Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Mindennapi Motiváció – Akire az idő nem hat

Vannak olyan emberek, akik folyton panaszkodnak. Túl öregnek, túl gyengének, vagy túl szerencsétlennek tartják magukat ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat. Másokat okolnak a saját kudarcaikért, a körülményeikre fogják, ha elbuknak, és az a lehetőség eszükbe sem jut, hogy esetleg nekik is lehet valami szerepük abban, amik látszólag csak úgy megtörténnek velük.
Persze érveket felhozni az egy helyben ülés mellett könnyebb szokott lenni, mint felállni és elindulni valamerre. Kifogásokat bárki tud gyártan, és az emberek többsége meg is teszi.
Ezek a kifogások általában egész jól hangzanak, és sokszor még hihetőnek is tűnnek – egészen addig, míg nem jön valaki, akit nem érdekel, hogy kinek mi a véleménye, és a lehetetlennek tartott dolgot simán megvalósítja.
Ilyen ember Robert Marchand is. A francia úriember kerékpárosként került be nemrég a Guinness Rekordok Könyvébe. 105 évesen. Igen, jól olvastad: elmúlt száz éves, és még versenyszerűen bringázik. Mert jól esik neki. És mert megteheti, ugyanis élete során nem tette tönkre az egyetlen lehetséges lakhelyét, a saját testét.
Pedig nem volt unalmas élete. Mindkét világháborút megélte és túlélte, a másodikban még harcolt és hadifogságba is esett. Első szakmája szerint tűzoltó volt, majd a háború után Franciaországot elhagyva Venezuelába költözött, ahol teherautót vezetett és cukornád ültetvényeken dolgozott. Volt aztán Kanadában favágó, majd hazájába visszatérve kertész és borász is.
A bringázást még gyerekként kezdte el, ám edzője azt mondta neki, hogy mivel túl alacsony növésű, soha semmilyen eredményt nem fog elérni benne. Nagyot tévedett. Robert Marchand ugyanis lelkesen hajtotta a pedálokat, és nem is ment neki rosszul. 30-as éveiben mégis abbahagyta a bringázást, mert a munkával már nem tudta összeegyeztetni azt.
Teltek az évek, és a fiatalemberből középkorú, majd idősödő férfi lett. Aztán 67 évesen gondolt egyet, és újra elkezdett bringázni. Abban az életkorban, amiben sokan már a halálra készülnek, vagy nem is élnek. Robert azonban nem tekintette az életkort mérvadó tényezőnek.
Olyannyira nem volt fontos számára, hogy hány éves, és hogy embertársainak többsége annyi idősen milyen állapotban van, hogy 81 évesen elbringázott Párizsból Moszkvába, 89 évesen egy 600km-es kerékpárversenyt 36 óra alatt teljesített, 101 évesen pedig korosztályos világrekordot állított fel, amikor 1 óra alatt 25km-t tekert le.
De nem elégedett meg ennyivel: 103 évesen megjavította saját világrekordját, majd 105 évesen szintén megközelítette azt, és csak azért nem sikerült újra a világrekord, mert nem látta a jelzést, hogy már csak 10 perce van hátra, így későn kezdett el hajrázni. Sebaj, majd legközelebb, még csak 105 éves.

(h/t: thesun)
Vannak, akik a körülményeiken való siránkozásra pazarolják az energiájukat. Mások megspórolják ezt maguknak, és arra fordítják minden idejüket és figyelmüket, hogy valami nagyszerű dolgot valósítsanak meg. Mindenki kiválasztja magának a két út egyikét, és döntésének következményei alól nem menti fel az sem, ha a döntése nem tudatosan született meg. A kényelmes mocsár attól még kényelmes mocsár marad.
Persze Robert Marchand-nak mások szenvedésével nincsen feladata; ő egyszerűen csak teljes lelkesedéssel azt csinálja, amit szeret. Minden egyes nap. Mert lehet így is élni.
Nagy köszönet Istvánnak, hogy figyelmembe ajánlotta ennek a nagyszerű embernek a történetét. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Minél közelebb jössz, annál jobban meg fogsz égni – A nárcisztikus személyiségzavar jelei és veszélyei

Vannak olyan emberek, akik másoknál többet érnek. Legalábbis ezt hiszik magukról, és ebben a hitben élik le az egész életüket. Ez vezeti őket a cselekedeteikben, erre épülnek az emberi kapcsolataik, és ez határozza meg azt is, hogy életük során éppen milyen úton haladnak. Az ő iránytűjük ugyanis nem a bölcsesség és a tapasztalat, hanem az ego.
Nem olyan bonyolult felismerni az ilyen embereket, mégis sokakat csúnyán megvezetnek. Ennek pedig az az oka, hogy az emberek jelentős részének sem az emberismeret, sem az önismeret nem az erőssége. Érdemes tehát megnéznünk, hogy melyek azok a legfontosabb tulajdonságok, amik árulkodó jelei annak, hogy egy nárcisztikus emberrel van dolgod.

Ugye, milyen jó vagyok?

Az első fontos dolog, amit egy nárcisztikus emberről érdemes tudnod, az az, hogy nagyon vágyik az elismerésre és a szeretetre. De hiszen mindenki vágyik erre – mondhatod most furcsán nézve, és ebben igazad is van. Mindenki vágyik a figyelemre, a megbecsülésre, a törődésre, de nem mindenki ugyanúgy.
Egy nárcisztikus ember számára a pozitív visszajelzés olyan, mint a levegő: kapkod utána, ha épp nincsen. Szinte kierőszakolja a dicséretet, ha az nem jön magától. Abban a pillanatban, hogy nem érzi eléggé a saját csillogását, elkezdi ő maga fényezni a saját ego-ját. Olyan embereket igyekszik maga köré gyűjteni, akik megelőzik ebben, és folyamatosan biztosítják imádatukról és tiszteletükről.
Miért teszi mindezt? Azért, mert kompenzál. Gyermekkorában olyan lelki sérülések érték, amiket felnőttként sem tudott feldolgozni: nem kapott elég szeretetet és figyelmet, ezért folyamatosan éhes ezekre, és jóllakatni nem lehet. Nem azért, mert nincs, aki tudna neki adni tiszta szeretetet (hiszen sokan képesek erre, és próbálkoznak is vele), hanem azért, mert a nárcisztikus ember önmagát nem szereti.
Szeretné azt mutatni, hogy igen, de belül mélyen érzi azt az óriási űrt, ami a lelkében tátong. Azt az űrt, amit csak saját maga tudna kitölteni – mások csak segíteni tudnak ebben –, de ahhoz fel kellene ezt ismernie, és akarnia kellene a változást.
Sokszor azonban már a felismerés sem valósul meg, az akarat pedig szinte minden esetben hiányzik.

Ki vagy te hozzám képest?

A nárcisztikus ember következő jellemzője az előző pontban említettek egyenes következménye: mivel mérhetetlenül vágyik az elismerésre, ezért folyamatosan másokhoz hasonlítgatja önmagát – méghozzá úgy, hogy minden esetben ő kerüljön ki győztesen. Másokat lenéz, önmagát túlértékeli. Ez látszik a felszínen, ám belső, mélyen gyökerező bizonytalanságát és szeretethiányát nem tudja teljesen eltüntetni, mert ezek időről időre feltörnek a mélyből. Így hát ezeket a hiányosságait újabb és újabb győzelmekkel igyekszik mások és önmaga elől is takargatni.
Olyan ez, mint a drog: folyamatosan növelni kell az adagot. A békeidőben kapott elismerés hamar kevéssé válik számára, ezért olyan csatákba megy bele, amelyekben saját értékességét bizonygathatja.
Egyre keményebb és egyre értelmetlenebb csatákba, amelyeknek egyetlen célja van: az ego diadala.

Magányos harcos vagyok

Egy nárcisztikus embernek nincsenek valódi szövetségesei. Alattvalói vannak, akik kiszolgálják, és ellenségei, akik akadályozzák. Az első csoportba minél több embert igyekszik becsalogatni, a második csoportban pedig egyre több embert vél felfedezni. Ez utóbbinak részben az előző pontban említett drog-hatás az oka, részben pedig az, hogy viselkedésével valóban egyre több ellenséget szerez.
Az ilyen ember hiszi, hogy nagy célokra született a Földre, amiket csak ő tud megvalósítani. Ez önmagában még teljesen rendben is lenne, hiszen mindannyiunknak fontos az ittléte, ám a nárcisztikus ember mások fontosságát megkérdőjelezi. Ő egy személyben a nagy cél megvalósítója, a többiek pedig azért születtek, hogy őt szolgálják.
Sajnáltatja magát az őt ért támadásokért, szent küldetésének tekinti, hogy harcba szálljon a másképp gondolkodókkal, és kivont karddal, Jeanne D’Arc-ként vonul a csatákba, amelyeket legtöbbször ő maga generál.

