Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Mindennapi Motiváció – Nem kötelező besavanyodni

Az emberek többsége olyan, mint az ecetbe mártott uborka: hamar besavanyodik. Talán mi is a folyamatosan minket érő külső hatások miatt tesszük, de lehet, hogy csak egy ostoba mintát követünk tudatlanul. Egy olyan mintát, amely szerint aki sokat megélt, annak szenvednie kell, és az életkor előrehaladtával minden szempontból lefelé vezet csak út.
Lehet persze így is élni – már ha ezt merjük életnek nevezni –, de lehet más döntést is hozni. Ez ugyanis döntés kérdése – akár tudatosan, akár teljesen tudattalanul hozzuk meg magunkban.
A körülményeinket nem mindig mi határozzuk meg, de a hozzáállásunkat igen. Ez pedig minden külső tényezőnél többet számít a boldogságunk és a testi-lelki egészségünk szempontjából. Van, aki végtagok nélkül is teljesebb életet él, mint a legtöbben két karral és két lábbal, mégis ez utóbbiak mondják egészségesnek magukat. Pedig nincs betegebb ember annál, akinek a lelke beteg.
Sokan az életkorukra és az állítólag azzal járó betegségeikre hivatkozva élnek besavanyodott életet – mintha a szenvedés és a panaszkodás kötelező velejárója lenne az idősödésnek. „Öreg vagyok én már ehhez! Jaj, hát örülök, ha élek! Korral jár, tudod, hogy van ez!”
Nem, nem tudom. És alapvetően nem azért, mert még fiatal vagyok, hanem azért, mert vannak olyan idős emberek, akik tényleg örülnek, hogy élnek. Nem ironikusan, hanem szívből. Nem panaszkodva, hanem lehetőségeket keresve. Nem a napjaikat túlélve, hanem az álmaikat megélve.
Ilyen ember Rafael Vera is. A 72 éves spanyol férfi az életkort csak egy számnak tekinti, semmi többnek. Nemrég egy konditerem látogatóit viccelte meg: egy olyan társadalmi kísérletben vett részt, amely a fiatalok idősekhez való hozzáállását hivatott vizsgálni – és egy kicsit meglepni őket, hogy ne ragaszkodjanak annyira az előítéleteikhez. Érdemes megnézni ezt a rövid videót, már csak az arckifejezések miatt is.

Lehet így is élni. Nem kötelező az évek múlásával besavanyodni. Igen, változik a világ, változunk benne mi magunk is, sikereinket és kudarcainkat azonban az határozza meg, hogy mit kezdünk a változásokkal. Aki görcsösen ragaszkodik a berögzült hitrendszeréhez, azt sok pofon éri, ráadásul egyre nagyobbak. Aki viszont nem hagyja abba a fejlődést az életkorára, az adottságaira, vagy a külső körülményekre hivatkozva, az csodálatos dolgokat tud elérni. Olyan dolgokat, amik a beletörődő többség számára csodának tűnnek, de aki az álmait éli, annak teljesen természetesek.
Az életünk egy lehetőség. Egyszeri, megismételhetetlen. El lehet pazarolni ezt a lehetőséget, de visszakapni nem lehet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Eltemetett történetek

Talán nincs nagyobb tragédia annál, ha egy élet úgy fejeződik be, hogy igazán el sem kezdődött. Ha mindaz a lehetőség, ami egy emberben születésétől fogva benne van, kihasználatlanul ott marad, mert az álmait, amiket gyermekként még el mert képzelni, felnőttkorára elfojtja magában, majd viszi magával a temetőbe.
Sokan választják ezt az utat. Nem tudatosan teszik, hiszen az emberek többsége szinte semmit sem tesz tudatosan, hanem inkább csak sodródva a tömeggel, követve a készen kapott mintákat, próbálva mindenkinek megfelelni – egy valakit rendre kifelejtve a sorból: önmagát. Azt az élni vágyó embert, akinek csak a létezés jutott – mert elhitte, hogy más út nem is lehetséges számára.
Elhitte, hogy a gyermekkorában megálmodott személyes története a hazugság, nem pedig az, amit azóta a fejébe tápláltak. Vagy az, amit még most is hallgat a körülötte lévő emberektől, a médiától, a politikai propagandától. Elhitte, hogy jobban jár, ha követi a csordát, még ha szaros füvet is kell legelnie.

Mindenki próbálkozik

Nem olyan könnyű elnyomni a lélek hangját. Mindenki érzi, ha felborult a belső egyensúlya, csak nem mindenki tud – vagy akar – vele mit kezdeni. Vannak, akik a belső hiányérzetüket másokra vetítik ki, és frusztrált, folyton ideges, emberi kapcsolatokat romboló hozzáállással viszonyulnak mindenkihez. Másoknak idővel olyan erősen torzul a személyiségük, hogy már nem is feltétlenül idegesek, egyszerűen csak embertársaikon keresztülgázoló seggfejekké váltak. Megint mások nem kívül rombolnak, hanem belül (bár ezáltal közvetve kívül is megteszik), alárendelve magukat a környezetüknek, és gyakran teljesen felemésztve magukat egy betegség formájában.
Óriási küzdelmeket vívnak magukban ezek az emberek. Próbálnak kitörni az önkéntelenül felvett, de immár önkéntesen hordott bilincseikből, és próbálják ezt jó fogyasztóként valami csodapirula bevételével hamar letudni. Mert a felelősségvállalás ijesztő. Tükörbe nézni félelmetes. Az önmagába fektetett kemény munkához pedig kinek lenne kedve, ha már így is kemény munkát fektet abba, hogy utálatát leküzdve túlélje a napjait egy olyan életben, amelyben nem a saját álmait valósítja meg, hanem rabszolgaként valaki másén dolgozik?
Ördögi körnek tűnik ez. Pedig ha odafigyelnénk az apró jelekre, és nem hosszú évek, vagy akár évtizedek szenvedését kivárva próbálnánk végül kétségbeesetten tüzet oltani, akkor a megoldás is sokkal egyszerűbb lenne. Elég, ha csak megfigyeled a kamasz gyerekeket. Lehet őket szidni a kinézetük vagy a viselkedésük miatt, de ezek mind tünetek. Annak a tünetei, hogy ők is csak keresnek valamit, ahogy a felnőttek is teszik, és szintén a felnőttekhez hasonlóan ők sem igazán tudják, hogy mit.
Valahogy meg akarják találni önmagukat, és a tömegből kitűnve, önmagukat másoknál szebbnek, feltűnőbbnek, értékesebbnek érezve vélik megtalálni ennek lehetőségét. Nem kell haragudni az ilyen emberekre – legyenek akár 12, akár 42 vagy 72 évesek –, hiszen nem szól ez másról, mint egy komoly önértékelési deficitről.
Csak az szeretne görcsösen egyedi lenni, aki nem tudja, hogy már az. Aki nem ismeri a saját önkifejezésének útját, az az éppen aktuális divathullámon sodródva próbálja kifejezni önmagát – és így paradox módon éppen önkifejezési próbálkozásával válik tömegtermékké maga is.
Persze miért is ismerné az emberek többsége önmagát és a saját útját? Ki tanítja ezt meg nekik? A szülő, aki maga is görcsös megfelelési kényszerben szenvedve a csordát követi, és saját gyengeségeit következetesen átadja gyermekének is? Vagy az oktatási rendszer, amely nem az önálló gondolkodásra, hanem az irányíthatóságra nevel?
Marad tehát az egyéni útkeresés, amit marketingszövegek, divattermékek, társadalmi koncepciók és gondolkodás nélkül átvett szokások nehezítenek meg.

Vissza önmagadhoz

Valami fontosat mégis tudunk tanulni a filmekből és a reklámokból, amelyekkel folyamatosan bombáznak minket. Ez a valami nem más, mint az, hogy miért működőképesek. Amint ezt megérted, az álmaid megvalósításához is közelebb jutsz – bármilyen furcsán is hangozhat ez elsőre. Az önmagadhoz visszavezető út fontos része a Téged érő hatások felismerése és megértése.
Azért működnek a filmek és a reklámok, mert érzelmileg kapcsolódni tudunk hozzájuk. Mert az emberek szeretnének a saját életük hősei lenni, és amikor megnézik a TV-ben a romantikus, vagány, vagy éppen szenvedéseiknek véget vető hősöket (vagy csak rápillantanak egy hirdetésre a koszos buszmegállóban ácsorogva), akkor egy pillanatra elfelejtik saját szánalmas helyzetüket, és kapnak ebből az életérzésből egy apró morzsát, ami lelkesíti őket. Akkor egy picit átélik azt az érzést, amit cselekvés hiányában a valódi életükben elmulasztanak.
Gyenge kábítószer, semmi több. Pont arra elég, hogy minden maradjon ugyanúgy, ahogy eddig is volt. Mind az egyén, mind a társadalmi berendezkedés szintjén. Azok pedig, akik az öntudatlan szokásokat követő tömegből élnek, ügyesen meg is találják mindig a módját annak, hogy elhitessék az emberekkel: valódi értékeket kapnak a pénzükért vagy a még annál is értékesebb idejükért cserébe.
A lényeg ugyanaz, csak a megjelenési formája változik: egy okostelefon, egy cigaretta, vagy egy motivációs előadás is tökéletesen megfelel az életérzés átadására, és aki csak fogyasztója mindezeknek, nem pedig tudatos felhasználója, az benne is ragad a langyos pocsolyában. Nőiességüket és céljaikat feláldozó anyukák, érzelmi analfabéta családapák, mechanikusan munkába járó ember-robotok, folyamatosan elmérgesedő konfliktusok és „érthetetlenül kezelhetetlen” gyermekek az élő tünetei ennek a társadalmi jelenségnek.
Pedig van másik út is. Az önismeret útját ugyan nehezebb járni, mint az előre kitaposottat, cserébe azonban fájdalomcsillapítóként szedett érzésmorzsák helyett valódi életérzéseket kaphatsz általa. Olyan érzéseket, amiket talán már nagyon régen eltemettél magadban.
Mert nemcsak a filmek és a sorozatok főhőseit lehet szeretni, hanem önmagadat is. Nemcsak nekik drukkolhatsz, hanem megvalósíthatod a saját céljaidat is. Nemcsak velük lehetsz toleráns, elnézve a tévedéseiket és a tökéletlenségüket, hanem megteheted ezt saját magaddal is.
Mert valahol bennük is csak önmagadat keresed. A filmekben, a reklámokban, a termékekben, amiket megveszel, a cigarettában, amit elszívsz, az alkoholban, amit megiszol. Mindegyikben a saját történetedet keresed, és minél kevésbé éled meg azt a valóságban, annál több pótlékra van szükséged.
Elfojtottad önmagadat. A vágyaidat, az álmaidat, a szükségleteidet, a személyiségedet. Elnyomtad jó mélyre, de időről időre felszínre tör belőled a hiányérzet, amit külső szerekkel és megvásárolt érzésekkel legfeljebb csak elfedni lehet, megszüntetni azonban nem.
Nem mertél kiállni a világ elé a saját történeteddel, és most már talán úgy érzed, le is késted azt, hogy megtegyed.

