Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

A szegény asszony fésűje – egy történet a tiszta szeretetről

Vannak olyan kapcsolatok, amelyek egymás megbecsülésére épülnek. Ahol a két ember nem játszmázik, nem egymásra mutogat, és nem hagyja, hogy a körülmények felülírják bennük a szeretetet. Sokan egészen máshoz vannak szokva, ezért lehetetlennek tűnik számukra, hogy ilyen kapcsolat létezhet. Nekik szól az a nagyon szép történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy férfi régóta élt boldog házasságban feleségével. Nagyon szegények voltak, a mindennapi betevőre is épp, hogy csak telt a pénzükből, de az egymás iránti szeretetükbe mindig tudtak kapaszkodni.
Egy napon a feleség így szólt a férjhez: „Nagyon jó lenne, ha tudnánk venni egy fésűt nekem. Sokszor okoz nehézséget, hogy teljesen összegubancolódik a hajam.”
A férje szomorúan így válaszolt: „Nem engedhetjük meg magunknak sajnos… Az én órám szíja is elszakadt, azt sem tudom megcsináltatni, mert nincs miből. Jó, ha enni tudunk valamit.”
Felesége nem erősködött tovább, hanem úgy tűnt, beletörődött a helyzetbe, és másról kezdtek el beszélgetni.
Másnap a férfi munkába menet beugrott egy órásműhelybe, és eladta szeretett óráját. Nem sok pénzt kapott érte, de elég volt ahhoz, hogy vegyen belőle egy fésűt a feleségének.
Eljött az este, és amint hazaért, lelkesen vette ki a táskájából a fésűt, hogy meglepje vele a feleségét. Az ajtón belépve azonban olyan látvány fogadta, amire egyáltalán nem számított: feleségének rövidre volt vágva a haja. Az történt ugyanis, hogy egy parókás üzletben el tudta adni a haját, amiből vásárolt egy óraszíjat, hogy meglepje a férjét vele.
Könnyes szemmel jó szorosan megölelték egymást, és egy picit sem sajnálták a látszólag értelmetlenül elköltött pénzt, mert amit kaptak egymástól, az a pénznél sokkal fontosabb. Ismét megtapasztalták, mit jelent a tiszta szeretet.
[Eredeti mű: O’Henry: Háromkirályok ajándéka.]
*****
Vannak olyan emberek, akikben az ego-nál erősebb a szeretet. Nem nagy tettekben tapasztalható ez meg, és nem is a semmitmondó szavakban, hanem a mindennapi apró cselekedeteikben. Azokban a cselekedetekben, amelyekhez sem pénzre, sem túl sok energiára nincs szükség, hanem egyszerűen csak figyelemre és megbecsülésre.
Egy döntésre, amit minden egyes nap meghozunk, és ami három szóval kifejezhető: „Fontos vagy nekem.”
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Van, amire nincs elfogadható magyarázat

Az egyik legnagyobb hazugság, amit egy másik embertől hallhatsz, így hangzik: „Ez nem én vagyok! Csak a körülmények miatt tettem!” Sokan bújnak ehhez hasonló üres szavak mögé, amikor megpróbálják megmagyarázni, hogy miért csalták meg a párjukat, miért emeltek kezet arra, akit elvileg szeretnek, miért viselkedtek seggfejként, vagy miért hagyták cserben azt, aki számított rájuk.
„Ez nem én vagyok!” – igyekszik önmaga igazolását hitelessé tenni a gyenge ember, és akár zsigerből jön rá a válaszod, akár agyalsz még rajta néhány kört, végül jó eséllyel eljutsz a logikus következtetésig: „De, ez Te vagy. Ez is Te vagy. Szabad akaratodból tetted ezt, úgyhogy vállald érte a felelősséget.”
Mert bár teljesen egyértelmű, mégis sokszor elfelejtjük, hogy kijönni csak az tud egy emberből, ami bent van. Lehet mutogatni a körülményekre, a nehéz gyermekkorra, vagy egy másik emberre, de ez nem teszi meg nem történtté az alávaló cselekedetet, és a következményei sem lesznek enyhébbek. Mégis sokan próbálják a szavaikkal felülírni a tetteiket, és gyakran nemcsak az áldozatuk, de még maguk is elhiszik a saját hazugságukat.

A jellem tükre

Szeretnénk hinni, hogy jó emberek vagyunk – ez teljesen természetes. A legtöbbünk kapott legalább egy alapszintű nevelést és útmutatást a társadalmi együttéléshez, és az ego-nk is igyekszik elhitetni velünk azt, hogy helyén van az értékrendünk, a cselekedeteink tiszták, és a saját utunk a helyes.
Ezért van az, hogy még mi magunk is meglepődünk, mennyire kegyetlenül, érzéketlenül, vagy idiótán kezelünk egy-egy váratlan helyzetet. Pontosabban meglepődnénk, ha hajlandóak lennénk felülvizsgálni a saját igazunkat, ám erre csak kevesen vállalkoznak. Nem csoda, hiszen tükörbe nézni fájdalmas dolog. Mennyivel kényelmesebb bűnbánó tekintettel elrebegni, hogy „Bocsáss meg, ez nem én vagyok, nem tudom, hogyan történhetett!”.
Azt felejti el gyakran a tettes és az áldozat is (pedig ez utóbbinak különösen hasznos lenne erre emlékeznie), hogy szép gesztus a bocsánatkérés, csak önmagában teljesen értéktelen. Mert ha valakiből előjön az emberi gonoszság bármilyen formája, és egy „ez nem én vagyok” feliratú zászlót lobogtatva tovább tud masírozni az életében, akkor egy újabb nehéz helyzet, egy újabb váratlan körülmény, a csillagok újbóli együttállása, vagy bármi más vélt vagy valós külső tényező újra felszínre hozza majd belőle a szemetet. Mindazt, amit elmulasztott rendbe tenni magában.
De, ez is ő. Bármilyen alávaló tettet követett el, ez is ő: a másikat megalázó, a hideg, a közönyös, a megcsaló, az agresszív, vagy a megbízhatatlan, aki képes volt megtenni azt, amit áldozata nem hitt volna róla (de néha még ő sem magáról), és erre a körülményei sem magyarázatot, sem mentséget nem jelentenek. A változás akkor kezdődik, ha ezt felismered.

STN

A magyar nyelv csodálatosan kifejező, és rengeteg bölcsességet hordoz magában (kár, hogy ezt az erejét már nem használjuk, sőt, a többségünk nem is ismeri). Amellett, hogy betegségeink lelki okait is megtalálhatjuk benne („torkig vagyok”, „nem kapok tőle levegőt”, „megszakad a szívem”), jellemünket és a világ működését is jobban megismerhetjük általa. Itt van például az S-T-N mássalhangzókból álló váz, aminek a dallamát, vagy ha úgy tetszik, érzelmi töltetét tetszőleges magánhangzókkal megadhatod. Gondolkodj el most egy pillanatra: milyen magánhangzókat tennél ehhez a három mássalhangzóhoz, hogy értelmes szót kapj?
Igen, az egyik szó, ami így megszületik, az ISTEN. A másik a SÁTÁN. A magas magánhangzókkal pozitív töltet született, a mélyekkel negatív. A tő viszont ugyanaz. És pontosan ez a helyzet velünk, emberekkel is: a jó és a rossz is bennünk van. Pontosabban azok a dolgok, amiket mi magunk is, és mások is jónak vagy rossznak címkéznek fel.
Így válnak az egykor egymást imádó szerelmespárok egymás legnagyobb ellenségeivé, így lesz az elnyomott maga is elnyomóvá, és így követ el időnként a jónak tartott ember is megdöbbentő tetteket. Mert ez is ő. Akkor is, ha tagadja.

