értékes, ha odafigyelsz a környezetedre, kedves és tisztességes vagy. Akkor vagy igazán értékes, ha segítesz másoknak, jó példát mutatsz a gyerekeknek – és a felnőttek közül azoknak, akiknek még lehet. Akkor vagy igazán értékes, ha elültetsz egy fát, megmentesz egy állatot, tiszteled az élet minden formáját, és elfogadod mások különbözőségét.
Akkor vagy igazán értékes, ha pia nélkül is hülyére tudod röhögni magadat a barátaiddal, ha cigi nélkül is erős és kitartó tudsz lenni, és ha kórházba járogatás nélkül töltöd életed második felét. Akkor vagy igazán értékes, ha nem egy-egy rád tukmált terméktől érzed 15 percig egyedinek és szabadnak magad, hanem belülről, tiszta szívből az vagy. Akkor vagy igazán értékes, ha nem mások céljainak rabszolgája vagy, hanem megvalósítod a sajátjaidat. Akkor vagy igazán értékes, ha békében vagy önmagaddal és a világgal.
De nem kell azon görcsölnöd, hogy számtalan módon próbálnak manipulálni nap mint nap; elég, ha csak picit jobban odafigyelsz, és elgondolkozol azon, amit tapasztalsz. Főleg az apró részleteken, amik igazán számítanak.
Mert ha csak passzív résztvevője vagy az életednek, akkor úgy kúsznak be a fejedbe a gondolkodásodat befolyásoló mérgek, hogy észre sem veszed azokat, és hamarosan már nem a saját életedet éled, hanem azt, amit mások neked szántak.
Ugye érzed a különbséget?
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A folyó tanítása – egy tanmese a görcsös ragaszkodásról

Szeretjük a biztonságot. Annyira, hogy görcsösen ragaszkodunk hozzá még akkor is, ha valójában nem is létezik. Mert valamilyen furcsa logika szerint úgy gondoljuk, hogy egy folyamatosan változó világban a változástól való elzárkózás biztonságot jelent.  Képesek vagyunk elhinni, hogy ha valami nem jó, de nem teszünk semmit, akkor majd valahogy mégis jó lesz. Persze hamar felismerjük, hogy magától semmi nem lesz jobb picit sem, de ahelyett, hogy változtatnánk, mástól várjuk – vagy akár elvárjuk – hogy biztosítsa a boldogságunkat. Erről szól Richard Bach mély mondanivalójú története.
*****
Egy kristálytiszta vizű, nagy folyó mélyén különös lények éltek. A folyó csendesen hömpölygött felettük a maga természetességével – nem törődve azzal, hogy éppen fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, jó vagy gonosz lény felett halad el. A lények a folyó medrében lévő gallyakba és kövekbe kapaszkodva éltek. Görcsösen kapaszkodtak, hogy ellenálljanak a folyó áramlásának – ebből állt az életük, ezt tanulták születésük pillanatától fogva.
Egy napon azonban az egyik lény így szólt: „Elegem van már ebből a folyamatos kapaszkodásból. Bár nem látom a szemeimmel, de bízom a folyóban, hogy tudja, merre tart. Nem kapaszkodom tovább görcsösen, hadd vigyen az áramlat arra, amerre akar. Belehalok az unalomba, ha csak kapaszkodnom.”
A többiek csak nevettek rajta, és ezt mondták neki: „Te megbolondultál! Ha elengeded az ágadat, az áramlat, amit annyira imádsz, hozzávág a kövekhez és szétzúzza a testedet! Biztos lehetsz benne, hogy hamarabb belehalsz abba, mint az unalomba!”
De ez az egy lázadó lény nem törődött a többiek véleményével: elengedte az ágát és átadta magát a folyó áramlásának. Hozzá is csapódott a sziklákhoz keményen, ám miután nem volt hajlandó újra belekapaszkodni az ágakba, a folyó szépen egyre feljebb emelte a mélyből. Immár szabad volt, és sziklához sem csapódott többé.
A folyómederben élő lények pedig elkezdtek ámuldozva beszélni róla: „Nézzétek, csoda történt! Egy olyan lény, mint mi, de ő repülni tud! Eljött a Megváltó, hogy megmentsen mindannyiunkat!”
A folyó áramlásával sodródó lény ekkor így szólt hozzájuk: „Kicsivel sem vagyok több nálatok. Ha én Megváltó vagyok, akkor Ti is azok vagytok. A folyó mindannyiunkat felemel, ha elég bátrak vagyunk, hogy elengedjük a görcsösen szorított ágainkat. Mert ez az életünk igazi értelme: az utazás, a kaland!”
A többiek azonban még nagyobb áhítattal kiáltozták: „Eljött a Megváltó!” És mire újra felnéztek, társuk már a folyó áramlásával haladva eltűnt a szemük elől. Ők pedig magukra maradtak, és továbbra is görcsösen kapaszkodva az ágaikba elkezdtek legendákat gyártani a Megváltóról.
/A tanmese eredeti formájában Richard Bach Illusions c. művében jelent meg./
*****
Sok furcsa lény él közöttünk. Olyanok, akik görcsösen ragaszkodnak a megszokott kis életükhöz, és bár szoronganak és panaszkodnak miatta, a változásért mégsem tesznek semmit. Olyanok, akiknek fontosabbak a félelmeik és a kényelmük, mint az álmaik. Olyanok, akik már nem hisznek önmagukban, ezért másokat is megpróbálnak visszahúzni. Olyanok, akik a csodára várnak – ahelyett, hogy felfedeznék azt önmagukban.
Mert a csoda, amire annyian várnak, mindannyiunkban ott van.
Nagy köszönet Zsókának, hogy figyelmembe ajánlotta ezt a tanmesét. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Az egyik legveszélyesebb csapda, amit magadnak gyártasz

Egy ember számára a második legveszélyesebb élőlény a Földön egy másik ember. Az első önmaga. Mert bár másoktól könnyen elszenvedhetsz súlyos lelki vagy testi sérüléseket, de amint ezt megelégeled, ki tudod zárni az ilyeneket az életedből. Akár azonnal is, de ha a körülmények miatt úgy nem megy, akkor megfelelő stratégiát követve záros határidőn belül kulcsra zárhatod előttük az ajtódat. Önmagad elől azonban nem tudsz elmenekülni.
Átmenetileg persze elhitetheted magaddal, hogy igen – ezért van annyi üres tekintetű, az életébe belefásult, közönyös ember, ezért van annyi szenvedélybeteg, és ezért van annyi másokat lenyomni próbáló seggfej is –, azonban idővel egész biztosan elbuksz ebben a versenyben. Aki önmagának árt, az vereségre van ítélve.
Sokan mégis ezt teszik. Rengetegen okoznak kárt maguknak fizikailag (akár szándékosan, de többnyire inkább csak leszarva az egészségüket – egészen addig, amíg el nem veszítik azt), és még többen vannak azok, akik saját elméjüket állítják az önpusztítás szolgálatába. Ennél hatékonyabb fegyver nem is létezik. Amit ugyanis a fejedben megalkotsz és valóban elhiszel, az válik fizikai valóságoddá – akár pozitív, akár negatív dologról van szó.
Nem, semmi vonzás törvénye, „az egész Univerzum a Te seggedet nyalja”, meg hasonló, manapság nagyon divatos szlogeneket nem kívánok lobogtatni. Egyszerű tapasztalatról beszélek. Arról, hogy hajszoltam már magamat stroke-ba, és álltam már fel onnan. Arról, hogy sok olyan embert ismerek, aki még nálam is mélyebbről jött vissza, holott orvosilag az esélye gyakorlatilag nulla volt. És arról, hogy láttam már végleg elveszni olyan embereket, akiknek sikerülhetett volna visszatérni az életbe, ha hittek volna benne.
Az emberi agy csodálatos dolgokra képes – akár építésről, akár rombolásról van szó. Ez utóbbinak rengeteg módja van, de most kifejezetten egyet nézzünk meg. Az egyik legveszélyesebbet. Egy olyan csapdát, amit saját magunknak gyártunk, aztán egyből bele is sétálunk.