Mondd csak, úgysem érdekel

A következő tulajdonságról elmondható, hogy sokakra jellemző, ám ettől még nem lesz valaki nárcisztikus – azonban aki nárcisztikus, abban egész biztosan megtalálod: másokra nem hallgat, önmagán nem változtat. Felszínesen persze mondhatja, hogy igazad van, meg hogy milyen tulajdonságain szeretne változtatni, de valójában esze ágában sincs ezt megtenni.
Mondhatná azt is, hogy a véleményeddel kitörölheted a seggedet, de amíg figyelmet és törődést kap tőled, vagy bármi más szempontból hasznos vagy számára, addig nem tesz ilyet. Addig vagy megmagyarázza, hogy miért nem változtat, vagy bólogat az észrevételeden, de a végeredmény szempontjából teljesen mindegy: a tettek szintjére ugyanis soha nem jut el.
Ami számára fontos, az megvalósul, amit csak mások látnak fontosnak, az maradjon az ő bajuk.

Megmondom, mit gondolj

A nárcisztikus ember általában kiváló manipulátor. Nagyon ügyesen hat mások érzéseire, hamar képes szimpátiát kiváltani az emberekből, és gyorsan talál magyarázatot saját negatív tulajdonságaira vagy tetteire. Sokakat képes meggyőzni arról, hogy szándékai tiszták, jelleme feddhetetlen, és ha bármilyen rosszat hallottál róla, akkor az vagy csak tévedés lehet, vagy a személye elleni igazságtalan, összehangolt támadás része.
Ha pedig úgy alakul, hogy veled kerül konfliktusba, mert felismerted, hogy az ego-jával elnyom Téged, akkor egy egyszerű szerepcserét alkalmazva támad vissza. Te válsz a gonosz elnyomóvá, ő pedig a szerencsétlen áldozat. Mindent megtesz azért, hogy hasson a lelkiismeretedre, és azokkal az erkölcsi vagy jogi szabályokkal dobálózik, amiket ő maga nem tart tiszteletben.
Az ilyen ember gyakran felhasználja a veled kapcsolatos információit – amelyeket vagy Te magad osztottál meg vele korábban, vagy másoktól szedte össze –, és megpróbál elbizonytalanítani az igazadban. Ez akár odáig is fajulhat, hogy ha egy ügyes manipulátor egy lelkileg sérülékenyebb áldozattal kerül össze, akkor azt is képes elhitetni vele, hogy megbolondult, és ő szorul kezelésre.
Vagy legyél jó szolga, vagy ellenség válik belőled.

Már nem vagy hasznomra

Egy nárcisztikus ember számára olyan vagy, mint a puding: egyszer lejár a szavatossági időd. Amint ez bekövetkezett – vagyis onnantól kezdve, hogy úgy ítéli meg, már nem vagy számára hasznos –, két kategóriájának valamelyikébe dob be Téged.
Ha az első kategóriába kerülsz, akkor nemcsak hasznos nem vagy már számára, de fontos sem, és egész egyszerűen leszar a továbbiakban. Ekkor jársz jobban. Ebben az esetben ugyanis az elvesztésén kívül más károd nem származik a döntéséből, és ha elég bölcs vagy, akkor idővel felismered, hogy valójában ez nem is veszteség számodra.
Ha a második kategóriába kerülsz, akkor megszívtad. Itt ugyanis azok vannak, akik ugyan haszontalanná váltak számára, de fontosak – méghozzá azért, mert tovább növelheti az ego-ját a feláldozásukkal. Ha ide kerültél, ellenség vagy. Függetlenül attól, hogy mióta ismeritek egymást, vagy milyen jó volt korábban a kapcsolatotok, a célja már az, hogy kicsináljon Téged. Módszeresen és hatékonyan.
Hiszi, hogy Te vagy az, aki megbocsáthatatlanul megsértette az önbecsülését, hiszi, hogy bűnös vagy, mert szembementél az Igazsággal (ami valójában csak a saját igazsága, de igyekszik az egész világegyetemre kiterjeszteni), és hiszi, hogy ezért neked felelned kell.
Te vagy a vádlott, ő pedig a bíró, aki igazságról szónokol, miközben a gyűlölet zászlaját lobogtatja.
Ha eddigi életed során már találkoztál nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő emberrel, vagy olyannal, akit a nárcizmus enyhébb formája jellemez, akkor a fenti jellemzők olvasásakor jó eséllyel beléd hasított a felismerés. Ha pedig nemcsak távoli szemlélőként figyelted az ilyen embert, hanem áldozatává is váltál, akkor sem érdemes elkeseredned, de még dühösnek sem kell lenned, mert egyik sem vezet előre.
Az vezet előre, ha tanulsz belőle. Ha nem hagyod kárba veszni a tapasztalataidat, hanem teszel érte, hogy ne legyél többé áldozat. Mert másokat megváltoztatni nem tudsz, de az kizárólag rajtad múlik, hogy kit engedsz be az életedbe.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A fiú és a beteg kiskutya – egy történet szeretetről és elfogadásról

Sokan érezik túl kevésnek magukat. Kiemelik a saját hiányosságaikat, görcsölnek azon, amit önmagukban rossznak látnak, és elkeseredetten beletörődnek abba, hogy másoknál kevesebbet érnek. Pedig könnyen lehet, hogy ez egyáltalán nem igaz. Erről szól az a megható történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egyszer egy állatkereskedő kutyájának kölykei születtek, így hát ki is tett egy táblát a boltja bejáratához „Eladó kiskutyák” felirattal. Hamarosan egy kisfiú tért be hozzá, és így szólt: „Jó napot kívánok! Mennyiért adja a kiskutyákat?”
„15 és 20 ezer forint között van az áruk.” – felelte a kereskedő.
A kisfiú előkotorta a zsebéből az összes pénzét, majd a boltos felé fordult: „Van majdnem ezer forintom, megnézhetem a kutyákat?”
Az állatkereskedő elmosolyodott, majd füttyentett egyet. Liza, az anyakutya máris szaladt felé a kennelből, nyomában öt apró szőrgomolyaggal. A kisfiúnak egyből feltűnt, hogy az egyik kölyökkutya jóval lemaradt a többiektől, ezért meg is kérdezte a boltostól, hogy mi van vele.
„Az állatorvos megvizsgálta, és kiderült, hogy a csípőjével van gond. Soha nem fog tudni úgy szaladni, mint a társai.” – felelte a boltos.
A kisfiú csillogó szemekkel így szólt, miközben a kiskutyát simogatta: „Őt szeretném megvásárolni!”
„Á, ne akard megvásárolni.” – mondta a boltos kissé leereszkedő hangvétellel – „Ha tényleg ő kell neked, odaadom ingyen.”
A kisfiú egyenesen a férfi szemébe nézett, és határozottan ezt mondta neki: „Nem akarom, hogy ingyen odaadja nekem ezt a kutyust. Ő pontosan ugyanolyan értékes, mint a társai, egy picivel sem kevesebb náluk. Kifizetem a teljes árat. Most odaadok annyit, ami van nálam, és minden hónapban fizetek 200 forintot, amíg nem törlesztettem.”
„Nem érdemes pénzt adnod érte.” – ellenkezett a boltos – „Soha nem fog tudni úgy szaladni és ugrálni veled, mint a társai.”
A kisfiú ekkor váratlanul felhúzta a nadrágja szárát, és megmutatta összeroncsolódott bal lábát, amit egy fémszerkezet tartott össze.
„Én sem futok túl jól. Ennek a kutyusnak olyan társra van szüksége, aki megérti őt, és olyannak szereti, amilyen.”
*****
A gyermeki bölcsesség gyakran tör utat magának. Ez a kisfiú felismerte, vagy talán még ösztönösen tudja, hogy mi a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk másoktól, és amit mi magunk is adhatunk másoknak. Ez az ajándék a feltétel nélküli szeretet. Egy olyan ajándék, ami semmi mással nem pótolható.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Hol vannak a női hősök?

Körbenézek, és kishitű, visszahúzódó, beletörődő nőket látok. Olyan nőket, akiket alulértékelnek, és akik alulértékelik magukat. Olyan nőket, akik elhitték, hogy élet és élet között értékbeli különbség tehető, és pont az övék ér kevesebbet. Ilyen nőket látok, és nem csak egyet-egyet, hanem rengeteget.
Nem feminista propaganda következik (sok „izmussal” találkoztam már, de egyikbe sem fértem bele), hanem néhány kérdés, ami talán elgondolkodtatja azt, aki hajlandó gondolkodni. A többiekről úgyis lepereg.

Mennyit érsz, mint ember?

