Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Így hazudunk magunknak észrevétlenül – Az önkorlátozó hiedelmek pszichológiája

Annak, hogy nem olyan életet élsz, mint amilyenre vágysz, több oka is lehet. Látszólag. Mert bár az emberek többsége mindig talál magyarázatot arra, hogy miért vallott kudarcot, miért mondott le az álmairól, miért van olyan emberrel, akivel nem boldog, miért nincs olyannal, akivel az lehetne, vagy általánosságban miért nem érzi jól magát a bőrében, ezek a magyarázatok többnyire csak a felszín kapargatásához elegendőek. A valódi ok ennél sokkal mélyebben húzódik meg.
Érdekes módon amikor az ellenségeinkre gondolunk, egy valakit általában kifelejtünk: önmagunkat. Az egyetlen valódi ellenségünket, akivel meg kell küzdenünk. Aki a legnagyobb károkat tudja okozni nekünk, és aki akár az egész életünket tönkre teheti.
Pedig nem kéne, hogy saját magunk ellenségei legyünk. Lehetnénk feltétel nélkül jóban önmagunkkal. Lehetnénk elfogadóbbak saját gyengeségeinkkel kapcsolatban, és fölösleges önostorozás helyett ösztönözhetnénk magunkat a fejlődésre. Segíthetnénk saját magunkon, amikor a gödör mélyére kerülünk. Észrevehetnénk az élet apró csodáit a hétköznapokban, és élvezhetnénk a boldog pillanatokat, amiket mi magunk teremtünk meg. Megadhatnánk önmagunknak azt, amit folyton valaki mástól várunk el.
Az emberek többsége mégsem így tesz. Vannak, akiknél a puszta kényelem eredményezi azt, hogy szarban ücsörögnek, azonban sokaknál egészen más akadálya van a változásnak: az, hogy nem hisznek benne. Nem hiszik el, hogy máshogyan is élhetnének. Nem hiszik el, hogy képesek a múltjuk és a jelenük csapdájából kilépve valami egészen mást felépíteni. Nem hiszik el, hogy többet érdemelnek.
De pontosan mik is ezek az önkorlátozó hiedelmek, és honnan erednek a gyökereik? Nézzük meg a legfontosabb típusokat, és azt, hogy mit tudunk kezdeni velük.

„Kevés vagyok én ehhez”

Az egyik legalapvetőbb önkorlátozó hiedelem az, amikor a saját belső vagy külső értékeidet vonod kétségbe. Kevesebbnek, gyengébbnek, csúnyábbnak vagy jelentéktelenebbnek tartod másoknál magadat (mintha az összehasonlítgatásnak lenne bármi értelme), és eleve vesztesként állsz a startvonalra. Aztán vagy el sem indulsz a cél felé, vagy kevesebbként, gyengébbként, csúnyábbként, jelentéktelenebbként kezdesz el lépkedni – és ha így teszel, akkor az élet jó eséllyel Téged fog igazolni.
Hiszen miért is becsülne meg bárki jobban, mint Te saját magadat? Az emberek többsége azt a példát fogja követni, amit Te mutatsz nekik. Bizonygathatod, hogy értékes vagy, vagy beletörődhetsz abba, hogy nem, de az eredmény ugyanaz: ha belül mélyen egy értéktelen selejtnek tartod magad, akkor sok olyan ember marad az életedben, aki szintén annak tart. A leértékelt áruért is csak annyit fizetnek, amennyit mutat az árcédula.
A jó hír az, hogy változtatni bármikor tudsz. Nem feltétlenül lesz gyors a változás, de az önkorlátozó hiedelmed kialakulása sem volt az. Igen, az is kialakult, méghozzá egy tanulási folyamat eredményeként – bármilyen furcsán is hangzik ez elsőre. Mert az a helyzet, hogy önmagad semmibe vételének semmi köze a biológiához: ezt megtanultad. Sokan a szüleiktől, akik lekezelően beszéltek gyermekükkel, mások pedig egy olyan kulturális(?) közegben, amelyben kiszolgáltatottak voltak a lélekromboló megjegyzéseknek, lelki vagy fizikai bántalmazásoknak.
Egy kisgyermek számára minden új, amit a világban megtapasztal, ezért azt fogadja el valóságként, amit készen kap. Ha azt kapja, hogy egy értéktelen senki, akivel nem kell törődni, akkor jó eséllyel ezt el is hiszi, és egész életét így éli le – hacsak nem tör ki ebből, és a kialakult hitrendszerét alapvetően meg nem változtatja.
Az evolúciós félelemnek csak kis része van önmagunk leértékelésében. A kisbaba próbálkozik, még ha fél is. A gond akkor van, amikor valaki már nem is próbálkozik.

„Nehogy hibázzak, mert baj lesz”

A következő önkorlátozó hiedelem a görcsös kudarckerülésből ered. Félünk hibázni. Félünk elbukni, mert azért gyermekkorunkban vagy büntetés, vagy gúnyolódás, vagy lesajnálás járt. Pedig valami egészen másra lett volna szükségünk: szeretetre, megértésre, támogatásra – és arra, hogy valaki higgyen bennünk akkor is, amikor mi magunknak épp nem sikerül.
Ez az, ami alapvető hiányossága az oktatási rendszerünknek és nagyon sok szülő nevelési stratégiájának is. Ha hibázik a gyerek, akkor rossz, üldözendő, szégyenteljes. Senkit nem érdekel, hogy miért tette, a lényeg, hogy az elvárásoknak nem felelt meg. Tüneti kezelés folyik, nem az okok keresése. Sablon módszerekkel sablon emberek nevelése.
Nem feltétlenül rossz szándékúak azok az emberek, akik így nevelnek egy gyermeket. Vannak persze a szülők és a tanárok között olyanok is, akik kifejezetten görények, azonban sokszor a tudatlanság vezet a káros minták elültetéséhez. Van, aki egyszerűen csak ostoba. Van, akinek nem is kellett volna vállalnia gyermeket, mert önmagával sincs egyensúlyban, és a gyermekére is átteszi a saját terheit. És vannak olyanok is, akik ugyan megpróbálják nagyon jól csinálni a feladatukat, ám téves mintákat követnek. Olyanokat, amik ugyan elfogadottak (mint a büntetés, a megszégyenítés, a pusztán nevelést könnyítő céllal felállított korlátozások), ám ettől még mérgező hatásúak.
A nevelt kudarckerülés egyetlen ellenszere a kudarc. Igen, az, hogy el mersz bukni, vállalod, hogy lesznek, akik ezért megvetnek, megtanulsz a padlóról felállni, és a tapasztalataidat felhasználva még bölcsebben és még erősebben folytatod az utadat. Nem ostorozod magadat teljesen fölöslegesen, hanem megnézed, hogy mire jó az, ami történt veled. Mert mindig jó valamire, és a Te felelősséged az, hogy megkeresed-e a bukásban rejlő lehetőséget.
Aki elég bátor ahhoz, hogy elbukjon, az válik hosszútávon is sikeressé az életében.

„Ők sem arra mennek”

A következő önkorlátozó hiedelmünk emberi mivoltunkból fakad. Abból a tényből, hogy evolúciós sikereink jelentős része csoportos együttélésünknek köszönhető. A közös érdekek felismerése vezetett a társadalmak kialakulásához, és ez az együttélés bizonyos mértékű egymásra utaltságot is eredményez. Ez egy természetes folyamat, ami azonban a szükséges alkalmazkodáson felül egy sokszor kifejezetten káros dologhoz is vezetett: a csordaszellem kialakulásához.
Ahhoz a viselkedési formához, ami a vadonban, vagy alacsony intelligenciájú egyedek esetében teljesen érthető – hiszen a csorda megvéd a veszélyektől, ezért érdemes követni őket, bármerre mennek –, azonban aki képes az önálló gondolkodásra, és akinek kicsit is fontosak a saját céljai, azt nagyon eltérítheti az ész nélkül menetelő tömeg.
Mégis sokan velük tartanak. Azért, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy ne kelljen erőfeszítést tenniük egy saját út megkeresésével. Hogy elismerjék őket a többiek. Azok a többiek, akik úgy igazán sem önmagukat, sem másokat nem tudnak megbecsülni. Mert ha ez menne nekik, akkor már régen nem a pszichológiából és retorikából ügyesen felkészített önjelölt vezérek terelgetnék őket, hanem felismernék magukról, hogy ők is önálló emberi lények. Nem eszközök, aminek használják őket, hanem emberek – akik akár szabadok is lehetnének.
Ha a csordaszellemmel szembe mersz menni, akkor támadásokra, utálatra, kirekesztésre számíthatsz – eleinte. Aztán szép fokozatosan, ahogy egyre inkább felvállalod önmagad, megjelennek az életedben azok az emberek, akiknek tetszik az őszinte személyiséged. Akik nem az álarcra kíváncsiak, hanem rád, az emberre.
Ilyenkor jössz csak rá, mennyire bekorlátozott volt addig az észlelésed. Mennyire elfogadtad a nagy számokkal igazolni látszódó viselkedési mintát, mint egyetlen lehetőséget. És most, hogy már egy másik utat jársz – egy eleinte göröngyösebb, ám valódi szabadságot adó utat –, csak most tudatosul benned igazán, hogy van másik út is. Ez a nehéz a változásban: ahhoz, hogy elindulj egy másik úton, hinned kell benne, hogy létezik másik út, ám megismerni csak akkor tudod, amikor már járod azt.
Az viszont sokat segít, ha egy picit körbenézel, és nem a tömegvéleménnyel táplálod az agyadat, hanem megkeresed azokat, akik már a saját útjukon haladnak. Azokat, akik az álmukat követik, nem az előttük menetelő seggét. Azokat, akik segítenek elhitetni veled, hogy Te is járhatod a saját utadat.

„Az előttem járók is megszívták”

Az önkorlátozásnak van egy erős érzelmi kötődésből eredő fajtája is: a felmenők sorsának átvétele. Ez egy legtöbbször tudat alatt zajló folyamat, ami általában a szülői minták követését jelenti. Ha a szülő kudarcot vallott – a munkájában, a párkapcsolatában, az életében – akkor gyermeke könnyen lekorlátozza magának a saját sikereit. „Ha neki nem sikerült, nekem sem sikerülhet.” – mondja ezt magában úgy, hogy a szavai még csak nem is emelkednek a tudatosság szintjére.
Érdekes módon az, hogy valaki belecsúszik-e ebbe a csapdába, nem feltétlenül függ attól, hogy szereti-e a mintát adó szülőt, vagy sem. A szülő-gyermek viszony túlmutat az érzelmeken, a sérelmeken, a múlt tényszerű részletein. Ez a viszony kitörölhetetlen, és bár magát a kapcsolatot nem mindig érdemes aktívan fenntartani, de a létét sem jó tagadni. Amit ugyanis a tudat szándékosan elnyom, az egy idő után tudat alatt épül be a gondolkodásba, és fejti ki hatásait.
Aki haragszik a szüleire, vagy sajnálja őket a kudarcaik miatt, az könnyen járhat úgy, hogy megismétli a sorsukat. Az első esetben azért, mert a harag a szülő-gyermek viszonnyal ellentétes, így belső konfliktushoz vezet, a második esetben pedig azért, mert a szimpátia miatt bűntudatot érezne, ha a szüleinél sikeresebb lenne.

