Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

A pásztor és a vadkecskék – egy történet egymás megbecsüléséről

Hála és megbecsülés. Két olyan fogalom, ami a fogyasztói társadalomban igencsak háttérbe szorult. Két olyan fogalom, ami sokak számára már jelentéssel sem igazán bír. Az emberek többsége ugyanis megtanulta, hogy amije nincs, azért sóvárogjon vagy bosszankodjon, miközben mindazt, amije van, adottnak vegye és elhanyagolja. Erről szól ez a rövid tanmese, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy kecskepásztor a hegyekben, aki nyáját rendszeresen kihajtotta a hegy oldalában elterülő legelőre. Egy nap vadon élő kecskék keveredtek a sajátjai közé, a pásztor azonban ennek még örült is, hiszen arra gondolt, hogy így még nagyobb nyájat tudhat magáénak. Amint besötétedett, a vadkecskéket saját kecskéivel együtt behajtotta barlangszerű istállójába.
Másnap vihar érte el a környéket, zuhogott az eső, villámlott, így a pásztor nem terelte ki a nyájat a legelőre, hanem az istállóban elkezdte a kecskéknek szétosztani az elraktározott takarmányt. A sajátjainak alig adott valamit, épp hogy csak kibírják valahogy, a vadkecskéket azonban bőséges táplálékkal látta el, hogy magához csábítsa őket.
kecskek
Amikor a vihar elállt, és újra a szabadban legelhettek a kecskék, kivitte a pásztor a teljes nyájat a megszokott legelőre. Saját kecskéi szokás szerint elkezdtek békésen legelészni, a vadkecskék azonban egyből elfutottak. A pásztor bosszúsan rázta az öklét, miközben utánuk kiáltott:
„Átkozott kecskék, de hálátlanok vagytok! Nagyon jól bántam veletek, bőségesen lakmározhattatok, aztán most meg faképnél hagytok!”
A kecskék visszanéztek, és egyikük így szólt a pásztorhoz:
„Eszünk ágában sincs maradni. Ha a régóta veled lévő kecskéket nem becsülöd meg, és miattunk még mostohábban bánsz velük, akkor velünk is így fogsz, amikor újak jönnek, vagy amikor már nem fűződik érdeked hozzá, hogy jól bánj velünk.”
*****
Miközben az emberek többsége az életét átrohanva üldözi a boldogságot (mintha azt el kéne kapni), és azon görcsöl, hogy mi hiányzik még az életéből, elfelejti megbecsülni mindazt, amije már megvan. Az emberi kapcsolatait, a hozzá hűséges társat és barátokat, a szeretetet, a segítő kezeket, a tetőt a feje fölött, az ételt, amit az asztalára tehet, és a legnagyobb ajándékot, amit valaha kapott: az életet.
Sokan fogyasztják a napjaikat abban az illúzióban ringatva magukat, hogy ami van, az mindig lesz is. De aki veszített már el hozzá nagyon közel álló embert, vagy került már ő maga közel a halálhoz, az pontosan tudja, hogy semmi sem adott, és amit nem becsülünk meg, azt sokkal könnyebben el is veszítjük. A legtöbbünk azonban ezt csak nagyon mélyre kerülve érti meg. Ahogy a bölcs mondás szól: „Csak igazán sötétben látjuk meg a csillagokat.”
De nem kell, hogy így legyen. Elég lehet a tudatos megértés és a szívünk kitárása is.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Az önutálat kultúrájában élünk

Gondolj egy pillanatra azokra az emberekre, akiket őszintén szeretsz. Te köztük vagy? Komolyan kérdezem. Ott vagy abban a szűk körben, akik igazán fontosak számodra? Szánsz elég időt önmagadra? Megbecsülöd magadat? Tiszteled magadat? Tiszteled az érzéseidet, a vágyaidat, a szükségleteidet? Szereted a külső és belső tulajdonságaidat, az életedet, a döntéseidet, a múltadat és a jelenedet – és összességében önmagadat, minden értékeddel és hibáddal együtt?
Nem valószínű. Ha az emberek többsége közé tartozol, akkor nap mint nap bünteted magadat különféle okok miatt, és olyan harcokat vívsz önmagaddal, amelyek nem az életedet szolgálják, de még csak nem is rólad szólnak. Nemsokára megérted, miért mondom ezt. Előtte azonban elmesélek egy rövid történetet.

A legkegyetlenebb ellenség

A történet egy fiúról szól, legyen a neve mondjuk Gábor. Mondhatnám, hogy ennek az írásnak a szerzője, de legalább annyira lenne ez igaz, mint amennyire nem. Mert az a Gábor, a 6 évvel ezelőtti fiú sok tekintetben más volt még, mint az, aki most vagyok. Az az akkor közel 28 éves fiú erősnek és keménynek hitte magát, ami részben igaz is volt, de hiába érezte, hogy senki és semmi nem állíthatja meg, egy valakivel nem számolt: önmagával.
Ez a fiú rengeteget küzdött a céljaiért, és útját kudarcokon keresztül vezető sikerek vezették. Komolyan vette az életét, komolyan vette a döntéseit, és akár a tévedéseiről, akár a céljainak eléréséről volt szó, keményen bánt önmagával. Túl keményen. Addig tolta, amíg túl nem tolta. Valamiért mégis itt maradt. Nem vitte el a stroke – egy látszólag a semmiből érkező csapás, amire orvosilag nem akadt magyarázat, de a fiú később megértette, hogy önmaga volt saját stroke-jának okozója. Önmaga legkegyetlenebb ellensége.
Pedig nem kellett volna, hogy így legyen. Mondhatott volna nemet is néha. Célokra, amik nem a legfontosabbak között voltak számára. Emberekre, akik számára ő nem volt a legfontosabbak között. Félelmekre, amiknek akár volt alapjuk, akár nem, rabláncként fonódtak a kezeire és a lábaira. Görcsösségre, amivel mindenáron a saját akaratának érvényesülését várta.
fiu_padon
De nem mondott nemet. Tudatosan legalábbis nem, ezért amikor a belső harcai már nem tudtak belül maradni, kijöttek egy kis híján tragédiába torkolló betegség formájában. Ekkor értette meg igazán, hogy amit a szőnyeg alá söprünk, az egyszer ki is jön onnan. Mindig kijön – a kérdés csak a mikor és a hogyan. És ekkor értette meg igazán azt is, hogy mennyire fölöslegesen volt kegyetlen önmagával.
Hányszor büntette magát fölöslegesen… Hányszor tűrte el azt, ami nem jó… Hányszor nem vette észre azt, ami jó… Hányszor várta, hogy jobb legyen, és hányszor bánta meg utólag, hogy csak várakozott… Hiába hitte azt, hogy szereti önmagát, nagyon szemét módon bánt magával.

A hazugságháló csapdájában

A legtöbb ember csak szeretné szeretni önmagát. Azt mondja, hogy szereti, megtesz minden kétségbeesett próbálkozást, hogy ezt el is hitesse magával (és másokkal), de belül mélyen kínozza a csalódottság, a bűntudat, a neheztelés és a vád. Eltemeti a múltjának fájó részeit, marcangolja magát a téves döntései miatt, elmenekül saját elméjének otthonából, ha egy megoldásra váró helyzettel nem tud mit kezdeni, és a belső feszültségét vagy saját testi-lelki egészségének rombolásába öli, vagy a környezetén vezeti le.
Vajon hányan mondják betegségük idején hálásan, hogy „igen, letértem az utamról, köszönöm a jelzést, változtatok”? És ezzel szemben hányan vannak azok, akik utálják a betegségüket, utálják saját pillanatnyi állapotukat (ezzel még betegebbé téve magukat), és külső megoldást várnak arra, ami belül romlott el?
Vajon hányan fogadják el a múltjuk negatív tapasztalatait, a nekik kárt okozó emberek tetteit, és saját tökéletlen lépéseiket mindenféle vád és önvád nélkül? És ezzel szemben hányan vannak azok, akik vagy másokra mutogatnak, vagy önmagukat gondolják egy szánalmas kis szarnak, mindössze azért, mert valami nem úgy alakult, ahogyan azt szerették volna?
Vajon hányan fogadják el saját testüket és személyiségük minden vonását olyannak, amilyen, felismerve, hogy az elfogadás és a fejlődés nem egymást kizáró, hanem egymást segítő folyamatok? És ezzel szemben hányan vannak azok, akik gyengeségeikre, hiányosságaikra, szenvedélybetegségükre vagy túlsúlyukra bűntudattal gondolnak, tartósan változtatni rajta mégsem tudnak?
szomoru_arc
Olyan kultúrában élünk, ahol az emberek jelentős része elvesztette a kapcsolatot önmagával. Olyan kultúrában élünk, ahol mindenki tudja, mi a dolga, milyennek kellene (mások szerint) lennie, ki a jó és ki a rossz, mit kell szeretni és mit kell utálni, mit szabad és mit nem szabad. Olyan kultúrában élünk, ahol az emberek többsége nem jár haza saját lelkének otthonába.
A rengeteg külső inger és hangos zaj sokakban elnyomja belső lényének kétségbeesett kiáltásait: Ki is vagyok én? Miért nem élvezem az életemet? Miért kell bűnösnek éreznem magam attól, hogy valamit máshogy gondolok, vagy valamiben más vagyok, mint a többiek? Miért nem a saját utamat járom, és ezt miért nem szeretettel, mosolyogva teszem?
De ezek a kérdések elől a legtöbben elmenekülnek. Munkába, szenvedélybetegségbe, instant megoldások keresésébe, agresszióba, önmaguk feladásába, betegségbe, vagy végső soron a halálba. Inkább futnak, mint hogy válaszoljanak. Inkább hazudják maguknak azt, hogy jól vannak, mint hogy változtassanak. Inkább utálják magukat a saját tetteikért, kinézetükért, adottságaikért és életükért, mint hogy megtanulják elfogadni és szeretni önmagukat.
Így ragadnak bele rengetegen egy olyan hálóba, ami eleinte talán még segített nekik abban, hogy tájékozódjanak a világban, később azonban saját csapdájukká vált. Egy hálóba, ami olyan hazugságokból épült fel, mint hogy mindenkinek meg kell felelnünk, hogy ha valamiben nem vagyunk jók, akkor büntetést érdemlünk, vagy hogy mások által meghatározott mintákat kell egy az egyben követünk. Olyan hazugságháló ez, amit a környezetünk kezd el szőni számunkra, aztán a készítésébe mi magunk is bekapcsolódunk.