Megértés vagy hülyeség

Az iménti gondolatmenet segítheti ugyan az emberi viselkedés mélyebb megértését, de nem célja a mérgező kapcsolatban ragadás támogatása. Attól még, hogy valaki kegyetlenül elbánt veled, nem kell bólogatva tovább tűrnöd, hogy egy bocsánatkérést követő rövid fellángolás után folytatódjon a lelked mérgezése. Azt már nem megértésnek hívják, hanem hülyeségnek. És nem szól másról, mint önmagad szeretetének hiányáról.
Nem kell bedőlnöd az üres hazugságoknak. Aki azt mondja, hogy „ez nem én vagyok”, az vagy csak Téged ver át, vagy önmagát is. A Te szempontodból pedig teljesen mindegy, melyikről van szó – kivéve, ha hajlandó változtatni. Mély alázatra van szükség ahhoz, hogy megismerjük saját sötét oldalunkat. Hogy ki merjük jelenteni: „Igen, ez is én vagyok, és komoly változtatásra van szükségem.” Mert a bűnbánat ehhez önmagában nagyon kevés.
Érdemes figyelned a jelekre. Saját magad sötét részének jeleire is, és azokéra is, akikkel kapcsolatba kerülsz. Főleg, ha a kapcsolatotok szoros, mert a legnagyobb károkat akkor szenvedheted el. Az, hogy gonoszság mindannyiunkban van (igen, mindannyiunkban, csak különböző formában és mértékben), önmagában nem jelent semmit. Ez csak egy tény, amit vagy elfogadsz, vagy nem.
A valódi kérdés inkább az, hogy amikor mindez felszínre kerül – és jó esélyed van rá, hogy ezt életed során nem egyszer megtapasztalod –, akkor mit kezdesz vele. Mit kezdesz a saját sötétségeddel? Be mersz menni, hogy megismerd, vagy elzárod újra, megvárva, amíg majd ismét előtör belőled?
És mit kezdesz azzal, ha az általad szeretett ember sötétségét ismered meg? Elítéled őt, meggyűlölöd, bosszút állsz rajta, vagy megérted és elfogadod, hogy ez is hozzátartozik a személyéhez? És ha elfogadod, folytatható-e a kapcsolatotok, mert hajlandó változni, vagy érdemes a különbözőségét elfogadva békésen elbúcsúznod tőle?
Nehéz kérdések ezek, tudom. Nem fogok válaszolni rájuk helyetted. Nem is tudnék. Én csak abban tudok segíteni, hogy megtaláld a saját válaszaidat. Hogy felismerd: az „ez nem én vagyok” ide már kevés lesz.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A 67 éves rúdtáncosnő története

Az emberek többsége hajlamos beletörődni a körülményeibe. Elfogadást hazudnak maguknak, de belül mélyen komoly fájdalmat éreznek, mert tudják, hogy a döntésük akár végleges is lehet. Lemondtak az álmaikról, és belekényszerültek egy olyan életbe, amelyben nem boldogok. A belső tüzet elnyomja valami – legyen az az élethelyzetük, az életkoruk, vagy egy betegség, amiből nem látják a kiutat.
Sokan élnek így. Vagy inkább csak léteznek. Egy kaliforniai hölgy, Greta Pontarelli is könnyen beállhatott volna a sorba, ha úgy dönt, hogy az 59 éves korában diagnosztizált csontritkulása fogja meghatározni hátralévő életét.
Nem így döntött. Nem vált a körülményei áldozatává, hanem elkezdte megváltoztatni a körülményeit. Orvosa azt javasolta, hogy kezdjen el sportolni, és az izomfejlesztésre fókuszáljon.
Greta fiatalabb korában sportolt ugyan, de már hosszú évek óta elhanyagolta a mozgást. Az orvosi diagnózis kemény emlékeztető volt számára. Olyan mozgást keresett, amivel nemcsak az izomerejét tudja fejleszteni, hanem élvezi is – így látogatott el élete első rúdtánc órájára.
Már akkor kilógott a sorból, és senki nem gondolta, hogy a következő alkalomra is elmegy. De valami megfogta a rúdtáncban, úgyhogy elkezdett rendszeresen gyakorolni. És ez még csak a kezdet volt.
Greta azóta számos világversenyen részt vett, több bajnoki cím büszke tulajdonosa, és mindezt úgy érte el, hogy a fiatalokkal egy kategóriában versenyez. Persze ő is fiatal – még csak 67 éves, és az életkora szemmel láthatóan nem más, csak egy szám.

Ennyit a csontritkulásról. A „szerencsés a genetikája” érv itt csúnyán el is bukott. Greta Pontarelli ugyanis nem a genetikájának köszönhetően, hanem éppen annak ellenére él teljes életet, és ér el sikereket.
Abban az életkorban, amelyben sokan már elkezdik temetni magukat, Greta testileg-lelkileg egészségesen egy izgalmas és tartalmas életet tud élni. Mert felismerte, hogy ez nem az életkorától, a betegségétől, vagy bármilyen más körülménytől függ, hanem a döntésétől.
(h/t: dailymail)
Sokan beletörődnek a körülményeikbe. Dönthetsz Te is így – mert ez is egy döntés, még ha nem is tudatosan hozod meg. Vagy ha ez nem elég számodra, akkor dönthetsz máshogy is. Dönthetsz az álmaid mellett. Az Élet mellett.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az a bűnöd, hogy Te voltál kéznél – az emberi rosszindulat lélektana

Képzelj el egy olyan életet, amiben senki nem áskálódik ellened. Senki nem próbál elnyomni, nincsenek konfliktusaid, és semmilyen kárt nem okoz neked az emberi rosszindulat. Képzeld el egy pillanatra, hogy ilyen az életed. Sikerült? Nem igazán, ugye?
Nem a Te hibád. Jelenleg olyan távol áll ez a valóságtól, hogy szinte megmosolyogtató idealizmusra vall még a gondolatkísérlet is. Még ha Te magad tudnál is minden pillanatban tiszta szívvel viszonyulni embertársaidhoz (legyél őszinte magadhoz: tudnál?), ugyanezt fölöslegesen várnád el másoktól. Nem vagyunk egyformák. Vannak, akik odafigyelnek a környezetükre, és vannak, akiknek ez nem elsődleges szempont.
A „mikor változnak már meg az emberek?” kérdésnél talán hasznosabb azt feltenni magunknak, hogy „miért ilyenek, és mit tehetek én azért, hogy ne sérüljek?”. Mert bár nagyon könnyű elkönyvelni az embereket idiótának, magunkat pedig áldozatnak, de lehet, hogy a helyzet ennél azért összetettebb.

