Gábor írásai:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

Mindennapi Motiváció – Az autóversenyző, aki elvesztette a karjait

Van egy szó, ami látszólag ártalmatlan, mégis rengeteg ember halálához vezet. Egy szó, amit sokan pajzsként tartanak maguk előtt, pedig valójában egy tőr, amit a saját szívükbe döfnek bele. Ez a szó a lehetetlen. Egy határozott vonal, amit önmaguk és az álmaik közé húznak, és aminek mentén egyre magasabb és egyre vastagabb fal épül.
Mert aki végleg elkönyveli magát vesztesnek, aki lemond arról, hogy olyan életet éljen, amilyenre a szíve mélyén vágyik, az szép lassan (bár van, aki egész gyorsan) élve eltemeti magát. Az csak túléli a napjait, de túl sok értelmét ő maga sem látja az életének. Már ha ezt annak lehet nevezni.
Mindennapi_MotivacioPedig lehet ezt máshogy is csinálni. Lehet úgy is élni, hogy az akadályokat nem tragédiának, hanem egyszerűen csak megoldandó feladatnak tekintjük. Mint az a 30 éves fiatalember, akinek régi álma volt, hogy autóversenyző lehessen.
Bartosz Ostalowski nem is tudta máshogy elképzelni az életét, mint a volán mögött. 2006-ban azonban az akkor 20 éves lengyel sráccal olyan dolog történt, ami úgy tűnt, végleg megöli az álmait – és kis híján őt magát is.
Egy tragikus motorbalesetben Bartosz elvesztette mindkét karját, és az is kérdéses volt, hogy valaha képes lesz legalább valamilyen szinten elfogadható életet élni – vezetésről viszont ezek után álmodni sem merne szinte senki. Szinte. Mert Bartosz ezt máshogy gondolta.
Bartosz_Ostalowski_1
Ő nem volt hajlandó lemondani a céljáról, még akkor sem, ha úgy tűnt, lehetetlen megvalósítania azt. Felépülése után elkezdett kitartóan gyakorolni, és kudarcokkal, akadályokkal, félelmekkel nem törődve folytatta a gyakorlást 3 éven keresztül. Igen, ez a fiatalember a lábával vezet, méghozzá hagyományos kormányt tekerve, és egy speciális váltónak köszönhetően a vállával vált sebességet.
Bartosz_Ostalowski_2
Azt gondolom sejted Te is, hogy az autóversenyzésben nincsen „kar nélküli” kategória. Bartosz az első olyan ember a világon, aki lábbal vezetve kapott profi versenyzői engedélyt. Az elmúlt évek során részt vett a Lengyel Bajnokságon, valamint az Európa-bajnokságon is, és kiválóan teljesített mindegyik versenyen.
De nem állt meg itt: újabb kihívásokat keresve a drifting felé vette az irányt. Az autósport ezen ágának a lényege, hogy az autót folyamatosan csúsztatva kell végigmenni a pályán úgy, hogy lehetőleg egy centimétert se haladjon egyenesen. Mindezt megcsinálni alapból is rendkívüli figyelmet és vezetési technikát igényel, karok nélkül azonban elképesztő teljesítmény.  Érdemes megnézni, hogyan csinálja.

Bartosz Ostalowski története egy nagyon fontos dologra emlékeztet mindannyiunkat. Amint felismered, hogy valójában nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok, rájössz, hogy minden feladatnak van megoldása is – és csak elhatározás kérdése, hogy megoldod-e. Mert ha valami igazán fontos számodra, akkor megtalálod a módját, hogy elérd azt, bármilyen körülmények közé kerültél is. Minden más csak üres kifogás.
Bartosz_Ostalowski_3
(h/t: mirror, targi)
Van egy szó, amit sokan őrizgetnek még a fejükben, de vannak, akik már kitörölték onnan. Ez a szó a lehetetlen.
Nagy köszönet Zolinak, hogy felhívta a figyelmemet Bartosz történetére. :)
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ezért ücsörögnek annyian a szarban

Az emberi életnek van egy furcsa paradoxona: túl hosszú ahhoz, hogy észrevegyük, mennyire rövid. Halogatunk, beleragadunk méltatlan kapcsolatokba és élethelyzetekbe, várjuk a megfelelő pillanatot, aztán hirtelen azt vesszük észre, hogy el is röppent 5-10-20-30 év, vagy egy egész élet.
Nézz körül egy picit magad körül: hányan élnek olyan életet, amiben boldognak és szabadnak érzik magukat? Hányan kelnek fel mosolyogva hétfő reggel, hány ember szemében látod a belső tüzet, hányan lelkesednek azért, amit csinálnak, hányan valósítják meg az álmaikat? Találsz egyáltalán ilyen embert a környezetedben? És most nézz magadba is néhány pillanatra: Te olyan életet élsz, amilyenre belül mélyen igazán vágysz?
Nem az egyes motivációs trénerek és önjelölt boldogságszakértők által előszeretettel harsogott „minden heppi, nincs is okod soha a szomorúságra” típusú álbölcseletekről beszélek, hanem arról, hogy a jelenlegi életedre, annak minden boldog pillanatára, nehézségére és lehetőségére határozott igent tudsz-e mondani, vagy valami egészen másra vágysz.
Az emberek jelentős része nagyon másra vágyik. Nagyon nincs a helyén, mégsem változtat rajta. Miért? Miért csak viccelődnek azon, hogy hol lennének inkább helyette? Miért nem ott vannak, vagy miért nem arra haladnak? Miért nézik irigykedő gyűlölettel azt, aki a saját útját járja? Miért maradnak ott, ahol nagyon nem akarnak lenni? Olyan párkapcsolatban, olyan munkahelyen, olyan lakhelyen, olyan élethelyzetben. Miért nem változtatnak annyian az életükön?