Látens agresszió

A hazugságháló szövése gyermekkorban kezdődik. A szülő büntet, mert a gyerek rossz. Az iskola büntet, mert a gyerek rosszul teljesít valamiben. És úgy általában a felnőttek büntetnek, mert a gyerek rosszul gondol vagy csinál valamit. De egyáltalán hogyan lehet egy kisgyerek rossz? Miért lenne az? Azért, mert nem tanította meg neki senki, hogy a tetteivel kárt is okozhat? Ez nem a gyerek hibája, hanem vagy egy fejlődési folyamat kezdete, vagy a szülő hiányossága.
gyerek_pluss
És miért kéne egy gyereknek mindenben kiválóan teljesítenie az iskolában? Melyik az a felnőtt, aki ebben példát mutat neki? Melyik tanár, orvos, mérnök, bolti eladó, ügyvéd, kazánszerelő vagy politikus jó mindenben, és használ mindent, amit tanítottak neki?
Hogy ez az alapműveltség része? Tényleg éhen halt már bárki is azért, mert idegenforgalmi szakmenedzserként nem emlékezett rá, hogy a diagonálmátrix minden főátlón kívüli elemének értéke nulla? Vagy súlyos károkat szenvedett el az a villamosmérnök, ügyvéd vagy ruhatáros, aki nem tudta megmondani az 1.543 mol/dm3 koncentrációjú nátrium-hidroxid oldat tömegszázalékos összetételét?
Egyszerre kényelmes és veszélyes dolog sablon emberek gyártásába fogni. Kényelmes, mert gondolkodás nélkül mindenkire rá lehet húzni ugyanazt a mércét, ráadásul a birkák többnyire arra mennek, amerre a csordavezér tereli őket. De veszélyes is, mert rengeteg élet szalad így vakvágányra, rengeteg frusztrált, szorongó, önmagát nem ismerő és nem is szerető, megtört ember járja az utcákat, és tér haza aludni, hogy másnap ugyanúgy folytassa. Olyan emberek, akik egy darabig ugyan ellátják a nekik szánt feladatot, de csak idő kérdése, hogy vagy teljesen összetörjenek, vagy kitörjenek a helyzetükből. Persze hosszútávban nem sokan gondolkodnak, rövidtávon pedig nagyon hasznosak az emberi robotok.
De egy gyermek (vagy felnőtt) lelkét nem csak tudatosan lehet rombolni. Sokszor a vicces, kedves, vagy éppen jogosnak vélt szavak okozzák a legnagyobb károkat. Azok a szavak, amelyek nem a másik cselekedetének megértésére irányulnak, hanem a személyiségéről mondanak ítéletet.
Rossz voltál, szégyelld magad! Már megint elbénáztad! Nem az eszedért szeretünk! Mit is vártam tőled! Ha nem hagyod abba, akkora pofont kapsz…!
Ugye nem kell tovább sorolnom? Ami ilyenkor történik az nem más, mint a gyermek bűnének kikiáltani a felnőtt tehetetlenségét, ami benne felsőbbrendűségi érzéshez vezetett. Mert ha valóban tudná kezelni a helyzetet, nem fenyegetőzne. Ha képes lenne elfogadni másokat, akkor a saját elvárásainál messzebbre is látna. Akkor nem alacsonyabb rendű lényként kezelné a gyermeket, hanem partnerként, akivel egymástól tanulhatnak. Mert van mit, mindannyiunknak. Amíg dobog a szívünk, van mit.

Szenvedhetsz, ha akarsz

Felnőttként már nem könnyű kiszakadni az önutálat kultúrájából. Nem könnyű újra hinni önmagunkban, az álmainkban, a saját értékeinkben, és elfogadni azt, hogy tökéletlenségünkkel együtt vagyunk tökéletesek. Nem könnyű lefejtegetni magadról a hazug rétegeket – mindazt, ami nem Te vagy, csak rád pakolták mások, mert eszközként használtak Téged, vagy mert tényleg azt hitték, hogy ezzel segítenek.
Nem könnyű változtatni, de csak addig, amíg rá nem jössz, mennyire jó a változás. Amíg meg nem érted Eckhart Tolle szavait: „A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy nem szükséges.” Amíg el nem kezdesz befelé figyelni, és meg nem tanulod szeretni önmagadat úgy, ahogy van. Nem beletörődni az adottságaidba és a jelenlegi helyzetedbe, hanem őszintén elfogadni, hogy jelenleg ez vagy Te.
no_tukor
Sokat változtál már az elmúlt évek, évtizedek alatt (ha nem így lenne, még mindig kakis pelenkában olvasnád ezeket a gondolatokat), úgyhogy semmi nem zárja ki, hogy ezután is változz, fejlődj, haladj előre az utadon. De az ég áldjon meg, miért kéne közben utálnod magadat? Ki mondta, hogy ez csak úgy megy? Miért akarsz berohanni a célba, és majd ott boldognak érezni magadat? Miért ne lehetnél közben is az?
A múltad adott, megváltoztatni nem tudod. Feldolgozni, megérteni és hasznosítani viszont igen. A jelened szintén sok adottságot tartalmaz. De egyik sem halálos ítélet, csak néhány részlet a nagy egészből, amihez még szabadon hozzátehetsz. Ha így döntesz.
Maitrí. Valószínűleg nem hallottad még ezt a kifejezést. Szanszkrit nyelven egyetlen szóban elmondható az, amit magyarul így lehet körülírni: feltétel nélküli barátságosság önmagammal. Maitrí. Egyetlen szó, ami szembe megy az egész vérünkbe ivódott önutálat-kultúrával, és azt mondja: nem baj, hogy ilyen vagy.
Nem baj, hogy kövér, nagy fülű, esetlen, logikátlan, téves döntéseket hozó, nem megfelelő párt választó, szenvedélybeteg, idegeskedő, vagy céltalanul bolyongó ember vagy. Nem baj, hogy nem tudsz ügyesen beparkolni az autóddal elsőre, nem baj, hogy alkoholba, cigarettába, gyógyszerekbe vagy az önpusztítás más módszereibe menekülsz, nem baj, hogy még mindig nem valósítottad meg az álmaidat, nem baj, hogy nem olyan életet élsz, mint amilyenre a szíved mélyén vágysz.
Nem baj, hogy ilyen vagy. Nem baj, hanem egy állapot. Az, hogy milyen leszel ezután, nem az önutálaton múlik, hanem azon, hogy elég fontos-e számodra, hogy változtass. Ha nem, akkor marad minden ugyanígy, ha viszont elég fontos, akkor változtatsz. Ez pedig sokkal könnyebben megy úgy, ha közben elfogadod és szereted önmagad. Mert nem kényszerből járod az utadat, hanem szívből. Hittel, meggyőződéssel, szeretettel.
Ma van a harmincnegyedik születésnapom. Hat évvel ezelőtt nem volt biztos, hogy lesz több. Mára már megértettem, hogy ebben amúgy sem lehetünk soha biztosak. Egy valami azonban megváltozott bennem: ma már azt érzem, hogy ha ez lenne az utolsó, akkor sem csinálnék semmit máshogy. Ha ez lenne ittlétem legutolsó napja, akkor sem gondolnám rossznak az életemet, és semmit nem sajnálnék sem a múltamban, sem a jelenemben. Mert amit tudtam, megtettem. És ezután is minden nap így teszek.
Maitrí. Legyél nagyon jó barátja önmagadnak.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – fél lábon is végigcsinálom