„Eddig sem ment, ezután sem mehet”

Végül van egy olyan önkorlátozó hiedelmünk is, amit nem másoktól kaptunk, hanem mi magunk gyártjuk. Az agyunk véges, és nem is tudunk végtelenben gondolkodni. Képzelj el egy végtelen hosszú utat, egy végtelen nagy fát, vagy egy végtelenül sok színből álló szivárványt. Nem fog menni, mert a fejedben valahol az útnak vége van, a fa lombkoronájának megjelennek a körvonalai, és a szivárvány színskálája is korlátos.
Ezek a korlátok a fejedben vannak, és az általad észlelt valóság határozza meg azokat. Nem a valóság, hanem az, amit Te észlelsz belőle. Ezért van az, hogy amit sokan lehetetlennek tartanak, azt mások megvalósítják – mert az ő valóságuk más, ők nem fogadják el a felállított korlátokat. És ezért van az is, hogy ha visszagondolsz az eddigi életedre, Te is sok olyan dolgot valósítottál meg, ami egykor elképzelhetetlen volt számodra. Aztán elképzelted és megvalósítottad. Megtanultál járni, megtanultál beszélni, később pedig túléltél olyan helyzeteket, amikről korábban azt hitted, beleroppannál végleg.
De még így is sok a korlát a fejedben – mint mindenkiében. Még hajlamos vagy a múltbéli tapasztalataidat a jövőre is kivetíteni, és könnyen beletörődsz abba, hogy ami eddig nem sikerült, az soha nem is sikerülhet. De miért ne sikerülhetne? Ki mondja meg, hogy mit érhetsz el és mit nem?
Leginkább Te magad, és a hitrendszered.
Önkorlátozó hiedelmeink többsége nem más, mint önvédelmi szándékú önpusztítás. Szeretnénk megvédeni magunkat a fájdalmaktól, az akadályoktól, a megbélyegzéstől, ezért átvesszük másoktól a korlátaikat, vagy mi magunk gyártunk újakat. Ahogy Fodor Ákos nagyszerűen megfogalmazta: „Kapaszkodókat gyártunk s mire eszmélünk: kész is a ketrec.”
Ami kezdetben segítségnek tűnt, az válik életünk megkeserítőjévé. És ha nem figyelünk, akkor a félelmeink börtönében rekedünk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – Az ember, akit semmi nem állíthatott meg

Vannak olyan emberek, akik nem hajlandóak lemondani az álmaikról. Érheti őket bármilyen kudarc vagy tragédia, egyszerűen olyan fontos számukra az, amit a fejükbe vettek, és amiért teljes szívükkel küzdenek, hogy nincs más opció számukra, csak a siker.
Mások kifogások mögé bújnak. Megmagyarázzák, hogy miért nem sikerülhet a tervük, miért nem tudnak tovább haladni, miért érik be kevesebbel, mint amire valójában vágynak. De ez semmi más, csak egy gyenge kísérlet az önigazolásra. Belül mélyen azonban nap mint nap érzik, hogy nem olyan életet élnek, mint amilyenre vágynak, és időről időre előtör belőlük a keserűség, mert lemondtak az álmaikról.
Élt egy magyar férfi, aki könnyen beállhatott volna a sorba. Mindenki megbocsátotta volna neki, hiszen magyarázata vagy kifogása bőven lehetett volna arra, hogy feladja a céljait. A férfit Takács Károlynak hívták. Sportlövő volt, akinek az álma az olimpiai aranyérem volt.
1936-ban, 26 évesen a képességei alapján már bőven indulhatott volna a berlini olimpián, azonban az akkori magyar sportpolitikai szabályok szerint csak tiszteknek járt az olimpiai részvétel kiváltsága, ő pedig még nem volt az. Így élete nagy lehetőségétől elesett, azonban folytatta a gyakorlást, sorra nyerte a magyar bajnoki címeket, és gőzerővel készült a nemzetközi versenyekre is – köztük az 1940-es olimpiára.
1938-ban egy katonai gyakorlaton azonban minden megváltozott. Egy meghibásodott gránát a kezében robbant fel, és jobb kézfejét teljesen szétroncsolta. Azt a kezét, amivel profi lövésszé vált. Az olimpiai álom egyik pillanatról a másikra szertefoszlott.
Takács Károly azonban nem elégedett meg a mindenki által sajnált rokkant és az elveszett tehetség szerepével. Ő ennél többre vágyott. Titokban elkezdett gyakorolni a bal kezével, és a balesete után egy évvel, 1939-ben megjelent a magyar bajnokságon. Kollégái és sporttársai örömmel fogadták őt, és tiszteletüket fejezték ki azért, hogy saját tragédiája ellenére eljött szurkolni nekik. Erre Károly így szólt: „Én nem szurkolni jöttem, hanem versenyezni veletek.”
Már a versenyben való részvétele is óriási megdöbbenést okozott, az pedig főleg, hogy meg is nyerte a bajnokságot bal kézzel lőve. De nem állt meg itt: ugyanebben az évben tagja volt a világbajnok magyar csapatnak, és minden energiáját az álmának megvalósítására fordította.
Az 1940-es olimpia azonban elmaradt, mert időközben kitört a 2. világháború. Takács Károlyt viszont a második olimpiai lehetőség elvesztése sem törte meg: tovább gyakorolt, hogy 1944-ben végre megvalósulhasson az álma. De olimpia 1944-ben sem volt a háború miatt, így alázatosan, fegyelemmel és kitartással folytatta a gyakorlást. Végül 12 évvel azután, hogy először indult volna olimpián, elérkezett számára a nagy lehetőség: 1948-ban Londonban végre versenybe szállhatott.
Az abszolút favorit, a világbajnok argentin Carlos Valiente – miután hallott Károly balesetéről – megkérdezte tőle még a verseny előtt, hogy mit keres ott. Károly így felelt: „Tanulni jöttem, és világrekordot felállítani.” Az ekkor már 38 éves férfi fegyelmének és kitartásának köszönhetően meg is valósította az álmát: a már bal kézzel is profi lövész az olimpiai dobogó legfelső fokára állhatott. Riválisa a verseny után gratulált neki, majd így szólt hozzá: „Azt hiszem, most már eleget tanultál.”
(h/t: wikipedia)
Teljesítményét 4 évvel később Helsinkiben megismételte: ismét megszerezte az olimpiai aranyat. Carlos Valiente ismét csak gratulálni tudott, és ezt mondta neki: „Most már túl sokat tanultál, taníthatnál engem is.
Takács Károly végérvényesen beírta magát a sporttörténelembe. Mindezt egy olyan időszakban, amikor paralimpia még nem is volt, és a modern kori olimpiák történetében ő volt a harmadik sportoló, aki mozgássérültként elindult a megmérettetésen (az első a műlábbal 3 arany, 2 ezüst és 1 bronz érmet szerző tornász, George Eyser volt, a második pedig Halassy Olivér, aki valami elképesztő módon lett európa- és olimpiai bajnok).

Vannak olyan emberek, akik nem hajlandóak lemondani az álmaikról. Nem akarnak a körülményeiknek kiszolgáltatva napról napra vergődni, hanem élni akarnak. Igazán élni. És ez a lehetőség mindannyiunk számára adott.
Nagy köszönet Eninek, hogy felhívta a figyelmemet ennek a nagyszerű embernek a történetére. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Egyenes út a csalódáshoz

Van valami, ami nagyon hiányzik ma az emberek jelentős részéből. Valami, ami a magánéletünkben, a hivatásunkban, de életünk más területein is alapvetően meghatározza azt, hogy sikeresek leszünk-e, vagy csúnyán elvérzünk. Valami, amire kudarc esetén ritkán hallasz bárkit is hivatkozni.
Gondolkodtál már azon, hogy vajon miért megy tönkre annyi párkapcsolat, ami szerelemmel és őszinte szeretettel indul? És hogy miért mondanak le annyian az álmaikról, legyen szó akár a munkájukról, a családjukról, a lakhelyükről vagy az életvitelükről? Vajon miért van az, hogy az emberek többsége először nagyon vágyakozik valamire, aztán néhány év múlva annak töredékével, vagy valami egészen mással kénytelen beérni?
Érvek és kifogások tömkelege érkezik ilyenkor. „Túl naiv voltam, minden férfi seggfej!” – mondja dacos elkeseredéssel a nő, aki már több nagy szerelmében is csalódott. „A nők csak hisztizni tudnak, teljesen kifacsarják a férfiakat!” – röpköd a férfi oldalról is a párkapcsolati kudarc magyarázatának szánt szokásos sztereotípia. „Csak a seggnyalók és a szerencsések futnak be, nekem a siker nem adatott meg.” – sóhajtozik a vállalkozó, aki a saját lábra állni próbálóknak ahhoz a 80%-ához tartozik, akik nagyon hamar elbuknak. „Megelégszem én ezzel az élettel, ami van, nem vágyom már többre.” – hazudják annyian, akik élve eltemetik az álmaikat – és ezzel szép fokozatosan önmagukat. És bár az imént említett példák látszólag nagyon különböznek egymástól, mégis van egy közös pontjuk.
Amikor kudarcról és csalódásról van szó, sokan naivitásra, érzelmekre vagy azok hiányára hivatkoznak, a valóság azonban az esetek jelentős részében ennél jóval prózaibb. Nem, legtöbbször nem az érzelmek, a lelkesedés vagy a tapasztalat hiányzik, hanem valami egészen más: a befektetett munka. A szürke, néha izzasztó, sokszor nagyon nem kívánt munka. Az a munka, ami nélkül sem emberi kapcsolat, sem vállalkozás, és összességében az életünk sem működhet jól hosszútávon. Az a munka, amit a kezdeti rajongás rózsaszín felhői eltakarnak – és ami akkor kap szerepet igazán, amikor a kis felhőcskék feloszlanak.
Mert jönnek a konfliktusok. Jönnek az egymásnak ellentmondó igények, a megoldatlan élethelyzetek, a keményen ütköző elképzelések. Az elvárások találkoznak a valósággal, és az eredmény távol áll a harmóniától. Eljön az az idő, amikor az érzések önmagukban már kevésnek bizonyulnak.