Nem mindenkinek maradt esélye

Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor mélységes hálát érezhetsz azért, hogy ma is kinyithattad a szemeidet, és még mindig dobog a szíved. Még van lehetőséged változtatni az életeden. Még bármit módosíthatsz, újra próbálkozhatsz, tapasztalhatsz, fejlődhetsz, elbukhatsz és ismét felállhatsz. Még élsz. Még lehetsz hőse a saját történetednek.
Nem mindenkinek van már erre lehetősége. Akkor értettem ezt meg igazán, amikor hat évvel ezelőtt, 28 évesen megcsapott a halál szele. Azóta sok stroke-túlélő társammal találkoztam, sok emberi sorsot megismertem, és csodálatos sikerek mellett szomorú búcsúzásoknak is tanúja voltam.
Nincs garancia a holnapra. Nem biztos, hogy amit ma nem mersz elmondani a világnak, amit ma félsz meglépni, amit kényelmesen elhalasztasz kicsit későbbre, azt valaha is lesz még lehetőséged megtenni. A kicsit később könnyen válik túl késővé.
Volt egy lány, aki ezt már fiatalon felismerte. Rengeteg terhet cipelt magával gyermekkora óta, de úgy tűnt, sikerült letennie ezeket. Rendbe tette az emberi kapcsolatait, elindult a saját útján, és múltjának tapasztalataira építve bölcsebben és lelkesebben kezdte el élni az életét. Szerette volna mindezt átadni másoknak is. Könyvet írt. Nagy tervei voltak. De újra elgyengült, újra túlságosan magára vehette az élet terheit, és számára a stroke a búcsút jelentette.
A lányt Herczeg Helgának hívták. 33 évet élt. „Minden csupán felfogás kérdése. Az pedig, hogy egy adott dologgal kapcsolatban milyen felfogást vallunk a magunkénak, az egy megtanult nézőpont.” – írta Személyiségfelöltő című könyvében, amelynek megjelenését már nem élhette meg. A saját életén már nem tudta alkalmazni azt a rendkívüli bölcsességet, amit ilyen rövid idő alatt összegyűjtött, de közös barátunknak hála, a gondolataival mégis rengeteg embernek segíthet még.
Azoknak, akiknek még nem késő. Azoknak, akiknek még dobog a szívük, és nem temették el végleg az álmaikat. Akiknek még belül mélyen van egy történetük, amit megoszthatnak a világgal, és aminek a főhősei lehetnek.

Mi a Te történeted?

Ha még picit is megmozgat valami, ha még legalább egy egészen apró nyoma megvan benned a gyermeki lelkesedésnek, ha nem hitted el teljesen, hogy csak lefelé vezet út, akkor még megélheted a saját történetedet. Akkor még felteheted magadnak a kérdést: mi az, aminek én vagyok a főhőse?
Nem közvetetten, passzívan figyelve a késztermékek üzeneteit, nem a beteljesítetlen vágyaidat pótolva a fotelből bámult csodálatos kalanddal, nem kémiai anyagokkal elnyomva a belülről maró hiányérzetedet, hanem valódi kalandokat megélve, valódi eredményeket elérve, valódi életet élve. Valódi tettekkel és őszinte érzésekkel.
Mi a Te történeted? Mikor állsz ki vele a világ elé? Mikor fogadod el önmagadat úgy, ahogy vagy? Mikor bocsátasz meg saját magadnak a tévedéseidért, és másoknak az övéikért? Mikor válsz le a fogyasztói társadalom köldökzsinórjáról, és mikor kezded el élni azt az életet, amit nem mások akarnak rád erőltetni, hanem szabadon választod Te magad? Mikor találod meg a saját utadat?
Keresők vagyunk mindannyian – a sikerünk pedig csak azon múlik, hogy jó helyen keresünk-e. Mert azt, amit keresel, jó eséllyel nem a TV-ben fogod megtalálni, nem a legújabb termékekben, és nem is a sörösüvegben vagy a cigis dobozban, hanem ott, ahol eddig még nem mertél kutakodni. De ha elindulsz felfedezni a belső világodat, egy idő után rájössz, hogy nem is olyan félelmetes, mint amilyennek tűnt előtte. A bölcsességhez bátorságon keresztül vezet az út.
Talán holnap már késő lesz elindulni. Talán épp ma van itt az ideje.
Nagyon hálás vagyok Andrási Betty barátomnak, hogy rengeteg időt, pénzt, energiát és szeretetet fordított arra, hogy Herczeg Helga bölcs gondolatai sokakhoz eljuthassanak. A könyvébe itt tudsz beleolvasni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A gazda és a pék – egy történet az őszinteség hiányának következményeiről

Van az őszinteségnek egy látszólag nagy csapdája: eleinte sokkal nehezebbnek tűnik az élet általa. Gondolj csak egy konfliktusra a pároddal, egy eltitkolt ballépésre, vagy egy udvariasságból elhallgatott szükségletedre vagy vágyadra. Olyan helyzetekre, amelyekben a hazugság mentőövet kínált számodra a gyors menekülésre.
Nagyon úgy tűnik, hogy az őszinteség feladása működőképes stratégia. Rövidtávon valóban szokott eredményeket hozni, de vajon hosszútávon is így van? Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy gazda, aki saját kis gazdaságának termékeit árulta a környékbelieknek. Nem volt gazdag, de családjának mindene megvolt, amire szükségük volt. Egy napon a falubéli pék, aki már egy ideje rendszeresen vett tőle vajat, úgy döntött, hogy megméri, vajon tényleg pontosan fél kilót kapott-e a gazdától.
Gyanúja hamar be is igazolódott: valóban nem volt meg a fél kiló, ezért a pék olyan dühös lett, hogy azonnal fel is jelentette a gazdát csalásért.
Eljött a tárgyalás napja, és a bíró az érintettek meghallgatása után megkérdezte a gazdától, hogy megmérte-e pontosan a péknek eladott vaj súlyát.
„Tiszteletre méltó uram, én csak egy egyszerű ember vagyok, nem tudok grammra pontosan mérni, de van egy egyszerű kétkarú mérlegem.” – felelte a gazda.
„És hogyan méri le a vajat, amit adni szokott a péknek?” – kérdezte tovább a bíró.
„Régóta vagyok már a pék vásárlója,” – kezdte el magyarázni a gazda – „és mindig úgy csinálom, hogy felteszem a mérleg egyik serpenyőjébe a tőle vett fél kiló kenyeret, a másik serpenyőbe pedig kimérem neki a vajat. Pontosan ugyanolyan súlyú vajat kap tőlem, mint amilyen súlyú kenyeret ad nekem.”
*****
Ha hosszútávra tervezel egy emberi kapcsolatot, akkor érdemes az őszinteség stratégiáját választanod. Anélkül ugyanis egyetlen tartalmas kapcsolat sem marad működőképes, és csak idő kérdése, hogy a hazugságok következményei felszínre kerüljenek.
Nem kell ehhez hinned sem Istenben, sem Karmában, sem bármilyen spirituális tanításban; elég, ha csak logikusan belegondolsz, mi is történik ilyenkor. A hazug ember által vetített kép ugyanis egyre összeegyeztethetetlenebbé válik a valósággal, mígnem a csaló saját csapdájának áldozatává válik. Pontosan úgy, ahogy a pék az iménti történetben.
De az egyszeri, vagy rövidtávú kapcsolatokban is csak látszólag kifizetődő a hazugság, mert az önmagunkra gyakorolt hosszútávú következményekkel ott is számolnunk kell. Akit az erkölcsi érvek nem győznek meg, azt meggyőzheti saját ego-ja. Van ugyanis az őszinteségnek egy másik nagy előnye is: jelentősen hozzájárul a lelki békéd megőrzéséhez. Mert ahogy George Bernard Shaw nagyszerűen megfogalmazta: „A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senki másnak.”
Már csak ezért is jó, ha őszinték vagyunk másokkal – és önmagunkkal. Lehet úgy is nyerni, hogy a másik is nyerjen ezáltal.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Nem kerül sokba, hogy jó ember legyél

Vannak olyan dolgok, amelyek hiánya sokkal többe kerül, mint az, hogy jelen legyenek. Ilyen például a törődés, a figyelem, a tisztelet és a szeretet. Sokszor csak egy pici energiánkba kerülne megadni ezeket a másik ember számára, mégsem tesszük meg – és a következményeknek súlyos ára van. Nem feltétlenül azonnal, de hosszútávon bizonyosan.
Ismerős lehet az érzés számodra is: mélyen vagy, túlélésre játszol, mérhetetlenül elesettnek érzed magad, és csak arra vágysz, hogy valaki átöleljen, hogy érezd, minden rendben van. Vagy legalább néhány szeretetteljes szó jöjjön, ami segít átvészelni ezt az időszakot. De nem jön. Egyedül vagy.
Talán egyedül is voltál mindig is, de az is lehet, hogy fizikai együttlét társul lelki magánnyal. Akire vársz, hogy észrevegye, milyen nagy szükséged van egy apró szeretetmorzsára, az a saját dolgaival van elfoglalva. Te pedig hajótöröttként egy lakatlan szigeten tehetetlenül nézed, ahogy ez a hajó is elúszott anélkül, hogy felvett volna Téged. Magadra maradtál a fájdalmaddal. Már megint.

