Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Mindennapi Motiváció – A nagymama, aki megmentette egy rendőr életét

Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot. Igaz? Sokan gondolják így, miközben tehetetlenül nézik, ahogy a gonoszság, az önzés és a közöny látszólag egyre nagyobb teret nyer a világban. Végignézik mindazt, amiről azt gondolják, változtatni rajta úgysem tudnak, és a passzív szemlélődésükkel ők maguk is tettestársakká válnak. Mert pont ezért tud teret nyerni mindaz, amivel nem értenek egyet.
Sokszor valóban úgy tűnhet, hogy túl kevesek vagyunk. Ezt gondolhatták nemrég azok az emberek is, akik szemtanúi voltak egy életre menő összecsapásnak.
A helyszín az egyesült államokbeli Louisiana. Az utcán két ember küzd egymással: egy rendőr és egy szökni próbáló gyanúsított, aki nem retten vissza attól sem, hogy ellenfelének fegyverét használja, ha sikerül hozzájutnia. A letartóztatási kísérlet másodpercek alatt élet-halál harccá válik.
Egyetlen autó sem lassít le: vagy nem mernek közbeavatkozni, vagy talán át sem villan az agyukon ennek lehetősége. Nem az ő dolguk. Majd otthon elmesélik a szenzációt, megnézik a híreket, és büszkén mutatnak a TV képernyőjén megjelenő halottra (aki számukra tulajdonképpen mindegy, hogy a kettő közül melyik), miközben fontoskodva megjegyzik: „Ezt az embert láttam délután verekedni!”
Nem egy, hanem sok ember hagyta így el a helyszínt azon a napon. Majdnem mindenki. A rendőr nagyon rosszul állt: úgy tűnt, hogy őt már csak vinni fogják innen, nem magától távozik. Aztán történt valami egészen váratlan dolog.
Vickie Williams-Tillman éppen vásárlásból tartott hazafelé kocsijával, amikor a két egymással dulakodó férfi mellett elhaladva azonnal felismerte, hogy a rendőr nagy bajban van. Gondolkodás nélkül hívta a rendőrséget, de mivel érezte, hogy talán túl későn érkezik meg a segítség, kiszállt a kocsijából, és életét kockáztatva a gyanúsítottra vetette magát.
Utolsó pillanatban érkezett: a két férfi a rendőr pisztolyáért küzdött. A vékony hölgy, akinek három gyermeke és négy unokája van, minden erejét összeszedte, hogy megakadályozza a tragédiát. Próbálta kicsavarni a gyanúsított karját, és ezzel éppen annyi időt nyert, amennyire szükség volt: megérkezett az erősítés, és a támadót sikerült leszerelni.

Túl kicsik lennénk ahhoz, hogy megváltoztassuk a világot? Nem hiszem. És amíg vannak olyan emberek, akik nem a néma közönyt választják, hanem cselekszenek, addig minden kifogás, minden panaszkodás, minden másokra való mutogatás értelmét veszti.
Ha pedig éppen nem találsz senkit a közeledben, aki a jótett erejével változtathat a helyzeten, akkor talán éppen Te vagy az, aki ezt megteheti.

Ha szeretnéd a gyakorlatban is megtapasztalni ezt, akkor még tudsz csatlakozni a héten elkezdődött 21 napos kihíváshoz. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Tegyük együtt egy picit szebbé a világot! 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Van, aki immunis a bölcsességre

Érdekesen működünk mi, emberek. Logikus lenne azt feltételezni, hogy életünk során mindannyian bejárunk egy intellektuális fejlődési ívet, ám mindig vannak olyanok, akik erre makacsul rácáfolnak. Mintha az idő rájuk nem hatna: hiába várnánk, csak nem gyúl fény az elméjükben. Gondolom, neked is kapásból beugrott néhány ilyen ember neve.

Nem is lenne gond ezekkel az emberekkel, ha a saját kis zárt világukban maradnának, azonban többnyire nem ezt teszik. Sőt, sokszor ők a leghangosabbak – de ennek is megvan az oka. Mielőtt azonban ezt megnézzük, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy miért válnak egyes emberek bölccsé, míg mások miért maradnak ostobák egész életükre. Mindig is ilyenek voltak? Vagy a fejlődési útjukról valahol letértek egy zsákutcába?

A tapasztalat csapdája

„Idővel majd bölcsebbé válik!” – hangzik gyakran a reményteli várakozással átitatott nyugtázása annak, hogy valaki idiótán viselkedik másokkal, vagy a saját életét teszi tönkre. Hiszen a gyermek is megtanulja, hogy ha széllel szemben pisil, akkor bizony magát áztatja el, nem igaz? A legtöbben valóban megtanulják ezt – hiszen a húgyszagot utána nekik kell szagolniuk –, de az ennél már árnyalatnyival összetettebb leckékre nem mindenki fogékony.
Gondolok itt azokra a szülőkre, akik a saját hiányosságaikat átültetik gyermekükbe, mert vagy nem érdeklik őket, hogy milyen károkat okoznak, vagy fel sem ismerik azokat. Gondolok a politika által megvezetett tömegekre, akik egy hangzatos eszmét mindenféle előzetes agymunka nélkül magukévá tesznek, és büszkén ismételgetnek.
Gondolok a langyos húgyban ücsörgőkre, akik egyik napról a másikra változtathatnának az életükön, de önmagukat sajnálva és sajnáltatva ismételgetik: „Ez nem lehetséges…” És gondolok azokra is, akik már egy-két, vagy jóval több szart megéltek, ám szemmel láthatólag semmit sem tanultak belőle.
Ez utóbbi csoportot külön is érdemes megnéznünk. Nemcsak azért, mert látszólag minden logikus magyarázat csődöt mond velük kapcsolatban, hanem azért is, mert rajtuk keresztül a többieket is jobban megérthetjük.
Vajon miért nem változtat az életén valaki, amikor már beverte a fejét néhányszor? Miért futja újra és újra ugyanazokat a köröket, miért lehet ugyanolyan könnyen manipulálni, és miért nem mutat az élete ilyen téren semmilyen fejlődési ívet? Pedig sok tapasztalata van már, amik segíthették volna a változásban.
Csakhogy van a tapasztalatszerzésnek egy komoly csapdája: kétféle hatást is kiválthat egy emberből. Az egyik valóban a változás – amire van példa bőven. Stroke túlélőként sok olyan társammal találkoztam, aki életének legnagyobb csapása után úgy döntött: változtat. Helyre teszi magában azt, ami félrecsúszott (igen, legtöbbször ez a betegségeink oka), és tanul a történtekből. Meglátja a tapasztalatban a fejlődési lehetőséget. Ez az egyik lehetséges út.
A másik út egészen más irányba vezet: pontosan ugyanabba, amerre az illető eddig is haladt. A tapasztalat ugyanis nemcsak változásra ösztönözhet, hanem megerősítést is adhat abban, hogy semmiféle változtatás nem szükséges. Hogyan lehetséges ez? Nagyon egyszerűen. Tapasztalataink ugyanis önmagukban semmilyen jelentéssel nem bírnak; a jelentést mi magunk adjuk nekik.
Ha valaki úgy értelmez egy tragédiát, hogy változtatásra van szükség az életében, akkor a tragédia hozzájárul bölcsességének elmélyítéséhez. Ha azonban úgy értelmezi azt, hogy már megint ellene fordult a világ, és a gonosz ellenség – akár egy másik ember, akár egy másik népcsoport, akár a sors képében jelenik meg – ismét őt szemelte ki áldozatnak, akkor a tapasztalat egy puszta megerősítése lesz addigi hitrendszerének.
Figyeld csak meg, mi zajlik most társadalmi szinten. „A” csoport azt kiabálja, hogy „A”, miközben a „B” csoport azt, hogy „B”, és mindegyik próbál a másiknál hangosabb lenni. Akik pedig a szájukba adták a szavakat, azok a markukba röhögnek. Vagy nézz be egy kórházba, és figyeld meg, hányan hányféleképpen élik meg a betegségüket.
A tapasztalat önmagában semmit nem jelent. Legegyszerűbben talán úgy érthető ez meg, ha felidézed azt az élményedet, amikor valakivel megnéztél egy filmet. Ugyanazt néztétek két órán keresztül, ugyanott, ugyanolyan körülmények között éltétek át a tapasztalatot, mégis könnyen lehet, hogy teljesen más élményekkel távoztatok. Neki tetszett, amit látott, neked nem. Vagy mindkettőtöknek tetszett, de két teljesen különböző oka volt ennek. Te észrevettél egy részletet, amit ő nem. Érted, ugye?
Ugyanez a helyzet életünk komoly tapasztalásaival is. De akkor mégis mi szükséges ahhoz, hogy valaki bölcsebbé váljon?

