Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Feláldozhatók

Azokról szólok most néhány szót, akik nem mernek szót emelni önmagukért. Azokról, akik embertársaik áldozatává váltak, és ennek terhét talán egész életükön át cipelik magukkal. Azokról, akik úgy váltak részesévé egy méltatlan történetnek, hogy semmit sem tettek érte – és semmit sem tudtak tenni ellene. Azokról, akik élve kerültek az áldozati asztal közepére.
Megalázott nőkről, akiket sem társadalmi morál, sem emberi jó érzés nem védett meg. Keménynek látszó férfiakról, akik belül darabokra törtek. Elhanyagolt gyerekekről, akik sérült lelkű szüleik árnyékában nevelkedtek. Ártatlan állatokról, akiknek egyetlen bűnük az, hogy egy torz elméjű ember közelébe kerültek. Életekről, melyeket valakik – kegyetlenségből vagy figyelmetlenségből – feláldozhatóvá minősítettek.
Sokan vannak. Nincsen róluk statisztika, mert történeteik többnyire a színfalak mögött játszódnak. Hazug mosolyok és félelemmel átitatott „minden oké” mondatok próbálják eltakarni a kíváncsi szemek elől mindazt, amit nem illik látni ebben a társadalomban. A megnyomorított lelkeket. A szenvedőket. A feláldozható életeket.
De hiába teszünk úgy, mintha nem is léteznének, hiába fordítjuk el a fejünket és válunk egyre közömbösebbé az embertelenségre, ők itt vannak. Itt vannak ártatlan gyerekek, elveszett felnőttek, megkínzott állatok, harcukat feladni készülő emberek személyében, és aligha tudsz úgy végigsétálni az utcán, hogy ne találkoznál legalább egy érintettel. Csak legtöbbször nem ismered fel őket.
Mert a félelemből, kulturális kondicionálásból és megfelelési kényszerből faragott erős maszk sok mindent eltakar.

Bekötött szemmel hadonászva

Ugye tudod, hogy kikről beszélek? Talán köztük vagy Te is. Talán Te is szégyelled, ahogy a többiek, pedig egyáltalán nem kellene. Akár fizikai bántalmazás áldozatává váltál, akár a még gyakrabban előforduló verbális abúzus miatt szenvedsz, egy valamire egészen biztosan nincsen semmi alapod: szégyenérzetre. Lehetsz dühös, lehetsz elkeseredett, érezheted kilátástalannak a helyzetedet, de a bántalmazás mindig, kivétel nélkül mindig a bántalmazó szégyene.
De mielőtt az óvodai várfoglalós játékhoz hasonlóan önkényesen jókra és rosszakra osztanánk az ismeretségi körünket, érdemes elgondolkodnunk valamin néhány pillanatra: bármelyikünk válhat bántalmazóvá, és jó eséllyel mindegyikünk volt is már ilyen szerepben kisebb vagy nagyobb mértékben.
Ez nem felmentés (sem nekem, sem másnak nincs olyan hatalma, hogy bárkit is erkölcsi alapon elítéljen vagy felmentsen). Ez ténymegállapítás. Bárki könnyen kerülhet akár az elnyomó, akár az áldozat szerepébe – vagy ahogy a bölcs mondás szól: „Sose feledd, hogy néha Te vagy a galamb, néha pedig a szobor.” Ilyen az élet.
Nem mindig tűnnek nagy dolgoknak ezek. Többnyire a „csak” szócskával igyekszünk is lekicsinyíteni őket.
„Ő még csak gyerek, úgysem érti, hogy a feleségemmel/férjemmel folyamatosan egymás kicsinálásán ügyködünk. Számára minden tökéletes, hiszen nem előtte tesszük ezt!”
„Hiszen csak egy állat, miért lenne baj, ha odébb rúgom, amikor láb alatt van?”
„Én már csak ilyen vagyok, nyersen kiosztom az alkalmazottakat, ha valami nem felel meg számomra.”
Amit ilyenkor hallasz, az nem más, mint a bántalmazás megideologizálása. Mintha bármi is feljogosítana valakit arra, hogy egy érzéketlen seggfej legyen. Mintha a testi vagy lelki erőszak egy kulturált társadalom szükségszerű velejárója lenne. Persze meg lehet próbálni elbagatellizálni az ilyen eseteket, de ez csak azért sikerülhet, mert az áldozatoknak nincsen utánkövetése.
Senki nem tudja pontosan, hogy a szülei veszekedését napi szinten hallgató kisgyermeknek hogyan torzul a lelkivilága, és felnőttként ezért majd mennyit szenved (vagy okoz szenvedést valakinek). Kevesen gondolnak bele abba, hogy egy-egy szexista, vagy bármilyen más módon degradáló poén hogyan ivódik bele szép fokozatosan célpontjának gondolkodásmódjába. És azok sincsenek túl sokan, akik nem a családban, a munkahelyen, vagy a társadalomban betöltött pozíciójuk alapján próbálják maguknak kicsikarni a tiszteletet, hanem tisztán a jellemükkel érdemlik ki azt.
Mindannyian szeretnénk valahogy érvényesülni. Valahogy jól érezni magunkat, vagy ha az nem megy, akkor legalább kevésbé szarul. Alapvetően nincs is semmi gond ezen törekvésünkkel, csak a járulékos veszteségekről gyakran megfeledkezünk.
Azt hazudjuk magunknak (és másoknak is), hogy nem is olyan rossz a másik embernek az, amit éppen teszünk vele. Hogy nem lesz semmi komoly következménye. Hiszen ez csak egy ártatlan megjegyzés. Vagy egy ártatlan pofon. Vagy egy olyan háború, ami rá nincs is hatással.
És tudod, mi az igazán furcsa ebben? Az, hogy miközben még az is meglátszik valakinek a szemében, ha egyszer kevesebbet alszik, emberek tömegei képesek elhinni, hogy belső harcaik, lelki megnyomorodásuk, vagy mások megnyomorítására tett tudatos vagy tudattalan kísérletük simán eltakargatható néhány ostoba közhellyel.
Nem, nem hülye a gyereked, csak mert nem élt még annyit, mint Te. Egyből levágja, ha valami nincs rendben a párod és közted. És hiába tartogatjátok az ordítozást az ő távollétére, attól még pontosan érezni fogja a feszültséget. Ahogy azt is, ha nem mással van bajod, hanem önmagaddal, és utálsz a tükörbe nézni. Vagy azt, hogy „miatta” mondasz le a saját boldogságodról ahelyett, hogy vele együtt keresnéd azt meg. És nemcsak megérzi mindezt, de meg is szenvedi majd a következményeket.
Talán még nem most. Talán még néhány évig lehet a szart dezodorral fújni, hogy mindenki elhiggye: a gyermek a körülmények ellenére boldog tud lenni. Igaz, hogy lelki roncsok nevelik. Vagy alig látja a szüleit. Vagy burkoltan agresszív mondatokat kapva a családtagok közti üzenőfallá válik. De attól még minden a legnagyobb rendben van. Ő majd biztosan szerencsésebb lesz, mint a szülei. Teljesen logikus, nem igaz?
És az a nő vagy az a férfi, aki párjával már mióta szeretne minőségi időt együtt tölteni, ő is várhat még egy kicsit, hogy legalább pár percre fontosabbá váljon, mint a pénz, a folyton szívességet kérő ismerősök, vagy a villogó tv-doboz a nappali közepében. Aki szeret, az várhat még, ugye. Válhat ő is feláldozhatóvá.
Ahogy az a többi gyanútlan ember (és más élőlény) is, akiknek a szenvedése mások kényelmének mellékhatásaként teljesedett ki.

Ne higgy a mosolynak

Itt zajlik minden az orrod előtt. Az utcádban, a csendes ház falai mögött. A baráti összejöveteleken, a kínos mosolyok mögött. A munkahelyeden, a megszokott, sőt szinte már várt beszólások rejtekében. A médiában, a profitorientált tartalomgyártók üzeneteiben.
Itt zajlik minden, mégsem vesszük észre. Vagy csak akkor, amikor már óriási gáz van. Amikor már a gyerek kezelhetetlen, vagy öngyilkos lesz. Amikor már a párkapcsolat elrohadt, mint egy magára hagyott csónak a kiszáradt folyómederben. Amikor már a béka segge toronymagasan van a gúnyolódás áldozatának önbecsüléséhez képest.
Nem figyelünk. Nem figyelünk azokra, akiket cselekedeteinkkel az áldozati asztalra küldünk. Nem figyelünk saját magunkra, amikor önkéntesen mászunk fel az áldozati asztalra. Nem figyelünk a jelekre. Nem figyelünk az emberi értékeinkre.
A gondolatmenetnek nincs még itt vége. A folytatást mi írjuk: Te is, én is. Akkor, amikor legközelebb egymás feláldozhatóságáról döntünk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Lehet, hogy régimódi vagyok…

Lehet, hogy régimódi vagyok, de nekem fontosak az apró gesztusok. Tudod, olyanok, mint a „köszönöm” vagy a „bocsánat, tévedtem”. Olyanok, mint egy ajtó megtartása, hogy ugyan ne vágja már pofán a mögöttem belépőt, ha épp nem jó a reflexe. Olyanok, mint egy egyszerű „szia” vagy „jó napot kívánok” annak, akivel közös helyiségbe lépek. Olyanok, mint venni a fáradságot egy karlendítésre vagy az elakadásjelző megnyomására kétszer, ha a másik sofőr volt olyan rendes, hogy beengedett. Vagy olyanok, mint az udvarias beszéd azzal is, akivel éppenséggel nem értek egyet.
Tudom, ódivatú dolgok ezek, őrzői pedig lassan már őskövületek. Az új trend az egyén diadala a közösség felett. Sokak számára vált természetes elvárássá az, hogy mások nyalják ki a seggüket, és nekik maguknak ne kelljen semmiféle gesztust tenniük. Hiszen az megalázó. Meg fárasztó. És különben is, ki gondol arra, hogy a másik lény is egy érző emberi lélek?
Nem, nem csak arrogáns bunkókból áll a társadalmunk – sőt, a legtöbben tulajdonképpen nem is szándékosan válnak azzá időnként (vagy rendszeresen). Az a helyzet, hogy menekülünk. Kétségbeesetten menekülünk valami elől, amivel nem vagyunk hajlandóak szembenézni.