Bezzeg ő…

Mindig egy apró gondolatfoszlánnyal kezdődik. Egy ártatlannak tűnő gondolattal, ami aztán rákos daganatként vészes gyorsasággal nő egyre nagyobbra és nagyobbra, felfalva az egészséges gondolataidat. Valami nem jön össze, vagy már alapból sem érzed jól magad a bőrödben, és körbenézve azt látod, hogy másoknak mennyivel jobb. Ezzel pedig már meg is alkottad a biztos kudarc receptjét. Ha szeretnéd garantáltan megkeseríteni az egész életedet, akkor hasonlítgasd magad másokhoz.
„Bezzeg ő gazdag és sikeres, nekem meg szar sem jutott!”
„Bezzeg ő még két gyerek mellett is tud időt szánni magára, én meg ilyen selejt vagyok!
„Bezzeg ő boldog párkapcsolatban él, én meg már mióta egyedül rohadok!”
„Bezzeg ő könnyű életet él, engem meg sorra érnek a csapások!”
Ami ilyenkor történik, az nem más, mint az instant áldozatszerep felvétele. A saját értékeidet megtagadva, másokét pedig felmagasztalva felállítasz egy emberek közötti rangsort (mintha létezhetne ilyen), amelyen természetesen jó alulra helyezed magad. Mindez nem jelentene akkora veszélyt, ha ugyanilyen gyorsan észre is vennéd, hogy mi történik éppen, és feltennéd magadnak a kérdést: te jó ég, mi a francot csinálok? Lent vagyok a gödörben, erre még lejjebb ások?
Mert aki saját kudarcait mások sikereivel méri össze, az pontosan ezt teszi. Mintha élete során nem rúgnának belé elegen amúgy is, rúg magába ő is még párat.

Amikor a halak fára másznak

Amikor ilyen értelmetlen hasonlítgatásokat látok (ami nagyon gyakori személyes formában is, de intézményes keretek között az oktatási rendszerben, a munkahelyeken és még nemzeti szinten is), akkor mindig eszembe jut egy Einsteinnek tulajdonított, valószínűleg nem tőle származó idézet. De nem is a szerző személye a fontos, hanem maga a gondolat, ami így szól:
„Mindenki egy zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy mennyire tud fára mászni, akkor egész életét abban a hitben éli le, hogy hülye.”
Így van ez akkor is, ha mások sikere alapján ítéled meg a saját életedet. Ennek a versenynek semmi értelme nincsen. Nem is ugyanazon a pályán futtok. Megélted valaha is azt, amit a másik ember, akihez hasonlítgatod magadat? És ő megélte azt, amit Te? Ugyanazt a nevelést kapta, ugyanabban a környezetben nőtt fel, ugyanazok a hatások érték, ugyanazok az akadályok kerültek az útjába, ugyanazok az életkörülményei, ugyanolyan képességekkel rendelkezik, és pontosan ugyanannyira tudja fejleszteni ezeket? És ha valamiben jobb vagy „szerencsésebb” nálad, vajon az életének minden területére igaz ez?
A válaszon Te sem gondolkodtál sokat, igaz? Akkor azon miért agyalsz annyit, hogy másoknak milyen az élete, és a Tiéd miért nem olyan? Nem is biztos, hogy jól járnál egy olyan élettel, mint azé, akihez a sajátodat hasonlítod. Nem tudhatod, hogy ő milyen terheket cipel, amik számodra láthatatlanok. Nem tudhatod, hogy segítik-e őt mások, és nem tudhatod azt sem, hogy később hogyan alakul majd az élete. Nem tudhatod, és nem is rád tartozik.
Még ha valóban jobb helyzetben is van éppen valaki nálad, akkor sincsen értelme ezen agyalnod, mert két élet soha nem csere-kompatibilis egymással. Ő éli az övét, Te éld a sajátodat. Például azt az időt és energiát, amit hasonlítgatásra és önmarcangolásra szánsz, akár az életed szebbé tételére is fordíthatod.

Mélyre nyúló gyökerek

Természetesen ennek a sokakra jellemző, eleinte csak improduktív, később azonban veszélyesen önpusztítóvá is váló gondolkodásnak is megvan a pszichológiája. Egy gyermekkorból hozott, nevelés által átvett, torz értékrend eredménye ez, amire evolúciós örökségünk, valamint a technikai fejlettségünkből adódó emberi arroganciánk is rásegít.
Kezdjük a neveléssel, mert ennek van a legnagyobb szerepe. A hasonlítgatás szülői minta, amit már az anyatejjel együtt magába szív rengeteg gyermek. Amikor a felnőttek azt hiszik, hogy nem is érti még, mi zajlik körülötte, ő már figyeli a szavakat (eleinte az értelmüket ugyan nem tudja még, de a hangsúly, a hanglejtés és a nonverbális kommunikáció minden eszköze nagyon hamar érthetővé válik számára), figyeli a tetteket, és figyeli az ismétlődő mintákat.
Amikor a szülők irigykednek másokra, vagy szidnak másokat, akkor a gyermek megtanulja, hogy vannak, akik jobbak, és vannak, akik rosszabbak. Nem egy-egy dologban, hanem általánosan. Felépül benne egy mesterségesen generált, teljesen szubjektív rangsor, amin vagy mások fölé, vagy mások alá helyezi önmagát.
Sok szülő ráadásul közvetlenül össze is hasonlítgatja gyermekét másokkal: „Bezzeg a Pistike ötöst kapott, Te meg egy szaros hármast! Bezzeg az én gyerekem nem tud megmaradni a seggén, a Juliskáéké meg olyan nyugis!” A gyermek pedig szépen cipeli a zsákjában ezt a szülőktől, más felnőttektől és az iskolától kapott terhet, ami akár egész hátralévő életében nyomhatja a vállát.
Ehhez jön hozzá az az evolúciós folyamat, ami az emberi agy jelenlegi működéséhez vezetett. Az agyunk egyszerűsít. Túl sok az inger, ezért csak a lényegre koncentrálunk – minden mást hamar kidobunk, vagy még a bejutása előtt kiszűrünk. Annak van súlya, ami a túlélésünk, a boldogulásunk szempontjából fontos – ha pedig némi érzelmi intelligencia is szorult belénk, akkor annak is, ami a környezetünk számára jó.
Agyunk szelekciós munkája evolúciós szempontból is előnyös, és az életünket is sok szempontból egyszerűbbé teszi, azonban könnyen csapdába is eshetünk általa. A kategorizálás és egyszerűsítés ugyanis szükségszerűen kivetítéshez, általánosításhoz vezet, aminek egyenes következménye, hogy nem azt látjuk, ami van, hanem azt, amit látni akarunk.
Torz gondolkodásunk harmadik oka az emberi arrogancia. Ez vezet azokhoz a buta kérdésekhez, amelyek nagymértékben hozzájárulnak az áldozatszerepben ragadáshoz. „Miért pont én? Miért pont velem történt ez? Miért nem lehet nekem is olyan jó az életem, mint másé? Miért csak én szívok? Miért van ellenem a világegyetem?”
Erre egész egyszerűen azt lehet válaszolni, hogy „miért ne?”. Miből gondolja bárki is, hogy a világ működésének egyetlen célja az ő boldogságának biztosítása? Mintha a Nap kizárólag érte kelne fel, a táplálékát biztosító élőlények azért születtek volna meg, hogy érte haljanak meg, és minden embertársa azért létezne itt a Földön, hogy az ő ideális körülményeit biztosítsa. Hát mi ez, ha nem ostoba arrogancia?
Aki gyermekként azt kapja útravalóként, hogy a saját értékét másokhoz kell mérni, annak felnőttkorára nagyon nehézzé válik a zsákja. Márpedig a legtöbb ember ezt kapja. A jó hír viszont az, hogy bárki bármikor dönthet úgy, hogy csak a valóban hasznos tudást őrzi meg, és a szemetet kitakarítja. Mert gyermekként még senkinek nem felelőssége a saját életének irányítása, de felnőttként már igen.

