Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

A legnagyobb ajándék

Vannak dolgok, amiknek az értékét általában csak akkor ismerjük fel, amikor már elveszítettük őket. Az igazán fontos dolgok mind ilyenek. Nevezhetjük emberi gyarlóságnak is, vagy éppen tapasztalathiánynak, de a lényeg ugyanaz: az emberek többsége számára nehezen megy a hála.
Kevesen szánják rá magukat arra, hogy egészségesen éljenek – hiszen velük „úgysem történhet semmi komoly”, vagy ha mégis, az „úgysem érdekli őket”. Aztán elveszítik az egészségüket, és már azért küzdenek, hogy egyáltalán valahogy éljenek. Ilyenkor tanulják meg igazán értékelni a testi-lelki egészséget.
Kevesen becsülik meg az emberi kapcsolataikat, mert mindazt, amit általuk kapnak, mindig rendelkezésre álló adottságnak tekintik. Aztán valaki, akit igazán szeretnek, végleg ott hagyja őket – vagy más útra térve, vagy földi életét befejezve –, és egyedül maradnak a fájdalmukkal, amit senki és semmi nem tud enyhíteni, csak idővel könnyebb lesz elviselni. Ilyenkor tanulják meg igazán értékelni a tiszta szeretetet és azokat az embereket, akikkel erre épül a kapcsolatuk.
És kevesen vannak azok is, akik tudják értékelni magát az életet. Azok, akik nem panaszkodnak, ha várni kell a buszra, nem robotként mennek munkába és járnak haza, és nem halogatnak, hanem megélik a jelen pillanatot – az egyetlen dolgot, ami valóban az övék. A legtöbben csak egy komoly csapás hatására jutnak el odáig, hogy ezt megértsék.

Felvásárolt érzelmek

Minden hiba és tévedés ellenére az emberek jelentős része azért komolyan próbálkozik. Igyekszünk tartalmas kapcsolatokat kialakítani, próbáljuk helyrehozni azt, ami nem működik, törekszünk arra, hogy kifejezzük a szeretetünket, keressük a saját boldogságunkat, és azokét is, akik számunkra fontosak.
adni_gyertya
Ennek sokféle módja van, de nem feltétlenül az a megfelelő, amit fogyasztói társadalmunk széles körben gyakorol és egyre elfogadottabbnak tekint. Sokszor ugyanis a könnyű utat választjuk érzéseink kifejezésére (mintha így ki lehetne fejezni azokat), és hisszük, hogy mindent megadhat – vagy épp mindenért kárpótolhat – egy drága ajándék a párunknak, egy státusszimbólum önmagunknak, egy játékkonzol vagy egy kis plusz zsebpénz a gyerekünknek.
Csakhogy a nagy vásárlási lázban sokan elfelejtik, hogy szeretetet nem lehet vásárolni. Egy ékszer lehet átmeneti öröm forrása, de az érintést, a romantikát, a közös vacsorát, a megbecsülést és a tiszteletet soha nem képes helyettesíteni. Egy új játék lehet egy gyermek számára szórakoztató, de ha szinte csak fényképen látja a szüleit, akkor a lelke sérülni fog – függetlenül attól, hogy a szülő azért van távol, mert éppen az új játékra való pénzt akarja megkeresni, vagy azért, mert azt akarja, hogy „nyugta legyen” a gyerektől. És egy új kocsival vagy egy méregdrága órával is adhatunk ugyan átmeneti önbizalmat magunknak, de jellemet nem, és valóban kiérdemelt tiszteletet vagy szeretetet sem. Ezek eladhatók, de meg nem vásárolhatók.
És van itt még valami: mindazt a rengeteg cuccot, amit életünk során felhalmozunk, nem fogjuk magunkkal vinni. Mert ahogy a bölcs mondás szól: „A halottaskocsi nem húz utánfutót.”

Amit semmivel nem lehet kiváltani

Persze fontos a stabil anyagi háttér is, hiszen létbizonytalanságban nehéz boldognak lenni. Ha valakinek folyton azon kell görcsölnie, hogy lesz-e holnap étel az asztalon, vagy hogy lesz-e egyáltalán asztal, amin ehet, akkor az élete csak túlélésről szól. Szükségleteink jelentős része azonban nem természetes, hanem profitorientált cégek által mesterségesen gerjesztett, és ennek káros hatásai nemcsak a természeti erőforrásaink kimerítésében mutatkoznak meg, hanem saját szeretetforrásunk eltemetésében is. Mert amíg azt hisszük, hogy anyagiakkal kiválthatjuk az emberi értékeinket, addig pont ezeket az értékeket pusztítjuk módszeresen.
penzt_ad
Régen nagyon vártam az ünnepeket – főleg a nagyokat, amikor jobbnál jobb ajándékokkal leptek meg a szeretteim. Én is mindig igyekeztem minél szebb ajándékot találni annak, aki fontos számomra, de egy idő után észrevettem, hogy ezekhez az ajándékokhoz már anyagi értékhatár is tartozik. Nemcsak felső korlát, hanem alsó is. Családon belül és tágabb ismeretségi körben is. Mert milyen ciki már valami olcsó dologgal kiszúrni a másik szemét. Meg ha ő ennyiért adott korábban, akkor nekem is illik legalább ennyiért adni. Meg amúgy is, mutassam már meg, hogy mennyire fontos ő nekem.
Csak így pont az veszett el, ami az ajándékozás lényege: görcsösség nélkül, szívből, őszintén adni valamit, amivel mosolyt csalunk a másik ember arcára. Nem másokhoz hasonlítgatni, nem feszengeni, hogy vajon elég lesz-e az, amit adunk, nem versenyezni, hanem egyszerűen csak jót adni.
Ez a görcsös kényszer aztán szép lassan elkezdett megváltozni bennem – de az élet ennél jóval gyorsabb tanulópályára kényszerített. Amikor egy orvosilag megmagyarázhatatlan stroke után 28 évesen megtapasztaltam, hogy egy szempillantás alatt vége szakadhat bármelyikünk életének, nagyon hamar megértettem, hogy mekkora kincs egyetlen perc is, amit mosolyogva, élettel megtelve tölthetünk el.
Amikor szembenézel a halállal, megtanulod értékelni az életet. Amikor igazán mélyre kerülsz, minden apró bosszúság, minden neheztelés, minden értelmetlen veszekedés, minden idióta ember, minden fölöslegesen cipelt lelki teher pillanatok alatt olyan apróra zsugorodik, hogy észre sem veszed már azokat többet. Felismered, hogy kik azok az emberek, akikre valóban számíthatsz, akik őszintén szeretnek, és kik azok, akik fölöslegesen rabolják az idődet. Megérted, hogy mik az igazán fontos dolgok az életedben, amiket érdemes megőrizned, és mik azok, amiket egész nyugodtan elengedhetsz. Új perspektívát ad a tragédia.

Ingyen van, mégis a legértékesebb

Egy olyan világban, ahol sokan a pénzért dolgoznak – nem pedig azt csinálják, amit szeretnek, és ezért elfogadnak ellenértéket –, nehéz elmagyarázni, mennyire fölösleges ez a hajsza. De tudod, amikor Édesapám koporsója előtt álltam, bármit megadtam volna azért, hogy akár csak még egy percet itt legyen velünk. És azóta is ezt érzem minden egyes nap, hiába telt el két év már.
Vannak dolgok, amiknek az értékét nem lehet pénzben kifejezni. De ha a pénzt nem eszköznek tekinted, hanem az válik céloddá, akkor Te magad annak rabszolgája leszel. Ha az emberi értékeidet, vagy egyáltalán a jelenlétedet bármi mással ki akarod váltani, akkor hamar zsákutcába jutsz. Mert van, amit soha semmivel nem fogsz tudni pótolni. Van, aminek csak értéke van, ára nincs: ez az időd, a figyelmed, a törődésed. A legértékesebb ajándék, amit ember embernek adhat.
Amikor a hozzám közel állók megkérdezik, hogy minek örülnék igazán, mit szeretnék kapni egy közelgő ünnepre, és erre azt felelem, hogy együtt töltött időt, akkor néha még mindig azt hiszik, hogy csak udvariaskodom. Pedig eszem ágában sincs udvariaskodni (nem is szeretem a fölösleges köröket), hanem őszintén ezt érzem.
Mert aki megajándékoz az idejével és a törődésével, az olyan dolgot ad nekem, amit máshogyan nem kaphatnék meg. Aki úgy dönt, hogy az életének egy részét velem osztja meg, az a legnagyobb ajándékot adja nekem.
A legtöbbet, amit egy ember egy másik embernek adhat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – a magyar tornászlány, aki soha nem adta fel

Az emberek többségének vannak álmai. Nem az éjszakaiakra gondolok, hanem a nappaliakra – azokra, amelyek élettel töltenek meg, motiválnak bennünket, és végső soron értelmet adnak az életünknek. Vannak, akik nem tesznek semmit az álmaik megvalósulásáért, csak tologatják azokat, és hol reménykedve, hol lemondóan beszélnek róluk. Reménykednek, hogy majd valahogy mégis megvalósulnak, aztán beletörődnek abba, hogy ez soha nem fog megtörténni. És éppen ezért lesz igazuk, hiszen egy helyben ácsorogva sehová nem fognak eljutni.
Mindennapi_MotivacioAztán vannak olyanok is – a tétlenekhez képes már kevesebben, de még mindig egész sokan –, akik elindulnak, kitalálnak egy tervet, megteszik az első lépéseket az álmaik megvalósítása felé, leküzdik a kezdeti akadályokat, és reménnyel, hittel telve haladnak előre. Egészen addig, amíg el nem buknak, ami után sokan végleg fel is adják.
Keleti Ágnes neve sokak számára ismerős lehet. A többszörös olimpiai bajnok tornásznő sikereivel beírta magát a sporttörténelembe, arról azonban kevesen tudnak, hogy hogyan jutott el idáig.
1921-ben született, négy évesen kezdett el tornázni, és azonnal bele is szeretett a sportágba. Onnantól kezdve lelkesen és kitartóan gyakorolt hosszú évekig, számos versenyt megnyert, majd 18 évesen a magyar válogatott tagjaként nagy reményekkel és jó esélyekkel készült Helsinkibe az 1940-es olimpiai játékokra.
De nemhogy az olimpián nem tudott részt venni – ugyanis a 2. világháború miatt törölték azt –, hanem még a túlélése sem volt biztos: zsidó származása miatt csak hamis papírokkal tudta elkerülni a deportálást. Az 1944-es londoni olimpiai játékokat szintén törölték, de a háború után, 1948-ban végre megnyílt a lehetőség, hogy megvalósítsa az álmát, és olimpiai érmet szerezzen.
Keleti_Agnes_1
Csakhogy az élet ismét közbeszólt: egy komoly sérülés miatt kénytelen volt lemondani az olimpiai részvételét. Míg sokan végleg feladják ennyi akadály után, ő kitartóan edzett tovább, hogy 1952-ben, a tornászoknál már idősnek számító 31 éves korában végre olimpiai bajnokságon versenyezhessen. Egy arany-, egy ezüst- és két bronzéremmel tért haza Helsinkiből.
Keleti_Agnes_2
De nem állt meg ennyinél. Folytatta a versenyzést, és 35 évesen, 1956-ban elindult a Melbourne-i olimpián is, ahol négy aranyérmével és két ezüstérmével az olimpia egyik legsikeresebb sportolója lett. Aktív sportolói évei alatt 46 alkalommal nyert magyar bajnoki címet, és máig ő a legeredményesebb magyar tornász. Versenyzői pályafutásának lezárása után sikeres edzőként dolgozott Izraelben, ahol a mai napig is él.
Keleti_Agnes_3