A személyiségtorzulás útjai

Számos oka lehet annak, hogy valaki rosszindulatúvá válik. Vannak, akiket hosszú évekig vagy akár évtizedekig kondicionáltak ilyen magatartásminta követésére. Vannak, akiknél pont a terelgetés hiánya vezetett ide, és vannak olyanok is, akiknél mindez csak átmeneti állapot. Bármelyik típussal is találkozol – vagy akár ismered fel magadon a jeleit –, akkor van esélyed sérülés nélkül megélni a találkozást, ha felismered a viselkedésük mélyen gyökerező okait, és annak megfelelően reagálsz. Első lépésként nézzük meg a rosszindulatú emberek főbb típusait, és próbáljuk megérteni, hogy miért ilyenek.
A tudatlan károkozó
Amikor valaki árt nekünk, általában egyből rosszindulatot feltételezünk róla, és elítéljük azért, amit tett. Pedig vannak olyan emberek, akiknek eszükbe sem jut, hogy éppen rosszat okoznak másoknak. Fel sem tűnik számukra ez. Vagy azért, mert az adott helyzetben figyelmetlenek, vagy pedig azért, mert általában is azok, hiszen nem fejlődött ki megfelelően a szociális érzékük. A szülői nevelés hiányosságai idővel keményen kiütköznek.
A tudatlan károkozók tulajdonképpen nem is rosszindulatú emberek, hanem figyelmetlenek. A többségük képes fejlődni, sőt, jelentős részük hajlandó is rá, ha megfelelő módon segítjük őket ebben.
A pszichopatológiai eset
Manapság könnyen rámondjuk valakire, hogy pszichopata, de az tény, hogy élnek köztünk szép számmal ilyen emberek. A személyiségtorzulásnak vannak enyhébb változatai is, de van, akinél veszélyes mértékűvé fajul. Míg a tudatlan károkozók csoportjába tartozók nincsenek tisztában azzal, hogy rosszat adnak a másik embernek, addig a pszichopatáknál nem ez a helyzet. Ők nem azt nem tudják, hogy rosszat adnak (ez ugyanis tudatos döntésük eredménye), hanem azt, hogy egy emberrel teszik ezt. Egy pszichopata számára ugyanis az érző emberi lény fogalma ismeretlen: eszközök vannak csak, amik emberi alakot öltenek, vagy akadályozva, vagy segítve őt a céljai elérésében.
Egy pszichopatától ne várj fejlődést – illetve várhatsz, csak akkor jó eséllyel egész életedben várni fogsz. Minden pozitív változás átmeneti, és csak a rád rakott érzelmi bilincs erősítését szolgálja.
A nevelt bunkó
A figyelmetlenek és a mentális betegek mellett vannak olyan emberek is, akik számára a rosszindulat nem közömbös epizódja az életnek, hanem egész egyszerűen egy követendő minta. Azt tanulták meg gyermekkorukban (nem a szüleik szavaiból, hanem a tetteikből), hogy az érvényesüléshez vezető útjuk során keresztül kell gázolniuk másokon. Teljesen természetes számukra, hogy ha boldogok szeretnének lenni, akkor valaki másnak meg kell szívnia. Vagy ő, vagy Te, és a mérleg mindig feléd fog elbillenni.
A nevelt bunkók esélye a változásra viszonylag csekély. A lehetőségük ugyan megvan hozzá, az akaratuk viszont általában nem. A gyermekkorában belé nevelt világképét senki nem adja fel könnyen, az pedig pláne nem, akit seggfejjé neveltek. Neki ugyanis nemcsak a világképével kellene megküzdenie, hanem a hatalmasra duzzadt ego-jával is.
Az éretlen útkereső
Az emberi rosszindulat nem csak beteges személyiségtorzulás vagy gyermekkori nevelés eredménye lehet. Vannak olyan emberek, akik gyermekként nem kaptak meghatározó mintát, ezért felnőttkorukra sem alakult ki a személyiségük. Megtanultak kaméleonként alkalmazkodni az aktuális helyzethez, és mindig az éppen legmeghatározóbb személyiségű ember mintáját követik. Ha jó fej az illető, akkor igyekeznek ők is jó fejek lenni. Ha köcsög, akkor köcsöggé válnak maguk is, hogy ezáltal a görcsösen vágyott elismerés legalább egy apró morzsájából részesülhessenek. Gyakran előfordul ez a munkahelyi környezetben, de bármilyen más tartósan működő, vagy akár alkalmi közösségben is.
Az éretlen útkereső természetesen csak akkor nevelhető le a rosszindulatról, ha megfelelő ideig megfelelően erős pozitív hatást kap (ahol a „megfelelő” mindkét esetben az adott személytől függ), és valakinek sikerül végre elhitetnie vele, hogy önmagában is értékes ember.
A frusztrált rászoruló
Végül van egy embercsoport, akiknél a rosszindulat alapvetően egy elítélendő magatartásforma, mégis néha – vagy akár rendszeresen – belecsúsznak maguk is. Igen széles rétegről beszélünk. Talán Te is köztük vagy. Én is. De miért válunk időnként szinte mindannyian seggfejjé? Azért, mert valami belül mélyen frusztrál minket. Talán egészen más területen van egy belső küzdelmünk, és annak, akire éppen kiöntjük a szemetünket, nincs is semmi köze ehhez. Vagy éppen ő az, aki – tudatosan, vagy akaratán kívül – végre úgy mutatott tükröt nekünk, hogy már nem tudtuk elkerülni azt, hogy belenézzünk. Előhozott belőlünk valamit, amivel még nem tudunk mit kezdeni, ezért az elfogadás helyett a sokkal egyszerűbbnek tűnő utat, a kétségbeesett dühkitörést vagy a rosszindulatú bosszút választjuk.
A frusztrált rászorulók többsége nagyon is képes változni, és őszintén akar is, egyszerűen csak nem tudja még, hogy hogyan. Vagy már tudja is, csak még keveset gyakorolta, ezért nem mindig megy még neki.

A jó és rossz emberek mítosza

Most, hogy megnéztük a rosszindulatú emberek legfőbb típusait, van egy rossz (vagy jó) hírem: a jó és a rossz fogalma csak a saját fejünkben létezik. Ezek olyan címkék, amelyeket a neveltetésünk által meghatározott értékrendünk és a szubjektív érzéseink szerinti mindenre és mindenkire felragasztgatunk. De ami nekem jó, az neked nem biztos, hogy az, és fordítva. Eddig még egyetlen univerzálisnak hitt igazságról sem bizonyosodott be, hogy tényleg az. Van, akivel csak apró dolgokban tér el a világképetek, és van, aki teljesen más igazságok szerint él, mint Te. Még akik tényekre hivatkoznak, azok is meglepődve tapasztalják, hogy amit tegnap még tényként kezelt a tudomány, az ma már lehet, hogy nem igaz.
És van még valami, amin nagyon érdemes elgondolkodnunk: a jó és a rossz mindannyiunkban bennünk van. Igen, a düh, az agresszió, az aljasság, a frusztráció, és az emberi rosszindulat minden formája is. Ezért van az, hogy néha még saját magunkat is meglepve tudunk akár elnyomóvá, akár áldozattá válni, ha elég erős impulzus ér minket. Van, akiben egy-egy „rossz” tulajdonság sosem kerül felszínre, mert a személyisége más jegyei sokkal erősebbek, és mert nem éri olyan erős hatás, ami ki tudná hozni a sötét részt belőle. De ettől még emberek vagyunk mindannyian, jók és rosszak egyszerre – vagy ha úgy tetszik, sem jók, sem rosszak.
Ezért nem is érdemes harcolnod sem a rosszindulatú emberekkel, sem önmagaddal. Ők ilyenek, Te más vagy. Vagy éppen ugyanolyan. Minél jobban megérted a gyakori viselkedésmintáinkat, annál könnyebben tudsz kezdeni velük valamit. Valamit, ami előre vezet.

Kiút vagy zsákutca?

Vészhelyzetben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a lehetőségeink száma véges (leginkább 1), pedig valójában csak a látóterünk szűkül be. Észleljük a támadást, érzékeljük a rosszindulatot, és egyből bele is helyezzük magunkat az áldozatszerepbe. „Engem itt most valaki megtámadott!”
Az ösztönös reakció pedig vagy a menekülés, vagy a visszatámadás. Azonban bármennyire is kézenfekvőek ezek a védekezési stratégiák, ritkán vezetnek tartós eredményhez. Persze egy-egy helyzetből ki lehet velük vergődni valahogy, de jó érzést egyik sem okoz. Legalábbis egészséges lelkű emberben nem hiszem.
Ahhoz, hogy ne sérülj (vagy csak minimálisan), mindenekelőtt érdemes megértened, hogy a támadás nem a személyednek szól. Nem, nem arról a hangzatos és manapság igen divatos önáltatásról beszélek, hogy „szard le azokat, akiknek bajuk van veled!” (mert ez az általánosító szlogen nem más, mint az elismerésre vágyó szeretetkoldus egoista megnyilvánulása), hanem arról, hogy egy konfliktus rendezésének többféle módja van, és ha a másik ember az agresszió nyílt vagy látens formáját választja, az nem rólad szól, hanem róla.
Ettől még a saját nézőpontodat is mindig érdemes felülvizsgálnod, mert Te is tévedhetsz, de a rosszindulatra ez soha nem jelent magyarázatot. Aki egyensúlyban van önmagával, az vagy segíteni próbál neked, vagy békén hagy – de semmiképpen nem intéz támadást ellened. Ha idáig eljutsz, és a rosszindulatú emberek különböző típusait is már felismered, akkor képes vagy megértéssel kezelni a konfliktushelyzeteket. Van azonban még valami, amire szükséged lesz: ez pedig a szeretet.
A rosszindulatú emberek ugyanis segítségre szorulnak, és valódi segítséget csak szeretettel lehet adni. Minden más csak üzlet. Mielőtt azonban megbotránkoznál: nem kell mindenkit szeretned. Elfogadnod mindenkit érdemes (amit ne keverj össze a beletörődéssel), de nem kell mindenkit megajándékoznod a szereteteddel. Van, akire fölöslegesen pazarolnád, és van, akit úgysem tudnál szeretni, hiszen Te sem vagy tökéletes.
De sokkal többen megérdemelnek egy esélyt, mint ahányan kapnak. Mert nemcsak pszichiátriai esetekből és változni nem hajlandó idiótákból áll a társadalom, hanem a többségünk jó érzésekre vágyó, törekvésre képes, bukdácsolva haladó emberi lény, aki be tudja fogadni a szeretetet, akár egy váratlan segítség, akár néhány kedves szó formájában érkezik az.
A rosszindulatra gyakran a legjobb első reakció a jóindulat. Meg fogsz lepődni, hány konfliktus kimenetelét tudod megváltoztatni, ha a szokásos (és egyébként a másik által is várt) reakció helyett úgy döntesz, hogy a nyugodt kedvesség útját járod. Ha nem veszed fel a kapott stílust, hanem a békét építed. És ha a másik erre nem nyitott, akkor békésen, de határozottan becsukod az ajtódat előtte.
Mert nem attól válsz áldozattá, hogy kedves vagy az emberekkel, hanem attól, hogy nem ismered eléggé önmagadat, és ezáltal nem ismered eléggé őket sem. Ha felismered, hogy a neked ártani próbáló embernek mi a mozgatórugója, és megtanulod megfelelően kezelni a saját érzelmi kitöréseidet, akkor az emberi rosszindulat már nem mérgezi tovább az életedet. Egyszerűen csak egy tényező marad, amit utad során érdemes figyelembe venned.
Útravalóként pedig egyetlen gondolatot tudok adni neked: a nyugodt ember erős, az érzelmekkel küzdő gyenge.
Nagy köszönet Zsófinak, hogy elgondolkodtatott erről a témáról. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A legnagyobb távolság két ember között