Súlyos áldozat

A magyarázat egyáltalán nem bonyolult, mégsem ismerik fel sokan. Azért ragadunk bele a szarba, mert hajlamosak vagyunk a pillanatnyi kényelmünkért feláldozni a hosszútávú boldogságunkat. Igen, kényelmes – még ha büdös is, még ha fáj is sokszor, még ha folyamatos frusztrációt is okoz. De kényelmes. Mert ez a fájdalom, ez az élethelyzet biztos, ami viszont jön – vagy jöhetne –, az bizonytalan, és éppen ezért baromi félelmetes. Mert mi van, ha még ennél is rosszabb lesz?
osszetorve
De aki így gondolkodik, az valójában egy hamis biztonságérzetben ringatja magát: azt hiszi, hogy ha nem változtat semmit, akkor nem lehet rosszabb. Pedig többnyire folyamatosan rosszabb lesz. Az élet nem sík terep, hanem időnként lankás, néha pedig nagyon meredek emelkedő. Aki nem mozdul felfelé, az lefelé csúszik. Emlékezz csak vissza arra, amikor legutóbb beleragadtál egy számodra nem megfelelő élethelyzetbe. Jobb lett idővel, vagy egyre rosszabb? Na ugye. Ahogy telt az idő, csak egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtél a trágyában, míg a végén már úgy érezted, belefulladsz.
Bármilyen furcsa, bizonyos szempontból még az evolúció is támogatja ezt az emberi töketlenséget. Evolúciós szempontból ugyanis mindennek előnye van, ami jó érzést ad, biztonságot jelent (még akkor is, ha ez a biztonság valójában csak illúzió), és nem ismeretlen. Mert az ismeretlenhez vagy vonzódnunk, vagy félünk tőle, de ritkán vagyunk közömbösek iránta.
Az evolúció mellett a nevelésnek is komoly szerepe van a leragadásban. Az oktatási rendszerünk ugyanis nem kiteljesedésre, hanem megfelelésre kondicionálja a gyerekeket, és sok szülő is így tesz. Maradj a seggeden, ismételd, amit hallottál, és véletlenül se legyenek saját gondolataid, saját vágyaid, saját utad. Kövesd a csordát, haladj a kitaposott úton.
Akit nem tanítanak meg a saját életéért felelősséget vállalni, tudatosan a céljaiért küzdeni, és leszarni azokat, akik próbálják őt visszahúzni, az egész életében csak sodródik. Ez pedig kihat a boldogságára, az emberi kapcsolataira, és mindenre, amit az az idő alatt művel itt a Földön, amíg le nem jár az ideje. A felelősségvállalás hiánya sodródáshoz vezet, sodródni pedig többnyire csak lefelé lehet. Persze időnként vihet felfelé az áramlat egy kis ideig, de utána tudod, mi következik.
ablakban_ulve
Így kerülnek az emberek közé hidak helyett falak, és így temetik el sokan élve önmagukat. Így válik a biztos szar vonzóbbá a bizonytalan jónál, és így lesz annyi emberből áldozat, aki csak másokra mutogat. „Visz az ár, rosszak a körülményeim, szerencsétlen vagyok, nem megfelelő emberekkel vagyok körülvéve, és különben is, az egész világ ellenem van.”
Ha mindig mástól várjuk a megoldást saját életünk nehézségeire, az elég kényelmes, ámbár nem túl hatékony stratégia. Mások ugyanis vagy szintén ezt teszik, vagy haladnak a saját céljaik felé, és ez utóbbiak vagy megtapossák az önjelölt áldozatokat, vagy ha jó szándékkal segíteni akarnak nekik, akkor sincsen annyi energiájuk és idejük, hogy egy helyett két életet éljenek. Ráadásul ha megpróbálnák, akkor sem sikerülne, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk.