Álmai sokaknak vannak, de csak azok valósítják meg, akik a külső körülményektől és saját nehézségeiktől, félelmeiktől függetlenül következetesen haladnak előre. Úgy, mint Keleti Ágnes, akit sem világháború, sem származás, sem sérülés, sem életkor nem tántoríthatott el a céljaitól. Mert a siker legfontosabb faktora nem a szerencse és nem is a tehetség, hanem a kitartás. Akiben a belső tűz nagyobb, mint bármi, amit kifogásként lehetne használni, az el is éri a célját, bármilyen lehetetlennek tűnik az eleinte.
Ahogy a bölcs mondás szól: „akik a hegy tetején vannak, nem oda estek.” Amikor elbizonytalanodsz az utadon, mindig gondolj arra, hogy mennyire fontos az, amit szeretnél elérni. Ha az, ha valóban erre vágysz, akkor tudd, hogy a kudarc egyeseknek végállomás, másoknak egy lépcsőfok a siker felé. És hogy neked melyik, az kizárólag rajtad múlik.
Nagy köszönet Zsófinak, hogy felhívta a figyelmemet Keleti Ágnes történetére. :)

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Az érzelmi prostitúció kora

Furcsa kettősség jellemzi a társadalmunkat. Miközben egyre népszerűbbek az olyan hívószavak, mint szabad akarat, önállóság, önismeret, nők egyenjogúsága, vásárlók és munkavállalók jogainak érvényesítése, a legtöbben mégis önállótlanul, egy-egy önjelölt népvezért vagy a csordát vakon követve vonulnak át az életükön, és közben észre sem veszik, hogy azért nem boldogok szinte soha, mert csak elméletben szabadok.
Valójában rabjai az aktuális rezsimnek, az éppen agyonreklámozott termékeknek, a begyöpösödött társadalmi szokásoknak és elvárásoknak, és sokszor rabjai a körülöttük lévő embereknek is. Hiába az áhított szabadság eszméjének zászlóra tűzése, ha csak ostobán skandáljuk az üres szavakat, és nem éljük meg azokat.

Olcsón eladó lelkek

Megvetve beszélünk a régi korokról, ahol az emberek jelentős része kemény korlátozásoknak volt kitéve származása, etnikai hovatartozása, neme, világnézete és egyéb önkényesen kijelölt kategóriák szerint, pedig most is ugyanez történik, csak már nem nyíltan, hanem hangzatos eszmék mögé rejtve.
Így megy ez társadalmi szinten és személyes kapcsolatainkban egyaránt. És bár sokakra lehet mutogatni, ha a jelenlegi helyzet kialakulásának és fennmaradásának felelősét keressük, de teljesen fölösleges, mert a kulcs önmagunkban van. Csak azzal lehet ugyanis szórakozni, aki hagyja, hogy szórakozzanak vele. Csak azt lehet folyton megtaposni, aki a hozzájárulását adja ehhez. És csak azt lehet érzelmileg zsarolni, aki gyenge ahhoz, hogy nemet mondjon.
Gyengék persze mindannyian lehetünk – és még az erős emberek is elgyengülnek időnként –, de ha ez nem egy-egy alkalommal történik csak meg, hanem rendszeresen, az már életforma, amiért mi magunk is felelősek vagyunk.
arc_sotetben
Mert mi vagyunk azok, akik feladjuk önmagunkat, hogy mindenáron megfeleljünk mások elvárásainak. Mi vagyunk azok, akik eltemetjük az álmainkat, mert mások hülyeségnek tartják azokat. Mi vagyunk azok, akik megelégszünk egy középszerű élettel, csak hogy ne kelljen felvállalnunk konfliktust a környezetünkkel. Mi vagyunk azok, akik inkább maradunk egy mérgező kapcsolatban, mintsem hogy a másik emberrel közösen megjavítsuk azt, vagy ha ez nem megy, akkor elengedjük őt végleg.
Áruba bocsátjuk az érzéseinket, a vágyainkat, az álmainkat, önmagunkat. Eladjuk egy szánalmas vállveregetésért, egy műmosolyért, egy vak reményért, hogy megbecsülnek minket, vagy hogy legalább nem maradunk egyedül. Érzelmi prostituáltakká válunk. Tudom, ez sokaknak erős, egyeseknek pedig felháborító is lehet, pedig ha belegondolsz, elég egyértelmű a párhuzam. A prostituáltakat azért veti meg a társadalom jelentős része – annak ellenére, hogy az egyik legősibb „szakma” képviselői –, mert olyan dolgot bocsátanak áruba, aminek nem kéne kereskedelmi alapnak lennie. Két ember együttléte jó esetben mély érzéseken alapul (hiszen a puszta kielégülés egy egészséges érzelmi világú ember számára nagyon kevés), és ezeket az érzéseket nem lehet megvásárolni.
Ahogy nem lehet megvásárolni az álmainkat, a lelki szabadságunkat és a mosolyunkat sem, amivel indítjuk a napunkat, mert olyan életet élünk, aminek ez természetes része. Ezekkel a dolgokkal nem kéne kereskedni, mégis megtesszük.
Eladjuk a jó érzésünket a hazug elfogadásért, és inkább udvariaskodunk, nehogy megbántsunk valakit. Egy olyan embert, aki ránk akar erőltetni valamit, ami nekünk nem jó – legyen az akár egy sütemény, akár egy döntés, akár egy egész életút. Fontos, hogy képesek legyünk alkalmazkodni másokhoz, de ha ez nem kölcsönös, akkor abban a kapcsolatban nincs meg az egyensúly, és ez idővel vagy egy erőszakos kitöréshez, vagy egy szó szerint önpusztító elfojtáshoz vezet.
Eladjuk az őszinteségünket, és inkább hazudunk valakinek, nehogy meg kelljen bántanunk őt, vagy ellent kelljen mondanunk neki. Odáig jutottunk ebben, hogy már bocsánatot kérünk, ha egyszer végre merünk őszinték lenni és felvállaljuk a véleményünket. Elég aberrált dolog. Persze nagyon fontos, hogy hogyan tálaljuk a mondandónkat, de ha valakivel nem lehetünk őszinték, akkor egy hazugságból összetákolt, nagyon könnyen összeomló kapcsolatunk van vele.
Eladjuk az önbecsülésünket, és inkább hagyjuk, hogy megalázzon minket a főnökünk, a kormány, egy idegen, vagy a családunk egy tagja, nehogy elveszítsük azt a biztonságot, amit nekünk behazudott – de leginkább amit mi hazudtunk be magunknak. Mert akár az anyagiakra, akár az érzelmeinkre, akár a létünkre vonatkozik ez a biztonságérzet, aki ezt feltételekhez köti, az bármikor el is veheti tőlünk. Sokan nem gondolnak bele ebbe.
Eladjuk a szabadságunkat, és inkább kelletlenül járjuk a kitaposott utat, nehogy meg kelljen fognunk a szabályát, az ásót, vagy bármit, amivel a külső akadályokat és a belső félelmeinket leküzdve saját utat nyithatunk magunknak. Mert ehhez fel kellene vállalnunk őszintén önmagunkat, el kellene viselnünk, hogy mások kibeszéljenek a hátunk mögött, vagy gúnyosan mutogassanak, és el kellene fogadnunk, hogy elveszítjük emberi kapcsolataink egy részét – azokat, akikkel csak akkor lehetünk jóban, ha az általuk helyesnek vélt életet éljük, és megfelelünk minden elvárásuknak.
Eladjuk a vágyainkat, és inkább őrizgetünk olyan párkapcsolatot vagy bármilyen más emberi kapcsolatot, amiben nem vagyunk boldogok. Inkább elnyomjuk az érzéseinket, nehogy átmenetileg egyedül kelljen maradnunk, a biztos rosszat lecserélve a bizonytalan jóra. Inkább megspóroljuk az őszinte, ám sokszor kellemetlen beszélgetéseket, amelyekkel eljuthatnánk egy közös megoldáshoz vagy egy békés elengedéshez. Pedig kevés fájdalmasabb dolog van annál, mint olyanokkal élni, akikkel nem lehetünk őszintén önmagunk.
Eladjuk az életünket, hogy megfeleljünk a társadalmi berögződéseknek, a közvéleménynek, az önpusztítás melegágyaként szolgáló normáknak és szabályoknak. Mert vannak ugyan fontos és tényleg hasznos szabályok, amelyek a társadalmi együttélést segítve emberi értékeink megőrzését szolgálják, de sok olyan szabály is létezik, ami kifejezetten káros. Miért kéne például bárkit is tisztelni – akár egy vezérigazgatót, akár egy idős embert, akár egy politikust, akár egy családtagot – pusztán a státusza miatt? Miért nem a jelleme és a cselekedetei alapján jár a tisztelet? Miért kap kevesebb megbecsülést egy tanár vagy egy ápoló, mint egy ügyvéd vagy egy orvos? És miért kellene bárkinek is akarata ellenére felvennie társadalmi szerepeket, megőriznie emberi kapcsolatokat, vagy attól félnie, hogy aki és ami fontos számára, azt mások elfogadják-e? A társadalmi normák és szabályok addig hasznosak, amíg az egyént nem elnyomják, hanem a fejlődését és a boldog életét segítik. Ellenkező esetben károsak – még akkor is, ha törvénybe vannak iktatva, vagy akár évszázadok óta fennállnak.
Annak, hogy eladjuk az érzéseinket és önmagunkat, mélyen gyökerező okai vannak, és ha megértjük ezeket, változtatni is képesek leszünk.

Hogyan váltunk ilyenné?