Meglepő, hogyan tudnak elmenni egymás mellett életek. Találkozunk valakivel, kapcsolódunk egymással, és egy idő után azt hisszük, hogy már mindent tudunk a másikról. Pedig a legtöbbször csak a saját feltételezéseinkkel töltjük ki az ismeretlen részeket. Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Történt egyszer, hogy egy házaspár éppen a harmincadik házassági évfordulóját szerette volna megünnepelni. Tartalmas, élményekkel és kihívásokkal teli három évtizedet éltek meg együtt, de az egymás iránti mély szeretet folyamatosan jelen volt a kapcsolatukban, így minden akadályt leküzdöttek együtt.
A feleség minden reggel egy nagy zsömlét sütött kettőjüknek – ez már régi hagyomány volt számukra. Az évforduló reggelén is így tett: miután a zsömlét kivette a sütőből, a szokásos módon félbevágta, majd megvajazta mindkét felét. Már nyújtotta is volna a zsömle tetejét a férjének – ahogy 30 éve mindig is tette –, ám ezúttal úgy döntött, kipróbál valamit, amin már régóta rágódott magában.
„30 éve mindig ő kapta a zsömle tetejét, és nekem jutott az alja, pedig azt kevésbé szeretem. Ma másképp csinálom. Mindig is jó feleség és jó háziasszony voltam, megérdemlem, hogy most én egyem meg a finomabb részt.”
Azzal a zsömle alját férje tányérjára tette, miközben a lelkiismeretét még mindig próbálta lecsendesíteni. Egy picit meg is remegett a keze, hiszen mégiscsak egy három évtizedes hagyományt tört meg, de nem szólt semmit. Csak feszülten figyelt, hogy mi fog most történni.
Legnagyobb meglepetésére ahogy a férje meglátta, hogy a zsömle alját kapta meg, egyből felcsillant a szeme. Széles mosollyal a felesége felé fordult, majd így szólt: „Nagyon köszönöm! Csodálatos ajándékot adtál ma nekem, Édesem! 30 éve mindig a zsömle tetejét kaptam, pedig az alját sokkal jobban szeretem, csak nem akartam elenni előled, mert megérdemled, hogy a finomabb részt Te edd meg.”
*****
Könnyen válunk a feltételezéseink rabjaivá. Élünk a saját kis gondolatvilágunkban, és ahelyett, hogy kommunikálnánk egymással, ahelyett, hogy megbeszélnénk az érzéseinket, gondjainkat, szükségleteinket, inkább beleragadunk olyan helyzetekbe, amelyek nem tesznek boldoggá minket. Egy zsömlénél sokkal komolyabb kérdésekben is megtesszük ezt, pedig van, hogy már néhány szó is elég lenne a változáshoz. Mert a legnagyobb távolság két ember között a félreértés.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A diplomával nem adnak gerincet (és észt sem)

Tanult emberekkel van tele a társadalom. Tanult bunkókkal. Tanult aljasokkal. Tanult gyűlölködőkkel. Tanult kétszínűekkel. És természetesen vannak jólelkű, tisztességes, becsületes emberek is, akik az alapvető emberi értékeket megőrizve élnek – függetlenül attól, hogy van-e diplomájuk, vagy sem. A gerincnek ugyanis semmi köze a megszerzett papírokhoz. Az észnek sem. Sokszor még a tudásnak sem.
Nem azt mondom, hogy semmi értelme nincs az oktatási rendszernek, mert az ostoba és valótlan kijelentés lenne, hanem azt, hogy hajlamosak vagyunk túlbecsülni az iskolázottság emberi kvalitásokra gyakorolt hatását. Okosabbnak és jobb embernek hisszük azt, aki végigült 15-20 évet az iskolapadban, mint azt, aki ezt kevesebb ideig, vagy egyáltalán nem tette.
Pedig nem biztos, hogy megfelelő mércéje az embereknek az, hogy ki mennyi mások által elvárt dolgot tudott visszamondani (vagy ki csalta végig ügyesebben azokat az éveket). Nem biztos, hogy egyáltalán méricskélni kellene az embereket. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy az általunk használt mérleg nem erőltethető rá az egész Világegyetemre. De még a legszűkebb környezetünkre sem.
Akivel közös az értékrended, azzal együtt építhettek valami számotokra értékeset, akivel pedig nem, az is segíti a fejlődésedet. És ha már nem kérsz a leckéből, akkor ki is zárhatod az életedből. A méricskélés nagyon veszélyes csapda, függetlenül attól, hogy az érdeklődési kör, az iskolázottság, vagy bármi más a mérce.
Az élet nem a diplomával kezdődik. Az emberség sem. Ha találkoztál már idióta diplomással, akkor pontosan tudod ezt.

Művelt bunkók társadalma

Diplomásként azért elgondolkodtam azon, hogy mire is volt jó az oktatási rendszerben eltöltött időszak. Adott egy szemléletet. Adott ismeretanyagot (melynek jelentős része használhatatlan az életben). Megtanított hatékony(abb)an elsajátítani új ismereteket. És ami számomra a legfontosabb: lehetőségeket mutatott (még ha azokat le is próbálták nyomni a torkomon).
Viszont azok között, akikkel együtt végeztem a középiskolában vagy az egyetemen, nem csak becsületes, másokat tisztelni tudó, erős jellemű emberek voltak. Sokakból hiányzott az érzelmi intelligencia – és hiányzik még ma is. Tele vagyunk diplomás seggfejekkel. És diploma nélküli seggfejekkel is persze. A tapasztalat azt mutatja, hogy a seggfejség nem az oktatási rendszerben eltöltött idő függvénye.
A több idő és a több ismeret legfeljebb csak annyit jelent, hogy az emberi aljasság szofisztikáltabbá válhat. Aki könyökölni tanult kiskorában, az nagykorára megtanul még jobban könyökölni. Aki pedig emberséget tanult, az jó esetben nem törik meg. Vagy össze. És ez megint csak nem az iskola függvénye. Az iskola csak a társadalmunk jelenlegi állapotának egy leképezése. Figyeld meg a tüneteket, és megtalálod a betegséget.
A társadalom betegségeit nem nehéz megtalálni. Ahol még mindig fontosabbak az állásra pályázó papírjai, mint a lelkesedése és a fejlődésre való nyitottsága, ahol emberek tömegei az alapján keresnek párt maguknak, hogy kinek van meg a diplomája, ahol hülyének nézik azt, aki más utat választ magának (vagy más útra kényszerül valami miatt), ahol diplomás emberek millióit lehet megvezetni rejtett, vagy akár nyílt manipulációval, ott a társadalomnak komoly betegségei vannak.
Természetesen ezek nem mindenki számára betegségek. Van, aki teljesen jól elvan így, hiszen pont mások gyengeségeiből táplálkozik, és olyan is van, aki számára nem jó ugyan, ami történik, de legalább a langyos pocsolyában való ücsörgés kényelmét élvezheti. Mert a változáshoz meg kellene mozdulni. És felelősséget kellene vállalni. Persze sodródva is le lehet élni egy életet, és sokan meg is elégszenek ennyivel.
Aki viszont többre vágyik, az elkezd mélyebbre ásni. Elkezdi mélyebben megismerni önmagát, és ezáltal az embereket is. Elgondolkodik rajta, hogy a társadalmi skatulyáknak vajon mennyi a létjogosultságuk. Tényleg okosabb az, aki végigülte az egyetemet? Tényleg nem lehet a búzamezőn szántó paraszttól semmit sem tanulni? Tényleg megbízhatóbbá válik valaki a diplomától? Tényleg az iskolai tanulmányok függvénye a gerinc?
És miután mindezen elgondolkodott, talán az okokat is elkezdi keresni. Mert a változás itt kezdődik.