Csodálatos dolgokra vagyunk képesek, mi emberek – akkor is, ha önmagunk pusztításáról van szó, és akkor is, ha a padlóról való felállásról. Persze legtöbbször mindkettőt csak saját tapasztalat árán ismerjük fel, mert könyvből ezt megtanulni nem lehet. Vannak, akik erős, magabiztos énjüket képesek teljesen lerombolni a félelmeik, a káros szokásaik, vagy egy őket ért negatív hatás miatt, és hiába próbál nekik bárki segíteni, nem tudnak – mert nem akarnak – visszafordulni a teljes leépülés felé vezető úton. Mások esélytelennek tűnő helyzetből, a környezetük hitetlenkedése, vagy akár komoly visszahúzó ereje ellenére is megvalósítják azt, amire a legtöbben csak annyit mondanak: lehetetlen.
Mindennapi_MotivacioAztán vannak olyanok is, akik életük során megvalósítják mindkettőt, és egy végzetesnek tűnő mélyrepülés után újra felépítik magukat, az életüket, az álmaikat, és megmutatják, hogy nincsen végleg elvesztett harc, ha fejben nem könyveljük el magunkat vesztesnek.
Ilyen ember Earl Granville is. Az amerikai veterán 9 évvel ezelőtt Afganisztánban teljesített szolgálatot, amikor egy bomba robbant fel a kocsijuk alatt. Két barátja meghalt, ő pedig az egyik lábát elveszítette. A tragédiák sorozatának azonban még nem volt vége: két és fél évvel később ikertestvére, aki szintén a hadseregben szolgált, öngyilkos lett.
Earl teljesen magába zuhant: önpusztító életet élt, egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott, és úgy tűnt, nincsen számára visszaút. De volt, mert a mélyponton eldöntötte, hogy változtat. Rendbe szedte magát lelkileg, egészséges életmódra tért át, és elkezdett más segítségre szorulókat is támogatni.
Earl_Granville_1
Kézzel hajtott biciklivel három maratont is teljesített, majd elérkezett az idei év, amikor a bringát letéve lábprotézissel vágott neki a 42km-es távnak. Mintegy 15 kilométer után azonban egyre jobban lassulni kezdett, és egyre nagyobb fájdalmat érzett a lábában. De nem adta fel: folytatta a versenyt, és kísérőjével, Andi Piscopo-val közel 9 óra alatt be is fejezte.
Earl_Granville_2
(h/t: wcvb)
Nem is akárhogyan: a célegyenesben gondolt egyet, felkapta Andi-t, és a hátán cipelve tette meg az utolsó métereket, a bostoni maraton legemlékezetesebb pillanatával megajándékozva a nézőket. Itt tudod megnézni ezt a csodálatos jelenetet:

Vannak, akik a padlóra kerülve végleg lent is maradnak. Másokat érhet bármekkora kudarc, érezhetnek bármekkora fájdalmat, az életet választják. Összeszedik magukat, felállnak, és haladnak tovább előre, szebbé téve a saját életüket, és példát mutatva sokaknak.
A két csoport között egyetlen lényeges különbség van: az, hogy a fejükben mit fogadtak el valóságnak.
Nagy köszönet Janinak, hogy felhívta a figyelmemet Earl történetére. :)
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Nem fog senki megmenteni

Beléptem a szerszámos helyiségbe. Valaha más céllal szerepelt a terveken, de szerszámos lett belőle. Ahogy a kamraszerű szobában felkapcsoltam a villanyt, Édesapám saját kis birodalmának egy apró részlete tárult elém. Amióta meghalt, mintha minden értékesebbé vált volna itt. Pedig nem így van. Minden eszköz, minden alkatrész, még az utolsó kis csavar is ugyanilyen értékes volt azelőtt is, csak mi nem ismertük ezt fel korábban.
Nem gondoltuk, hogy egyszer majd tömve, mégis üresen fog állni itt ez a szoba. Nem néztünk szembe vele, hogy a lélek, aki életet adott a körfűrésznek, az L-vasnak és a kábelrögzítőnek, egyszer majd távozik, és nem is jön már vissza hozzánk soha. Nem hittük, hogy ilyen fiatalon ilyen üressé válhat számunkra egy ház, ami addig élettel volt megtelve.
Amíg mindenki itt van, bele sem gondolunk, hogy mennyi mindent visz magával az, aki végleg elmegy. Mennyi tudást, amit nem vettünk át Tőle. Mennyi szeretetet, amiben még részünk lehetett volna. Mennyi egymással váltott szót, mennyi egymással megosztott csendet, mennyi egymásnak adott érzést, hitet, támogatást és figyelmet.
Aztán a képzeletbeli papírkötegre, amire mindezt felírjuk, a halál egyetlen mozdulattal rányomja a végérvényes pecsétet: TÚL KÉSŐ.
Ennyi volt.

Két és fél milliárd másodperc

Ennyi a földi életünk. 2.5 milliárd másodperc. Van, akinek picit több, és van, akinek picit – vagy sokkal – kevesebb. Persze nem tűnik ez olyan kevésnek, de mint a homokszemek, úgy peregnek a másodpercek. Észre sem veszed, és már néhány százzal kevesebb maradt. Holnap ilyenkor már közel százezerrel. És bár sokan a csodára, a nagy lehetőségre, a másik emberre vagy a jobb körülményekre várva úgy úszkálnak életük másodperceinek tengerében, mint Dagobert bácsi az aranytallérjai között, egy nagy különbség azért mégis van: a másodperc-tallérok folyamatosan fogynak. Amit nem költesz el, azt végleg elveszíted. Amit a jó alkalomra várva elmulasztasz megélni, az már soha többé nem lesz a Tied.
kez_vizcsepp
Mégis nagyon sokan várakoznak. Olyan életet élnek, amilyenre nem vágytak, olyan emberekkel vívnak csatákat, akik megkeserítik a napjaikat, olyan dolgokat csinálnak, amikhez semmi kedvük nincsen, és jobb híján próbálják mechanikusan letudni mindazt, amit a különböző külső hatások rájuk kényszerítenek. A fény a szemükből már régen kiveszett.
Sokan élnek így, rabszolgaként. A munkájuk, a körülöttük lévő emberek, a körülményeik rabszolgáiként. De leginkább a saját agyuk rabszolgáiként. Mert beletörődtek abba a készen kapott valóságképbe, amely így szól: neked csak ennyi jár, ne is akarj többet – szar ember vagy, szar élet jutott neked
Elhitték ezt, és már nem is lázadnak ellene, mint gyermekként talán még tették – de boldogok lenni sem tudnak így. Érzik is ezt belül mélyen, mégsem tesznek semmit azért, hogy máshogy legyen. Többnyire nem lustaságból, hanem azért, mert tehetetlennek érzik magukat. Mert megtanultak tehetetlennek lenni, és csak várják, hogy a rabszolga életből felszabaduljanak. Pontosabban megfogalmazva: hogy valaki felszabadítsa őket. A kormány, az Isten, a lottó nyeremény, a megmentő társ, a rokonuk vagy egy ismeretlen.
Csak tudod, a legtöbb embernek éppen elég kihívást jelent a saját élete, nem feltétlenül van energiája, tudása és bölcsessége arra, hogy még egy másikat is megmentsen. Akinek pedig van, annak is véges a szabadideje és a terhelhetősége. Az emberek többsége számára tehát két opció marad: vagy felszabadítja saját magát, vagy az Életre várakozva éri utol a halál.
Nem, nem azt mondom, hogy ne számíts senkinek a segítségére. Még csak azt sem, hogy nem fog tudni neked senki sem segíteni. Időnként mindannyiunknak szüksége lehet segítségre, és mindig található olyan ember, aki tud és akar is segíteni. De a munkát senki nem fogja elvégezni helyetted. Ha elbuksz és a padlón fekszel, hiába húz fel valaki egyszer, kétszer vagy százhuszonkétszer, mert ha a saját erődet nem használod, és a saját képességeidet nem fejleszted, akkor életképtelenné válsz. Akkor mindig csak várakozva, kiszolgáltatottan nyújtod a kezedet, és egyszer nem lesz majd senki, aki megfogja.

A hajó, melyet víz soha nem érhetett

Képzeld el, hogy van egy hajód. Nem adod el, nem hagyod el, mert szereted. A nyílt vízre viszont még soha nem hajóztál ki vele, mert a tenger félelmetes. Akárhányszor megfordult a fejedben a gondolat, hogy az álmaidat követve elindulj a tengerre, a hullámok, a viharok, az elsüllyedés veszélye mindig visszatartott. A hajód pedig már régóta ugyanott áll a part homokfövenyén – stabilan, biztonságban, élettelenül.
Ahogyan Te is. Mert bár minden vágyad az, hogy egyszer végre vízre szállj, mégsem teszed meg, csak ácsorogsz tétlenül, sóvárgó szemekkel a tengerre meredve. A hajód pedig, amelyet a tenger vize még soha nem érhetett, szép lassan elrohad ott, ahol van: a parti homokfövenyen.
hajo_parton
Van egy hajód. Van egy életed. Nem adod el, nem hagyod el, mert szereted. Mégis ott hever a parton kihasználatlanul, mert azt hiszed, hogy aki nem mozdul, az nem kockáztat semmit. De tévedsz. Pont az kockáztatja a legtöbbet, aki nem mer kockáztatni. Mert végül sem Téged, sem senki mást rohadtul nem fog érdekelni, hogy hány vihart sikerült elkerülnöd a parton ácsorogva, hányszor láttál olyan hullámot a tengeren, ami talán veszélyt jelentett volna, vagy hányszor képzelted el magadban, hogy milyen is lehet szabadon hajózni a nyílt vízen. Egyetlen dolog számít majd: az, hogy hajóztál-e valaha, vagy a megfelelő alkalomra várva a hajód lécei és a tested csontjai együtt rohadtak el a parton.
Tudom, kemény szavak ezek. De a szavaknak általában nem a nyersesége szokott igazán fájni, hanem az igazságtartalma. A gyenge pontjainkon vagyunk sebezhetőek. A halogatás, az álmok feladása, a tartalom nélküli élet és a kaput könyörtelenül bezáró halál a legtöbb ember számára gyenge pont.

Haladás vagy türelem?