Szép lassan történt, egészen kiskorunktól kezdve. Megtanultuk, hogy ne lógjunk ki a sorból, ne legyünk „problémás” gyerekek, kövessük a számunkra kijelölt utat, és fogadjuk el, hogy a felnőttek mindent jobban tudnak. Pedig aki hajlandó félretenni az ego-ját egy pillanatra, az hamar felismeri, hogy vannak dolgok, amikben a gyermekek sokkal jobbak nálunk, és nemcsak ők tudnak tanulni tőlünk, hanem mi is tőlük.
Sokan azonban a gyermeknevelés kényelmesebbnek tűnő módját választják, és ragaszkodnak a sablonszerű módszereikhez még akkor is, ha azok károsak vagy nem működőképesek. Hasonló sablonokra épül az egész iskolarendszerünk is, ezért nem csoda, hogy miután ezt szívjuk magunkba hosszú évekig, egy idő után gondolkodásunk szerves részévé, és ezáltal életünk alakulásának meghatározó elemévé válik a görcsös megfelelési kényszer és a saját vágyaink eltemetése.
Felnőttként pedig tovább erősíti mindezt az az általános politikai és marketinges vezérelv, amely az emberek irányításának egyik leghatékonyabb módja: generálj problémát ott, ahol nincs valós probléma, majd hitesd el az emberekkel, hogy csak Te tudod megoldani azt. Így jelentős részük a megmentőt látja majd benned, akit vakon követni fog.
tomeg_kovet
Jó oka van tehát annak, hogy érzelmi prostituáltakká válunk a társadalom és közvetlen környezetünk felé egyaránt. Tudat alatt történik mindez, és bár egyesek csak néha csúsznak bele, sokan azonban rendszeresen futják ugyanazokat a köröket.

Figyeld a mintát

Ha úgy érzed, hogy az az élet, amit jelenleg élsz, nem tölti meg jó érzéssel a lelkedet, akkor érdemes tudatosabban kezelned az érzéseidet, mint ahogy talán eddig tetted. Mert az kevés a változáshoz, ha csak túlélsz valahogy egy-egy napot, és sírással, panasszal vagy agresszióval vezeted le a feszültséget, miközben belül mélyen pontosan tudod, hogy holnap ugyanúgy a járomba hajtod majd a fejedet.
Egyszer-egyszer becsaphatod önmagadat, vagy hagyhatod, hogy mások becsapjanak, de ha megfigyeled az ismétlődő szokásokat és mintákat, akkor rájössz, hogy kinek és minek nincs helye az életedben, mert csak mérgezi a lelkedet. Mert ha bájosan vigyorogsz valaki szemébe, aztán kimész a mosdóba hányni tőle (meg önmagadtól, amiért így élsz), akkor az a kapcsolat erőltetett, és a lelki békéddel fizetsz érte. Ha mindig csak adsz valakinek, de semmit nem kapsz vissza, akkor ott nincs egyensúly, és a saját igényeid feladásával fizetsz érte. Ha lemondasz az álmaidról, és olyan életet élsz, amit mások próbálnak rád kényszeríteni, akkor soha nem leszel boldog, és az életeddel fizetsz érte. Figyeld a mintákat önmagadon és a másik emberen is, mert ezek pontosan megmutatják, hogy éppen emelkedsz-e vagy lecsúszol a mélybe.
Mindennek ára van, ezt ne feledd soha. De az érzéseid, az álmaid, a lelki békéd, az életed túl értékes ahhoz, hogy eladó legyen. Nem vagy Te érzelmi kurva.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mit jelentenek az érzéseink?

Sokan próbálnak harcolni az érzéseik ellen. Szeretnek valakit, akit az agyuk szerint nem kéne szeretniük. Megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreznek valaki iránt, aki tulajdonképpen semmit nem tett ellenük. Gyűlölnek valakit, akitől meg akarnak szabadulni, pedig rabságuk oka éppen maga a gyűlölet.
Érzésekkel harcolni nagyon nehéz, mert az érzéseink mindig őszinték. Nem lehet vitatkozni azzal, ha valakit szeretsz vagy nem szeretsz. Ezt érzed, pont. Nem is érdemes megpróbálnod elnyomni az érzéseidet, mert úgysem fog sikerülni. Inkább próbáld megérteni, hogy mi a valódi, sokszor mélyen gyökerező oka egy-egy érzésednek, mert így tudod azt átalakítani.
Ebben segít Rumi, a 13. században élt perzsa szúfi költő és tanító néhány gondolata.
*****
Egy napon Rumi-t egyik tanítványa megkereste, hogy az érzések mélyebb tartalmáról kérdezze.
„Mi  a méreg?” – kérdezte a tanítvány.
„Minden, ami több, mint amire szükségünk van, az méreg.” – felelte Rumi. – „Ez lehet hatalom, gazdagság, éhség, ego, kapzsiság, lustaság, szeretet, ambíció, gyűlölet, vagy bármi más. Ami túl sok, az méreg.”
erzesek
„Mi a félelem?” – kérdezte a tanítvány.
„A félelem a bizonytalanság el nem fogadása. Ha elfogadjuk a bizonytalanságot, akkor félelem helyett kalandként éljük meg azt.”
„Mi az irigység?”
„Az, ha nem fogadjuk el a jót másokban. Aki elfogadja, az nem irigykedik, hanem ösztönzőleg hat rá mások sikere.”
„Mi a düh?” – kérdezte tovább a tanítvány Rumi-t.
„A düh azt jelenti, nem fogadjuk el azokat a dolgokat, amiket nem vagyunk képesek irányítani. Ha elfogadjuk, akkor már nincs bennünk düh, csak tolerancia.”
„És mi a gyűlölet?”
„A gyűlölet azt jelenti, nem fogadunk el valakit olyannak, amilyen. Ha valakit feltétel nélkül elfogadunk, az a tiszta szeretet.”
*****
Érdemes elgondolkodnunk Rumi rövid, de nagyon mély mondanivalójú válaszain. Kezdve azzal, hogy a szeretet is válhat méreggé, ha a másikat elnyomjuk vele, vagy ha csak azt nézzük, hogy szerintünk mi a jó számára, és nem azt, amire valóban szüksége van.
És érdemes elgondolkodnunk azokon a félelmeken is, amelyek számos emberi élet és emberi kapcsolat megkeserítői. Ha megértjük, hogy félelmeink az elfogadás hiányából fakadnak, akkor rájövünk, hogy túl nagy hatalmat akarunk adni önmagunknak. Irányítani akarunk mindent az életünkben (és sokszor még máséban is), görcsösen ragaszkodunk a biztonságérzetünkhöz (ami többnyire csak illúzió, hiszen bármelyikünkkel bármikor történhet valami), és mindent biztosra akarunk tudni, mintha az egész Univerzum működésére rálátásunk lehetne.
A félelem tehát nem más, mint saját szerepünk túlértékelése. Ha megértjük azt, hogy nem irányítói, hanem részei vagyunk a Világegyetemnek, és ugyanígy része mindenki más is, akkor félelmeinknek többé már nincsen értelme. Természetesen bizonyos mértékig hasznosak a félelmek, hiszen ezért nem sétálunk le a háztetőről, vagy ezért nem adunk teljes bizalmat egyből egy ismeretlennek (jó esetben), azonban rengeteg olyan félelmet őrizgetünk, melyek nem a túlélésünket szolgálják, hanem szép lassan belülről felemésztenek.
Ahogy felemésztenek azok a negatív érzéseink is, amiket mások vagy önmagunk ellen táplálunk, mert az elfogadást elvárásokra cseréltük, vagy összekevertük a beletörődéssel. Aki azonban megtanulja meglátni mindenkiben és mindenben vagy a jót, vagy a tanítót, az rengeteg szenvedéstől kímélheti meg magát.
Mert ahogy Eckhart Tolle nagyszerűen megfogalmazta: „A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy nem szükséges.”
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Kapcsolataink illúziója – avagy hogyan ültetünk művirágot a tavaszra várva

A legtöbb embernek sokszor nem is egy másik emberrel van kapcsolata, hanem leginkább önmagával. Persze jelen van a másik fizikai valója, de ez egy idő után – vagy sokszor már a kezdetektől fogva – egyre jobban elhomályosodik az a kép mögött, amit róla alkottak. Mert ebben nagyon jók vagyunk mi emberek: bármilyen keveset is tudunk valakiről, könnyen megfestünk róla egy teljes képet, és már pakoljuk is be az illetőt valamelyik előre felcímkézett fiókunkba.
Ez egy kedves ember – mehet az első sor negyedik fiókjába, a „kedves emberek” címke mögé. Ez egy seggfej – harmadik sor negyedik fiók, „seggfejek” felirat. Őt isteníteni kell – legfelső sor első fiók. Ott egy szellemi fogyatékos – mehet a lesajnálandók fiókjába, alulról a második sor ötödik fakk. Az ott pedig csak úgy szimplán nem szimpatikus – a „leszarom” fiókban a helye, vagy ha várok tőle valami hasznot, akkor irány a „bájvigyor” kategória.
Sokan élik így az életüket, és még csak észre sem veszik. Kiragadják a másik ember számukra legdominánsabb tulajdonságát, és már nem is próbálják valóban megismerni őt, hanem kipótolják az általuk látott hiányos képet. Teszik ezt függetlenül attól, hogy a másik embert mióta ismerik, és milyen viszonyban vannak. Lehet az illető a hozzájuk legközelebb állók egyike, egy kedves (vagy nem kedves) ismerős, vagy akár egy vadidegen, akiről az összes ismeretüket hallomásból szerezték. És ennyivel bőven meg is elégszenek.
arcot_rajzol
Még akit tényleg érdekelnek a másik ember személyiségének mélyebb rétegei, időnként az is hajlamos belecsúszni abba a csapdába, amit a feltételezései által alkotott meg önmaga számára. Hajlamos ítélkezni a másik ember fölött, határozott véleményét sziklaszilárdnak képzeli, egyeseket lenéz, másokat gyűlöl, megint mások fejére glóriát helyez.
Pedig az élet ennél összetettebb, és mi magunk is azok vagyunk. Nem bonyolultabb, hanem összetettebb – és a kettő közti különbséget fontos megértenünk.