Veszélyes keretek

De mégis miért hanyagoljuk el ennyiszer azokat, akikkel közvetlen kapcsolatban vagyunk, vagy abba kerülünk egy rövid időre? A válasz összetett, de nagy vonalakban így foglalható össze: azért, mert túl sokat foglalkozunk mindenki mással.
Tudom, hülyén hangozhat ez így elsőre, de ha belegondolsz egy picit, teljesen logikus, hogy itt tartunk jelenleg. Arra vagyunk kondicionálva, hogy megfeleljünk. Megfeleljünk a szülői elvárásoknak, megfeleljünk az iskolai követelményeknek, megfeleljünk a munkahelyi szabályoknak, megfeleljünk a baráti körünknek, megfeleljünk a társadalmi együttélés feltételeinek.
Ezzel még nem is lenne gond, hiszen a közösséghez tartozásnak számos haszna van az egyén számára (az evolúciós előnyök mellett a lelki egészségünk szempontjából is), azonban úgy tűnik, sok más mellett a megfelelést is „kissé” túltoltuk az elmúlt évszázadok alatt. Mert szép dolog a közösségbe való integrálódás, ami természetesen szabályok betartásával és a szükséges kompromisszumok meghozatalával jár, ám csak addig nevezhető mindez hasznosnak, ha a szabályok és a kompromisszumok a közösség tagjainak lelki és fizikai egészségét szolgálják, de legalábbis nem rombolják.
Nézzük meg ugyanezt picit egyszerűbben: ha belerokkansz abba, hogy a társadalomhoz tartozol, akkor valami nagy gáz van a társadalommal. Vagy veled, ha történetesen mentálisan sérültként éled az életedet. De ha nem ez a helyzet, akkor a társadalmi normák, írott és íratlan szabályok szorulnak felülvizsgálatra.
Mert nem tudom, Te hogy vagy vele, de szerintem nagyon nincs rendben az, hogy a nők jelentős része smink nélkül már lassan WC-re sem mer elmenni, és olyan mértékű testképzavarral küzd, hogy még egy süteményt is csak szorongva tud megenni. Nagyon nincs rendben az, hogy a férfiak jelentős része vagy fél egy ismeretlen nőt megszólítani, vagy minden ellentétes neműt maga körül tárgynak tekint. Nagyon nincs rendben az sem, hogy ostobán bólogató, manipulált ismeretekkel rendelkező emberi robotok kerülnek ki az oktatási rendszer futószalagjairól. És azon is érdemes elgondolkodunk, hogy mennyire van rendben az, hogy kifelé tökéletes életet mutogatunk, miközben belülről rohad a lelkünk.
És hogy mi köze mindennek ahhoz, hogy képtelenek vagyunk egymásnak köszönni, vagy egymástól bocsánatot kérni? Gondolj csak bele, mekkora feszültséget jelent az a rengeteg fronton fellépő, sok esetben teljesen értelmetlen megfelelési kényszer, amivel éljük az életünket. Ezt cipeljük minden egyes nap, ezzel lépünk ki az utcára, be a munkahelyünkre, aztán a közértbe, a hivatalba, a rendezvényterem mosdójába, és egy idő után ebből már rohadtul elegünk lesz.
De meg kell felelni! Hiszen belénk verték! Tartani kell magunkat minden egyes fronton, ahol érvényesülni szeretnénk (akár a munkánk elvégzéséről, akár a személyes megítéltetésünkről, akár három darab kifli megvásárlásáról van szó), ezért a belső feszültségünk egyre csak növekszik.
Mert ki a franc gondol bele abba, hogy a villamoson őt méregető vadidegen ember véleményének mennyi a tényleges jelentősége? Ki gondol bele abba, hogy ha szar napja van, akkor ezt megbeszélheti a főnökével, hiszen ő is ember? Ha pedig nem tudja megbeszélni, akkor gondol-e arra, hogy van még több ezer lehetősége, hogy megtalálja azt a helyet, ahol nem tökéletes robotot, hanem embert keresnek? Ki játszik el ilyen gondolatokkal akkor, amikor belekerül egy feszült helyzetbe? Nem túl sokan.
Igen, fontosak a keretek, de mostanra már olyan szűk kereteket állítottunk fel magunknak (vagy hagytuk, hogy felállítsanak mások számunkra), hogy a mozgásterünk rendkívül leszűkült. Nem merünk egy új hobbit kipróbálni, mert félünk, hogy a többiek kiröhögnek. Nem merünk őszinte véleményt formálni, mert félünk, hogy támadásnak leszünk kitéve. Nem merünk segíteni azoknak, akiknek nagy szükségük lenne rá, mert félünk, hogy lesznek, akik ezért majd megvetnek minket. Nem merjük követni az álmunkat, mert félünk, hogy mások kibeszélnek érte – ezért hagyjuk, hogy inkább lebeszéljenek róla.
Csakhogy a szelepet valahol ki kell engedni. Ezért van az, hogy a hivatalban nyolc órázó ügyintéző közönyösen vagy türelmetlenül löki eléd a papírt, amit ki kell töltened. Ezért van az, hogy az utcán Téged fellökő aktatáskás ember még arra sem veszi a fáradságot, hogy bocsánatot kérjen – arra pedig pláne nem, hogy megnézze, kivert-e valamit a kezedből, és hogy egyáltalán jól vagy-e. Ezért van az is, hogy a társas kommunikációnkban igencsak lecsökkent a „köszönöm” szó előfordulási valószínűsége.
Mert kapni akarunk. Már nem szeretnénk, hanem akarunk. Annyi mindent beáldozunk a társadalomba való tökéletes beilleszkedés érdekében – a szabadságunkat, az időnket, az energiánk jelentős részét, a lelki békénket –, hogy valamit kapni akarunk cserébe. A lélek ugyanis nem felejti el, hogy mire van szüksége.
És aki a saját felemelkedéséhez szükséges kemény munkát nem vállalja, az kénytelen valahogyan kompenzálni a lelkében maradó űrt. Van, aki önmaga pusztításával teszi ezt meg, és van, aki úgy, hogy másokat maga alá próbál rendelni. Időnként vagy rendszeresen – kinek mennyire van szüksége a szelepek kiengedéséhez és a szabadság illúziójának visszaszerzéséhez.
Látod, az érzéketlen seggfej viselkedésnek is megvan az oka – nemcsak az ideológiája, amivel már annyiszor találkoztál magyarázkodás formájában.

Nem a szavaim számítanak

Lehet, hogy tényleg régimódi vagyok, de én hiszek benne, hogy újra megtölthetők tartalommal azok a fogalmak, amik ma már szinte csak üres frázisok. Hiszek benne, hogy adhatunk másoknak tiszteletet anélkül, hogy a megaláztatásunktól kellene félnünk. Hiszek benne, hogy az apró figyelmességek sokkal több energiát adnak a fogadónak és a küldőnek, mint amennyibe kerülnek. Hiszek benne, hogy nem derogáló beismerni azt, ha valaki tévedett. Eleve abszurd feltételezés az, hogy közülünk bárki is tévedhetetlen, a hibakerülő magatartásunkkal pedig nemhogy fejlődni nem tudunk, de még egészséges emberi interakciókra is képtelenné válunk.
És hiszek abban is, hogy nem az én szavaim fogják megváltoztatni a világot, de még egyetlen embert sem. A tettek azok, amik eldöntik, hogy merre haladunk tovább. A mindennapi apró cselekedeteink, amikre én csak emlékeztetni tudom magamat és másokat, de senki helyett el nem végezhetem. Viszont elvégezhetem a saját részemet. Ahogy Te is.
Ha nem szeretnéd ilyennek látni a világot, ne legyél ilyen. Ha nem szeretnéd, hogy a gyerekeid másokat is és Téged is leszarjanak, akkor tanítsd őket a saját példáddal. Nem szavakkal, mert a szavak tettek nélkül a kukában landolnak, hanem egy olyan élettel, melynek szerves része a tisztelet, a megbecsülés és a becsület. A világot, amire vágysz, először magadban hozd létre.
De egyáltalán nem kell eljátszanod azt, hogy tökéletes vagy. Nem kell mosolytól, szeretettől és napfénytől túlcsorduló képet festened a vászonra, amit frusztráltan körbemutogatsz. Nem kell a színjáték. El fogsz cseszni Te is még dolgokat. Én is. Mindannyian. Leszünk még bunkók időnként akkor is, ha nem szeretnénk azok lenni – ez szinte teljesen biztos.
Lesz még olyan, hogy elfelejtünk segíteni a csomagok cipelésében valakinek. Lesz még olyan, hogy nemhogy nem köszönünk meg egy szívességet, de még csak észre sem veszünk azt. És jó eséllyel olyan is lesz, hogy pillanatnyi frusztrációnkat valaki máson vezetjük majd le. Emberek vagyunk, nem tökéletes sablon-lények.
Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű kitakarítani magunkból a több évtizeden át adagolt mérgeket. A bármi áron történő megfelelésre nevelés, a politikai, vallási és marketing célú manipuláció permanens agymosásának közömbösítésére csak az képes, aki elkezdi keresni a miérteket.
Miért kell azt tennem, amit mondanak nekem? Ez tényleg az én érdekeimet (is) szolgálja, vagy csak azokét, akik megmondják, hogy mit tegyek? Miért kell követnem a csordát, megéri ez nekem? Miért kell mindenkinek megfelelnem és tetszenem? És mind közül a legfontosabb kérdés, amelynek megválaszolásával az összes többire már automatikusan vágni fogod a válaszodat: Miért vagyok itt a Földön, és vajon amit éppen most teszek, az szolgálja-e ezt?
Tükörbe nézni fájdalmas dolog – ezt jól tudjuk mindannyian. Vannak köztünk olyanok, akik egész életükben nem teszik meg ezt, mert vagy csak zászlón lobogtatják, vagy eleve baromságnak tartják a fent említett emberi értékeket. Ilyenek az elkényeztetett, arrogáns bunkók, akik azt képzelik, hogy ők szarták ide a Világegyetemet. Ilyenek a frusztrált rabszolgák, akik a szánalmas életük elől menekülnek. És ilyenné válhat bármelyikünk, ha elfelejti az embertársa és közte lévő egyenlőséget.
Így látom én ezt. És akár régimódi vagyok, akár nem, ma is hozzáteszem a saját részemet ehhez a nagy egészhez.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Nehogy már neked jobb legyen! – Néhány gondolat az irigy emberekről

Nem mindenki veszi észre magáról, hogy a bűzlő trágyadomb, amin ücsörög, a saját ürüléke. Vannak, akik hősiesen ellenállnak még a legkisebb fejlődési lehetőségnek is. Belenéznek az eléjük tolt tükörbe – akár egy másik embertől, akár egy nem várt esemény formájában kapják azt meg –, és amikor nem tetszik nekik a látvány, tudod, mit tesznek? Elkezdik szidni a tükröt.
Hiszen a hiba bárhol lehet, csak bennük nem. Ha valaki valamiben jobb náluk, az egyértelműen csak a szerencse műve. Vagy csalás eredménye. Ha pedig teljesen nyilvánvaló, hogy egyik sem lehetséges, akkor előveszik a nagyítót, hogy megtalálják, „legyőzőjük” vajon mi másban marad alul hozzájuk képest.
Lehet, hogy sikeres üzletasszony az a nő, lehet, hogy megbecsült tagja a társadalomnak, na de biztosan szar anya! Oké, a gyerekei folyton mosolyognak, na de a lakását biztosan nem ő takarítja! Biztosan nem tud főzni, vagy a melle mű, és egyébként is, a pozícióját meg a pénzét sem kétkezi munkával, hanem más testrészével szerezte! És az a férfi ott, aki a családjával is tölt időt, és még a munkájában is sikeres, biztosan rabszolgának használja a feleségét, vagy anyuka és apuka a segge alá tolt mindent! Meg amúgy is randa a nője! De ha nem, akkor meg biztosan csalja!
Természetesen mindegyik eset lehetséges (a randaság olyan szempontból kivétel, hogy a szépség egyéni ízlés függvénye) – de annak ellenkezője is. Mert bár a társadalom egy nem is szűk része számára ez teljesen elképzelhetetlen, de bizony vannak olyan emberek, akik tesznek a saját boldogságukért, és hajlandóak érte lemondani a pillanatnyi kényelmükről, ha éppen ez szükséges.
Vannak olyan nők, akik anyaként, háziasszonyként, üzletasszonyként vagy alkalmazottként, nőként és emberként is helytállnak, és még önmagukra is szánnak időt rendszeresen. Vagy legalább erre törekszenek – messze többet kihozva az életükből, mint azok, akik rajtuk csámcsognak.
És vannak olyan férfiak, akik hűségesek a párjukhoz, nem rabszolgának, hanem Embernek tekintik a feleségüket, minőségi időt töltenek a gyerekeikkel, van saját hobbijuk, kiveszik a részüket a házimunkából, és még a hivatásukban is sikeresek. Ha pedig életük valamelyik területén megbicsaklanak, akkor önvizsgálatot tartanak.
Vannak olyan emberek, akik cselekszenek, nem csak ücsörögnek. Ők azok, akik az egyik leggyakoribb célpontjai az irigyeknek.

Mégis hogy képzeled?