Kezdjük azzal, hogy vajon mi is az emberi élet mérőszáma? Mitől számít valaki értékesebbnek, míg másvalaki mitől lesz selejt? A fizikai erő határozza ezt meg? Vagy az, hogy kinek mennyi pénz áll rendelkezésére? Talán a státusza foglalja magában emberi értékének mérőszámát? Esetleg a neme?
Azért tartom fontosnak tisztázni ezt, mert társadalmi jelenséggé vált egymás mérlegre tétele. Ő gazdag, ezért fontosabb, mint az, akinek nincs pénze. Ő vezérigazgató, ezért többet ér az élete, mint a takarítóé. Ő férfi, ezért az akarata jobban érvényesülhet, mint a nőé. Érdekes módon azonban attól még senki nem vált jobb emberré, hogy több pénze lett, attól még senkit nem kezdtek el jobban szeretni a gyermekei, mert magasabb munkahelyi pozícióba lépett, és attól még senki nem hozott bölcsebb döntéseket, hogy nőből férfivá operáltatta magát. De még attól sem, ha egyszerűen csak férfinak született.
Valami tehát sántít ezzel az általánosan elterjedt értékítélettel. Nem biztos, hogy olyan értékes, mint amennyire beépült a kultúránkba. Persze lehet azon vitatkozni, hogy tényleg ekkora gond van-e, de én azt mondom, hogy amíg vannak olyan emberek, akik istent játszanak, és vannak olyanok, akik az ilyeneknek alárendelik magukat, addig nem lehet elbagatellizálni a helyzetet.
Amíg vannak olyan nők, akiket ver a férjük, amíg vannak olyan „otthonülő” anyukák, akik a férfiak jelentős része szerint csak lébecolnak, amíg vannak olyan pozíciók, amelyekre nők hiába jelentkeznének, és amíg csak azért mondanak le az álmaikról annyian, mert úgy érzik, hogy nőként a gyermekükért, a férjükért, a családjukért fel kell áldozniuk magukat, addig baj van.
Addig érdemes feltárni az okokat, és megoldást keresni rájuk.

Édes mázzal bevont kulturális méreg

A nők elnyomása ma már a legtöbb kultúrában nem olyan mértékű, és nem is olyan nyíltan zajlik, mint néhány évszázaddal ezelőtt. Ma már nincs szükség szüfrazsettekre, hiszen elvileg a nők számára is minden jog és minden lehetőség adott. Elvileg. A gyakorlat azonban az, hogy gyermekkorunktól kezdve intravénásan kapjuk azokat a kulturális mérgeket, amelyek társadalmi és párkapcsolaton belüli egyenlőtlenségekhez, ezek következményeként pedig fizikai vagy lelki agresszióhoz vezetnek.
Rengeteg felnőtt elégszik meg egy „de szép vagy” dicsérettel, amikor találkozik egy ismeretlen kislánnyal, de vajon közülük hányan gondolnak bele abba, hogy ezzel milyen üzenetet adnak át neki, és mit cipel majd egész felnőttkorában magával? Azzal, hogy a „mit szeretsz csinálni”, „mik az álmaid”, „milyen könyvet olvasol éppen” kérdések általában elmaradnak, és csak a külső szépség marad a fókuszban, a belső értékek fontossága, és egyáltalán a létjogosultsága megkérdőjelezhetővé válik. Nemcsak a férfiak, de maguk a nők számára is. Ez tartja fenn a szépségipart, a nőket szexuális segédeszközökké degradáló magazinokat és TV-műsorokat, és sok esetben az elnyomó kapcsolatokat.
És vajon hol vannak a meséinkben a női hősök, akik megvalósítják az álmaikat? Miért van az, hogy szinte mindig a fiú válik sikeressé, menti meg a lányt, vagy fogalmaz meg bölcs gondolatokat? Miért kell várniuk egy hősre a csipkerózsikáknak és a hamupipőkéknek; miért nem lehetnek hősök ők maguk? Miért mindig a legkisebb királyfi próbál szerencsét, vagy győzi le a sárkányt, miért nem a királylány (vagy a parasztlány) teszi meg ezt? Lehet, hogy eleve gyenge pontja ez a kultúránknak, de az is lehet, hogy meséink születésekor a nemek szerepe még szimbolikus volt bennük, és időközben torzult el az üzenet.
Aztán mi a helyzet a vicces beszólásokkal, amik egy nő értelmi képességeit kérdőjelezik meg? Miért ne lehetnének női űrmérnökök (vannak a kollégáim között), miért ne tudna egy nő ügyesen vezetni (ismerek olyat, aki a férfiak többségénél jobban vezet), vagy miért lenne a női logika paradoxon attól még, hogy nekünk, férfiaknak máshogy jár az agyunk?
Társadalmilag elfogadott minták ezek. Napi szinten adagolt mérgek.

Rőzsét hordasz a saját máglyádra?

Könnyű lenne azt mondani, hogy az elnyomó férfiak felelőssége mindez. Ha nő lennék, máris lenne kire mutogatnom, így férfiként pedig az önreflexió magasztos palástjába burkolózhatnék. De nem gondolom, hogy az elnyomás egyoldalú lenne; a férfiak szerepe kétségtelen benne, azonban maguk a nők is hozzájárulnak saját helyzetük konzerválásához.
Nincs elnyomó elnyomott nélkül. Nincs megalázó megalázkodó nélkül. Nincs élősködő kiszolgáló nélkül. Ezek szerepek. Nagyon sok esetben önként vállalt szerepek. A kultúra, a neveltetés, a korábbi lelki sérülések által támogatott, mégis önként vállalt szerepek. Olyan szerepek, amelyeket azok játszanak, akik nem hisznek benne, hogy máshogy is játszhatnának. Akik tényleg kevésnek képzelik magukat az álmaik megvalósításához, akik tényleg hülyének gondolják magukat a matekhoz vagy a vezetéshez, és akik tényleg elhiszik, hogy önállóan képtelenek megállni a lábukon.
Egyre kevesebb az ilyen nő, de még mindig nagyon sokan vannak. Még mindig rengetegen hordják a rőzsét a saját máglyájukra.

A valódi hősök

De nem csak áldozatokat látok, amikor körbe nézek. Nem igaz, hogy nincsenek hősnők közöttünk. Nem igaz, hogy mindenki a megmentő hercegre vár, miközben elillan az élete. Csak tudod, a valódi hősökre most még kevesebb figyelem jut, és kevesebb elismerést is kapnak. Pedig ők is itt vannak.
Itt vannak azok a nők, akik édesanyaként egy új élet megszületését teszik lehetővé, majd otthon, a rivaldafénytől távol, erejükön felül, sokszor segítség híján teljesen egyedül próbálják ezt a kis életet segíteni az útján. Ők a meséken túlmutató valódi hősök. És itt vannak azok a nők is, akik nem érzik magukat alkalmasnak az anyaságra, és a társadalmi nyomással dacolva nem is válnak anyává kötelességből. Ők is hősök, mert nem teszik tönkre sem a saját életüket, sem a gyermekükét.
Itt vannak azok a nők is, akik csodálatos ügyekért harcolnak: bántalmazott társaiknak segítenek, állatokat mentenek, vagy éppen pici gyermekek fizikailag és lelkileg is egészséges felnőttekké válásában közreműködnek. Ők is valódi hősök, akik a férfi segítőknél általában jóval többen vannak.
Itt vannak azok a nők is, akik elindultak, hogy megvalósítsák az álmaikat. Karriert építenek, saját vállalkozást indítanak, szembemennek a társadalmi előítéletekkel és szokásokkal, érvényesítik az akaratukat, komoly szaktekintéllyé válnak, vagy éppen a reflektorfénytől távol azt csinálják, amit igazán szeretnek.
És itt vannak azok a nők is, akik a férfiak jelentős részével ellentétben nem dugják a fejüket a homokba, hanem megpróbálnak megmenteni egy kapcsolatot, ha az haldokolni látszik. Ha kell, akkor egyedül, de tesznek a változásért. Nem véletlenül vannak többségben a nők az olvasóim között és a tanácsadásaimon is. Ők az érzékenyebbek. Ők az elszántabbak. És bizony ebben ők az erősebbek.
Vannak köztünk női hősök. Sokkal többen, mint ahányan felismerték ezt magukról.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A 91 éves nagyi, aki szebbé teszi a világot

Sokan mondják, hogy mocskos világban élünk. Erőszak, környezetszennyezés, egymáson való keresztülgázolás, és a mindez iránti általános közöny jellemzi szerintük a társadalmunkat, és könnyű lenne azt mondani, hogy igazuk van. Túl könnyű lenne. Panaszkodni ugyanis nagyon jól tudunk, csak míg azt tesszük, elvesszük magunktól a változtatás lehetőségét. Amíg csak nézzük, hogy mi nem jó, de nem teszünk semmit azért, hogy jó legyen, addig hajtjuk magunk alatt a mókuskereket. Addig csak áldozatok vagyunk, és pontosan azt kapjuk, amit megérdemlünk.
Persze változtatni nem mindig könnyű, és általában nem is megy gyorsan. Ráadásul rengeteg energiára és fiatalos lendületre van hozzá szükség, amiről sokan talán már lecsúsztak végleg. Talán már Te is úgy érzed, túl késő, hogy változtass az életeden, hogy megvalósítsd az álmaidat, hogy szebbé tedd a környezetedet, ezért inkább nem is próbálkozol már többet. De az is lehet, hogy mindez csak a fejedben élő üres kifogás.
Vannak ugyanis olyan emberek, akik nem ismerik sem a „túl késő”, sem a „lehetetlen” fogalmát. Egyszerűen csak csinálják, amit szeretnek, és csodálatos dolgokat valósítanak meg. Ilyen ember Anežka Kašpárková is. A hölgy a Csehország keleti részén fekvő Louka nevű falucskában él, és szabadidejének nagy részét azzal tölti, hogy a falu épületeire gyönyörű népi motívumokat fest. Mindezt 91 évesen.
Anežka korábban mezőgazdasági munkásként dolgozott, 30 évvel ezelőtt ment nyugdíjba, és egy falubéli hölgytől tanult meg népi mintákat festeni. Azóta szenvedéllyel varázsolja egyre szebbé a környezetét, láthatóan nem törődve az életkorával, vagy bármilyen más körülménnyel. Egyszerűen csak csinálja, mert jól érzi magát így.
Részletesen kidolgozott motívumaival a falu kápolnáját is feldíszíti minden egyes évben, és amikor szükséges, létrára vagy állványra is simán felmászik.
Ő így járul hozzá a környezete szebbé tételéhez – ahogy saját életének szebbé tételéhez is, mert a kettő között mindig összefüggés van. És tudod, mi a legszebb az egészben? Az, hogy neki is ugyanannyi energiája van, mint bárki másnak, csak amit sokan kesergésre, önmarcangolásra és másokkal való fölösleges csaták vívására pazarolnak, azt ő kreatív munkára használja. Így születnek a valódi csodák.
Ha szeretnéd jobban érezni magadat a bőrödben, és szeretnél egy szebb világot magad körül tudni, akkor emlékeztesd magad gyakran erre a 91 éves nénire, aki minden egyes nap valósággá formálja az álmait.
Mert valójában ennyi a nagy „titok”: szeretettel és lelkesedéssel mindennap valami apró jót tenni. Egy vonás… és még egy… és még egy…
Kinek mi van a lelkében, azt adja magából – és olyanná formálja a világot.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Ez nem szeretet. Ez birtoklási vágy.