Elveszett gyermekek

Vannak dolgok, amik a békés egymás mellett élés érdekében nélkülözhetetlenek. Nem pisilünk bele a velünk szemben ülő gulyáslevesébe. Nem vágjuk tarkón a boltost, ha elfogyott a rozskenyere. Nem öljük meg azt, aki versenytársunkként jelentkezik az álláshirdetésre. Tudod, egyszerű dolgok, amiket a legtöbben gyermekkorukban megtanulnak.
Aztán vannak ennél összetettebb kérdések is. Hogyan találd meg a saját boldogságodat anélkül, hogy másokra erőltetnéd az akaratodat? Mit tegyél, ha az általad igaznak vélt dologról kiderül, hogy nem az? Mi van akkor, ha nem csak a Te igazságod létezik? Miért fontos, hogy megbecsüld azokat, akik az életed részei, és mivel jár, ha ezt nem teszed meg? Hogyan ne válj áldozattá, de elnyomóvá sem?
Az ehhez hasonló kérdéseknek az az érdekességük, hogy az emberek jelentős része teljesen felkészületlenül ütközik beléjük. Nem is tudnak velük mit kezdeni többnyire. Mert az a helyzet, hogy attól nem lesz szeretőbb szülő vagy jobb társ valaki, hogy több differenciálegyenletet oldott meg. Attól nem fog többet segíteni másoknak, hogy kívülről fújja a történelemkönyvet. Attól nem feltétlenül lesz tisztességesebb ember, hogy elvégzett egy egyetemet.
Alapvetően nem is az oktatási rendszer feladata lenne ilyenné nevelni a gyermekeket, hanem a szülőké. Persze a rengeteg gyermekkorában elcseszett ember szülőként mit is tudna tanítani a saját gyermekének? Csak azt tudjuk átadni másoknak, amit mi magunk is megtanultunk. Ha ez a tisztelet, a megbecsülés és az őszinteség, akkor azt. Ha a sumákolás, a másokon való élősködés, vagy a hideg közöny, akkor pedig azt.
A szülővé váláshoz nem kell jogosítvány – sokak szerencséjére. Még csak alapvető emberi értékek sem kellenek. Egy gyereket bárki összehozhat, ha nincs biológiai gátja a dolognak, és a felnevelésében is csak az extrém kártevőket akadályozzák meg (feltéve, hogy kiderül, milyen körülmények között él a gyermek). Könnyen félrecsúszhatnak tehát az értékrendek – és az életek.
Ezt persze kompenzálhatná az oktatási rendszer valamelyest – és a legnagyobb tiszteletem azoké a tanároké, akik ezért komoly erőfeszítéseket tesznek –, csakhogy a jelenlegi oktatási rendszernek nem az emberré nevelés a célja, de még csak az sem, hogy a gyerekekből értelmesen gondolkodó emberek váljanak. Hiába tanulunk sokat, ha nem tanuljuk meg értelmezni a tanultakat. És megkérdőjelezni. Mert időnként arra is szükség van.
A szülői nevelés és az iskolai oktatás azonban sokszor éppen arról szól, hogy kész igazságokat nyomjanak le a gyermek torkán. Mindezek után vajon hogyan lenne képes embertársait egyenlő partnernek tekinteni az, akit soha nem tekintettek egyenlő partnernek? És hogyan tudna feltétel nélküli szeretetet adni az, aki soha nem kapott ilyet?
A tünetek nagyon hamar jelentkeznek. Csak nem figyelünk. Inkább betudjuk a gyerek hülyeségének, a sors csapásának, vagy az aktuális vírusjárványnak, ha valami nincs rendben. Amikorra pedig már nem lehet sem megkerülni, sem megerőszakolni a problémát (mert a gyerekből egy érzéketlen seggfej, vagy egy érzéketlen seggfejeknek megalázkodó áldozat vált), akkor mossuk kezeinket. Tuti nem mi szúrtunk el valamit. Rég volt, ki emlékszik már arra…
De vajon hány felnőtt ember tudja azt mondani egy gyereknek, hogy „bocsánat, tévedtem”?  Hányan néznek magukba, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szerették volna? És vajon hányan merik megkérdőjelezni a saját igazságukat? A legtöbb ember el sem gondolkodik azon, hogy esetleg ő tévedett.
És amíg ez így van, addig nem biztos, hogy a diploma megléte vagy hiánya érdemi kérdést jelent.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A valódi csodák sokszor észrevétlenül születnek

A legnagyszerűbb dolgok nem feltétlenül a rivaldafényben születnek. Sőt, ott a legritkábban. Ha picit körbenézel, olyan csendes, szerény, a céljaikért kitartóan dolgozó embereket is láthatsz, akik nem abból élnek, hogy a valós vagy annak mondott sikereikről kiabálnak, hanem egyszerűen csak azt csinálják, amit szeretnek, és azt olyan jól csinálják, hogy belopják magukat vele az emberek szívébe.
Ők azok, akik nem pusztán egy terméket vagy szolgáltatást akarnak másokra tukmálni, hanem az egész történetükkel értéket képviselnek. Ha találkozol velük, olyan élettörténeteket ismerhetsz meg, amelyeknek a szenvedély és az önmagukba vetett hit mellett rengeteg küzdelem, fájdalom, és sokszor szívszorító esemény is a része. Épp ezért annyira hitelesek.
Hong Kong utcáin van egy fiatalember, aki hurkapálcikára tűzött játékfigurákat készít. Egész apró részleteiben dolgozza ki az alkotásait, amelyeket lelkesen vásárolnak meg az arra járók. Nincs ebben semmi különös, nem igaz?
Még az sem, hogy a kész figurák a hüvelykujjunknál nem sokkal nagyobbak. Csakhogy ennek a fiatalembernek nincsen hüvelykujja. Sőt, az összes többi ujja és mindkét kézfeje is hiányzik.
De ez őt nem akadályozza meg abban, hogy gyakorlott mozdulatokkal, precízen, és láthatóan nagy élvezettel dolgozza ki az apró formákat a maguk teljes részletességében. Szívből csinálja, ehhez kétség sem fér. És pont ezért ilyen jó és sikeres benne.