Jobb, ha felkészülsz – bár gondolom, tapasztaltad is már –, hogy amint elérsz bármi említésre méltót az életedben, Te is célponttá válsz azok szemében, akik semmi ilyesmit nem tudnak felmutatni. Te megmozdultál, míg ők nem voltak hajlandóak megemelni a seggüket, és ezért bűnhődnöd kell. Tükröt tartottál nekik, szembesítetted őket azzal, hogy a saját életük tartalmatlan, egyre szánalmasabbnak kezdik érezni magukat melletted, és ha ez így marad, akkor súlyosan sérül az ego-juk, amit annyira gondosan őrizgetnek.
Mégis hogy képzeled ezt? Hogy mered felkavarni a kényelmes állóvizet? Hogy mersz mosolyogni hétfőn, családi programot csinálni szerda este, randevúzni a férjeddel havonta egyszer-kétszer, vagy uszodába menni, ha ahhoz van kedved? Hogy mersz igényes ruhát venni magadnak, amiben ráadásul még pofátlanul jól is nézel ki? Hogy mersz mást megfizetni olyan munkáért, amire nem szeretnél időt szánni? Hogy képzeled azt, hogy nem állsz be a többiek közé az életedről, az országról, a munkahelyedről, a szomszéd asszonyról, vagy az időjárásról panaszkodni?
Nem gondoltad ezt végig, ugye? Persze, hogy nem, hiszen a saját életeddel vagy elfoglalva, nem pedig másokén csámcsogsz nap mint nap hosszú órákat elpazarolva. Hát ez a Te bűnöd! Az, hogy teljes életet élsz, vagy legalább erre törekszel. Az, hogy megteszed, amit tudsz, és leszarod, hogy ki kire mutogat körülötted. Az, hogy vállalod a felelősséget a saját életedért, és ha valami nem jó, akkor nem hőbörögsz, hanem cselekszel.
Ez az, amit irigy „jóakaróid” nem hajlandóak megtenni, mert sokkal kényelmesebb a saját ürülékükben ücsörögni. És természetesen az ő szemükben ez (is) a Te felelősséged.

Az irigy ember egyetlen fegyvere

Megfigyelted már, hogy annak, aki szorgosan dolgozik a céljai eléréséért, nem marad ideje (és oka) irigykedésre? Egész egyszerűen azért, mert máshol van a fókusza. Önmagán. A tervein és a lehetőségein. A következő lépésen, amit érdemes megtennie. A fejlődési lehetőségen. Nem pedig azon, hogy ki milyen ruhát engedhet meg magának, hova jár nyaralni, mit örökölt vagy kapott ajándékba, és miért nem érdemli meg azt, hogy magasabb az életszínvonala.
Az irigység és a szorgalom egymással fordítottan arányos. Csak a tétlen ember irigy, mert aki tényleg a céljaiért dolgozik, vagy éppen a pihenést éli meg teljes szívvel, az egyetlen percet sem pazarol negatív energiákra. Tudja, hogy mit szeretne, és tesz is érte, hogy megszerezze.
Aki viszont ehhez túlságosan lusta, vagy olyan hitrendszert neveltek belé gyermekkorában, amellyel önmagát korlátozza, annak csak egyetlen fegyvere maradt a saját irigység-mérge elleni védekezésre: valahogyan be kell bizonyítania, hogy az ő életénél a Tiéd szánalmasabb. Ezért tudod, mit csinál az ilyen ember? Persze, hogy tudod, hiszen tapasztaltad már jó párszor: bárhol, ahol alkalma nyílik rá, kibeszél a hátad mögött. A barátainak, a munkatársainak, a fodrásznak, az éppen megismert idegennek. Tök mindegy, hogy kinek, csak kibeszélhessen. Kétségbeesetten keresi a visszaigazolást, így – sokszor tudat alatt – megpróbálja minél több ember egyetértését begyűjteni arról, hogy veled van gond, nem pedig vele, az iriggyel.
Ami pedig a hozzád való viszonyulását illeti, az leginkább az aktuális érdekeinek függvénye. Vagy negédesen beszél veled, műmosolya és hazug kedvességgel komponált szavai mögé rejtőzködve, vagy hidegen elutasító és fölényes. A két viselkedésminta közül annak megfelelően választ, hogy éppen akar-e Tőled valamit, vagy pedig az érdekeihez nem rajtad keresztül vezet az útja.
Természetesen nem mindenki csúszik bele a végletekbe. Az irigység magja a legtöbb emberben benne van, és az, hogy ki mennyi gazt enged belőle kihajtani, többek között a neveltetésének, a kulturális közegének, az érzelmi intelligenciájának és az aktuális élethelyzetének is függvénye. Vannak, akiknek a lelkét csak kis irigység-hajtások mérgezik, míg másokéban már régen elburjánzott a gaz.
Valami azonban közös bennük: ez az ő terhük, nem pedig azé, akire irigyek. Persze ez közhelynek tűnik, mégis sokan hagyják, hogy egy-egy irigy ember megkeserítse az életüket.

Nem kell beszállnod a játszmába

Tudom, hogy idegesítenek az ilyen emberek. Tudom, hogy nem érted, miért kell valakinek ilyen kicsinyesnek lennie, és miért kell minden egyes örömforrásodat az irigységével megmérgeznie. Azt viszont neked érdemes tudnod, hogy ez egy játszma, és mint minden kapcsolati játszmához, ehhez is legalább két ember szükséges.
Tudod, olyan ez, mint a pingong: hacsak nem Te vagy Forrest Gump, szükséged van játszópartnerre. Egyedül nem buli játszani. Egyedül az irigy ember sem tud játszani. Felzabálná őt a saját keserűsége, ha nem tudná azt kiönteni valakire. Ezért kiönti. Valahova biztosan kiönti. Ez nem rajtad múlik. Az viszont igen, hogy milyen választ adsz az alábbi két kérdésre:
1. Ha éppen rám önti ki a szemetét az irigy ember, hogyan reagálok?
2. Ha engem beszél ki másoknak, hogyan reagálok?
Mindkét kérdésre adhatod azt a választ, hogy nem szállsz be a pingpong játszmába. Üti feléd a labdát az irigy, és Te nem ütöd vissza. Kész. Játék vége. Leszarod, hogy szerinte ő nyert, leszarod, hogy ezt hány embernek újságolja el, Te nem szeretnél ilyet játszani, ezért nem játszol. Majd ő játszik mással. Vagy ütögeti feléd a labdát kitartóan, miközben Te egészen mással vagy elfoglalva. A saját életeddel.
Adhatod azt a választ is, hogy beszállsz a játékba, ha ezt valami miatt szükségesnek érzed. Sokan azért szállnak be, mert tudat alatt kompenzálnak. Gyenge pontjukat érinti az irigy ember ténykedése (például mert nem fogadják el, hogy nem mindenki viszonozza a kedvességüket, vagy mert bizonytalanok önmagukban és abban, amit elértek), ezért igyekeznek visszaállítani a felborult lelki egyensúlyukat.
Ennek látszólag legkézenfekvőbb módja az, ha visszacsapják a labdát az irigy ember térfelére, vagy ha panaszkodnak, hogy az miért kezdte el a játékot a beleegyezésük nélkül. Nos, a játék megkezdéséhez nincs szükség a beleegyezésükre, a folytatáshoz azonban éppen ezzel adják meg a beleegyezésüket.
Beszállhatsz a játszmába más okból kifolyólag is. Lehet, hogy az irigy ember életed kártevőjévé vált, ezért úgy döntesz, hogy fellépsz ellene. Ha almafád van, nem kell hagynod, hogy az összes érett gyümölcsöt szétrágja a hernyó. Ha felépítettél valami fontosat, amit veszélyeztet az irigy ember áskálódása, vagy a szeretteid kerülnek veszélybe miatta, akkor szükségét érezheted annak, hogy visszacsapd a labdát úgy, hogy többet ne legyen kedve (vagy lehetősége) feléd ütni azt.
Azonban mielőtt bármit teszel, érdemes megbizonyosodnod róla, hogy a veszély tényleg életed egy fontos részét, és nem csak az ego-dat fenyegeti. Mert ha ez utóbbiról van szó, akkor nem a pingpong, hanem az önreflexió tud rajtad segíteni.
De nem kell bosszankodnod amiatt, hogy egy irigy, áskálódó ember negatív érzéseket tudott kiváltani belőled (ez csak egy újabb negatív érzés lenne a már meglévő negatív érzésed tetejére); inkább érdemes megértened, hogy miért történhetett meg ez.
Mitől félsz? Attól, hogy amid van, és amire irigy a másik ember, azt nem is igazán érdemled meg? Vagy attól, hogy a körülötted lévők az irigy ember szavai alapján ítélnek meg Téged? Esetleg attól, hogy nem mindenki tiszteli az értékrendedet? Az irigy ember nem biztos, hogy valaha is szembe mer nézni a saját démonaival, Te viszont szembenézhetsz a Tieiddel.
Ami pedig magát az irigységet illeti, azt nem túl nehéz kezelni. Gondolj csak bele, mi is az irigység valójában. Az irigység elismerés. Az irigység a dicséret negatív energiájú megfelelője. Az irigység annak mércéje, hogy ki mennyire képes mások és a saját helyzetének elfogadására. Ennek megértése a történet könnyebbik része. A motivációs guruk többsége meg is elégszik ennyivel a szövegeiben, hiszen baromi könnyen emészthető az, hogy az irigy ember valójában elismer Téged. De nem ez a kulcs, ez csak a saját ego-nk hizlalása.
Ennél sokkal fontosabb annak megtalálása, hogy miért tudott valaki az egyensúlyodból kibillenteni. Mert ha megerősíted a gyenge pontjaidat, akkor mások már nem fogják azokat megtalálni.
Nagy köszönet Zsófinak, a Tündérkert Dekor csodálatra (és nem irigylésre 🙂 ) méltó megálmodójának, hogy elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Előbb szűrd le a mocskot – avagy hogyan kezeld a rosszindulatú embereket

Az emberi kreativitás nem ismer határokat. Akár valami csodálatos dolog létrehozásáról, akár egymás lelkének rombolásáról van szó, roppant változatos módszereink vannak céljaink elérésére. Persze a lélekrombolás nem mindig tudatos, ám ez egy picit sem nyugtatja meg azt, aki éppen áldozatává válik.
Voltunk már ott mindannyian. Ott, a sértett oldalon, a verbális agresszió áldozatainak sorában, a lelki békéjükből kizökkentett emberek között, akik értetlenül néznek maguk elé, hogy miért velük történt mindez. És mit tettünk ilyenkor? Visszatámadtunk dühösen. Vagy kétségbeesetten. Vagy megrogytunk a ránk nehezedő szavak súlya alatt, és cipeltük tovább magunkkal azokat, mint valami nehéz zsákot, ami minden egyes nap görbíti a hátunkat.
Nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom: lesznek még ilyen esetek az életedben. Veszekedések vagy összeomlások nem feltétlenül, de támadások szinte biztosan. Annyira naiv pedig gondolom Te sem vagy, hogy a saját lelki egészséged kérdését arra bízd, hogy az emberek majd megváltoznak. Hogy többet majd senki nem akar megbántani Téged, nem lesz olyan, aki mocskolódva beszél veled (vagy rólad), és a korábbiakhoz hasonló konfliktushelyzetek ki sem alakulnak. Erre alapozni bármit is elég veszélyes stratégia.

Miért nem megy?