Rejtve van, mégis árulkodik

Egy valamit elég tisztán látszik, ha figyelsz: sokan gondolják magukat okosnak alaptalanul, miközben vannak olyanok is, akik még nem ismerték fel a saját bölcsességüket. Az első csoportnak az ego-ja nagy, a másodiknak az önbecsülése kicsi. Az első csoport általában semmilyen fejlődést nem mutat (hiszen miért is kéne fejlődnie, ha már így is ő a humanoid non plus ultra), a második csoportba tartozók pedig általában önmagukat korlátozzák, és ezért nem haladnak.
A bölcsességhez nyitottság szükséges. Sok-sok kérdőjel, amit a kijelentő mondataid végére teszel, ugyanakkor bátorság is, hogy a kérdéseidre válaszokat keress. Alázat, amivel a világhoz viszonyulsz, ugyanakkor a megalázkodás szerepköréből való határozott kilépés is.
Sok olyan ember él közöttünk, akiben ez a nyitottság nincsen meg. Egészen pici korában még jó eséllyel megvolt, ám az őt ért hatások túl erősnek bizonyultak, és életének hátralévő részét elméjének rácsai között éli le. Sokan közülük az igazság harcosainak hiszik magukat. Szent meggyőződéssel képviselik azt az eszmét, amit még gyermekként szívtak magukba, miközben egy valamit nem vesznek észre: valójában csak kompenzálnak.
Kompenzálják a lelki sérüléseiket, amiket annak idején elszenvedtek. Kivetítik saját hiányosságaikat a környezetükre. Gyűlölettel viszonyulnak embertársaik egy csoportjához, vagy egy-egy személyhez, míg másoknak szeretetről beszélnek. Jobbnak, okosabbnak, többnek képzelik magukat embertársaiknál, miközben belül mélyen ugyanolyan esendőek, ugyanolyan tökéletlenek, és ugyanannyira emberek, mint bárki más, akikről megvetve beszélnek.
Ezek az emberek olyan rejtett lelki sérülésekkel küzdenek, amelyeket sokszor ők maguk sem ismernek fel. Onnan láthatod rajtuk, hogy képtelenek békében élni másokkal, mivel a belső egyensúlyukat nem találták meg. Aki megtalálta, az másokat nem cseszeget. Aki rendben van önmagával, rendben van a világgal is. Elfogadja olyannak, amilyen, még akkor is, ha nem mindennel ért egyet.
Akinek azonban belül mélyen háborog a lelke, aki a múlt sérelmeit hatalmas zsákjában cipeli magával, abból időről időre előbújik az ego, és minden emberi érték fölött győzedelmeskedik.

Az én utam a helyes?

Persze lehet, hogy tévedek. Elképzelhető, hogy a gondolataimmal én sem a bölcsességet képviselem. Az is lehet, hogy nem is egyfajta bölcsesség létezik. Azonban akár szívből, akár a logika útján közelítem meg a kérdést, egy valamit határozottan érzek: a bölcsességhez az ego-n való felülemelkedés szükséges.
Az egyén önmagában nem létezik. A testünk egy másik testből születik meg, és apró részecskékként olvad bele a nagy egészbe. A lelkünk más lelkekkel kapcsolódik. Kötődéseink vannak (akár szeretet, akár gyűlölet formájában), és nem biztos, hogy ez csak a mostani földi játszóterünkben töltött időtartamra igaz.
Aki képes a saját igényein túlra tekinteni, aki képes a világot mint egységet látni, az úgy gondolom, a bölcsesség útját járja. A bölcsesség sem az iskolázottságnak, sem a tapasztalatok számának, sem pedig az életkornak nem függvénye. A bölcsesség a saját kis világunkból való kimozdulást jelenti.
A parasztember, aki figyel az időjárás hatásaira, vagy észreveszi, ha valamelyik tyúkja másként viselkedik, bölcs. A vezető, aki a rövidtávú haszonszerzésen és a hatalomvágyon felülemelkedve egy fenntartható és élhető környezet kialakításán dolgozik, bölcs. A nő vagy a férfi, aki egy vitában nemcsak a saját érdekeit nézi, hanem párjára is odafigyel, bölcs. Mindazok pedig, akik az ego-jukat előtérbe helyezik, immunissá válnak a bölcsességre.
Talán nincs igazam. Talán nem is számít, hogy igazam van-e. Talán csak az számít, hogy az életed szebbé válik-e, és hogy másoknak ártasz-e vele.

Ha szeretnéd a gyakorlatban is megtapasztalni, hogy lehet ego nélkül is érvényesülni, akkor egy nagyon jó lehetőség lehet erre a most kezdődő 21 napos kihívás. Itt találod a részleteket, még tudsz jelentkezni: Érdekel, megnézem! Várunk szeretettel. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A gyermek, aki élni akar

Elmesélek Nektek egy történetet. Egy kisgyermekről szól, akivel nagyon kegyetlenül bánt az élet. Pontosabban nem is az élet, hanem az emberek. Pedig azt beszélik, szerencsés napon született. Azt suttogták róla, hogy sokra viszi majd, és nagy hatással lesz a világra. Neki köszönhetően majd megváltozik minden.
Ez a gyermek semmi mást nem akart, csak élni. Egyszerűen csak élni, és önmaga lenni. Nem az, akinek gondolták, nem az, akivé változtatni akarták, hanem valódi önmaga. Eszébe sem jutott, hogy egyszer majd áldozattá válhat. Hogy amikor már nagyobb lesz, egyesek üldözni fogják, és mindent elkövetnek majd azért, hogy eltűnjön a Föld színéről. Amikor még egészen pici volt, nem ismerte az emberi kegyetlenséget.
Voltak, akik szerették őt, és voltak olyanok is, akik nem tudtak vele mit kezdeni, és ahogy teltek az évek, elkezdtek tőle félni. Tudták a nevét, de csak suttogva merték kimondani. Aztán már sehogy sem.
Pedig nem akarta őket bántani, csak békében élni, és másoknak is lehetővé tenni ezt. Volt, aki éppen ezért üldözte. Mert tudta, hogy ha ez a gyermek erős felnőtté érik, akkor nem fogja hagyni, hogy bárki is a hatalmával visszaéljen. Nem fogja engedni az elnyomást, és tönkre tudja majd tenni azokat, akik másokon élősködnek. Ha ez a gyermek felnő, nekik végük lesz.
Ezért sokan az életére törtek. Megpróbálták belé verni a fegyelmet. Ütötték, rúgták, ahol érték, láncra verték, és csak néhány jótevőn múlott, hogy nem halt meg. Néhány olyan emberen, aki őszintén hitte, hogy bármi is történik a világban, ennek a gyermeknek élnie kell.
Aztán voltak olyanok is, akik szavakkal gyilkolták a lelkét. Megpróbálták bemesélni neki, hogy egy értéktelen senki. Azt súgták a fülébe, hogy nincsen semmi keresnivalója az emberi társadalomban, ezért jobban teszi, ha meghúzza magát valahol, és soha nem is bújik elő onnan.
Megint mások vágytak rá, hogy találkozzanak vele, de nagyon féltek tőle. Sok jót hallottak róla, ezért reményteli várakozással tekintettek a jövőre, amit ő majd megváltoztat számukra. Ám a félelmük túl erős volt ahhoz, hogy megkeressék a bujdosó gyermeket.
Érezték, hogy a találkozásért áldozatot kell hozniuk. Tudták, hogy ez a gyermek egyetlen pillanat alatt észreveszi rajtuk, ha hazudnak másoknak, vagy hazudnak önmaguknak. Belenéz a szemükbe, és könyörtelenül tükröt tart nekik. Tudták, hogy ha találkoznak vele, a saját legbelső félelmeikkel kell szembenézniük.
Sok idő telt el azóta, hogy ez a gyermek megszületett. De mintha az idő nem hatott volna rá: gyermek maradt, miközben az emberek felnőttek. Ismerik a nevét, de csak kevesen merik kimondani. Ismerik a nevét, de őt magát csak nagyon kevesen. Csak néhányan mertek vele személyesen is találkozni, az ő életük azonban végleg megváltozott.
Mert ezek az emberek minden egyes találkozásukkor kaptak ettől a gyermektől valamit, amit semmi mással nem lehet pótolni, de még csak összehasonlítani sem. Mindig, amikor a társaságában lehettek, elhitték, hogy ők maguk is értékes emberek. Elhitték, hogy a boldogság nem egy távoli cél, és a világ akár szebb is lehet. Elhitték, hogy élhetnek olyan életet, amilyet szeretnének. Elhitték magukról, hogy megérdemlik ezt.
Ezek az emberek egyre többet találkoztak a gyermekkel, és az őrzőjévé váltak. Ők azok, akik nem hagyják, hogy bárki is az életére törjön, és hisznek benne, hogy a segítségükkel a gyermek végre felnőhet. Hisznek benne, hogy egyre több ember megismerheti őt, és megkaphatja tőle azt az ajándékot, amit mástól soha nem kaphat meg.
Ez a gyermek élni akar. Élni, őszintén önmaga lenni, és szembeszállni az elnyomókkal. Tudja, hogy erősebb náluk. Tudja, hogy egyszer majd felnő, és akkor az elnyomóknak esélyük sem lesz. Sokan üldözik őt. Sokan félnek tőle. Vannak azonban olyanok, akik megvédik, bármilyen kegyetlen támadás is érje.
Ez a gyermek él. És már vannak, akik hangosan ki merik mondani a nevét: Szabadság.
Szeretettel ajánlom ezt a történetet annak a lánynak, aki már elindult, hogy találkozzon a gyermekkel. Bármi is történjék, ne fordulj vissza.