„Biztos vagyok abban, hogy szeret… de akkor miért bánik így velem?” – írta egy nagyon kedves régi olvasóm, miután elmesélte, mi történt vele. Én pedig elgondolkodtam. Nem is magán a jelenségen, nem is azon, hogy az az ember valóban szereti-e őt – mert számomra a válasz egyértelmű –, hanem azon, hogy vajon hányan esnek bele ebbe a csapdába, hányan ragadnak bele évekig, vagy akár évtizedekig, és hányan halnak bele lelkileg – vagy akár testileg is.
Felnőtt, érett, tapasztalt emberek, akik nem könyvből tanulták az életet. Olyanok, akik átéltek már több párkapcsolati kudarcot, hittek már és csalódtak is emberekben, és egészséges értékrendjüknek köszönhetően pontosan tudják, hogy mi a helyes számukra, és mi az, ami káros.
Mégis meg lehet vezetni őket. Mégis elfogadják a szeretet üvegcséjében feléjük nyújtott mérget, és ki is isszák azt fenékig. De nem azért, mert hülyék. Nem azért, mert nem tanulnak semmiből, mert ez nem igaz. Egész egyszerűen arról van szó, hogy egy nagyon ügyes játék résztvevőivé váltak – egy olyan játéké, amelynek nem ismerik a játékszabályait. Mert ha ismernék, eleve be sem szálltak volna.
De mi is történt a kedves olvasómmal – és annyi más emberrel is, akik semmi másra nem vágyakoznak, csak arra, hogy szeresse őket valaki?

Romantikus regénybe csomagolt tragédia

Meglátod. Tetszik, mert vonzó, és mert életet sugároz a tekintete. Erőt. Hitet. Lelkesedést. Mindazt, ami belőled elveszni látszott annyi csalódás után. De ő benne mindez megvan, és a szikráját egyetlen pillanat alatt belőled is előhozza. Meglepődsz. Ilyen is van? Mégis maradt még benned élet? Mégis lehetsz boldog Te is? Felcsillan a remény a szemedben.
Egymásra néztek, és egyből valami átkattan. Vonzalom. Vagy valami több. Lehet, hogy ez valami sokkal több annál? Beszélgetni kezdtek, elvarázsol és figyelmes veled. Találkozgattok. Gondoskodó, törődő, lesi azt, hogy mit szeretnél, és meg is tudja adni neked azt. Ez már sokkal több egy kalandnál. Ez szerelem. Kivirágzol, és végre úgy érzed, hogy újra élsz. Vagy talán most először élsz igazán.
Aztán történik valami. Váratlanul elcsattan az első pofon – akár lelkileg, akár fizikailag is. Megdöbbensz. Megijedsz. Amikor pedig már nem először fordul ez elő, elkezdesz félni. Van, amikor még mindig megkapod azt a csodálatos törődést, figyelmet és szeretetet, amire annyira vágytál évekig, ám vannak sötét pillanatok. Aztán már sötét időszakok is.
Benne vagy, ezért nem látod a teljes képet. Csak azt érzed, hogy néha még mindig annyira szép ez a szerelem, máskor pedig kegyetlen és veszélyes. De mi történt útközben? Mitől változott meg a viselkedése annak, akivel ennyire jó volt eleinte? Hogyan tud egyszer ilyen vonzó és figyelmes lenni, máskor pedig kegyetlenül érzéseket gyilkolni? Hogyan tud egyszer kedveskedni és védeni, máskor pedig büntetni és ártani? Hogyan tud egyszer hidegen elküldeni a büdös francba, máskor pedig könyörögve a szerelmét bizonygatni?
És ami a legfontosabb kérdés: miért nem tudsz ezzel mit kezdeni?

A játékszabályok

Mielőtt a fenti kérdésre megtalálnánk a választ, érdemes picit jobban megismerned (és mindenekelőtt felismerned) azt a kegyetlen játékot, aminek a részese vagy. Érdemes letisztázni a játékszabályokat – ha már a játék elején ez nem történt meg, akkor legalább most, mielőtt a játék még jobban elfajul. Mert nem minden játék élvezetes, és van, amelyikbe bele is lehet halni.
A játékszabályok a következők – nyersen, mindenféle cukormáz nélkül tálalva.
1. A hibát magadban keresd.
Egy elnyomó kapcsolat alaptétele, hogy hibás csak egyetlen ember lehet: az elnyomott. Ha valami nem működik jól a kapcsolatban, azért egyedül Te felelsz, mert az elnyomód saját (vélt) erkölcsi felsőbbrendűségére hivatkozva megmagyarázza azt is, amihez semmi közöd nincsen.
Természetesen nagyon fontos az önreflexió, hiszen aki soha nem néz bele a jellemének tükrébe, az könnyen válik önmaga és a környezete pusztítójává, azonban az elnyomó kapcsolat sajátossága éppen az, hogy míg az elnyomó önreflexióra utasítja az elnyomottat, ő maga ezt soha nem teszi meg.
2. Tudd, hogy szeretve vagy.
Fogadd el most ezt az állítást így, zavaró magyartalansággal ideböffentve – pontosan úgy, ahogy elfogadod egy elnyomó kapcsolatban is, semmitmondó szavak formájában érkezve. Belül mélyen arról is érzed, hogy valami nagyon nincs rendben vele, de továbblépsz rajta, mert hinni szeretnél benne, hogy minden, amit kapsz, az őszinte.
És kapod is kellő rendszerességgel – ahol a rendszert nem az irántad táplált érzések határozzák meg, hanem az, hogy mikor kezd már nagyon fájni a szorítás, amit a nyakadon lévő két kéz végez. Hogy mikor kezdenél már kitörni, mert úgy érzed, megfulladsz, ha maradsz. De maradnod kell. Mert szeretve vagy, ne feledd.
3. Te itt nem nyerhetsz.
Az első két szabállyal ellentétben ezt már kimondott vagy írott formában ne keresd. Ez puszta tény, ami csak az elnyomó fejében létezik. Sehol máshol, csak ott, ám amint az elnyomott szerepét magadra vállalod, onnantól kezdve ezt a szabályt Te is magadénak tudhatod. Mert egy olyan kapcsolatban, ahol a másik célja az, hogy legyőzzön Téged, nyertes biztosan nem lehetsz.
Harcolhatsz ugyan, de azzal csak elmérgesíted a helyzetet, hiszen akkor már nem felelsz meg az elnyomódnak, aki mindent megtesz azért, hogy visszacsatold magadra a láncaidat (mert ezeket mindig Te csatolod magadra). Vagy beletörődhetsz a helyzetedbe, de akkor szép lassan elsorvadsz lelkileg, és gyakran vele együtt testileg is. Egy ilyen kapcsolatban nem nyerhetsz sem kisebb csatákat, sem magát a háborút. De tudod, ha már háborúról szól a dolog, akkor rossz helyen keresed a boldogságodat.
4. Bele fogsz halni
Ez az a szabály, amit pláne nem fogsz sűrűn hallani, legfeljebb csak a kapcsolat legvégén, ostoba fenyegetésként. Amíg azonban a kapcsolat tart, addig ez az utolsó szabály többnyire rejtve marad. Mert egyetlen elnyomó sem fogja figyelmeztetni az áldozatát, hogy szépen lassan elfogyasztja. Sokan közülük fel sem fogják, mit tesznek, de persze olyanok is vannak, akik teljesen tudatosan élősködnek. A végeredmény szempontjából azonban teljesen mindegy, hogy az elkövető tud-e róla, hogy mit tesz, vagy sem: az elnyomottat így is, úgy is bedarálja a kapcsolat.
Sokan azért még reménykednek jó darabig. Hátha ők majd megváltoztatják a párjukat, akit eddig senki nem tudott megváltoztatni. Hátha nekik majd sikerül megmenteniük egy elveszett lelket, aki egyébként tud szerethető is lenni. Persze, tud szerethető lenni, csak szeretni nem tud. Változni pedig az esetek többségében esze ágában sincsen.
Ezek voltak tehát a játékszabályok. Nézzük meg, hogy mégis miért játsszák annyian ezt a játékot.