Lassan ölő méreg

Kapcsolataink tönkretételének egyik legbiztosabb módja az, ha nem beszéljük meg a másik emberrel azt, ami nem tetszik, hanem elkezdünk elméleteket gyártani. Megmagyarázzuk, hogy miért teszi azt, amit tesz, vagy éppen miért nem tesz meg valamit, miért viselkedik számunkra elfogadhatatlan módon, és vajon mi járhat a fejében.
Biztos megsértődött. Biztos szándékosan keresztbe akar tenni nekem, ahogy szokott. Biztos megcsal. Biztos leszarja, hogy mi a fontos nekem.
Ezeket a feltételezéseket mindig a félelem szüli. Akár van rá alapja, akár nincsen, aki feltételezésekbe bocsátkozik, az nem érzi biztosnak a helyét a kapcsolatban. Ez önmagában még lehet egy kapcsolat dinamikájának természetes része – hiszen emberek vagyunk: időnként hibázunk, elbizonytalanodunk, vannak félelmeink, vannak vágyaink –, azonban amit legtöbben ezután tesznek, az semmiképpen sem nevezhető egészségesnek.
A következő lépés ugyanis általában a spirál pályára állás szokott lenni. Pörgünk egy helyben, egyre mélyebbre süllyedve ismételgetjük ugyanazokat a feltételezéseinket, és vagy csak önmagunkat mérgezzük velük, vagy a másik embert is. Hosszútávon azonban mindkettő ugyanoda vezet, hiszen aki nem mondja ki a gondolatait, csak magában pörög, az sem tud teljes értékű emberként működni a kapcsolatban, és ez a másik emberre is hatással van.
Idővel aztán a másik ember személyiségéről alkotott hiányos képünk üres részeit szép fokozatosan kitöltik a feltételezéseink: saját agyunk kreálmányai, melyek olyan stabil valóságképet alkotnak a fejünkben, amit embertársunk már kevés eséllyel tudna felülírni. Agyunk lezárt, gondolkodásmódunk merevvé változott.
ajto_bezarul_2
Pedig számos kapcsolatunk minőségén nagymértékben javíthatnánk, ha feltételezéseink kényelme helyett a másik ember és önmagunk mélyebb megismerését választanánk. És sok olyan kapcsolat hamarabb lezárulna, amely nem kölcsönös megbecsülésre épül, hanem hazugság a kötőanyaga.
Mert nemcsak a negatív, hanem a pozitív feltételezések is veszélyesek lehetnek.

Elvárások és csalódások

Sokszor lépünk bele úgy egy kapcsolatba – legyen szó akár párkapcsolatról, akár barátságról, akár munkakapcsolatról –, hogy megfestünk magunkban a másik emberről egy ideális képet, amit reménnyel telve őrizgetünk egészen addig, amíg ki nem derül, hogy hazudtunk magunknak. A legtöbben ekkor nem önmagukba néznek, hanem a másikra mutogatnak, aki nem teljesíti az elvárásaikat.
Pedig az a másik ember nem feltétlenül hibás azért, hogy nem felel meg a róla alkotott képnek, hiszen sokszor nincs is tisztában vele, hogy pontosan minek is kéne megfelelnie. A kapcsolat elején nyilván előtérbe helyezte a jó tulajdonságait, a rosszakat pedig nem hangsúlyozta, de nem akarta elhitetni magáról, hogy tökéletes, mégis ezt hitték róla.
Vannak persze olyanok is, akik másokat nagyon is tudatosan megvezetve maguk festik meg az ideális képet önmagukról (ilyenek például a pszichopaták vagy az érdekkapcsolatokat ápolók), azonban emberi kapcsolataink többségében nem erről van szó. Többnyire az történik, hogy amikor még nincsen mélyebb ismeretünk valakiről, akkor a hiányzó részeket képzeletünk segítségével kipótoljuk, az így elkészült ideális képhez elvárásokat kapcsolunk, és amikor ez a kép ütközik a valósággal, akkor jó nagyot koppanunk.
A negatív feltételezésekhez hasonlóan tehát a pozitívak is könnyen belerondíthatnak egy kapcsolat egészséges működésébe. Pontosabban nem maguk a feltételezések, hanem a hozzájuk kapcsolt elvárások. Pedig lehet, hogy szép és tartalmas lehetne az a kapcsolat, csak a gyermekmeséken szocializálódott, majd reklámokkal és propaganda szövegekkel hülyített emberek olyan ideálképet őrizgetnek a fejükben, aminek a realitása alulról közelít a zérushoz.

Megfelelés bármi áron

Van még egy harmadik területe is az önpusztító feltételezéseknek: az, amikor mások véleményén járatjuk az agyunkat. Az előzőekhez hasonlóan ez is egy meglehetősen improduktív tevékenység, csak itt még nehezebb a valósághoz való kapcsolódás, hiszen nem egy embert kéne megkérdeznünk a helyzetről, hanem az összeset. Elég hülye elképzelés, nem igaz? Mégis sokan ennek rabságában élnek.
Mit gondolnak majd rólam az emberek, ha felvállalom önmagam? Biztos hülyének néznének, ha követném az álmaimat. Nem vehetem fel ezt a ruhát, megszólnának miatta. Így nem mehetek ki az utcára, fel kell kennem magamra négy réteg vakolatot. Biztos kinéznének a társaságból, ha nem bólogatnék, hanem ellent mernék mondani nekik.
Sokáig lehetne folytatni a sort, de a lényeg ugyanaz: aki így gondolkodik, az lényegében jobban szeret mindenki mást, mint önmagát. Tudom, ez így erősnek tűnik, de ha belegondolsz, pontosan erről van szó. Aki mindenkinek meg akar felelni, és görcsösen próbálja tartani magát a társadalmi elvárásokhoz, az háttérbe szorítja a saját vágyait, a saját személyiségét, az önkifejezés lehetőségét, és képes mások véleménye miatt tönkretenni az egész életét.
no_egyedul
Pedig a „mit gondolnak rólam” típusú kérdésre elég kiábrándító a válasz: leginkább semmit. Többségüknek ugyanis teljesen mindegy, hogy élsz-e vagy halsz, piros-e a hajad vagy fekete, kivel vagy együtt és hogyan neveled a gyerekedet. Még ha gondol is valamit, 15 perc múlva már elfelejti, mert lesz más, érdekesebb dolog, amivel foglalkozhat. Aki pedig beszól ezek miatt, azt sem a Te személyed érdekli többnyire, hanem a saját berögzült világképének a megsértése. Csak az ego-d hiteti el veled, hogy tényleg Te vagy fontos számára.
Persze van néhány olyan ember, aki tényleg törődik veled, mert őszintén szeret, de jóval kevesebb, mint ahány véleménye miatt emészted magad. A többiek csak azért foglalkoznak a Te életeddel, mert a sajátjuk tartalmatlan. A velük kapcsolatos feltételezéseid pedig éppen ezért értelmetlenek.

Művirág helyett valódi

Most, hogy látjuk, hova vezetnek a feltételezéseink, valamit még fontos tudni róluk: mindig van alapjuk. Annak, hogy felmerül benned valami, mindig jó oka van – csak ez az ok nem mindig az, mint amit hiszel. Lehet persze, hogy a másik ember a cselekedeteivel valóban rászolgált a negatív feltételezéseidre, de érdemes önmagadba is nézned, hogy a saját félelmeid miért tudtak eluralkodni rajtad.
Az, hogy előjöttek a feltételezéseid, önmagában egyáltalán nem rossz dolog, mert fontos jelzésként szolgálnak arra, hogy min érdemes változtatnod. Ha azonban nem változtatsz, csak a saját tengelyed körül forogva folyton ugyanazokat a köröket teszed meg, akkor a fontos jelzésből önveszélyes fegyvert gyártasz magadnak.
Hányan nem beszélnek egy régi barátjukkal vagy családtagjukkal azért, mert azt feltételezik róla, hogy nem érdekli, mi van velük? Pedig lehet, hogy ő pont ugyanezért vonult vissza. És hányan hagyják, hogy a párjuk iránt érzett bizalmuk teljesen megszűnjön, miközben ahelyett, hogy megbeszélnék egymással a gondjaikat, feltételezésekbe bocsátkoznak? Rengeteg emberi kapcsolat fut így zátonyra.
muvirag
És hogy hogy jön ide a művirág, amit a címben említettem? Tudod, ez a feltételezgetős játszma pontosan olyan, mintha művirágot ültetnénk a kertünkbe, és arra várnánk, hogy kinyíljon. Persze lehet próbálkozni, de nem biztos, hogy érdemes. Kitölthetjük a saját elménk alkotásaival a másik emberről meglévő hiányos képünket, de az már nem ő lesz – nem az élő, valós ember, hanem egy általunk mesterségesen rá aggatott szerep. Legalábbis egy jelentős része biztosan.
Várhatjuk ezek után, hogy ebben a szerepben kivirágozzon – vagyis az elvárásainknak megfelelően pontosan azt, úgy és akkor adja nekünk, amit, ahogy és amikor mi szeretnénk –, de ez jó eséllyel nem fog neki sikerülni. Érdemesebb inkább művirág helyett egy valódit öntözni. Ennek pedig kétféle módja van.

Összetetten egyszerű

Az emberek személyisége összetett, de nem bonyolult. Mintákat követünk, szokásokat alakítunk ki, és attól függően, hogy ezek a szokásaink építőek vagy rombolóak, mi magunk, és velünk együtt emberi kapcsolataink is vagy épülnek, vagy pusztulnak. Ezért érdemes mindig a mintákat megfigyelni.
Amikor feltételezések születnek meg benned, az első lépés az, hogy ne hidd el azokat feltétel nélkül. Sokan már itt elbuknak. Maga a feltételezésed nem a másik ember, csak a másik emberről alkotott képed. Hogy ennek mennyi a valóságalapja, azt mindenképpen érdemes kiderítened, mert ha csak magadban őrizgetve túlagyalod a dolgot, azzal lassan ölő mérget szürcsölsz.
Kétféleképpen tudod felszámolni a feltételezéseidet. Az egyik a nyílt, őszinte, kétirányú kommunikáció, ami minden tartalmas emberi kapcsolat egyik legfontosabb alappillére. Ez csak akkor működik, ha megvan a két ember között a bizalom. Elmondod, hogy mi bánt, meghallgatod a másik embert is (nem csak faltörő kosként lerohanod), és közös megoldást kerestek.
Bizalom hiányában ez nem fog menni, de akkor érdemes elgondolkodnod azon, hogy mit vársz ettől a kapcsolattól, és hogy valaha is megkapod-e azt. Vannak olyan esetek, amikor így is fontos, hogy kiderítsd, igaz-e a feltételezésed – ilyen például az, amikor tartós kárt szenvedhetsz lelkileg, testileg, anyagilag vagy erkölcsileg. Ha erről van szó, akkor a nyílt kommunikáció helyett marad a rejtett utánajárás, de ezt az ego-d miatt nem, csak a további károk elkerülése érdekében érdemes megtenned, mert az ilyen kapcsolatnak már nincs jövője. Amikor csak lehet, inkább a bizalom útját járd.
Minél tovább őrizgeted a feltételezéseidet, annál jobban megmérgezed önmagadat és az emberi kapcsolataidat. Sokan mégis ezt teszik, mert vagy az ego-juk túl nagy („márpedig nekem van igazam”), vagy félnek szembenézni az igazsággal, és inkább egy hazug képet nézegetnek a másikról. De bármennyire is összetett az életünk, nem érdemes túlbonyolítani azt.
Én azt javaslom, hogy ne feltételezz, hanem kérdezz. És ne csak a feltételezéseid igazolását próbáld a másik emberből kicsikarni, hanem próbáld őt őszintén megérteni. Így tudod ugyanis nem a félelmeid által vezérelve, hanem nyugodt szívvel eldönteni, hogy közös-e az utatok.
Ha valamiben nem vagy biztos, kérdezz rá. Ha valami nem tetszik, mondd el. Ha valamiben nem értetek egyet, próbáljátok egymással megbeszélni – ne pedig másoknak kibeszélni. Ilyen egyszerű is lehet egy emberi kapcsolat, ha ápoljuk azt. És ha nem egy egész ember fölött mondunk ítéletet, hanem csak az adott cselekedetét ítéljük meg.
Tudod, mint a kutyák. Ők ebben (is) bölcsebbek nálunk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – amikor egy zárt világ kitárul