Akkor nem is érdemes reménykedni a változásban? Ezt nem én fogom megszabni senkinek. Nyugodtan reménykedjen, aki szeretne, de én a cselekvésben hiszek. Cselekedni pedig csak az fog, aki a változást akarja, vagyis Te magad. Tudom, szarul hangzik, de ez van. Ami viszont a jó hír: amint felvállalod a felelősséget a saját életed rendbetételére, és nem másoktól várod el ezt, olyan mérhetetlen erőt szabadítasz fel magadban, amiről valószínűleg fogalmad sem volt, hogy benned van.
Baromság – gondolhatod. Egy jól hangzó motivációs maszlag a többi között. Én máshogy hívom: Szabadság. Egy semmivel sem összehasonlítható érzés, ami szavakkal talán így közelíthető meg: „Nem mutogatok senkire, ha nem vagyok elégedett az életemmel. Teszek érte, hogy jobb legyen.” Természetesen nem minden a Te felelősséged. A bántás, az elnyomás, az átverés, vagy az erőszak egy (vagy több) másik ember ellened elkövetett cselekedete. Ez tény. De ha ugyanazoktól várod a gyógyszert, akik a mérget adták neked, akkor sokat fogsz még szenvedni az életedben.
Szabadság. Amint megérzed az ízét, már nem vagy hajlandó lemondani róla. De ez felelősséggel jár. Mint a vezetés: Te fogod a kormányt, Te adod a gázt, és Te fékezel. Senki másra nem mutogathatsz, ha hibát követsz el. Ettől a felelősségtől félnek annyian, és míg az autóba mégis beülnek sokan, az életük kormányát csak kevesen fogják meg.
De tegyük fel, hogy Te hajlandó vagy megfogni a kormánykereket. Tegyük fel, hogy annyira fontos számodra a szabadság, hogy vállalod a vele járó felelősséget. Vállalod azt is, hogy az első próbálkozásaid talán nem sikerülnek. Mert bőven lehet, hogy hiába döntöttél a változás mellett, még jó párszor elkeseredetten vagy ingerülten reagálsz arra, hogy valaki szórakozik a lelki békéddel.
Teljesen természetes az erős érzelmi reakciód ilyen esetekben. Minden ép lelkű embertársadhoz hasonlóan Te is békére és harmóniára törekszel az életedben, és ha valaki támad, megaláz, vagy bármilyen más módon hozzájárul a nyugalmad elvesztéséhez, az heves érzelmeket vált ki belőled. Érthető, hogy ilyenkor kétségbeesetten vagy dühösen próbálsz visszatalálni az egyensúlyi állapotodba.
Csakhogy ez érzelmi alapon nem fog menni.

A túlélés törvénye

Hogy mi is a gond az érzelmi reakcióiddal? Rövid annyi, hogy nem azt nézed, ami van, hanem azt, amire az esemény emlékeztet. Nézzük meg ezt egy egyszerű példán: valaki megalázóan beszél veled, és ez nagyon rossz érzést kelt benned. Esetleg elkezdesz vele mocskolódni Te is, hogy védd magad.
Mi az, amire emlékeztet ez Téged? Arra, hogy az anyád vagy az apád folyton szidott Téged, és elvesztetted az önbecsülésedet. Vagy egymással tették ezt a szüleid, és az elnyomott fél sorsát magadra vetted. Vagy hogy a párod, a főnököd, vagy valamelyik más, számodra fontos ember lenéz Téged, aminek következtében már Te is lenézed magadat.
És ezzel szemben mi az, ami ténylegesen van ebben az esetben? Egy konfliktushelyzet, amit a másik fél nem kulturáltan, tisztelettel és konstruktívan próbál megoldani, hanem erőszakkal. Lehet, hogy egyébként semmi köze a korábbi sérelmeidhez, csak előhívta azokat. És az is lehet, hogy pont a saját maga által okozott sebeket tépte fel újra. Akármelyik is igaz az aktuális helyzetedben, a benned kialakuló kép egy jelentős része projekció. Az érzelmeid kivetítése a valóságra, méghozzá a múltbéli sérelmeid felszínre hozásával.
Mit tudsz tenni ilyenkor? Hogyan láthatod meg azt, ami ténylegesen van?
Képzeld el, hogy eltévedtél egy sivatagban. Kimerült vagy és elkeseredett, napok óta nem ittál, bármit megadnál néhány csepp friss vízért. Már kezded feladni a küzdelmet, amikor váratlanul egy pici patakszerű képződményt pillantasz meg. Odavánszorogsz hozzá a túlélés reményében, de a víz rendkívül mocskos, talán fertőzött is. Mit teszel?
Nem kell egy Bear Gryllsnek lenned ahhoz, hogy megpróbáld a vizet leszűrni valahogy (akár a ruhád szövetén átengedve), és felforrald azt, hogy valamelyest fertőtlenítsed. Vagyis megpróbálod eltávolítani a mocskot, hogy hozzáférj az életet jelentő vízhez. Logikus, ugye?
Ha belegondolsz, ez a módszer kiválóan alkalmazható emberi kapcsolataink konfliktushelyzeteiben is. Rád támadt valaki, megállás nélkül mocskolva Téged? Ordítozik veled a főnököd, a férjed vagy a feleséged? Folyton megaláz egy olyan ember, akitől érzelmileg, anyagilag vagy bármilyen más módon függesz?
Ilyenkor érdemes feltenned ezt a kérdést magadnak: „Mi az, amire valóban szükségem van abból, amit kaptam tőle?” Amint megtanulod szétválasztani ezt a mocsoktól, már nem veszed személyes támadásnak azt, amit a rosszindulatú, a gyenge idegrendszerű, vagy a zaklatott emberek rád öntenek.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban?

Az első kérdés, amivel a mocsok leszűrését megkezdheted, így szól: „Miért érintett ez meg engem?” Fájni ugyanis csak az tud, ami gyenge pontodat éri. Amíg ezt nem fogadod el, ugyanazokat a köröket fogod futni, és a saját feladataidat rendre próbálod majd megspórolni.
De ha idáig eljutottál az olvasással, akkor nyilván nem kibúvókat keresel, hanem szeretnél Te magad tenni a változásért. Elkezded tehát keresni a gyenge pontjaidat. Belenézel a tükörbe, amit a másik ember akaratlanul tartott neked. A tanítást látod, nem csak a sérelmedet. Ez alapvető feltétele annak, hogy később ne csússz bele ugyanazokba a helyzetekbe – vagy ha úgy tetszik, annak, hogy a jövőben ne legyen szükséged ugyanerre a leckére. Mert már megtanultad azt, ami megtanulható belőle.
A második kérdés a következő: „Mit tudok ebből hasznosítani?” Mert bármilyen hatás is ér Téged, mindig van valami, amit érdemes belőle eltenned magadnak. Van valami alapja annak, amit a másik ember mondott vagy tett? Látsz magadra nézve fejlődési lehetőséget? Az a tiszta víz; a többi a mocsok.
Tiszta víz lehet még az is, amit tanulhatsz a másik emberről és a konfliktushelyzet kezeléséről. Minderre szükséged lehet. Szükséged lehet még például a véleményére, a tudására, vagy valamilyen segítségére is. Ezek a hasznos dolgok, amiket kettőtök interakciójából magaddal vihetsz.
Amint ezzel megvagy, eljutottál harmadik kérdéshez: „Mi megy a kukába?” Mi az, ami nem rólad szól, hanem róla, és nem is akarsz vele semmit sem kezdeni? Még ha van is alapja a mondandója tartalmának (amit az előző kérdésre válaszolva hasznosítasz), az nem mentség a stílusra, amivel tálalja neked.
A mocskolódására, a megalázó szavaira, az indulataira és a játszmáira nem feltétlenül van szükséged. És ez teljesen független attól, hogy milyen típusú a kapcsolatotok, mi az ő pozíciója, vagy milyen külső tényezők játszanak még be. A stílus érzelmi intelligencia és jellem kérdése.
Végül a negyedik kérdés így hangzik: „Hogyan tudom a mocskot a kukába dobni?” Többféle stratégia is van erre, de bármelyiket is választod, érdemes meggyőződnöd róla, hogy valóban megszabadulsz a mocsoktól, és egy, öt, vagy tizenöt év múlva nem jön elő újra ugyanaz a sérülés, mert elengedés fedőnéven az eltemetést választottad.
Számomra a megértés és az átalakítás bizonyult hatékony megoldásnak. Megérteni azt, hogy amit kaptam, abból mi az enyém és mi a másik emberé (az előző kérdéseket megválaszolva), majd átalakítani az engem ért sérelmet valami hasznossá. Sokan mondják, hogy ez nem mindig lehetséges, de ez csak mentség keresése a terhek cipelésére.
Én nem vagyok hajlandó fölösleges terheket cipelni egész életemben. Ilyen egyszerű. Túl rövid hozzá az élet. Miért pazaroljam az időmet, az energiámat, a testi-lelki egészségemet arra, hogy valaki a saját lelkében lévő űrt a velem való mocskolódással kompenzálhassa? Csinálja, ha akarja – de én nem veszek részt benne.
Inkább átalakítom az eseményeket hasznos tapasztalatokká. Ha valaki rést ütött a pajzsomon, nem áldozat vagyok, hanem tanuló. Ha valaki ki tudott billenteni az egyensúlyomból, nem billegek tovább, mint egy idióta keljfeljancsi, hanem visszatérek önmagamhoz. Kimegyek az erdőbe sétálni. Elgondolkodom. Vagy beszélgetek valakivel, akitől nem véleményt várok, hanem csak finom impulzust, hogy ugyan másszak már ki a gondolataim mókuskerekéből. Mert legtöbbször csak ennyin múlik a megoldás megtalálása.
Rosszindulatú, labilis vagy gyenge emberekkel jó eséllyel találkozol még párszor az életedben. De amikor a patakjukhoz érsz, szabadon dönthetsz úgy, hogy leszűröd a mocskot.
Nagy köszönet Editnek, hogy kérdésével elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Néha túl nagy a fájdalom

Néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy újra hinni tudj valakiben. Néha túl sokat szenvedtél már ahhoz, hogy a bizalom várát a romokból újra felépítsed. Van az a pont, amikor úgy érzed, elég volt. Elég volt az érzéseid semmibe vételéből, elég volt a megaláztatásból, elég volt abból, hogy bírni kell, meg tűrni, meg maradni, meg túlélni. Elég volt a folyamatos várakozásból, hogy talán egyszer majd jobb lesz. Van az a pont, amikor rájössz: Te ennél többet érdemelsz.
Vagy elhiteted magaddal, hogy csak ennyit, hiszen eddig sem kaptál többet. Veled lehet a gond, hiszen megmondták már többen. Így követik egymást érzelmeid hullámai, és hol meghunyászkodsz a sorsnak, hol lázadni próbálsz ellene. Mindezt azért, mert valaki elhitette veled, hogy egy értéktelen senki vagy.
Csak tudod, nem ilyen egyszerű a helyzet.