Nem az érzelmek rabja vagy

Ami az elnyomót illeti, az ő motivációját könnyen megérted, ha megfigyeled a természetet. Vegyünk például egy kullancsot: áldozata véréből táplálkozik, és ha nem jut vérhez, akkor életképtelen. Ugyanígy az elnyomónak is szüksége van elnyomottra, mert ahhoz túl gyenge, hogy önállóan érvényesülni tudjon, ahhoz pedig főleg, hogy esetleg még valaki mást is segítsen ebben. Úgyhogy marad az élősködő létformában, és ahogy a kullancsot sem érdekli az, hogy közben valakit esetleg halálos kórral fertőz meg, úgy az elnyomó ember is pont leszarja, ha maga körül pusztítást végez. A különbség csak annyi, hogy az embernek a kullancsénál fejlettebb az agya. Már akinek.
Az elnyomott szerepe már összetettebb egy ilyen kapcsolatban. Nem tűnik ugyanis semmivel sem indokolhatónak az, hogy valaki miért hagyja egy másik embernek, hogy kizsákmányolja őt, és komoly károkat okozzon neki. Pedig jó oka van ennek is.
Látszólag az érzelmek harca ez az ésszel, valójában azonban egyáltalán nem erről van szó. Hiszen ki lenne boldog érzelmi bizonytalanságban élve? Ki szeretne olyan párt magának, aki kiszámíthatatlan, aki képes kegyetlenül elbánni vele, ha épp olyanja van, és aki nem tiszteli őt, mint embert? Nem, nem az érzelmek harca ez az ésszel, hanem valami más: a félelmek harca az érzelmekkel és az ésszel.
Hogy ez mit jelent konkrétan? Lelki sérüléseket. Csalódásokat. Vágyak elvesztését. Az élet rövidségét. Az önbecsülés hiányát. Mindezek félelmek formájában bújnak elő a mélyből, és azt mondatják veled, az elnyomottal: „úgysem találok nála jobbat!” Elhitetik veled, hogy tulajdonképpen nem is nyakig vagy a szarban, csak derékig, és tulajdonképpen milyen jó, hogy csak időnként nyomják bele a fejedet. Igaz, hogy egyre gyakoribb időközönként történik ez meg, és egyre többet szenvedsz miatta, de azért rosszabb is lehetne, nem igaz?
Persze. Mindig lehetne rosszabb. De jobb is. És ha elhiszed magadról azt, hogy jobbat érdemelsz, akkor meg is szerzed magadnak a jobbat. Akkor nem hagyod, hogy része legyen az életednek egy olyan ember, akinek a boldogsága máglyáján a Te boldogságod a rőzse.
Mert mi is történik valójában? Az, hogy belelépsz egy elnyomó kapcsolatba, megmagyarázható azzal, hogy nem elég jó az emberismereted. Nem ismered fel az apró jeleket, amelyek a másik ember valós személyiségéről árulkodnak. Nem az álarcról, hanem arról, ami mögötte van. Na de miért maradsz benne egy ilyen kapcsolatban, amikor a jelek már nem aprók, hanem a füledbe ordítanak?
Azért, mert kevésnek érzed magad. Azért mert félsz, nem élsz.  Mert elhitted, hogy azt neked nem szabad. Csak tudod, olyanok mondták ezt neked, akik semmivel sem többek nálad, csak annak mutatták magukat.

Áldozat is lehet elnyomó

Maga az elnyomás, mint szó, ne tévesszen meg: ez nem feltétlenül fizikai agressziót vagy nyílt harcot jelent. Elnyomni lehet valakit szeretettel is, sőt, az is lehet elnyomó, aki folyton az áldozatszerepben tündököl, és ezzel próbál lelkiismeret-furdalást kelteni a párjában. Az elnyomás ugyanis a szabadság korlátozását jelenti. Akit őszintén, tisztán szeretsz, azt önmagáért szereted. Úgy, ahogy van, olyannak, amilyen, feltételek nélkül, körülményektől függetlenül. Csak szereted és kész.
Aki viszont korlátozza a másik embert a szabadságában, az megtöri ezt a szeretetet (ha volt egyáltalán), és ennek a tényén nem változtat az sem, hogy ezt az agresszió mely formájában teszi meg: ütheti, bezárhatja a lakásába, megalázhatja szavakkal vagy tettekkel, lelkiismeret-furdalást kelthet benne, de akár könyöröghet is neki, hogy ne hagyja magára – az elnyomás tényén nem változtat annak formája.
Tudod, olyan ez, mint amikor meglátsz egy gyönyörű virágot. Ha szereted, nem szakítod le, hogy egy vázában rohadjon el, miután hazavitted. Nem követsz el rajta erőszakot, hanem eljársz hozzá megcsodálni. Ha szereted a virágot, akkor hagyod élni.

Nem mindig éles a határ

Most, hogy jobban megismertük a játékot a maga kegyetlen valóságában, és felismertük azt is, hogy kinek mi a szerepe benne, érdemes még egy gondolatra megállnunk, mielőtt nem teljesen jól működő párkapcsolatunk másik tagjához vágnánk a billentyűzetet, és hirtelen megvilágosodva rásütnénk, hogy egy pszichopata elnyomóval van dolgunk. Ez a gondolat a higgadt figyelem.
Attól még nem feltétlenül elnyomó egy kapcsolat, hogy szenvedés is van benne. Attól még nem feltétlenül élősködő zsarnok valaki, hogy nem mindig tudja uralni az érzelmeit és a félelmeit. És attól még nem feltétlenül pszichopata a másik ember, hogy változó érzésekkel reagál a kapcsolatotok egyes helyzeteire. Valójában senki sem az, aki ilyen, mert egy pszichopatának érzései sincsenek, csak megjátssza azokat.
Ezért nagyon fontos a higgadt figyelem: az érzéseken felüli megfigyelés, amely által elkezded megérteni, hogy valójában miről is szól az a helyzet, amiben éppen vagy, mi motivál Téged, mi a párodat, és merre haladtok a kapcsolatotokban. A kulcs a változás – mindig ezt érdemes keresned.
Hibázni mindenki tud – és mindenki meg is teszi, még a legbölcsebb emberek is –, változtatni azonban más sokkal kevesebben hajlandóak. Mert ahhoz már az ego feladása szükséges. Akkor már nemcsak az én létezik, hanem megjelenik a Mi. Valami, ami fontosabb a pillanatnyi örömnél – amely öröm jelenthet akár egy kicsinyes bosszút, egy büszkeségből mondott nemet, vagy egy parazita életmódot is –, és annak keresésére irányul, hogy hogyan lesz mindenkinek jó. Nemcsak nekem, hanem neked is.
Akiben ez megvan, az fejlődőképes, és fejlődik is. Ha két ilyen ember találkozik, akkor pedig a kapcsolatuknak van jövője, és hosszútávon is mindkettőjük kiteljesedését szolgálja. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül együtt is maradnak, hiszen két ember két különböző irányba is fejlődhet, de ha így van, akkor képesek ezt felismerni, és képesek egymást békésen elengedni.
Ez az, ami csak a lelkileg érett embereknek megy – vagyis elég keveseknek. A fejlődésre azonban sokan képesek (és hajlandóak is), ezért fontos az, hogy észrevedd, ha nem a szeretettel van a gond a kapcsolatban, csak még az együttműködés nem megy. Ha azonban valaki csak változást ígér, hogy a szakítást elkerülje, ám ténylegesen nem tesz semmit a kapcsolatért, akkor jó eséllyel csak az idődet rabolod vele. És a lehetőséget, hogy megtaláld azt, akivel boldog lehetsz.
Ha pedig az az ember, akivel együtt vagy, képes büntetőddé és ellenségeddé válni akár egyetlen egyszer is, akkor menekülj. Nagyon gyorsan. Nagyon messzire.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A zen szerzetes – egy tanmese érzelmeink hatásáról