A legjobb önmagad

Természetesen nem kell mindennel szembemenned, ami eddig az agyadban valóságként létezett. Nem is tudnál. Agyunk működéséből fakadóan óhatatlanul észreveszed, ha valaki jobb vagy szebb nálad. Azt viszont érdemes tudnod, hogy ez a  másodperc töredéke alatt meghozott ítéleted milyen körülmények között született.
Először is, az önmagadról kialakult teljes képet (ami akár igaz, akár nem, de számodra teljes) összehasonlítod egy másik emberről látott kép részlettel. Mert az ő teljes képét egészen biztosan nem láthatod. Ez így igazságtalan és félrevezető. Mintha egy egész festményről akarnál véleményt mondani az alapján, hogy az azt takaró vásznon lévő pici lyukon néhány ecsetvonást megláttál belőle.
Aztán a „jó” fogalmán is érdemes elgondolkodnod. Mert mi a jó és mi a rossz valójában? Az, amit Te annak gondolsz. Ha megeszed a csirkét vagy a répát, az neked jó, mert nem maradsz éhes, ők viszont nem biztos, hogy osztoznak veled az örömödben. De még ha azt hiszed, hogy jót teszel valakivel, akkor sem biztos, hogy igazad lesz. Gondolj csak arra, amikor segíteni akartál egy másik embernek, de csak nagyobb gondot okoztál neki, mint ami azelőtt volt.
A mércéd tehát relatív. Ha valaki valamiben jobb nálad, az nem azt jelenti, hogy mindenben jobb az élete, vagy hogy bármilyen szempontból is fölötted áll. Mindössze annyit jelent, hogy abban az egy (vagy néhány) dologban szerinted jobb helyzetben van. Vagy azért, mert megdolgozott érte, vagy azért, mert a körülményei kedvezőbbek voltak. Senki nem jobb vagy rosszabb nálad; egyszerűen csak más.
Ha idáig eljutottál, akkor rájössz, hogy a hasonlítgatásnak semmi értelme nincsen. Az egészséges inspirációnak van: megnézheted, hogy valaki mit csinál jól, milyen körülményei vannak, mit ért el önmagához képest, és mi az, amit Te mindebből hasznosítani tudsz. Hogyan jutsz közelebb a saját céljaidhoz ezáltal? Akár úgy, hogy tanulsz tőle valamit, akár úgy, hogy leszarod és mész tovább az utadon, nem pazarolva fölösleges energiát arra, hogy miért nem vagy olyan, mint ő. Nem leszel olyan. És ez nagyon jól van így.
Nem azért vagy itt a Földön, hogy valaki másolata legyél. Sem a tulajdonságait, sem a képességeit, sem az életét, sem a vélt vagy valós boldogságát nem kell lemásolnod. Nem is fog menni – így legfeljebb egy folyton görcsölő, hiteltelen másolat lehetsz. Az irigykedés, a görcsölés, az önostorozás mind negatív energia, ami csak blokkol abban, hogy teljes, kiegyensúlyozott életet élj. Olyan életet, ami a Te körülményeiddel, a Te lehetőségeiddel, a Te képességeiddel a Te boldogságodat eredményezi.
Ne olyan akarj lenni, mint mások, hanem legyél önmagad. Ne mindenben a legjobb akarj lenni, hanem legyél a legjobb önmagad. Az egyetlen ember, akihez igazságosan hasonlíthatod magad, az a tegnapi önmagad. Ha jobb, bölcsebb, boldogabb, értékesebb vagy nála, akkor jó úton haladsz. Ő az egyetlen valódi ellenfeled. Ellenfeled, nem pedig ellenséged. Önmagad ellenségévé akkor válsz, ha másokhoz hasonlítgatva elkezded ostorozni magadat.
Az emberi agy csodálatos dolgokra képes – akár építésről, akár rombolásról van szó. És a legcsodálatosabb dolog az, hogy a kettő közül Te választhatsz.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – 80 évesen is csúcsformában

Érdekesen működünk mi, emberek. Szeretünk belekényelmesedni abba, amink van, aztán pánikba esünk, ha valami nem az elképzeléseinknek megfelelően alakul az életünkben. Nem ápoljuk a testi és lelki egészségünket, de az orvostól meg az államtól elvárjuk, hogy később helyrehozza azt. Az emberek többsége nem akarja irányítani a saját életét, csak a külső körülményekre reagál. Irigykedve nézi azt, aki sikeres, de ő maga nem tesz semmit a saját sikeréért.
Persze valahol érthető a dolog. Az oktatási rendszer és nagyon sok szülő is megfelelésre neveli a gyerekeket, nem pedig önkifejezésre. A fejükbe táplált információk pontos visszaadására, nem pedig az álmaik megvalósítására. Ezért nem hisznek magukban annyian, és ezért nem is tesznek igazán semmit a céljaikért. Követik a számukra kijelölt utat, és még ha le is mernek térni róla, akkor is feladják az első akadályhoz érve.
De nem feltétlenül kell ennek így történnie. Lehet az életet szeretve, túlcsorduló energiával és lelkesedéssel is élni. Ahogy az a fiatal hölgy, aki minden egyes nap hajnali fél 3-kor kel, lefut több mint 15 kilométert, majd reggel fél 8-kor már az edzőteremben van, és saját edzése után másoknak is tart órát.
Ő Ernestine Shepherd. 80 éves. Igen, jól olvastad: ez a fiatal hölgy 80 éves, és kirobbanó formában van. Ő nem vette komolyan, hogy ennyi idősen már betegen, szenvedve, a halált várva kéne kihúznia a napjait. Neki az nem volt elég, többre vágyott. Valódi életre. Olyan életre, ahol mosolyogva kel fel, azt csinálja, amit szeret, és jól érzi magát a bőrében.
Persze sokan ilyenkor azt mondják, hogy neki könnyű, mert jó a genetikája, meg szerencsés, meg amúgy is egész életében ezt csinálta, stb. (tetszőleges kifogás behelyettesítő ide). Csakhogy az a helyzet, hogy Ernie 56 éves koráig nem sportolt semmit. Tényleg semmit. Gyerekkorában még az iskolai testnevelés alól is fel volt mentve, mert egy autóbalesetben sérülést szenvedett. Aztán elteltek hosszú évtizedek, és egy gyorskaján és süteményen élő, a testmozgást hírből sem ismerő ember lett belőle, aki egy középiskola portásaként még a munkája révén sem sokat mozdult meg.
Aztán elege lett. Neki is és a nővérének, Velvetnek is. Amikor a közelgő fürdőruhaszezon előtt ismét nem szívesen néztek bele a tükörbe, eldöntötték, hogy változtatnak. Elkezdtek konditerembe járni, de Ernie nem sokáig tartott ki. Velvet eredményeit és versenyzői ambícióit látva azonban ő is visszacsábult az edzőterembe, és egymást inspirálva folyamatosan fejlődtek.
Aztán bekövetkezett a tragédia: Velvet beteg lett és hamarosan távozott is. Ernie teljesen összetört, abbahagyta az edzést, depresszióba süllyedt és pánikrohamai voltak. Egy sötét időszak kezdődött, aminek két évvel Velvet halála után lett vége. Ernie összekapta magát újra, és ismét lement az edzőterembe, hogy önmagáért és testvére emlékéért is megmutassa, mire képes.
(h/t: brightside)
Ahogy mondani szokták, az egészség jeltelen. Amíg van, természetesnek vesszük, és csak az tűnik fel, ha már elvesztettük. Az viszont nagyon. Utána pedig a kétségbeesett kapálózás vagy a fáradt beletörődés következik. És akkor jön ez a 80 évesen is fiatal és életerős hölgy, aki megmutatja, hogy lehet ezt másképp is csinálni.