Közhelyek helyett

Mondhatnám, hogy mindez nem igaz. Mondhatnám, hogy értékes, nagyszerű, csodálatos ember vagy. Mondhatnám, hogy igenis többet érdemelsz, mint amit most kapsz. Hogy lehetsz Te is boldog, élhetsz békében, megvalósíthatod az álmaidat. De tudod, mindez csak üres közhely lenne.
Nem azért, mert nem feltétlenül igaz, hanem azért, mert én mondom, és nem Te magad. Én ugyanis nem ismerlek Téged. Annyira egész biztosan nem, mint Te magadat, és annyira főleg nem, hogy ítéletet mondjak rólad.
Ahogy az az ember sem ismer Téged igazán, aki megalázott, kihasznált, becsapott, megváratott, vagy bármilyen más módon rombolta a lelki egészségedet. Megtette, mert Te voltál ott, de mással is megtette volna. És megtette, mert megtehette. Ez az, amit nagyon fontos megértened.
Előfordul ugyanis, hogy maga az áldozat a bűntársa a tettesnek. Nem azokról az esetekről beszélek, amikor az ártatlanul sétáló nőt molesztálja egy aberrált seggfej, vagy amikor a hivatalban ügyeit intéző nagypapát néhány másik emberrel együtt kivégzi egy elmebeteg, mert ezekre egyrészt nem feltétlenül lehet felkészülni, másrészt egyedi esetek.
Inkább azokról az emberekről van szó, akik benne élnek egy elnyomó párkapcsolatban, nap mint nap eltűrik a megaláztatást a munkahelyükön, vagy felnőttként is hagyják, hogy az anyjuk, az apjuk, a gyerekük, vagy bárki más terrorizálja őket. Azokról, akik számára szokássá silányult az alárendelt szerep. Az ilyen emberek ugyanis – bármennyire fájdalmas ezt befogadni – jelentős részt vállalnak saját elnyomásukban.
De ennek is megvan az oka. Egyikünk sem születik elnyomottnak; a nevelés tesz azzá valakit. Amikor egy gyermeket tartósan arra kondicionálnak, hogy saját vágyait és szükségleteit nyomja el magában valaki más vágyainak és szükségleteinek érvényesülése érdekében, akkor ez a gyermek felnőttként is ki lesz szolgáltatva azoknak, akiket baromira nem érdekel, hogy neki mi fáj, vagy mit szeretne.
Az elnyomott tehát nem hibás, de saját elnyomásában mégis közreműködővé válik. És itt nemcsak a fizikai bántalmazásról van szó, ugye Te is tudod. Szavakkal is lehet valakinek a lelkét gyilkolni, vagy éppen a szavak hiányával, hideg közönnyel, szeretetmegvonással. Ezek sem kisebb bűntettek, mint a fizikai bántalmazás bármilyen formája.
De néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy mindezt felismerd, felmérd, átgondold, befogadd. Néha túl nagy a fájdalom ahhoz, hogy a saját áldozatszerepednél többet láss a történetből, aminek a rabja vagy. Maradnak tehát a fájdalmak és az enyhítésükre használt, egyre gyengébben ható közhelyek.
Hacsak nem döntesz máshogy.

Te tanítod őket

Az a helyzet, hogy nem nekem kell mondanom, mennyire értékes ember vagy. Nem az én feladatom elhitetni veled azt, hogy van keresnivalód a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokat ápoló, életükkel elégedett emberek között. És még csak az sem az én szerepem, hogy meggyőzzelek róla: vannak ilyen emberek.
Győződj meg róla Te magad; nekem úgysem hinnéd el. Ha pedig eddig egyet sem láttál a környezetedben, annak egyetlen egyszerű oka van: nem megfelelő környezetben éled az életedet. Olyan emberekkel vetted körbe magad (vagy hagytad, hogy körbevegyenek), akik lehúznak, nem pedig felemelnek. Olyan mintákat követsz tudat alatt – és néha talán teljesen tudatosan is –, amelyek nem szolgálják a lelki egészségedet.
Persze, hogy nem hiszed el magadról, hogy értékes vagy, ha a környezetedben lévő emberek közül soha senki nem hitte el ezt rólad. Vagy ha bele is futottál valakibe néha, aki elhitte, már Te nem hittél neki. Persze, hogy belecsúszol újra és újra ugyanazokba a mélypontokba, ha elhiszed azt, hogy neked újra és újra ugyanazokba a mélypontokba kell belecsúsznod. Persze, hogy ilyen nyomorultul érzed magad, ha nem adod meg saját magadnak azt a figyelmet és törődést, amit másoktól szeretnél kicsikarni. Ráadásul többnyire olyan emberektől, akiktől soha a büdös életben nem fogod megkapni.
Egyébként is, miért tiszteljen Téged bárki más, ha Te magadat képtelen vagy tisztelni? Miért várod, hogy törődjön veled valaki, ha még egy illatos fürdőt vagy egy fél órás erdei sétát is sajnálsz magadtól? Miért hiszed, hogy senki nem fog Téged ostorral ütni, ha Te is folyton ostorozod magad? Milyen példát mutatsz így az embereknek?
A legnagyobb jóindulattal kérdezem Tőled: Hát hogy bánsz Te magaddal? Miért nem veszed észre, hogy olyanokat engedsz be az életedbe, akik pont ugyanígy bánnak veled? Mennyi szenvedésre van még szükséged, hogy rájöjj, nincs szükséged több szenvedésre?
Tudom, már rájöttél. Tudom, már régóta szeretnél változtatni az életeden. Már el is határoztad magad, meg is tervezted, tettél is érte igen sokat. De valahogy mégis megkapod újra és újra ugyanazokat a csapásokat. Ezért adtad fel. Ezért hitted el, hogy ennyi jár neked. Ezért tud annyira megbénítani a fájdalom, hogy cselekvésképtelennek érzed magad. Tudom.
De valamin neked is érdemes lehet elgondolkodnod.

Igazad lesz

Nem, nem én foglak meggyőzni arról, hogy értékes ember vagy, és többet érdemelsz annál, ami van. Nem én fogok újabb üres frázisokat puffogtatni a füledbe, sokadikként a sorban. Kaptál már Te ezekből (is) elég embertől eleget. Az én szerepem mindössze annyi, hogy elmondjam neked: Igazad lesz.
Bármit is gondolsz magadról vagy a világról, igazad lesz. Ha egy szerencsétlen áldozatnak gondolod magad, akkor egy szerencsétlen áldozat leszel. Ha egy folyton küzdeni kényszerülő harcosnak, akkor egy folyton küzdeni kényszerülő harcos leszel. Ha egy alávaló szar embernek, akkor egy alávaló szar ember leszel. Nem azért, mert ez az objektív igazság, hanem pont azért, mert objektív igazság nem létezik, és így a Te szubjektív igazságod lesz mérvadó az életedben.
Amilyen képet kialakítasz magadban önmagadról, az lesz a valóságod. A Te kis világod, amely zárt rendszert alkotva befogad mindent, ami beleillik, és kilök mindent, ami nem. Önbeteljesítő jóslat. Hívhatjuk így is az önsorsrontás folyamatát, de ugyanez a helyzet önmagad építésével is.
Úgyhogy ha már túl nagy a fájdalom, ha már eléggé fáj a jelenlegi helyzeted ahhoz, hogy változtass, vagy ha egyszerűen csak nem akarod megvárni ezt a pillanatot (mert bizony ez is egy létező opció, még ha kevesen is élnek csak vele), akkor a holnap lehet, hogy már késő lesz. Akkor nem létezik más időpont, csak a jelen pillanat.
Itt az ideje kibújnod a nyúlüregedből. Itt az ideje lezárnod ezt az időszakát az életednek, és belevágnod valami egészen újba – valamibe, ami nem kifacsar, hanem élettel tölt meg. Itt az ideje megmutatnod a világnak, hogy ki is vagy valójában, és mennyit is érdemelsz. Itt az ideje élned. Őszintén, sallangok, álarcok és megfelelési kényszer nélkül. Pont olyan életet, amire szívből azt mondod: „Ez igen!”
Mert lehetsz bármennyire mélyen, érhet bármennyi csalódás az életben, soha nem kell hagynod, hogy a fájdalom túl nagy legyen az első lépés megtételéhez.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Tetszik a színjáték – de mi van a függöny mögött?

A függöny elgördül. Erős a nyitány. Figyelemfelkeltő. Olyasmi, ami meggyőzi az embert, hogy érdemes maradnia. Elfeledteti, hogy drága volt a belépőjegy, és a műsort sok kellemetlenség előzte meg. De a színész csak játszik, átadja magát a szerepének, és ezt olyan hihetően teszi, hogy a néző számára a színjáték és a valóság összemosódik. Éppen ez a cél: eljátszani valósnak érzékelhető élethelyzeteket, melyek valós érzelmeket ébresztenek.
Ez egy vérre menő veszekedés utáni nagy kibékülés története. Vagy egy hirtelen jött sikeré, amin az emberek elképednek. Vagy egy ügyes üzletkötő marketing stratégiájáé, ami a vevő meggyőzését eredményezte.
Nem érted még, ugye? Pedig mindez csak színjáték. Szép díszlettel és pátoszos szövegekkel tarkított szórakoztatás, melynek az a célja, hogy a nézőt meggyőzze.
 
De mi van a függöny mögött? Mi az, ami ebből az egészből valóság, nem csak díszlet? Mennyire van hitele egy nagy kibékülésnek, ami után ugyanazok a játszmák ismétlődnek? Mennyire jött hirtelen az üzleti siker vagy a sportgyőzelem, és vajon mi minden előzte azt meg? Mennyire szépíti meg a fáradt bőrt a drága pénzért akciósan megvásárolt kozmetikum, vagy mennyire jó buli a frissen felvett lakáshitel, amit a talpraesett ügynök tétova vevőjének szemei elé rózsaszínben festett fel?
Mi zajlik a színfalak mögött – ott, ahová csak kevesen néznek be?

Elég, ha hihető, nem kell igaznak lennie

Szeretjük a színjátékokat. Elhitetik velünk, hogy az élet néhány egyszerű sablon alapján leírható, miközben azt az érzést keltik bennünk, hogy egy-egy nagy eredmény egyik napról a másikra megvalósítható. De vajon hányan veszik a fáradságot, hogy egy kicsit megvizsgálják a részleteket?
Ki gondol a színészekre, akik éjt nappallá téve tanultak és gyakoroltak azért, hogy a színdarab tökéletes legyen? Ki gondol a rendezőre, aki a kezében tartja a színdarab történéseinek minden apró részletét? Ki gondol a díszlettervezőre, a sminkesre, a takarítóra és a jelmezkészítőre? Ki gondol bele abba, hogy mennyi munka, idő és energia szükséges egy meggyőző színházi előadás létrejöttéhez? Kinek jut eszébe, hogy érdemes lenne a függöny mögé is benéznie?
És életünk színházában ki nézi meg azt, hogy mi is van egy látványos performansz mögött? Ki gondol a mindennapi apró gesztusok szükségességére, miután a szokásos békülős összebújás megvolt? Ki hajlandó minden egyes nap következetesen tenni a sikerért, amit majd a többiek hirtelen jött szerencsének hisznek? És ki tiszteli azokat, akik minden egyes nap megteszik ezeket a lépéseket?
Persze, jó volna a túlsúlyos embernek egyszer csak vékonyan ébrednie. Jó volna a fehér öves kezdőnek egy év alatt harcművész mesterré válnia. Jó volna, ha a békülős szex a párkapcsolatnak akkora lendületet adna, hogy nem kerülne energiába annak ápolása. Jó volna, ha az új üzleti vállalkozás néhány hónap alatt felvirágozna.
Vagy talán nem is volna olyan jó, de mindenképpen kényelmes. Sokkal kényelmesebb, mint naponta gürcölni, elakadni, padlóra kerülni és felállni újra meg újra, tele kétségekkel, csalódásokkal, elbizonytalanodásokkal és hibákkal, amiket önmagunk vagy mások ellen követünk el. Kényelmes lenne mindezt megspórolni magunknak.
Csakhogy nagyon úgy tűnik, a Világegyetem nem biztosít táptalajt ezeknek a vágyainknak.