Koldusok egymás közt

Sokszor nem a párod vagy a hozzád közel állók kegyetlen játéka ez – bár ilyen is előfordul, és szeretetmegvonásnak hívják ezt a bűntettet –, hanem egész egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb ember fel sem ismeri, hogy mire van igazán szüksége a másiknak. Ennek pedig két oka is van.
Az egyik az, hogy a technológiai fejlődés mellékhatásaként (vagy inkább saját tudatosságunk csökkenésének eredményeként) a szociális érzékenységünk egyre alacsonyabbá vált, és a rengeteg impulzus között, ami nap mint nap ér minket, könnyen elvesznek azok az apró jelzések, amiket egy szeretetre, megbecsülésre, támogatásra vágyó ember erőtlenül kiad magából.
A másik ok még prózaibb: nagyon gyakran a szeretetre vágyó ember olyantól szeretné megkapni a törődést, aki maga is koldus ilyen téren. Kevesen vannak csak annyira egyensúlyban önmagukkal, hogy másoknak is hatékonyan tudjanak segíteni. Keveseknek van annyi szeretet a szívében, hogy bármikor hozzájuk fordulhatsz, mert nem a saját sérelmeiket vetítik ki rád, vagy nem épp a saját igényeik kielégítésével vannak elfoglalva, hanem készen állnak rá, hogy tiszta, önzetlen szeretetet adjanak neked.
Nem azért van ez így, mert alapvetően gonoszak vagyunk. Egyáltalán nem vagyunk azok. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a legtöbb ember nem tanulta meg szeretni saját magát (és itt nem az önimádatról beszélek, mert az egészen más dolog), ezért kizárólag kívülről próbál töltekezni. Onnan pedig a legritkább esetben tud megkapni mindent, amire szüksége van.
A hiányérzettel élő ember, aki maga is segítségre szorul, egyáltalán nem biztos, hogy segítséget tud adni egy hasonlóan bajban lévő embertársának. Rövidtávon talán még igen, de hosszútávon szinte kizárt, hogy sikerüljön. Vak vezet világtalant – ahogy régi bölcs mondásunk tömören összefoglalja. Csak ez nem a szem vaksága, hanem a szívé.

Csodák születnek

Számos tanulmány született már arról, hogy mennyit számítanak a körülöttünk lévő emberektől érkező visszajelzések. Különösen igaz ez akkor, ha valaki kiszolgáltatott helyzetben van, vagy abban érzi magát.
Egy kísérlet során gyerekeket osztottak két csoportra az iskolában. Az egyik csoport folyamatosan büntetéseket, szidalmakat és kritikát kapott a tanártól, aki rendszeresen hangsúlyozta a gyerekeknek, hogy átlag alatti képességűek, és siralmas a teljesítményük. A másik csoport éppen az ellenkezőjét kapta: tanáruk rendszeres dicséret és jutalmazás formájában tudatta a gyerekekkel, hogy különlegesek, átlagon felüli az intelligenciájuk, és sokra fogják vinni, mert nagyon értékes emberek.
Az eredményre nem kellett sokáig várni, ugyanis az egyébként teljesen véletlenszerűen szétválasztott két csoport teljesítménye között hamarosan jelentős különbség alakult ki. A szidalmazottak egyre rosszabb eredményeket értek el – mintegy belecsúszva a rájuk erőltetett sablonba –, míg azok, akiket dicsértek, valóban átlagon felül teljesítettek. Nemcsak a másik csoporthoz képest, hanem abszolút értelemben is.
De nem kellenek ahhoz tudományos kísérletek, hogy felismerjük ezt. Elég, ha csak a saját életedre gondolsz: milyen érzés megtenni bármit is egy olyan embernek, aki folyton kritizálja, amit csinálsz, és nincs egy jó szava hozzád, csak cseszeget? És milyen érzés ugyanezt a dolgot egy támogató, tiszteletre és megbecsülésre épülő környezetben megtenni?
Az érzéseink mindig őszinték – érdemes az agyunkkal is annak lennünk önmagunkhoz és másokhoz. Hiszen mindannyian a jó érzés átélésére törekszünk (még az is, aki látszólag szenvedni akar), és ha ezt tudatosan tesszük, akkor van is esély rá, hogy nem fogunk ártani sem önmagunknak, sem másoknak. Ahogy arra is, hogy megadjuk egymás számára azt a jó érzést, amire annyira vágyunk.
Amikor ez megtörténik, csodák születnek. Egyetlen kedves dicséret a munkájában bizonytalan embernek szárnyakat adhat. Egyetlen mosoly a zord görcsösségben ragadt embert visszarángathatja az életbe. Egyetlen őszinte érdeklődés, vagy egyetlen néma ölelés megmenthet akár egy életet. Egyetlen „szeretlek” a veszekedés közepén okafogyottá teheti az egész háborúskodást. Persze csak akkor, ha ez a „szeretlek” kölcsönös, és mindkét ember számára elég fontos ahhoz, hogy előtérbe helyezze.
Nem nagy dolgok ezek. Szinte semmi energiabefektetésre nincs szükség hozzájuk, csak egy aprócska felismerésre: jót adni jó, és a valódi csodák így születnek.

Szokásaink rombolnak vagy építenek

Vajon hány munkahelyen rendszeres a dicséret, a dolgozók fontosságának hangsúlyozása, és a bizonytalan, elakadt társak segítése büntetés helyett? Hányan keresik meg a nem megfelelő teljesítmény valódi okát, és hányan biztosítanak fejlődést motiváló környezetet?
És vajon hány párkapcsolatban van jelen a szándék, hogy egymás arcára mosolyt csaljon az a két ember, akik egyszer egymást választották? És hányan ismerik fel, hogy a választás soha nem egyszeri, hanem csak akkor van értelme, ha minden egyes nap megtörténik? Hányan vannak azok, akik szeretteik megbecsülését életük természetes részévé tették? Nem kampányszerűen, amikor épp eszükbe jut, vagy amikor egy újabb háború után átmeneti béke születik, hanem rendszeresen, nap mint nap apró tettekkel és megerősítő szavakkal kimondva: „fontos vagy nekem”.
Hajlamosak vagyunk elfeledkezni erről. Egyik napból belerohanunk a másikba, és többnyire csak akkor vesszük észre, milyen nagy szüksége van az embereknek a szeretetre, az elismerésre és a megbecsülésre, amikor ezek hiányát a saját bőrünkön tapasztaljuk.
Persze nem feltétlenül van szükség erre egy boldog élethez. Lehetsz boldog anélkül is, hogy bárkitől bármi jót kapnál, mert a boldogság alapvetően egy képesség, aminek elérését külső körülmények ugyan meg tudják nehezíteni, de megakadályozni képtelenek. Elég, ha csak olyan emberre gondolunk – és mindannyian ismerünk néhányat –, aki számára minden külső tényező ideális, mégis boldogtalan. Ha valaki önmagában nem találja meg az egyensúlyt, az még a legcsodálatosabb feltételek között sem lesz boldog soha.
Egymás megbecsülése tehát tulajdonképpen nélkülözhető a személyes boldogságunkhoz, de a boldog és kiegyensúlyozott kapcsolatokhoz nélkülözhetetlen. Aki elvan egyedül a hegyekben, annak nincs is dolga ezzel. A fák és a virágok anélkül is nőnek, ha nem dicsérik őket. Az emberek már kevésbé. De a növényektől sem különbözünk annyira, mint azt első ránézésre hihetnénk, csak míg ők tápanyagban gazdag földben tudnak virágozni és kiteljesedni, addig nekünk embereknek a megfelelő érzelmi és szellemi táptalaj biztosítja ezt.
Ezért ha nem szeretnénk hegyi nomádként leélni az életünket, akkor érdemes megőriznünk Goethe szavait emlékeztetőként a szívünkben: „Ha úgy kezelünk valakit, mint amilyen ő jelenleg, akkor olyan is marad. De ha úgy kezeljük őt, mintha már most olyan lenne, mint amilyen lehetne, akkor olyanná is válik, amilyen lehetne.” És mindez azokon az apró impulzusokon múlik, amiket minden egyes nap adunk – vagy elmulasztunk adni egymásnak.
Olyan ez, mint a só vagy a fűszerek: önmagukban nem tesznek ki egy étkezést, de kiemelik az ízeket, és még élvezetesebbé teszik gasztronómiai élményeinket. Az apró, kedves gesztusok sem tesznek önmagukban tartalmassá egy kapcsolatot vagy egy életet, de ha mindig szórunk belőlük egy keveset, akkor sokkal boldogabban fogyasztjuk el ezt az életet. Mert mindenképpen elfogyasztjuk, de nem mindegy, hogy hogyan.
Mindennapi szokásainkon múlik mindez. Azon a döntésen, amit nem tudhatjuk, hányszor van még lehetőségünk meghozni: „Ma ezt a pici kedvességet beleszórom az életbe.”
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A fiatal anya, aki egész életét újraformálta gyermekéért