A valódi csodák sokszor egészen észrevétlenül születnek. Van egy ember, akinek van egy álma, és aki rengeteg akadállyal találja szembe magát az útja során. Ez az ember elindul egy úton, amiben igazán hisz. Mindenki megértené, ha feladná, de még azt is, ha egyáltalán bele sem vágna. Hiszen helyzete sokak számára „sajnálatra méltó”, és mindenképpen rengeteg kihívással teli.
(h/t: youtube)
De miért kellene bárkinek is beletörődnie a helyzetébe? Az csak egy kiinduló állapot, nem a végzet. Akinek az álmai fontosabbak, mint a kifogásai, az nem problémákat lát, hanem megoldandó feladatokat. És lehetőségeket. Mert sokszor a legnagyobb akadály hozza a legnagyszerűbb lehetőséget is.
Ha elbizonytalanodnál ebben, gondolj majd erre a nagyszerű fiatalemberre.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Aki menni akar…

…arra rá kell adni a kabátot. – mondják bölcsebbnél bölcsebb szónokok az ego diadalát hirdetve az ész fölött. És a szív fölött. De bármennyire is szeretnénk fontosnak érezni magunkat, és bármennyire is szeretnénk megvédeni magunkat a veszteségtől és a fájdalomtól, érdemes legalább egyetlen kérdésen elgondolkodnunk: Miért is akar menni a másik?
„Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.”  Képzeld most el, hogy ezt a mondatot nem Te mondod, hanem egy pszichopata, vagy egy párját tökéletesen leszaró, érzelmileg egy farönknél is egyszerűbb individuum, aki az embereket nem érző lényeknek, hanem eszközöknek tekinti.
„Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.” – mondja mosolyogva, vagy érzelemmentes közönnyel, majd elindul megkeresni a következő áldozatot. Talán éppen Te voltál az egyik. Vagy még most is az vagy. Ugye, hogy egészen máshogy hangzik ez a mondat, ha nem Te nyugtatod vele magadat, hanem neked mondja valaki?
Több oka is van annak, hogy ez a hangzatos passzív-agresszív gondolat a 21. század boldogságkereső emberének ész nélkül használt szlogenjévé válhatott. Érdemes megnéznünk ezeket az okokat, mert nemcsak párkapcsolataink és emberi kapcsolódásaink, hanem az egész életünk alakítása szempontjából tanulságosak.

Érzelmi analfabéták kora

Mind az iskolában, mind a családi környezetben rengeteg figyelmet kap a gyermekek értelmi intelligenciája. Hiszen ki ne szeretne büszke lenni arra, hogy milyen okos a saját csemetéje (amellett, hogy mennyire szép is, természetesen)? Nem mintha ezt az iskolai érdemjegyekkel le lehetne mérni, de azért tömegével kerülnek közszemlére a jobbnál jobb bizonyítványokról lelkesen készített fényképek. Aki pedig nem tud, vagy nem akar jól teljesíteni a rá erőltetett rendszerben, azt hamar megbélyegzik, mint egy vágóhídra szánt marhát.
Mindeközben az értelmileg fejlett (?), vagy kétségbeesetten fejleszteni próbált fiatalok érzelmi intelligenciája a környezetükből és az online világból átvett, gyakran igen primitív válaszreakciókra korlátozódik. Ezeknek pedig többnyire nem sok közük van azokhoz az emberi értékekhez, amelyek egy érett, szeretetalapú kapcsolat működéséhez szükségesek: a megértéshez, az odafigyeléshez, az együttérzéshez, és a közös megoldáskereséshez.
Az érzelmi intelligencia fejlesztése a szülők és az oktatási rendszer közös felelőssége lenne, de mivel a szülővé váláshoz nem kell jogosítvány, az oktatási rendszer pedig olyan, amilyen, ezért semmi meglepő nincs abban, hogy itt szinte mindenki kabátot akar adni valakire.

Mindenki egyéniség

Az érzelmi intelligencia hiánya mellett a kétségbeesett egyéni útkeresés is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy sokan inkább búcsút intenek ahelyett, hogy a kapcsolat megőrzésén dolgoznának. És önmaguk fejlesztésén – függetlenül attól, hogy a kapcsolatnak van-e még jövője, vagy nincsen. Mert ugye sokkal kényelmesebb a másik emberre mutogatni, és a teljes felelősséget rátolni, mint azt mondani: ez történt, mi ebből az én részem, és mit tanulhatok belőle?
De hát egy egyéniség nem mond ilyet! Ő büszkén hangoztatja, hogy egyedi, megismételhetetlen, és őt így kell szeretni. Aki pedig nem ezt teszi, az bekaphatja. Mindeközben csendben lesi a legapróbb visszaigazolást is, amit néhány facebook like vagy egy elismerő tekintet formájában kaphat, és feszülten figyeli azt is, hogy a csorda éppen merre halad. Az egyéniségek csordája.
Azoké a kiteljesedni nem tudó embereké, akik egész életük során a megfelelési kényszert szívták magukba, miközben a közösség támogató erejében nem, vagy csak nagyon kevéssé részesültek. Azoké az embereké, akik megtanulták, hogy ha valamit másképp gondolnak, akkor büntetés jár érte, és ha bármiben eltérnek a normálistól, akkor kinézik őket. Azoké az embereké, akiket nem haladásra, hanem követésre kondicionáltak.
Ilyen táptalajon könnyen nőnek olyan féligazságok, amelyeket az önmagát nem találó, de önállóságát kétségbeesetten hirdető emberek gondolkodás nélkül lenyelnek. És sokan még büszkék is erre.

Majd én megmutatom!

Végül van egy harmadik tényező is. Ennek felderítése érdekében íme egy találós kérdés. Mi az: csak három betű, mégis mindig kitölti a rendelkezésre álló teret? Ha az ego-ra tippeltél, nyertél. Bizony, sokan feláldoznak egy értékes és megmenthető kapcsolatot a saját ego-juk oltárán. Várják, hogy a másik majd beismerje, tévedett. Várják, hogy büntetésként megalázkodjon nekik.
Semmi egyébről nincsen itt szó, mint arról, hogy az elhagyás lehetősége által megsértett ego-jú ember kompenzálni próbál. Alacsonyabb rendűnek érzi magát a másiknál (hiszen úgy érzi, kidobott szemétté vált általa), és most tudat alatt próbálja visszabillenteni a mérleget.
„Mi az, hogy engem csak úgy el lehet hagyni?! Hiszen én értékes vagyok!!”  És ha a másik ember számára mégis jobb az egyedüllét, mint a kapcsolat ilyen formában történő folytatása, akkor csakis ő lehet a hülye. Akkor jár neki a kabát.
Most, hogy megnéztük a kabátadogatás mélyebben gyökerező lelki okait, nézhetünk valami pozitív alternatívát is. Valamit, ami által építhetjük a személyiségünket, és így a jelenlegi vagy jövőbeli kapcsolatainkat is. Mert valójában minden kapcsolatunk egy kiváló tükör számunkra: megmutatja, hogy mire van szükségünk, és azt is, hogy hol kell még fejlődnünk. Pontosabban nem kell, csak érdemes. Feltéve, hogy nem egész életünkben az „Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot!” szlogent kívánjuk harsogni a tömeggel.
Azoknak, akik hajlandóak belenézni a tükörbe, kiváló lehetőséget nyújt egy válsághelyzet a fejlődésre. Gondolj csak bele, mennyi mindenre választ kaphatsz, ha figyelsz. Megértheted, hogyan vált a nagy egymásra találásból kibékíthetetlen, vagy annak vélt ellentét. Megkeresheted, hogy mi lett a vak szerelemmel és a mély szeretettel. Átgondolhatod, hogy volt-e egyáltalán ilyen. Felfedezheted a dolgok alakulásának miértjeit, beleértve a saját hozzáállásodat, és a másik emberét is.
Rengeteg olyan felismerésre juthatsz, ami hatalmas segítséget jelent számodra a belső egyensúlyod megtalálásában, és kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok kialakításában. Mielőtt tehát rá akarnád valakire adni a kabátot, érdemes néhány kérdésen elgondolkodnod.
Őszintén szeretem azt, aki el akar hagyni?
Ki tudom mutatni számára a szeretetemet?
Azt adom, amire valóban szüksége van, vagy azt, amit én jónak tartok?
Mi az, amiben én fejlődni tudok?
Miután őszintén megválaszoltad magadnak ezeket a kérdéseket, már nem indulatból, hanem jóval bölcsebben tudsz reagálni arra, ha valaki menni akar Tőled. Elképzelhető, hogy van még közös utatok, de természetesen az is lehet, hogy nem érdemes együtt maradnotok, mert nem vagytok egymással kompatibilisek, és nem is akartok azzá válni. Mindkettő lehetőség teljesen rendben van, ha nem az indulat vezérel.
Nem kell bármi áron együtt maradni. Nem kell feláldoznod a magadat, vagy ezt várnod a másik embertől, ha nem működik a kapcsolat. Nem kell a közös gyerekekre fogni az együtt maradás áldozatát. És nem kell a langyos húgyban sem ücsörögni, ha a kapcsolat forróvá nem tehető, pedig arra vágysz. De érdemes a döntést nem ego-ból, hanem tiszta szívvel és tiszta elmével meghozni. Elsősorban tiszta szívvel.
És ha az önreflexió után úgy döntesz, hogy a kapcsolat lezárása a helyes út – vagy ha a megőrzésére a másik embertől már nem kapsz lehetőséget –, akkor tényleg érdemes rásegítened egy kabátot. Nem a dac, nem a neheztelés, és nem is a bosszúvágy kabátját, hanem a szeretetét. Mint egy utolsó ajándékot, mielőtt útjára engeded.
Mert ha valakit őszintén szeretsz, akkor azt szeretnéd, hogy nélküled is boldog legyen.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Az emberi jóság ingyenes