Ernestine Shepherd 2010-ben a világ legidősebb testépítő női versenyzőjeként bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Azóta is megállíthatatlan, és nemcsak a saját életét tette szebbé, hanem rengeteg embert inspirál edzőként, valamint országszerte motivációs előadásokat tartva. És hogy mi a sikerének a „titka”? Semmi. Nincsen titok. Rendszeresen mozog, egészségesen táplálkozik, sok vizet iszik, szerető családja van, és amit csinál, azt szívből csinálja.
Ezért tud olyan életet élni, amire az emberek többsége a karját széttárva azt mondja: lehetetlen. Pedig nem az. Senki számára nem az, aki megbecsüli az életét, és szereti önmagát annyira, hogy a testét és a lelkét is ápolja. Nem görcsösen, nem kényszerből, hanem szívből.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Biztos út a csalódáshoz

A legtöbb ember élete során újra és újra beleesik egy hatalmas tévedésbe. Pedig egy-két alkalom után tanulhatnánk belőle – miután a nagy reményeket letarolja egy újabb csalódás, és ismét a padlón találjuk magunkat. Tanulhatnánk belőle, mégsem tesszük. Inkább megszenvedjük újra és újra ugyanazokat a köröket. A tévedésünk pedig egész röviden annyi, hogy egy másik embertől tesszük függővé a saját boldogságunkat.
„Majd ha lesz valakim, akkor boldog leszek.”
„Majd ha a társam megteszi ezt meg ezt meg ezt meg ezt, akkor minden szuper lesz.”
„Majd ha a szüleim/rokonaim/gyerekeim rendben lesznek, én is rendben leszek.”
„Majd ha a főnököm/kollégám változtat a hozzáállásán, én sem leszek ilyen frusztrált és megkeseredett.”
Vagyis ha a külső körülmények számunkra megfelelőek, akkor (és csak akkor) majd képesek leszünk boldogok lenni. Csakhogy ez egy hazugság. Önmagunkat és a környezetünket is keményen becsapjuk, ha ilyen feltételrendszerbe erőltetve éljük az életünket.
Ahogy a mondás tartja: „Soha ne add a boldogságod kulcsát másik ember kezébe.” Hogy miért, annak többféle oka is lehet, de a végeredmény szempontjából nincsenek nagy különbségek: meg fogod szívni. Méghozzá jó eséllyel nagyon.

Sokféle út ugyanabba a gödörbe

Egész biztosan veled is előfordult már párszor: valaki mástól vártad a jólléted beteljesülését, és pofára esés lett a vége. Volt, amikor azonnal, de olyan is előfordult, hogy eleinte jól alakultak a dolgok, később azonban már nem volt olyan szép és jó minden. Az ideális(nak képzelt) kapcsolat változott, a hibák előjöttek, a másiktól (el)várt dolgok vagy akadozva, vagy sehogy sem érkeztek, konfliktusok születtek meg és erősödtek fel.
Aztán rájöttél, hogy tulajdonképpen egyedül vagy. Még ha a másik ember támogat is sok mindenben, még ha a konfliktushelyzetek feloldásában is közreműködik, akkor is vannak olyan dolgok, amiket egyedül kell megoldanod, vannak olyan csaták, amiket egyedül kell megvívnod, és van egy életed, amit egyedül Te tudsz irányítani – ha hajlandó vagy ezt a felelősséget felvállalni.
Sok ember nem hajlandó erre. Inkább csak várakozik, hogy a körülményei valahogy majd megfelelővé váljanak. Inkább másokra mutogat, hogy miért nem tették még őt boldoggá (természetesen ennél árnyaltabban fogalmazva, de végeredményben pontosan ezt az üzenetet közvetítve). Ahelyett, hogy ő maga tenne valamit a saját boldogsága érdekében, inkább mástól várja ezt, és vagy önsajnálatba süllyedve mérgezi önmagát, vagy hatalmi szerepkörbe „emelkedve” (ahol az emelkedés csak a saját szubjektív skáláján valósul meg) frusztrált cseszegetéssel mérgezi a környezetét. Ez a két menekülőút létezik, ha valaki nem hajlandó a saját életét irányítani.
Pedig viszonylag hamar meg lehet tanulni, mi történik akkor, ha bárki más kezébe nyomod a boldogságod kulcsát: soha nem fogja neked kinyitni vele azt az ajtót, aminek a kinyitását tőle várod. Egész egyszerűen azért, mert nem képes rá. A legtöbb embernek még a saját élete is elegendő kihívást jelent, a saját boldogságát is keresgéli, a Tiéddel pedig pláne nem tud mit kezdeni. Erre Te odamész hozzá, és simán rábízod a kulcsodat?
Ne legyenek illúzióid: el fogja hagyni. Méghozzá úgy hagyja el, hogy még csak fel sem tűnik neki. Ő csak éli az életét, és amikor számon kéred tőle, hogy mit tett, értetlenül néz rád, vagy ösztönből visszatámad. Nem érti, mi a bajod, hiszen nem is tud róla, milyen fontos feladatot adtál neki – akaratán kívül. Ő csak keresi a saját boldogságát, jó esetben odafigyel rád is, de arról nem volt szó, hogy két emberért is ő felel. Még az egy is sok neki olykor.
Aki pedig már egyensúlyban van önmagával, az egyből észreveszi, ha a kezébe nyomnád a kulcsodat, és nem hagyja, hogy ezt megtedd. Nem azért, mert önző vagy érzéketlen, hanem azért, mert pontosan tudja, hogy nem ő fogja megválaszolni életed fontos kérdéseit. Ő csak segíteni tud abban, hogy visszatalálj önmagadhoz, és belül megtaláld a saját válaszaidat.
Aztán vannak olyanok is, akik visszaélnek azzal, hogy a kezükbe adod az életed irányítását. Fogják a kis kulcsodat, és eldobják a francba – jó messzire, lehetőleg egy szennyvízcsatornába, hogy véletlenül se találd meg újra. Te pedig a sötét vájatban nyakig szarosan keresgélheted, és ha újra meg is találod, már gusztusod sincsen hozzá, hogy bármit is kinyiss vele. Így jársz egy másokon indulatból keresztülgázoló seggfejjel, vagy egy másokat az érzéseik alapján manipuláló pszichopatával. Maradandó károsodást tudnak okozni a lelkedben, amit nagyon nehéz utána helyrehozni. Nem lehetetlen, de nagyon nehéz.
És ha nem kezdesz semmit a tapasztalatoddal, akkor ismét csak két út marad számodra: vagy magadba zárkózol, vagy újra belecsúszol ugyanabba a tévedésbe. Az előbbi megkeseredettséghez, bizalmatlansághoz és felszínes emberi kapcsolatokhoz vezet, az utóbbi pedig újabb és újabb fájdalomhoz, csalódáshoz, gödörből gödörbe való bukdácsoláshoz.
Ezért nem jó, ha másokra bízod a boldogulásodat. Emberi kapcsolataink nagyon fontosak, de nem mindenhatóak.