A végleges döntés mítosza

Van még valami, ami sokakat megijeszt. Mi van akkor, ha a döntésük végleges? Mi van, ha rosszul döntenek, és végleg a mélybe süllyednek? Még belegondolni is félelmetes, ezért a legtöbben inkább halogatnak, hogy elkerüljék a végleges rossz döntésüket. Ebben csak két tévedés van: a „végleges” és a „rossz” fogalma.
Döntéseink ugyanis a legritkább esetben jelentenek véglegességet. A házasság felbontható. A másik ember megcsalható, hiszen ennek a szereteten kívül „csak” erkölcsi gátja van, de sokan süllyednek olyan érzelmi és erkölcsi mélységbe, hogy ez a gát számukra megszűnik. Az álmok eltemethetők, de újra is éleszthetők. Az ígéretek értéktelenek, ha nem követik őket tettek. Barát válhat ellenséggé, ellenség pedig baráttá. Egy lelki sérülés betegséget eredményez, de a tudat alatti döntést felülírva az egészség tudatosan visszaszerezhető. Ezek mind-mind határozott döntések után hozott újabb határozott döntések, amelyek az előzőt felülírva egészen más irányba visznek.
Egy párkapcsolat sem egyetlen döntésről szól, amikor két ember először lefekszik egymással, vagy amikor kimondják egymásnak az igent. Fontos pillanatok ezek, de közel sem meghatározóak. Nem ezek a döntések számítanak igazán, hanem azok, amelyeket két ember egymás felé minden egyes nap meghoz. Azok a döntések, amelyek tettek formájában azt közvetítik: igen, Téged akarlak, és igazi társad vagyok. Ezek a mindennapos döntések nélkül nem sokat ér egy kapcsolat.
A személyes céljainkkal is ugyanez a helyzet. Nem egy-egy nagy dobás, hanem a mindennapi szokásaink határozzák meg azt, hogy hosszútávon sikeresek leszünk-e vagy sem. Az, hogy minden egyes nap meghozzuk-e a döntést, hogy haladunk előre. Mert minél többször megtesszük ezt, annál inkább válik az eleinte tudatos döntés a tudatalattinkba beépülő, automatikusan végrehajtott szokássá. Az eleinte rettegett változás pedig egyre könnyebbé, aztán természetessé.
merre_tovabb
Ami pedig a rossz döntést illeti: ezzel is sokan becsapják magukat. Nincsen jó döntés vagy rossz döntés, csak döntés van. A jó és a rossz relatív fogalmak: ami neked jó, az másnak rossz lehet, és ez még önmagad különböző életszakaszaira is igaz. Ami neked most jó, az lehet, hogy később rossz lesz, amit pedig rossznak érzel, abból jót is kihozhatsz. Nyilván egyikünk sem akar a jelenlegi helyzeténél rosszabbat, ezért próbálják sokan addig húzni az időt, amíg csak lehet. De valamit jó, ha tudsz: a nem döntés is döntés. A halogatásoddal is egy döntést hoztál, mégpedig azt, hogy fenntartod a jelenlegi állapotodat. Ha ez számodra jó, akkor jó döntés volt a döntés halogatása. Ha viszont nem jó, akkor lehet, hogy érdemes más döntést hoznod. Tudatos döntést.
Mert egy idő után mindannyian elfáradunk. A sok vívódás, a sok agyalás, a sok „mi lett volna, ha” kimeríti érzelmi és döntési kapacitásunkat. Ez történik kicsiben a szupermarketekben is: mire a pénztárhoz érsz, már belefáradtál a sok keresésbe és a rengeteg döntésbe, amit vásárlásod ideje alatt meg kellett hoznod. Ezt hívják döntési fáradtságnak, és ezért helyezik a pénztárak közelébe a csokikat és egyéb apróságokat. Hogy fáradtan, a gyereked vagy a saját hívó szavadnak engedelmeskedve még bedobj valami kis „jutalmat” a kosaradba. Hogy költs még valamit akkor is, amikor már nem akarsz költeni. Egyszerű pszichológia.
Életünk komolyabb kérdéseiben is könnyen eljutunk erre a pontra, ha sokáig benne ragadunk egy olyan élethelyzetben, ami folyamatosan terhel minket. Ezért nem használ semmit a halogatás, csak újabb károkat okoz. Ha az egész életedet a barlangodban elbújva éled le, mert félsz kilépni a „veszélyes” világba, félsz az álmaidat követve elindulni, akkor fájdalmasan egysíkú életre számíthatsz. Akkor egy olyan tolvaj vagy, aki önmagát rabolja ki. Elrabolod magadtól a lehetőséget, hogy megvalósítsd az álmaidat, a lehetőséget, hogy boldogan kelj fel és úgy is feküdj le, a lehetőséget, hogy büszke legyél magadra. A lehetőséget, hogy élj, ne csak létezz.