Színdarabtól színdarabig

Az instant ígéretek világát éljük. Legyél karcsú most azonnal, már tegnap! Építs sikeres üzletet magadnak egy hónap alatt! Legyél egészséges mindössze napi néhány pirulától, amire rászoktatlak! Vedd meg azonnal az autót és a házat, költsd el előre a nem létező pénzedet, és majd fizesd nekem a kamatokat! Hidd el nekem, hogy tegnapról mára megváltoztam, elhagytam a káros szokásaimat és soha többet nem bántalak!
Jöjjön hát a színdarab! Legyen látványos, legyen szívhez szóló, legyen magával ragadó. Legyen annyira hazug, hogy ne akarjuk keresni mögötte az igazságot. És ha már az életünket megszépíteni nem tudja, legalább feledtesse el velünk azt, hogy milyen szánalmas életet élünk a hétköznapokban.
De minden színdarabnak vége van egyszer. És míg a színészek a rövid ünneplés után visszamennek tanulni és gyakorolni, életünk színdarabjait követően ez nem szokott megvalósulni. Mert tudod, nem sokat ér az Eiffel-torony tetején elhangzó leánykérés, ha néhány évvel később elcsattan az első pofon, vagy szép lassan kialszik a tűz, és átveszi a helyét a hűvös közöny. Nem sokat ér a nagy napra formába hozott test, ha egy év múlva már egy hordó is karcsúbbnak fest. Nem sokat ér a hirtelen jött szerencse az üzletépítésben, ha a tartós sikerhez szükséges téglák hiányoznak. Nem sokat érnek a hirtelen jött fellángolások, ha a hétköznapok siralmasak.
Persze szükségünk van színdarabokra. Egyáltalán nem rosszak, sőt, sokszor kifejezetten hasznosak. Felmelegítik a lelkünket. Kizökkentenek a megszokás börtönéből. Elvisznek egy olyan világba, ahol legalább egy kis időre boldognak érezhetjük magunkat. Reményt adnak. De életünk legnagyobb kihívásaira megoldással aligha szolgálnak.
Lehet, hogy illúzióromboló, amit most mondok, de a mindennapi apró cselekedeteid azok, amik alapvetően meghatározzák a sorsodat. Nem a hangzatos ígéretek, amiket mondasz vagy hallasz. Nem az egyszeri fellángolás, amivel az új feladatodba lelkesen beleugrasz. Nem a háromnapi törődés, amit elhanyagolt szeretted egy menetrendszerűen érkező veszekedés után megkaphat. Nem azok a rövid időszakok, amikor éppen neked kedveznek a körülmények, és üzleti sikereidet semmi sem zavarja.
Nem egy-egy színdarab a siker kulcsa, hanem a két színdarab között elvégzett munka.

Tízezer lépés a rossz irányba

Képzeld el, hogy szeretnél eljutni egy gyönyörű kilátást biztosító hegycsúcsra. Elindulsz hát valamerre, ami helyes iránynak tűnik, és a terep elkezd egyre jobban emelkedni. Ez fárasztó lesz – gondolod, és talán már az elején kétségbe vonod, hogy fel tudsz majd jutni.
Aztán valaki megszólít. „Van lift is!” – mondja neked lelkesen, és javasolja, hogy válts irányt, hiszen nem kell sokáig gyalogolnod, hogy beszállhass. Neked pedig felcsillan a szemed, és naivan, a kényelmes út reményében meg is teszed az első lépéseket. Távolodsz a hegytől, de ez most kicsit sem zavar, hiszen a lift felé tartasz, ami majd felrepít a csúcsra. Megtettél már száz métert, majd újabb százat, aztán kilométereket, de a lift még mindig sehol – és már a hegy is egyre apróbb foltként mered rád a távolból.
Így alakítják szokásaink az életünket. Aki megspórolja a hegymászást a kényelmes lift reményében, az általában egyre távolabb kerül a hegytől – az álmaitól, a remélt sikertől, a boldog párkapcsolattól, és mindentől, amit kizárólag befektetett munkával lehet megvalósítani vagy fenntartani.
Minden nap egy lépés. Egy hónap alatt megteszel harmincat, egy év alatt 365-öt, tíz év alatt 3650-et, és három évtized alatt több mint tízezret. Szokásaid építenek vagy rombolnak, attól függően, hogy hogyan alakítod ki azokat. Ami ma csak egyetlen lépés a helytelen irányba, az hamarosan már óriási távolságot jelent a céljaidtól. És fordítva: ami ma csak egy apró cselekedet a messzinek látszó siker érdekében, az napról napra összeadódik, és elvezet Téged oda, ahová a szíved vágyakozik.
 
Rendezhetsz kampányokat a párod számára. Válhatsz nézőjévé az ő színdarabjának. Elhiheted a szupertermék ügynökének, hogy holnaptól megváltozik az életed (amikorra ő már elég távol lesz Tőled). Irigykedhetsz az „egyik napról a másikra” sikeressé váló vállalkozóra, vagy a „szerencsés” győzelmet arató sportolóra. Lehetsz naiv. Lehetsz kényelmes. Lehetsz mindent benyaló, lehetsz mindent megígérő, lehetsz két percig lelkes. Keresheted a liftet, és be is szállhatsz egybe vagy kettőbe. Várhatsz, hogy a csúcson találd magad majd egyszer. Majd holnap. Holnap is majd holnap, és holnap után is. Megvárhatod, amíg a homokórád összes homokszeme lepereg.
Vagy pátoszok és látványos zászlólobogtatás helyett megteheted ma az első lépést a hegyre.
Nagy köszönet Zsófinak, a Tündérkert Dekor csodagyárosának, hogy elgondolkodtatott erről a témáról, és hogy személyes példájával bizonyítja: a valódi csodák a mindennapi apró cselekedeteink által születnek. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az angyal ígérete – egy történet az eltékozolt életekről

Áldozatok vagyunk. Legalábbis hajlamosak vagyunk annak érezni magunkat, amikor szembesülünk a kegyetlen ténnyel, hogy nagyon nem olyan életet élünk, mint amilyenre vágyunk. Mutogatunk a Sorsra, Istenre, a csillagok állására, vagy a körülöttünk lévő emberekre, egy valamiről azonban könnyen megfeledkezünk. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy fiatalember, aki sok mindenre vágyott az életében: csodálatos feleségre, gyerekekre, jól menő üzletre, nagy házra, és rengeteg boldog pillanatra. Egy éjjelen egy angyal jelent meg előtte, és mesélni kezdett neki.
Elárulta, hogy minden lehetősége meglesz arra, hogy az álmai valóra váljanak. Elmondta, hogy találkozni fog egy csodálatos nővel, akivel boldog házasságban élhetnek, nagyszerű üzleti lehetőségek nyílnak előtte, megbecsült tagja lehet a társadalomnak, és annyi pénzt gyűjthet össze, amiből mindent megvehet, amire csak szüksége lesz neki és családjának.
Teltek-múltak az évek, és a fiatalember gyakran gondolt nagy lelkesedéssel az angyal szavaira. Idővel aztán haja őszülni kezdett, lelkesedése megkopott, teste megöregedett, lelke egyre jobban megfáradt, és egy napon azon kapta magát, hogy élete végéhez érkezett. Csodálatos feleség, gyerekek, üzleti sikerek, nagy ház és boldog pillanatok nélkül hagyta itt a Földet. Egyetlen álma sem valósult meg.
Távozáskor ismét találkozott azzal az angyallal, aki annak idején megjelent előtte, és a férfi most keservesen kérte számon tőle sok évvel ezelőtt elhangzott ígéreteit:
„Csodálatos feleséget, családot, sikert és boldogságot ígértél nekem, és nézd meg, milyen szánalmas életem lett! Becsaptál, semmi sem volt igaz a meséidből!”
Az angyal ekkor az öregember szemébe nézett, és így szólt: „Nem, nem ígértem mindezt neked. Én lehetőségeket ígértem.”
A férfi nem értette, ezért az angyal elkezdte felidézni életének fontos pillanatait: „Emlékszel arra a napra, amikor a barátod születésnapján egy ifjú hölggyel egymásra néztetek?”
A férfi bólogatott, az angyal pedig így folytatta: „Nagyon tetszett neked, ő is rád mosolygott, de Te mégsem mertél odamenni hozzá.”
A férfi szomorúan lesütötte szemeit.
„És emlékszel arra az új ötletedre, amit végül nem valósítottál meg, mert azt mondtad, hogy túl kockázatos, pedig csak féltél belevágni?”
Az öregember némán bólogatott.
„Az az ötlet néhány évvel később valaki más fejében is megszületett, aki nem ijedt meg, és sikerre vitte. Ismerted is őt, a környék egyik leggazdagabb embere lett.”
A férfi csak bámult maga elé.
„És arra emlékszel,” – folytatta az angyal – „amikor tűz pusztított a városban, de Te nem mentél oltani, mert féltél, hogy a lakásodat kirabolja közben valaki?”
Az öreg csak nézett szomorúan és bólintott egyet.
„Akik ott voltak és megmentettek másokat, igazi hősökké váltak, akiket tisztelt és megbecsült a város lakossága életük hátralévő részében.”
Az angyal egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: „Minden lehetőséged megadatott, hogy csodálatos életed legyen. Te azonban inkább a félelmeidre hallgattál, ezért semmit sem kaptál meg abból, amire vágytál.”
Az öregember nem tudott mit mondani. Megértette az angyal szavait.
*****
Sokak számára így telik el az élet. Várnak, reménykednek, aztán sajnálkoznak és beletörődnek. Persze tükörbe nézni, a saját félelmeinkkel és gyengeségeinkkel szembemenni igen fájdalmas tud lenni, de aki ezt nem teszi meg, az könnyen lehet, hogy olyan lehetőségeket szalaszt el, amelyek már soha többé nem térnek vissza.
Az álmait pedig viszi magával a temetőbe.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Ego-burokban felnövő generációk

Valami elveszett. De az is lehet, hogy nem is volt meg bennünk sosem, csak hinni szeretnénk, hogy az előző generációk még jobbak voltak, mint a mostaniak. Hiszen a „Bezzeg…” kezdetű mondatok mindig nagyon népszerűek. Egyfajta önigazolást adnak arra, hogy a saját értékrendünk helyes, csak a körülöttünk lévő világ romlott.
De ennek a világnak mi is a részei vagyunk, ez a nagy helyzet. Mi is támogatjuk azt a kultúrát – akár aktívan, akár passzív szemlélőként tesszük –, amelyben az azonnali eredmények, az instant örömök és a saját érdekek kérdés nélkül felülírják az empátiát, a törődést, a figyelmességet. Mi is tagjai vagyunk annak a társadalomnak, amelyben a társas magány alapállapot, és „barátaink” jelentős része az utcán meg sem ismer, ha nem frissítettük a profilképünket. Mi is részei vagyunk az ego-burokban felnövő generációknak.
Vajon miért van ennyi válás? Miért van ennyi kukába kerülő kapcsolat? Miért olyan ritkák a mély, tartalmas, konstruktív beszélgetések? Miért nem vesszük észre, ha a másik ember számára nagyon nem jó valami, vagy ha észre is vesszük, miért próbáljuk azt elbagatellizálni? És ha egy kapcsolatunkat konfliktus terheli, miért próbáljuk a teljes felelősséget a másik félre átpakolni?
Hamar megtanuljuk, mit jelent az Én, de azt már kevésbé, hogy mit jelent a Mi. Eszünkbe sem jut átadni a helyet az idős néninek a buszon. Végignézzük, ahogy valaki egyedül próbálja a lerobbant kocsiját odébb tolni. Úgy furakodunk a leárazott termékért, mintha az életünk múlna rajta. Dobunk egy százast a lépcsőn ülő hajléktalannak, de simán elsétálunk a haldokló mellett. Kiszúrjuk a legújabb kozmetikai reklámot, de azt nem, akinek éppen segítségre van szüksége. Büszkén vállaljuk, hogy tönkretesszük a saját egészségünket, de azt nem, hogy ezzel a szeretteinket is romboljuk. Értetlenül állunk az olyan fogalmak előtt, mint kompromisszum, együttműködés tolerancia.
De nemcsak embertársainkkal való kapcsolatainkban vallunk igen gyakran kudarcot, hanem a saját utunkat járva is. Ezért van az, hogy az emberek többsége nem az álmait, hanem a csordát követi. Ezért vált divattá panaszkodni és másokra mutogatni. És ezért várja el annyi ember, hogy teljesüljenek a vágyai, miközben nem sokat hajlandó értük tenni.
Ezek mind következmények. Annak az ego-buroknak a következményei, amelyben a többségünk felnevelkedett.