Vannak olyan emberek, akikből társaik nem néznek ki sokat. Vagy azért, mert valós hátrányból indultak, vagy azért, mert a többiek őket lenyomva próbálták saját értéküket növelni. Sok ilyen ember van. A méltatlanul megalázott jószívű gyermekek, akikből összetört, önbizalomhiányban szenvedő felnőttek lettek. A munkahelyükön kifacsart emberi robotok, akik a létbizonytalanság elől menekülnek. A saját családtagjaik által bilincsben tartott emberek, akik már el sem hiszik, hogy szabadok is lehetnek. A fizikai vagy mentális fogyatékkal élők, akiket vagy semmibe vesznek, vagy sajnálnak, és ezzel tudat alatt szintén megalázzák őket.
Mindennapi_MotivacioSok ilyen ember van. Sok olyan ember él közöttünk, aki azért él méltatlan életet, mert a környezete nem hitt benne, vagy őt használták eszköznek arra, hogy mások érdekeit szolgálja. Pedig ha egyszer, tényleg csak egyszer meglátnák magukban mindazt, amire valójában képesek, akkor az egész életük gyökeresen megváltozna.
Nem, ez nem valami könnyen emészthető instant motivációs maszlag, hanem egy lehetőség, amivel vannak, akik élni tudnak – mert élni akarnak. Így lett a karok és lábak nélkül született Nick Vujicic boldog családapa és világhírű előadó, így vált a süket és vak Sanja Fališevac elismert szobrászművésszé, és így lett a dán Stinna Kaastrup lovaglásban 22 évesen, élete első olimpiáján bronzérmes – lábak nélkül megülve a lovat. Mert ők megtalálták magukban a belső tüzet, amit senki nem tud eltaposni bennük.
Van egy 43 éves angol fiatalember, akiről szintén nagyon keveset képzelt az emberek többsége. Stephen Wiltshire teljesen bezárkózva kezdte az életét: sokáig meg sem szólalt, 3 évesen autizmust diagnosztizáltak nála, és még évekig kizárólag a saját belső világában élt. Szintén 3 éves volt, amikor édesapja motorbalesetben elhunyt. A speciális iskolában, ahová édesanyja 5 éves korában beíratta, észrevették, hogy egyetlen tevékenységet szeret igazán: a rajzolást. Beszélni is úgy tanult meg, hogy időnként elvették tőle a papírt és a ceruzát, hogy így késztessék a külvilággal való kommunikációra. Az első szó, amit kimondott, a „papír” volt, és 9 éves korára tanult meg teljesen beszélni.
Stephen Wiltshire_1
Stephen először állatokat, majd a londoni buszokat, később pedig épületeket kezdett rajzolni – méghozzá rendkívül élethűen. Tehetségére hamar felfigyeltek, és már gyermekkorában kiállították a munkáit iskolán kívüli bemutatókon is. Mindössze 10 éves volt, amikor megrajzolta London különböző nevezetességeit, és érdeklődése egyre inkább a városok és épületek felé irányult.
Az évek során kiderült, hogy csodálatos képessége van ehhez: mindössze egy helikopterről történő rövid megtekintés után rendkívüli részletességgel és pontossággal le tud rajzolni egész városrészeket. Tokióról például egy 10 méter széles vászonra emlékezetből, 7 nap alatt készített panorámaképet. Számos más várost is megrajzolt ugyanígy emlékezetből, és mára már saját galériája van Londonban. Munkái könyv formájában is megjelentek, több dokumentumfilm is készült róla, számos neves kitüntetést kapott, és világszerte elismert művésszé vált.
Stephen Wiltshire_2
A saját világába bezárkózott kisfiúból, akit az emberek többsége csak lenézett, egy autizmussal is teljes életet élő, az álmait követő és megvalósító felnőtt lett. Művészeti iskolát végzett, járja a világot, alkot, és nővére segítségével működteti a galériáját. Egy zárt világ kitárult.

Stephen a környezete segítségével megtalálta magában a belső tüzet, ami értelmet ad az életének. És ugyanígy megtalálhatja az a rengeteg ember is, aki a saját vágyait és álmait elfojtva, önmaga vagy mások által felállított rácsok között éli az életét – mindössze azért, mert nem hiszi el, hogy ennél több is lehetne az élete.
Pedig minden, ami szükséges ehhez, ott van mindannyiunkban.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Erre készülj, ha borítod a bilit

Mindent ugyanúgy csinálni, mint tegnap, többnyire biztos stratégiának tűnik. Biztos és halálos. Mert bár hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ami jó volt, az jó is marad, és ami rossz, annál rosszabb úgysem jöhet, de ez az illúziónk a legritkább esetben manifesztálódik a valóságban.
Jó eséllyel Te is észrevetted már, hogy mi történt a berögződött rutinjaiddal. Hamar kiveszett belőlük a lélek, és egy idő után azzá váltak, amit Fodor Ákos zseniális egyszerűséggel így fogalmazott meg: „Kapaszkodókat gyártunk s mire eszmélünk: kész is a ketrec.”
Mégis görcsösen ragaszkodunk a megszokotthoz. Részben azért, mert megtanultunk sablon lényként működni, részben pedig azért, mert nem tanultunk meg saját gyengeségeinkkel szembenézni. Nem tanultuk meg, hogy mit kezdjünk a változó körülményekkel, és nem tanultuk meg, hogy a valódi biztonságot nem az egy helyben ácsorgás (vagy ücsörgés), hanem a mozgás jelenti. A mozgás, ami az élet alapja.
Pedig biciklizni megtanultunk. És ha nem tekertünk, vagy nem vettük be a kanyart, pofára is estünk. Azt azonban talán senki nem magyarázta el nekünk, hogy az életünkön is hasonlóan kerekezünk végig. Ezért hisszük azt – elég aberrált logikát követve –, hogy ha nem mozdulunk, haladni fogunk, és hogy életünk útjának kanyarjai majd maguktól kisimulnak – anélkül, hogy nekünk változtatnunk kéne bármit is.
padlon_szenved
Így hát sokan nem is változtatnak. Lecsücsülnek egy dombra, amiről kezdetben boldogan nézelődnek, és csak azt érzik, hogy a talaj meleg, a kilátás jó, és tulajdonképpen minden rendben van. Aztán kis idő múlva megcsapja az orrukat a bűz. Először csak kellemetlen, idővel azonban egyre elviselhetetlenebbnek tűnik, míg végül rájönnek: egy trágyadombon ülnek.
Eltelnek így hetek, hónapok vagy évek, a kaki már ki is hűl idővel, aztán csak a bűz és a kellemetlen állag marad. Már nem a helyszín kényelmes, csak az ücsörgés maga. Semmi más. És aki még ezután sem mozdul, annak szép lassan elkezd torzulni a valóságtudata. Már nem a szabad, kiteljesedett, lehetőségekben gazdag élet képe lebeg a szemei előtt, hanem önmaga belső értékeit és álmainak létjogosultságát megkérdőjelezve a szarban ücsörgés válik számára természetes alapállapottá. És egy idő után sorsává és végzetévé is.
Mindez azért történhet meg, mert amikor felméri a változás lehetséges következményeit, azok túl fájdalmasnak, túl bizonytalannak, túl nagy áldozatnak tűnnek számára ahhoz, hogy megmozduljon. De mik is ezek a következmények, és miért olyan félelmetesek?
Nézzük most meg az ösztönös reakciónál tudatosabban ezeket – pontosabban közülük a kulcsfontosságúakat –, hogy a változás fájdalmában megtaláljuk a lehetőséget.

Egyből bukással kezdesz

Ha eldöntötted, hogy változtatsz az életeden, akkor egész nyugodtan számíts kezdeti kudarcokra. Olyan ez, mint amikor vaksötétben elkezdesz lépcsőt mászni: először könnyen lehet, hogy nem találod el az első lépcsőfokot, és arccal elterülve örülsz, ha nem tört ki a fogad. De ez természetes, hiszen számodra ismeretlen útra léptél, ahol nem tudod még, hogy pontosan mire számíthatsz. Egyáltalán nem kell a szívedre venned, ha eleinte többször buksz el. Régen is túl tudtál lépni ezen sokszor, csak már elfelejtetted.
Igen, a gyermekkorodban, amikor még nem tántorított el egy-két padlón landolás, egy asztalsarokba bevert fej, vagy néhány kishitű ember beszólása. Akkor még más volt a valóságod, amit gyorsan – mindössze néhány év alatt – felülírt a nevelés, az oktatási rendszer, a felnőttek rád erőltetett korlátai.
De a korlátokat, amiket megtanultál elfogadni, megtanulhatod darabokra törni is.

Hülyének néznek

A változás újabb természetes velejárója, hogy azok, akik egy helyben maradnak, furcsának, idiótának, bolondnak fognak tartani. Vannak céljaid? Nem a sablon életre vágysz? Van önálló gondolatod? Ez felháborító! Hogy képzeled, hogy nem állsz be a sorba? Hogy mered Te magad megmondani, hogy mitől leszel boldog? Mi az, hogy nem nyeled le a torkodon lenyomni próbált „igazságokat”? Szégyelld magad, ülj vissza, 1-es!
Ez az a következmény, amitől eleinte nagyon félnek sokan, pedig idővel baromi szórakoztató tud lenni. Amikor már végre nem azt nézed, hogy ki szerint milyennek kéne lenned, mit kéne csinálnod, hol és hogyan kéne élned, hanem őszintén önmagadat adod, akkor már mosolyogva figyeled az először megbotránkozó, aztán irigykedő tekinteteket. Már nem zavar, mit gondolnak rólad, mert jól érzed magad azon az úton, amin jársz. És már azt is látod, hogy mennyire szánalmasan középszerű azoknak az élete, akik Téged furcsának tartanak, és fölötted próbálnak ítélkezni.
itelkeznek

Meggyűlölnek

Érdemes erre is felkészülnöd. Lesznek, akik nem tudnak mit kezdeni saját kisebbségi komplexusukkal, ahogy azzal sem, hogy nem mindenki számára az ő általuk elképzelt út a helyes, ezért tehetetlenségüket tanult gyűlölet formájában rád öntik.
Igen, ezt megtanulták, ezért nem is érdemes haragudnod rájuk. Ezért sem, meg azért sem, mert azt az energiát, amit valaki ellen való harcra pazarolsz, a céljaidért való nemes küzdelemtől rabolod el. Ahogy Churchill lényegre törően megfogalmazta: „Soha nem fogsz eljutni a célodig, ha folyton megállsz, és megdobálsz minden egyes kutyát, amelyik ugat.”
Ha az, hogy önmagadat keresed, valakiből gyűlöletet vált ki, akkor annak az embernek valójában nem veled van baja, hanem önmagával. Ez viszont az ő baja, nem a Tiéd, és nem is érdemes energiát szánnod rá, hogy megpróbáld megváltoztatni a véleményét, és őt magát.