Kétféle kiút van

Odáig szinte mindenki eljut – méghozzá általában viszonylag hamar –, hogy a helyzet, amiben van, az szar. Persze ezt könnyű észrevenni, mert büdös is és fáj is, a szervezetünk pedig egy idő után besokall. Azonban Dr. Bubó bölcs szavait idézve: „Aki nyavalyog, de nem változtat, annak még nem fáj eléggé.” Tényleg ilyenek vagyunk, és innentől kezdve maga az áldozatszerep is értelmetlené válik, hiszen ha valakinek valami igazán fontos, akkor tesz érte. Lehet, hogy nem megy azonnal, lehet, hogy csak nagyon kevésre képes jelenleg, de azt megteszi. És megteszi minden egyes nap, amíg jobb nem lesz.
Ez az egyik lehetséges kiút. A bölcsebb megoldás. A következetes, apró lépések útja, az új szokások beépítése az életünkbe, mindennap kilépve egy kicsit a komfortzónánkból, kitartóan haladva egy olyan élet felé, amilyenre szívünk mélyén vágyunk. Kevesen választják ezt az utat, mert nincsenek rákényszerítve, és mert az emberek többsége meg sem tanulta gyermekkorában, hogy így is lehet élni – és nemcsak lehet, hanem érdemes is.
zuhanas
A másik út ennél drasztikusabb: arra általában egy tragédia terel rá minket. Mint engem egy stroke, mást egy rák vagy egy szívprobléma, megint mást egy szerettének az elvesztése. Amikor túl merevvé válunk a változással szemben, akkor általában az élet egyre keményebb leckék formájában figyelmeztet. És ha a kisebb jelzéseket nem vesszük figyelembe, akkor szokott bekövetkezni egy olyan tragédia, amelynek hatására vagy összetörik valaki végleg, vagy újra elkezd építkezni a romba dőlt életének még megmaradt alapjaira.
Akár a bölcsebb, akár a tragikusabb úton járnak, nagyon tisztelem azokat az embereket, akik bele mernek nézni a tükörbe, és képesek a saját kezükbe venni az életük irányítását. Ehhez egyrészt nagy bátorságra van szükség, másrészt az ego elengedésére. Mert szembenézni önmagunkkal, és kitakarítani a fejünkből a szemetet – a berögződött téves hitrendszerünket, a mások által okozott lelki sérüléseket, a mélyen gyökerező félelmeinket – az egyik legnehezebb feladat, amivel életünk során találkozhatunk. De egyúttal az egyik legszebb és legfontosabb is.
Persze sok olyan ember is van, akinek egy egész élet minden tapasztalata és egyre erősebb jelzése is kevés ahhoz, hogy változtasson. Inkább végigszenvedi az útját, sodródása közben ide-oda csapódva, és a halálos ágyán egy utolsó keserű sóhajjal viszi magával az álmait a sírjába. De ez az ő útja. Az ő döntése – ami immár végleges.
Ha Te ennél többre vágysz, akkor mindig, amikor úgy érzed, hogy elakadtál, érdemes feltenned magadnak a kérdést: Mit tehetek most azért, hogy jobb legyen? A kulcs a cselekvés és a jelen pillanat. De mi van, ha már késő változtatnod – ettől félsz, ugye? Ezt könnyen kideríthetjük: csak tedd a szívedre a kezed.
Dobog? Akkor élsz. Akkor még nem késő, hogy azzá válj, aki lenni akarsz.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A gyerekek bölcsessége

A legtöbb felnőtt úgy gondolja, hogy egy gyermek minden szempontból alatta áll. Nem tekinti őt egyenrangú életnek, és főleg nem úgy tekint rá, mint akitől még tanulhat is valamit. Pedig rengeteget tudunk tanulni a gyermekektől, ha az ego-nkat letéve hajlandóak vagyunk megtenni ezt. Erről szól ez a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egy apuka, aki egész életében szorgalmasan tanult és keményen dolgozott, arra törekedett, hogy kisfiának is minél több dolgot megtanítson. Mivel azonban rengeteg munkája volt, igyekezett olyan elfoglaltságokat is találni a fiúnak, amihez nem kell folyamatos szülői jelenlét, mégis tanul és fejlődik általa a gyermek.
kisfiu_foldon
Egyik este több órás munkája volt még hátra, de a kisfia nagyon eleven volt, és a szokásos játékai nem kötötték le. Ekkor az apa gondolt egyet, elővett egy világtérképet, majd darabokra vagdosta azt, és alaposan összekeverte a darabokat.
„Tessék fiam, ragaszd össze a világot.” – mondta elégedett mosollyal az arcán, majd visszaült az íróasztalához. Gondolta, most legalább lesz néhány óra nyugalom, hogy befejezze a munkáját. Fiát ismerve meg volt róla győződve, hogy addig próbálkozik kitartóan, amíg meg nem csinálja, és jó eséllyel neki kell majd rászólnia, hogy most már menjen aludni, majd holnap folytatja.
Fél óra sem telt el azonban, és a gyerek ismét ott állt az asztalánál, mosolygó arccal közölve, hogy kész van. Az apa nem akart hinni a fülének. Felállt, átment a gyerekszobába, és megdöbbenve látta, hogy a kisfiú valóban tökéletesen helyére tette az összes darabot.
vilagterkep
„Ezt meg hogy csináltad? Hiszen még nem is ismered a világot! Hogy tudtad a helyükre tenni a darabokat?” – kérdezte értetlenül az apuka.
„Nem ismerem a világot,” – mondta a kisfiú – „de mielőtt összevágtad a térképet, észrevettem, hogy a hátulján van egy ember. Arra gondoltam, hogy ha az embert megjavítom, akkor a világ is megjavul.”
*****
Rengeteget tudunk tanulni a gyerekektől. Olyan meglátásaik vannak, amelyek fölött sokan elsiklanak, mások pedig butaságnak tartják, mert ők maguk már eltemették mélyre azt a gyermeki őszinteséget és bölcsességet, ami életutunk kezdetén még mindannyiunkban megvan. Aztán a nevelés, az oktatási rendszer és a csordaszellem egyre mélyebbre nyomja mindezt. Pedig érdemes újra megtalálni magunkban a gyermeket.
És javítani az emberen, hogy a világ is egészségesebb legyen.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ha nem húzod meg a határokat