Önismerettel mindannyiunk foglalkozott már valamilyen szinten. Van, aki önszántából tette, és van, akit az élet rákényszerített. Akármelyik úton is jártunk a kettő közül, jó eséllyel kerültünk már olyan helyzetbe, amikor szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy nem kapjuk meg azonnal azt az eredményt, amit szeretnénk. Van, amikor türelemre van szükség. Akkor viszont mi van a „ne várj, mert az életed másodpercei gyorsan leperegnek” szöveggel?
Csak látszólag futunk ellentmondásba ezzel. Olyan ugyanis nincsen, hogy nem történik semmi. Az állandóság illúzió – még a kövek is változnak. Földünk minden élő és élettelennek tartott eleme egy folyamatosan változó, lüktető, formálódó ökoszisztéma része. A kérdés tehát nem az, hogy valaki vagy valami változik-e vagy állandó marad, hanem az, hogy merre változik.
Ha ezt megértjük, akkor már azt is könnyen felismerjük, hogy a türelmes várakozásunknak csak akkor van értelme, ha közben vagy mi magunk, vagy valaki más a céljaink felé haladásunkat segíti. Ahogy a természetben is: a ragadozó csak akkor áll lesben, akkor használja a türelem képességét, ha tudja, hogy a préda arrafelé fog menni. Nem sűrűn látni várakozás közben csontvázzá aszott oroszlánokat a gnúk vonulási útjától száz kilométerre, vagy saját hálóján éhen halt pókot az intenzív osztály plafonjának sarkában.
oroszlan_vadaszik
A legtöbb állat csak akkor várakozik, ha van értelme. Az ember kivétel. Az ember képes elhitetni magával, hogy anélkül elérheti a célját, hogy bármit is tenne érte, vagy ha tesz is érte, az első vagy néhány kudarc után beletörődik, hogy bukásra van ítélve. És tulajdonképpen igaza is van – csakhogy ezt az ítéletet nem másvalaki hozza meg, hanem ő maga saját maga számára.
A türelemnek csak a céljaid felé haladás közben van értelme – ellenkező esetben csak az életed elpazarlásához vezet. Mindig legyen célja a türelmednek, és jó, ha tartozik hozzá egy terv is. Egy stratégia, amit könnyen lehet, hogy az utad során majd módosítanod kell – illetve nem kell, csak érdemes, ha tovább szeretnél haladni az akadályok ellenére –, de ez teljesen természetes. Tervre nem azért van szükség, mert mindennek feltétlenül úgy kell történnie (az élet általában gondoskodik is róla, hogy ne így legyen), hanem azért, hogy következetesen, lépésről lépésre tudj haladni a céljaid felé – ha szükséges, akkor módosítva a következő lépésedet, de mindig tudva, hogy mi az éppen aktuális feladatod.
Mert aki térkép nélkül bolyong egy ismeretlen tájon, az nem biztos, hogy valaha is eljut oda, ahova szeretne.

Kopott ruhák és rossz borok

Gyönyörű ruhák, elegáns étkészletek, jó borok, egyedi díszek. Különleges alkalmakra tartogatjuk őket. Mintha nem lenne minden egyes nap egy különleges alkalom arra, hogy éljünk, hogy mosolyogjunk, hogy élvezzük az életet. Mintha biztosan tudhatnánk, hogy eljön az a nap számunkra, amire várunk.
Ki nem mondott szavak, elfojtott érzések, dacból visszafogott bocsánatkérések, elmulasztott ölelések. Várunk, hogy majd átadjuk őket. Majd egyszer. Majd valamikor. Majd amikor minden körülmény megfelelő lesz. De a „majd valamikor” szinonimája legtöbbször a „soha”. Így vesznek el szerelmek, ismeretségek, barátságok, emberéletek. Így kerülnek a süllyesztőbe álmok, célok, vágyak, remények. Mert várunk – hol türelmesen, hol türelmetlenül, de legtöbbször nem előrefelé haladva, hanem visszafelé sodródva.
csonak
Talán Te is hallottál a híressé vált Hudson folyóra való leszállásról. 2009 . január 15-én a US Airways 1549-es járata vadludakkal találkozott, és miután az összes hajtóműve használhatatlanná vált, a pilóta siklórepülésben a folyóra tette le a gépet. Mind a 155 utas túlélte, de elképzelni is nehéz, mi játszódhatott le a landolás közben a halálfélelem által bénult emberek fejében.
Az egyik utas, Ric Elias egy TED előadás keretében mesélt a rémálomnál is durvább élményeiről és arról, hogy mit tanult mindebből. Egy mondata nagyon megragadott: „Csak a rossz borokat gyűjtöm.” Nem várakozik már a megfelelő alkalomra, nem teszi el a jó bort ünnepekre vagy évfordulókra, hanem ha van, aki megissza, akkor kibontja. Mert megértette, hogy minden alkalom különleges, és soha nem tudhatjuk, hogy amit holnapra halasztunk, azt valaha bepótolhatjuk-e. Nem tudhatjuk, hogy mikor jön el az utolsó holnapunk.
„Húsz év múlva sokkal jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amiket nem tettél meg, mint azokat, amiket megtettél. Engedd hát ki a vitorlát! Hajózz ki a biztonságos kikötőből! Fogd be a jó szeleket a vitorládba! Kutass! Álmodj! Fedezz Fel!”
Mark Twain
Csak azt érdemes halogatnunk, amiről hajlandóak vagyunk végleg lemondani. Igaz ez a céljainkra és az emberi kapcsolatainkra egyaránt. Nem érdemes abban az illúzióban ringatnunk magunkat, hogy bármi is megoldódik majd magától, és az eredmény tetszeni fog nekünk. A legtöbb dolog ugyanis úgy oldódik meg magától, hogy megy a kukába.
Vannak persze kivételek, de a Világegyetem nem azért működik, hogy egyetlen személyt kiszolgáljon, egy segget kinyaljon, aki kényelmesen heverészik a csodára várva. Aki viszont felemeli a fenekét, és elindul a céljai felé, az sokszor onnan kap ehhez támogatást, ahonnan nem is számít rá.
A csokipapír fülére rá van nyomtatva a lejárati dátum. A miénkre nincsen, de ettől még nekünk is van olyan. Addig viszont élhetünk teljes, szabad, boldog életet – pont olyat, mint amilyenre már gyermekként is vágytunk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A különleges örökség

Sokszor értelmezzük félre azt, ami történik velünk. Csapásként, végzetes tragédiaként fogjuk fel, sajnáljuk és sajnáltatjuk önmagunkat, pedig minden nehézség az életünkben egyúttal lehetőséget is hoz. Hogy ezt megtaláljuk-e, az viszont már rajtunk múlik. Erről szól ez a tanemse, amivel nemrég találkoztam.
*****
Élt egyszer egy nagyon gazdag ember, aki a vagyonát mindig gondosan kezelte, így az szépen gyarapodott is. Egy súlyos betegség azonban ledöntötte a lábáról, és három fia közül csak a legkisebb volt mellette, hogy ápolja és segítsen neki, amiben csak tud. A másik két fiú egyáltalán nem törődött vele, csak élte a saját kis életét.
Végül a halál utolérte a gazdag embert, aki távozása előtt minden aranyát legnagyobb fiára hagyta, hatalmas házát és borait pedig a középső fiúra. A legkisebb nem kapott mást, csak egy búzaszemet. Gúnyolódtak is rajta fivérei, miközben édesapjuk halálán gyorsan túltéve magukat saját örökségükkel büszkélkedtek.
„Na, most mit kezdesz a nagy örökségeddel? Látod, minket jobban szeretett az apánk! Hiába hízelegtél neki, ennyit ért a nagy szeretet!” – mondták elégedetten nevetve, és el is kergették öccsüket a családi otthonból.
harom_testver
A fiú szaladt is messzire, míg végül egy elhagyott, düledező kunyhóban húzta meg magát éjszakára. Nagyon fájt neki, ami történt, és sehogy sem értette, hogy édesapja miért döntött így, hiszen úgy hitte, iránta érzett szeretete kölcsönös. Bánatában elhajította az apjától kapott búzaszemet, és elhatározta, hogy másnap világgá megy.
Eljött a reggel, ám ahogy a fiú kilépett a rozoga kunyhóból, elképedve látta, hogy a búzaszem kihajtott, és hihetetlen gyorsasággal növekszik. Akkora örömét lelte a látványban, hogy úgy döntött, nem megy sehová, marad itt és gondozza a búzát. Az meg is hálálta a törődést, mert nagyon hamar újabb magok hullottak ki az érett kalászból, és miután a fiú elvetette azokat, egyre több kis palánta bújt ki a földből az ég felé törekedve.
Nem kellett sok idő, és már annyi termés volt, hogy az újabb vetés mellett maradt is bőven, amiből a fiú kenyeret sütött magának. Már épp megenni készült boldogan, amikor egy éhes és nagyon kimerült vándor tért be hozzá.
„Neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem.” – gondolta magában a fiú, és jószívűen odaadta a kenyeret a vándornak, aki nagyon hálás volt neki.
A fiú lelkesen és kitartóan dolgozott tovább nap mint nap, és nagy csodálattal figyelte búzaföldje gyarapodását. Hamarosan javas emberré vált, korábbi bánata átalakult őszinte életörömmé, és rengeteget segített a környék rászorulóinak is.
Így teltek el hosszú évek. Aztán egyik este egy szakadt, nagyon szegény koldus tért be hozzá, és ételért könyörgött. Adott is neki bőven, és még vacsora közben voltak, amikor egy másik koldus is bekopogtatott. Őt is leültette asztalához, hogy együtt költsék el a vacsorát.
„Rengeteg aranyam volt, ám a feleségem hóbortjai és az én bugyuta szokásaim minden pénzünket felemésztették.” – mondta egyikük keserűen, miközben tömte magába a friss ételt.
„Nekem nagy házam volt és sok borom, de a bort elittam a cimborákkal, és a ház is hamar elúszott.” – csatlakozott be a panaszkodásba a másikuk.
„Én csak egyetlen búzaszemmel kezdtem…” – szólt a házigazda csendesen.
A két koldus óriási döbbenettel ismerte fel jótevőjében a kitagadott és rég elveszettnek hitt legkisebb testvért.
„Hát mégsem mentél világgá?” – kérdezték értetlenkedve.
„Nem bizony!” – felelte testvérük – „És időközben rájöttem, mennyire szeretett engem az apánk. Nektek csak halott kincseket és múló tárgyakat adott, mert annak tudtatok csak örülni, nekem viszont megmutatta a munka értékét, az élet csodáját, és a valódi értékeket, amiket nem lehet pénzben mérni, és amik a pénznél sokkal tartósabbak. Tényleg nagyon szeretett engem édesapánk.”
*****
Nehéz időszakokban gyakran jut eszembe egyetlen kínai szó, ami tökéletesen kifejezi a lényeget: 危机 (wēi jī). Így mondják kínaiul azt, hogy válság. Két szóból áll, melyek közül az első (危) azt jelenti, veszély, a második (机) pedig azt, hogy lehetőség. Sokan csak a veszélyt látják, amikor válságba kerül az életük, pedig mindig, kivétel nélkül mindig ott van a lehetőség is.
Gondolj erre, amikor mélyre kerülsz, és idézd fel a látszólag kisemmizett fiú történetét is – aztán keresd meg a saját búzaszemedet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Amit a férgekről tudni érdemes