Lefelé csúszni mindig könnyebb, mint felfelé kapaszkodni. Míg az előbbihez semmit nem kell tennünk – és ha tényleg nem teszünk semmit, akkor jó eséllyel be is következik –, addig az utóbbihoz komoly erőfeszítésekre van szükség. Ez az, ami elől sokan elmenekülnek, és vannak, akik csak életük vége felé jönnek rá, hogy elcseszték az egészet.
De nem mindenki választja ezt az utat. Vannak olyan emberek is, akik még időben észbe kapnak, és nem számít, milyen mélyre kerültek, vagy milyen kemények a körülményeik, változtatnak az életükön. Mert tudják, hogy többet érdemelnek.
Lisa Nichols fiatal nőként megtapasztalta, hogy mit jelent az, amikor valaki addig halad mélyrepülésben, amíg végül össze nem omlik az élete. Nehéz helyzetből indult: Los Angeles olyan részén nevelkedett fel, ahol két banda folyamatos háborúban állt egymással. Lisa az iskolában soha nem teljesített jól, de később felnőttként sem találta a helyét.
27 éves korára aztán teljesen lecsúszott: sorra rúgták ki a munkahelyeiről, és miután már az ötödik helyről is távoznia kellett, anyagilag és emberileg is olyan mély gödörbe került, amiből nem látszott kiút. Egy nem tervezett terhesség, majd gyermeke megszületése pedig még kétségbe ejtőbb helyzetbe sodorta őt: most már egy másik ember életéért is felelősséggel tartozott úgy, hogy még a sajátjáért sem volt képes felelősséget vállalni.
Gyermeke apja a kisfiú 8 hónapos korában börtönbe került. Lisa egyedül maradt. Anyagilag leégve, munka nélkül, nulla önbecsüléssel, és egy kisgyermekkel a karján, akinek még pelenkát sem tudott venni. Szó szerint. 11 dollár 40 centje volt összesen, és egy éhes, síró gyermeke, akinek egy törülközőbe csavarta a fenekét pelenka helyett.
Ez volt a fordulópont. Könnyes szemekkel kisfiára nézett, és ezt mondta neki: „Ne aggódj, Jelani, anya soha többé nem lesz így leégve! Nem hagyom, hogy ilyen életet élj, nem Te kérted, hogy ebbe a káoszba érkezz!”
Pénze nem volt, a büszkesége és az önbecsülése romokban hevert, de meghozta a döntést a szívében: ez így nem mehet tovább.
Tisztában volt vele, hogy gyermekének Los Angeles déli részén élve, olyan afroamerikai fiúként, akinek az apja börtönben van, közel 70% esélye van arra, hogy ő maga is börtöntöltelékké váljon. Ezt nem fogja hagyni. Nem fogja végignézni, ahogy a saját gyermeke egy szeretetre vágyó, kis emberi lélekből lecsúszott bűnözővé válik. Ennél sokkal többet érdemel ez a pici gyermek.
Lisa eldöntötte, hogy drasztikusan megváltoztatja az életét, és ezt önmagával kezdi: olyan nővé válik, akiről belül mélyen tudta, hogy lehetne, és aki saját életével és személyével példát mutat a gyermekének.
Nagymamája szavai jutottak az eszébe: „Az elhatározás és a kényelem nem ugyanabban a házban laknak. Ha elhatározod, hogy valamit megcsinálsz, akkor kényelmetlen lesz az utad odáig. De ha kényelemre vágysz, miért nem lazítasz ott, ahol most vagy?”
Lisa rájött, hogy újra kell formálnia a gondolatait: nincsen többé helye kényelemnek, halogatásnak, másokra mutogatásnak.
„Nem egyedülálló anya vagyok, nem ez határoz meg engem. Lisa Nichols vagyok, aki történetesen egyedülálló anya is.”
Attól a pillanattól kezdve, hogy végleg eldöntötte, nem a körülményei határozzák meg az életét, felhagyott az engedélykéréssel, hogy nagyszerű, sikeres, boldog ember lehessen. Eldöntötte, hogy az lesz, minden külső tényezőtől függetlenül. Már nem várt a megmentőre. Megmentette önmagát.
Több mint 20 év telt el azóta. Lisa Nichols ma már sikeres üzletasszony, népszerű motivációs előadó, és több nagysikerű könyv szerzője. De mindenekelőtt egy olyan anya, aki két életet mentett meg.
Hogyan csinálta? Keresett egy olyan munkát, amiben hitt, a fizetéséből minden hónapban félretett, elkezdett másokat is segíteni, és idővel elindította Motivating the Masses nevű vállalkozását, amellyel saját élettapasztalatait felhasználva rengeteg embert támogat az álmaik megvalósítása felé vezető útjukon.
És mindez egyetlen döntésen múlt. Egyetlen döntésen, amit gyermekéért és önmagáért szívből meghozott.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A köpeny alatt kés lapul – gondolatok a passzív-agresszív emberek játszmáiról

Vannak olyan emberek, akik nem nyílt támadást intéznek az idegrendszered és a lelki békéd ellen, hanem az ártatlanság köntösébe bújva farigcsálják azt következetesen. Nem a bejárati kapudat rázzák dühösen, hanem hátulról osonnak be, és úgy szarnak bele a kertedbe. Egy-egy tettüknek nincs feltétlenül nagy súlya, ám hosszútávon mégis maradandó rombolást okoznak. Ők a passzív-agresszív emberek.
Azok az emberek, akik látszólag nagyon elfogadóak, nagyon tudnak alkalmazkodni, figyelmesek, és nem akarnak senkit sem megbántani – ha pedig ezt mégis megteszik, akkor még a létezésükért is bocsánatot kérnek. Aztán megteszik újra. És újra. És újra.
Nem egyszerű egy ilyen emberrel bármit is kezdeni. Jó eséllyel neked is van bőven tapasztalatod, és az is valószínű, hogy még mindig megkeserítik az ilyenek az életedet.  Mielőtt azonban nagyon rákapnánk az ítélkezés ízére, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy időnként bárki mutathat passzív-agresszív jellemvonásokat. Az emberek többsége él is ezzel a lehetőséggel, és gyakran úgy teszi, hogy észre sem veszi ezt magáról. Van, aki csak néha csúszik bele, van, aki gyakrabban, és persze vannak olyanok is, akik számára ez életforma.
Ez utóbbi csoport tagjai könnyen hozzájárulhatnak ahhoz, hogy kibillenj a lelki egyensúlyodból, és mivel a tevékenységük nem egyszeri, hanem gyakran ismétlődik, így érdemes megtanulnod hatékonyan kezelni őket. Ehhez pedig mindenekelőtt az szükséges, hogy megértsd, kik ők, miért ilyenek, és milyen eszközökkel mérgezik a lelki békédet.

Kik ők és hogyan csinálják?

A passzív-agresszív személyiségnek több típusával is találkozhattál már. Közös jellemzőjük az irányítási vágy, mely rengeteg frusztrációval és önértékelési problémával vegyül. Az ilyen emberek nagyon vágynak arra, hogy irányítsák a saját életüket – ami eddig soha nem sikerült nekik –, és ezt mások irányításával próbálják elérni.
Ahhoz viszont túlságosan mélyen van az önbecsülésük, hogy nyíltan felvállalják a döntéseiket, ezért mindig valami fedezéket, valami önmaguknál nagyobbnak tartott, megkérdőjelezhetetlen ős-okot keresnek, ami mögé bújva szép lassan bekúszhatnak a célegyenesbe.
Lehet ez az ok a szeretet, lehet egy társadalmilag elfogadott szokás, de lehet az igazság egy elferdített változata is – a lényeg, hogy nem kell személyes felelősséget vállalniuk azért, amit mondanak vagy tesznek, hiszen ráfogható ez valami rajtuk kívül álló, valami fölöttük álló, valami igazán fontos dologra. Nézzük meg, hogy konkrétan miről is van szó: melyek a passzív-agresszív emberek leggyakoribb típusai, és hogyan ismerheted fel őket?
A bűntudatkeltő
„Nyugodtan menj csak, majd elleszek valahogy!”
„Nem haragszom, persze!”
„Ne segíts nekem, nem nagy ügy, biztosan van fontosabb dolgod is!”
Ismerős szavak ezek, ugye? Nemet mertél mondani neki? Érezd szarul magad! Ennek egyébként kulturális támogatottsága is van – amire a passzív-agresszív emberek nagyon jól rá is éreznek –, hiszen a belénk nevelt konfliktuskerülő magatartás miatt nagyon nehezen mondunk bármire is nemet. Aki pedig pont egy passzív-agresszív emberrel teszi ezt meg – pont egy olyan emberrel, akiben az elfogadásnak még nyoma sincsen, de még a beletörődésre is képtelen –, azt támadója gondosan emlékezteti is erre.
Mert ez is támadás, hiába tűnik ártatlan próbálkozásnak. Amit az ilyen ember csinál, az nem más, mint érzelmi zsarolás. Annak is egy burkoltabb formája, és épp ezért olyan veszélyes. Egy passzív-agresszív ember nem vállal nyílt konfliktust veled, hanem megpróbál hatni a lelkiismeretedre, miközben a sajátját szabadságra küldi. Tettének egyszerű üzenete: vagy kiszolgálod őt, vagy süllyedj el szégyenedben.
A lekezelő
„Nem is vártunk tőled mást!”
„Hagyd csak ezt rám inkább, majd én megcsinálom rendesen!”
„Nő létedre nem olyan rossz ez!” / „Mit is vártunk egy férfitól!”
Nem mindenki helyezkedik bele nyíltan az áldozatszerepbe. Van, aki olyan kicsinek érzi magát, hogy másokra lépve próbál nagyobbnak tűnni. Általában vigyorogva, viccekbe vagy vicces beszólásokba csomagolva adja át neked a szemetét. A verbális abúzus egyfajta lelki önkielégítés számára: ilyenkor nagyon fontosnak érzi magát. Fontosnak és erősnek, hatalomban, pozícióban lévőnek, aki hirtelen nagyot ugrott saját relatív értékskáláján, és belül mélyen görcsösen reméli, hogy másén is. Hogy mások is olyan fontosnak látják őt, mint amilyennek akar látszani.
Mint éhező a falat kenyérre, úgy vágyik az elismerésre és a folytonos visszaigazolásra arról, hogy a Világegyetem valóban az ő lényének kiszolgálása végett működik. Mert ha végül kiderülne, hogy ez nem így van, akkor szembesülnie kellene azzal, hogy önállóan életképtelen.
Az akaratos
„Hagyd csak, nem olyan fontos, hogy megcsináld!” (Miközben cseszeget vele naponta.)
„Miattam ne változtass!” (Miközben minden lehetséges módját megragadja annak, hogy tudassa veled, mennyire szemét vagy.)
„Elfogadom a véleményedet!” (Miközben gyakori megjegyzéseivel azt hangsúlyozza, hogy mennyire tévúton jársz szerinte.)
Amikor valaki gyakran hangsúlyozza azt, hogy miatta ne változtass a gondolataidon, a döntéseiden, az életeden, akkor érdemes gyanakodnod, hogy valójában mi is a célja vele. Mert könnyen lehet, hogy a maga kis sunyi módján éppen a saját akaratát akarja rád erőltetni, és addig próbálkozik, amíg erre lehetőséget kap Tőled.
De nem csak Te vagy a célkeresztben. A passzív-agresszív emberek általában nem egy-egy embertársukat bombázzák saját igazságukkal, hanem megpróbálják azt az egész Világegyetemre ráerőltetni. Mert mindennek úgy kell történnie, ahogyan ők azt elképzelték magukban. Ezt a hozzáállást egyébként sok más ember is hajlamos felvenni, csak vannak, akik megőrzik ezt a saját gondolataikban, és vannak, akik folyton hintik az igét másoknak.
A hárító
„Legyen csak úgy, ahogy Te akarod!”
„Nekem mindegy, alkalmazkodom hozzátok!”
„A többiek nagyon nincsenek megelégedve veled!”
Vannak olyan emberek, akik a kollektív felelősség egy sajátos értelmezése mögé bújva lavírozzák át az életüket. Azért sajátos ez az értelmezésük, mert úgy vélik, hogy a felelősségen mindenkinek osztoznia kell – ők magukat kivéve. Ha valami jól sül el, akkor persze jelentkeznek a részükért, de ha kudarcról vagy konfliktusról van szó, akkor értetlenül néznek körbe a felelősöket kutatva. Mint a kisbaba, aki életében először kakilt be a pelusba, és nem érti, hogy miért mindenki őt bámulja.
A hárító típusú passzív-agresszív embereknek kétféle megnyilvánulási formája is van. Az egyik az, aki nem a saját akaratát próbálja másokra erőltetni – mivel fogalma nincs, mi is a saját akarata –, hanem az a legfontosabb célja, hogy lehetőleg az élete semmilyen területén ne kelljen felelősséget vállalnia. Ilyen téren megrekedt a kétéves gyermek szintjén, és mindent elkövet, hogy ne is kelljen onnan kimozdulnia. Sodródik az árral, másokra tolja át a döntés terhét, ha pedig valami miatt az később nem megfelelőnek bizonyul, akkor egyből jelzi, hogy ehhez bizony neki semmi köze nincsen.
A másik típusú hárító az előzővel ellentétben nagyon is a saját akaratát igyekszik másokra erőltetni. Ezt azonban nem úgy próbálja elérni, ahogy az akaratos típusú passzív-agresszív ember (vagyis elfogadást színlelve, ám a másikat folyamatosan cseszegetve), hanem úgy, hogy saját véleményét vagy döntését másokénak állítja be. Igénye egyszemélyes, ám úgy tálalja neked, mintha sokakéval azonosulna. Mintha ő maga csak a postás lenne – és semmi más szerepe nem lenne a történetben.
Hárító passzív-agresszív emberekkel találkozhatsz a munkahelyeden, a baráti körödben, de még párkapcsolatban sem ritka az ilyen. Nagyon könnyen fel tudod ismerni onnan, hogy a felelősséget minden esetben áttolja a Te térfeledre – vagy oda, ahova éppen lehet.
Az ilyen emberekkel sem együttműködni nem lehet hatékonyan, sem segíteni nem tudsz nekik, mert ha megkérdezed tőlük, vagy csak utalsz rá, hogy mi lehet az ő felelősségük a történetben, az a szelektív hallásuk szűrőjén át sem jut agyuk hallási ingereket feldolgozó halántéklebenyéig. Legalábbis úgy csinálnak, mintha nem is hozzájuk beszélnél.