Nem az ő feladata

Érdemes megértened, hogy mi is zajlik olyankor, amikor másra vársz, hogy boldog legyél, és miért vezet ez a stratégia kivétel nélkül mindig a biztos kudarchoz. Akár tudatosan, akár tudat alatt nyomod a kezébe a kulcsot, ezzel azt fejezed ki, hogy a lehető legnagyobb bizalmat és a lehető legnagyobb felelősséget adod neki. Mert mi másnak lehetne nagyobb súlya annál, mint hogy ő döntsön a Te életedről?
Talán nem gondoltad ezt így végig. Talán túl erősnek is tűnik a kifejezés, pedig erről van szó. Nem azért vagy itt a Földön, hogy szenvedj, kibírd valahogy a napokat, és másoknak kiszolgáltatva élj egy olyan életet, amit nem biztos, hogy élni akarsz, hanem azért, hogy szabad és teljes életet élj, megvalósítva és kifejezve önmagadat.
Mindezzel élesen szembemész, amikor más valaki kezébe adod a boldogságod kulcsát, és a legnagyobb bizalmat és felelősséget ruházod rá. Az elsőt nem mindenki érdemli meg (gondolj csak a politikusokra: ha nem bízol bennük, miért tőlük várod az életed szebbé tételét?), a másodikat pedig senkire sem érdemes ráaggatni. Nemcsak azért, mert nem tisztességes dolog, hanem azért sem, mert ennek az elvárásnak biztosan nem fog tudni megfelelni.
Hogyan is tudna? Egy másik ember soha nem érthet meg teljesen, soha nem érezheti pontosan ugyanazt, amit Te, és soha nem találhatja ki pontosan, hogy neked éppen mire van szükséged. Hiszen soha nem élte át pontosan ugyanazokat a tapasztalatokat, mint Te, soha nem lehet pontosan ugyanolyan a személyisége, mint a Tiéd, soha nem pontosan ugyanolyan a hormonösszetétele, mint neked (ami még egy emberen belül is folyamatosan változik, befolyásolva aktuális szükségleteit), és soha nem lesz pontosan olyan, mint Te. Ezért nem tud soha teljesen megérteni, csak elfogadni Téged (ha erre hajlandó és képes).
Te pedig el tudod fogadni ezt a tényt, megértve, hogy senki sem felel érted – kizárólag Te önmagadért.

Belül van a gond – és a megoldás is

Persze jó oka van annak, hogy a felelősség vállalása elől annyian elmenekülnek. Nem véletlenül vagyunk ennyire naivak (vagy ostobák), hogy azt várjuk, bárki más majd boldoggá tesz minket. Gyermekkorunkban megtanultuk, hogy másoktól függünk, és ez egész felnőttkorunkra kihat. Az iskolában nem alkotni, hanem ismételni tanítanak, a szülők jelentős része kijelöli a gyermeke számára az utat (amit ő képtelen volt beteljesíteni, így a gyermekét használva próbálja azt megélni), és a fogyasztói társadalom sem az önálló gondolkodást és felelősségvállalást támogatja.
Aki függő, az irányítható, és aki irányítható, az hasznot hoz irányítójának. Ezért van ennyi politikailag fanatizált ember, ezért van ennyi szenvedélybeteg, ezért élnek annyian gyógyszereken, és ezért vannak a pofátlanul gazdag szűk réteg mellett a megélhetésért kínlódó, vagy akár mélyszegénységben élő tömegek. A függés a függőnek hazug biztonságérzetet, az irányítónak valós anyagi hasznot hoz. Ilyen egyszerű és nagyon jól működő stratégia ez.
A másoktól való függés egyébként nem teljes mértékben haszontalan, hiszen mind biológiai, mind társadalmi szerepünk társas kapcsolatokra épül. Jó érzés, ha van egy közösség, ahová tartozhatunk, jó érzés, ha van egy társunk, akivel a boldogságunkat és a nehézségeinket is megoszthatjuk, és a jó érzésen túl az evolúció szempontjából sem hátrányos, ha nem vagyunk teljesen egyedül.
A gond akkor kezdődik, amikor ezt a függést kiterjeszted más területekre is, és már a saját értékedet is csak másoktól függőnek tekinted. Mintha bármivel is szarabb ember lennél, ha valaki vagy valakik annak tartanak. Mintha kevesebbet érnél csak azért, mert valaki ezt mondta. Mintha senkinek sem kellenél csak azért, mert valakinek nem kellesz. Mintha bárki más jobban tudná, hogy neked mi a jó, mint Te magad.
Ez a kiterjesztett függés hajszol bele abba a hatalmas tévedésbe, hogy mástól várod a boldogságod megérkezését. Egy hamis világkép, ami egy hamis énképből ered. Egy olyan énképből, amely szerint Te csak bábu vagy, akit mások kedvük szerint rángathatnak – vagy ha ennél valamivel már nagyobb az önbecsülésed, akkor azt várod, hogy a Te kedved szerint rángassanak.
Mert ez is csak rángatás. Ha a másik ember éppen teljesíti azt, amit elvársz tőle, akkor boldognak érzed magad, ha pedig nem, akkor szenvedsz és nem teszel semmit azért, hogy jobban érezd magad. A „majd ő” című stratégia folyamatos kiszolgáltatottsághoz és rendszeres csalódásokhoz vezet.
Az a helyzet, hogy hiába bízod bárkire is a saját boldogságod kulcsát. El fogja hagyni. Ha egyedül nem tudsz boldog lenni, akkor tartósan mással sem leszel az. Az elvárásaid mindig meg fogják mérgezni a boldogságodat – és előbb-utóbb a kapcsolatodat is. Mert olyat vársz egy másik embertől, amit senki nem tud megtenni: nem tudja kinyitni a kulcsoddal az ajtódat, hogy általa majd Te boldog legyél.
Idővel pedig arra is rájössz, hogy ajtó sincsen. A boldogság nincsen elzárva előled – nem kell semmit sem elérned ahhoz, hogy átélhesd, nem kell senkinek a közreműködése hozzá, és még csak nem is kell várnod semennyit rá. A boldogság egy döntés, amit a jelen pillanatban hozol meg.
Nem, nem kell mindig boldognak lenned. Nem kell elhinned azokat a motivációs maszlagokat, amiket vagy üzleti érdekből, vagy a divathullámmal sodródva sokan megpróbálnak lenyomni a torkodon. Senki nem tud mindig boldog lenni. Ha meghal egy szeretted, hogyan tudnál őszintén mosolyogni? Ha átver valaki, akiben megbíztál, természetes, hogy csalódott leszel. Ha nem sikerül valami, amivel keményen próbálkoztál, nem fogsz örömödben ugrálni. Helye van a szomorúságnak, a fájdalomnak, a padlón fekvésnek és a félelmeknek is.
Nem kell semmit sem letagadnod. A kérdés soha nem az, hogy megélsz-e mélypontokat, hanem az, hogy ha mélyre kerülsz, eljön-e az a pillanat, amikor meghozod a döntést: boldog vagyok. Most, a jelen pillanatban, mindenkitől és mindentől függetlenül. Meglátva a saját belső értékeidet, megbecsülve azt, akid és amid van, megtéve azt, amit önmagadért és a környezetedért meg tudsz tenni, és elfogadva azt, ami nem rajtad múlik. Mert így döntöttél.
Mert csak Te dönthetsz így – más ezt nem tudja megtenni helyetted.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A vándor, a kutya és a ló