Ingyen legyen és azonnal

Odáig mindig baromi jól megy a dolog, amíg a kezdeti lelkesedés kitart. Amikor új ötlet születik egy vállalkozásra, minden olyan szépnek és könnyen elérhetőnek látszik. Amikor elindul az alkohol és a szokásos újévi fogadalom törvénytelen gyermekeként megszületett fogyókúra, eszméletlen az a lendület és hosszútávú akaraterő, ami akár másfél hétig is kitart. Amikor új egy kapcsolat, a férfi kinyitja a kocsiajtót a nőnek, és a nő is mindent megtesz, hogy tetsszen a férfinak. De nem is megerőltetőek ezek a dolgok, hiszen a hormonok helyettünk is dolgoznak. Tele vagyunk reményekkel, hittel, álmokkal. Nem létezik lehetetlen. Nem létezik probléma.
Aztán mint a részeg gimnazista, aki beleszarik a körforgalom virágoskertjébe, úgy érkeznek meg az első komolyabb akadályok – és maradnak annyira szem előtt, hogy nem lehet nem észrevenni őket. Már nem működik a hormonális túlkompenzálás.  A szőnyeg alá söprés is csak ideig-óráig megy, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy magától nem fog megoldódni a helyzet.
Ez az a pont, amikor az emberek jelentős része úgy, ahogy van, kidobja az egészet a kukába. Mert már bűzlik. Már ki kéne takarítani a trágyát, és időt, energiát, munkát kéne fektetni a dologba. A párkapcsolati konfliktuskezelés lehetséges stratégiái között az egyelekmegdeszeretlek már nem szerepel. Az új munka, új hobbi, új lakóhely ideális, festményszerű képéről elkezdenek lepattogzani a hibákat elfedő részek. Így pedig már inkább nem kell a kapcsolat, nem kell az álom, nem kell a lehetőség, mert kiderült, hogy nincsen ingyen. Mert valamit tenni is kéne érte. És mert egy-egy apró gesztusnak nem biztos, hogy van azonnali eredménye.
Legyen könnyű, legyen gyors, legyen egészséges. De ezt már a gyorséttermeknél is megtanultuk, hogy egyszerre nem fog teljesülni minden.

A petróleumlámpa tanítása

Sok mindenért nagyon hálás vagyok a szüleimnek, köztük egy olyan dologért is, amiért gyermekkorom nem minden pillanatában éreztem őszintén kitörő örömöt: azért, hogy nem toltak mindent a seggem alá. Nagyon jó gyerekkorom volt, és mindent megkaptam, amire szükségem volt, de nem mindent, amit akartam. Ugye Te is érzed a különbséget?
Nem volt minden ingyen – és itt elsősorban nem is a pénzről van szó, hanem a munkáról. Arról, hogy megtanultam befektetni, ha valamiből ki akartam venni. Megtanultam zsebpénzért takarítani. Megtanultam a rinyálást abbahagyni, ha valamit nem kaptam meg, mert nem fért bele az időbe, a költségvetésbe, vagy egyszerűen csak tök fölösleges lett volna megvenni. És megtanultam azt is, hogy ha szeretnék valamit, akkor a fenekemet megmozdítva tudom azt elérni.
Ez a mentalitás elkísért egész további életemben. Tudom, mit jelent húszliteres kannákkal ivóvizet hordani, petróleumlámpa mellett gubbasztva tanulni, ötven kilós cementes zsákokkal dolgozni, negyven fokban födémet vasalni és kétméteres gazt kaszálni. Dolgok, amiknek viszonylag kicsi a vonzereje. Dolgok, amik azonban nagyon szükségesek, és rendkívül fontos leckét jelentenek.
Ezt a leckét nem tanulta meg a mostani fiatalok többsége, de az idősebb generációk képviselőinek jelentős része sem. Nem szeretnek a minimálisnál többet fizetni (ahol a minimális a komfortzóna határát jelenti). Nem akarnak egy kapcsolat megmentéséért, de még a fenntartásáért sem dolgozni. Nem értik, hogy ha új munkába, új hobbiba vagy új fogyókúrába fognak bele, akkor az miért nem működik.
Elmondom, miért. Azért, mert bár a legtöbb háztartásban már egyetlen ujjmozdulatra felvillan a lámpa, de az élet nem így működik. Az élet úgy működik, mint a petróleumlámpa: kell hozzá az alapanyag, kell hozzá a tűz, ami begyújtja, és kell hozzá a fény őrzője, aki Te magad vagy. Aki mindig a megfelelő helyre teszi a lámpát, és aki figyel arra, hogy mikor kell azt újra meggyújtani. Aki hajlandó munkát és energiát befektetni, ha cserébe kapni akar valamit.
Ez az, amiről nagyon sokan megfeledkeztek – vagy talán soha nem is tanulták meg.

Kicsi kertet minden gyermeknek

Semmiből soha nem lesz valami. Vannak persze olyanok is, akik semmit sem tesznek, mégis készen kapnak mindent az ölükbe, de attól még, hogy nem ők fizetik meg, annak is van ára. Lehet persze ilyen stratégia szerint is játszani. Lehet gerinctelen élősködőként élni – ez az opció is mindenki számára adott. Vannak bőven olyanok, akik élnek is vele. A többségük nagyon csúnyán elbukik, de aki nagyon szerencsés vagy nagyon ügyes, az le tud így is élni akár egy egész életet.
De mindenki más, aki nem szeretne egy önző seggfej lenni (és az önző seggfejek szerencsétlenebb többsége is), jobban jár, ha nem vár a semmiért cserébe valamit. A „semmiért egészen” nem működik, csak az elménket – és a kultúránkat – fertőzi.
A felnőttek közül sokakon már nem lehet segíteni. Nem azért, mert nem tudnának változni, hanem azért mert nem akarnak. A fogyasztói társadalom instant boldogságiparával nehéz lenne harcolni – de nem is kell. Aki hajlandó rá, az belenéz a tükörbe, és elkezd tenni a változásért, aki pedig nem, az éli úgy az életét, ahogy eddig, és időről időre rácsodálkozik, hogy az eredmény is ugyanaz marad.
A gyerekeket viszont még egész biztosan lehet tanítani, és ez a mi felelősségünk. A sok szempontból káros oktatási rendszerünknek például egy előremutató fejlesztése lehet, ha bekerül a tananyagba a kertgondozás. Nem viccelek. Rengeteg dolgot megtanulsz, ha van egy saját kerted: felelősséget, gondoskodást, türelmet, rendszerezettséget, következetességet, az élet megbecsülését, és azt is, hogy a befektetett munkának eredménye van, a munka hiányának pedig következménye.
Minden szülőnek érdemes létrehoznia a gyermeke számára egy saját pici kertet (aki nem kertes házban lakik, az vesz egy dézsát vagy egy cserepet, és abban ki tud alakítani egyet), de mivel a fenti okok miatt sokan ezt úgysem teszik meg, ezért fontos, hogy a tananyag része legyen.
Persze a jelenlegi oktatási rendszernek nem az a célja, hogy felelősségteljes, önálló embereket neveljen, hanem az, hogy jó rabszolgákat. Olyanokat, akik kötelességből dolgoznak. Olyanokat, akik nem pofáznak vissza, hanem egy szűk réteg céljaiért robotolnak. És olyanokat, akik a saját céljaikról és álmaikról inkább lemondanak – mert nem kötelezi őket senki és semmi arra, hogy megvalósítsák azokat.
Így válnak az egykor nagyon szerelmes párok egymás legnagyobb ellenségeivé. Így vesznek el barátságok és munkakapcsolatok. Így válnak mindennapossá a családi viszályok. És így viszik az álmaikat a temetőbe a derék mintapolgárok. Meg akarták spórolni a munkát, ingyen akartak boldog életet, és nem ismerték fel, hogy nemcsak annak az árát kell megfizetnünk, amit szeretnénk megszerezni, hanem annak az árát is, amit hagyunk elrohadni.
Ha virágokat szeretnél látni, ne akard megspórolni a munkát. Az életed túl rövid ahhoz, hogy a szerencsére bízd az alakulását. Ápold a kertedet. A kapcsolatodat. Az álmaidat. Önmagadat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az elégedetlen gazda

Panaszkodni bárki tud. Sokan meg is teszik, sőt, akár sportszerűen is űzik. Mert sokkal könnyebb meglátni azt, hogy mi hiányzik az életünkből, mint értékelni azt, amink van. Mindazt, amit természetesnek veszünk egészen addig, amíg el nem veszítjük. Erről szól az a rövid tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy gazda, aki szerény körülmények között, egy kis házban lakott feleségével és hat gyermekével. Ahogy telt-múlt az idő, a gazdát egyre jobban kezdte zavarni, hogy kevés a hely és folyton nagy a zaj otthon, a felgyülemlett feszültség miatt pedig már egyre több volt a veszekedés is. Amikor már elviselhetetlenné vált a helyzet, úgy döntött, elmegy a falubéli bölcs emberhez, hogy a tanácsát kérje.
A bölcs meghallgatta a férfi panaszait, majd így szólt hozzá: „Ha pontosan követed a tanácsomat, hamarosan jobban fogjátok érezni magatokat. Megígéred, hogy mindenképpen betartod, amit mondok?”
„Igen, megígérem, csak legyen már végre jobb a helyzet!” – vágta rá a gazda.
„Vannak állataid?” – kérdezte tőle a bölcs ember.
„Igen, van egy tehenem, egy kecském és néhány tyúkom.”
„Nagyszerű.” – mondta a bölcs – „Akkor most menj haza, fogd az állataidat, és vidd be őket a házadba, hogy veletek lakjanak.”
A gazdát sokkolta, amit hallott. „Ez teljesen megőrült!” – gondolta magában elképedve, de még ha kelletlenül is, követte az utasítást. Az eleve kicsi házban így már szinte mozdulni sem lehetett, ráadásul az állatok még nagyobb hangzavart és felfordulást okoztak. Még több lett a feszültség, és hamar tarthatatlanná vált a helyzet.
A gazda kétségbeesetten visszament hát a bölcs emberhez, és keserves panaszban tört ki: „Így nem lehet élni, teljes káosz az életem! Nyugalomra van szükségem és térre, de az állatok mellett ez lehetetlen!”
A bölcs ember ekkor így szólt: „Most menj haza, és engedd ki az állatokat az udvarra.”
A gazda örömmel követte az utasítást: hazament, kiterelte az állatokat, majd a házba visszatérve megkönnyebbülten leült egy székre. Ekkor értette csak meg a bölcs ember tanácsait. Bár a gyerekek még mindig hangosan játszottak, a ház hihetetlenül nyugalmasnak és tágasnak tűnt most, hogy az állatok nem voltak bent. Megtanulta értékelni azt, amije van.
*****
Panaszkodni bárki tud. Legtöbbször azonban a valódi problémát nem az élethelyzetünk vagy a minket érő külső hatások okozzák, hanem a hozzáállásunk. Aki nem tudja megbecsülni mindazt, ami számára megadatott, az jobbat sem érdemel. És ez nem azt jelenti, hogy maradj a fenekeden, és ne is vágyj többre, mint amid van, hanem azt, hogy becsüld meg a legapróbb dolgokat is, mert ez a változás alapja. És a boldogságé is.
Aki semmi mást nem tesz, csak panaszkodik, az önmaga legnagyobb ellenségévé válik.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Amiért senkinek nem kell magyarázkodnod