A személyiségtorzulás útja

Most, hogy megnéztük a leggyakoribb passzív-agresszív embertípusokat, próbáljuk picit jobban megérteni őket. Nem kell szeretned az ilyen embereket, de utálattal vagy bosszankodással is fölöslegesen emésztenéd magad. Sokkal jobban jársz, ha megtanulod felismerni őket és az eszközeiket, valamint Te magad is felszerelkezel néhány eszközzel az olyan esetekre, amikor a lelki egyensúlyod veszélybe kerül miattuk. Nem kell ugyanis nekik kiszolgáltatva élned.
Mindenekelőtt érdemes tudnod, hogy a passzív-agresszív ember gyermekkori mintákat követ. Torz életszemléletének lehet az oka szülői félrenevelés, de az is előfordul, hogy társai nyomták el az iskolában vagy a játszótéren, és otthon nem kapott elég segítséget ahhoz, hogy ezzel kezdeni tudjon valamit. Nem alakult ki egészséges önbecsülése, ezért az önigazolás életének meghatározó motívumává vált.
Érvényesülnie gyermekkora óta sem igazán sikerült, ezért frusztráció, fontoskodás és elismerési vágy jellemzi szinte minden cselekedetét vagy szóbeli megnyilvánulását. Az elfojtott agresszió a maga gyámoltalan formájában időről időre utat tör belőle, és ilyenkor érzi azt a környezete, hogy egy kávéskanál vízben is meg tudná fojtani. Vagy ha sikerül nálánál még gyengébb embert találnia, akkor elnyomásával egy újabb győzelmet könyvelhet el magának a világ ellen folytatott végeláthatatlan harcában. Közben pedig fogalma sincs róla, hogy ezt a harcot valójában nem a világ, hanem önmaga ellen vívja.
De nemcsak a negatív énképét hozza gyermekkorából, hanem viselkedése is a regresszió egy formája. Abban a fejlődési szakaszban ragadt, ahol az ego már kezd kibontakozni, a gyermek már próbálja érvényesíteni az akaratát, de a felnőttek veszélyes világába még nem mer belépni. Szeretne mindent úgy csinálni, mint a nagyok, de lehetőleg következmények nélkül. Végighúzatva magát a kertben a nyuszimotoron, és közben azt képzelve, hogy Ferrarit vezet a naplementében.
Amikor felismered, mennyire esendő egy ilyen ember, és milyen súlyos terheket cipel magával fölöslegesen, már nem is igazán haragszol rá, inkább csak sajnálni kezded. De ezzel is vigyázz, mert a sajnálat könnyen terelhet tévútra; egyrészt azért, mert így újra a csapdájába eshetsz, másrészt pedig azért, mert a sajnálat is a lenézés egyik formája, és mint ilyen, a saját ego-nk arrogáns megnyilatkozása. Igen, arrogáns, még ha igyekszünk is ezt saját jó lelkünk ajándékának tekinteni. Akit ugyanis önmagaddal egyenrangúnak tekintesz, azt se nem rajongod körül, se nem sajnálod le, hanem tisztában vagy vele, hogy vannak (számodra) jó és rossz tulajdonságai is – éppúgy, mint neked. Vagy bármelyikünknek.

Ha már eleged van belőlük

Sokáig tűrjük az ilyen embereket. Elhitetjük magunkkal, hogy ezt kell tennünk, mert ők úgysem fognak változtatni, mi meg nem tudjuk kizárni őket az életünkből. Miközben azonban látszólag akkora kárt nem is tesznek, szép lassan mérgeznek minket, és ha gyengék vagyunk, akkor bábként rángatnak minket, ha picit erősebbek, akkor pedig folyton az agyunkra mennek.
De aki valóban erős, és önmagával egyensúlyban van, az se nem dől be nekik, se nem bosszankodik, hanem okokat és következményeket keres. Abban is, ahogyan egy egészséges kisgyermekből passzív-agresszív jellemű felnőtt lett, és abban is, hogy hogyan lehet kezelni az ilyen embereket.
Ez utóbbinak három módját nézzük meg most. Az első az, hogy tükröt tartasz az ilyen embernek. Egyáltalán nem biztos, hogy bele is fog nézni, de megpróbálhatod, hátha sikerül. Nézzünk is meg néhány egyszerű példát arra, hogy ezt hogyan tudod megtenni.
A bűntudatkeltő passzív-agresszív embertől például megkérdezheted, hogy szerinte az ő szükségletein kívül vannak-e neked is szükségleteid? Vagy rejtett támadására nyíltan válaszolhatsz: „Te se érezz bűntudatot azért, hogy a saját boldogságodért az enyémet akarod feláldozni.”
A lekezelő passzív-agresszív ember számára úgy tarthatsz tükröt, ha egyszerűen közömbösíted a felsőbbrendűségi érzésére tett próbálkozásait, és azt mondod neki: „Elfogadom a véleményedet, de nem függ az értékem tőled. Nem kellesz ahhoz, hogy tisztában legyek a saját értékeimmel és hibáimmal.” Van, aki erre csak tovább próbál gúnyolódni, és miután nem talál már fogást rajtad, keres magának más áldozatot, de van olyan is – igaz ők vannak kevesebben –, aki veszi a lapot, és imponáló magabiztosságod hatására szembesül saját életképtelenségével.
Az akaratos passzív-agresszív embernek a saját szavai megerősítésével tudsz a legkönnyebben visszavágni: „Ja, ha nem is fontos neked, akkor nem csinálom meg.” Vagy: „Nagyon örülök, hogy elfogadod a véleményemet, többször nem is kell mondanod, köszönöm szépen. Az a véleményem, hogy ezt így csinálom, és így is fogom csinálni.” Aztán mosolyogva nézed, ahogy kiül az arcára a tehetetlen döbbenet.
Végül a hárító passzív-agresszív ember számára úgy tarthatsz tükröt, ha bevonod a párbeszédbe azt a kollektívát, aki mögé bújva próbál érvényesülni. Kibővítheted kettőtök beszélgetését olyanokkal, akikre hivatkozik, és egyből vissza fog venni a hangjából. Bizonyos esetekben az is hatásos lehet, ha újra és újra megkérdezed tőle, hogy ő személyesen mit gondol, és mi a szerepe a történetben. Először persze hárítani fog, aztán másodszor, harmadszor, negyedszer is, de miután zsinórban ötödször-hatodszor hallja Tőled ugyanazt, rá fog jönni, hogy ebből nem tud kibújni. Ilyenkor általában a témaváltás vagy a menekülés következik részéről, de van, aki megadja magát, és belenéz a tükörbe.
A tükörtartáson kívül van még két olyan lehetőség, amivel átveheted az irányítást a laposkúszásban érkező agresszorral szemben. Az egyik az, hogy megpróbálsz segíteni neki. Bármennyire is furán hangzik elsőre, és bármennyire kontraproduktívnak tűnik, így is ki lehet mozdítani passzív-agresszív viselkedésmódjából azt, aki legalább egy minimális hajlandóságot mutat erre.
Az ilyen embernek elismerésre és szeretetre van szüksége, méghozzá sokkal jobban, mint azt első ránézésre gondolhatod. Görcsösen szeretné fontosnak érezni magát, és abban tudsz segíteni neki, hogy rávezeted őt ennek szükségtelenségére. Megmutatod neki, hogy anélkül is lehet fontos és értékes ember, hogy ezt csendben kierőszakolná magának, és támogatod abban, hogy gyermekkori lelki sérüléseit feldolgozva megtalálja a belső egyensúlyát.
Ehhez természetesen időre és sok energiára van szükség a részedről. Ha ezt vállalod, mert fontos számodra az illető, vagy fontos a cél, akkor a szeretettel támogatás járható út lehet. De ami a tükörtartásra is igaz, az erre a módszerre is: nem biztos, hogy sikerrel jársz vele. A sikerhez ugyanis a Te erőfeszítésed önmagában kevés; alapvetően az övére van szükség.
A harmadik utat akkor érdemes választanod, ha az első kettő egyike sem jön be, vagy ha nem szeretnéd az idődet és az energiádat a passzív-agresszív emberre fordítani. Ez a harmadik út a leszarás. Vagyis az, hogy egyáltalán nem foglalkozol az ilyen ember sirámaival, görcsös próbálkozásaival, rád kivetíteni próbált belső harcaival. Ez viszont csak akkor fog menni, ha rendben van az önbecsülésed, képes vagy meghúzni a határaidat, és nem hagyod, hogy a saját ego-d határozza meg a reakcióidat. Így már az ő ego-ja sem tud veled szemben érvényesülni.
Ego ellen nem érdemes ego-val harcolni. Amit ő ad, az róla szól; amit átveszel tőle, az viszont már rólad. Ha harcolsz vele, bizonytalan vagy, ha viszont képes vagy elengedni őt, és azt, amit rád önt, akkor néhányszor még próbálkozhat ugyan, de hamar rájön, hogy vagy változtatnia kell, vagy keres magának más áldozatot.
De ne akard Te megváltoztatni őt, mert az nem fog menni. Senkit sem tudunk megváltoztatni; mindenki csak maga tud változni, ha akar. Segíthetsz neki ebben, vagy megtanulhatod hatékonyan leszarni azt, amit adni próbál neked, de harcolnod vele nem érdemes. Te sem jársz jól vele, és ő is elég harcot vív már így is magában.
Ami pedig a saját belső egyensúlyodat illeti: jó, ha rendszeresen emlékezteted magadat arra, hogy cselekedeteid, csakúgy, mint emberi kapcsolataid pontosan megmutatják, hogy mennyit ér a lelki békéd számodra. Ha becsben tartod, akkor nem válsz önkéntes áldozattá.
Amint felismered a játszmát, akár ki is szállhatsz belőle.
Nagy köszönet Katának, hogy ajánlotta ezt a témát. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az elefánt kötele – egy történet a bennünk lévő korlátokról