Van, hogy az életed nyugodt, békés folyamát megzavarja valami. Vagy valaki. Mint amikor a fa csendben növekszik, de egyszer csak elférgesedik. Elkezdik belülről rágni az élősködők, és ő nem sokat tud tenni ellenük. Elkezd rohadni. Fejlődése megáll, levelein és termésein egyre jobban látszik, hogy beteg. Idővel egyre gyengébbé, életképtelenebbé válik, és vagy sikerül eltakarítani a férgeket, vagy ez lesz a fa veszte.
Férgekkel mindannyiunknak volt már dolga. Lapos-, hengeres-, és gyűrűsférgekkel is talán, de emberszabásúakkal biztosan. Olyanokkal, akikből hiányzik a gerinc. Olyanokkal, akik megkeserítik a napjainkat. Olyanokkal, akik belőlünk táplálkoznak.  Olyanokkal, akik addig zabálják a húsunkat, amíg tudják, aztán tovább állnak, hogy új áldozatot keressenek maguknak. Olyanokkal, akik állati rokonaikkal ellentétben nem féregnek születtek, hanem azzá váltak.

Élőből élősködő

Láttál Te már gonosz kisbabát? Nem hiszem. Tudatlan, sírós, akaratos vagy beteg babát láthattál, de gonoszat biztosan nem. Felnőttből annál többet. Ez bizony nem genetika: valami menet közben lett elcseszve, de nagyon. Egy szeretni tudó, szeretetet adó és befogadó pici emberi lényből az évek során egy másokon élősködő, embertársainak és más élőlényeknek tudatosan ártó erkölcsi selejt válik. Egy emberi féreg.
kartevo_ember
Sokakkal ellentétben én nem ítélkezésként használom ezt a kifejezést, hanem besorolást segítő hasonlatként. Az ilyen emberek életmódjuk, viselkedésük és módszereik által érdemlik ki a féreg kategóriába tartozásukat, ugyanakkor érdemes rendszeresen emlékeztetnünk magunkat arra, hogy életünk kártevői nem feltétlenül mindenki számára azok.
Aki a Te életedben féreg, az máséban lehet hasznos szereplő, de még szeretett és megbecsült személy is. Nem feltétlenül lesz az bárki számára is, de az esélye megvan. Ezért fontos, hogy soha ne magát az embert ítéld el, hanem a cselekedeteit ítéld meg annak függvényében, hogy azok számodra, a szeretteid és a környezeted számára hasznosak vagy károsak.
Nem kell mindenkit szeretned. Nem kell felkínálnod a saját véredet egy élősködőnek. Érdemes azonban megértened, hogy hogyan vált azzá, és jó, ha a módszereit is ismered. Túlnyomó többségük egy egészen egyszerű okból kifolyólag vált humanoid féreggé: azért, mert félre lett nevelve. A gyermekek vagy egy az egyben átveszik a negatív szülői/nevelői mintát, vagy élesen szembemennek vele. A mintakövetés a gyakoribb, hiszen ha valaki újonnan érkezik egy zárt közegbe, akkor az ott élők szokásai és tettei válnak számára a normává. Főleg, ha nincsen korábbról más tapasztalata.
A szülővé váláshoz nem kell jogosítvány, ezért van ennyi lelkileg sérült gyermek. Az üres vászonra a művész azt fest, amit akar. Ha zöldellő fákat és mosolygó arcokat fest rá, akkor a műve sugározni fogja az életszeretetet. Ha rászarik, akkor a műve szaros lesz. Így alakul a gyermeki lélek tiszta vászna is környezete tevékenységének hatására, és így válnak élősködő szülők gyermekei maguk is élősködővé, vagy az elkényeztetett kis ficsúrok másokon keresztülgyalogoló seggfejjé.
Akinek nem fejlődött ki a gerince, attól hiába is várnál tartást. Aki mindig is mások energiájából és húsából táplálkozott, annak fogalma sincs róla, hogy máshogyan is lehetne élni – és a többségük nem is akar máshogyan.  Az ilyen emberek fejében nincsenek fennkölt eszmék, nem tanították meg nekik az őszinte szeretetet, és azt sem értették meg, hogy milyen károkat okoznak másoknak, a környezetüknek, és végül önmaguknak is. Jó eséllyel soha nem is fogják ezt megérteni – azon kevés kivételtől eltekintve, akik valóban akarnak fejlődni.
Egy féreg soha nem fog szárnyalni. Fogalma sincsen arról, hogy milyen az, hiszen az ő valósága egészen más.  Ő legfeljebb csak akkor repül, ha épp felkapja a szél, vagy elkapja egy madár – de mindkettő következménye könnyen lehet számára végzetes. Persze a szelet sokuk megpróbálja kihasználni – így lesznek befutott politikusok, sikeres vállalkozók, vagy törtető „szakemberek” – a szél azonban egy idő után eláll, a féreg pedig ismét a talajra zuhan. És ha a zuhanást túlélte, akkor sürgősen keresni próbál magának egy újabb áldozatot. Egy újabb fát, akin élősködhet, és akinek a repedéseibe bebújva elkerülheti, hogy egy madár felcsippentse.
Mert belül mélyen azért ő is tudja magáról, hogy egy féreg.
madar_fereg

Ha hagyod, megesznek

Sokan haragot, vagy akár mérhetetlen gyűlöletet éreznek az ilyen emberek iránt. Félnek tőlük, szoronganak miattuk, vagy nap mint nap bosszankodnak, mert újabb és újabb károkat szenvednek el tőlük. Röviden: a rabjai saját élősködőiknek. Hiszen még ha nem is hagyják, hogy folyamatosan a vérüket szívják az ilyen emberek, akkor is rengeteg energiát pazarolnak el rájuk akár fölösleges csatározások, akár szintén fölösleges agyalás formájában.
Életed kártevőit nem kell sem szeretned, sem gyűlölnöd – hiszen mindkettő kötődést jelent –, inkább találd meg a megfelelő védekezési módot ellenük. Bármilyen furcsának is tűnhet elsőre a gondolat, helyük van a férgeknek is az ökoszisztémában – és így az emberi társadalomban és a Te életedben is. Megmutatják a gyenge pontjaidat. Megerősödésre, fejlődésre, hatékonyabb működésre késztetnek. A repedéseiden keresztül jutnak be – ott, ahol nem elég erős a védelmi vonalad. Ahol nem készítettek fel gyermekkorodban támadásra, vagy ahol egy lelki sérülésed miatt sebezhetővé váltál. A féreg tehát nem feltétlenül az ellenséged – tekintheted őt a segítődnek is. Egy tükörnek, aki hiányosságaidat úgy mutatja meg, hogy az eléggé fájjon neked a változtatáshoz.
Mert bármikor változtathatsz. Tévhit az, hogy bizonyos emberek áldozatnak születnek. Lou Holtz szavait idézve: „Senki sem születik győztesnek vagy vesztesnek. A gondolkodása teszi azzá.” A gondolkodásunkon pedig bármikor változtathatunk. Tényleg bármikor. A változás nem mindig megy gyorsan, de aki tényleg akar, és nem kifogások mögé bújik, az képes változtatni a hozzáállásán, és így az egész életén is.
elindul_macival
Az viszont nagyon nem mindegy, hogy mikor kezdesz el változtatni. Életünk férgei ugyanis pont azért olyan veszélyesek, mert eleinte nem látszik a tevékenységükön, hogy nagy baj közeleg. Ahogy a fa, úgy az emberi test és lélek is viszonylag sokáig képes kompenzálni az élősködők által okozott károkat. Hosszú idő telik el, mire a rohadás már annyira nyilvánvaló, hogy nemcsak az egészség látszatát nem tudjuk fenntartani – ahogy ezt sokszor megpróbáljuk a környezetünk számára mutatni –, de már maga a túlélés is kérdésessé válik.
Ha keserítette már meg valaki úgy igazán az életedet, akkor jól ismered ezt az állapotot. Ezért fontos, hogy időben felismerd, ha valaki belőled táplálkozik, és akár egy vadidegenről, akár a főnöködről, a „barátodról” vagy egy családtagodról van szó, megakadályozd őt abban, hogy ezt tovább folytassa. Persze minél közelebb áll hozzád valaki, annál nehezebb ezt megtenned, azonban érdemes két dolgot megértened.
Az egyik az, hogy aki nem tud jót adni számodra, az valójában nem szeret. Lehet ezzel vitatkozni, de hiába hangoztatja bárki is az ellenkezőjét, hiszen a szeretet pont azt jelenti, hogy azt és akkor adod a másik számára, amire és amikor szüksége van. Ellenkező esetben nem őt szereted, hanem csak önmagad. A másik fontos dolog pedig az, hogy ha valaki folyamatosan csak szívja az energiádat és belőled táplálkozik, akkor egy idő után el fogsz fogyni.