Általában két okból szokott egy ember egy másik ember életébe beleszólni: vagy azért, mert őszinte meggyőződéssel önmagát a másiknál bölcsebbnek hiszi, vagy pedig azért, mert a saját élete tartalmatlan, így a benne lévő űrt mások életével foglalkozva próbálja kitölteni. És az is előfordul – nem is ritkán –, hogy e két feltétel találkozik.
Persze a vélemény önmagában se nem jó, se nem rossz dolog. Van, amikor még hasznos is. Gondolj csak egy kisgyermekre: honnan is tudná, hogy a konnektor lyukait nem az ujjainak találták ki, a kutya farkát nem jó húzkodni, vagy a nászajándékba kapott porcelán étkészlet nem ugyanazt a célt szolgálja, mint a műanyag frizbi? Honnan tudná mindezt, ha nem lenne valaki, aki elmondja neki? Mert bár a legjobb tanítás a példamutatás, de a fenti esetek következményeit azért nem érdemes számára demonstrálni.
Nem mindegy azonban, hogy a vélemény milyen formában hangzik el. Gyermeknél sem, felnőttnél sem. Szólhat kedvesen, vagy szólhat fenyegetően. Tartozhat hozzá racionális magyarázat, vagy fel lehet böfögni nyersen is. Magában foglalhat pozitív érzelmi töltetet, vagy lehet megalázó, frusztráló, kegyetlen is. És az sem mindegy, hogy a véleményt mivel kapcsolatban fogalmazták meg. Nagyon nem mindegy.
Vannak ugyanis olyan dolgok, amikhez egy kívülállónak az ég egy adta világon semmi köze nincsen. Nem azért, mert „new age” van, és most épp az is dobálózik a „légy önmagad” szlogennel, aki ezt másokat majmolva teszi, hanem azért, mert vannak olyan dolgok az életedben, amelyekkel kapcsolatban egyetlen ember lehet csak kompetens: Te magad.
És ez egész életedben így marad.

Nem kell magyarázkodnod azért, hogy mit érzel

Az érzéseink mindig őszinték. Gyermekként még főleg azokra hagyatkozunk, aztán a nevelés hatására felnőttkorukban már sokan elnyomják azokat, de ettől még ott vannak. És igazak. Megpróbálhat valaki vitatkozni az érzéseiddel, de teljesen fölöslegesen teszi. Olyan ez, mintha elkezdene ütni Téged egy vasrúddal, és közben azt magyarázná, hogy nem is fáj ez neked. De fáj. Pont. Érzésekkel nem lehet vitatkozni.
Ezért nem is kell magyarázkodnod soha senkinek az érzéseid miatt. Ha valami jó, akkor jó, ha fáj, akkor fáj, ha pedig nem érzel semmit, akkor ez is egy őszinte állapot. Azt sem kell megmagyaráznod senkinek, ha nem azt érzed iránta vagy más iránt, mint amit ő szeretne – vagy akár elvár Tőled. Ez van, ilyenek az érzéseid, ha tetszik neki, ha nem.
Soha nem maga az érzés okoz gondot, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Lehetsz életed legmélyebb gödrében, ha abból kihozol valami értékeset, akkor megérte lent lenned. Vagy éppen táplálhatsz nagyon mély érzéseket valaki iránt, ha azokat nem fejezed ki a számára megfelelő formában, akkor az érzéseid mennek veled a temetőbe. Nem az érzéseidért vagy felelős, hanem a következő lépésért: a cselekvésért – vagy éppen annak hiányáért.
Mit kezdesz azzal, amit érzel? Elfojtod magadban, belső konfliktust okozva ezzel? Vagy faltörő kosként a másik emberre rontasz vele? Esetleg megpróbálod megérteni az érzésedet, aztán lehetőség szerint külső és belső rombolás nélkül hasznos cselekvésbe fekteted? Ez a Te felelősséged.
De maga az érzés miatt soha senkinek nem kell magyarázkodnod.

Nem kell magyarázkodnod azért, hogy ki része az életednek, és ki nem

Képzeld el, hogy egy hosszú kirándulásra indulsz. Bedobod a szükséges cuccokat a hátizsákodba, aztán irány a természet. Útitársaid is vannak: egy részük olyan, aki már az első lépésektől kezdve veled halad, míg mások menet közben csatlakoznak. Vannak köztük olyanok, akikkel jó együtt gyalogolni, és vannak olyanok is, akikkel nagyon nem. Ez a kirándulás az életed. Az életed, ami egyszer ugyanúgy véget ér, mint egy turistaút, csak ezt nem tudod, hogy mikor, és még térkép sincsen.
De amíg tudsz, gyalogolsz. Időnként leülsz picit, máskor sietősre a veszed a dolgot, de a lényeg az, hogy úton vagy. Azok az emberek pedig, akikkel megosztod az utazásodat, alapvetően meghatározzák, hogy mennyire élvezed azt. Ha valaki folyamatosan panaszkodik melletted, vagy mindig csak cseszeget, akkor vagy átveszed tőle a hozzáállását, vagy rengeteg energiádat felemészti az, hogy ne foglalkozz vele. Ha azonban megbecsülést, szeretetet és támogatást kapsz, akkor az út is sokkal élvezetesebb.
Ez az út egyedi és megismételhetetlen. Ezért az útért Te felelsz. Te döntöd el, hogy merre haladsz, és azt is Te döntöd el, hogy ezt kivel teszed. Senki más, csak Te. Sokan hivatkoznak régi ismeretségre, vérre és elválaszthatatlannak vélt kötelékekre, de valójában csak egyetlen elválaszthatatlan kötelék van: a szeretet. Ez az egy dolog határozza meg azt, hogy mennyit ér valakivel a kapcsolatod. Semmi más, csak a szeretet. Lehet a főnököd, a régi barátod, az anyád vagy egy vadidegen; ha nincsen kölcsönös megbecsülés és szeretet, akkor az a kapcsolat csak felszínes lehet.
Ennek tudatában minden más érv már nagyon gyengévé válik. Kioktathat Téged bárki arról, hogy valakit miért kell az életed részeként őrizgetned, vagy éppen miért kell megszabadulnod tőle, csakhogy ehhez neki semmi köze. Ez kizárólag a Te döntéseden múlik. Azon, hogy kit szeretsz, és kit nem. Azon, hogy kinek vagy hálás azért, amit kaptál tőle, és ki az, akiről úgy érzed, hogy csak megnehezítette az utadat. És természetesen legtöbbször nincsenek ilyen éles választóvonalak, hiszen mindannyiunknak vannak hibái és jó tulajdonságai is (igen, mindannyiunknak).
A döntés viszont a Tiéd, hogy kit őrzöl meg az életedben, és kit zársz ki onnan annak érdekében, hogy az utad szép legyen. Erről senkinek nem tartozol magyarázattal.

Nem kell magyarázkodnod azért, hogy mire mondasz nemet

Nemet mondani sokak számára lehetetlennek tűnik. Gyermekkorunkban megtanultuk, hogy meg kell felelnünk mások elvárásainak. Hogy aki nem teszi meg azt, amire kérik (vagy utasítják), az egy szemét, alávaló, de legjobb esetben is egy rosszindulatú, érzéketlen ember. Valaki, akire lehet haragudni, és akire lehet ujjal mutogatni.
Ezért az emberek jelentős része ki sem tudja mondani ezt a hárombetűs szót, ha pedig mégis megteszi, akkor bénító lelkiismeret-furdalástól szenvedve próbálja a tettét megmagyarázni. Pedig nem kell. Nem tartozol senkinek sem magyarázattal azért, ha nemet mondasz neki. Megteheted azért, mert túl sokat vár tőled, amit már nem vagy hajlandó megadni neki. Megteheted azért, mert valami számodra fontosabb dolgod van. Megteheted azért, mert túl vagy terhelve, és egyszerűen ez már nem fér bele az idődbe. Vagy megteheted azért is, mert mondjuk rossz passzban vagy, esetleg a neveltetésedből kifolyólag vagy bunkó vele. Hogy mit kezd ezzel, az az ő dolga, de magyarázkodásra nincs szükség, és értelme sincsen.
Tényleg nincs. Gondolom, Te is tapasztaltad már, hogy aki tiszteletben tartja a személyedet, az úgyis elfogadja a döntésedet, aztán annak tükrében folytatódik (vagy ha szükséges, akkor lezárul) a kapcsolatotok. Aki pedig nem tart Téged tiszteletben, annak mondhatnál bármit, úgysem arra figyel. Számára csak a saját nyomora létezik. Neked vagy a kiszolgáló személyzet, vagy a gonosz ellenség szerepe juthat, de egyenrangú partner biztosan nem lehetsz.
Ezért fölösleges magyarázkodnod. Ha nem, akkor nem. Elmondhatod ezt kedvesen is – sőt, így érdemes –, de ha tényleg így érzed, akkor legyen határozott a nem. Különben saját magadat emészted fel.