Gyermekként még merünk álmodni. Hiszünk a csodákban, a szuperhősökben, és szuperhőssé válunk mi magunk is. Aztán megtanuljuk, hogy ez nem jó. Megtanítják nekünk. Telnek az évek, és a felnőttektől kapott tanítással összhangban valóban egyre gyakrabban beleütközünk a korlátainkba. De vajon mennyire van ezeknek a korlátoknak létjogosultságuk? Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egyszer egy ember egy dél-kelet ázsiai birtokra látogatott, hogy testközelből láthasson elefántokat. Arra számított, hogy erős ketrecekben találja majd őket, ám ahogy belépett a táborba, nagyon meglepődött: az elefántok ugyanis nem ketrecben voltak, még csak nem is vastag láncon kikötve, hanem mindössze egy vékony kötél volt az egyik lábukon.
Értetlenül nézett helyi kísérőjére: „Hogy lehet, hogy ezek az elefántok még nem szöktek el? Simán el tudnák szakítani ezt a vékony kis kötelet!”
Kísérője ránézett, majd teljesen természetes hangon így felelt: „Kiskorukban ugyanilyen vékony kötéllel kötjük ki őket. Akkor még nincs annyi fizikai erejük, hogy elszakítsák, és megtanulják, hogy, hiába próbálnának elszökni, a kötél erősebb náluk. Ahogy aztán egyre nagyobbak lesznek, már valóban simán el tudnák szakítani a kötelet, de nem teszik, mert megtanulták, hogy képtelenek rá.”
Az egyetlen oka tehát, hogy ezek a hatalmas, erős állatok nem törnek ki a fogságból, az az, hogy megtanulták, hogy ez lehetetlen. Soha egyetlen próbálkozásuk nincsen, mert elhitték, hogy úgyis fölösleges lenne.
*****
Gyermekként még merünk álmodni. Aztán megtanulunk hinni a lehetetlenben. Megtanuljuk, hogy a korlátaink rögzítve vannak, és meg se próbáljuk feszegetni azokat. Készen kapjuk másoktól azt, hogy mit lehet és mit nem, cserébe pedig elveszítjük a hitünket, és a lelkesedésünket felváltja a beletörődés. Így vesznek el az álmok. Így vesznek el az életek.
A legtöbb ember nem azért vall kudarcot, mert megpróbálja elérni a célját, és egy akadályon elbukik, hanem azért, mert meg sem próbálja. Ha Te ennél többre vágysz, akkor nézd meg, mi tart vissza az álmaid megvalósításától, ismerd meg a köteledet, aztán szakítsd át végleg.
Mert az egyetlen dolog, ami valóban visszatart, az a saját gondolkodásod.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Hová tűnnek az érzelmek?

„Imádlak! Örökké szeretni foglak!” – mondja túlcsorduló érzelmektől fűtve az ifjú szerelmes, és igaza is van – feltéve, hogy az „örökké” fogalmát két-három éves időablakban értelmezzük. Aztán az érzelmek úgy elpárolognak, mintha sosem lettek volna. Nem azonnal, hanem szép fokozatosan, lassú halált halva. Megeszik őket a hétköznapok.
Időközben pedig szép fokozatosan átveszik a helyüket az indulatok. Ugyanúgy érzelmek, ugyanúgy kötődést eredményeznek, csak negatív formában. Szerelemből és rajongásból gyűlölet és lenézés lesz, a cél pedig már nem az együttlét, hanem a bosszú. A rengeteg energiát felemésztő bosszú, amelynek számos formája létezik: lehet anyagi ellehetetlenítés, válhat eszközzé a közös gyerek, és olyan is van, aki egy új kapcsolatba rohanással próbál egykori kedvesének odacsapni még egyet. Annak az embernek, akit egykor annyira szeretett. De tényleg szeretett?

Döntéseid kegyetlen tükre

Egy pillanatra nézz most magadba: ha azt kérdezem, hogy egyetlen szóval hogyan tudnád jellemezni a volt párodat, mi a válaszod erre? Nemrég feltettem ezt a kérdést a facebook-on, és rengeteg válasz érkezett (ha érdekel, itt tudod megnézni). Sokakból felszabadultak az indulatok, és a szemét mocsoktól kezdve a pszichopatán át a magyar nyelv legváltozatosabb szidalmai röpködtek. Volt, aki viccesen, volt, aki lesajnálóan, és volt, aki éles indulattal írta le, hogy mit érez. Persze nem mindenki jellemezte negatívan a volt párját, de az emberek többsége igen.
Vajon mit jelent ez? Mit mond ez számunkra, ha picit eltávolodunk az aktuális érzelmeinktől, és a nagyobb képet nézzük? Szerinted mi az üzenete annak, hogy egy ember, aki egykor mindenét odaadta valakinek, most ezt a valakit a világ legalávalóbb élőlényének tartja? Mi változott meg azóta?
Csalódott, persze. Nem egyszer, hanem sokszor – jó eséllyel ezért lett vége a kapcsolatnak. De vajon hogy tud ennyire megváltozni valaki néhány év alatt? Hogy lesz egy kedves, szerethető, figyelmes társból egy idióta seggfej, amilyennek a legtöbben látják a volt párjukat? A válasz nagy valószínűséggel az, hogy sehogy.
Ennyit ugyanis nem változunk mi, emberek. Még úgy sem, hogy egy kapcsolat elején általában a legjobb oldalunkat mutatjuk, és igyekszünk takargatni a negatívumokat. Ez teljesen természetes, ám az apró hazugságaink – vagy nevezhetjük az igazság jótékony torzításának is – néhány hónap alatt többnyire felszínre kerülnek. Ekkor még a legtöbb kapcsolatban nem jelenik meg a lenézés és a gyűlölet.
Telnek a hónapok, aztán az évek, és ahogy a konfliktusok száma nő, egyre több negatív érzés halmozódik fel a két emberben. Ha ezekkel nem tudnak mit kezdeni, és a konfliktuskezelésben sem tudnak hatékony megoldást találni, akkor a kapcsolat meghal. Legalábbis fizikai értelemben, és hogy miért csak úgy, arra nemsokára visszatérek. Előbb azonban keressük meg, hogy pontosan ki vagy mi változott meg ennyire.
Az ember maga nem tud ennyit változni, hiszen a jellemünk viszonylag állandó, és bár képesek vagyunk javítani és rontani is rajta, de annyit azért nem, hogy a képzeletbeli seggfej-skála egyik végéről a másikra ugorjunk néhány év alatt. Az emberről alkotott képpel azonban bőven megtörténhet ez. Vagyis nem a másik ember személye változik, hanem csak az a kép, amit róla alkotunk meg a fejünkben. A rossz, amit látunk benne most, ott volt benne korábban is – ahogy az egykor látott jó is benne van még most is.
A tiszta képet azonban elfedik az érzelmek hullámai. Elfedték akkor is, még a kapcsolat elején, és elfedik most is, amikor a kapcsolat lezárul. De ahogy a tenger mélysége sem változik attól, hogy a felszínén csapkodnak a hullámok, úgy a jellemünk sem változik a nagy egymásra találások vagy nagy csatározások közben. Mindössze jobban felszínre kerülnek a pozitív és negatív tulajdonságaink.
Ami tehát a legnagyobb változás az évek során, az a pozitív érzelmek hatására megalkotott illúziók elvesztése. Ennek a fájdalmas veszteségnek a feldolgozása pedig sokszor a negatív érzelmek illúziójába való meneküléssel történik. Mert így könnyebb. Könnyebb utálni valakit, akit egyébként szeretni is tudnánk, vagy akit szeretni ugyan már nem tudunk, de valamilyen formában kötődünk hozzá. Indulattal könnyebb egy láncot elszakítani, mint békés megértéssel. Látszólag.
Sokszor ugyanis a kapcsolat fizikai megszakítása nem szakítja el a láncot, csak átalakítja azt.