Egyedül maradsz

Talán ez az egyik legnagyobb félelmünk. Társasági lények vagyunk (legalábbis a többségünk az), szeretjük, ha nem kell egyedül gyalogolnunk az utunkon, és még a legönállóbb, legmagabiztosabb embereknek is jól esik mások elismerése és támogatása.
Pont ez az, amit fel kell rúgnod először, ha változtatni kezdesz az életeden. De ha megérted, hogy eddig átverted magad, akkor már nem is lesz olyan nehéz a változás. Azért mondom ilyen keményen, mert ha belegondolsz, tényleg ez történt: olyan emberek elismeréséért küzdöttél, akik nem önmagadért szerettek, hanem csak azért a képért, amit látni akartak rólad, és amit Te a kedvükért fenntartottál.
Amikor pedig már nem tudod, vagy nem akarod többé fenntartani ezt a képet, akkor ezek az emberek magadra hagynak, vagy támadni kezdenek. Nem azért maradsz egyedül, mert rossz útra tértél – hiszen ha a szívedet követed, az mindenképpen jó irány –, hanem azért, mert nem megfelelő emberekkel vetted eddig körbe magad.
egyedul_kodben
De idővel megérted, hogy csak a hazug kapcsolataidat veszíted el, és ezáltal lehetőséget adsz magadnak arra, hogy tartalmas emberi kapcsolataid legyenek. Mert ha őszintén önmagadat adod, akkor csak azok maradnak az életedben, akik őszintén szeretnek és elfogadnak ilyennek. Eleinte csak néhányan lesznek, de idővel egyre több olyan emberrel ismerkedsz meg, akiknek tetszik az álarc nélküli éned, akik elé kiállhatsz teljes szívvel, és akiknek így kellesz az életükbe.
Vidd ki az életedből a szemetet, hogy maradjon hely a valódi értéknek.

Lesznek visszaesések

A személyiségfejlődés egy hosszú folyamat. Bár fogyasztói társadalmunk jelentős része benyalja a tv-reklámok, politikusok és saját meggazdagodásuk által motivált önjelölt guruk által rájuk ömlesztett hangzatos ígéreteket, idővel ők is szembesülnek vele, hogy nem működik, amit elhitettek velük. Hiába veszik be a jó pénzért megvásárolt instant megvilágosodás pirulát, a kezdeti jó érzést követően még mélyebbre kerülnek.
Ezért olyan veszélyesek az öncélú „segítők”. Nem mondják el – mert nem érdekük, vagy mert személyes tapasztalat hiányában osztják az észt, így nem is tudnak róla –, hogy a fejlődés nem egyik pillanatról a másikra történik, és még csak nem is lineáris. Elindulsz felfelé (ahol a felfelé nem másokhoz, hanem tegnapi önmagadhoz viszonyítást jelent), és a kezdeti gyors eredmények után a folyamat belassul, sőt, időnként megreked, néha pedig vissza is csúszol picit.
Nincs ezzel semmi probléma, nem kell megijedned tőle. Ahogy a testedzésnél, úgy az elméd és a jellemed edzésénél is érdemes ilyenkor picit megállnod és átgondolnod, hogy mit és hogyan érdemes változtatnod. Mert a szervezet egy idő után besokall, ha folyton ugyanazokat az impulzusokat kapja.
egyedul_ulve
Van még valami, amire jó, ha felkészülsz: a megmondók érkezésére. Amikor a saját utadat járva átmeneti kudarcot élsz meg, egyből megjelennek a véleményterroristák, hogy kárörvendőn mutogathassanak rád. Rád, aki megtette azt, amit ők nem mertek, vagy amihez túl lusták voltak, és most kioktatnak, hogy bezzeg ők megmondták, hogy hülyeséget csinálsz. Ne foglalkozz velük, hadd okoskodjanak. Te csak haladj tovább az utadon, azokkal foglalkozz, akik támogatnak ebben, és hamarosan már olyan messze leszel a megmondóktól, hogy el sem jutnak hozzád az üres szavaik.

Vállalnod kell a felelősséget

Kudarckerülés. Megfelelési kényszer. Félelem az egyedülléttől. Már az eddigiek alapján is láthatod, hogy komoly erők dolgoznak a változás ellen – eleinte mindannyiunkban. Ami azonban sokszor még ezeknél is nagyobb visszatartó erő, az a felelősségvállalás hiánya.
Szeretünk ugyanis másokra mutogatni. Könnyebb azt hinni, hogy a jóért és a rosszért, ami velünk történik, valaki vagy valami más a felelős. Ha valami nem jön össze, akkor őt lehet szidni. Ha valamiért tenni kéne, akkor benne lehet reménykedni. Nem kell önmagunkba nézni, hogy miben tudnánk mi magunk fejlődni, hanem egy egyszerű ujjmozdulattal (ami néha a mutató, néha a középső ujjra vonatkozik) el lehet rendezni a történetet.
Ha azonban ezt a stratégiát követed, akkor mindig ki leszel szolgáltatva a körülményeidnek és más embereknek. Várhatod, hogy a hegyen meditálva a Sors, az Isten, vagy egy másik ember majd a szádba adja az ételt, de ha erre vársz, akkor könnyen lehet, hogy éhen halsz. Így működik a természet: aki saját maga nem tesz a boldogulásáért, az nem is érdemli meg, hogy fennmaradjon.
erdoben_egyedul
Ami eleinte olyan félelmetes, az idővel egy semmivel nem összehasonlítható szabadságérzéssé alakul át: már nem vagy kiszolgáltatva senkinek, már hiszel benne, hogy képes vagy változtatni a körülményeiden, már nem várakozol, hanem cselekszel. Igen, Tiéd a felelősség, de ez az egy helyben ücsörgés hamis biztonságérzeténél sokkal stabilabb és tartósabb biztonságot ad. Mert tudod, hogy ha akarsz, változtathatsz.
Nem panaszkodsz, nem mutogatsz másokra, csak megteszed, amit tudsz, és kihozod a helyzetedből a legjobbat.

Lehetőséget adsz önmagadnak

Rengeteg érvet fel tudunk sorakoztatni magunkban jelenlegi helyzetünk megőrzése mellett. A berögződött hitrendszerünk. A többiek véleménye. A bizonytalan jövő. Az anyagiak. A közös gyermekek. A vélt vagy valós függőségi viszonyok. A megfelelő alkalomra való várakozás. A „sors ezt adta, több nem jut nekem” típusú lélekgyilkos beletörődés.
Valójában azonban mindegyik csak üres kifogás annak érdekében, hogy elkerüljük a változással járó kezdeti fájdalmat. Mert tény, hogy ha elkezded megváltoztatni az életedet, akkor lesznek emiatt fájdalmaid. Szembenézel a saját gyengeségeiddel, néha kicsit botladozva kezded járni a saját utadat, elengedsz olyanokat, akikkel ugyan nem szeretitek egymást igazán, de kötődsz hozzájuk, lemondasz a megszokott kényelemről, és belevágsz a bizonytalanba.
A kezdeti fájdalmat nem tudod megspórolni, de van valami, ami könnyen át tud segíteni az akadályokon: a tudat, hogy lehetőséget adsz önmagadnak. Lehetőséget arra, hogy megvalósítsd az álmaidat. Lehetőséget arra, hogy ne csak túléld a napjaidat. Lehetőséget arra, hogy őszinte kapcsolataid legyenek. Lehetőséget arra, hogy érezd, van értelme annak, hogy itt vagy. Lehetőséget arra, hogy mosolyogva kelj fel reggel, és ne szorongva. Lehetőséget arra, hogy megtaláld a saját boldogságodat. Nem azokét, akik a saját boldogságuk eszközéül használnak, hanem a sajátodat.
És ha nem a végeredmény miatt görcsölsz, hanem meglátod a változás szépségét, és megtanulod élvezni magát a folyamatot, akkor mindezt a lehetőséget már az első lépések megtételekor megtapasztalhatod. Mert ahogy John Ruskin nagyon szépen megfogalmazta: „Az igazi jutalom a küzdelmedért nem az, amit kapsz érte, hanem az, amivé válsz általa.”
A legtöbb változás fájdalmas – a kérdés mindig az, hogy megéri-e az eredményért végigcsinálni. Ha igen, akkor nincs az az akadály, amit ne tudnál legyőzni, és nincs az a negatív berögződés, amin ne tudnál változtatni. Elég ha csak erre emlékezteted magad: trágyából készült alapra nem lehet kővárat építeni.
elveszett_gyermek
Keresd meg önmagadban az elveszett gyermeket. Indulj, fedezd fel a világot, bukj el, kelj fel, bukj el újra, megint kelj fel, nevess, szeress, és legyél az az ember, aki már nagyon régóta lenni szeretnél. Mert ha elindulsz, az leszel.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A tölgyfa élete – egy tanmese önmagunk elfogadásáról