Nem kell magyarázkodnod azért, hogy mik az álmaid és miben hiszel

Gyermekként még egészen más volt. Akkor még lehettél hercegnő vagy hős lovag. Akkor még nem volt gáz nagyot álmodni, vagy egyszerűen csak a katica pöttyeit számolgatni. Akkor még nem kellett eltemetned önmagad.
Aztán idővel megtanultad szépen, hogy mik a racionális döntések, és ha az álmaid picit is kilógtak a rád húzott sablonból, akkor megnyirbáltak Téged. Elmondták, hogy amire vágysz, az hülyeség. Becsmérlő szavakkal kísérve kiröhögtek. Megpróbálták elhitetni veled, hogy a céljaid, a hited, az álmaid értéktelenek.
Talán sikerült is. Talán már fel sem mered vállalni azt, amiben hiszel. Kaptál egy vallást, egy szülői mintát, egy iskolai keretrendszert, egy íratlan, ám igen határozottan jelen lévő társadalmi szabályzatot, és vagy ezeknek megfelelve élted az életedet, vagy kívülállónak bélyegeztek meg. Időközben pedig szép lassan eltűnt mindaz, ami Te vagy. Ami élettel tölt el, amiért megéri felkelned minden reggel, és amit nem megfelelési kényszer által vezérelve teszel.
Ha ezt újra felszínre hozod, azért ne érezz bűntudatot. Egyszerűen csak lefejted magadról a fölösleges rétegeket, hogy végre valóban önmagad lehess. És ezért senkinek nem tartozol magyarázattal.

Nem kell magyarázkodnod azért, hogy hogyan éled az életed

Vannak olyan emberek, akik egy-egy döntéseddel nincsenek kibékülve, ám vannak olyanok is, akik az egész életeddel. Hol élsz? Mik a szokásaid? Milyen a lakásod? Hogyan öltözködsz? Milyen a szexuális beállítottságod? Mivel töltöd az idődet, és mi az, amire nem szánsz energiát? Mit dolgozol, és mit csinálsz szórakozásból? Összekötöd-e ezt a kettőt, hogy abból élj, amit szeretsz? Otthagyod-e a biztonságos langyos pocsolyát az érzelmi, szellemi vagy lelki kiteljesedésért cserébe?
Mindig is lesznek olyan emberek, akiknek nem fog tetszeni az, amit képviselsz. Lesznek olyanok, akik megvetnek vagy gyűlölnek azért, aki vagy. Akik megpróbálnak letéríteni az utadról, rád erőltetve a saját igazságukat. De ettől még ez csak az ő igazságuk, nem feltétlenül a Tied.
Nem, nem azt mondom, hogy szarj le mindenkit, aki máshogy gondolkodik, mint Te, mert így nem önálló lennél, csak ostoba. Érdemes inkább picit több energiát fektetned a dologba, és nem megelégedned a „mindenkinek megfelelek” és a „mindenki idióta” kategóriák egyikével, hanem megnézned azt, hogy ki mit tud hozzátenni az életedhez.
Van, aki a véleményével nagyon hasznos tükröt tart neked, van, aki többségében szemetet önt rád, azonban egy-egy gondolat-magvából értékes növény sarjadhat, és van olyan is, aki egyszerűen csak kiváló ellenpélda, aki megmutatja, hogy milyen ne legyél, és kiket kerülj el messzire. Olyan viszont nincs, akitől ne tudnál valamit tanulni – mert ez nem rajta múlik, hanem rajtad.
Az, hogy hogyan éled az életedet, nem teljesen a magánügyed. Még ha a társadalomtól elzárva, egy lakatlan szigeten emelkedő sziklaszirt tetején, remeteként töltenéd a napjaidat, akkor sem. Mert akkor is tartozol valahova. Földlakó vagy. Része az élővilágnak, ezért a cselekedeteidnek is hatása van. Azonban amíg nem ártasz másoknak vele, addig senkinek semmi köze ahhoz, hogy hogyan éled az életedet.

Akkor miért magyarázkodsz mégis?

A kérdésre a válasz nagyon egyszerű: azért, mert ezt tanultad meg. Mert beléd nevelték, hogy csak két véglet van: a jó ember, akit eltipornak, és a másokon keresztülgázoló pszichopata. Mintha az, hogy másokkal jó legyél, kizárná azt, hogy önmagadnak is jót adj. Mintha mások boldogságának a Te boldogságod lenne az ára. Ezért ha valakinek nem tetszik az, amit csinálsz, máris igazolni próbálod magad.
Persze megnyugtató dolog azt hinni, hogy ha magyarázkodsz az érzéseid, a döntéseid, az életed miatt, akkor jobb emberré válsz, és a társadalomnak is hasznosabb tagja leszel – csak ez nem igaz. Legfeljebb jobb rabszolga lehetsz. Látszólag mások, valójában azonban a saját gondolkodásod rabszolgája.
Mert az a helyzet, hogy bár mindenkinek jólesik az elismerés, és az emberek jelentős többsége szeretne tartozni valahová, nagyon nem mindegy, hogy ennek milyen ára van. Lehetsz úgy is jó ember, hogy önmagadat adod, folyamatosan fejlődsz, és csak a hasznosat teszed el abból, amit másoktól kapsz, úgy viszont nem sokáig maradsz értékes – és élő – tagja a társadalomnak, ha megfelelési kényszer által vezérelve feláldozod magadat. Mindezt csak azért, hogy valaki rányomja azt a nyomorult pecsétet az igazolólapodra: ELFOGADVA.
De ez nem elfogadás, hanem üzlet. Egy olyan üzlet, amibe előbb vagy utóbb, de biztosan belebuksz.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – Egymás kezét fogva egy életen át

A legtöbb ember számára a jól működő párkapcsolat mindössze egy álomképet jelent. Vannak, akik nagyon szeretnének kapcsolatban lenni, de nem találják a megfelelő embert. Vannak, akik kapcsolatban vannak, de nagyon nem megfelelő emberrel, csak félnek váltani. Vannak, akik pedig már magától a kapcsolattól is félnek, mert túl sok csalódás érte őket. De olyanok, akik kapcsolatban vannak, és tényleg boldogok, elég kevesen vannak.
Talán azért, mert elfelejtettük a kapcsolataink értékét. Átrohanunk az életünkön, és természetesnek vesszük, hogy van, aki ebben közreműködik. Pedig egy párkapcsolat – vagy bármely más tartalmas emberi kapcsolat – olyan, mint egy kert: ha nem ápolják, elkezd nőni benne a gaz.
És bár sokak számára lehetetlennek tűnik, hogy két ember valódi összhangban, nem egymást rombolva, hanem egymást felemelve éljen le egy életet, mégis vannak, akik ezt mosolyogva megvalósítják – és nem a szerencsének köszönhetően.
Ilyen páros Kay és Joe O’Regan is. Ők azok, akik nem dobják el a kapcsolatot, hanem ápolják azt. Vannak egyéni céljaik is, de közösek is, amik újra és újra megerősítik az összetartozásukat. Az egyik legutóbbi ilyen céljuk az volt, hogy együtt fussák le a maratont, és egymás kezét fogva tegyék meg az utolsó métereket. Méghozzá nem is először.
Persze nekik könnyű, mert még fiatalok: még csak 80 évesek. És még csak 57 éve vannak együtt. És még csak több mint 100 maratont futottak már le. A futás iránti lelkesedésük és az egymás iránti szeretetük pedig kicsit sem csökkent az évek alatt.
Kay és Joe ráadásul nem is fiatalon kezdtek el aktívan sportolni. Pontosabban fiatalon, hiszen még most is azok, de ha csak a számokat nézzük, akkor már bőven középkorúak voltak. 49 évesek voltlak, amikor fiuk, Sintan arról panaszkodott, hogy esőben is végig kell nyomnia a rögbi edzést. Édesanyja, Kay így szólt hozzá: „Egy kis eső nem állíthat meg Téged!” A fiú erre dacosan azt mondta neki, hogy akkor menjen ki vele futni az esőben.
Kay így is tett – és azóta is rendszeresen fut, annyira megszerette. Férje, Joe pedig ebben is társa lett, mert neki is megtetszett az új hobbi és az új, egészséges életforma. Először 1986-ban fogták meg egymás kezét a maratoni befutónál, és azóta nagyon sokszor.
A stratégia nagyon bejött nekik, mert nem igazán úgy néznek ki, mint azok az idős emberek, akikhez szoktunk. Nem is úgy élnek. Vagy mondhatom úgy is, hogy ők nem túlélnek, nem a halált várják kiszolgáltatottan, hanem valóban élnek. Azt csinálják, amit igazán szeretnek, azzal, akit igazán szeretnek. Ez a fiatalságuk „titka”.
Valójában nincs itt semmiféle titok, csak az emberek többsége mindig titkot keres. Mindig valami rejtélyes kulcsot, ami kinyitja a boldogságuk, az egészségük, a sikereik kapuját. Valami instant megoldást, ami azonnal eltünteti a nehézségeket, és jutalomra cseréli azokat.
Pedig a jutalom maga az élet, és a lehetőség, hogy a középszerűségnél többet hozzunk ki belőle. Vannak, akik ezt felismerik és élnek vele. Vannak olyan emberek, akik életkorral, körülményekkel és társadalmi koncepciókkal dacolva olyan életet élnek, amilyenre mindig is vágytak. Az igazán csodálatos párok pedig – mint amilyen Kay és Joe – egymást inspirálva valósítják ezt meg.
(h/t: today)

Mert lehet így is. Nem minden kapcsolat langyos, vagy kukába való. És nem minden életkora szerint idős ember öreg lélekben.

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is. Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Amikor az álarc lehull

Megfigyelted már, hogy a nagy felismerések mikor jönnek az életedben? Többnyire nem békeidőben. Nem akkor, amikor kényelmesen éled az életedet, hanem akkor, amikor valami nagy gáz van. Amikor rá vagy kényszerítve arra, hogy szembenézz a tényekkel. Ilyenkor jössz rá, hogy akit barátodnak hittél, az valójában nem az, akivel az életedet akartad leélni, azzal nem tudsz boldog lenni, amit munkaként csinálsz, abban nem tudsz kiteljesedni, vagy amit önmagadról hittél, az nem igaz.
És ez nagyon fájdalmas tud lenni. Annyira, hogy a legtöbben ilyenkor elmenekülnek a fájdalom elől – és ezzel a tényeknek is hátat fordítanak. Görcsösen őrizgetik tovább az önmagukról és környezetükről megalkotott hazugságaikat, és teszik ezt egészen addig, amíg bele nem roppannak, vagy amíg valaki mást bele nem roppantanak.
Pedig lehetne ebből többet is kihozni. Lehetne tragédia helyett fejlődési utat is látni.