Ha nem vagy jelen

Egy kapcsolat lezárása soha nem az egymáshoz intézett utolsó szavakkal történik. Ez csak a munka első része; a második részt mindenkinek magában kell elvégeznie. Pontosabban nem kell, de aki valóban szabad szeretne lenni, és valóban esélyt szeretne adni egy új, boldogabb kapcsolatnak, annak érdemes megtennie.
Van, aki hajlandó erre, de van olyan ember is – nem is kevés –, aki annak ellenére őrizgeti tovább az érzelmeit, hogy az, aki iránt táplálja őket, már rég más utat választott magának. Már jó ideje szakítottak, de még vágyakozik utána. Vagy gyűlöli őt. Teljesen mindegy. Tényleg. Lehet, hogy meglepően hangzik ez, de tulajdonképpen nem lényeges, hogy negatív vagy pozitív a kötődés, mert mindkettő szenvedéshez vezet.
Az ilyen ember leragadt a múltjában, és ott éli életének jelentős részét. Szenvedve, sajnálkozva, vagy éppen bosszúra vágyakozva. Közben pedig múlnak a napok, a hónapok és az évek, új lehetőségek jönnek, de érintetlenül el is tűnnek. Mert a múltjában élő ember nincs jelen. Nem éli meg a jelen pillanatot – az egyetlen dolgot, amivel ő maga rendelkezik.
Így tűnik el a jelen pillanat boldogsága, és így tűnik el a múltban ragadt ember élete is anélkül, hogy igazán megélte volna azt. Mert legtöbbször nem az teszi tönkre az életünket, ami történt velünk, hanem az, ahogyan reagálunk rá. Áldozatként, másokat okolva, önmagunkat sajnálva.
És ezen még az sem segít, ha közben új kapcsolatba lépünk. A feldolgozatlan múltat teherként cipeljük tovább az utunkon, és könnyen lehet, hogy pontosan ugyanazokat a hibákat követjük el, pontosan ugyanazokban az illúziókban ringatjuk magunkat, és pontosan ugyanolyan szarrá válik az új kapcsolatunk, mint amit már egyszer (vagy kétszer, vagy sokszor) megéltünk. A leckék addig ismétlődnek, amíg nem tanulunk belőlük.

Az egyetlen dolog, ami megmarad

Egy idő után sokan rájönnek, hogy a minta, amit követnek, újra és újra ugyanahhoz az eredményhez vezet. Ahogy arra is, hogy nem a szóban kimondott „örökké” számít – hiszen azt a legtöbbünk már többször, több embertől is hallotta –, hanem a tettek. Nem a pillanatnyi érzelemhullámok, mert azok pont olyan gyorsan elillannak, ahogyan jöttek, és nem is a rajongás vagy a gyűlölet, mert egyik sem ad tiszta képet.
Az érzelmek jönnek és mennek; van azonban valami, ami állandó, és ez a szeretet. Nem a vak rajongás, nem a vak gyűlölet, nem az elfogult önáltatás, és nem is a lenézés, hanem a tiszta szeretet. Végül csak az marad meg, amennyire tisztán szeretted a másik embert – nem a róla alkotott illúziódat, hanem őt magát, a személyét úgy, ahogy van.
Olyan ez, mint amikor hagymát kezdesz pucolni: sorra hántod le a rétegeket, míg végül hozzá nem jutsz a lényeghez. Ezek a rétegek az illúzióid, a magadnak mondott hazugságaid, a másik embertől hallott hazugságok (amiket csak azért hittél el, mert annyira vágytál valamire), az önzésed, amivel a saját képedre próbáltad formálni a párodat, az ő önzése, a buta játszmák, a tévedésed miatti düh, és a neheztelés, amit látszólag a másik ember iránt érzel, valójában azonban önmagad ellensége vagy vele.
Ezek azok a rétegek, amelyek múlandók és fölöslegesek. Ami pedig megmarad, az a tiszta szeretet. Az a szeretet, ami akkor is megvan, ha az utatoknak nem szabad tovább együtt folytatódnia. Akkor is megvan, ha ártottatok egymásnak, mert nem ismertétek fel, hogy egymás tanítói vagytok. És akkor is megvan, ha csak Te ismered ezt fel, mert a másik ember a pozitív vagy negatív illúzióinak hullámai között őrlődik.
Ahogy a hagymapucolás, úgy a hazugságaidtól való megszabadulás is könnyekkel járhat. Tükörbe nézni ugyanis fájdalmas dolog, ezért csak kevesen merik ezt megtenni. Aki viszont megteszi, az képes a múlt terheit értékes tapasztalatokká alakítani, és ez az egyik legnagyobb szívesség, amit egy ember önmagának tehet. Nemcsak azért, mert visszatér a jelen pillanatba, hanem azért is, mert a jövőben nem követi el újra ugyanazokat a hibákat.
Ha idáig eljutsz, akkor rájössz, hogy akit egykor annyira szerettél, az most sem az ellenséged. Nem jó vagy rossz – hiszen ezeket a címkéket csak mi magunk ragasztjuk rá mindenre és mindenkire –, hanem egyszerűen csak adta önmagát, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. A jóval örömet szerezett, a rosszal tanított Téged. Ha elmulasztod a leckét, akkor az élet újra feladja neked, de ha tanulsz belőle, akkor a rossznak is volt értelme, és nem is kell újra megismétlődnie.
Amint ezt felismered, képes vagy ténylegesen is lezárni a kapcsolatot, ha ez szükséges. Nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Nemcsak vele, hanem a saját illúzióiddal is. Mert rájössz, hogy csak annyit veszítettél, amennyit hazudtál magadnak. Visszatérsz a jelenbe. Lehetőséget adsz magadnak, és lehetőséget adsz annak is, akivel újra megpróbálod, ami eddig nem sikerült.
És már csak egyetlen szót szeretnél mondani annak, akit elengedsz: köszönöm. Semmi többet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A ráktúlélő férfi, aki nem volt hajlandó lemondani az életről

Sokszor bele sem gondolunk abba, hogy mennyi lehetőség áll rendelkezésünkre az életünkben. Természetesnek vesszük azt, amink van, és hajlamosak vagyunk olyan dolgok miatt panaszkodni, amelyeknek nincs sok jelentősége. Főleg akkor, amikor találkozunk egy olyan emberrel, akinek nem adatott meg ennyi lehetőség. Vagy azért, mert így született, vagy pedig azért, mert egy súlyos tragédia árnyékolta be az életét.
Cliff Devries-nek nagy tervei voltak. Tehetséges műugróként olimpiai részvételről álmodott, és keményen edzett is azért, hogy ez megvalósuljon. Életútja azonban egészen más irányba fordult, amikor 22 évesen agydaganatot diagnosztizáltak nála. A fiatalember teljesen összeomlott. Nemcsak az olimpiai álmát veszítette el, de kis híján az életét is.
Egy 13 órás műtét során sikeresen eltávolították agyából a tumort, azonban jobb oldalára lebénult. Feladhatta volna. Dönthetett volna úgy, hogy szobanövényként vegetálja végig egész hátralévő életét – és meg is értette volna mindenki, ha ez következik. De nem ez következett. Cliff nem érte be ennyivel. Nem volt hajlandó beletörődni a vereségbe, az álmai elvesztésébe, és egy olyan életbe, amiben nem talál örömöt.
A 22 évvel ezelőtt történt tragédia nem tudta megállítani. Továbbra is a szenvedélyének él, csak most már máshogy: műugrást tanít a Rochesteri Műszaki Egyetem diákjai számára, és amellett, hogy tanárként újabb és újabb sikereket ér el, még valami csodálatos dolgot művel. Egy évtizede már, hogy eldöntötte: nem szakít teljesen az aktív sporttal, hanem féloldali bénulása ellenére át akarja még élni azt az élményt, amit aktív sportolóként egész életére a szívébe zárt.
Azóta minden egyes évben a születésnapján megvalósítja a lehetetlent. Nehéz lenne szavakkal leírni azt, ahogy a jobb oldalára lebénult férfi felmászik a létrán, rálép az ugródeszkára, és azt csinálja, amit a legjobban szeret. Ez a rövid, de annál csodálatosabb videó többet mond bármennyi szónál.

Több szempontból is megragadó ez a néhány perces jelenet. Cliff-et 20 éves fia – aki maga is műugró – segíti fel a létrán, és ő az, aki ott ál mögötte, amikor a lába megbicsaklik. A medence szélén boldogan ugráló gyermek pedig Cliff 5 éves kislánya, aki az ugrás után elmondta, mennyire büszke az apukájára. Cliff pedig azt, hogy rendkívül hálás azért, hogy szerettei ilyen lelkesen és kitartóan támogatják az álmai megélésében. Idáig tud repíteni valakit az, ha hisznek benne.
(h/t: people)
Azért is csodálatos ez a jelenet, mert Cliff szembe mert menni a félelmeivel. Az ugródeszkán állva még egyet akart lépni előre, ám elvesztette az egyensúlyát, és kis híján leesett. Mégsem adta fel, nem hozatta le magát, hanem visszaállt, felkészült, és elrugaszkodott.
Az ugrása után arról is beszélt, hogy számos ijesztő kimenetel átfutott az agyán, de újra át akarta élni azt, amitől igazán érzi, hogy él – és ez sokkal fontosabb volt számára, mint a félelmei. Több mint két évtizede építi újra nulláról az életét, és nem hajlandó már megalkudni.
Mert lehet így is élni. Élni, nem csak létezni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Emberek a mérleg serpenyőjében – avagy hogyan fogadd el önmagadat és másokat olyannak, amilyenek

Mi lenne, ha az embereket is úgy mérnénk, ahogy a hentesboltban a húsokat? Kilóra. „700 grammot kérek, a 650 kevés, de a 800 már túl sok.”  Vagy fajtára. „Pulykamellet kértem, nem pedig egy marhafejet.”   Esetleg színre. „Ez a darab hús nekem túl sötét, fehérebb nincsen?”  Vajon mi lenne akkor, ha hentesáruként mérnénk az embereket? És mi van akkor, ha tényleg hentesáruként mérjük az embereket?
Sokszor észre sem vesszük, hogy így teszünk – de még azt sem mindig, ha velünk teszi ezt valaki. A kettőnek egyébként ugyanaz a gyökere: téves önértékelés. Egy tisztán tanult tulajdonság, amely látszólag arról szól, hogy hol a helyünk a párkapcsolatunkban, a családunkban, a munkahelyünkön, vagy a társadalomban. Látszólag. A valóság azonban ennél picit árnyaltabb.