Sokan vannak, akik tudni vélik, mi a jó neked. Gyermekkorod óta egyre többen megmondták, melyik úton haladj, mit szeress és mit ne, milyen embernek kéne lenned, hogyan lehetsz boldog, elismert, sikeres. De hol vagy Te? Hol vannak a saját vágyaid, a saját álmaid, a saját személyiséged abban az életben, amit jelenleg élsz? Talán sehol.
Ha ezt érzed, nem vagy egyedül. Nagyon sok olyan ember él közöttünk, aki fél őszintén felvállalni önmagát, görcsösen meg akar felelni másoknak, és csak hosszú idő után, rengeteg fájdalom árán jön rá, hogy olyan úton jár, ami nem teszi boldoggá. Úgy pedig semmi értelme nincsen. Erről szól az a tanmese, aminek az eredeti változatával nemrég találkoztam.
*****
Volt egyszer egy gyönyörű kert, tele különféle gyümölcsfákkal és szebbnél szebb bokrokkal, virágokkal. A kert lakója volt egy tölgyfa is. Jó ideje ott állt már a többi fa mellett, de nagyon nem érezte jól magát. A gyümölcsfák évről évre hozták a zamatos gyümölcsöket, a virágok csodálatos színekben pompáztak, a tölgyfa pedig csak irigykedve nézte őket, és szorongva, egyre nagyobb szomorúságban töltötte napjait.
Egy napon az almafa így szólt hozzá: „Nagyszerű dolog almát teremni! Csak azért nem megy még neked, mert nem összepontosítottad eléggé a figyelmedet. Ne búsulj, az akaraterőd edzésével Te is tudsz majd ilyen szép almákat teremni.”
„Ne almát akarj teremni!” – szólt bele a rózsabokor büszke öntudattal – „Inkább nézz csak ide, mennyire szépek a virágaim. Neked is lehetnek ilyen rózsáid, még könnyebben is, mintha almát próbálnál teremni.”
Szegény tölgyfa minden véleményt meghallgatott, és egyre kétségbeesettebben próbálkozott, hogy megfogadja a tanácsokat, ám sehogy sem sikerült neki sem almafává, sem rózsabokorrá, sem más növénnyé válnia. Kezdett meghalni benne a remény, hogy valaha is boldog lesz.
tolgyfa
Ekkor érkezett a kertbe a bagoly. A bölcs madár csak átutazóban volt, de látta a tölgyfa szomorúságát, ezért leszállt az ágára, meghallgatta őt, majd így szólt:
„Túl sokat figyelsz arra, hogy mások milyenek, és milyennek akarnak látni Téged. Annyit foglalkoztál a külső zajjal, hogy már meg sem hallod a belső hangodat. Nem vagy önmagad. De ha figyelsz, és újra meghallod a belső hangodat, akkor megtalálod a boldogságodat is.”
Azzal felszállt a tölgyfa ágáról, és már repült is tovább.
„A belső hangomat?” – töprengett magában a tölgyfa. „Nekem olyan is van?”
A bagoly szavai komoly hatással voltak rá. Egyre kevésbé figyelt az almafa, a körtefa, a rózsa és mások kinézetére és véleményére – már sokkal jobban érdekelte, hogy mi is az a belső hang, és mit rejthetnek a bagoly titokzatos szavai.
Aztán ahogy egyre többet figyelt befelé, elkezdte megérteni, hogy nem is olyan titokzatos mindez. Egyre jobban meghallotta a saját belső hangját, és elkezdte érezni, hogy ki is ő valójában. A bagoly szavai értelmet nyertek számára.
„Te tölgyfa vagy.” – szólt a belső hangja – „Nem azért vagy itt, hogy olyan legyél, mint az almafa vagy a rózsa, hanem azért, hogy tölgyfaként élj boldog és teljes életet. Te vagy az, aki árnyékot ad a fáradt vándornak, Te adsz biztonságos odút a madaraknak, Te mutatsz utat annak, aki eltévedt, Te teszed fenséges megjelenéseddel még szebbé a tájat.”
És a tölgyfa végre megnyitotta a szívét, hogy valóban önmaga lehessen. Elkezdett terebélyesedni, jó szívvel fogadta a madarakat és a vándorokat, és soha többé nem figyelt arra, hogy ki milyennek akarja látni őt, vagy mások szerint mit kéne tennie. Éppen ezért kezdték egyre többen tisztelni és megbecsülni. Ő pedig egyszerűen csak őszintén önmagát adta, és nagyon jól érezte magát a világban.
„Tölgyfa vagyok.” – mondta ki őszinte boldogsággal minden egyes nap.
*****
Sok olyan emberi tölgyfa él közöttünk, aki almafává vagy rózsabokorrá próbál válni, és sehogy sem megy neki. Feszengve nézi a többieket, azt hiszi, hogy őket lemásolva picit is boldogabb lehet, és közben olyan mélyre eltemeti önmagát, hogy a szabadság és a boldogság fogalmai már csak üres hívószavakká válnak számára. „Sorsába” beletörődve éli meg az újabb és újabb kudarcokat.
De veled nem kell, hogy így legyen. Neked nem kell folyton kínoznod önmagad, hogy miért nem vagy olyan, mit mások. Nem kell hagynod, hogy bárki is rád erőltessen egy készen kapott életet. Mert ha elfogadod a különbözőségeidet, és megtalálod a saját értékeidet, akkor megnyitod a kaput egy olyan élet felé, ahol mosolyogva kelsz fel reggel, és úgy is fekszel le este.
Mert lehet így is élni. Ha tölgyfa vagy, lehetsz boldog tölgyfa. Csak rajtad áll.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A gyűlölet a gyenge ember utolsó fegyvere

Tudod, mi történik akkor, ha valaki nem tud veled mit kezdeni? Utálni fog. Kivéve persze, ha fejlett érzelmi intelligenciával rendelkezik, melynek köszönhetően az elfogadás képességét a gyakorlatban is tudja alkalmazni. És ha ehhez még értelmi intelligencia is társul, akkor megértve Téged a közös megoldásra vagy a békés elengedésre törekszik. De az ilyen ember ritka. Nagyon ritka.
A legtöbben ezért inkább háborúznak. Gyűlölködnek, áskálódnak, kiöntik a másikra a saját szemetüket, és megpróbálják vele őt is bemocskolni. Ahhoz, hogy ez ne sikerüljön, fontos megértenünk, hogy nem rossz ember az ilyen, csak gyenge. Vagy nevezhetjük szociálisan alulképzettnek is. Sem a szüleitől, sem az iskolában, sem azóta nem tanulta meg a hatékony konfliktuskezelés alapjait.
Ellenben megtanult félni attól, ami más, megtanult nyílt vagy rejtett agresszióval elnyomni mindent, ami a saját érdekeivel ellentétes (vagy amivel egyszerűen csak nem ért egyet, bár semmi köze az életéhez), és megtanulta szívből gyűlölni azt, akit vagy amit elnyomni nem tud, és kezdeni sem tud mit vele.

Könnyű út csak lefelé vezet

Közülük sokan ilyenek is maradnak, ezt érdemes elfogadnod. Nem azért, mert nem lennének képesek megváltozni (hiszen a legtöbb embernek minden adottsága megvan ehhez), hanem azért, mert nem akarnak. Mert ahhoz bele kéne nézniük a tükörbe, és ez eleinte nagyon fájdalmas tud lenni. Fájdalmas és félelmetes dolog felismerni azt, hogy talán nem is a Te utad a helyes.
Ha próbáltad már, akkor pontosan tudod, hogy eleinte rohadt nehéz kérdőjelet tenni oda, ahova eddig pontot tettél (vagy inkább felkiáltójelet). Sokkal egyszerűbb elkönyvelni, hogy Te vagy az abszolút igazság birtokosa, aki tudja és meg is mondja a tutit, és mindenki, aki ellenkezik, bekaphatja. Sokkal egyszerűbb leordítani a másik fejét, vagy a háta mögött mérgezni őt sunyiban, mint meglátni benne az embert, akivel akár békében is élhetnétek együtt – vagy külön.
Olyan ez, mint amikor pisilned kell a medencében. Nagyobb erőfeszítés kimászni és megkeresni a legközelebbi WC-t, mint simán belehugyozni a vízbe, aztán odébb evickélni picit. Csak az a gond ezzel a stratégiával, hogy minél többször csinálod, a medence annál hugyosabb lesz – ráadásul nemcsak a másik ember úszkál benne, hanem Te magad is. Öngól.
Így van ez a gyűlölködő emberekkel is: nemcsak gyűlöletük célpontját mérgezik (ha hagyja), hanem önmagukat is. Ugyanolyan szükségletről van szó, mint a medencébe pisilésnél, csak itt a szükséglet nem fiziológiai, hanem szellemi szinten jelenik meg. A gyűlölködő ember szükséglete a belső lelki béke, amit ironikus módon külső harccal próbál elérni. Valahol felborult a lelki egyensúlya (közel sem az aktuális konfliktus kitörésekor, mert az ilyen ember legtöbbször a gyermekkori lelki sérüléseit cipeli), és mivel más eszköze jelenleg nincsen, ezért agresszív támadással próbálja helyrebillenteni azt. De ahogy a bölcs mondás szól: „háborúzni a békéért olyan, mint szexelni a szüzességért.”  Nem sok értelme van.
okol
Persze érthető, miért választják annyian ezt az utat. Ez tűnik könnyebbnek az elején, és alapvető, még az evolúció által is támogatott tulajdonságunk az, hogy minimális energiabefektetésre törekszünk. Ugyan minek gyalogolna fel valaki a lépcsőn, ha ott van mellette a mozgólépcső? És minek fektetne időt és energiát egy konfliktus békés rendezésébe, ha ott van a (látszólagos) egérút: a másik ember erőszakkal történő elnyomása? A gyűlölködés a konfliktuskezelés mozgólépcsője. Csakhogy ez egy olyan mozgólépcső, ami mindig lefelé visz. Kivétel nélkül mindig lefelé.
„A gyűlölet már rengeteg problémát okozott
a világban, de még egyet sem oldott meg.”
Maya Angelou
Ráadásul az energiamegtakarítás gondolata is téveszmére épül. Valójában ugyanis sokkal több energiát emészt fel a gyűlölködés, mint a konfliktusok értelmes megoldása. Eleinte nem, mert a kezdeti szakaszban tényleg több ráfordítást igényel elgondolkodni és valódi megoldást keresni, mint egyszerűen csak ordítani és a másik személyét mocskolni, ez azonban hamar megfordul. Aki hajlandó elindulni a békés megoldás útján, és megbirkózik azzal a komoly feladattal, amit saját ego-jának elengedése jelent, az utána már nagyságrendekkel kevesebb energiabefektetéssel képes megőrizni ezt a hozzáállását. A gyűlölködő embernek azonban egész hátralévő életében rengeteg idejét és energiáját emészti fel a folyamatos harc, amit látszólag gyűlöletének célpontjával, valójában azonban önmagával vív nap mint nap.
Hosszútávon tehát a gyűlölködés a jóval energiaigényesebb stratégia, csak a legtöbben mire ezt felismernék, addigra a gyűlölködés már berögzült szokás lett számukra, és annyira terméketlenné vált elméjük táptalaja, hogy semmi más nem terem meg benne, csak a gyűlölet. Hiába szórod el a szeretet, a megértés, az elfogadás, a békesség magjait, nem hajt ki ott belőlük semmi.
A beszűkült gondolkodás egyetlen ellenszere a tudás, de a tudáshoz vezető kapu kulcsa az akarat. Aki nem akar befogadni új nézőpontot vagy ismeretet, azzal csinálhatsz bármit, minden próbálkozásod hiábavaló lesz. Egy gyermeknél még lehet esélyed, egy felnőttnél azonban már jóval kevesebb. Vannak persze kivételek, akik képesek változtatni, de azért nagy összegben szerintem ne fogadj arra, hogy éppen Te futsz bele ilyenbe.