A legveszélyesebb férgek

Bár az emberszabású férgek komoly károkat tudnak okozni az életedben, a valódi veszélyt mégsem ők jelentik, hanem azok a belső férgek, amik az agyadban élnek. A félelmeid, a kételyeid, a lelki sérüléseid, a múltad eltemetett, de fel nem dolgozott eseményei, a személyiségfejlődésed hiányos részei.
Mert mindannyiunknak vannak hiányosságai, és pont ezek jelentik a befelé vezető kaput a kártevők számára. A férgek elleni védekezés kulcsa tehát az önismeret. Minél jobban megismered a saját gyengeségeidet, annál hatékonyabban tudsz rajtuk dolgozni, és annál hamarabb válhatsz olyan emberré, akivel a férgek már nem tudnak mit kezdeni, vagy aki elől menekülnek.
Mindig, amikor kárt szenvedsz el valakitől, próbáld megkeresni az okot, amiért ez megtörténhetett. Túl hamar ajándékoztad meg őt a bizalmaddal? Elhitted, hogy azt tudja neked adni, amire régóta vágysz? Vagy jó ember akartál lenni, csak rossz embernél próbálkoztál ezzel? Esetleg egy téves szülői mintát követve természetesnek vetted, hogy rajtad bárki átgyalogolhat? A dolgok nem csak úgy történnek veled – mindennek oka van. És amint megtalálod az okot, már tudsz tenni azért, hogy a Téged ért támadás többé ne ismétlődjön meg.
Mert nem kell fának lenned, lehetsz madár is. Ehhez viszont az szükséges, hogy az áldozatszerepből kilépve merj tükörbe nézni, tanulj, fejlődj, erősödj meg, és ne adj esélyt másoknak arra, hogy a védelmi vonaladat megbontva elkezdjenek belülről szétrohasztani. Soha ne hidd el, hogy az, aki rajtad élősködik, picit is több nálad. Az erejét belőled nyeri, és csak addig tudja ezt megtenni, amíg Te hagyod neki.
Férgek mindig is lesznek. A szokásaik és a módszereik sem sokat változnak, az viszont kizárólag rajtad múlik, hogy leszel-e áldozat. És arra is érdemes figyelned, hogy Te magad ne válj féreggé senki számára.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – a lány, aki őszintén felvállalta önmagát

Egy olyan társadalomban, ahol az emberek jelentős része kifelé tökéletesnek akar látszani, belül pedig ordít vagy zokog, gyakran kinézik azt, aki bármilyen formában is kilóg a sorból. Kívülállókká válnak a sérültek, a testileg vagy szellemileg fogyatékosok, vagy éppen azok, akik nem törődve a társadalmi szokásokkal és elvárásokkal, elindulnak a saját útjukon.
Akik mindig csak bólogatnak vagy másokra mutogatnak, azoknak nehéz bármit is kezdeniük ezekkel a kívülállókkal. Vagy ellenséget, vagy alsóbbrendű lényt látnak bennük, de semmiképpen sem az érző embert, akitől akár még tanulni is lehet. Az ego gyakran győzedelmeskedik az emberség felett.
Mindennapi_MotivacioEzért élnek annyian szorongva olyan életet, ami nem teszi őket boldoggá, félnek a társadalom ítélkezésétől, a családtagok reakcióitól, a szomszédok és ismerősök véleményétől, és akár végleg eltemetik valódi önmagukat.
De nem mindenki teszi ezt. Vannak olyan emberek, akiknek az ilyen élet túl kevés. Vannak, akik nem férnek bele a sablonba. Akik nem akarják magukkal vinni a sírba az álmaikat, mert azok sokkal fontosabbak, mint a környezetük véleménye. Ők azok, akik először talán gyomorgörccsel, később azonban már őszintén mosolyogva állják az ítélkező tekinteteket, és ők azok, akik végül nagyon sokak elismerését kivívják – paradox módon pont azért, mert leszarták, hogy ki mit gondol róluk.
Ilyen ember Lorelai Mosnegutu is. A 14 éves román lány komoly testi hiányosságokkal született. Édesanyja a szülés után egyből magára hagyta, amikor kiderült, hogy nincsenek karjai. Egy szociális munkás vette magához, miután hallott a kislányról, aki még az anyjának sem kellett, és ő nevelte fel nagy szeretetben.
Lorelai_Mosnegutu_1
Lorelai 3 éves koráig nem beszélt, és járni is csak 4 évesen kezdett el. Nevelőanyja már nagyon korán elkezdte késztetni őt arra, hogy testi hiányosságai ellenére teljes életet éljen. Ceruzát tett a lábujjai közé, hogy rajzolgasson, és a kislány idővel mindent, amihez normál esetben a kezünkre lenne szükség, szépen megtanult a lábával csinálni.
Lorelai_Mosnegutu_2
Az iskolában is kiválóan teljesített, de hamar kiderült, hogy ami igazán élettel tölti meg a szívét, az a zene. Elkezdett énekelni, megtanult a lábaival zongorázni, és úgy döntött, hogy kiáll a világ elé azzal, amit szívből képvisel. Bejutott egy neves tehetségkutató versenyre, és azt, ami színpadra lépése után történt, nehéz lenne szavakkal leírni. Érdemes megnézni a produkcióját és a közönség reakcióját is:

Vannak, akiknek az álmuk fontosabb, mint a kifogások – bármilyen komolynak is tűnnek azok. Nem érdekli őket, hogy mit mondanak majd mások, és nem azzal foglalkoznak, hogy mijük nincsen, hanem azzal, hogy mennyi mindenük megvan ahhoz, hogy boldog, teljes életet éljenek. Hogy őszintén kifejezzék önmagukat.
Lorelai_Mosnegutu_3
Ha Te sem férsz bele a sablonba, ha számodra is kevés az „átlagos” élet, akkor jusson majd eszedbe az a 14 éves lány, aki minden akadályt leküzdve kiállt a világ elé, felfedezte önmagában azt a csodát, ami mindig is ott volt, és megosztotta ezt másokkal is.
Mert az életünket sokféleképpen élhetjük, de csak egyszer.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A boldogság rablógyilkosai

Két ember kapcsolata sokszor nem azért bukik meg, mert egy idő után már képtelenek lennének jót adni egymásnak, hanem azért, mert a jó fogalma szép fokozatosan – és gyakran észrevétlenül – önérdekűvé válik. Hiába törekszenek továbbra is arra, hogy együtt boldogok legyenek, mert amit adnak egymásnak, abból pont az adás lényege veszett el.
Legyen szó akár párkapcsolatról, akár barátságról vagy családról, eleinte ösztönösen azt keressük, hogy mi a jó a másik embernek, mit tudunk hozzátenni az életéhez, hogyan láthatjuk őt boldognak. Amíg a kapcsolat újdonságot jelent számunkra, addig ez a fő szempont, és saját érdekeinkkel, elképzeléseinkkel, vagy pillanatnyi jó érzésünkkel is képesek vagyunk szembemenni azért, hogy a másik embert boldognak lássuk.
Aztán ahogy a kapcsolat megerősödik, hajlamosak vagyunk egyrészt belekényelmesedni abba, ami van, másrészt jogot formálni arra, hogy tudjuk, mi a jó a másik ember számára, és ha kell, felülbíráljuk még a saját érzéseit is. Hiszen már jól ismerjük a másikat, és persze ki terelhetné őt a „helyes” irányba, ha nem mi?
Van azonban egy alapvető visszássága ennek a többnyire nem tudatosan követett stratégiának.

Ne öld meg

Amit nagyon könnyen elfelejtünk, az az, hogy a körülöttünk lévő világot és benne embertársainkat is mindig csak a saját szűrőnkön keresztül látjuk. Senki más érzéseivel nem rendelkezünk, csak a sajátjainkkal, és amit mi jónak vagy rossznak látunk valakiben, abban nemcsak az ő személyisége van benne, hanem a miénk is.
Ezért onnantól kezdve, hogy a saját elképzelésünk szerinti boldogság felé terelgetünk egy másik embert, már nem tisztán adunk neki, hanem kérünk vagy követelünk tőle valamit. Valamit, ami szerintünk jó, de egyáltalán nem biztos, hogy szerinte is. És ha mindezt az akarata ellenére tesszük, akkor az nem szeretet, hanem erőszak.
Igen, van, amikor a határ elmosódik. Egy gyereket még terelgetni kell ahhoz, hogy megfelelő értékrend, világkép és életképesség alakuljon ki benne, és időnként ez bizony az akarata ellenére történik. Mert nem jó, ha hagyjuk, hogy minden tányért játékból összetörjön, lopjon, rendszertelenül egyen, vagy begyalogoljon egyedül a folyóba. Sokaknak pedig még felnőttként is szükségük van útmutatásra – mert vagy a nevelésük volt hiányos, vagy egy olyan trauma érte őket, amivel nem tudtak mit kezdeni –, de erőltetve ez az útmutatás is értelmét veszti. A szeretet és az erőszak nem fér meg egymás mellett.
rozsa_bilincs
Sokan mégis megpróbálják a kettőt ötvözni. Ennek persze vannak fokozatai, hiszen az áldozatszerepben gyakorolt szánalomkeltéstől kezdve a burkolt érzelmi zsaroláson át a nyílt terrorig számos módon meg lehet próbálni hatni valakire, de a lényeg mindegyik esetben ugyanaz: elvesszük a másik ember boldogságát, miközben a sajátunkért küzdünk. Kiraboljuk őt, és vagy tudatosan, vagy járulékos következményként meg is öljük az érzéseit, és tesszük mindezt abból az egyrészt naiv, másrészt arrogáns elképzelésből kiindulva, hogy amit mi jónak hiszünk, az valóban az is.
Pedig a világ nem biztos, hogy úgy működik, ahogy azt a saját agyunk valóságképe szerint tudni véljük.