Hol rontottuk el?

Kevesen tudják, de világképünk jelentős része két-három éves korunkra már kialakul – később pedig folyamatosan ennek megszilárdítására törekszünk. Természetesen nem ideológiai, vallási, kulturális vagy politikai nézetekről beszélek, hanem azokról a többnyire rejtve megkapott erkölcsi alapokról, amelyekre később mindezek épülnek.
Óriási tévhit, hogy mindegy, mit mondunk a gyerek előtt, úgysem érti, ahogy az is, hogy hazug szavakkal el tudjuk rejteni előle a tetteinket. A gyerekek figyelnek és tanulnak. Mindent, amit a környezetükből érzékelnek, szivacsként szívják magukba. Újonnan érkeztek erre a világra, és amit kapnak, az lesz számukra a világ maga. A felnőttektől kapott értékrend lesz a minta.
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Azt, hogy ha kisgyerekként veszekedést és érzelmi terrort látsz magad körül, akkor megtanulod, hogy a konfliktusokat erőszakkal lehet csak megoldani. Azt, hogy ha kisgyerekként mindent a feneked alá toltak, akkor megtanulod, hogy az a természetes, ha a fenekedet nem kell megemelni. Azt, hogy ha kisgyerekként minden akaratod érvényesült, akkor felnőttként is minden akaratodat érvényesíteni próbálod – még akkor is, ha ezzel ártasz valakinek.
Persze mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de ebből nem következik az, hogy a többiekét le kell szarni. Márpedig sokszor ezt tesszük. Vagy annyira el vagyunk foglalva a saját gondjainkkal, hogy észre sem vesszük másokét, vagy észrevesszük ugyan, csak nem kívánunk enyhíteni rajtuk. Fontosabb a büszkeség, mint egy konfliktus értelmes rendezése. Fontosabb a saját akaratunk érvényesítése, mint a lelki béke. Fontosabb a pillanatnyi érdek, mint a tartós boldogság lehetősége.
Nem olyan meglepő, hogy itt tartunk, hiszen a szülők többsége úgy próbálja kompenzálni a gyermekével együtt töltött minőségi idő hiányát, hogy amikor vele van, akkor szinte mindenben enged neki. Vagy azért, hogy jó szülőnek érezhesse magát (mert a lelkiismerete azért még munkálkodik), vagy pedig azért, hogy hallgasson már el a gyerek (mert nélküle is annyi gondja van szegény szülőnek).
Így válik az első dackorszak sokak számára egy egész életen át tartó folyamattá. Hiszen megtanulták, hogy hisztivel, az egyik szülő kijátszásával, vagy a „csakazértis” filozófiával bármit el lehet érni. Később persze a „bármi” módosulni fog, ugyanis az ilyen elkényeztetett, személyes felelősségvállalásra meg nem tanított emberek jó eséllyel újra és újra pofára esnek, de az ezekből levont következtetések is a saját világképüktől függenek.
Márpedig az ő világképük szerint bárki hibás lehet, csak ők maguk nem. Hiszen már egész pici korukban megtanulták, hogy ők a legokosabb, legszebb, legaranyosabb és legtökéletesebb gyerekek, aminek természetes következménye az, hogy most is ők a legokosabb, legszebb, legaranyosabb és legtökéletesebb felnőttek. Az fel sem merül bennük, hogy időnként érdemes lenne felülvizsgálniuk az értékrendjüket.
Érdekes módon ez a fajta ego-dominancia még azokban az emberekben is megvan, akiknek – szintén gyermekkori félrenevelés következményeként – alacsony az önbecsülésük. Az is lehet rendkívül önző ember, aki egyébként nem sokra tartja önmagát. Közte és az önmagát kiskirálynak képzelő embertársa között csak annyi a különbség, hogy ő nem a nyíltan támadó elnyomó szerepében igyekszik tündökölni, hanem saját áldozatszerepének folyamatos hangsúlyozásával válik passzív elnyomóvá.
Úgy tűnik, hogy a kétéves totyogó baba számára kitaposott út vezet az önző felnőttek világáig. Az akaratos gyerekből akaratos felnőtt lesz. Az elkényeztetett gyerekből elkényeztetett felnőtt lesz. Az ego-burokban felnevelt gyerekből ego-burokban élő felnőtt lesz. Nem olyan bonyolult mechanizmus ez, csak azért nem ismerik fel sokan, mert amit szülőként valaki az elején elcseszett, annak a következményei csak hosszú évek, vagy akár évtizedek múlva ütköznek ki élesen. Az apró jelekre pedig – amelyek gyakran már azonnal jelentkeznek – szinte senki sem figyel.
Pedig rengeteg szenvedést spórolhatnánk meg, ha időnként feltennénk magunknak egyetlen egyszerű kérdést: „Miért is történik most ez?” Miért nem bírok a gyerekemmel? Miért választom inkább az instant kényelmet a hosszútávú megoldás helyett? És ha látszólag ok nélkül kapok kemény leckéket a gyerekemtől, akkor nem lehet, hogy én rontottam el valamit a kezdetekben (vagy legalábbis a nullánál egy hangyacsápnyival nagyobb részem volt benne)?
Kevesen tesznek fel maguknak ilyen kérdéseket. És azok is kevesen vannak, akik felfedezik a saját ego-burkukat. Pedig mindannyian cipelünk magunkkal olyan dogokat, amik nem segítik az utunkat, csak egyre jobban nehezítik a zsákunkat. Ám mivel a kis világképünk az évek során már jól megszilárdult, így el sem tudjuk képzelni azt, hogy máshogyan is lehetne élni.

Amikor az én megszűnik

Nem gondolom, hogy a látványos, nagy tettek hoznak változást a kultúránkba. Sokkal inkább a mindennapi apró cselekedetek azok, amik meg tudják bontani az ego-burkunkat. Olyan apró cselekedetek, mint egy veszekedés közepén elhangzott „szeretlek, oldjuk meg együtt”. Olyan apró cselekedetek, mint a másik ember meghallgatása ítélkezés nélkül. Olyan apró cselekedetek, mint egy kedves gesztus egy idegennek. Vagy olyan apró cselekedetek, mint a kutyámé, aki néhány nappal ezelőtt – mint utólag kiderült – sérült lábbal futott velem több órán keresztül, és amikor az én lábam húzódott meg, odajött hozzám hogy segítsen nekem.
A kutyák talán a legjobb tanítóink az ego háttérbe szorításának útján. Nem őriznek haragot. Nem akarnak bosszút állni. Képesek háttérbe szorítani a saját érdekeiket azért, akit igazán szeretnek. Képesek őszinte, tiszta szeretetet adni – valamit, ami nekünk nem igazán megy.
Mi sokkal kevésbé tiszteljük egymást, és talán éppen ezért sokkal kevésbé is figyelünk oda egymásra. Az emberek jelentős részéből hiányzik a jó értelemben vett alázat. Van helyette megalázkodás másoknak, vagy mások megalázása, esetleg a kettő kombinációja egyetlen kapcsolaton belül. Kétségtelen tény, hogy igen kifinomult technikáink vannak az életünk megnehezítésére.
Eleinte persze az ego háttérbe szorítása tűnik elfogadhatatlan nehézségnek, de ennek a félelem az oka. Félünk, hogy ha mi engedünk valamiből, akkor a másik ezt kihasználja, és elnyomottá válunk. Félünk, hogy ha másokra is odafigyelünk, nem jut elég energiánk önmagunkra. Félünk, hogy ha kilépünk saját ego-burkunk védelméből, akkor folyamatosan támadásoknak leszünk kitéve.
Természetesen mindegyik félelmünknek van alapja. Valóban vannak olyanok, akik kihasználják azt, ha önzetlen vagy. Valóban könnyen feláldozhatod az én-idődet, ha csak másokra figyelsz, és kifelejted önmagadat. És valóban egyfajta védelmet ad az ego-d a külső támadásokkal szemben. Azonban nem mindegy, hogy hosszútávon milyen árat fizetsz a rövidtávú kényelmed érdekében.
Mert megpróbálhatod ugyan mindenkitől megvédeni magadat, de egyrészt úgysem fog sikerülni, másrészt pedig azokat is eltaszítod így magadtól, akik nem akarnak kihasználni. Megpróbálhatod mások érdekeit, érzéseit és szükségleteit figyelmen kívül hagyni, de jó eséllyel ugyanezt fogod Te is visszakapni. De még ha találsz is valakit, aki hagyja magát elnyomni, akkor sem lesz egyetlen egészséges emberi kapcsolatod sem.
Arról nem is beszélve, hogy az ego-ddal nemcsak a környezetedet tudod hatékonyan rombolni, hanem önmagadat is. Gondolj csak bele, hány fölösleges veszekedésbe mentél már bele, hány órádat, napodat vagy évedet keserítetted meg azzal, hogy nem tudtál valakinek megbocsátani, vagy hány boldog pillanatot gyilkoltál meg úgy, hogy az akaratodat azonnal próbáltad érvényesíteni.
A kulcs az egyensúly. Hogyan lesz egyszerre neked is jó, és a környezetednek is? Hogyan tudsz egy picit figyelmesebb lenni másokkal anélkül, hogy az én-idődet fel kellene áldoznod? Hogyan tudod őszintén kifejezni önmagadat anélkül, hogy valaki más aktív vagy passzív elnyomójává válnál? Hogyan ismered fel azt, ha egy mérgező kapcsolatban ragadtál? Hogyan tudod egyszerre önmagadat és másokat is tisztelni?
Alapos önismeret nélkül mindez nem fog menni. Aki nem hajlandó tükörbe nézni – mert túl nagy az ego-ja ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye, hogy gond van vele, vagy mert fél szembenézni saját gyengeségeivel –, az újra és újra ugyanazokba a csapdákba fog beleesni. Árt a környezetének, és hosszútávon árt önmagának is, mert az ego-ja időről időre elnyomja a benne élő szeretetet.
Itt tartunk most. Olyan generációk követik egymást, amelyekben különleges hírnek számít egy-egy önzetlen cselekedet. Olyan társadalomban élünk, ahol már gyanús a jótett, és ösztönösen hátsó szándékot keresünk benne. Olyan emberekké váltunk, akik közönyösen veszik tudomásul a csalást, a manipulációt és az elnyomást, ha éppen nem vagyunk személyesen érintettek. Mert azt hisszük, hogy nincs közünk hozzá. Azt hisszük, hogy mindez nem fog később visszaütni.
Pedig semmi nem marad következmény nélkül. Az ego-burok őrizgetése sem.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Tartsd meg magadnak a hitedet

Vannak emberek, akik nagyon tudják már, hogy merre vezet az út a megvilágosodás hegyére. Valamiféle kiválasztottnak tekintik magukat, és szent meggyőződésük, hogy a saját hitükkel másoknak is azonosulniuk kell, mert úgy lesz jó nekik. Meg a világbékének. Ha pedig Te egy picit is másképp merészelsz gondolni valamit, akkor időt és energiát nem kímélve próbálják rád tukmálni azt, amire neked semmi szükséged nincsen. Mert az nem lehet, hogy Te jobban tudod náluk, hogy mire van szükséged.
Ők az erőszakos hittérítők. Gondolom, számodra sem ismeretlenek. Bigott vallásos hívők, akik terjeszteni próbálják a saját istenüket. Spiritualitásban utazó „reformerek”, akik az útjuk során valahol nagyon eltévedhettek. Agymosott fogyasztók, akik a legújabb zsírégető löttyre vagy kozmetikai termékre esküsznek. MLM rendszerek élő fogaskerekei, akik nulla élettapasztalattal maguk mellé újabb fogaskerekeket keresnek.
A sor még hosszan folytatható lenne, hiszen nem kevés az olyan ember, aki annyira belemerül a saját elképzeléseibe, hogy elméjének zárt burkáról minden új impulzus lepereg. Tulajdonképpen nagyon jól el is lehetnénk velük ebben a világban, ha békén hagynának minket. De nem teszik. Mert nekik mindenáron terjeszteniük kell azt, amiben aktuálisan hisznek.
Ahhoz, hogy kezelni tudjuk őket, érdemes néhány dolgot megértenünk róluk – és önmagunkról is.