Rengeteg dolgot kiáltunk ki értéknek: pénzt, státuszt, hatalmat, tárgyi javakat. És miközben mindezekre a külsőségekre figyelünk, könnyen elfelejtjük a valódi értékeket az életünkben. Azokat a dolgokat, amelyeket sem pótolni, sem megvásárolni nem lehet. Azokat a dolgokat, amelyek valóban életté teszik az életet – nem puszta létezéssé vagy versenyfutássá. Erről szól az a tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy vándor mendegélt az erdőkkel, sziklákkal, tisztásokkal szegélyezett kacskaringós úton kutyájával és lovával. Egyszerre hatalmas vihar kerekedett, csapkodtak a villámok, ők pedig épp egy nyílt területen haladtak keresztül, ahol nem volt hová behúzódniuk. Kisvártatva el is érte őket egy villámcsapás, és mindhárman ott helyben azonnal meghaltak.
A vándor fel sem fogta, hogy mi történt, és hogy ők már halottak, ezért úgy folytatta útját a két állattal, mintha semmi sem történt volna. A vihar elállt, a Nap pedig újra olyan erősen tűzött, hogy teljesen kiszáradtak a hosszú út alatt.  Elcsigázottan, szomjasan haladtak sokáig, mígnem egy hatalmas, gyönyörű fehér márványkapuhoz érkeztek. A kapu mögött egy nagy tér volt, drágakövekkel kirakott szegéllyel és egy impozáns kúttal, amelyből kristálytiszta víz folyt.
A vándor megszólította a kapuban álló őrt: „Szép jó napot kívánok! Hová érkeztünk, mi ez a gyönyörű hely?”
Az őr így felelt: „Adjon Isten jó napot, ez itt a Mennyország.”
A vándornak felcsillant a szeme, majd így szólt: „Nagyon hosszú utat tettünk meg, fáradtak és szomjasak vagyunk az állataimmal. Ihatnánk-e a kút friss vizéből?”
Az őr kedves, de határozott hangon így válaszolt: „Jöjjön csak be nyugodtan, igyon a kútból, de az állatait nem hozhatja be.”
A vándor elszomorodott, majd gondolkodás nélkül elbúcsúzott az őrtől, és folytatta tovább az útját kutyájával és lovával. Ahova ők nem mehetnek vele, oda nem fog belépni. Hosszan gyalogoltak tovább, egyre nehezebbé váltak a lépteik, de nem álltak meg, mert még sötétedés előtt vízhez kellett jutniuk.
Egyszer csak egy újabb kapuhoz érkeztek: ez fából készült, egyáltalán nem volt díszes, és az előzővel ellentétben nem is volt bezárva. Egy férfi ült egy közeli fa tövében; hátát a fatörzsnek támasztva, kalapját szemébe húzva pihent. A kimerült vándor őt is megszólította, és megkérdezte, van-e ivóvíz a közelben, mert nagyon szomjasak már.
A férfi feljebb tolta kalapját a szeméből, üdvözölte az érkezőket, majd így szólt: „Persze, jöjjön csak be az állataival, amott van egy tiszta vizű forrás, igyanak csak kedvükre.”
A vándor nagyon megköszönte a férfi kedvességét, majd megkérdezte tőle is, hogy milyen helyre érkeztek.
„Ez itt a Mennyország.” – felelte a kalapos ember.
„A mindenit!” – döbbent meg a vándor. – „Az utunk során egy gyönyörű márványkapus hely mellett is eljöttünk, és arra is azt mondta az őr, hogy az a Mennyország. Csak azért jöttünk el onnan, mert az állataimat kint kellett volna hagynom. Akkor az a hely mi valójában?”
„Az a Pokol.” – felelte a kalapos ember, a vándor pedig felháborodva folytatta: „Itt a valódi Mennyországban miért hagyják, hogy ők is így nevezzék magukat? Azok ott teljesen megtévesztik az embereket!”
A kalapos ember ekkor mosolyogva így felelt: „Bizonyos szempontból sokat segítenek nekünk. Ott maradnak náluk azok az emberek, akik elhagyják a barátaikat.”
*****
Hajthatod a pénzt, keresztülgázolhatsz másokon, elhanyagolhatod a kapcsolataidat – beállhatsz azoknak a hosszú sorába, akik mindezt megteszik. Végül azonban nem az számít majd, hogy mennyi érdekkapcsolatod van, vagy hogy mennyi mindent halmoztál fel magad köré, hanem az, hogy van-e valaki, aki őszintén szeret, és meg tudod-e osztani valakivel a boldogságodat és a fájdalmadat.
Előbb-utóbb mindenki rájön erre. Van, aki csak a halálakor, és van, aki ezt hamarabb felismeri.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Pajzsként használt gyermekek

Nagyon könnyű tartósan megkeseríteni egy ember életét – főleg akkor, ha még gyerek. Nemcsak azért, mert jóval kiszolgáltatottabb az őt érő hatásoknak, hanem azért is, mert a gyerekeket látszólag mindenki szereti (még az is, aki senkit sem tud igazán szeretni), így szeretetbe csomagolva könnyen a nyakába akaszthatnak olyan terhet, amihez neki semmi köze nincsen – és nem is tud vele mit kezdeni.
Nagyon sok felnőtt meg is teszi ezt. Egyesek tudatosan, mások tudat alatt, az általuk okozott kárt fel sem ismerve simán felhasználják a gyereküket saját céljaik elérésére. Személyiségük hiányosságait vele próbálják kipótoltatni, megfelelési kényszerüket rajta vezetik le, a félelmeikkel és hibáikkal való szembenézés helyett pedig a gyermek mögé bújnak, pajzsként használva őt a védekezésre.
Megfigyelted már a környezetedben, hogy hányféleképpen veszik elő szülők a gyermekeiket, és csinálnak belőlük eszközöket? Tekintsük át a leggyakoribb módokat, utána pedig azt is megnézzük, hogy mindez milyen súlyos következményekhez vezet.
gyermek_hinta_szakadek

A gyermek mint megoldási stratégia

Kezdjük ezzel, mert sokan kezdik így szülői pályafutásukat. Valami nem stimmel az életükben, és azt gondolják, hogy majd ha jön a gyerek, minden megoldódik. Öreg trottyosnak érzik magukat, bepánikolnak, és gyorsan összehoznak egy gyereket úgy, hogy lelkileg közel sincsenek rá felkészülve. Nem a szülővé érés folyamata vezeti őket a döntésig, hanem a kétségbeesés, nehogy lekéssék a vonatot. Jó esetben ezután képesek lesznek belenőni a szülői szerepbe (bár sokaknak ez sem megy), de ez ritkán sikerül úgy, hogy a gyermek lelke nem sérül közben.
Mások elakadtak az életükkel, magányosak és meghasonlottak, ezért személyes kiteljesedésük kudarcát gyermekvállalással próbálják kompenzálni. Azt hiszik, hogy az első hónapok után nem tör majd újra elő belőlük az az üresség, ami személyiségfejlődésük elmulasztásával keletkezett. Azt hiszik, hogy a gyerek önmagában lehet cél, másra nem is lesz szükségük az életben. Az ilyen szülők többnyire teljesen rátelepednek gyermekük életére.
gyermek_segits
Megint mások – és talán ők vannak a legtöbben – párkapcsolati konfliktusaik feloldását várják születendő gyermeküktől. A kapcsoltuk egy rakás szar, folyamatosan veszekednek egymással, talán már másfelé is nézelődtek párszor, de majd a pici baba összeköti őket! Majd amire a szülők képtelenek, azt a gyerek megteszi helyettük!
A helyzet kegyetlenségét fokozza, hogy itt nem csupán személyes elmeháborodottságról van szó, hanem ez a stratégia kulturális támogatottságot is élvez. A leendő nagyszülők, a család, a barátok, az ismerősök és az ismeretlenek is gyakran megerősítik a párt (vagy egyik tagját, általában a nőt) abban, hogy majd ha lesz gyerek, minden rendben lesz. Miután pedig a gyermek megszületik, és a kapcsolat továbbra is egy kívül fényes, belülről viszont bűzölögve rothadó gyümölcsre hasonlít, elkezdik dobálni azokat a baromságokat, hogy „biztos nem véletlenül jött a gyerek”, meg hogy „legalább a gyerek miatt maradjatok együtt”.
Gondolj bele, mekkora teher ez egy gyermeknek. Még meg sem született szerencsétlen, de már hatalmas elvárásokat akasztanak a nyakába, ami születése után egyre nagyobb és nagyobb nyomást jelent számára. És miután az elvárásokat nem teljesíti – mert biztosan nem tudja teljesíteni, hiszen nem az ő feladata és nem is az ő kompetenciája egy tehetetlenül toporgó, vagy két egymással élni nem tudó ember problémáinak a megoldása –, akkor az ostor az ő pici hátán fog csattani. Méghozzá nagyot.
Általában nem közvetlenül vonják őt felelősségre, hanem látens módon, gyakran tudat alatt, csendben mérgezve a lelkét, és mérgezve a szülő-gyermek kapcsolatot. Mert a gyermek ezután már vádlott lesz, bármit is tesz – a bűne pedig az, hogy amit Anya és Apa érett (?) felnőttként elcseszett, azt ő nem tudta két kakilás között megoldani.