Jó helyen van

Nem feltétlenül kell önző seggfejnek lennünk ahhoz, hogy megpróbáljuk a másikra erőszakolni a saját akaratunkat. Van, amikor az erős érzelmi kötődés vagy az őszinte segítség vágya is ide vezet. Mert amikor azt látjuk, hogy az, aki számunkra fontos, nem a boldogsága felé halad, hanem pusztítja önmagát, vagy csak egy helyben forog, akkor könnyen elhisszük, hogy amit mi akár vélemény, akár tettek formájában kínálunk neki, az jobb számára, mint az az élet, amit jelenleg él.
Csakhogy ez nem így van. Ha egy ember szabad döntésén múlik az, hogy változtat-e – legyen szó akár egy mérgező kapcsolatból való kilépésről, egy fontos kapcsolat megőrzéséről, egy munkahelyváltásról, egy szenvedélybetegségről való leszokásról, vagy bármi más változásról az életében –, akkor mindig oka van annak, ha nem a változás mellett dönt. Ez az ok legtöbbször a kényelem és a bizonytalanságtól való félelem, de bármi is legyen az, fontosabb, mint a lehetőség, amit kínálnak neki.
És ha ezt megértjük, akkor azt is felismerjük, hogy mindenki pontosan ott van, ahol neki jelenleg a legjobb. Hiszen ha nem lenne jó neki, ha a kényelménél, a félelmeinél vagy bármilyen kifogásánál fontosabb lenne az, hogy változtasson az életén, akkor már változtatott volna. Ezért nem érdemes senkivel sem harcolni azért, hogy ne úgy élje az életét, ahogy jelenleg éli, mert ha igazán fontos neki a saját élete, és valóban jobb számára egy másik alternatíva, akkor tesz érte magától is. Ha csak várakozik, totyog, vagy teljes gőzzel folytatja a jelenlegi életét, akkor jó neki így.
A változásban lehet valakit támogatni – és általában érdemes is –, de erőszakkal rákényszeríteni őt arra, hogy tegyen önmagáért, ostobaság. Ha szeretne, tesz. Ha nem, akkor jól elvan vagy nyavalyog. Igen, van, aki képes így teljesen leépülni, és van, aki idővel, vagy akár egész gyorsan bele is hal, de ezt az utat is ő választotta. És persze olyan is van, aki egyszerűen így boldog.
Egy másik ember boldogsága magánügy. Hogy ennek részesei akarunk-e lenni vagy sem, azzal rendelkezhetünk mi magunk.

Közös-e az út?

Amikor két ember találkozik, akkor két különböző érzelmi világ, két különböző életút, két különböző tapasztalatcsomag, két különböző élethelyzet, két különböző igazságkép is találkozik. A valódi kérdés egy emberi kapcsolatban tehát nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy két ember igazsága megfér-e egymás mellett.
Ha igen, akkor harmonikus együttműködés alakulhat ki közöttük, ha folyamatosan ápolják a kapcsolatot. Ha viszont a világképük, az igazságuk, a jelenre és a jövőre vonatkozó elképzeléseik egymással összeegyeztethetetlenek, akkor néhány kör fölösleges harcot megspórolhatnak azzal, hogy egymás különbözőségeit elfogadva vagy a közös megoldást megkeresését, vagy a békés elengedést választják. Ahogy egyszer valaki nagyon szépen megfogalmazta: senkit sem lehet boldoggá erőszakolni.
tojast_osszetor
A boldogság nem cél, hanem állapot. Nem utasításra érkezik, hanem mély érzésekből fakad. Olyan érzésekből, amelyeket sem kérni, sem követelni nem lehet. Olyan érzésekből, amelyekért mindenki csak saját maga tehet. Pont úgy, ahogy gyermekként sem azon múlt, hogy élvezed-e a játékot, hogy a többiek élvezik-e – ez legfeljebb csak hozzátett a Te örömödhöz.
Egy felnőtt ember pedig már szabad akaratával rendelkezve megválaszthatja, hogy milyen játékban, milyen párkapcsolatban, milyen baráti körben, milyen családi vagy munkahelyi környezetben kíván részt venni, és melyikre mond nemet. Megválaszthatja, hogy kiket őriz meg az életében és kiket nem, milyen szokásokat ápol és melyeket épít le, mit kezd a testével, a lelkével, és azzal az egyszeri ajándékkal, amit Életnek nevezünk.
A véleményünket elmondhatjuk erről, talán még segíteni is tudunk egy másik embernek, de változásra, boldogságra, vagy bármi másra erőszakolni egy független, önálló emberi lényt nemcsak káros, de teljesen fölösleges is. Más útját nem járhatjuk, és őt sem kényszeríthetjük a miénkre. Két út haladhat együtt, vagy elválhat végleg, de teljesen ugyanaz sosem lesz.

Ha egyedül nem megy…

Ma már közhelynek számít, hogy aki egyedül nem képes boldog lenni, az mással sem lesz az. Sokan azonban tévesen értelmezik ezt a gondolatot, és miután egyedül maradtak, a magányuk kompenzálásaként, üres léleksimogatásnak használják. Pedig a valódi tartalma egyáltalán nem az, hogy hitesd el magaddal, milyen jó, hogy magadra maradtál, és tagadd le az egyébként természetes vágyaidat. Az, hogy tanulj meg egyedül is boldog lenni, valójában egészen mást jelent.
Mert jól működő párkapcsolatban, szeretetre épülő családban is lehet egyedül is boldognak lenni – és érdemes is. Érdemes a boltba menet rámosolyognod az utcán szembejövő kisgyerekre, érdemes egyedül is megcsodálnod a naplementét, ha a szeretted éppen nem tud ott lenni veled, érdemes olyan munkát végezned, ami élettel tölti meg a lelkedet, és érdemes időnként csak úgy elmosolyodnod, mert süt a nap vagy épp esik az eső. Aki ezeket az apró csodákat nem veszi észre és nem tudja egyedül is megélni, az egy másik emberrel együtt is csak azt keresi, hogy mit kaphat tőle, és ha valamiért nem kapja meg azt, akkor hogyan szerezze meg.
Ez tehát a lényege a fenti gondolatnak. Olyan emberekkel vedd körül magad, akik nem általad megszerezni, hanem veled megosztani akarják a saját boldogságukat. És legyél Te is ilyen ember.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A boldog pillanatok

Sokan szaladnak a boldogság után. Valami távoli célnak hiszik, amiért rengeteget kell küzdeni, és ami talán nekik soha nem is jár. Könnyű beleragadni az áldozatszerepbe. Könnyű beletörődni abba, hogy túl nagy feladat boldognak lenni, hiszen annyi fölösleges próbálkozás után mi mást hihetne az ember.
Pedig lehet, hogy csak túlagyaljuk a dolgot. Lehet, hogy nem görcsösen kéne próbálkoznunk boldognak lenni, hanem ennél sokkal egyszerűbb úton tudjuk ezt elérni. Erről szól Alkyoni Papadaki rövid, de nagyon szép története.
*****
Egy este a csillag így szólt a bölcs fához:
„Tényleg annyira ritkák a boldog pillanatok az életben?”
A fa terebélyes ágait lejjebb eresztve, szempilláit lecsukva már alváshoz készülődött éppen. Picit megmozgatta ágait, majd fáradt hangon így felelt a csillagnak:
„Nem, egyáltalán nem. Azért tűnnek olyan ritkának, mert az emberek az agyukkal hajszolva görcsösen kutatják a boldogságot, és közben elmulasztják észrevenni a lényeget. A boldog pillanatokra ugyanis csak a szívükkel találhatnak rá.”
fa_csillagok
A csillag érdeklődve figyelt, majd tovább faggatta a bölcs fát:
„Mesélj kérlek a boldog pillanatokról nekem.”
„Most hagyjál pihenni, álmos vagyok.” – felelte a fa.
De a csillag nem nyugodott:
„Csak egy boldog pillanatot adj nekem, kérlek. Utána hagylak pihenni.”
„Nagyon szeretlek!” – mondta a fa őszinte mosollyal az arcán.
A csillag pedig mérhetetlenül boldogan tért nyugovóra.
*****
Sokszor mulasztjuk el ezeket a pillanatokat a nagy rohanásban és a görcsös boldogságkutatásban. Külön iparág alakult már a boldogság keresésére, és sokan tényleg elhiszik, hogy ezt kívülről fogják megkapni – jó pénzért, vagy csak úgy, mert épp „szerencsésen alakulnak a dolgok”.
Nekem pedig Josh Billings szavai jutnak ilyenkor eszembe: „Ha a boldogságot kergetve valaha is megtalálod azt, akkor úgy fogod megtalálni, mint az idős hölgy a szemüvegét, mely végig ott volt az orrán.”
Boldogságunkat valójában soha nem a körülményeink határozzák meg – azok csak befolyásolni tudják az érzéseinket. A saját boldogságunk egy belülről jövő állapot, a befelé figyelés pedig egy olyan képesség, amit fejleszteni tudunk. Sokakat elrettent ez, mivel eleinte energiabefektetést igényel, azonban hatalmas lehetőség ez valójában. Lehetőség, hogy minden külső körülmény ellenére, minden fájdalmunkkal, nehézségünkkel, félelmünkkel szembemenve úgy döntsünk, hogy boldogok leszünk.
Lehetőség, hogy úgy döntsünk: észrevesszük azokat az apró csodákat, amelyek mindig is itt voltak bennünk és körülöttünk. Lehetőség, hogy őszintén boldogok legyünk.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A legnagyobb ajándék