Ha szeretnél Te is találkozni a gyermekkel, és hiszel benne, hogy egymást segítve ez sikerülhet, akkor csatlakozz azokhoz, akik már jelentkeztek a hamarosan induló 21 napos kihívásra. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Tegyük együtt egy picit szebbé a világot! 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Padlógázzal a zsákutcába

Körbenézek, és azt látom, hogy sokak számára a mocskolódás a véleménykülönbség kötelező mellékterméke. Embereket látok, akik olyan mély meggyőződéssel minősítik embertársaikat, mintha ők maguk egyetlen hibát sem követtek volna el az életükben, és valamiféle kiváltságjogot szereztek volna az ítélkezésre. Embereket látok, akik konkrétan leszarják, hogy a másik ember mit szeretne mondani, mert a saját igazságukat nemcsak megkérdőjelezhetetlennek vélik, hanem mindenki számára kötelező érvényűnek is. Olyan tananyagnak, amit bele kell verni a másként gondolkodók fejébe.
Nőket és férfiakat látok, akik egykor annyira oda voltak egymásért – aztán eltelt néhány év, vagy csak néhány hónap, és gyűlölködő ellenségek lettek. Nem jöttek ki jól egymással, ezért szent céljukká vált a másik ellehetetlenítése. Nem számít a közös múlt, nem számít a közös gyerek, nem számítanak a régen oly heves – és őszintének mondott – érzelmek, rohadjon meg a másik, ha már együtt élni nem képesek.
Embereket látok, akik nemrég még egy közös célért dolgoztak keményen, de valamin összekülönböztek, és ez az együttműködésük végét jelentette. A békés elengedés azonban nem szerepelt a lehetséges opciók között, így nyílt és vérre menő háború vette kezdetét közöttük. Olyan hadjárat, ami már rég nem a nézeteltérésükről szól, hanem a másik ember erkölcsi megsemmisítéséről.
Látok még gyerekeket is. Tíz évesek sincsenek, de valami egyből szemet szúr, ha rájuk nézek. Gonoszak. Nem vagány csínytevők, akik még nem ismerték meg a társadalmi szabályokat, hanem társukat aljas módszerekkel kicsinálni vágyó kis köcsögök, akik már most veszélyesek.
De nem maguktól lettek ilyenek: ezt tanulták meg. Ezt látták a szüleiktől, vagy azoktól, akik nevelik őket – beleértve a médiát, az interneten kontrollálatlanul rájuk zúduló szemetet, és saját játszópajtásaikat is. Nem, nem gyermeki csínytevések ezek. Belenézel a szemükbe, és látod benne a megvetést, a haszonvágyat, a gyűlöletet. Pontosan ugyanazt, amit annyi felnőtt szemében is láthatsz.
Nem mindenki ilyen, természetesen. Azonban sokkal többen, mint amennyi egy olyan társadalomban elfér, ahol legalább esélye van a békés egymás mellett élésnek.

Nem hiányzik, ha nem ismered

Sokan persze nem is szeretnének békésen egymás mellett élni másokkal, mert fogalmuk sincs róla, hogy az milyen. Azt látták, hogy aki másként gondolkodik, az seggfej, akit el kell tiporni, amint alkalom adódik erre. Azt látták, hogy a nézeteltérések rendezésének legjobb módja az agresszió – akár verbális, akár fizikai formában jelenik meg éppen. Azt látták, hogy egyetlen út létezhet csak: a sajátjuk – pontosabban az, amit beléjük vertek. És azt is megtanulták, hogy valamiért harcolni nehezebb, mint valami ellen.
Ezért kell mindig számukra egy ellenség, akire saját életük alakításának felelősségét átdobhatják. Valaki, akire lehet mutogatni ahelyett, hogy cselekedni kellene. Akár magánéletről van szó, akár munkahelyről, akár társadalmi jelenségekről, nagyon sokan zsigerből keresik az ellenséget, még akkor is, ha nincsen. Mert tükörbe nézni fájdalmas dolog, amit igyekeznek megúszni, ameddig csak lehet.
Természetesen sokáig lehet. Vannak olyanok (nem is kevesen), akik egy egész életet úgy élnek le, hogy nem rendelkeznek felette – és még csak fel sem tűnik nekik ez. Sodródnak. Mutogatnak. Harcolnak. Neheztelnek. Valamiféle univerzális igazság kiválasztott birtoklójának képzelik magukat. Holle anyóként szórják a szurkot arra, akivel nincsenek megelégedve.
Hogy lehetne közös megoldást is keresni egy konfliktusban? Ugyan már! A másik ember különbözőségének elfogadásáról pedig ne is beszéljünk. Ilyen példát életében nem látott, mert gyermekkorában valószínűleg nem ez volt a meghatározó körülötte, felnőttként pedig már eléggé lezárta az elméjét ahhoz, hogy észrevegye. A változás így elmarad.
Mert az munkával járna. Ahhoz be kéne fejezni a trágyadombon való dagonyázást. Ahhoz le kéne nyomni az ego-ját – vagyis az egyetlen rendelkezésre álló eszközét, amivel saját alacsony önbecsülését kompenzálni próbálja.

Kétszeres bukta

Két alapvető feltétele van annak, hogy egy nézeteltérésnek békés megoldása szülessen: az egyik a kultúra, a másik az intelligencia. Abban a közegben, ahol kultúrája van a vitának (ami nem keverendő össze a szardobálással), ott érvek hangzanak el, amelyek figyelmes fülekre találnak. Ott nem egymás személyének minősítése zajlik, hanem a megoldás megtalálása érdekében a különböző nézőpontok összehangolására törekszenek.
Aki egy meggyőző érvvel találkozik, annak nem derogál felülbírálni a saját érveit, és számára a cél már nem az ego diadala, hanem a lelki béke megtalálása. Persze a „vagy én, vagy ő” gondolkodásmódon szocializálódott emberek számára elképzelhetetlen az, hogy mindenkinek jó legyen, így a „nekem legyen jó” bőven elég számukra. Az pedig már megint más kérdés, hogy a konfliktus fenntartásával a saját lelki békéjüket is ellehetetlenítik. Mert ugye aki a saját nappalijába szarik, az kénytelen lesz szagolni azt.
Ennyit a vitakultúra hiányáról. A másik tényező valószínűleg még súlyosabb: az intelligencia hiánya. És itt nem feltétlenül az összegyűjtött tudás mennyiségéről van szó, mert attól még nem lesz valaki intelligens, hogy sok információt tárol az agyában. Az intelligencia ott kezdődik, hogy valaki a begyűjtött információt értékeli és feldolgozza. Itt bukik el az emberek jelentős része. Nemcsak azért, mert például Magyarországon a felnőtt lakosság negyede (!) funkcionális analfabéta (vagyis nem is igazán érti, amit hall vagy olvas), hanem azért is, mert az oktatási rendszer nem gondolkodásra kondicionál, hanem megfelelésre.
Nem csoda, hogy ilyen kevesen képesek elfogadni egy másik embert a másfajta véleményével együtt. Ebből természetesen az is következik, hogy alig vannak olyanok, akik hajlandóak bármit is változtatni a saját álláspontjukon, hiszen azt megkérdőjelezhetetlennek képzelik.

„Vagy” helyett „És”

Semmiképpen sem a funkcionális analfabétákat céloztam meg ezekkel a gondolatokkal. Még csak nem is a fröcsögő igazsághuszárokat, mert annyira nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, hirtelen most majd magukba szállnak. És azt sem gondolom, hogy az én igazságom bármennyivel és értékesebb lenne másokénál. Akkor mi értelme volt leírni mindezt?
A gyerekek miatt. A most induló életek miatt, akiknek nagyon nem mindegy, hogy mivel töltik meg az agyukat. Ők még szivacsként szívják magukba az új impulzusokat, és most, életük első éveiben dől el, hogy merre halad tovább az útjuk. Gonosszá válnak, vagy megértővé? Gyűlölködnek majd vagy szeretni tanulnak? Irányíthatóak lesznek vagy önállóak? Valami ellen vagy valamiért harcolnak? Ők azok, akikre még lehet hatással lenni, mert a felnőttek jelentős részére már nem.
Hangzatos pátosz lenne, ha azt mondanám: hiszek benne, hogy lehet egymás véleményét tiszteletben tartva, egymásnak segítve, vagy legalább nem keresztbe téve is haladni az utunkon. Különböző utakon. De nemcsak arról van szó, hogy hiszek benne, hanem tapasztaltam is. És tapasztalom minden egyes nap – egészen egyszerűen azért, mert ezt választottam. És egyre több olyan emberrel találkozom, akik szintén ezt élik meg a mindennapjaikban.
„Vagy te, vagy én.” – ez az egyik alternatíva.
„A Te igazságod és az én igazságom hogyan fér meg együtt, és hogyan fejlődünk általa?” – ez pedig egy másik lehetőség, amin érdemes lehet elgondolkodni.
De az sem baj, ha nem értesz velem egyet. Tiszteletben tartom a különbözőségedet.