Mire jó az, ami nem jó

Jó eséllyel Te is ismersz képmutatókat. Olyan embereket, akik vagy önző érdek által vezérelve, vagy megfelelési kényszerben szenvedve, álarcot hordva élik az életüket. Boldognak hazudják magukat, pedig baromira nem azok. Egészségesnek látszanak, pedig romokban hevernek. Kifelé családi egységet és szeretetet mutogatnak, a házuk falán belül viszont lelki terrorban élnek, vagy éppen ők tartják abban hozzátartozóikat.
Aztán ott vannak a rád közvetlen veszélyt jelentő, sunyi emberek is: azok, akik látszólag segítő kezet nyújtanak neked, valójában azonban nem adni, hanem elvenni jöttek. Kihasználni a gyengeségedet vagy a szorult helyzetedet, mert így könnyebb prédát jelentesz számukra. Az álarcuk nem önmaguk megnyugtatására szolgál, hanem mások megtévesztésére.
Mindkét kategóriának bőven akad képviselője, és gondolom, neked sem kell színházba menned ahhoz, hogy álarcosbált láthass közelről. Ott vannak ezek az emberek a hozzád közel állóktól kezdve az alkalmi ismerősökön át a vállalati és állami vezetőkig minden egyes kapcsolati szinteden. Ott vannak, és olyan erősen magukra szorítják az álarcot, hogy sokszor teljesen hiteles embereknek tűnnek. Gyakran még önmaguk számára is, de számodra mindenképpen.
Aztán megdöbbensz. Koppansz egy hatalmasat, mert jön egy kemény élethelyzet – vagy számodra, vagy az álarcot hordó ember számára –, amiben már nem megy tovább a színjáték. Nem megy, mert nem marad rá fölösleges energia. Tudod, olyan ez, mint amikor észreveszed, hogy ég a házad, és már esélyed sincs eloltani, mert akkorák a lángok. Mit teszel ilyenkor? Befejezed még az éppen nézett TV-sorozatot? Vagy eszedbe jut, hogy már milyen régen ettél, és ideje lenne becsapni valamit? Esetleg elkezdesz szelektálni a régi fényképek között, hogy melyiket vidd magaddal? Vagy talán leülsz a számítógép elé, hogy egy excel táblázatban összefoglald a legfontosabb teendőket?
Nem hiszem. Egyetlen gondolat tölti ki az agyad minden rejtett zugát: Élet. Ez az egy cél lebeg a szemed előtt. Rohansz, mint az őrült, hogy a szeretteidet és önmagadat biztonságba helyezd. Nem gondolsz arra, hogy smink nélkül kell kimenned az utcára. Nem érdekel az sem, ha bugyiban vagy alsógatyában vagy. Nem érsz rá azon gondolkodni, hogy mit hagytál ott – mindezen már csak azután kezdesz el kattogni, miután a közvetlen életveszély elmúlt.
Ez a válsághelyzetek egyik legfontosabb szerepe: megmutatják, hogy mik az igazán fontos dolgok az életünkben. A legtöbben csak egy értelmetlen tragédiát látnak, pedig a válsághelyzetek egyrészt értékes tapasztalatokat is adnak, másrészt még valami nagyon fontos dolgot: egy tűéles jellemrajzot azokról, akik elszenvedői vagy szemtanúi a válságnak. Mert mindazt az energiát, amit nyugalmi állapotban a másoknak vagy önmagunknak való hazugságra fordítunk, a vészhelyzet megköveteli magának. Az álarc fenntartására már semennyi nem marad.
Ha meg akarod ismerni egy ember igazi arcát, nézd meg, hogyan reagál a válsághelyzetekre. Nem feltétlenül egy tűzesethez hasonlóra gondolok, mert az viszonylag ritka; elég egy annál kisebb kihívás is. Valami, ami megborítja a rendszert. Ami elég erős hatás ahhoz, hogy elfeledkezzen a látszatról. Ami azonnali reakciót vált ki belőle, és nincsen elég ideje gondolkodni, hogy a váratlanul kialakult helyzetben mi a legjobb stratégia.
Amikor nincs idő megfontoltan reagálni, akkor az ösztönös reakció válik dominánssá – az pedig mindig őszinte. Nincsenek eltitkolt gondolatok, nem maradnak rejtett érzések, hanem kitárulkozik a valódi személyisége az embernek. Ilyen az, amikor munkahelyi, politikai, vagy társadalmi botrány tör ki. Ilyen az, amikor megtudja valaki, hogy halálos(nak mondott) betegsége van. És ilyen az is, amikor elhagy, becsap vagy megaláz egy olyan ember, akit megtiszteltél a bizalmaddal.
Mi történik ezután? Az erre adott válaszból derül ki, hogy ki milyen ember.

Amikor a valódi jellem felbukkan

Többféle reakció adható a válsághelyzetre. Van, aki egész egyszerűen tagad. Nem akar tudomást venni a tragédiáról, vagy nem akarja elfogadni, hogy annak ő is részese. Mások agresszívan visszatámadnak: saját sebezhetőségük palástolásaként kontrollálatlan düh és kétségbeesett csapkodás jellemzi őket. Megint mások az áldozatszerep kényelmébe süllyedve vagy önmaguk ellenségévé válnak, vagy másokra mutogatnak.
Vannak azonban olyanok is, akik nem elégszenek meg ennyivel. Sem önmagukat, sem másokat nem akarnak még mélyebbre rántani, ezért inkább megkeresik, hogy mi az értelme annak, ami történt velük. Ha pedig látszólag semmi értelme nincsen, akkor ők maguk keresnek neki. A tapasztalataikat felhasználva fejlődnek, és másoknak is segítenek.
Hétköznapi körülmények között nagyon könnyű olyan képet festeni magunkról, amilyet csak szeretnénk. Békeidőben jut elég energia a hazugságra, ám a válsághelyzet mindig előhozza az emberek valódi jellemét. Ilyenkor derül ki igazán, hogy valakiben van-e alázat, vagy csak arrogancia. Ilyenkor látod meg azt, hogy kinek mennyire vagy fontos. És ilyenkor ismerheted meg önmagadat is teljes valódban: a legbelső vágyaidat, a legmélyebb félelmeidet, a benned lévő jót és az elfojtott rosszat. Mindent, aminek a létezéséről addig talán nem is tudtál, de az életösztön előhozta belőled azt.
Van, amikor ez csodálatosan pozitív élményt jelent egy nagyon kemény élethelyzet közepén. Rájössz a valódi erődre, felismered a környezetedben azokat, akik őszintén szeretnek, és megtalálod azokat az apró csodákat, amik mellett a hétköznapjaid során közömbösen elszaladtál. A válság előhozza a jót belőled.
Előfordul azonban az is, hogy megdöbbentően negatív tapasztalattal gazdagodsz, ami eleinte még jobban megnehezíti a gödörből való kimászást. Csalódsz az emberekben, vagy Te magad adsz önmagad számára is érthetetlen reakciót – mert ilyen is van. De ha tovább látsz a kezdeti döbbenetnél, dühnél és dacosságnál, akkor rájössz, hogy ez hosszútávon rengeteg hasznot hoz.
Mert lehet hordani álarcot, lehet tetszelegni, lehet azt hinni másokról vagy akár önmagunkról is, hogy milyen jók vagy erősek vagyunk, de amikor igazán megszívjuk, akkor derül ki, hogy milyen a valódi jellemünk. Akkor derül ki, hogy ki az, aki tényleg erős, és ki az, aki csak annak próbálja mutatni magát. Hogy ki az, aki tényleg bölcsen tud kezelni egy válsághelyzetet, és ki az, aki csak az észt osztja másoknak, amikor ők vívják a saját harcaikat. Hogy ki az, akiben tényleg van tisztelettudás, hit és alázat, és ki az, aki csak a felszínen mutogatja azt.
A válság könyörtelenül feltárja a valódi jellemet.

Felkarolni a tragédiát

Van ennek a dolognak valami nagyon szép része: egy felszabadító érzés, amit a kényszerből jött őszinteség hoz el. Nincs többé bújócska. Nincs többé álarcosbál. Tisztább képet kapsz a kapcsolataidról és önmagadról. Akiről eddig csak a felszín alapján formáltál véleményt, arról most a mélyből előtörő jó vagy rossz alapján is tudsz képet alkotni.
Nem mindig könnyű az új valóságoddal szembenézni, de amint ezt megteszed, sokkal egyszerűbbé válik az életed. Mert nem őrizgetsz már hamis illúziókat, nem ápolsz tovább mérgező vagy sehová sem vezető kapcsolatokat, és ha Te magad is hordtál álarcot, akkor többé már arra sem lesz szükséged.
Az, hogy válsághelyzetbe kerülünk-e, nem feltétlenül a saját döntésünkön múlik; az viszont igen, hogy hogyan reagálunk arra. Ezért nem hiszek az olyan mesékben, amiket sokan magyaráznak maguknak és másoknak, és amik arról szólnak, hogy valaki hirtelen gyökeresen megváltozott egy esemény hatására. Addig jó volt, aztán hirtelen rossz lett. Addig őszintén szeretett valakit, aztán már nem. Addig erős volt, de a másik ember tönkretette. Ilyen nincsen. Mindenki csak azt tudja adni, ami benne van. Legyen az szokatlanul jó dolog vagy rémisztően rossz, ott volt benne mindig is, csak egészen eddig nem érte őt olyan erős hatás, ami kihozta volna belőle azt.
Nem érdemes ilyenkor másokra mutogatni. Nem érdemes a másik emberben vagy önmagadban való csalódásba beleülni. Még ha fáj is, tanultál valamit. Valami nagyon fontosat. És igen, leomlott az addigi valóságod vára, de ez azért történhetett meg, mert nem volt erős az alapja. Most viszont építhetsz egy újat. Olyat, amiben álarcosbál már nem kap helyet. Olyat, aminek őszinteség és önismeret az alapja.
Ahogy a tűz pusztítása után is új élet sarjad.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A problémák fája

Van, hogy nem úgy alakul a napunk – vagy akár életünk egy hosszabb időszaka –, ahogy szeretnénk. Kudarcok sorozata ér bennünket, ellepnek a problémák, és nem látjuk a kiutat. Teljesen természetes, hogy megélünk ilyen mélypontokat, azonban sokszor önmagunkat és a hozzánk legközelebb állókat kínozva mi magunk tesszük még mélyebbé azokat. Erre hívja fel a figyelmet az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam./div>