Sokat görcsölünk azon, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretnénk – beleértve saját elhamarkodott reakciónkat is egy-egy kellemetlen helyzetben. Bosszankodunk, emésztjük magunkat, miközben valójában olyat várunk el magunktól – vagy éppen egy másik embertől –, ami emberi mivoltunkból fakadóan teljesíthetetlen. Ezt szemlélteti az a tanmese, amit a nagyszerű tanító, Mooji előadásában hallottam.
*****
Élt egyszer egy ember, aki nem kötődött senkihez és semmihez. Teljes nyugalomban élte az életét, semmi sem tudta kizökkenteni a lelki békéjéből. Amikor betörtek hozzá és kirabolták, a szeme sem rebbent. „De hát ellopták a szamaradat meg a pénzedet!” – mondták neki barátai értetlenkedve, mire ő csak ezt felelte: „Jól van, hadd vigye, neki biztos nagyobb szüksége van rá, mint nekem.”
Egyik nap váratlanul hazaérve a legjobb barátját találta összebújva feleségével, de ekkor is csak így szólt teljes nyugalommal: „Jajj, George, ne siess már, maradj csak, érezzétek jól magatokat, én elmegyek sétálni egyet.” Tényleg semmi nem tudta kizökkenteni. Egy idő után már a saját fiai is ellene fordultak, és lenézően vetették a szemére viselkedését: „Nem vagy az apánk, nem tudunk annak tekinteni!”
„Teljesen megértelek Titeket.” – mondta nyugodtan a férfi – „Igazatok van, ha helyettem inkább azt az embert hívjátok apának, én is úgy fogom majd hívni őt.”
Idővel aztán az összes rokona, barátja és ismerőse is elfordult tőle, így hát elment egy kolostorba, és ott folytatta békés életét. Az volt a feladata, hogy minden egyes nap rendezgesse a kolostor zen kertjét, megmaradó idejét pedig meditációval töltötte.
A kolostor más szerzeteseire is nagy hatással volt új társuk: már az is elég volt, hogy meditációja alatt közel üljenek hozzá, máris elárasztotta őket is a lelki béke. Ő pedig annyira egyensúlyban volt önmagával, annyira kizökkenthetetlen volt belső harmóniájából, hogy szinte már láthatatlanná vált.
Tudomást szerzett erről az emberről a Démonok Királya, és nagyon bosszantotta, hogy egy földi halandó ilyen megvilágosodott állapotban van. Hívatta is egyből három leghűségesebb démonját, és így szólt hozzájuk: „Hallottatok erről a láthatatlan szerzetesről? Csináljatok valamit ezzel az emberrel, hogy kibillenjen az egyensúlyából! Nem juthat el a Nirvánába!”
A három démon kétségbeesetten tiltakozott: „De hát már mindent megpróbáltunk! Láthatod, a legjobb barátját összehoztuk a feleségével, ellene fordítottuk a fiait, de minden hiába!”
„Nem érdekel, csináljatok valamit! Földi halandó nem surranhat át a halhatatlanságba!” – utasította őket dühösen a Démonok Királya.
Így hát nem volt mit tenniük, elrepültek a kolostorba, hogy megtalálják a szerzetes gyenge pontját. Figyelték őt napokon, heteken keresztül, ám minden próbálkozásuk hiábavalónak bizonyult. Az egyik démon ráadásul túl közel ült hozzá, és már kezdett ő is meditatív állapotba kerülni, amikor társai gyorsan elráncigálták onnan. Folytatták próbálkozásaikat, ám teljesen fölöslegesen tették: a szerzetes csak rendezgette a zen kertet, egy hatalmas fenyőfa alatt ülve meditált, és teljes lelki békében töltötte napjait.
Egy napon aztán hatalmas szél támadt, ami letört egy pici ágacskát a fenyőfáról. Abban a pillanatban, ahogy az ágacska a homokba hullott, a szerzetes hirtelen kizökkent meditatív állapotából, kinyitotta a szemét, mordult egyet, majd felállt, és kihajította az ágacskát a kertből. Ezután visszaült, és folytatta meditációját.
A démonok ekkor egymásra néztek, majd tenyerüket dörzsölve elvigyorodtak. „Megvan!”
Azzal beugráltak a zen kertbe, elkezdtek dalolva táncikálni, és feltúrták az egészet. A szerzetest iszonyatos düh árasztotta el, szinte tüzet okádott, és ordítozva kergette a démonokat. Társai megdöbbenve nézték az esetet: nem értették, hogy az az ember, akit igazi példaképnek, megvilágosodott istenségnek tekintettek, hogy juthatott ilyen önkívületi állapotba.
Pedig a válasz egyszerű: ő is ember, mint mindannyiunk. Egy isteni játék részesei vagyunk, amiben törekedhetünk a tökéletességre, de mindannyiunknak van egy ágacskája.
*****
Sokszor megfeledkezünk saját sebezhetőségünkről – és másokéról is. Azt hisszük, hogy tökéletesen tudunk kezelni minden egyes helyzetet, és ezt általában el is várjuk magunktól és a környezetünktől. Pedig nincs az az ember – legyen bármennyire is bölcs és higgadt –, akinek sikerülne elérnie a tökéletességet. Vagy talán éppen tökéletlenségünkkel együtt vagyunk tökéletesek.
Mindenkinek van egy ágacskája… neked mi az?
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Ha aranyra vágysz, sok hordalékot át kell szűrnöd – avagy mit jelent az igaz barátság, és miért olyan ritka

Illúziókat őrizgetünk. Bizalmat adunk olyan embereknek, akik időről időre visszaélnek vele, barátainknak nevezzük azokat, akikkel életünk jó időszakaiban jól érezzük magunkat, és teljes meggyőződéssel képesek vagyunk hinni abban, hogy amikor szükségünk van rá, akkor tényleg számíthatunk sokakra.
De ez hazugság. Nem a megkeseredés mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat. Hiszek az emberekben – de nem mindenkiben. Hiszek az őszinte barátság erejében – de tudom, hogy az nagyon ritka. Nem azért, mert nincsenek jó emberek (sokkal több van, mint azt általában hisszük), hanem azért, mert szétszóródik az energiánk. Az emberek többségének még magára sem jut elég, nemhogy másokra.

Hogyan találod meg az aranyat?

Miközben a boldogságot hajszoljuk, elfelejtünk a jelen pillanatban boldognak lenni. Miközben tökéletes kapcsolatokra vágyunk, elfelejtjük ápolni a jelenlegi tökéletleneket, hogy azok így jobban megközelítsék a tökéleteset. Miközben olyan felszínes értékek veszik el a figyelmünket, mint a státusz, a divat, vagy a kereset, elfelejtjük észrevenni a valódi értékeket.
Így válunk közömbössé, érzéketlenné, vagy akár seggfejjé is egymással szemben. A legtöbb ember a legtöbb embertársával szemben. Ha végignézzük emberi kapcsolatainkat, akkor végül marad egy szűk réteg, akik életünk egy-egy szakaszában valóban fontosak számunkra – akik velünk utaznak néhány megállóra. Ők azok, akikhez tényleg kötődünk, és akik éppen ezért a legnagyobb csalódást tudják okozni nekünk.
Mert tőlük várjuk a legtöbbet. Azt várjuk, hogy mindig mellettünk álljanak. Hogy ne csak ünnepelni, bulizni, vagy egy jót beszélgetni jelenjenek meg, hanem akkor is, amikor fel kell cipelni a szekrényt az emeletre, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, vagy amikor a saját életünkkel kapcsolatban kerülünk komoly válságba. Azt várjuk tőlük, hogy akkor is számíthassunk rájuk, amikor semmi érdekük nem fűződik hozzá, hogy velünk legyenek.
De erre csak kevesen képesek – és még kevesebben vannak azok, akik hajlandóak is. A többség akkor jön, amikor a körülmények épp megfelelnek, és ha azok változnak, akkor hamar távoznak. Extra energiát nem fektetnek a kapcsolatba. Ha Te sem könyvből tanultad életed legnagyobb leckéit, akkor pontosan tudod, miről beszélek. Azokról a pillanatokról, amikor egyedül maradsz a szenvedéseddel. Amikor hiszel valamiben, és azok, akik nem osztoznak a hitedben, szép fokozatosan elmaradoznak, majd végleg el is tűnnek. Vagy amikor történik valami az életedben – aminek akár okozója, akár elszenvedője vagy – és ellened fordulnak olyan emberek, akikről sosem hitted volna, hogy megteszik.
Végül csak kevesen maradnak. Mindössze néhány olyan ember van az életedben, aki a szeretetéhez nem kapcsol feltételeket. Akinek nem kell megfelelned, mert akkor is szeret, ha minden rendben van, és akkor is, ha nem. Akinek ha szólsz, biztosan ott lesz, hogy nyújtsa a kezét neked. Vagy akinek szólnod sem kell, mert egyből észreveszi, amikor nagy a gáz, és szükséged van valakire.
Ez nem függ attól, hogy mennyi ideje ismeritek egymást, vagy hogy mikor találkoztatok utoljára. Nem függ attól, hogy hány dologban értetek egyet, és hányban nem. De még attól sem függ, hogy egy generációba tartoztok-e, vagy egy kulturális közegből érkeztetek-e. A valódi barátság egy olyan kapcsolódás, ami átível időn és téren, és nem akadályokat keres, hanem lehetőségeket. Természetes állapota a szeretet, amiből ha ki is zökken időnként, mindig igyekszik oda visszatérni.
Sok hordalékot át fogsz szűrni, mire megtalálod az aranyat – a számodra igazán fontos embereket. A többieket sem érdemes lenézned, hiszen nem vagyunk egymásnál sem többek, sem kevesebbek, egyszerűen csak arról van szó, hogy vannak, akikkel jobban tudsz kapcsolódni, és vannak, akikkel jobb, ha nem kapcsolódsz. Ha megtanulsz ez utóbbi csoportnak békésen búcsút inteni, akkor önmagadra és az igazán értékes kapcsolataidra is több energiád marad.
Mert idővel megérted, hogy emberi kapcsolatokban sem a mennyiség, sem a külsőségek nem számítanak, csak a tartalom. Hiába néz ki finomnak az alma, ha belül rohadt.

Bármi áron?