Ebben a játékban nem kell részt venned

Ego ellen ego-val harcolni nem érdemes. Aki nem lát tovább a saját gyűlöleténél, azt jobb, ha csendben magára hagyod. Amint ugyanis elkezdesz harcolni ellene, észre sem veszed, és már le is rántott a saját szintjére. Az ilyen csatában Te csak veszíthetsz. Meggyőzni őt úgysem tudod, és még ha le is győzöd egy agresszív összetűzésben, akkor is vesztes leszel Te is: elveszíted a lelki békédet. Ez pedig sokkal nagyobb áldozat, mint hogyha az ego-dat letéve egyszerűen hagyod, hogy a gyűlölködő a saját ideológiájába görcsösen kapaszkodva a lelki szemetével dobálózzon. Ha pedig nincs szükséged arra, amit ad neked, akkor békésen bezárod előtte az ajtót. A házad ajtaját, az életed ajtaját.
zart_ajto
Sokkal könnyebben képes leszel kezelni a gyűlölködő embereket, ha megértesz valamit, aminek komoly jelentősége van: a gyűlölet a gyenge ember utolsó fegyvere. Tényleg az utolsó. Nincs több. A racionális érvelés vizsgáján megbukott (persze üresen hagyott tesztlapra még egy gyenge kettest is nehéz lenne adni), mások különbözőségének elfogadására mindig is képtelen volt, így nem maradt más számára, mint az agresszió és a gyűlölet.
Egy utolsó kétségbeesett próbálkozás, aminek már csak a megnyilvánulási formái változhatnak: van, aki magában puffog, van, aki inkább ordítozik, egyesek a lelki mérgek széles tárházát adagolják vélt ellenfelüknek, mások fizikailag is fegyvert ragadnak. Az indulat gyökere ugyanaz, csak az erkölcsi neveltetés mértéke és az aktuális élethelyzet határozza meg, hogy milyen eszközt választanak. Mert ez is egy döntés, még ha gyakran nem is tudatos.
Ahogy az sem tudatos, hogy az ilyen emberek visszanyúlnak olyan gyermeteg viselkedésmintákhoz, amelyek egyértelműen megmutatják gyengeségüket. Duzzogás, csapkodás (lelkileg vagy fizikailag is), kontrollálatlan dühroham, csakazértisigazamvan mentalitás, és sok esetben még kényszercselekvések is megjelennek. Ezek mind-mind a regresszió jelei – emberünk visszatért a gyermekkorba. Oda, ahol felelősséget nem kell vállalni a tetteinkért, követeléseink azonban bőven vannak, és teljesen meg vagyunk róla győződve, hogy azok jogosak.
kisbaba_ordit
Valami ellen harcolni mindig könnyebb, mint valamiért. Az óvodás is könnyebben széttapossa a másik homokvárát, mintsem hogy felépítsen egy sajátot. Egészen addig, amíg meg nem tanítják erre. És bár homokvárat építeni sok felnőtt is tud már, a konfliktusok építő jellegű megoldása csak keveseknek megy. A legtöbben ilyen téren óvodás szinten maradtak, csak eszköztáruk kibővülésével már nagyobb károkat okoznak másoknak.

Harc nélküli önvédelem

Ahhoz, hogy ne ragadj bele az értelmetlen sárdobálásba, érdemes egészen más síkon védened önmagad, mint ahol a gyűlölködő ember támad Téged. Ő a személyiséged, a teljes lényed és létezésed elleni támadást intéz feléd nyílt elutasításával, mocskolódó szavaival, áskálódásaival, vagy éppen fizikai bántalmazásával. Téged, mint embert utasít el, pedig erre semmilyen valós alapja nincsen, hiszen nem is ismerheti a személyiségedet teljesen. Egy kép alapján ítélkezik, amelynek jelentős részét ő maga festette meg rólad.
Ha szeretnéd megőrizni a lelki békédet, akkor ne ess bele ugyanabba a csapdába, amibe ő: ne akarj egy teljes személyiségképet látni a másik emberről, mert úgysem fog sikerülni. Te sem ismerheted őt teljesen. Hiszen hogyan is ismerhetnéd? Nem élted át ugyanazokat az élettapasztalatokat, amiket ő, nem szenvedted el ugyanazokat a gyermekkori sérelmeket, amiket ő, nem ugyanazok a félelmeitek, és nem is biztos, hogy ugyanaz a motivációtok.
Nem, nem azt mondom, hogy sajnáld őt, és szenvedéseinek átérzésére hivatkozva nyomd el önmagad, őt pedig emeld piedesztálra – hiszen az, amit elszenvedünk, nem mindig a mi hibánk, de ha nem kezdünk vele semmit, és ezért mi is ártunk másoknak, az már a saját felelősségünk –, hanem azt, hogy ne pótold ki az élettörténetét a saját feltételezéseiddel, ezáltal hamis személyiségképet felvázolva.
puzzle_szenvedes
Én azt javaslom, hogy soha ne a személyt ítéld meg, hanem mindig a cselekedetét. Vannak olyan cselekedetek, amelyek azonnali jelzésként szolgálhatnak számodra, hogy nem közös az utatok, de az a legjobb, ha megfigyeled a mintákat, amiket ismeretségetek alatt tapasztaltál, mert azok a legjobb indikátorok.
Ezek után már elég, ha csak annyit tudsz, hogy miben különböző az értékrendetek, és eldöntöd, hogy akarod-e ezt az embert az életedbe, vagy sem. Ha igen, akkor próbáld segíteni őt, hogy visszataláljon önmagához (nem biztos, hogy sikerülni fog, de ha fontos számodra, akkor érdemes megpróbálnod), ha pedig nem ér ennyit a kapcsolatotok, akkor zárd ki az életedből, mielőtt teljesen megmérgezi azt.
Nem harcolva, hanem békével – de határozottan. Nem személyeskedéssel felelve a személyeskedésre, hanem cselekedetének határozott elutasításával, és a határaid meghúzásával. Nem gyűlölettel válaszolva a gyűlöletre, hanem megmutatva azt az utat, ami valóban előre vezet.
A leghatékonyabb tanítás a személyes példamutatás. Ha szeretetre vágysz, szeress. Ha valakit nem tudsz szeretni, akkor fogadd el őt olyannak, amilyen, és engedd el, hadd járjátok a saját külön utatokat. Ha ez elsőre nem megy, ne intézd el annyival, hogy berakod őt a „seggfej” címkéjű dobozodba, hanem keresd meg a saját hiányosságodat is: ez az ember olyat mutat neked, amivel most még nem tudsz mit kezdeni. Tanulj, fejlődj, válj többé általa – és emlékezz a bölcs mondásra: „Nem lehet mindenki a barátod, de mindenki lehet a tanítód.”
Ha békét szeretnél, teremts békét – először is önmagadban. Ha megérted, hogy a gyűlölködő ember félelemben él, már egészen máshogy fogod látni őt és a helyzetet. Mert már tudod, hogy ha az általa választott csatatéren nem vívsz vele csatát, akkor ő máshol képtelen lesz megvívni azt. Már nem gyűlölöd a gyűlölködőt, mert megérted, hogy csak azt tudod gyűlölni, akinek a kezeléséhez kevésnek érzed magad.
De már megértetted őt. Többé váltál tegnapi önmagadnál. Eleinte még szánalmat érzel az ilyen ember iránt, aztán már azt sem, hiszen a sajnálat is egyfajta lenézés. Egyszerűen csak megérted és elfogadod, hogy ez az ő útja, az ő terhe, amivel neki kell megbirkóznia. Szívből kívánod, hogy személyiségfejlődése ezen a téren is beinduljon, és elbúcsúzol tőle békében. Ha szükséges, akkor végleg.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – Az autóversenyző, aki elvesztette a karjait

Van egy szó, ami látszólag ártalmatlan, mégis rengeteg ember halálához vezet. Egy szó, amit sokan pajzsként tartanak maguk előtt, pedig valójában egy tőr, amit a saját szívükbe döfnek bele. Ez a szó a lehetetlen. Egy határozott vonal, amit önmaguk és az álmaik közé húznak, és aminek mentén egyre magasabb és egyre vastagabb fal épül.
Mert aki végleg elkönyveli magát vesztesnek, aki lemond arról, hogy olyan életet éljen, amilyenre a szíve mélyén vágyik, az szép lassan (bár van, aki egész gyorsan) élve eltemeti magát. Az csak túléli a napjait, de túl sok értelmét ő maga sem látja az életének. Már ha ezt annak lehet nevezni.
Mindennapi_MotivacioPedig lehet ezt máshogy is csinálni. Lehet úgy is élni, hogy az akadályokat nem tragédiának, hanem egyszerűen csak megoldandó feladatnak tekintjük. Mint az a 30 éves fiatalember, akinek régi álma volt, hogy autóversenyző lehessen.
Bartosz Ostalowski nem is tudta máshogy elképzelni az életét, mint a volán mögött. 2006-ban azonban az akkor 20 éves lengyel sráccal olyan dolog történt, ami úgy tűnt, végleg megöli az álmait – és kis híján őt magát is.
Egy tragikus motorbalesetben Bartosz elvesztette mindkét karját, és az is kérdéses volt, hogy valaha képes lesz legalább valamilyen szinten elfogadható életet élni – vezetésről viszont ezek után álmodni sem merne szinte senki. Szinte. Mert Bartosz ezt máshogy gondolta.
Bartosz_Ostalowski_1
Ő nem volt hajlandó lemondani a céljáról, még akkor sem, ha úgy tűnt, lehetetlen megvalósítania azt. Felépülése után elkezdett kitartóan gyakorolni, és kudarcokkal, akadályokkal, félelmekkel nem törődve folytatta a gyakorlást 3 éven keresztül. Igen, ez a fiatalember a lábával vezet, méghozzá hagyományos kormányt tekerve, és egy speciális váltónak köszönhetően a vállával vált sebességet.
Bartosz_Ostalowski_2
Azt gondolom sejted Te is, hogy az autóversenyzésben nincsen „kar nélküli” kategória. Bartosz az első olyan ember a világon, aki lábbal vezetve kapott profi versenyzői engedélyt. Az elmúlt évek során részt vett a Lengyel Bajnokságon, valamint az Európa-bajnokságon is, és kiválóan teljesített mindegyik versenyen.
De nem állt meg itt: újabb kihívásokat keresve a drifting felé vette az irányt. Az autósport ezen ágának a lényege, hogy az autót folyamatosan csúsztatva kell végigmenni a pályán úgy, hogy lehetőleg egy centimétert se haladjon egyenesen. Mindezt megcsinálni alapból is rendkívüli figyelmet és vezetési technikát igényel, karok nélkül azonban elképesztő teljesítmény.  Érdemes megnézni, hogyan csinálja.

Bartosz Ostalowski története egy nagyon fontos dologra emlékeztet mindannyiunkat. Amint felismered, hogy valójában nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok, rájössz, hogy minden feladatnak van megoldása is – és csak elhatározás kérdése, hogy megoldod-e. Mert ha valami igazán fontos számodra, akkor megtalálod a módját, hogy elérd azt, bármilyen körülmények közé kerültél is. Minden más csak üres kifogás.
Bartosz_Ostalowski_3
(h/t: mirror, targi)
Van egy szó, amit sokan őrizgetnek még a fejükben, de vannak, akik már kitörölték onnan. Ez a szó a lehetetlen.
Nagy köszönet Zolinak, hogy felhívta a figyelmemet Bartosz történetére. :)
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!