Sokan azért nem tesznek valamit a körülöttük élő emberekért és a környezetükért, mert úgy érzik, hogy amit tudnának tenni, az túl kevés a változáshoz. Mások fel sem ismerik, hogy valamit tehetnének, mert egyik helyről a másikra rohanva élik meg (vagy inkább élik túl) a napjaikat, és annyira el vannak foglalva a saját bajaikkal, hogy másokéra már nem jut sem idejük, sem energiájuk.
Pedig egyáltalán nem nehéz valódi változást elérni – nem is annyira egy-egy cselekedettel, hanem sokkal inkább azzal a folyamattal, amit egy apró cselekedettel elindíthatunk. Erről szól az a rövid történet, amelynek eredeti változatával nemrég találkoztam.
*****
Egy fiatal nő tért be az étterembe. Ebédidőben érkezett, majdnem tele volt minden helyiség. A pincér hellyel kínálta, majd hozta az étlapot. Miután a hölgy kiválasztotta, hogy mit fog enni, az embereket figyelve várakozott. Ahelyett, hogy a mobiltelefonjába merült volna, ahogyan a legtöbben tették, ő inkább érdeklődve nézelődött.
Ahogy a szemei az étterem vendégeiről az ablakon keresztül az utcára tévedtek, egy hajléktalan férfit pillantott meg. Sovány, ötvenes éveinek végén járó, beesett arcú ember volt, akiről látszott, hogy borzasztóan nehezen éli meg, hogy az utcán kell élnie.
A nő egy darabig figyelte, ahogy a férfi sóvárgó szemekkel nézi az előtte elhaladó embereket, és reménykedve keresi a tekintetüket, de mindhiába. Senki nem foglalkozott vele. Túl szerény volt ahhoz, hogy bármit is kérjen magának, de látszott, hogy nagy szüksége lenne segítségre.
Időközben megérkezett a hölgy ebédje. Frissen sült, puha hús és vegyes köret – mindig minőségi ételt választott, erre odafigyelt. Megköszönte a pincérnek, majd gondolkodás nélkül felállt, megfogta a tányérját és az evőeszközöket, majd az étteremből kisétálva átnyújtotta azokat az éhező férfinak.
A hajléktalan férfi hirtelen nem is tudta, hogy mit kezdjen a semmiből érkező jó cselekedettel. Felcsillant a szeme, elrebegett egy köszönömöt, majd lesütött szemmel enni kezdett. Minden falatot kiélvezett; élete talán legszebb lakomája volt ez.
Miután végzett az ebéddel, a hölgy visszavitte a tányért és az evőeszközöket az asztalára, majd a számlát kérte. Az üzletvezető, aki végignézte az iménti esetet, a pincér fülébe súgott valamit, majd sarkon fordult és ment tovább a dolgára.
Amikor a pincér megérkezett, a hölgy megnézte a számlát, amin ez állt:
„Az emberi jóság ingyenes.
Köszönjük, hogy nálunk járt.”
*****
Sokszor csak ilyen apró dolgokon múlik a változás. Valaki elkezdi, mások folytatják, és valami csodálatos dolog születik meg belőle. De tudod, még ha éppen senki sincs, aki folytatná, már az az egy apró jó cselekedet is rengeteget jelent. Valakinek talán magát az életet.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Levél gyermekkori önmagamnak