Ha szeretnéd a gyakorlatban is megtapasztalni, hogy lehet egymást segítve is élni, akkor egy nagyon jó lehetőség lehet erre a hamarosan kezdődő 21 napos kihívás. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Várunk szeretettel. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – Az ember, akit nem a körülményei határoztak meg

Van olyan álmod, amit a körülményeid miatt nem tudsz megvalósítani? Mert a környezeted visszahúz, mert nincsen pénzed, mert már túl öregnek érzed hozzá magad, vagy mert egyszerűen csak lehetetlennek tűnik az egész. Egy délibáb a távolban, amiről kezdesz végleg lemondani.
Megteheted. Hagyhatod a fenébe az egészet, ha szeretnéd. Tudom, nem szeretnéd, csak „ezt kell tenned”. Hiszen keményen próbálkoztál sokáig (vagy ha odáig nem is jutottál el, legalább járattad az agyadat rajta, és mások véleményét is kikérted), de teljesen fölöslegesen. A körülményeid ellehetetlenítenek.
Van egy ember, aki szabóként dolgozik egy indiai kisvárosban. Azt csinálja, amit szeret: személyre szabott ruhákat készít, a környékbeliek pedig szeretik és megbíznak benne. Éli a mindennapjait, elégedett az életével.
Semmi különleges, igaz? Csakhogy ennek a szabónak nincsenek karjai. Igen, jól olvastad: karok nélkül, a lábával elképesztően finom mozdulatokat használva varrja meg a ruhákat. De nemcsak ez tiszteletreméltó benne, hanem az is, hogy milyen utat járt be gyermekkora óta.
Madan Lal most 46 éves, és az, hogy mára már elismert és sikeres szabó, rengeteg munkájába került. Nemcsak a saját fizikai korlátai nehezítették meg a helyzetét, hanem a körülményei is. Nagyon szegény családba született, ami eleve bekorlátozta a lehetőségeit, ám ehhez még egy hatalmas terhet is kapott: nem vették fel a helyi iskolába, mert egy fogyatékkal élő gyereket nem akartak integrálni és tanítani. Megismerte a társadalmi kirekesztettség állapotát.
És megismerte azt is, hogy mennyire fájdalmas érzés az, ha senki nem hisz benned. Hogy mennyire nehéz bármit is elérned, ha egyedül harcolsz a világ (vagy legalábbis a körülötted élők) ellen. De nem adta fel. Kereste az útját, mert hitt benne, hogy karjainak hiánya nem halálos ítélet, hanem csak egy tényező, amit figyelembe kell vennie. Egy tényező a sok közül.
Mert volt még két másik nagyon fontos tényező is: a kitartása és a tehetsége. Hosszas keresgélés után végül talált valakit, aki nem lökte el magától: egy szabó mestert, akitől kért egy esélyt, és megkapta. Ő volt az egyetlen, aki nem nézte le és nem nevette ki, hanem megengedte neki, hogy eleinte nézze, ahogy dolgozik, majd gyakoroljon is. Madan pedig lelkesen tanult a mestertől, és mindössze egy év alatt felkészült arra, hogy immár önállóan dolgozzon.

Falujába visszatérve azonban nem mindenki várta tárt karokkal. Sokan nem bíztak benne; azt gondolták, hogy csak tönkretenné a ruháikat, ezért inkább messziről kerülték őt és az üzletét. Gúnyolták, amiért lábbal próbál ruhát varrni, ő azonban már nem foglalkozott a támadásokkal, hanem egyszerűen csak csinálta, amit szeret, és amiben igazán hisz. Idővel pedig egyre több vásárló érkezett az üzletébe.
Madan Lal ma már falujának hőse. Rengeteg munkát kap, és nagy tisztelettel beszélnek vele – és róla is. Megvalósította azt, amit mások lehetetlennek hittek. Szembement a fizikai korlátaival, megküzdött az emberek elutasításával, és megtalálta azt, amiben igazán ki tud teljesedni.
Mert úgy döntött, hogy az életét nem a körülményei fogják meghatározni.

Ha szeretnél Te is esélyt adni olyanoknak, akiknek nagyon nagy szükségük van rá, akkor csatlakozz azokhoz, akik már jelentkeztek a hamarosan induló 21 napos kihívásra. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Tegyük együtt egy picit szebbé a világot! 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Talán nem a munkád szar, hanem az életed

Tudom, nem illik ilyet mondani. Sokkal jobban hangzana egy léleksimogató hazugság, vagy néhány könnycseppel kísért sajnálkozó megerősítés, hogy igen, áldozat vagy. Hogy a világ kegyetlen, hogy a pénz irányít mindent, és hogy nincs mese, kénytelen vagy életed kétharmadát olyan tevékenységet végezve leélni, amihez semmi kedved nincsen. És hogy mindezt olyan emberek között kell megtenned, akik nemhogy nem inspirálnak, de még le is húznak minden egyes nap. Ez a sorsod, törődj bele. Mennyivel egyszerűbb lenne így lezárni a témát, nem igaz?
Most persze egyből beindul a természetes védekező mechanizmus: „Annyira nem is szar az életem, mit beszél ez itt nekem?!” Vagy: „Bezzeg ő könnyen mondja, lenne csak az én helyemben!” És tulajdonképpen van is helye a tiltakozásnak, hiszen miért ne védekeznénk, ha úgy érezzük, támadás ért minket… csak egy apró homokszem van a gépezetben: a helyzeted egy kicsivel sem lesz jobb attól, hogy megmagyarázod azt.
„Elfogadni könnyebb így” – mondják sokan, akik beleragadtak egy olyan életbe, amitől ordítva menekültek volna gyerekkorukban. Csakhogy szó sincsen itt elfogadásról, legfeljebb csak beletörődésről. Egy megkeseredett sóhajról, és néhány ostoba magyarázatról, hogy igen, ennek így kell történnie. Végig kell szenvedni a nap nagy részét azért, hogy a végén egy buta tv-sorozat és egy üveg sör a reményt újra felélessze. Vagy ha a halott reményt már nem is tudja feltámasztani, legalább annyi életkedvet adjon, hogy másnap ugyanezt a kört ugyanígy végigvánszorogják áldozatszerepben ragadva.
Túlzásnak tűnik mindez? Tudod, hányan élik így az életüket? Hivatali dolgozók, akik elképesztően kreatívak, mégis papírokat tologatnak. Segédmunkások, akik saját vállalkozásról álmodoznak. Multi cégek robotemberei, akik a pénzért eladták a vágyaikat. Mások útján bukdácsoló kóborlók, akik nem találják a saját útjukat.
Csak nézz körül, és egy idő után már meg sem tudod számolni, hány ilyen embert találsz majd. Talán Te is köztük vagy. Ha már nem, akkor meglépted azt, amit csak kevesen mernek: szembementél a kulturális kondicionálással, a környezeted nyomásával, és a saját fejedben élő félelmeiddel is.
De ha még nem tetted ezt meg, akkor sem kell magadat eltemetned. Változtatni bármikor tudsz – ha eldöntötted.

Gyorsabban tekerd!

Nem, nem mindenkinek szar az élete, aki olyan munkát végez, ami nekem vagy neked nem szimpatikus. WC-t takarítani is lehet szívből, őszinte lelkesedéssel, abban a hitben elvégezve a feladatot, hogy a világ egy picit szebbé válik általa. Mert így is van. Csak sokan nem azért végeznek egy adott munkát, mert hisznek annak céljában, hanem azért, mert azt hiszik, más nem jut nekik.
Tulajdonképpen igazuk is van, hiszen aki beletörődik a kevésbe, az hogyan is kapna többet? Ő maga nem tesz érte semmit, más pedig nem fogja a két szép szeméért megszánni. Így aki elhiszi magáról, hogy ennyi jutott neki, annak jó eséllyel tényleg ennyi jutott. Egy középszerű vagy méltatlan állás, egy lélekromboló párkapcsolat, egy másoknak kiszolgáltatott áldozatszerep, vagy a létfenntartásért való folytonos küzdelem. Esetleg mindegyik egyszerre.
Tudod, valójában mindannyian álmokat valósítunk meg. Büszke lehetsz magadra, Te is ezt teszed. A kérdés csak az, hogy ezek a saját álmaid, vagy valaki máséi, akinek pénzért a szabadságoddal fizetsz. Mert nem a pénz a legkomolyabb fizetőeszköz ebben a világban, hanem a szabadság és az idő: két olyan dolog, aminek az értékét csak túl későn ismerik fel sokan.
Amikor kisgyerek voltam, úgy 6-8 éves, voltak szíriai aranyhörcsögeink. Nagyon aranyosak voltak, szerettem őket. Előfordult, hogy csak álltam a terrárium előtt, és néztem, hogy mit csinálnak. Rágcsálnak egy kicsit, szaglásznak, vagy beszállnak a mókuskerékbe tekerni egyet. Csak futnak, futnak, és bár nem haladnak semennyit, mégis tekerik szorgosan a kereket. Aztán elfáradnak, alszanak egyet, majd másnap ismét rágcsálnak, szaglásznak és tekerik a kereket.
Hat évesen még nem gondolkodtam társadalmi analógiákon, de így visszaemlékezve úgy érzem, nem is áll olyan távol a hörcsögök élete az emberekétől. Legalábbis a társadalom nagy részének életétől. Nem feltétlenül rossz dolog ez – hiszen a jó és a rossz relatív fogalmak –, csak mint érdekesség, megjegyeztem.
Sem a szíriai aranyhörcsögök, sem pedig embertársaim boldogsága fölött nem én rendelkezem. A gond az, hogy sok ember a saját boldogsága fölött sem rendelkezik, és mástól várja annak bekövetkeztét. A párjától. Az orvostól. A politikusoktól. A munkáltatójától. Csak hajtja a mókuskereket, mint a kis hörcsög, és közben várja, hogy valaki bedobjon neki egy-egy falatot: szeretetet, pénzt, elismerést, vagy bármit, amitől lesz energiája tovább tekerni a kereket.
Van azonban néhány lényegi különbség az aranyhörcsög és az ember között:
  1. A hörcsögöt senki nem tereli be a kerékbe, hanem önszántából kezdi el tekerni azt.
  2. A hörcsög élvezi a kerék tekerését.
  3. A hörcsög akkor hagyja abba, amikor már nem okoz élvezetet a dolog számára.
Sok emberre nem mondható el mindez.