A gyermek mint az instant hitelesség forrása

Ha már érett felnőttekről van szó, egy gyermek érkezése kiváló lehetőség ennek bizonygatására. Mert milyen fogalmakra asszociálunk, ha a szülői szerepre gondolunk? Gondoskodás, felelősség, komolyság, magasabb társadalmi szerep. „Ó, hát Te már szülő vagy! Az komoly dolog! Biztosan egy gondoskodó, felelősségteljes, komoly, érett felnőtt ember vagy!”
csalad_hiteles
Vagy nem. Sokakban ugyanis szülői mivoltuk ellenére úgy találhatók meg ezek a tulajdonságok, mint a bolti mogyorókrémben a mogyoró: nyomokban előfordulhat. Büszkén tolják a babakocsit az utcán, feszítenek a gyerekkel a facebook-ra feltöltött fényképeken, megjátsszák a komoly és felelősségteljes embert mások előtt, miközben azt sem veszik észre, hogy gyermeküknek már kimarta a fenekét a telepisilt pelenka, vagy hogy nem egy újabb mesére van szüksége a TV-t bámulva, hanem együtt töltött időre.
De van gyerek, ez a lényeg. Szülőként immár magasabb a státuszuk. Előreléptek a családi és a társadalmi ranglétrán, jó szülőként és jó polgárként tetszelegnek, és miközben arra figyelnek, hogy kifelé a társadalmi elvárásoknak megfelelő képet mutassanak, gyermekük lelki fejlődése torz irányt vesz.

A gyermek mint az ego-építés téglája

Az előzőhöz hasonló csoportot alkotnak azok a jó szándékú idióták, akik látszólag annyira szeretik gyermeküket, hogy mindent meg akarnak adni neki. Valójában azonban arról van szó, hogy annyira szeretnék szeretni önmagukat, hogy a saját ego-juk feltornázását remélik szülői superman szerepük gyakorlásával.
Azokról a szülőkről beszélek, akik egymással vagy más szülőkkel versenyeznek, hogy ki tud több dolgot megvenni a gyereknek, ki járatja menőbb ruhában, ki enged meg neki több mindent, és úgy összességében ki a „jobb fej” szülő. Mert még egy felnőttet is, de egy gyereket pláne nagyon könnyű átverni: ha mindent megkap, akkor elhiszi, hogy ez így van jól, és akitől kapja, az tulajdonképpen nagyon szereti őt. Persze lehet, hogy szereti, csak valójában a saját önértékelési zavarát próbálja kompenzálni. Így válik a gyermek ismét a szülő eszközévé.
elkenyeztetett_gyerek
Nem olyan nehéz kitalálni, hogy mi lesz az ilyen nevelés következménye. Ha a gyerek elkényeztetett kiskirályként nő fel, és azt hiszi magáról, hogy aranyat szarik, akkor bizony egyre kevésbé fogja érdekelni, hogy másoknak vannak-e igényei és szükségletei, és hogy amit ő tesz, az másnak jó-e vagy sem. Ismersz Te is jó néhány ilyen felnőttet, ugye?

A gyermek mint a hős mártír eszköze

Megérkeztünk a „hogyan keserítsük meg minél jobban gyermekünk életét” című verseny egyik legesélyesebb befutójához. A főszerep a hős, odaadó, saját életével látszólag nem törődő mártír szülőé, aki feláldozza saját boldogságát gyermeke boldogsága érdekében. Mintha ez lehetséges lenne.
De sokan komolyan elhiszik ezt, így ragadnak bele egy mérgező kapcsolatba, ahol a párjukkal egymást nyírják, vagy ami legalább ilyen káros, közömbösen élnek egymás mellett társas magányban. Mert így a gyermeknek megvan mindkét szülője. Igaz, hogy egy sincs igazán, mert mindkettő egymás húsát rágja, de papíron megvan, és ez a lényeg ugyebár. Mert a vér, a család, a társadalmi berögződések annyira fontosak, hogy felülírják a szeretetet. Sokan tényleg elhiszik ezt.
És a gyerekük mit kap? Egy (vagy két) frusztrált lelki roncsot, aki nem elég, hogy boldog nem tud lenni, ráadásul tudat alatt (de sokszor tudatosan is) a saját gyermekét vádolja azért, mert elvette az életét. Aki ilyen bűncselekményt mer elkövetni a gyermeke ellen, annak röviden ezt üzenem: nem, nem vette el az életedet; Te vetted el magadtól. A gyereked nem kérte, hogy mártír legyél. Figyelmet és törődést kért, de nem emberáldozatot. Nem egy lelki nyomorékra van szüksége, hanem egy teljes emberre, aki nem a gyerekére teszi saját életének és megvalósulatlan álmainak terheit, hanem szán időt önmagára is. És ha a környezete ebben nem támogatja – itt főleg az édesanyák helyzetéről beszélek –, akkor megteremti magának a támogató környezetet. Bármi áron – akár a családi, baráti (vagy annak hitt) kötelékek felbontásával vagy meglazításával is.
Mert akinek gyermeke van, az felelősséggel tartozik annak a kis embernek a boldogságáért. És az az igazság, hogy azt a pici embert baromira nem érdekli a vér, a társadalmi elvárások és a környezet véleménye. Szarik bele. Komolyan. Egyetlen dolog érdekli: ki az, aki valóban szereti őt és törődik vele. Minden más a felnőttek önmaguknak és egymásnak mondott hazugsága.
gyermek_anya_boldogtalan
Egy gyerek nem tud boldog lenni, ha a szülei nem azok. Egy gyerek figyel: összegyűjt minden impulzust (még azt is, amit megpróbálnak elrejteni előle), a szülő minden rezdülését érzi, és mindig reagál is azokra. Ilyenkor mondják rá, hogy hisztis, makacs, kezelhetetlen, vagy járnak vele orvosról orvosra, mert nem értik meg, hogy immungyengeségének oka a szülő-gyerek viszony torzulása. Vannak persze másfajta lelki problémából eredő betegségek is, de nagyon sokszor a szülő a gyermek „problémájának” kiváltója.
Aki tehát azzal jön, hogy a saját boldogságát feláldozza gyermeke boldogsága érdekében, az nemcsak a külvilágnak hazudik, hanem önmagának is. Egyébként érdekes módon ez a „gyerek boldogsága” duma elég szelektíven működik: amit a szülő nem mer megtenni, azt „feláldozza”, és a felelősséget simán rátolja a gyerekre, miközben más dolgokban baromira nem számít, hogy jó-e neki vagy sem. Nem mer kilépni a rohadó kapcsolatából a „gyerek miatt”, de az nem gond, hogy a gyerek egy idegbeteg környezetben nő fel, és ő maga is ilyenné válik. Nem mer munkahelyet váltani, hogy „legyen elég pénz a gyerekre”, de az nem zavarja, hogy a gyerekének sokkal nagyobb szüksége lenne a jelenlétére, mint a pénzére. Nem jár el sportolni, mert „nincs ideje a gyerek miatt”, de az nem érdekes, hogy gyermekével nem tud felmenni két lépcsőfokot, inkább kifulladva ücsörög, vagy hogy a gyermek passzív dohányosként nő fel, és a fejlődő tüdeje maradandó roncsolódást szenved el.
Semmi másról nem szól ez, csak a kényelemről. Látszólag önmagát áldozza fel az ilyen ember, valójában azonban a gyermekét. És belül mélyen ezt ő is tudja.