Sokak fejében él egy gyermekien naiv elképzelés embertársaik jelleméről. Egy olyan elképzelés, amelyet saját értékrendjükre alapozva őrizgetnek, ám újra és újra csalódniuk kell benne – néha picit, máskor igen nagyot. Ez az elképzelés így szól: amit másokért megteszek, azt mások is megteszik értem, és amit én nem tennék meg másokkal, azt ők sem teszik meg velem.
Olyan elképzelés ez, amely kimondva szépen hangzik, mégis megmosolyogtató, ha belegondolunk, hogy hét és fél milliárd ember él a Földön, akik nem egy közös sablonból pottyantak ki, és még egy szubkultúrán belül is hatalmas különbségek vannak az egyes emberek értelmi és érzelmi intelligenciája között.
Mégis sokan a saját elvárásaik és csalódásaik között bukdácsolva élik az életüket. Elképzelnek egy ideális kapcsolatot – legyen szó akár párkapcsolatról, akár szülő-gyerek kapcsolatról, akár barátságról, kollegiális viszonyról, vagy egy egyszeri találkozásról –, és elvárják, hogy a másik ember úgy viselkedjen, ahogyan azt ők jónak látják. Elvárják, hogy ne okozzon nekik fájdalmat, elvárják, hogy ne használja ki őket, elvárják, hogy ne adjon számukra rosszat.
Aztán csalódnak. Ennek pedig egy nagyon egyszerű oka van.

Te hagytad, hogy így legyen

Képzeld el, hogy van egy szép kerted. Nem is kell feltétlenül nagynak lennie, a lényeg, hogy a Tied. Megdolgoztál érte, elültettél benne virágokat, ápolgatod őket, rendszeresen kigyomlálod a gazt, és van, amikor egyszerűen csak kiülsz egy picit, hogy a friss levegőn megcsodáld a természet szépségét és saját munkád eredményét.
Ez a Te kerted – csak a Tied. Kerítés azonban nincsen körülötte. Így ápolgatod már jó ideje, amikor egy napon a kertedbe belépve azt veszed észre, hogy a virágágyás szét van taposva, a cseresznyefáról hiányzik a termés fele, és valaki még oda is pakolta a teljes béltartalmát az út közepére. Kétségbeesel. És dühös vagy. Nagyon. Hogy történhetett meg ez? Hogy képes valaki ilyenre, és miért pont veled tette meg ezt?
Tudod, attól még, hogy Te soha nem tennél ilyet másokkal, veled simán megeshet ez. Attól még, hogy Te észreveszed és tiszteletben is tartod más kertjének a határait, nem mindenki teszi ezt meg. Mert nem mindenkit úgy neveltek, mint Téged. Vannak, akik észre sem veszik, hogy telekhatárhoz értek. Tényleg nem. Csak sétálnak, meglátnak egy szép cseresznyefát, és kiszolgálják magukat, bele sem gondolva, hogy az nem jár nekik automatikusan. És olyanok is vannak, akik pontosan tudják, hol van a kertednek a határa, csak az a helyzet, hogy szarnak bele. Mert a saját érdekük fontosabb számukra, mint a Tied. És mert azt tanulták meg, hogy a saját céljaikhoz mások lenyomásával jutnak el.
stop_belepes
De nem kizárólagosan az ő felelősségük, hogy romba döntötték a kertedet. A Tiéd is. Te nem kerítetted körül a saját területed határait. Te nem jelezted határozottan, hogy „hé, oda nem mehetsz, az az én területem”. Te hitetted el magaddal, hogy erre nincsen szükség, mert jól láthatók a kerted határai kerítés nélkül is. Te vártad el másoktól, hogy ne ártsanak neked, ne károsítsák meg vagy lopják el a munkád eredményét, és tiszteletben tartsák az érzéseidet.
Csakhogy a világ nem így működik. A jó és a rossz relatív fogalmak: ha az oroszlán elkapja a gazellát, az az oroszlánnak jó, de a gazella jó eséllyel nem fog egyetérteni vele. És ha valaki átgyalogol a kerteden, annak is mindig oka van. A Te felelősséged az, hogy ezt hagyod-e vagy sem. Mert nem mindenkit érdekelnek az elképzeléseid. Nem mindenki tartja tiszteletben, hogy mi a jó és mi a rossz számodra. Van, aki még csak nem is tudja ezt. Aki pedig tudja, azt is csak akkor érdekli, ha kifejlődött benne az empátia képessége. De időnként még ő is elkövet hibákat.