Egyszerű kérdés – őszinte válasz

Nagyon hamar kiderül, ha valaki nincs a helyén. Egyetlen kérdés elég hozzá. Egy kérdés, amire ha szívből válaszolsz, egyből jelzi számodra az utadat. A kérdés így szól: Ha a pénz nem számítana, és semmilyen más kötöttség nem lenne, hogyan élnéd az életedet?
Tudom, elsőre nehéz elvonatkoztatni a jelen valóságától, mert a beléd nevelt megfelelési kényszer, a média számos csatornáján keresztül adagolt manipuláció, valamint a környezeted és saját magad által felállított rácsok hatékonyan bekorlátozzák elméd szárnyalását, de ha csak egy pillanatra el tudod képzelni, hogy szabad vagy, a fenti kérdésre már vágod is rá a választ. Mert belül mélyen pontosan tudod Te, hogy mire vágysz.
Valahol mélyen ott él még benned a gyermek, aki játszani szeretne. Nem játszmázni, ahogy a felnőttek, hanem játszani. Már nem úgy, mint régen (bár néha talán még úgy is), hanem egyszerűen csak azt érezve, hogy amit csinálsz, az jó. Azt élvezed, mert Te választottad, és élettel tölti meg a lelkedet. Nem egy izzadságszagú kényszerhelyzet eredménye, hanem szívből jön.
A benned élő gyermek keresi az ilyen pillanatokat. Azt az állapotot, amit Csíkszentmihályi Mihály flow-nak nevezett el: amikor semmi más nem számít, csak jelen vagy a pillanatban. Amikor teljesen átadod magadat annak, amit csinálsz, és pont ezért vagy elképesztően hatékony benne. És boldog.
A kérdés tehát adott: Ha semmilyen kötöttség nem lenne, hogyan élnéd az életedet? Mit dolgoznál és mennyit? Hol lennél? Kikkel töltenéd az idődet?

Néma sikoly

Tudod, milyen válaszok szoktak érkezni? Vannak, akik egy halvány „nem tudom”-mal kezdenek. Az agyuk eleinte még tiltakozik a lehetőség ellen, de ez nem tart sokáig. Mások egyből mesélnek: kissé bátortalanul, de csillogó szemekkel sorolják, hogy mire vágynak már olyan régóta.
„Ó, én legszívesebben csak beszélgetnék az emberekkel, és segítenék nekik!”
„Ha megtehetném, kutyáznék egész nap, imádom őket!”
„Lenne egy saját üzletem, ahol az alkotásaimat megvehetnék az emberek!”
„Utaznék egész évben, és csodálatos helyeket néznék meg!”
Aztán jön a folytatás: „De hát pénzt kell keresni… Már gyerekem van, nem tehetem… Nem lehet abból megélni…” És szépen el is temetik magukban a belső gyermeket, akinek a hangja régen annyira erős volt, de ma már csak némán tátong a mélyben. Megfojtják őt a félelmek. Azok a félelmek, amelyek mindenkiben ott vannak, csak nem mindenki hagyja elburjánzani őket. Azok a félelmek, amelyek legtöbbször kifogások formájában jelentkeznek. Gyenge, üres kifogások formájában, amik megnyugvást nem tudnak hozni, csak keserűséget.
Pedig azok a dolgok, amik a beletörődő emberek vágyaiként időről időre felszínre kerülnek, mind értékes tevékenységek. Embereknek segíteni. Állatokat gondozni. Otthonokat szebbé tenni. Bejárni a világot, és közben segítséget nyújtani másoknak. Az, hogy nincs senki a környezetedben, aki ebből él meg, nem azt jelenti, hogy ez lehetetlen. Lehetsz Te az első. Lehetsz az, akire úgy emlékeznek majd, hogy nem elégedett meg a középszerűséggel. Vághatsz ösvényt magadnak, ha kitaposott út még nincsen.
Még gyermekkoromban olvastam egy mondást, ami nagy hatással volt rám már akkor is: „Csináld azt, amit szeretsz, és keress valakit, aki fizet érte.” Lehet ez is egy kiindulópont. Lehet így is élni. Teljesen más életfilozófia ez, mint amire az oktatási rendszerünk kondicionálja a gyerekeket, és sok szülő hozzáállásával is ellentétes, de lehet ilyen útravalót is adni egy ifjú életnek. Vagy egy felnőttnek, ha gyermekkorában nem kapta ezt meg.
Minden értékes tevékenységedhez megtalálhatod azokat az embereket, akik szívesen megfizetik annak ellenértékét neked – ráadásul ha szívből csinálod, sokkal jobb is leszel benne. Természetesen nem feltétlenül megy ez azonnal; átmenetileg végezhetsz olyan munkát, ami nem tölti meg élettel a lelkedet, csak érdemes arra odafigyelned, hogy az „átmenet” ne az egész életedet jelentse.
De bármilyen félelmetesnek is tűnik elsőre, a változás nem mindig azt jelenti, hogy beleugrasz a nagy semmibe, mint a madárfiókák, akik még életükben nem repültek. Lépkedhetsz megfontoltan is, ha úgy jobban esik. Előkészítheted okosan a változást, hogy az átmenet minél zökkenőmentesebb legyen. Jó eséllyel így is lesz részed fájdalomban, mert a változás folyamata ritkán kényelmes, de ha csak ülsz egy helyben, és nézed, ahogy eltelik az életed, az nem egy rövid ideig tartó fájdalom lesz, hanem folyamatosan, napról napra emészt fel Téged.
Tudom, nem mindenkinek való ez a műfaj. Vannak, akik inkább kényelmesen menetelnek. Ez is teljesen rendben van; mindenki megtalálhatja azt a formáját az utazásnak, ami számára a leginkább élvezetes. A lényeg, hogy tudjon róla: több lehetőség közül választhat.
Mert nem igaz, hogy nincs választási lehetőséged. Nem igaz, hogy bele kell ragadnod egy szar életbe. De még egy közepesen elviselhetőbe sem. Benned is ott él a gyermek, aki tudja, mi az életfeladata, és minden vágya az, hogy teljesítse. A gyermek, aki talán most még csak néma sikollyal kapálózik odalent, de ha megtalálod őt, elvezet a lelki békédhez.
Először halk suttogással, amit a külvilág zajában csak nagyon fülelve hallhatsz meg, de idővel ez a suttogás lelkes örömkiáltás lesz, amit már senki és semmi nem tud elnyomni benned. Sem a rád erőltetett sablonok, sem a körülötted lévő kishitű emberek, sem pedig a saját fejedbe pakolt szemét, ami félelmek, kételyek, görcsösség formájában hosszú évtizedek alatt halmozódott fel.
Mert úgy döntöttél: eljött a változás ideje. Elkezdesz végre élni – bármit is jelent számodra ez.
Nagy köszönet Zsófinak, a Tündérkert Dekor alapítójának, hogy nemcsak elgondolkodtatott erről a témáról, hanem személyes példájával is bizonyítja: az álmainknak mindig van létjogosultsága.