De vajon meddig terjed a baráti lojalitás? Hol van az a pont, amikor nemet mondani többet ér, mint megőrizni a barátságot? A kérdés becsapós, mert az általánosan elterjedt gondolkodásmód szerint tettem fel – az a gondolkodásmód szerint, amellyel én nem értek egyet.
A legtöbb ember ugyanis vakon őrizget egy olyan képet, amit még soha nem látott teljesen. Talán még nem érted, mire gondolok, de elmagyarázom. Képzeld el, mi lenne, ha a jelenlegi vagyonod jelentős részéért vásárolnál valamit, amit nagyon szeretsz, és amire nagy szükséged is van. Legyen mondjuk ez egy csodaszép ház egy gyönyörű környezetben (de ha másra vágysz, nyugodtan helyettesítsd be vele). Kifizeted az árát (ami van olyan magas, hogy azt már megérzed), de a házat élőben még soha nem láttad. Csak egy-egy képet nézegettél róla, amiket a tulajdonos mutatott neked, és azok alapján vonsz le következtetéseket.
Aztán beköltözöl, és jönnek a meglepetések. A nappali falai rohadnak, az egyik csap használhatatlan, a kert nem is akkora, mint amekkorának látszik, és arról sem szólt senki, hogy a háztól húsz méterre jár a vonat. Szóval nem egészen olyan a helyzet, mint ahogy azt elképzelted.
És most képzeld el, hogy nem pénzről van szó, hanem annál sokkal értékesebb dolgokról: időről, energiáról, szeretetről. És nem házról, hanem valamiről, ami annál sokkal értékesebb: emberi kapcsolatokról. Teljesen természetes, hogy ilyenkor is „hirdetések” alapján döntünk, hiszen egy kapcsolat elején nem sokat tudunk a másik emberről. Leginkább azt látjuk, amit ő mutat magából, és amit mi bele akarunk látni.
Befektetjük a „vagyonunkat”, aztán egy idő után itt is kiderülnek a turpisságok. Nincs az az álarc, ami le ne hullana egyszer, és nincs az az emberi jellem, ami meg ne mutatná magát idővel. De ehhez nem is kell mindig rosszindulatot feltételezni. Vannak persze olyan emberek is, akik abból élnek, hogy szándékosan megtévesztenek másokat, de sok esetben egyszerűen arról van szó, hogy két ember találkozik, jó ötletnek tűnik, hogy valamilyen formában közös utat járjanak, aztán ahogy jobban megismerik egymást, kiderül, hogy nem kompatibilisek egymással.
Ez idáig teljesen rendben van. Tényleg. A legtöbb embernek nem is a megszerzéssel van gondja, hanem az elengedéssel. Belemenni általában sokkal könnyebb egy barátságba, egy párkapcsolatba, vagy egy élethelyzetbe, mint kikerülni onnan. Mert görcsösen ragaszkodunk – sokszor nem is az adott emberhez, hanem a megszokáshoz, a biztonságosnak hitt kényelemhez, és azokhoz az illúzióinkhoz, amiket a kapcsolat kezdete óta (vagy még régebb óta) őrizgetünk. Félünk veszíteni, pedig valójában csak annyit veszítünk, amennyit hazudtunk magunknak.
Ezért nem érdemes görcsölnöd azon, hogy mi várható el egy igaz baráttól, és mi nem. Aki kitart melletted, az barát, aki nem, az haver. Életünk válsághelyzetei kiváló szűrőt jelentenek: ilyenkor találhatod meg az aranyat, és öntheted ki a hordalékot. Ilyenkor derül ki, hogy ki az, aki tényleg a barátod, és ki az, akit csak annak hittél. Nem tragédia ez, hanem lehetőség. Egy nagyszerű lehetőség arra, hogy rendbe tedd az életedet, és kitakarítsd onnan a szemetet.
Nem kell azonban megvárnod életed mélypontját ahhoz, hogy mindez kiderüljön. Elég, ha el mered veszíteni az illúzióidat, vagy akár magát a kapcsolatot is, és az udvariaskodás helyett az őszinteség útját választod. Felvállalod a konfliktusokat (nem keresed azokat, de nem is menekülsz előlük), és felvállalod mások előtt a véleményedet, a személyiségedet, az életedet. Ha így teszel, hamar kiderül, hogy kik a barátaid a valóságban, és kik csak a fejedben.

Néhány jel, amire érdemes figyelned

Bár legtöbbször csak hosszabb idő alatt ismerünk meg egy embert, ezt a folyamatot lényegesen meggyorsíthatod, ha picit tudatosabban állsz hozzá a kapcsolataidhoz. Ez nem azt jelenti, hogy érzelemmentesen jegyzeteld magadnak a száraz tényeket, vagy hogy keresd, mikor hibázik már valamit a másik ember, hanem egyszerűen csak azt, hogy ne engedd, hogy az érzelmeid és az elvárásaid elvakítsanak.
Van néhány határozott jele annak, hogy mi fér bele egy barátságba, és mikor érdemes elgondolkodnod a kapcsolaton.
Egy igaz barátnak mondhatsz nemet. Elviseli. Nem sértődik meg, ha Neked más a véleményed – vagy ha az elfogadásnak még nem tart ezen a szintjén, akkor megsértődik ugyan, de képes túllépni rajta. Mert a kapcsolatotok fontosabb számára.
Egy igaz barát nem teszi függővé a barátságot attól, hogy kik még a barátaid. Triviálisnak tűnik, de nagyon nem az. Rengeteg barátság szakad meg azért, mert egy válás után a pár közös barátja mindkét féllel szeretné megőrizni a barátságát, és ezt a páros egyik, vagy akár mindkét tagja nehezményezi. Hűtlennek bélyegzik a barátot, mintha neki bármi köze lenne a szakításhoz. Kivetítik rá a személyes konfliktusukat és a kicsinyes ego-játszmájukat. Ha van ilyen ember az életedben, akkor ne félj őt elveszíteni.
Egy igaz barát nem avatkozik bele a személyes döntéseidbe. Nem akar meggyőzni, hogy szarul választottál párt, hanem hagyja, hogy vagy rájöjj magad, vagy a boldog kapcsolatoddal megcáfold ezt számára. Nem akar lebeszélni az álmaidról, hanem segít megvalósítani azokat – vagy ha épp nem tud, vagy nagyon nem hisz abban, amiben Te hiszel, akkor legalább nem hátráltat. Nem próbál az általa járt útra erőltetni, hanem hagyja, hogy a sajátodon haladj.
Egy igaz barát pontosan annyit ad magából, amennyire szükséged van. Nem nyom el a törődésével, de nem is hagy éhesen. Nem áraszt el a kéretlen tanácsaival, de ha szükséged van a véleményére, akkor őszintén megosztja azt veled. Akár tetszik neked, amit mond, akár nem.
Egy igaz barátság nem attól lesz erős, hogy két ember mindenben passzol egymáshoz, hanem attól, hogy különbözőségeik ellenére fel tudnak építeni valamit a közös értékeik alapjára. Valamit, ami által mindketten többé válnak, mint nélküle.
De mindezt idővel úgyis érezni fogod. Jó, ha már az elején figyelsz az apró jelekre, de akkor se görcsölj, ha kiderül, hogy tévedtél valakivel kapcsolatban. Ő az, aki elengedésre tanít Téged.
Nagy köszönet Tímeának, hogy elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – 99 évesen is fitten

„Fáj a derekam!” „Rosszak az ízületeim!” „Nem lesz ez már jobb sosem!” „Túl késő már megvalósítanom az álmaimat, úgyse sikerülne!”
Panaszáradatok tömkelegével találkozhatsz minden egyes nap ismerőseid körében, de könnyen lehet, hogy Te magad is hajlamos vagy időnként elmerülni az önsajnálatba. Sokan elhiszik magukról, hogy lejárt felettük az idő végleg, és életük hátralévő részét a hanyatlás jegyében kell megélniük.
De miért kellene? Miért ne élhetnénk teljes életet 50, 60, vagy akár 90 évesen is? Miért kellene szarul éreznünk magunkat évtizedeken át, elrabolva magunktól a boldogság lehetőségét életünk jelentős részében? Miért ne csinálhatnánk azt, amit igazán szeretünk, ahelyett, hogy az álmaink temetőjévé válnánk?
Van egy fiatal hölgy, aki jógát tanít. 99 éves. Igen, 99 évesen is fiatal maradt, mert nem vált sem a körülményei, sem pedig az elkényelmesedés áldozatává. Pedig mindkettő próbára teszi mindannyiunk életét, de ennek a hölgynek a körülményei már születésekor nem voltak ideálisak. Közel sem. Tao Porchon-Lynch 1918-ban született, egy hajón látta meg a napvilágot, két hónappal idő előtt érkezve. Édesanyja belehalt a szülésbe, Tao-t pedig nagynénje és nagybátyja nevelték fel.
Nyolc évesen ismerkedett meg a jógával, és egyből bele is szeretett. Nagynénje tanácsának ellenszegülve el is kezdett gyakorolni, és a jóga egész életét végigkísérte. Egy olyan életet, amiben bőven volt helye kalandnak, kihívásnak és megpróbáltatásnak is. Tao modellként bejárta az egész világot, családi kapcsolatai révén többször találkozott Mahatma Gandhival is, részt vett Charles de Gaulle és Martin Luther King demonstrációin, és színésznőként hollywoodi filmekben is szerepelt. Szóval tartalmas életet élt.
Egy valamit azonban soha nem felejtett el hosszú útja során: önmagát. A sikerei hatására nem csúszott szét, a nehézségei miatt pedig nem tört végleg össze egyszer sem. Még akkor sem, amikor húsz év házasság után férje teljesen váratlanul, egy motorbalesetben életét vesztette. Tao-t a jóga segítette át a tragédián, és azóta vált számára nemcsak hobbivá, hanem életformává a mozgás.
Annak pedig, hogy tiszteletben tartja lakhelyét – a saját elméjét és testét –, elég meggyőző eredménye van: 99 évesen is kicsattan az egészségtől, autót vezet, a jóga mellett versenyszerűen táncol, jól érzi magát, nem szorul ellátásra, hanem még ő segít másoknak, jógát tanítva számukra.
(h/t: dailymail)
Ja, és még mindig szereti a magassarkú cipőket. Olyannyira, hogy még kirándulni is abban megy. Érdemes belepillantani ennek a fiatal hölgynek a mindennapjaiba.