*****
Történt egyszer, hogy egy férfi megbízott egy ácsot a háza felújításával. Az ács becsületesen dolgozott, jól is haladt a munkával, azonban egyik nap hirtelen minden összejött neki: a láncfűrésze tönkrement, a kocsija defektet kapott, aztán már beindítani sem lehetett. Megbízója felajánlotta a segítségét, és hazafuvarozta őt, az ács pedig egész út alatt csak csendben ült a kocsiban.
Amikor megérkeztek, az ács behívta házába a megbízóját, hogy bemutassa őt a családjának. A bejárati ajtó felé haladva azonban a férfi egy szokatlan dologra lett figyelmes: az ács odament egy kis fához, megállt előtte, mindkét kezével megérintette az ágait egy rövid időre, majd folytatta útját az ajtó felé.
A házba belépve egészen megváltozott a viselkedése: széles mosollyal és csókkal üdvözölte feleségét, majd hosszan megölelte mindkét gyermekét. Miután beszélgettek egy kicsit vendégükkel, eljött a búcsú ideje, és az ács kikísérte megbízóját a kocsijához. Ahogy ismét elhaladtak a kis fa mellett, a vendég már nem tudta magában tartani a kíváncsiságát, és megkérdezte az ácsot, hogy minek volt szemtanúja, amikor megérkeztek.
„Ó, ez itt az én probléma fám.” – kezdte magyarázni neki az ács. – „Tisztában vagyok vele, hogy problémák mindig is előfordulnak a munkámban és az otthonomon kívül, de elhatároztam, hogy ezek a problémák nem jelenthetnek terhet a feleségem és a gyermekeim számára. Ezért mindig, mielőtt belépek a házamba, gondolatban felaggatom a problémáimat ennek a fának az ágaira, és nem viszem be magammal azokat.”
Majd egy kis szünet után mosolyogva hozzátette: „Érdekes módon másnap reggel már nem is érzem olyan nagynak ezeket a problémákat, mint amilyennek előző este tűntek, amikor itt hagytam őket.”
*****
Ahogy a mondás szól, „ha már gödörbe kerültél, legalább ne áss tovább.” Picivel sem lesz jobb az életed sem úgy, ha folyamatosan marcangolva magadat túlagyalod az életedet, sem pedig úgy, ha a szeretteidet terheled azzal, amit nem tudtál még megoldani, és amihez nekik semmi közük nincsen.
Sokkal célravezetőbb, ha inkább szeretetet adsz nekik, és Te magad is töltődsz a szeretetükkel – mert a hétköznapi problémák többsége vagy megoldható, vagy elengedhető, de a szeretetet nem tudja pótolni semmi.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Ezért nem megy a megbocsátás

Kevés olyan ember van az életedben, akinek ne lenne mit megbocsátanod. Mert keresztbe tett neked, vagy mert elhagyta a matchboxodat, esetleg véletlenül összetörte a kedvenc poharadat, elfelejtette a szülinapodat, megcsalt titokban, vagy nyílt támadást intézett ellened. Mindenkinek van valami a számláján, igaz? Ez azonban csak látszólag van így.
Persze elvitathatatlan Tőled minden olyan sérelmed, amit mások akarattal vagy akaratlanul okoztak neked, ahogy az sem kérdés, hogy hibátlan ember és tökéletesen tiszta kapcsolat sem létezik. Mindig is voltak és lesznek is bosszantó apróságokkal terhelő emberek, jó szándékú károkozók és mocskos lelkivilágú paraziták is, ennek pedig egyenes következménye az, hogy volt, van és lesz is olyan élethelyzet, amelyben neked jut az áldozatszerep.
És mit csinál ilyenkor a legtöbb ember? Két látszólag teljesen ellentétes irányba tartó út valamelyike közül választ.

Másfelé indulsz, ugyanoda jutsz

Az egyik út a lelkileg gyengébb, vagy mondhatjuk úgy is, hogy önmagukat kevésbé szerető emberek választása. Ez a beletörődés. „Basszus, már megint én vagyok az áldozat, de hát ez van, erről szól az életem.” Persze nem mindig ilyen erős önostorozásról van szó – vannak ennek árnyalatai. Alapvetően azonban az történik, hogy aki nem szereti magát eléggé, az beletörődve tűr, derekasan viseli a rá aggatott áldozatszerepet, és megvárja, amíg károkozója végez a dolgával (és jó esetben nem facsarja ki teljesen).
A másik út azoké, akiknek van némi önbecsülésük. Azoké, akik tudják, hogy többet érdemelnek, ezért fellázadnak, amikor valaki szembemegy az érdekeikkel és a jó érzésükkel. Harcolnak, bosszankodnak vagy visszatámadnak, hogy elkerüljék a kizsákmányolást és a még nagyobb sérülést, amit a helyzetben maradva elszenvednének. Velük már nem lehet bármit megcsinálni, mert ha szükségét érzik, képesek visszacsapni keményen.
Ettől függetlenül ők is áldozatok. Méghozzá azért áldozatok, mert annak tartják magukat – és ilyen téren nem sokban különböznek lelkileg gyengébb embertársaiktól. Ugyanúgy elfogadják a nekik osztott szerepet, és annak megfelelően játsszák végig azt a játékot, amiben eszük ágában sem volt játszani. Lehetnek lázadó, dacos, kemény áldozatok, de attól még áldozatok maradnak, mert nem ismerték fel, hogy a szereposztásba nekik is lehetett volna beleszólásuk.
Nem, nem feltétlenül tudsz elkerülni minden egyes bántást, véletlen tévedést vagy szándékos károkozást. Szívások jó eséllyel továbbra is lesznek az életedben (még ha bölcsességed növekedésével ezek száma és mértéke jó eséllyel csökken is), azonban nem mindegy, hogy milyen mentális viszonyulással állsz hozzá a sérelmeidhez. Nagyon nem mindegy.
Lehetsz bármilyen erős – vagy gondolhatod magad bármilyen erősnek –, ettől még óriási hátrányba helyezed magad, ha áldozatként tekintesz saját magadra. Ezzel ugyanis hozzájárulsz, vagy épp Te magad teremted meg a bántó és bántott közti egyenlőtlenséget, ami a konfliktus megoldását is jelentősen megnehezíti – vagy akár el is lehetetlenítheti.
Mert mi is történik ilyenkor valójában? Amint valaki úgy érzi, hogy alacsonyabb szinten van a másiknál, elkezd kompenzálni. Ha ez a kompenzáció összetörést jelent, akkor önmagát pusztítja vele, ha pedig kitörést, akkor a környezetét. Áldozatszerepből nem lehet pusztítás nélkül kikerülni. Ezért jobb, ha eleve fel sem veszed ezt a szerepet.
De hogyan tudod ezt elérni? És mégis mi köze mindennek ahhoz, hogy az emberek többsége számára a megbocsátás lehetetlen feladatnak tűnik?

Nem rólad szól

Mindenekelőtt fontos, hogy megértsd, hogy ha valaki ártott neked, az a tettét nem ellened követte el. Ne aggódj, nem valami ál-ezoterikus univerzális maszlag következik, hanem egy egyszerű pszichológiai tény, aminek az a lényege, hogy nem vagy Te olyan fontos, mint amilyennek hiszed magad. Aki kárt okoz neked, annak nem az a fő motivációja, hogy rosszat adjon számodra, hanem az, hogy önmaga számára jót. Ilyen egyszerű. Nem rólad szól, Te csak eszköz vagy ebben a történetben.
Csak az ego mondatja velünk, hogy mi vagyunk minden cselekvés mozgatórugója. És bár a saját világképünknek mindig is a középpontja leszünk (hiszen saját érzékszerveinken keresztül tudjuk csak vizsgálni a világot, és saját agyunkkal tudjuk csak megformálni a saját valóságunkat), azonban érdemes megértenünk és elfogadnunk, hogy ettől még a világegyetemnek csak egy parányi része vagyunk.
Ha idáig eljutunk – márpedig ezt nehéz lenne cáfolni –, akkor arra is rájövünk, hogy a „feljebb vagy lejjebb vagyok a másiknál” című játéknak sincsen sok értelme. És itt térünk vissza a megbocsátás fogalmához, mert ez az a pont, ahol a legtöbb ember félreértelmezi azt.
Az emberek jelentős része ugyanis azt hiszi, hogy a megbocsátással valami nagylelkű ajándékot ad (vagy adna) át kegyesen a másik ember számára. Hogy végre az áldozatszerepből kitörve most ő kerülhet feljebb egykori károkozójánál. Itt pedig kétfelé válik az út. Az egyik csoport azt mondja: „A nagy lószart, nem vagyok én idióta, dehogy kapsz te tőlem bármit is, száradjon le az összes végtagod egyesével!”, míg a másik csoport így szól: „Ó, hát én különb vagyok, az egész világ láthatja jóságomat, ezért nagylelkűen elengedem a bűneidet!”
És bár e második csoport megnyilvánulása kétségtelenül szebb és nemesebb lélekre vall (még ha ehhez gyakran társul apró betűs rész is, mely szerint „egy életen át hallgathatod tőlem, hogy annak idején milyen görény voltál velem”), mégis mindkét út az ego diadala a szeretet fölött.

Tudod, kire haragszol valójában?