Ha szeretnél elindulni a változás útján, és ezt egy nagyszerű közösség részeként szeretnéd megtenni, akkor egy nagyon jó lehetőség lehet erre a hamarosan kezdődő 21 napos kihívás. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Várunk szeretettel. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A megbocsátás jele

Van, hogy nem úgy alakul az életünk, ahogy elterveztük. Néha azért, mert rajtunk kívül álló tényezők közbeszólnak, máskor pedig mi magunk követünk el olyan hibát, aminek súlyos következménye van. Talán végzetes. De az is előfordul, hogy kapunk még egy esélyt az élettől – vagy éppen attól az embertől, aki a hibánkkal együtt is szeret minket. Erről szól az a történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Péntek délután volt. A távolsági busz zsúfolásig megtelt a munkából hazafelé tartó emberekkel, és egy kisebb gyerekcsoport is feltuszkolta még magát indulás előtt. A busz elhagyta a végállomást, és ahogy útja során egyik kisvárost érintette a másik után, úgy fogytak el róla szép fokozatosan az emberek. Végül már csak néhányan maradtak: a kis gyerekcsoport a busz végében cseverészett, az első ülések egyikén pedig egy titokzatos idegen ült.
Egy negyvenes éveiben járó férfi volt, ruhája kopott, arca beesett. Az egész út során kifelé bámult az ablakon – nem úgy tűnt, mint aki bárkivel is beszélgetni akar. A gyerekek figyelték egy darabig, miközben halkan sugdolóztak, és félelemmel vegyes kíváncsisággal találgatták, ki lehet az ismeretlen férfi.
Végül egyikük, egy életvidám kislány összeszedte a bátorságát, előre ment, majd a titokzatos idegen melletti ülésbe huppant. „Kérsz csokis kekszet, bácsi?” – szólt hozzá kissé bátortalanul, de szélesen mosolyogva.
A férfi ránézett, arcán halvány mosoly jelent meg, és megköszönte a kislány kedvességét. Beszélgetni kezdtek. A többi gyerkőc is hamar csatlakozott: kíváncsian figyelték, ahogy a titokzatos idegen mesél a csodálatos feleségéről, a régi munkájáról, és arról, hogy három évvel ezelőtt mindent elszúrt. Börtönbe került egy ballépése miatt, és csak most szabadult, épp hazafelé tartott.
A gyerekek feszülten figyeltek. A férfi elmesélte, hogy annyira szégyellte magát azért, amit tett, hogy úgy érezte, nem érdemli meg a feleségét, ezért azt kérte tőle, hogy míg a börtönben van, ne is keresse, még levelet se írjon neki. Nagyon szereti őt, csodálatos nőnek tartja, és remélni sem merte, hogy megbocsát neki.
Amikor három éves büntetése leteltével megszületett a jogerős döntés a szabadulásáról, egyből papírt ragadott, és megírta feleségének, hogy ha még meg tud neki bocsátani, ha még mindig szereti őt és visszavárja, akkor arra kéri, hagyjon neki egy jelet. A házuk előtt áll egy nagy tölgyfa, ami előtt a busz is elhalad. Ha az asszony feltesz rá egy sárga szalagot, férje tudni fogja, hogy még nem veszítette el őt, és azonnal leszáll a buszról. Ha nem lesz jel, akkor elfogadja felesége döntését, tovább megy, és nem zavarja őt többet.
A gyerekek hallgatták, ahogy a férfi csak mesél és mesél a feleségéről, a családjáról, az együtt töltött évek szépségéről, miközben szemei megtelnek könnyel. Már közel jártak a kisvároshoz, ahol a férfi lakott. A gyerekek heves izgalommal a busz ablakaihoz tapadtak, keresve a nagy tölgyfát, és reménykedve, hogy ott lesz majd rajta a sárga szalag. A férfi szíve is hevesen kalapált. Nagyon félt, hogy végleg elveszíti azt, akit a legjobban szeret.
A busz lassított, és ahogy befordult egy kereszteződésnél, már messziről látszott a hatalmas tölgyfa. Tele volt aggatva sárga szalagokkal.
A gyerekek ujjongva ünnepeltek, a férfi pedig egyesével megölelte mindegyikőjüket, majd a buszról leszállva boldogan rohant otthona felé.
*****
Van, hogy csak ennyin múlik minden: a második esélyen. Sok kapcsolat hal meg az ego, a düh és a hosszan őrizgetett neheztelés miatt. Nem a romboló kapcsolatokról beszélek, amelyek csak mérgezik a lelkét annak, aki beleragad, hanem azokról, amelyekben két ember elkövet ugyan hibákat, de folyamatosan törekszik a fejlődésre.
Mert ha ez megvan, és a kapcsolat őszinte szeretetre épül, akkor talán jár még egy esély. Akkor talán van még helye a bizalomnak. Talán a törés nem életre szóló fájdalom marad, hanem életre szóló emlékeztető arra, hogy mi az, ami igazán fontos.
Néha szükségünk van emlékeztetőkre. Mert egyikünk sem tökéletes.

Ha Te is hiszel az emberi jóságban és a jótett erejében, akkor csatlakozz azokhoz, akik már jelentkeztek a hamarosan induló 21 napos kihívásra. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Tegyük együtt egy picit szebbé a világot! 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

A kényelem ára

Van valami, ami az emberek jelentős részének fejében nem biztos, hogy a tudatosság szintjére emelkedett. Egy illúzió. Vagy nevezhetjük hazugságnak is. Nem is a megnevezés a lényeg, hanem a következményei, amelyekkel előbb-utóbb mindenki szembesül, akár tetszik neki, akár nem. Ez a hazugság talán így foglalható össze a legszemléletesebben: „Én most szépen a homokba dugom a fejemet, és mire újra felnézek, már minden rendben lesz.”
Persze nem így szokott ez elhangozni az emberek szájából, hanem ártatlannak látszó, naiv kijelentések formájában. Olyan megnyilvánulásokban, amelyek a tudatlanság, a felelőtlenség és a büszkeség veszélyes elegyeként keserítik meg az életünket. Hogy miért, azt hamarosan megérted, előtte azonban nézzük meg, hogyan bukkan fel ez a jelenség a mindennapjainkban.
Sír a gyerek. Mit sír, ordít! Anyuka és Apuka nem keresi a balhé okát, csak fejezze már be végre! „Vegyük meg neki azt a szart, akkor elhallgat!” „Jól van, nézd meg ezt a mesét, csak maradj már nyugton!” „Szerencsére nem vesz észre semmit abból, hogy a szülei folyton veszekednek!” Igaz, hogy folyton beteg, de hát azok a fránya vírusok okozzák ezt, a lelki béke hiányának természetesen semmi köze ehhez.
Vagy nézzünk egy teljesen más élethelyzetet. Csúnyán kihasznált valaki, akiben megbíztál, és most padlón vagy lelkileg (esetleg még anyagilag is). Áldozat vagy. Nem is kérdés. Egyedül a másik ember a hibás, hiszen ő facsart ki Téged, és ebben a történetben neked nincsen semmi felelősséged.
Nagyon jól hangzik mindez, hiszen a pillanatnyi kényelmet szolgálja (a felelősség elhárítása éppúgy, mint a gyerek elhallgattatása), de valamivel általában nem számolnak az emberek: a pillanat elmúlik. Tarthat egy percig, egy napig vagy néhány évig, de utána vége a kényelemnek. Amit a szőnyeg alá söprünk, az előbb vagy utóbb, de egész biztosan kijön onnan. Csak idő kérdése.
A gyerek egyszer felnő, és ha nem kapott elég szeretetet, akkor érzelmi roncsként éli le akár az egész életét. Ha ő maga sem tanult meg feltétel nélkül szeretni, akkor pedig mások életét keseríti meg. Így születnek az érzelmi zsarolók, az energiavámpírok, vagy a másokat elnyomó seggfejek. Így lesznek az aranyos kisgyermekekből torz személyiségű felnőttek.
És hasonló folyamat játszódik le az emberi kapcsolataidban, az álmaid megvalósításának kudarcában, vagy egy Téged ért csapás során is. Valami nem stimmel, elkeseredsz, és reménykedsz benne, hogy majd elmúlik, és hogy legközelebb majd minden másképp lesz. Anélkül persze, hogy Te magad bármit is változtatnál. Teljesen logikus.
De miért mondtam azt, hogy tudatlanság, felelőtlenség és büszkeség is van ebben a játékban? Nézzük meg őket sorban.

1. tévhit: Amiről nem tudok, az nem létezik!

Szeretjük azt hinni, hogy a dolgoknak nincsen következménye. Vagy legalább negatív következménye nincs. Ugyan ki keresne összefüggést a felnőttkori problémák és a gyermekkorban átélt hatások között? Főleg akkor, ha azokat a hatásokat elbagatellizáljuk. Vagy ki keresné meg a saját szerepét abban, hogy nagyot koppant az életben?
Sokszor egyáltalán nem a rossz szándék vagy a megkeseredettség vezérel valakit, amikor maradandó kárt okoz valaki más vagy önmaga számára, hanem azért teszi, mert fogalma sincs róla, hogy a cselekedetének mi lesz a következménye. A szülői félrenevelés eredménye gyakran csak évek vagy évtizedek múlva jelentkezik. A kudarcok során felvett áldozatszerep sem biztos, hogy azonnal üt vissza. És emberi kapcsolataink sem egyik pillanatról a másikra mennek tönkre, hanem a szép lassan adagolt mérgek emésztik fel fokozatosan.
Csakhogy az, hogy valaminek nem számolunk a következményeivel, nem véd meg minket a következményektől. Ezért nagyon fontos, hogy figyeljünk a visszajelzésekre: egy gyermek nyugtalanságára vagy betegségére, egy szerettünkkel való elrendezetlen csatákra, önmagunk frusztrációjára és kudarcaira. Ezek mind előjelei a változásnak. Annak a változásnak, amit mi magunk idézünk elő akaratunkon kívül, és aminek a következményei idővel utolérnek minket.