„Őszintén hiszek benne, hogy ha valamit igazán a fejedbe veszel, azt meg is tudod valósítani.” – mondta egy interjúban, hozzátéve, hogy a halogatásnak semmi értelme nincsen, mert csak a mai nap az, amivel rendelkezünk. Egy olyan hölgy szavai ezek, aki nemcsak életkora, hanem egész élettörténete révén hiteles. Csináld azt, amit szeretsz, és tápláld egészségesen az elmédet és a testedet – egyáltalán nem nagy titkok ezek.
Neki bevált. 99 éve. Neked is beválhat, ha így döntesz.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A büszkeség ára

Kiállni önmagunkért fontos képesség, amely az embertársainkkal való konfliktusok számát ugyan növelheti, belső konfliktusaink számát és mértékét viszont nagymértékben lecsökkenti. Aki hagyja, hogy elnyomják, azt el fogjak nyomni. Ahogy a ragadozó is a leggyengébb áldozatot szemeli ki magának, úgy válik prédává az az ember is, akinek alacsony az önértékelése. A önmagunkhoz való hozzáállásunkkal ugyanis példát mutatunk a környezetünk számára: gyakorlatilag megtanítjuk őket arra, hogy hogyan lehet velünk bánni.
Van azonban egy másik nézőpontja is a dolognak, amiről érdemes néhány szót ejteni. Ez pedig az ego. Dacos büszkeség vagy egészséges éntudat – kiben éppen melyikből mennyi van. Ha csak nem vagy egy önelégült seggfej vagy egy megvilágosodott buddha, akkor benned is váltakoznak az ego-hoz kapcsolt negatív és pozitív érzések, és ezek kifejezése a környezeted számára.
Mire gondolok konkrétan? Arra, hogy bár időnként nemet tudsz mondani mások baromságaira – és ezzel hatalmas szívességet teszel önmagadnak –, ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amelyekben pont az önmagadért való kiállás (vagy annak illúziója) válik baromsággá – de legalábbis az életedet jelentősen megnehezítő tényezővé.

Nem minden emészthető, amit lenyelsz

Hány veszekedést éltél már meg azokkal, akiket szeretsz, csak mert mindketten görcsösen ragaszkodtatok a saját igazságotokhoz? Hány nagyszerű lehetőségtől estél már el azért, mert féltél odamenni a másik emberhez, vagy mert derogált még a segítségkérés gondolata is? Hány emberrel szakadt meg a kapcsolatod végleg, csak mert egyikőtök sem volt hajlandó kimondani azt az egy szót, hogy bocsánat? És hány emberrel őrzöl a mai napig ambivalens kapcsolatot azért, mert mindketten csak a másikra várakoztok?
Nemcsak a kimondott szónak van súlya, hanem a ki nem mondottnak is – és ez a súly leginkább saját magadra nehezedik. Vajon hányszor tetted fel magadnak eddigi életed során a fájdalmas kérdést, hogy mi lett volna, ha…? És még ha az ilyen kérdésnek nincs is sok értelme, hiszen megváltoztatni a múltat úgysem tudod, a jövőre nézve azonban fontos útmutatót ad.
Mert rengeteg fölösleges csatától és rengeteg belső konfliktustól is megkímélheted magad, ha a másik emberre való várakozás helyett időnként félreteszed az ego-dat. Ha nem őrizgeted a neheztelésedet, hanem kérdezel és megbeszéled, amit nem tudsz, vagy amiben nem értetek egyet. Ha felvállalod, amikor hülye voltál, és teszel érte, hogy a következményeken változtass – vagy ha azt már nem lehet, akkor legalább ne kövesd el később újra ugyanazt.

A felszabadítód Te magad vagy

Persze érthető, hogy az emberek többsége ragaszkodik a büszkeségéhez, hiszen olyan kevés helyről kapnak őszinte megbecsülést, hogy elkezdik kierőszakolni azt maguknak. Vannak, akik apró konfliktusokban teszik ezt meg, de vannak olyanok is, akik ennek érdekében akár vérre menő csatákat is vívnak. Érthető az ilyen hozzáállás, csak ettől még egyáltalán nem biztos, hogy értelme is van.
A kérdés mindig az, hogy megéri-e ez neked. Megéri dacosan várni, hogy a másik ember lépjen? Megéri feláldozni ezért akár egy egész kapcsolatot? Megéri a saját magad által épített cella rácsai közt raboskodnod? Mert a neheztelés börtön, és az elfojtott szó is az. De ha valaha is kértél már őszintén bocsánatot egy másik embertől, akkor könnyen fel tudod idézni magadban, hogy mennyire felszabadító érzéssel jár ez. Nem is maga a tény, hogy az, akinek fájdalmat okoztál, megbocsátja a tettedet – hiszen az ő megbocsátásához Te nem kellesz, azt önmagáért teszi –, hanem az, hogy megszűnt a feszültség, visszaállt az egyensúly.
Nem jó dolog tartozni senkinek. Pénzzel sem, de érzésekkel főleg nem. És még ha a másik embernek nincs is szüksége az őszintén kifejezett érzéseidre, neked szükséged van arra, hogy kifejezd őket. Így működünk mi, emberek: az agyunk folyamatosan dolgozik, és azok az érzések, amelyekkel nem kezdünk semmit, belülről kezdenek el marni.
Aki nem bocsát meg a másik embernek, az magával szúr ki. Aki nem hajlandó bocsánatot kérni, az is. És ugyanígy önmagunk ellenségévé válunk minden olyan élethelyzetben, amikor feszültséget hagyunk egy kapcsolatban ahelyett, hogy megoldanánk vagy lezárnánk azt rendesen. Mindig, amikor az ego-nk felülírja a lelki békénket. Vagyis elég gyakran.
De ez nem szégyen, csak érdemes rajta elgondolkodni, hiszen miközben nem akarjuk megfizetni a büszkeségünk félretételének árát, az őrizgetésének sokkal nagyobb ára van. A kettő közül pedig valamelyiket biztosan megfizetjük. Úgyhogy ha az emberek jelentős részéhez hasonlóan neked is van megoldatlan konfliktusod olyan valakivel, akit szeretsz, és már jó ideje hiába várod a változást, akkor lehet, hogy a neheztelésed börtönének kulcsát eddig rossz helyen kerested. Azt vártad, hogy ő majd a kezedbe adja, pedig az is előfordulhat, hogy Te ülsz rajta éppen.
Ahhoz persze bátorságra van szükség, hogy félretedd a büszkeségedet. Nem is kevésre. Kiállni a másik ember elé, megmutatni a sebezhetőségedet, hagyni, hogy ezáltal helyzeti előnybe kerüljön, és vállalni, hogy talán ezt ki is használja – mindezt csak az tudja megtenni, aki számára a bukás veszélyénél fontosabb a másik emberrel való kapcsolatában rejlő lehetőség.
Mert ami tényleg fontos, azt nem hagyjuk elveszni.

Önmagában még nagyon kevés

Van még egy tényező, ami tovább árnyalja a képet – vagy akár teljesen meg is változtathatja: ez pedig a cselekvés, vagy annak hiánya. A szavak ugyanis nem sokat érnek, ha nincsenek szinkronban a tettekkel. Kérhetsz bocsánatot bármilyen mély átéléssel, ha nem változtatsz a konfliktust okozó viselkedéseden, akkor a szavaid a pottyantós WC tartalmával egyenértékűek.
Vannak jó bocsánatkérők, akik cselekvésben már nem jeleskednek. Vannak olyanok is, akik sportot űznek a bocsánatkérésből, amit ügyesen használnak a tetteik elfedésére. Belerúgnak a másik emberbe, bocsánatot kérnek, aztán újra belerúgnak egyet. Úgyhogy mindig érdemes emlékezned rá, hogy a bocsánatkérés lehet bármilyen őszinte, és tölthet el bármilyen jó érzéssel, a kapcsolatot jobbá tenni csak tettekkel lehet.
Első lépésnek viszont kiválóan megteszi, ha időnként félreteszed a büszkeségedet.
Nagy köszönet Jéjének, hogy hozzászólásával elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.