Vannak dolgok, amiknek az értékét általában csak akkor ismerjük fel, amikor már elveszítettük őket. Az igazán fontos dolgok mind ilyenek. Nevezhetjük emberi gyarlóságnak is, vagy éppen tapasztalathiánynak, de a lényeg ugyanaz: az emberek többsége számára nehezen megy a hála.
Kevesen szánják rá magukat arra, hogy egészségesen éljenek – hiszen velük „úgysem történhet semmi komoly”, vagy ha mégis, az „úgysem érdekli őket”. Aztán elveszítik az egészségüket, és már azért küzdenek, hogy egyáltalán valahogy éljenek. Ilyenkor tanulják meg igazán értékelni a testi-lelki egészséget.
Kevesen becsülik meg az emberi kapcsolataikat, mert mindazt, amit általuk kapnak, mindig rendelkezésre álló adottságnak tekintik. Aztán valaki, akit igazán szeretnek, végleg ott hagyja őket – vagy más útra térve, vagy földi életét befejezve –, és egyedül maradnak a fájdalmukkal, amit senki és semmi nem tud enyhíteni, csak idővel könnyebb lesz elviselni. Ilyenkor tanulják meg igazán értékelni a tiszta szeretetet és azokat az embereket, akikkel erre épül a kapcsolatuk.
És kevesen vannak azok is, akik tudják értékelni magát az életet. Azok, akik nem panaszkodnak, ha várni kell a buszra, nem robotként mennek munkába és járnak haza, és nem halogatnak, hanem megélik a jelen pillanatot – az egyetlen dolgot, ami valóban az övék. A legtöbben csak egy komoly csapás hatására jutnak el odáig, hogy ezt megértsék.

Felvásárolt érzelmek

Minden hiba és tévedés ellenére az emberek jelentős része azért komolyan próbálkozik. Igyekszünk tartalmas kapcsolatokat kialakítani, próbáljuk helyrehozni azt, ami nem működik, törekszünk arra, hogy kifejezzük a szeretetünket, keressük a saját boldogságunkat, és azokét is, akik számunkra fontosak.
adni_gyertya
Ennek sokféle módja van, de nem feltétlenül az a megfelelő, amit fogyasztói társadalmunk széles körben gyakorol és egyre elfogadottabbnak tekint. Sokszor ugyanis a könnyű utat választjuk érzéseink kifejezésére (mintha így ki lehetne fejezni azokat), és hisszük, hogy mindent megadhat – vagy épp mindenért kárpótolhat – egy drága ajándék a párunknak, egy státusszimbólum önmagunknak, egy játékkonzol vagy egy kis plusz zsebpénz a gyerekünknek.
Csakhogy a nagy vásárlási lázban sokan elfelejtik, hogy szeretetet nem lehet vásárolni. Egy ékszer lehet átmeneti öröm forrása, de az érintést, a romantikát, a közös vacsorát, a megbecsülést és a tiszteletet soha nem képes helyettesíteni. Egy új játék lehet egy gyermek számára szórakoztató, de ha szinte csak fényképen látja a szüleit, akkor a lelke sérülni fog – függetlenül attól, hogy a szülő azért van távol, mert éppen az új játékra való pénzt akarja megkeresni, vagy azért, mert azt akarja, hogy „nyugta legyen” a gyerektől. És egy új kocsival vagy egy méregdrága órával is adhatunk ugyan átmeneti önbizalmat magunknak, de jellemet nem, és valóban kiérdemelt tiszteletet vagy szeretetet sem. Ezek eladhatók, de meg nem vásárolhatók.
És van itt még valami: mindazt a rengeteg cuccot, amit életünk során felhalmozunk, nem fogjuk magunkkal vinni. Mert ahogy a bölcs mondás szól: „A halottaskocsi nem húz utánfutót.”

Amit semmivel nem lehet kiváltani

Persze fontos a stabil anyagi háttér is, hiszen létbizonytalanságban nehéz boldognak lenni. Ha valakinek folyton azon kell görcsölnie, hogy lesz-e holnap étel az asztalon, vagy hogy lesz-e egyáltalán asztal, amin ehet, akkor az élete csak túlélésről szól. Szükségleteink jelentős része azonban nem természetes, hanem profitorientált cégek által mesterségesen gerjesztett, és ennek káros hatásai nemcsak a természeti erőforrásaink kimerítésében mutatkoznak meg, hanem saját szeretetforrásunk eltemetésében is. Mert amíg azt hisszük, hogy anyagiakkal kiválthatjuk az emberi értékeinket, addig pont ezeket az értékeket pusztítjuk módszeresen.
penzt_ad
Régen nagyon vártam az ünnepeket – főleg a nagyokat, amikor jobbnál jobb ajándékokkal leptek meg a szeretteim. Én is mindig igyekeztem minél szebb ajándékot találni annak, aki fontos számomra, de egy idő után észrevettem, hogy ezekhez az ajándékokhoz már anyagi értékhatár is tartozik. Nemcsak felső korlát, hanem alsó is. Családon belül és tágabb ismeretségi körben is. Mert milyen ciki már valami olcsó dologgal kiszúrni a másik szemét. Meg ha ő ennyiért adott korábban, akkor nekem is illik legalább ennyiért adni. Meg amúgy is, mutassam már meg, hogy mennyire fontos ő nekem.
Csak így pont az veszett el, ami az ajándékozás lényege: görcsösség nélkül, szívből, őszintén adni valamit, amivel mosolyt csalunk a másik ember arcára. Nem másokhoz hasonlítgatni, nem feszengeni, hogy vajon elég lesz-e az, amit adunk, nem versenyezni, hanem egyszerűen csak jót adni.
Ez a görcsös kényszer aztán szép lassan elkezdett megváltozni bennem – de az élet ennél jóval gyorsabb tanulópályára kényszerített. Amikor egy orvosilag megmagyarázhatatlan stroke után 28 évesen megtapasztaltam, hogy egy szempillantás alatt vége szakadhat bármelyikünk életének, nagyon hamar megértettem, hogy mekkora kincs egyetlen perc is, amit mosolyogva, élettel megtelve tölthetünk el.
Amikor szembenézel a halállal, megtanulod értékelni az életet. Amikor igazán mélyre kerülsz, minden apró bosszúság, minden neheztelés, minden értelmetlen veszekedés, minden idióta ember, minden fölöslegesen cipelt lelki teher pillanatok alatt olyan apróra zsugorodik, hogy észre sem veszed már azokat többet. Felismered, hogy kik azok az emberek, akikre valóban számíthatsz, akik őszintén szeretnek, és kik azok, akik fölöslegesen rabolják az idődet. Megérted, hogy mik az igazán fontos dolgok az életedben, amiket érdemes megőrizned, és mik azok, amiket egész nyugodtan elengedhetsz. Új perspektívát ad a tragédia.

Ingyen van, mégis a legértékesebb

Egy olyan világban, ahol sokan a pénzért dolgoznak – nem pedig azt csinálják, amit szeretnek, és ezért elfogadnak ellenértéket –, nehéz elmagyarázni, mennyire fölösleges ez a hajsza. De tudod, amikor Édesapám koporsója előtt álltam, bármit megadtam volna azért, hogy akár csak még egy percet itt legyen velünk. És azóta is ezt érzem minden egyes nap, hiába telt el két év már.
Vannak dolgok, amiknek az értékét nem lehet pénzben kifejezni. De ha a pénzt nem eszköznek tekinted, hanem az válik céloddá, akkor Te magad annak rabszolgája leszel. Ha az emberi értékeidet, vagy egyáltalán a jelenlétedet bármi mással ki akarod váltani, akkor hamar zsákutcába jutsz. Mert van, amit soha semmivel nem fogsz tudni pótolni. Van, aminek csak értéke van, ára nincs: ez az időd, a figyelmed, a törődésed. A legértékesebb ajándék, amit ember embernek adhat.
Amikor a hozzám közel állók megkérdezik, hogy minek örülnék igazán, mit szeretnék kapni egy közelgő ünnepre, és erre azt felelem, hogy együtt töltött időt, akkor néha még mindig azt hiszik, hogy csak udvariaskodom. Pedig eszem ágában sincs udvariaskodni (nem is szeretem a fölösleges köröket), hanem őszintén ezt érzem.
Mert aki megajándékoz az idejével és a törődésével, az olyan dolgot ad nekem, amit máshogyan nem kaphatnék meg. Aki úgy dönt, hogy az életének egy részét velem osztja meg, az a legnagyobb ajándékot adja nekem.
A legtöbbet, amit egy ember egy másik embernek adhat.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!