2. tévhit: Majd valaki elrendezi helyettem!

A második összetevő a felelősség áthárítása. Az ismeretek begyűjtéséhez hasonlóan szintén egy kényelmi szempontról van szó, amellyel egyesek tudat alatt, mások nagyon is tudatosan élnek. „Nem én tehetek róla, hogy szar az életem!” „Megcsalt a párom, ehhez nekem semmi közöm nincsen!” „A betegségem a semmiből jött, nem értem, miért én lettem az áldozat!” „Kihasznált az a szemét, hogy tehette ezt velem?!”
A tipikus áldozatszerep vaskos szövegkönyvéből idéztem. Könnyen betanulható és bármikor bedobható szövegek ezek, és azért különösen veszélyesek, mert gyakran nemcsak maga a szereplő hiszi el a tartalmukat, hanem a nézőközönség is együttérzéssel bólogat. „Szegény, micsoda sorsapás ért Téged! Jól kicseszett veled az élet!”
Nem, nem azt mondom, hogy ha valami nem jött össze az életedben, akkor kezdd el vádolni magadat, hanem azt, hogy érdemes meglátnod a tanítást, amit minden egyes kudarc tartogat számodra. Életed leckéit ugyanis senki más nem fogja megtanulni helyetted, és ha Te sem teszed meg, akkor egyre keményebb formában ismétlődnek majd meg.
Ahogy John Wooden lényegre törően megfogalmazta: „Ha nincs időd rá, hogy jól megcsináld, mikor lesz időd rá, hogy kijavítsd?” Ez a Te felelősséged a történetben. Az, hogy megfigyeld, milyen hatása van egy másik emberre a tetteidnek. Az, hogy elgondolkodj rajta, hogy talán nem az égből kaptad a betegségedet, hanem megdolgoztál érte. Az, hogy megkeresd, miért váltál valaki más áldozatává, és hogyan tudod ezt a jövőben kivédeni. Röviden összefoglalva: az, hogy ne mástól várj megoldást, hanem keresd meg, hogy Te magad mit tudsz tenni.

3. tévhit: Bizonyítanom kell saját értékességemet!

Végül a harmadik összetevő a büszkeség – annak is a mérgező fajtája. Nem az, amikor valaki a kemény munkával elért eredményére büszke, hanem az, amikor valami olyanra, amiért semmit sem tett – vagy ami csak a fejében létezik. Az emberek jelentős része személyes missziójának tekinti, hogy megőrizze saját tévedhetetlenségének mítoszát. Ő egész biztosan jól neveli a gyereket. Ő garantáltan mindent megtett hanyatló kapcsolatáért. Ő egészségesen és körültekintően élte az életét, a betegsége csak a véletlen műve. Ő igenis jó ember, csak az nem, aki kicseszett vele. Hát persze.
Egyszerű önigazolási trükkje ez az önbizalomhiányban szenvedő embereknek. Ha ugyanis belátnák, hogy időnként ők is hibáznak (akár nagyot is), akkor tovább csorbulna a tekintélyük a saját szemükben, és attól rettegnek, hogy másokéban is. Mennyivel kényelmesebb inkább abban az illúzióban élni, hogy mindig jó szülők, jó munkaerők, jó párok, jó emberek vagyunk… Mennyivel megnyugtatóbb érzés az, hogy nekünk nem kell semmit sem fejlődnünk, és a hibáink következményeivel sem kell szembenéznünk…
Nem kell rosszul érezned magadat, ha vannak nyomai benned a fenti három összetevőnek. Emberek vagyunk, mindannyiunkban ott van a folyamatosan érvényesülni próbáló ego. Van, akiben csak suttog, és van, akiben ordít, de feladata mindannyiunknak van vele.
Sokan csak a felszínt kapargatják. Történik valami gáz az életükben, és az akut kezelést választják a tartós megoldás helyett. A kényelmes menekülést a fájdalmas fejlődés helyett. Nem keresik az okokat, nem figyelik az összefüggéseket, és nem teszik fel maguknak a „Miért?” kérdéseket. Vagy ha fel is teszik, megelégszenek valami ego-erősítő vagy léleksimogató válasszal, és – talán tudtukon kívül, talán tudatosan – kidobják a kukába az értékes tanulási lehetőséget.
Betonra nem lehet virágot ültetni; a zárt elme nem ad teret a fejlődésnek. Ahhoz, hogy egy picivel is szebbé tegyük a saját életünket, és ha van ilyen ambíciónk, akkor másokét is, mindenekelőtt arra van szükség, hogy szembenézzünk a régóta önmagunknak mondogatott hazugságainkkal. Hogy megértsük: a cselekvés, amit ma megspórolunk, egyszer majd fájdalmas leckeként érezteti velünk a hiányát.
A kényelem ára a szenvedés. Nem azonnal fizetjük meg, hanem csak idővel – de onnantól folyamatosan.

Ha szeretnéd szokásként beépíteni az életedbe a cselekvést, miközben másoknak is segítesz vele, akkor erre nagyon jó lehetőség a hamarosan induló 21 napos kihívás. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Várunk szeretettel. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Mindennapi Motiváció – A ghánai tanár, akit semmi nem állíthat meg a tudás átadásában

Vannak olyan emberek, akik hisznek benne, hogy meg tudják változtatni a világot. Sokan őrültnek tartják őket. Mások elkötelezettnek. Számukra azonban teljesen mindegy, hogy ki milyen címkét ragaszt éppen rájuk, mert nem ettől függ az, hogy merre haladnak az életükben. Ők egyszerűen hisznek valamiben, és ez a hitük olyan erős, hogy legfeljebb csak hátráltatni lehet őket, megállítani nem.
Pedig vannak köztük olyanok is, akiknek a körülményei finoman szólva sem ideálisak. Olyanok, akik nap mint nap meghívják a csatáikat azért, hogy előbbre jussanak, és bármilyen apró lépésnek is tűnik az, amit éppen tesznek, kitartóan folytatják az útjukat.
Ilyen ember Richard Appiah Akoto is. A fiatal tanár egy ghánai kisvárosban tanít számítástechnikát gyerekeknek, és teszi ezt úgy, hogy az iskola egyetlen számítógépe már jó ideje tönkrement. Richard azonban nem keseredett el, és nem is kezdett el másokra mutogatni, hanem egyszerűen csak végigvitte azt, amit a fejébe vett.
Úgy döntött, hogy ha már számítógép nincs, akkor krétával felrajzolja a táblára a Word program teljes felületét, és az ábrája segítségével ismerteti meg a gyerekeket a számítógépes szövegszerkesztés alapjaival.
A lelkes tanár nem először használta kreativitását és kitartását annak érdekében, hogy tudását átadhassa a gyerekeknek, de ennek a legutóbbi akciójának híre rengeteg emberhez eljutott – köztük olyanokhoz is, akik azonnal felajánlották a segítségüket.
A facebook-on futótűzként elterjedt képeinek hatására a Microsoft egyből meghívta Richardot az éves nagy továbbképzésére Szingapúrba. A fiatal ghánai tanár számára nemcsak a fejlődési lehetőség adott nagy élményt, hanem az is, hogy életében először utazott külföldre.
A cégtől egy teljesen felszerelt számítógépes labor kialakítására is ígéretet kapott az iskola, és más támogatók is felajánlották a segítségüket: asztali számítógépek, valamint egy laptopot is érkezett hozzájuk néhány nap alatt. Úgy tűnik, tartós változás indult meg.
Vannak, akik fejükbe vették, hogy megváltoztatják a világot. Kitartóan lépkednek előre minden akadály ellenére, mert hisznek benne, hogy minden egyes lépés számít. Kezdetben sokan őrültnek nézik őket, aztán egyre többen csatlakoznak hozzájuk – és épp ezért tudják valóban megváltoztatni a világot.

Ha Te is hiszel az apró lépések és a jótett erejében, akkor csatlakozz azokhoz, akik már jelentkeztek a hamarosan induló 21 napos kihívásra. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Tegyük együtt egy picit szebbé a világot! 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.

Nem a világgal van a gond

Néha nagyon elkeserítőnek tűnik a helyzet. Körbenézel a világban, vagy akár csak a saját szűk környezetedben, és azt látod, hogy emberek kihasználnak embereket, értékes kapcsolatok mennek a kukába, vészesen pusztul a környezetünk, és azok hangja a legnagyobb, akik a legnagyobb károkat okozzák. Körbenézel, és talán Te is könnyen elhiszed, hogy a világ kegyetlen hellyé vált, az emberiség pedig pusztulásra van ítélve.
Sokan élik ebben a hitben a mindennapjaikat. Kétségbeesve, frusztráltan, vagy panaszkodva. Beletörődve abba, hogy jobb úgysem lesz az életük, és kiskapukat keresve, hogy legalább rosszabb ne legyen. Tulajdonképpen egész logikusnak tűnhet a következtetésük, hiszen valóban rengeteg negatív hatás ér mindannyiunkat, ám van ebben a jelenségben valami, amin érdemes komolyan elgondolkodnunk.