A hajó is csak addig úszik…

A fentieket átgondolva láthatod, hogy elég veszélyes játék kerítés nélkül hagyni a kertedet. És elég veszélyes játék ugyanezt megtenni a magánéleteddel, a munkád eredményeivel, és azokkal a belső értékeiddel, amiket hosszú évek alatt felépítettél magadban, és amiket olykor nagyon nehezen leküzdhető akadályokon túljutva, kemény munkával szereztél meg.
Az történik, amit hagysz megtörténni. A Téged érő külső hatásokat a legtöbb esetben nem tudod irányítani. Mások helyett nem tudsz gondolkodni és érezni. Azokat az embereket, akiket a szülei félreneveltek, egyáltalán nem biztos, hogy Te meg tudod nevelni. Az összeset biztosan nem, de az is lehet, hogy egyikőjüket sem, bármilyen közel is áll hozzád, és bármennyi időt is töltöttetek el együtt. Változni csak az fog, aki akar változni.
Valamit viszont tehetsz, sőt, két dolgot is. Az egyik az, hogy mindenekelőtt átgondolod az elvárásaidat. Jó eséllyel van köztük fölösleges és hasznos is, azonban még ez utóbbiakat sem tudod feltétel nélkül mindenkire ráerőltetni. Jó, ha van egy határozott értékrended, de mindig emlékezz rá, hogy ez a Te értékrended, amiben nem mindenki osztozik veled.
Ekkor lép életbe a másik fontos dolog, amit érdemes megtenned: húzd meg a határaidat. Húzd meg, mert ha nem teszed meg, akkor nagyon sokat fogsz még szenvedni az életedben. Lesznek ugyanis olyanok, akik addig nyomulnak befelé a saját kis világodba, ameddig hagyod, és annyi kárt okoznak ott, amennyit Te engedsz nekik.
domino_megallit
Egyszer olvastam egy nagyon szép hasonlatot a körülményeinkről és azok életünkre gyakorolt hatásairól. Ahogy a hajó is csak akkor süllyed el a tengeren, ha léket kap és a víz bejut, a minket érő negatív hatások is csak akkor tudnak lehúzni minket, ha beengedjük azokat. Ezért nagyon fontos, hogy mindig figyelj, kit és mit engedsz be az életedbe. Aki felemel, támogat, segít haladni az utadon, azt őrizd meg nagyon, mert az ilyen ember valódi kincset jelent. Aki viszont lefelé húz és csak mérgezi a lelkedet,  azt vagy Te korlátozod, vagy senki. Akkor viszont a hajód elsüllyed.