Az ostobaság csapdája

Mindenekelőtt hasznos lehet tudatosítanunk magunkban, hogy egy bölcs ember nem próbál téríteni. Aki valóban sokat tud, az ismeri a saját korlátait. Folyamatosan feszegeti ezeket a korlátokat, napról napra fejlődik, és nem egy képzeletbeli hegycsúcson üldögél, mint valami önjelölt Buddha. Nem tartja magát másoknál többnek, és képes mindenkitől tanulni valamit.
Egy ostoba emberről nem mondható el mindez. Ő teljes meggyőződéssel tudni véli, hogy az általa megszerzett információmorzsák a megvilágosodás teljes kelléktárát lefedik. Ezt hívjuk Dunning-Kruger hatásnak.
David Dunning és Justin Kruger amerikai szociálpszichológusok kutatásaik során rájöttek, hogy minél hülyébb valaki, annál okosabbnak hiszi magát. Persze ők ezt jóval szofisztikáltabban úgy fogalmazták meg, hogy az alacsony képességi szinten álló emberek képtelenek érzékelni saját inkompetenciájukat, ezért kognitív képességeiket hajlamosak túlbecsülni. Hát nem gyönyörű?
A gondolat lényegén persze nem változtat az, hogy milyen csomagolást kap: aki nem tud, az azt hiszi magáról, hogy tud, és aki már többet tud, az tudja magáról, hogy szinte semmit sem tud. Képes megkérdőjelezni a saját igazát, ezért eszébe sem jut, hogy mindenkire azt próbálja meg ráerőltetni. Lehetőségeket ismer, melyek közül egyiket sem tekinti kizárólagosnak. Akit érdekel, annak megmutatja az általa választott lehetőséget, akit pedig nem érdekel, azt békén hagyja. Nem győzköd, nem térít, nem dönt más helyett, hanem meghagyja neki ezt a szabadságot.
Az ostoba és erőszakos hittérítők ezzel szemben a kizárólagosságban hisznek. Ami nekik bevált – vagy amiről elhitették velük, hogy majd be fog válni nekik –, azt az egyedüli lehetséges jó megoldásnak tekintik. Ennek persze az ostobaságuk mellett további okai is vannak.

A gyenge fűszál hajladozik

Azok az emberek, akik egyetlen hitrendszer, vagy akár egyetlen kereskedelmi termék elkötelezett hívei, a legtöbb esetben belül mélyen kifejezetten labilisak. Mint a fűszál, úgy hajlonganak az éppen aktuális szélirányba, és ha találnak egy elég erős szelet (pontosabban ha egy elég erős szél megtalálja őket), akkor más fuvallatok, más eszmék és önreflexióra ösztönző gondolatok semmilyen hatást nem gyakorolnak rájuk.
Mélyen gyökerező bizonytalanságukat áhítatos hitükkel és aktív hittérítő munkájukkal igyekeznek kompenzálni. Hiszen a csordaszellem azért erősen dolgozik bennük: minél nagyobb tömegben menetelhetnek, annál megnyugtatóbb érzés számukra az, hogy jól választottak. Még akkor is, ha közben újra és újra ugyanazokba a csapdákba esnek bele.
Képzeld el, mi lenne, ha egy új gondolatot beengednének, és az kibillentené őket egyensúlyuk illúziójából. Végre valamiben megkapaszkodtak, erre azt is el kéne engedni? Na nem, arról szó sem lehet! Ezért aztán görcsösen ragaszkodnak a saját (értsd: másoktól készen kapott) hitrendszerükhöz, igazságukhoz, világról alkotott véleményükhöz, amelynek stabilitását abban vélik felfedezni, hogy minél többekre rá tudják tukmálni.
„Az egyedüli út az én Istenembe vetett hit!”
„Vedd meg ezt a pirulát, mert ettől tutira le fogsz fogyni!”
„Lépj be a szervezetünkbe, és megtalálod a boldog élet kulcsát!”
„Így tedd be a WC-papírt a tartóba, mert fordítva nem jó tépni!”
Nagyjából ugyanaz a kategória mindegyik. Persze szép dolog, ha valaki hisz valamiben, csak nem biztos, hogy ez mást is érdekel. Ráadásul az ilyen hitbuzgó emberek azok, akik képesek teljesen váratlanul beleugrani egy új hitbe, és azt hirdetni változatlan lelkesedéssel, amint valakinek sikerül őket hatékonyan manipulálnia.
De van még a tudatlanság és a belső bizonytalanság mellett egy harmadik tényező is, amely sok esetben az erőszakos hittérítők sajátja.

A segítő arroganciája

Sokan tényleg jó szándék által vezérelve próbálnak rábeszélni Téged a saját választásukra. Hiszik, hogy ezzel segítenek neked, sőt, akár meg is mentenek. Hiszik, hogy a helyes út csakis az lehet, amit ők éppen járnak, és meg akarnak kímélni attól, hogy továbbra is tévúton bolyongj. Hiszik, hogy ehhez van elég tudásuk, érzékük és jogosultságuk.
Csakhogy az a helyzet, hogy aki ezt elhiszi, abban a hiányzó elfogadás helyét kitölti az arrogancia. Igen, még a legjobb szándékú ember is arrogáns, ha elhiszi magáról, hogy csak az ő útja lehet a helyes. Tévedhetetlennek képzeli önmagát – vagy azt az embertársát, akitől a hitét szerezte –, és saját hitét magasabb rendűnek gondolja másokénál.
Ez bizony színtiszta arrogancia. Összetűzéseink valójában nem mások mint hitviták, hiszen a világot mindannyian a saját hitrendszerünk szerint érzékeljük. Gondolj csak bele: még a tudományosan legjobban megalapozott „tények” helyébe is időről időre új „tények” lépnek. Így derült ki, hogy a bolygók nem a Föld körül keringenek, így bizonyosodott be, hogy radioaktív izotópot nem túl jó ötlet gyógyszerként árusítani, és így derült fény arra is, hogy a természeti törvények leírásához kevés a Newtoni fizika. A saját igazságaink megkérdőjelezése nélkül fejlődni sem tudtunk volna.
Persze sokak elméjében nem lelt táptalajra Marcus Aurelius közel két évezreddel ezelőtti gondolata: „Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság.”

Semmi baj a hiteddel

Teljesen rendben van, hogy hiszel valamiben. Mindenki hisz valamiben. Szokták mondani, hogy zuhanó repülőn és kórházi váróteremben nincsen ateista, de én ennél sokkal általánosabb hitről beszélek. Aki nem követ vallást, az is hisz valamiben. Hiszi, hogy a vallásoknak nincsen értelmük, míg a tudományos magyarázatoknak van. Hiszi, hogy amit eddig tanult, az igaz. Hiszi, hogy az a valóság, amit éppen megtapasztal. És még számos más dologban is hisz, legfeljebb nem hitnek nevezi, hanem tudásnak. Pont úgy, ahogy a legtöbb embertársa.
Úgyhogy szerintem semmi baj nincs azzal, hogy mindannyiunknak megvan a maga hite. Én például abban hiszek, hogy mindenki higgyen, amiben szeretne, csak lehetőleg ne ártson másoknak vele. És ha a hited által még előbbre is jutsz az életedben, akkor tényleg minden rendben van. A lényeg, hogy a hited ne egy görcsös kapaszkodás legyen, mint annyi ember esetében, hanem egy szívből választott út, amin jól érzed magad, és amin kiteljesedhetsz.
De ez még mindig a saját hited, nem pedig valamiféle általános igazság, amit mindenkire rá kellene erőltetned. Vagy akár csak egyetlen valakire, akit nagyon szeretsz. Mert ha feltétel nélkül szereted, akkor szereted úgy is, ha nem veszi át a hitedet, ha pedig nem szereted, akkor inkább köszönj el tőle, és foglalkozz a saját életeddel.
Tudod, olyan ez, mint a szenvedélybetegségek esetében. Aki józan szeret maradni, az nem feltétlenül örül, ha mellette részegen randalírozol, vagy kellemetlen helyzetbe kevered. Aki nem szeret dohányozni, az nem feltétlenül akarja szagolni a cigid bűzét. És aki a saját útját szeretné járni, az nem feltétlenül kíváncsi a hittérítő próbálkozásaidra.
Tényleg semmi baj nincs a hiteddel, csak kérlek, ne próbáld rám erőltetni azt. Mert lehet, hogy pont nem érdekel, hogy éppen miben véled felfedezni az univerzális igazságot.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A festő kislány, akit izomsorvadása sem állíthat meg

Előfordult már, hogy mérhetetlenül gyengének érezted magad? Fáradtnak, elesettnek, túl kevésnek a célod eléréséhez? A legtöbb emberrel megesik ilyen néha, és sokan át is engedik a teret ennek az érzésnek. Talán küzdenek még egy kicsit, de inkább csak a saját lelkük megnyugtatására. Aztán végleg lemondanak arról, ami fontos lett volna számukra, mert úgy érzik, hogy úgyis minden próbálkozásuk kudarcra lenne ítélve.
Így kerülnek aztán az álmok a temetőbe. Így lesz a lelkes, tettre kész gyermekből az életébe belefásult felnőtt, aki irigykedve nézi azokat, akik sikeresek, és gyűjti a kifogásokat, hogy ő miért nem az.
Aztán jön valaki, aki nem bonyolítja el ennyire az életét. Egyszerűen csak azt csinálja, amit igazán szeret, és nem behódol a körülményeinek, hanem alkalmazkodik hozzájuk. Látszólag a nehezebb utat választja, de belül mélyen érzi, hogy önmagunk feladásánál semmi sem elviselhetetlenebb.
Van egy fiatal lány, aki elég rossz esélyekkel indult neki az életének. Kate (teljes nevén Ekaterina Borodulkina) mindössze 3 hónapos volt, amikor kiderült: egy ritka és igen komoly izombetegsége van, melynek következtében nem tud járni, képtelen felemelni a karját, de még a fejét sem tudja egyenesen tartani.
Izmai gyengék és sorvadnak, ám ez őt nem tartotta vissza attól, hogy megtalálja azt, ami őszinte örömmel tölti el. Két éves volt még csak, amikor elkezdett rajzolni, aztán később festeni is, és azóta rengeteg csodálatos alkotással ajándékozta meg a világot.
Amikor először láttam, ahogy a szinte mozgásképtelen kislány az oldalán fekve alkot, egymást váltva kapott el újra és újra a csodálat és a meghatódottság érzése. Hamarosan megérted, miért.

Rengeteg érzést megindít ez a csodálatos kislány, ám egy valamit egész biztosan nem kell éreznünk: sajnálatot. Nem úgy néz ki, mint aki sajnálja magát, és akinek mások sajnálatára lenne szüksége. A mosolya mindent elmond. Szívből alkot, minden nehézsége ellenére folyamatosan fejlődik, és rá egész biztosan elmondható az, ami sok egészséges(nek tűnő) embertársára nem: él, nem csak létezik.
Kate-re hamar fel is figyelt a világ. Alkotásait számos kiállításon bemutatták már, sokan követik tátott szájjal a fiatal lány munkásságát, és talán egyre többen lesznek olyanok is, akik a példáját követve felfedezik a saját erejüket.
Szívből kifejezni önmagad – azt hiszem, ez a legfontosabb tanítása ennek a 11 éves kislánynak.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.