Az imént említett válaszútról szóló döntés többnyire minden tudatosságot mellőzve, pillanatok alatt lezajlik, a következményei azonban már a tudatosság szintjére emelkednek. A megbocsátani képtelen ember egész életén át gyűlölettel vagy sértődöttséggel gondol arra, aki réges-régen ártott neki, és ezzel energiáinak jelentős részét le is kötötte egy teljesen improduktív foglalatosságra. Azzal ugyanis, hogy fölösleges harcokat vív nyíltan vagy önmagában, egy picivel sem jut előbbre az életében. Hátrébb viszont igen.
A másik csoport, vagyis azok, akik úgy gondolják, hogy megbocsátásukkal megajándékozzák embertársukat, vagy önmaguk piedesztálra emelésével egyfajta erkölcsi felsőbbrendűség képzelt állapotában lebegnek – és így a megbocsátásuk nem is lehet valódi –, vagy ha képesek visszaállítani az egyensúlyt bántójukkal, az eredeti konfliktus gyökeréig akkor sem jutnak el.
Miért mondom ezt? Azért, mert egy emberi kapcsolatban soha nem az a lényegi kérdés, hogy ki hibázott, hanem az, hogy a két ember együtt keresi-e a megoldást. Persze címkézhetjük egymást, hogy „Te vagy az, aki megcsalt, Te törted össze az autót, Te nem mentél időben a gyerekért az oviba, Te tetted fordítva a helyére a budipapírt…”, csak ez így megmarad a felszín kapargatásának. Aki valódi változást szeretne, az jobban teszi, ha nem elégszik meg a másik fejének leordításával, hanem megkeresi az okokat. Mert mind az elkövetett tetteknek, mind pedig az azokra adott reakcióknak erős mozgatórugói vannak – és ezeket érdemes megérteni.
Talán elsőre furcsán hangzik, de a megbocsátás szempontjából vajmi kevés jelentősége van annak, hogy a másik ember miért követte el ellened azt, amit elkövetett. Véletlenül tette? Emberből van ő is, hibázott. Szándékosan tette? Na és? Ha megismernéd a teljes élettörténetét, akkor megtalálnád azokat a gyenge pontjait és gyermekkori lelki sérüléseit, amelyek hatására ilyen erkölcsi mélységbe süllyedt.
Így pedig már semmi helye nincsen a dühödnek, legfeljebb csak sajnálhatnád az elkövetőt (bár a sajnálat is a lenézés egy formája, ezért én azt sem tartom megfelelőnek), vagy egyszerűen csak megértenéd őt és elfogadnád ilyennek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy feltétlenül az életed részének kell maradnia, mindössze annyit, hogy tudod, miért tette azt, amit tett, és így azt is tudod, hogy az nem rólad szól, hanem róla. A Te személyed legrosszabb esetben is csak olaj volt a tűzre, de a tűz nélküled is lángra lobbant volna.
Tudod, kire haragszol Te valójában? Nem, nem arra, aki kicseszett veled. Te önmagadra haragszol. Azért, mert hagytad, hogy ezt tegyék veled. Mert nem ismerted fel, hogy kihasználnak. Vagy ha véletlenül történt, akkor az bosszant, hogy nem tudsz mit kezdeni a helyzettel. Ami fáj, az ott van benned, mert ha nem így lenne, akkor meg sem rendítene.
Akartál valaha is megbocsátani Szókratész, Jézus Krisztus vagy a dél-afrikai gyermekek gyilkosainak? És a részeg sofőrnek, aki elütött egy számodra ismeretlen terhes nőt a zebrán? Vagy a kutyatulajdonosnak, aki az aberrált lelki világát kutyája folyamatos verésével próbálja kompenzálni? Próbáltál már nekik megbocsátani? Nem? Miért nem? Azért, mert úgy érzed, nem a Te dolgod. Semmi közöd hozzájuk. Nem vagy személyesen érintett. Nem vagy jelen. Nem vagy szereplője a történetnek.
Dühöt, ellenszenvet vagy szomorúságot érezhetsz velük kapcsolatban, de az, hogy megbocsáss nekik, eszedbe sem jut, mert úgy érzed, nem ellened követték el a tettet. Pedig pontosan ugyanaz történt, mint akkor, amikor Te kerültél a sértett szerepébe, csak mivel most személyesen nem vagy érintett, így a dolog súlya is csökken – legalábbis a Te szemedben.
De az alávaló tett alávaló tett marad, bárki ellen is követik el, és a kiváltó ok sem függ attól, hogy éppen ki a sértett. Egyedül tehát a Te viszonyulásod az, ami miatt felhatalmazva érzed magadat arra, hogy a másik ember fölé emelkedve megbocsáss neki, vagy éppen ne add meg számára ezt a kegyet. Vagyis az ego-ról szól ez a dolog. Az ítélkezés ugyanis egyikünknek sem szerepe.
Mert tudod, az édesanyja hasában meghalt gyermeket nem fogja semmiféle megbocsátás visszahozni, a megkínzott kutya által elszenvedett ütéseket nem lehet megbocsátással visszavonni, és a neked ártó ember torz jellemét sem a Te megbocsátásod fogja kiegyenesíteni. A megbocsátás tehát nem a másik emberről szól, hanem rólad. Arról, hogy Te mennyire érzed fájdalmasnak a történteket.
Úgyhogy én azt javaslom, hogy a megbocsátást kezdd önmagaddal. Bocsáss meg magadnak, amiért hagytad, hogy kihasználjanak. Bocsáss meg magadnak, amiért nem megfelelő embert választottál társadnak. Bocsáss meg magadnak, amiért nem tudod higgadtan és konstruktívan kezelni azt, hogy az életed részét képező emberek hibáznak. És ha tehetetlenül kellett végignézned azt, hogy ártanak valakinek, akit nagyon szeretsz, akkor is bocsáss meg magadnak. A megbocsátást kezdd önmagaddal – és ha ez sikerül, akkor másnak már nem is kell megbocsátanod.

Kulcs a megbocsátáshoz

A megértés után a cselekvés következik. Ahhoz, hogy meg tudj bocsátani önmagadnak a téves döntéseidért vagy a tehetetlenségedért, érdemes megtalálnod az értelmét annak, ami történt veled vagy körülötted. Mert mindennek van értelme; aminek első ránézésre nem találod, annak neked kell értelmet adnod. Pontosabban nem kell, csak érdemes. Ami történt, azon nem tudsz változtatni; azon viszont igen, hogy mit kezdesz vele.
Valójában senki nem tartozik neked. Egyedül Te tartozol önmagadnak azzal, hogy szabad életet élj – olyat, ahol nem kötnek régi sérelmek, nem vívsz fölösleges csatákat, és nem akarod megváltoztatni az egész világot. Mert úgysem tudod. A saját és a környezeted életét viszont szebbé teheted azzal, hogy nem a múltban ragadva vánszorogsz át a napjaidon, hanem kihozod a legtöbbet a jelen pillanatból. Tanulsz, fejlődsz, szeretsz és nevetsz. A múltadat nem söpröd a szőnyeg alá – mert az halálos lehet –, de nem is benne élsz, hanem a tapasztalataidat felhasználva építesz egy szebb jelent magadnak és azoknak, akik számodra fontosak.
Így válik értelmetlenné a sokak által feltett és görcsösen őrizgetett kérdés, amely így szól: „Meg tudok én bocsátani neki?” Mert bár nagyon szépen hangzik, hogy az áldozat végre felemelkedhet, de ez a képzelt felemelkedés csak az ego-ról szól, és ugyanúgy a saját fejünkben létezik, mint a korábbi áldozatszerepbe süllyedést elősegítő alárendeltség érzet.
A valóban fontos kérdések szerintem inkább így hangzanak:
Akarom én cipelni tovább ezt a terhet?
Akarom én azt, hogy ez az ember továbbra is az életem része legyen?
Az első kérdésre adott válaszodat kizárólag az határozza meg, hogy mennyire szereted önmagad. Ami pedig a második kérdést illeti, itt a válaszhoz két lépésben tudsz eljutni. Az első az, hogy megnézed, mindketten akartok-e közös megoldást találni. Ha igen, akkor találtok is, és a második lépés ekkor már arról szól, hogy felépítsétek ezt a közös utat. Ha pedig a közös megoldás keresésére kettőtök közül bármelyik fél is alkalmatlan (mert már nincsen meg benne a bizalom, és nem is akarja újra felépíteni azt, vagy amúgy sem olyan fontos számára a másik ember), akkor a második lépésben arra a kérdésre válaszolsz – tudatosan vagy tudat alatt –, hogy szereted-e önmagadat annyira, hogy lezárod ezt a kapcsolatot. Mert még egyetlen konfliktus sem oldódott meg a fájdalom őrizgetésével, a hatékony cselekvéssel viszont igen.
Látod? Senkinek sem kell megbocsátanod – egyedül önmagadnak érdemes. Mert ha ezt elmulasztod, akkor egész életedben görnyedt háttal cipeled az önként vállalt terhet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – Embernek maradni az utolsó pillanatig

Sokan mondják, hogy embertelen világban élünk. Hiányzik a törődés, a figyelem, a szeretet, és helyüket átvették az érdekkapcsolatok, egymás eltaposása és az általános közöny. De ez nem feltétlenül van így – és hiszek benne, hogy nem is lesz így soha. Hiszek benne, hogy bár valóban sok az embertelen ember, mindig is lesznek olyanok, akik valódi értékek szerint élnek.
De így élni nem mindig könnyű feladat. Főleg akkor nem, amikor olyan kihívásokkal kell szembenézned, amelyek elől az emberek többsége messzire menekül. Pedig vannak olyanok, akik még csak nem is kényszerből néznek szembe nagyon kemény élethelyzetekkel, hanem azért, mert így döntenek. Nem élvezetből, hanem másokért. Azért, hogy embertársaiknak segítsenek.
Mohamed Bzeek olyat tesz nap mint nap, amibe az emberek jelentős része beleroppanna. Olyat tesz, amit a környezetében senki sem vállal, mert lelkileg túl kemény feladat: gyermekeknek segít. Halálos beteg gyermekeknek.
Befogadja saját házába őket, hogy életük utolsó – és legtöbbször egyetlen – szeretetforrásaként mindent megtegyen értük. Azért, hogy könnyebbé, és talán egy picit széppé is tegye számukra méltatlanul rövid életük végső szakaszát.
Volt olyan gyermek, aki vakon és siketen érkezett, a végtagjai le voltak bénulva, és mindennapos rohamok gyötörték. Volt olyan gyermek, aki életének 8 éve alatt 167 (!) alkalommal volt kórházban, és úgy került Mohamed otthonába, hogy szilárd ételt nem is tudott fogyasztani. Volt olyan gyermek, akinek a születésnapi ünnepségére a biológiai szüleit hiába hívta el – mert nem jelentek meg. És volt olyan gyermek is, aki a karjai között halt meg. Nem is egy.
„A kulcs az, hogy sajátodként szeresd őket.” – ez az életfelfogása a 62 éves muszlim férfinak, aki Líbiából vándorolt be az Egyesült Államokba még 1978-ban, és bő tíz évvel később kezdett el halálos beteg gyermekeknek segíteni. Eleinte néhai feleségével fogadtak be saját – szintén súlyosan beteg – fiuk mellé más gyermekeket, akik számára programokat szerveztek, ápolták őket, könnyebbé tették a mindennapjaikat – és ami a legfontosabb: őszintén szerették őket. Mindegyikőjüket.
Néhány éve Mohamednek már egyedül kell megbirkóznia a feladattal. Nemcsak a gyermekek ápolásával, hanem azzal is, ami ennél sokkal nehezebb: elfogadni azt, ha valamelyikük végleg elmegy. Mindezt úgy, hogy immár 19 éves beteg gyermekét is ő látja el, és nemrég a saját egészsége is megroppant: rákkal kellett megküzdenie. De rendületlenül folytatja, amit elkezdett, mert erre tette fel az életét. És mert ő az utolsó fénysugár ezeknek a gyermekeknek az életében.

Sokan mondják, hogy embertelen világban élünk, de ez nem igaz. Amíg vannak ilyen emberek, addig nem igaz.
Nagy köszönet Zsófinak, hogy felhívta a figyelmemet ennek a csodálatos embernek a történetére. 🙂

<

Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.