Kifogások mindig vannak

Tudom, baromi nehéz kimondani azt a három betűt. N. E. M. Instant bűntudat-generátor. Mert ha valakinek nemet mondasz (pláne ha az illetővel bármilyen függőségi viszonyban vagy), akkor egyből szar embernek érzed magad, hiszen mások vágyait és igényeit korlátozod.
És tudod, mit? Tényleg szar ember vagy. Annak az embernek a szemében, akinek nemet mondasz, egész biztosan. Na és? Nem azért vagy itt a Földön, hogy kiszolgáld azoknak az igényeit, akik magasról tesznek a Tieidre. Nem azért születtél meg, hogy az álmaid csak álmok maradjanak, és csak a temetőt gazdagítsd majd velük. Nem azért dolgoztál meg keményen az eredményeidért, a lakhelyedért, a kertedért, az emberi kapcsolataidért, hogy illetéktelenek kiraboljanak. Nem azért építetted fel rengeteg munkával, hittel és szeretettel az erkölcsi értékrendedet, hogy mások betörjenek és sáros lábbal végiggyalogoljanak elméd otthonán.
„De ő az anyám/gyerekem/párom/barátom/főnököm! Nem tehetem meg ezt!” – mondják erre sokan az ösztönös kifogást, hogy miért nem tesznek semmit, amikor mások ártanak nekik, élősködnek rajtuk, nem tartják tiszteletben a szükségleteiket. Igen, ő az édesanyád. Vagy a gyermeked. Vagy a barátod, a főnököd, a párod, a párod  szerette, a köztiszteletben álló kitudjaki. És ugyanúgy ember, mint Te. Nincs sem fölötted, sem alattad. Egy emberi kapcsolatnak csak akkor van valódi értéke, ha a tisztelet nem egyoldalú, hanem kölcsönös.
tilos_hugyozni
Nem, nem vagy rossz ember, ha tudsz nemet mondani. Nem vagy alávaló, ha figyelmezteted azokat, akik nem veszik észre a kerted határát, besétálnak oda (vagy buldózerrel keresztülgázolnak rajta), és ha szóvá mered tenni, akkor még ők csodálkoznak, hogy „jé, ez magánterület?”. Jé, igen. És jé, Te vagy a tulajdonosa. Érdemes tudatosítanod ezt mindenkivel, akár vadidegenről, akár közeli hozzátartozódról van szó. Akár a fizikai javaidat, akár az erkölcsi értékeidet, akár a lelki békédet veszélyeztetik.
Nem kell ehhez arrogánsnak, bunkónak és lekezelőnek lenned. Lehet ezt kulturáltan, sőt, kedvesen is csinálni. Kedvesen, de határozottan. „Figyu, ez itt az én területem. Nézd csak, itt vannak a határaim. Idáig jöhetsz, és ha beljebb akarsz lépni, ahhoz az én engedélyem szükséges. És amint beléptél, tudd, hogy itt szabályok vannak, amik Rád is vonatkoznak. Én magam is betartom őket, ezért csak annak van itt helye, aki szintén betartja, és tiszteletben tartja, hogy vendégségben van nálam.”
Ahogy a fizikai otthonodban, úgy a lelki otthonodban is Te vagy a felelős a rendért és a békéért. Nem azok, akik megpróbálnak betolakodni, nem azok, akik bejönnek a nyitva hagyott ajtódon, nem azok, akik lezabálják a cseresznyédet, hanem Te, aki mindezt megengeded. Bizalmat csak annak érdemes adnod, aki a jellemével és a tetteivel kiérdemelte azt. A kertedbe pedig csak annak legyen bejárása, aki nem lopni, Téged mocskolni, vagy rombolni érkezett. Aki tisztel Téged annyira, hogy nem mérgezi meg az életedet.
Az történik, amit hagysz megtörténni. Ha Te nem húzod meg a határaidat, senki más nem fogja ezt megtenni helyetted.
Nagy köszönet Zsófinak, hogy javasolta ezt a témát. :)
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – a lábak nélkül született tornászlány története

Nagyon sok múlik azon, hogy hisznek-e valakiben. Jó eséllyel Te is tapasztaltad már ezt a saját bőrödön: amikor olyan emberek közelében vagy, akik megbecsülnek, biztatnak, értékesnek tartanak, akkor nemcsak jobban érzed magad, hanem sokkal többre is vagy képes, mint egy olyan környezetben, ahol nem hagynak szárnyalni, hanem mindig visszarántanak.
Vannak, akiknek az egész életét meghatározza ez. Sok gyermek úgy nő fel, hogy értéktelennek tartják, és idővel ő is annak hiszi magát. Mások szeretetet, elismerést, és egy olyan életszemléletet kapnak, amely arra buzdítja őket, hogy kövessék az álmaikat, ne hátráljanak meg az akadályoktól, és olyan életet éljenek, amilyenre szívük mélyén vágynak.
Mindennapi_Motivacio1987-ben született egy kislány Romániában. Nem voltak lábai. Egy ritka genetikai betegség miatt egész életére tolószékbe kényszerült, és így már nem kellett a szüleinek. Pontosabban édesapja döntött úgy, hogy a család nem vállalhatja a plusz költségeket és a hagyományos szemlélet szerinti szégyent, hogy egy testileg fogyatékos gyermek legyen a családban.
A kislány, Jennifer így nevelőszülőkhöz került, édesanyja soha nem láthatta őt, két testvére pedig nem is tudott a létezéséről. Egy új élet várt rá az amerikai Bricker családban, ahol a szülők három saját fiúgyermekük mellé fogadták örökbe Jennifert.
Jennifer_Bricker_1
Nevelőszülei ugyanolyan szeretetet és törődést adtak számára, mint a három fiúnak, és Jennifer sem kivételezést, sem sajnálkozást nem kapott látszólag hátrányos helyzete miatt. Nem is tekintették őt hátrányos helyzetűnek, ezért ő sem tartotta magát másnak, mint a testvérei vagy a többiek. Röplabdázott, softball-ozott, kosárlabdázott, de már kisgyerekként tudta, hogy a torna az igazi szerelme.
Jennifer_Bricker_2
Jennifer_Bricker_3
Szülei pedig teljes szívvel támogatták őt abban, hogy kövesse az álmait, és azt csinálja, amit igazán szeret. Az 1996-os atlantai olimpián az amerikai tornacsapat legfiatalabb tagja, az akkor 14 éves Dominique Moceanu különös hatással volt Jenniferre. Ámulattal nézte az olimpiai bajnok tornászlányt, és hatására kezdett el ő maga is versenyszerűen tornázni. A trambulin állt legközelebb a szívéhez, és az elkövetkező években számos versenyt meg is nyert.
Amikor barátai csodálattal mondták neki, mennyire lenyűgöző, hogy mozgássérültként ilyen eredményeket ér el, neki csak ennyi volt a válasza: „Én nem is vagyok mozgássérült”. Nem értette, miért tartják az ő teljesítményét különlegesebbnek, mint csapattársaiét, hiszen ő is pont ugyanolyan, mint a többiek.
Jennifer_Bricker_4
Aztán 16 éves korában történt valami. Amióta az eszét tudta, tisztában volt vele, hogy szülei örökbe fogadták őt, hiszen ezt soha nem titkolták előle, és azt is tudta, hogy Romániából származik, azonban semmi mást nem tudott eredeti családjáról. Egy napon aztán rákérdezett a múltjára, és a válasz megdöbbentő volt: az eredeti vezetékneve Moceanu.
Jennifer elszánt kutatómunkába kezdett, hogy teljes bizonyossággal kiderüljön, amit az örökbefogadási papírok alapján valószínűsíteni lehetett: gyermekkori példaképe, az olimpiai bajnok Dominique Moceanu valójában a testvére. 4 évre volt szüksége, hogy ezt bizonyítani tudja, és csak ezután kereste meg Dominique-et, aki megdöbbenve olvasta Jennifer levelét.
Sem ő, sem a harmadik testvér, Christina nem tudott Jenniferről, és ez tovább erősítette Dominique szüleivel kapcsolatos ellenérzését gyermekkori negatív élményei miatt. De a kezdeti dühöt elengedve végül ő is megbocsátott a szülőknek, és a megdöbbenést hamar felváltotta az egymásra találás öröme. A testvérek azóta is tartják a kapcsolatot, és bár édesapjuk időközben meghalt, édesanyjukkal is jó viszonyt ápolnak.
Jennifer_Bricker_5