Tényleg ilyen szar a helyzet?

A panaszkodó közegben szocializálódott, belső egyensúlyát nem találó médiafogyasztó számára egész biztosan. Ő ugyanis megtanult arra figyelni, ami nem jó (vagy amit nem jónak állítanak be számára), és mivel szinte minden energiáját ez köti le, arra már nem marad neki, hogy a jó dolgokat észrevegye. Arra pedig főleg nem, hogy felismerje, ő maga mit tudna változtatni.
Persze ha lenne rá energiája, valószínűleg akkor sem tenne semmit, hiszen nem ezt szokta meg. Másra nevelték: a felelősség áthárítására, és arra, hogy saját relatív értékskáláján ne önmagát fejlesztve, hanem másokat maga alá húzva próbáljon emelkedni. Természetesen ez is egy lehetséges stratégia. Nem feltétlenül működőképes, nem feltétlenül vezet boldogabb élethez, de ezt mindenki maga megtapasztalja.
Amit viszont társadalmi szinten is már tapasztalunk, az az, hogy a személyes felelősségvállalásra fel nem készített gyermekek könnyen megvezethető, hatékonyan irányítható és félelemben tartható felnőttekké válnak. Olyan emberekké, akiknek ha folyamatosan azt mondogatják, hogy a világ szar, akkor el is fogják hinni azt.
A manipuláció azért ilyen hatékony, mert két pszichológiai trükkre épül. Az egyik az, hogy a folyamatosan adagolt negatív hírek hatására a fogyasztó elvárásai jelentősen csökkennek, így könnyebben követ olyan valakit, aki legalább egy picit, legalább látszólag kitűnik a „szemét világ” standardjából. A másik pszichológiai trükk a félelemben tartás: ha a világ egy gonosz és veszélyes helynek látszik, akkor nyilván szükség van valakire, aki a hős szerepében tündökölve megmentőt játszhat, és ezzel bizalmat, vele együtt pedig hatalmat is kaphat.
De mi van akkor, ha kivesszük a képből a félelmeket és a hatalmi érdeket? Mi van akkor, ha nem foglalkozunk azzal, hogy ki milyennek akarja láttatni velünk a világot, hanem körülnézünk mi magunk? Vajon tényleg velejéig romlott emberekkel és katasztrófahelyzetekkel fogunk találkozni többnyire? Vagy érnek váratlan pozitív meglepetések, és esetleg kiderülhet, hogy nem is olyan ritkák ezek?

Ami belül, az kívül

Ahogy Goethe nagyon szépen megfogalmazta: „Az ember azt látja a világból, amit szívében hordoz.” A rengeteg önmagát nem találó, boldogságát kívülről váró ember természetesen többnyire zordnak és élhetetlennek látja saját környezetét (és azt kiterjesztve az egész világot is), aki azonban nem az önsajnálat, és nem is a gyűlölet útját választja, az hamar észreveszi, hogy mennyi csodálatos ember él köztünk, és hányan próbálják szebbé tenni a saját életük mellett a környezetüket is.
Ugyanakkor Goethe gondolata fordítva is működik: ha elkezdjük tudatosan észrevenni a jót, azzal a saját lelki egészségünket is építjük. Minél több apró csodára leszünk figyelmesek, annál nyitottabbá válunk azok megélésére, és annál több ilyenben részesülhetünk. Öngerjesztő folyamat – méghozzá annak a lehető legpozitívabb változata.
Nagyon sokszor elegendő változtatnunk a hozzáállásunkon ahhoz, hogy egészen más hatások érjenek. Gondolom, Te is szívesebben beszélgetsz vagy segítesz egy mosolygó embernek, mint egy pattanásig feszült idegrendszerű valakinek, aki így a pozitív élményből kimarad, és ezt leginkább magának köszönheti.
Persze az, hogy elegendő valami a változáshoz, nem feltétlenül jelenti azt, hogy könnyű is megtenni. Önmagunkon változtatni például igen nehéz tud lenni, ha egy berögzült hitrendszer korlátai között mozognak a gondolataink. Tükörbe nézni fájdalmas dolog, de aki hajlandó megtenni, annak élete legjobb befektetésévé válik ez.

A legveszélyesebb ellenség

Igen, vannak jellemtelen emberek. Vannak kifejezetten gonoszak is. És vannak olyanok közöttük, akik még hatalmat is kapnak, így komoly rombolásra is képesek. Ők is hozzátartoznak a világhoz, ahogy azok a katasztrófák is, amelyeknek az okát nem értjük, csak átéljük őket, vagy szemtanúként elborzadva látjuk a következményeiket.
Boldogságunk legnagyobb ellensége mégsem a váratlan tragédiák jelenléte, és nem is az emberi rosszindulat. Nem a gonosz ember tud legtöbbet ártani a világnak, nem is az ostoba, hanem az, aki némán szemléli ezek tevékenységeit. Az emberiség legveszélyesebb ellensége nem a rosszindulat, hanem a közöny. Mert ártani csak az tud, akinek hagyják, hogy ártson, és ha az emberek többsége nem lenne passzív szemlélője a körülötte zajló eseményeknek – és ezáltal saját életének is –, akkor minden károkozó könnyen megállítható lenne.
De még a cselekvők sem mindig érnek el tartós változást, aminek az az oka, hogy fontos ugyan valami ellen felemelni a hangunkat, de önmagában ez még nagyon kevés. Pozitív alternatíva nélkül ugyanis hiába szüntetünk meg valamit, ami kártékony, mert nincs, ami a helyére léphetne. Ahol nincsen cél, ott káosz uralkodik. Ezért soha nem valami ellen érdemes küzdeni, hanem mindig valamiért. Egy olyan célért, amely helyébe tud lépni annak, amit rossznak látunk a világban, és ami elég erős ahhoz, hogy fenntartható legyen.
Olyan ez, mint amikor szeretnél leszokni az egészségtelen táplálkozásról. Ha egyszerűen csak nem eszel több káros ételt, attól még éhes maradsz, és könnyen visszacsúszol az önpusztító szokásodba, de ha egészséges táplálékkal töltöd meg a gyomrodat, akkor nem marad hely a káros dolgoknak. Igaz ez agyunk táplálékára is, és épp így igaz a világ történéseire is. A kettő ugyanis összefügg egymással.
Ahogy Mahatma Gandhi mondta: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.”

Akik minden tiszteletet megérdemelnek

Nem, én nem hiszem el, hogy olyan gonosz a világ, mint amilyennek divat lett látni, és amilyennek megéri láttatni.  Vannak jó emberek. Ha körbenézek, sokat látok. Ha körbenézel Te is, hamar megtalálod őket. Olyan nagybetűs Embereket, akik tisztelik a társukat, udvariasak másokkal, és ápolják a kapcsolataikat. Olyan Embereket, akik megállnak segíteni egy idegennek, és nem fordítják el a fejüket, ha valami rosszat látnak, hanem panaszkodás helyett cselekszenek. Olyan Embereket, akik tisztelnek minden Életet, jelenjen az meg akár emberi testben, akár egy kutyában, egy bogárban vagy egy növényben.
Igen, vannak jó emberek. Sokan vannak. Azért veszed őket észre kevésbé, mert általában csendesek. Nem akarják túlharsogni a hangadókat, nem akarják a saját ego-jukat fényeztetni másokkal, nem akarják elhitetni veled, hogy egyedül az ő útjuk a helyes, hanem egyszerűen csak teszik a dolgukat csendben és békésen. A többségük olyan szorgosan cselekszik, hogy ideje sem lenne azokkal foglalkozni, akik a szarban dagonyázva másokat is magukkal próbálnak rántani.
Nem olyan szörnyű hely ez a Földgolyóbis. Csak nézz körül, és keresd azokat, akiknek őszintén csillog a szemük. Keresd az apró csodákat, amikben minden egyes nap részed lehet, és figyeld meg, hogyan változik az életed. Ha pedig már járod ezt az utat, akkor Te magad is apró csodákkal ajándékozol meg másokat – és az a legszebb az egészben, hogy szinte semmi energiádba nem kerül ez.
Mert jó embernek lenni egyáltalán nem nehéz, ha elhatározod, hogy az leszel, és ha olyan környezetet alakítasz ki magadnak – beleértve az emberi kapcsolataidat és a hírforrásaidat is –, amely nem lehúz a mocsokba, hanem inspirál, feltölt és fejlődésre ösztönöz. A többi már megy magától. Nem mindig könnyen, de ha elég erős a hited önmagadban, és abban, amit képviselsz, akkor nem tud már ettől senki és semmi eltéríteni. Akkor már nem kételkedsz abban, hogy megéri-e jót tenni másokkal. Akkor már a cselekvés az életed részévé válik.
Így születnek a hétköznapi hősök.

Ha szeretnéd átélni ezt az érzést, és egy fantasztikus közösség részeként szeretnél maradandó változást hozni mind a saját életedbe, mind a környezeted számára, akkor csatlakozz a hamarosan induló 21 napos kihíváshoz. Itt találod a részleteket, és jelentkezni is itt tudsz: Érdekel, megnézem! Várunk szeretettel. 🙂
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.