Csak a fejedben van

Gondolhatja önmagát többnek valaki, aki nálad magasabban áll valamilyen ranglétrán, vagy több pénzt keres, mint Te, de ez még csak az ő gondolata. A Tiéddé akkor válik, ha átveszed tőle. A társadalomé pedig akkor, ha megfelelő mennyiségű kondicionálás eredményeként sikerül a többséggel elhitetni, hogy az egyik ember értékesebb, mint a másik. Nem egy-egy képességében értékesebb, nem is egy-egy ember számára értékesebb, hanem összességében értékesebb – a hentes mérlegre felpakolva.
Ezen már túlvagyunk. Az emberek többsége ezt már elhiszi. Ha Te is köztük vagy, akkor vagy lenézel bizonyos embereket, vagy egyeseknél kevesebbnek érzed magad. Könnyen lehet, hogy egyszerre mindkettő igaz. Alárendeled magadat a főnöködnek, az orvosnak, vagy a politikai vezetésnek, ugyanakkor lenézed a hajléktalant, okosabbnak hiszed magadat a párodnál, vagy a gyerekednél bölcsebbnek.
Pedig nincs olyan élőlény a Földön, akinél ne lennél jobb valamiben, és akitől egyúttal ne tudnál valamit tanulni. Nincs olyan élőlény, aki mindenben fölötted vagy mindenben alattad állna. Eleve a jó és a rossz, a fent és a lent is relatív fogalmak. Ahogy a bölcs mondás szól: „Dagály idején a hal eszi meg a hangyát; apály idején a hangya eszi meg a halat.” Előnyeink és hátrányaink csak adott körülmények között tudnak érvényesülni.
És ha már állatoknál tartunk, arra is érdemes rendszeresen emlékeztetnünk magunkat, hogy a magas lóról előbb-utóbb mindenki lekerül; van, aki lezuhan, és van, aki lemászik maga. Persze az is előfordul – nem is ritkán –, hogy valaki csak élete legvégén néz bele a tükörbe, és akkor döbben rá, hogy az egész életét elcseszte. Vagy azért, mert fölöslegesen alárendelte magát másoknak, vagy éppen ellenkezőleg: másokat eltaposva halmozta az anyagi javakat, és végül egyedül maradt. Elég szar lehet az utolsó órában ráébredni, hogy a halottaskocsi nem húz utánfutót. Azért van, aki felismeri ezt előbb is.
De mégis miért szükséges ehhez évek, évtizedek kemény tapasztalatainak sorozata? Hol billentünk ki az egyensúlyból? Miért nem megy az önelfogadás, és miért nem tudja a legtöbb ember a többieket sem elfogadni? Jó oka van ennek – nem is egy.

Versenyistállóba születtél

Kisbabaként még senkinek nem akartál megfelelni. Sírtál, ha éhes vagy fáradt voltál, mosolyogtál, ha tetszett valami, és nem zavart, ha épp meztelen fenékkel totyogtál mások előtt. Nem versenyeztél senkivel, és nem is szerettél volna boldog lenni, hanem egyszerűen csak az voltál. Nem minden egyes pillanatban, de jóval többször, mint most.
Néhány évvel később aztán már nem volt ilyen egyszerű az életed. Addigra már megismerkedtél az elvárás fogalmával, megtudtad, hogy nem mindig vagy jó mások szemében, megfigyelted, hogy a nagyok mit csinálnak egymással, és megtanultad azt is, hogy az őszinteség nem mindig kifizetődő.
Aztán belekerültél egy olyan oktatási rendszerbe, ahol már nemcsak távolról láttad a hentes mérlegét, hanem neked is fel kellett rá ülnöd, és ha könnyűnek találtattál, nem igazán érdekelt senkit az oka. Ha nem feleltél meg az abszolút skálán, büntetés járt érte, és nem kérdezte meg senki, hogy családi problémáid vannak-e éppen, szerelmes vagy, meghalt a kutyád, vagy hogy egyáltalán szeretnél-e jó lenni az adott területen. Felelj meg, különben bűnhődnöd kell.
Nemcsak az önértékelésedre volt hatással ez a rendszer, hanem arra is, hogy megtanulj sztenderd mércék szerint ítélkezni másokról, és egyre gyakrabban használd a mérleget. De jelentős szerepe van ebben a folyamatban a legtöbb szülőnek is. Azoknak, akik a saját elképzeléseiket egy az egyben, erőszakosan és a változtatás lehetősége nélkül ráerőltetik gyermekükre. Azoknak, akik elkezdik versenyeztetni a gyereküket, jobbnak, többnek gondolják a másikénál, vagy éppen alacsonyabb rendűnek hiszik azért, mert bizonyos dolgokban még nem tart ott, ahol „tartania kellene”. Mintha gyári futószalagról potyognánk ki, és a fejlődésünk is pontosan ütemezett lenne. Mintha mindenkinek ugyanabban kellene jónak lennie.
De a mérlegre pakolás kultúrája nemcsak az ilyen nyilvánvaló összehasonlítások során érvényesül, hanem ennél jóval rejtettebb formában is. Például akkor, amikor a szülő butaságnak tartja, amit a gyereke mond, vagy épp kerítőt játszik, és viccelődve megjegyzi, hogy „a Te gyereked talán lehet a háromévesem férj jelöltje.” És míg látszólag az első eset a nevelést szolgálja, a második pedig csupán ártatlan viccelődés, valójában mindkettő nagyfokú arrogancia. A gyermek alacsonyabb rendűnek képzelése. Azé a gyermeké, aki valójában sok dologban sokkal bölcsebb nála.
Az oktatási rendszeren és a szülői félrenevelésen kívül van az önértékelésünk elcsúszásának egy harmadik oka is: az evolúció. Az egymással való versenyzés teljesen természetes; nélküle ugyanis fejlődés sincsen, fejlődés nélkül pedig élet nincsen. Teljesen rendben van az, hogy szeretnénk jobbak lenni tegnapi önmagunknál, de még az is, hogy bizonyos dolgokban másoknál is, azonban fontos megértenünk azt, hogy ettől mi még nem leszünk versenytársunknál értékesebb élőlények. Van, amiben mi vagyunk a jobbak, és van, amiben ő. Erre akkor is érdemes emlékezned, amikor mások megpróbálják lenyomni az önbecsülésedet.
A kulcs az egyensúly. Nem a mérleggel mért egyenlőség, vagy annak hiánya, hanem a belső egyensúly, ami a világgal való egyensúlyhoz is vezet. A megvalósítása azonban nem véletlenül olyan nehéz.

Amikor a tükör a legkevésbé torzít

Az elfogadás hiányának tehát gyermekkorunkba visszavezethető gyökerei vannak, a következményeivel pedig általában akkor szoktunk szembesülni, amikor konfliktushelyzetbe kerülünk egymással. Minél erősebb az érzelmi kötődésünk a másik emberhez – vagy a konfliktus tárgyához –, annál élesebben kiütközik az, hogy milyen bénák is vagyunk az elfogadásban. És az is, hogy két ember mennyire különböző tud lenni. Ez az, amire a legtöbb gyereket nem készíti fel senki, és amikor kiderül, akkor nem tud vele mit kezdeni – egyrészt felkészületlensége miatt, másrészt pedig azért, mert a konfliktus kellős közepén az érzelmei dominálnak.
Persze elég nehéz elfogadást gyakorolni egy heves veszekedés közepén. Békéről sem akkor szónokolsz, amikor éppen lőnek rád, mert az ösztönös önvédelemi mechanizmusod ilyenkor simán elnyomja a magasztos eszméket, amikben hiszel. Ettől még nem vagy rossz ember, hanem egyszerűen csak ember. Örülj neki, hogy vannak érzéseid, különben pszichopata lennél.
Az elfogadást tehát nem egy érzelmi vihar közepén érdemes elkezdened gyakorolni, hanem akkor, amikor használni is tudod az agyadat. Az egyik legjobb módja ennek a játék. Az az állapot, amikor egyébként sem veszed annyira komolyan az életet, mert kicsit visszatérsz ahhoz a belső gyermekhez, akit hajlamos vagy a hétköznapi rohanásban eltemetni. Ahhoz a belső gyermekhez, aki nem ítélkezik, nem aláz meg másokat, és nem is alázkodik meg, hanem egyszerűen csak megéli a pillanatot olyannak, amilyen.
Nemrég pont egy ilyen élményben volt részem. A Business Coach Kft. coaching képzésének résztvevőjeként kíváncsian vártam, hogy az önismereti témakör mit ad majd nekem. Sok éve foglalkozom önismerettel, de ezúttal meglepődtem. Leginkább azon, hogy mennyi mindent ki lehet hozni egy egyszerű személyiségtesztből – olyanból, amelynek megkérdőjelezhetően hiteles változataiba nap mint nap belefuthatsz az interneten.
Könnyű ugyanis néhány kérdés alapján egy személyiségképet felállítanod magadról, vagy akár másokról is, de egészen más a helyzet, amikor egy megdöbbentően tiszta tükörbe nézel bele játékos formában. Ez a tükör éppen attól tiszta, hogy a játék célja nem a verseny, hanem a különbözőségeink felismerése. Amikor nincs tét, nincsen görcsölés sem, és ilyenkor tudjuk igazán megérteni, hogy egyik személyiségtípus sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem egyszerűen csak más.
Mindezt nevetve is meg lehet tanulni. Konfliktusok nélkül, egymást segítve, a saját erősségeinkre építve, és gyengeségeinket felismerve. Nekem hatalmas élmény volt egyszerre látni szinte mindegyik személyiségtípust olyannak, amilyen. Nem olyannak, amilyennek sokszor szeretnénk látni, nem is olyannak, amilyenné gyakran szeretnénk formálni, hanem tisztán önmagának. És mindezt úgy, hogy senki nem sérült, és konfliktusok helyett csak jókedv és felismerések érkeztek.
Ha egészségről van szó, én a megelőzés híve vagyok – és igaz ez a lelki egészségünkre is. Egy konfliktus megoldásának leghatékonyabb módja az, ha nem is hagyjuk kialakulni. Ha békére vágysz, békére készülj, ne háborúra. Békére, ami a belső egyensúlyodból táplálkozik. Aki ugyanis önmagával rendben van, az másokat sem cseszeget, és az sem érinti meg kicsit sem, ha vannak, akik megpróbálják őt lenézni. Tudja, hogy nem általuk válik értékessé, hanem önmagában az, és fölösleges csatákba nem bocsátkozik.
Az ítélkezés az egyik leggyorsabb és legkönnyebb módja egy kapcsolat tönkretételének – és a saját életünk megnehezítésének is. Amikor ítélkezéssel találkozol – akár más valaki, akár Te magad veszed elő a mérleget –, akkor érdemes emlékeztetned magadat arra, hogy aki más, az nem jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak más.
Nagy köszönet a Business Coach Kft. nagyszerű szakembereinek, akik az értékteremtést egy éltre szóló élménnyel kötötték össze. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.