A gyermek mint cserealap

A tudatlanul önző szülőktől végül elérkeztünk a ganéj típusokhoz. Azokhoz, akik üzletelnek a gyerekükkel, vagy piti kis érzelmi zsarolásokba süllyednek, gyermeküket eszközként használva ehhez. Válásoknál nagyon gyakori ez a jelenség: az egyik szülő jól ki akar még cseszni a másikkal, ezért a válóperes tárgyalásnál több láthatást, közös felügyelet követel, vagy a másik szülő alkalmatlanságát próbálja bebizonyítani, csak hogy elszakítsa tőle a gyereket. Megjegyzem, van, amikor tényleg alkalmatlan a szülő a gyermek nevelésére (nem is kevés ilyen eset van), de gyakran a viaskodásnak köze sincs a gyermekhez, őt csak fegyverként használják benne.
csalad_konfliktus
Előfordul ez sokszor még működő(nek mondott) házasságon vagy élettársi viszonyon belül is: Anya és Apa egymást akarja büntetni, ezért a gyereket rángatják saját céljaik elérése érdekében. Simán ellentmondanak a másik szülő nevelési stratégiájának, vagy a gyermek fejébe adagolják a másikat becsmérlő, megalázó vagy meghazudtoló lelki szemetüket, amit meggyőző szavakba csomagolnak.
És miközben gyermeküket eszközként használva próbálják saját igazukat kizsarolni, valamint párjuk életét minél jobban megkeseríteni, szép fokozatosan elérik azt, hogy „nevelésük” hatására a családban lévő seggfejek száma eggyel növekszik.

A következmény: lelki sérültek és kis köcsögök

Nem túl bonyolult feladat kitalálni, hogy mi történik egy gyermekkel, ha a szülei nem rá figyelnek, hanem arra, hogy az ő „segítségével” hogyan tömjék ki a lelkükben tátongó ürességet. Ez az a segítség, amit soha nem fog tudni megadni, mégis kényszerhelyzetbe kerülve ennek terhét cipeli magával – akár egész életén keresztül.
Sokan elbagatellizálják a dolgok – „jajj, hát nem olyan gáz ez, túléli a gyerek, látod, nincs semmi baja, meg hát nem is veszi komolyan” –, és látszólag tényleg őket igazolja az élet, mert egy darabig nem feltűnő a kár, amit a szülők gyermeküknek okoznak. Aztán eltelnek hónapok, évek, majd évtizedek, és a gyerekkorban elszenvedett lelki sérülések csak akkor válnak igazán észrevehetővé, amikor már a legtöbben nem is kapcsolják ezeket a gyerekkorukhoz.
A pajzsként használt gyermekek életútja sokféle lehet, de alapvetően két irány valamelyike szerint szokott torzulni a személyiségük. Az egyik csoportot azok alkotják, akik szüleik tevékenységének következtében összetörnek, magukba fordulnak, és lelkileg sérült, önbizalom-hiányos, az életükben csak sodródó felnőttekké válnak.
Az ilyen emberek többnyire nem a saját céljaikért dolgoznak, hanem másokét valósítják meg, és könnyen megtalálják őket azok, akik élősködni akarnak rajtuk. Ahogy az állatvilágban is a csorda leggyengébb tagjaiból lesz a legkönnyebben áldozat, úgy válnak ezek az emberek is mások áldozataivá, és akár egész életüket így élik le. Hacsak nem ismerik fel és keresik meg szenvedéseik gyermekkori gyökerét, és hoznak egy határozott döntést, hogy nem cipelik tovább a szüleik által kérés nélkül rájuk pakolt terhet.
A másik csoport nem megborul a gyermekévei alatt átélt szülői aknamunka hatására, hanem egész egyszerűen átveszi a mintát, és ahogy őt eszközként használták annak idején, úgy kezd ő is egyre inkább eszközként tekinteni embertársaira. Az 5 éves mininapóleon már érzelmi terrort alkalmaz, ha anyarabszolga nem tol mindent a kis feneke alá, 10 évesen a szülei és tanárai képébe röhög, amikor számon kérik rajta, hogy miért kente be saját végtermékével az osztály folyton csúfolt fiújának haját, 13 évesen pedig csatak részegen azon poénkodik a haverjaival, hogy talán le kéne már szokni a cigiről, és inkább már csak spanglit szívni naponta. Mindössze néhány év alatt egy másokon keresztülgázoló kis köcsöggé válik, aki felnőttkorában ezt az attitűdöt folytatva felfelé nyal, lefelé rúg, a mellette állókat pedig lekönyökli.
gyerek_ellentmond
Mindkét csoportra igaz, hogy a személyiségtorzulás folyamata nem tudatosan zajlik le bennük, hanem a rendszeresen adagolt szülői méreg szép fokozatosan fejti ki hatását, és addig formálja a gyermeki agyat, mígnem egy egészen torz valóságkép alakul ki és rögzül benne. Először csak annyi tűnik fel (ha egyáltalán feltűnik bárkinek is), hogy a pici gyermek kissé hisztisebb és követelőzőbb a többieknél, vagy ha az áldozatszerepet veszi magára, akkor zárkózottabb, betegesebb és félénkebb.
Ilyenkor még sokkal könnyebb lenne változtatni szülői részről, ám ez a legritkább esetben történik meg, így a folyamat elmélyül, a tünetek egyre erősödnek, és mire a gyermek felnőttkorba lép, már olyan szintű lelki sérülést és személyiségtorzulást szenved el, amit nagyon nehéz helyrehozni.

A gyermek mint Ember

Lehet ezt másképp is csinálni. Lehet egészséges, életerős, önmagát szerető (nem önimádó) és másokat is tiszteletben tartó embert is nevelni egy kisgyermekből. A legnagyobb feladat nem is az, hogy valami baromi nagy tudást adj át neki, hanem az, hogy ne rontsd el őt. Egyszerűen ennyi: ne rontsd el őt. Hogy a saját lelki sérüléseid miatt ne neki kelljen szívnia, hogy a társadalom felé irányuló megfelelési kényszeredet ne kelljen átvennie, hogy az álmaidat ne neki kelljen megvalósítania, hanem élhesse a saját életét, megtalálhassa a saját álmait, elindulhasson a saját útján, és megélhesse a saját boldogságát. Azt a boldogságot, amiben ő nem eszköz, és neki sincsenek emberi eszközei. Azt a boldogságot, amit másokra erőltetni nem, csak másokkal megosztani lehet.
Mert a gyermeked nem kérte, hogy születésének pillanatától fogva facebook és instagram sztár legyen, nem kérte, hogy a saját álmaid megvalósításának felelőssége az ő vállát nyomja, nem kérte, hogy folyamatos feszültségben nőjön fel, csak mert „a vér kötelez”, nem kérte, hogy őt lobogtasd zászlóként, csak mert félsz változtatni az életeden, és nem kérte azt sem, hogy nyomorult életet élj miatta. Csak annyit kér, hogy szeresd őt és törődj vele. Ennyi. Ilyen egyszerű.
gyermek-szulo_kapcsolat
Megvalósítani persze nem mindig az, mert valóban sok figyelmet, energiát és bizonyos áldozatokat is megkövetel egy gyermek felnevelése, de jól csak az tudja csinálni, aki önmagában teljes ember. Nem a gyermeke által próbál az lenni, és nem is a gyermekére fogja saját tehetetlenségét, lustaságát vagy gyengeségeit, hanem teljes életet él, és önmagában is képes boldog lenni.
Jegyezd meg jól: egy gyermek nem az eszközöd, nem a tulajdonod, nem a problémád megoldása, nem az ego-d építője és nem is a pajzsod, hanem egy érző emberi lény – pont olyan, mint Te. Van, amiben kevesebbet tud nálad, de van, amiben sokkal többet.
Nincsen szükség újabb emberi roncsokra a futószalagon. Fejezzük be a gyártásukat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!