Kedves én!
Nagyon fiatal vagy még, tudom, csak alig néhány éve csöppentél ide. A felnőttek többsége nem is vesz komolyan, mert okosabbnak és többnek képzelik magukat nálad. Én mégis megosztok veled néhány gondolatot, amit fontosnak tartok. Nem azért, hogy megkíméljelek a rád váró kihívásoktól (mert azt úgysem tudom megtenni, és értelme sem lenne), hanem azért, hogy felkészítselek rájuk. Talán később újra előveszed majd ezt a levelet, amikor szeretnéd megérteni, hogy mire próbál tanítani Téged az élet.
Mert tudod, a legfontosabb leckéket nem az iskolai tananyagból fogod megtanulni, és nem is a felnőttek szavaiból. Azon se lepődj meg, ha közülük sokan egészen mást mondanak majd neked. Jó oka van ennek: ők nem tanulták meg ezeket a leckéket. Volt rá lehetőségük nekik is, de nem voltak hajlandóak tükörbe nézni, és így tanulni sem tudtak. Talán nem is fognak. Majd eldöntik. Tudatosan vagy tudat alatt, de mindenki meghozza ezt a döntést magában. Idővel Te is.
Sok olyan emberrel találkozol majd, akik megpróbálják megmondani neked, hogy hol a helyed. Lesznek köztük olyanok, akik puszta jóhiszeműségből teszik (mert azt képzelik, hogy nálad jobban tudhatják, mi a jó neked), és lesznek olyanok is, akik erőszakosan akarnak az általuk elképzelt útra rángatni. Nem tudom, melyik a veszélyesebb. Talán az első, a szeretetbe csomagolt terelgetés, mert arról könnyebben elhiszed, hogy Téged szolgál.
Utad során találkozol majd olyanokkal is, akik kritizálnak Téged, többnek tartják magukat nálad, lenéznek rád, és minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálják elérni, hogy felnézz rájuk. Nem kell megtenned. Nincsenek fölötted. Senki nincs senki fölött. Ne ülj bele a mérleg egyik serpenyőjébe, mert a másikban nincs senki, csak a félelmeid. Ezek az emberek pedig kegyetlenül megmutatják majd neked, hogy mitől félsz igazán, és hol van rés az önismereteden.
Lesznek olyanok is, akik folyamatosan azt próbálják majd elhitetni veled, hogy akkor leszel boldog, ha mindenkinek megfelelsz. Próbáld ki nyugodtan. Próbálj csak az emberek elvárásainak megfelelni. De szerintem nem érdemes nagyon rágörcsölnöd a feladatra. Sőt, tudod mit? Az sem baj, ha görcsölsz – legalább hamarabb rájössz, hogy hová vezet az, ha mások életét éled.
Sokféle emberrel találkozol az évek során, és sokféle módon kapcsolódsz majd hozzájuk. Lesznek köztük olyanok, akiket egyből megszeretsz, és lesznek olyanok is, akik taszítanak, de a legnagyobb leckéket azoktól kapod majd, akikről azt hiszed, hogy soha nem tudnának ártani neked. Csak figyelj és tanulj – lesz mit. Ha nem hagyod, hogy megtörjenek ezek a tapasztalatok, akkor csodálatosan hasznos felismerésekre jutsz: jobban megérted önmagadat, és ezáltal a világot is.
Megérted majd azt is, hogy nem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítanod a szavaknak. Az emberek sok mindent mondanak, de súlya csak azoknak a szavaknak van, amelyeket tettek is támogatnak. Persze most még tiszta gyermeki bölcsességed birtokában pontosan tudod ezt, de a felnőttek annyit beszélnek, hogy jó eséllyel Te is hamarosan beleragadsz a szavak zárt világába, és elfelejted észrevenni a lényeget.
Nem mindenki rossz szándékkal akar majd megvezetni Téged. Lesznek olyanok, akik egyszerűen csak félnek és féltenek. Meg akarnak kímélni attól, amitől úgysem tudnak megkímélni. Azt hiszik, hogy ha simává teszik az utadat, akkor majd boldogan tudod járni azt. Csak egy valamit felejtenek el: akadályok akkor is lesznek, amikor ők már nem tudják azokat elhárítani neked. Senkinek az útját nem járhatja más valaki helyette.
A saját utadat így is, úgy is bejárod majd, csak nem mindegy, hogy hogyan. Nem mindegy, hogy burokban felnőtt, gyenge emberként akadályról akadályra bukdácsolsz végig az életeden, vagy a bukásokra éppúgy felkészülsz, mint az azok utáni felállásra, és minden egyes tapasztalatodat felhasználva haladsz előre.
Nem lesz minden könnyű. Nem érdemes hagynod, hogy bárki is elhitessen ilyet veled. Lesznek kemény pillanatok. Lesznek kegyetlen időszakok, amikor úgy érzed, jobb, ha feladod. Megismered az élet csodálatos sokszínűségét, aminek az is része, hogy nem mindig azt kapod, amit szeretnél, vagy amire az addigi tapasztalataid alapján számítasz.
Lesznek olyanok, akik könyörtelenül átvágnak, kihasználnak és fájdalmat okoznak neked, de megismerkedsz majd olyan emberekkel is, akik egészen váratlanul nyújtanak neked segítő kezet. Találkozol majd olyan emberrel is, akit eleinte nagyon nem szeretsz, de ha adsz neki egy esélyt, megtapasztalod, hogy csalódni nemcsak fájdalmasan, hanem jó érzéssel is lehet.
De lesz, akinél az első megérzésed egyből bejön, mégis sokáig próbálod majd meggyőzni magadat, hogy egy újabb esély (majd még egy, és még egy) változáshoz vezet. A fájdalmad lesz a legnagyobb tanítód, nem a szavak. Leszel halálosan szerelmes, és lesz, hogy úgy érzed, belehalsz a csalódásba. Megtanulod, hogy még akit a legjobban szeretsz, az is lehet az ellenséged. Idővel pedig majd azt is megérted, hogy az ellenség is Te magad vagy.
És tudod, Te sem maradsz szent, de még jó sem mindig. Elkövetsz majd apró és csúnya hibákat is. Leszel Te is valaki számára teher. Ártasz majd olyanoknak, akiknek nem akarsz ártani, és ártasz olyanoknak is, akiknek akarsz, mert azt hiszed, hogy egyedül a Te igazságod a helyes. Úgy tűnik majd néha, hogy kifordultál önmagadból, de ha figyelsz, akkor megérted, hogy nemcsak a fény, hanem a sötétség is benned van. Igen, olykor saját magadban is csalódni fogsz. És amikor már nem vetíted majd ki másokra a csalódásodat, hanem elég bátor vagy ahhoz, hogy belenézz a tükörbe, akkor lép a személyiségfejlődésed új szintre.
Amit most fogok mondani, azt nem hiszed majd el nekem elsőre. Másodikra sem. De ne is nekem higgy, hanem éld meg a tapasztalataidat, és utána vedd majd elő magadnak ezt a gondolatot: Minden, amit átélsz, Téged szolgál, akár felismered ezt, akár nem.
Ha felismered, könnyebb utad lesz. Nem könnyű, csak könnyebb. Így is össze fog omlani az életed. Így is elveszíted majd a biztonságérzetedet. Így is elhagynak olyanok, akikről azt hitted, szeretnek. Így is megtapasztalod, milyen padlóra kerülve tehetetlenül feküdni, és igen, azt is megéled, hogy mit jelent elveszíteni a hitedet. Hogy mit jelent nem akarni felállni, csak akarni azt, hogy akarj felállni. Hogy mit jelent magányosan szenvedni még akkor is, ha körülvesznek Téged emberek. És hogy mit jelent rádöbbenni arra, hogy másoktól tetted függővé az életedet.
Megtanulod, hogy nemcsak győzhetsz, hanem veszíthetsz is olykor. És megtanulod azt is, hogy valójában ilyenkor is nyersz. Mondhatnám, hogy figyelj a jelekre, mert mindig vannak jelek, de azt hiszem, neked kell megtanulnod felismerni azokat. Neked kell bejárnod az utadat, és neked kell rajta megszerezned a tapasztalataidat. Még ha meg is lehetne ezt spórolni, akkor sem lenne érdemes.
Hiszen hogyan tudnál minden egyes pillanatot értékelni, ha nem tanulnád meg azt, hogy az itt töltött utolsó pillanat bármikor elérkezhet? Hogyan tudnád megbecsülni mindazt, amid van, ha nem tapasztalnád meg, hogy mindent elveszíthetsz? Hogyan tudnád értékelni a sikereidet, ha azokhoz nem kudarcok vezetnének? Hogyan ismerhetnéd meg az emberek valódi jellemét, ha nem élnél meg mind hatalmas csalódást, mind őszinte szeretetet? Hogyan tudnál fejlődni, ha nem lenne semmi, ami erre késztet?
Később talán azt mondod majd erre, hogy Te nem fejlődni akarsz, hanem boldogan élni. Most még nem mondasz ilyet. Most még tudod, hogy a fejlődés és a boldogság nem két különböző irány, hanem ugyanazon útnak a részei. Most még fel akarsz állni, és ezt örömmel teszed. Próbálkozol, visszapottyansz a fenekedre, majd újra próbálkozol addig, amíg nem megy. És közben nem az eredményen görcsölsz, mint a felnőttek, hanem megéled magát a folyamatot.
Most még jelen vagy. Nem a jövőben vagy a múltban, hanem a jelen pillanatban. Most még szabad vagy. Tudod, később majd ezzel is baja lesz az embereknek. Félni fognak Tőled. Most még nem, hiszen alig vagy pár éves, és fel sem tűnik nekik, hogy mennyivel szabadabb vagy náluk. De amikor majd később újra felfedezed a szabadságodat, őrültnek fognak gondolni, és elkezdenek félni Tőled.
Elkezdenek veszélyesnek tartani, és mindenféle címkéket ragasztgatnak majd rád, mert nem tudnak veled mit kezdeni. Érezni fogják, hogy más vagy, érezni fogják, hogy Téged nem kötnek láncok, és újra érezni fogják csuklójukon és bokájukon a saját láncaikat. Újra beléjük hasít a fájdalom, amit már kezdtek megszokni. És ezért Téged tesznek majd felelőssé. Mert Te szabad vagy, és ezt nem tudják majd neked megbocsátani.
De nem mindenki lesz ilyen. Lesznek olyanok, akik maguk is kedvet kapnak a szabad repüléshez, és találkozol majd olyan valakivel is, aki még nálad is szabadabb lélek. És akkor már figyelni fogsz rá, mert érzed, hogy amikor figyelsz és jelen vagy, akkor vagy otthon. Megérted, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy lelki állapot. Megérted, hogy a természetet nem tudod megerőszakolni, de ha együtt rezdülsz vele, akkor nem válsz önmagad ellenségévé.
Hosszú utat jársz majd be idáig. Nem baj, ha időnként elgyengülsz közben, és megpihensz egy kicsit. Nem baj, ha néha sírsz, nem baj, ha hibázol, és az sem baj, ha olykor elbizonytalanodsz teljesen. Idővel megérted majd, hogy miért vagy itt, és elfogadod nemcsak a fényt, hanem a sötétséget is. És ahogy haladsz előre ezen az úton, egyre ritkábban veszíted már el a lelkesedésedet – és a lelkedet.
Pici vagy még, tudom. Azt mondják, nem kéne neked ilyeneket mondanom, hiszen úgysem érted. De tévednek. Tudom, hogy érted. Most még pontosan érted, miről beszélek – majd csak később nem fogod. Egészen addig, amíg újra vissza nem találsz Önmagadhoz.
Mert az út, amin jársz, ugyanoda vezet vissza. Csak Te válsz többé általa.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.