Jennifer Bricker története sok szempontból inspiráló, de talán a legfontosabb üzenet, amit ez a lány az egész életével képvisel, az az, hogy a korlátaid csak addig léteznek, amíg elfogadod azokat. Jennifer nem fogadta el, hogy ő bármiben is kevesebb lenne másoknál, és ebben nevelőszülei rengeteget segítettek neki. Nem bántak vele máshogy, mint testvéreivel, nem szomorkodtak a helyzetén, hanem elhitették vele, hogy képes elérni az álmait, ha tesz értük, és soha nem adja fel.
Jennifer elhitte. És megvalósította.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Akiknek igazán hálás lehetsz

Emberi kapcsolataink többsége nem egészen olyan, mint azt hisszük. A barátot hűségesnek gondoljuk, az üzleti partnert megbízhatónak, a családot megbonthatatlannak, a párkapcsolatot pedig olyannak, ami soha nem válik méltatlanná. Aztán koppanunk. Néha igen nagyot. Mert kiderül, hogy sok ember számára nem számít sem a közös múlt, sem a tőlünk kapott érzések, sem a bizalom, sem az erkölcs, sem az adott szó.
És tulajdonképpen igazuk is van. Tényleg. Mert ha belegondolsz, az imént felsorolt kritériumok hiába nagyon fontosak egy ép lelkű ember számára, mégis felszínes mércéi még egy őszinte kapcsolatnak is. Ennek pedig egyetlen oka van: változunk. Aki számára tegnap fontos voltál, holnap talán már nem leszel az. Aki ma megígér valamit neked, egyáltalán nem biztos, hogy valaha is teljesíti azt. Aki egyszer hálás volt azért, amit adtál neki, idővel már nem biztos, hogy ebből bármit is érezni fog. Aki korábban sokat adott neked, az lehet, hogy egy napon majd mindent elvesz.
Sötét képnek tűnik ez, tudom. Ezért fél az emberek többsége attól is, hogy bízzon valakiben, de attól is, hogy később szembenézzen vele: nem megfelelő embernek adta a bizalmát. Pedig csak az elvárásaink túl nagyok. Hűséget, odaadást, feltétel nélküli szeretetet várunk olyanoktól, akik ezt nem képesek adni. Lehet, hogy csak számunkra nem, de az is lehet, hogy senki számára sem.

Mire jó a tragédia

Életed során rengeteg emberrel kerülsz rövidebb vagy hosszabb ideig tartó, lazább vagy szorosabb kapcsolatba. Vannak köztük olyanok, akikkel egy közös ügy hozott össze, másokkal jó együtt kikapcsolódni, megint mások csak a saját hasznuk érdekében vannak veled. És persze vannak olyanok is, akik valóban szeretnek, akik számára tényleg fontos vagy, és életed egy szakaszában elkísérnek az utadon.
Azonban csak néhány, tényleg csak néhány olyan ember van, aki soha, semmilyen körülmények között sem mond le rólad, akire bármikor számíthatsz, és akinek egy pillanatig sem kérdés az, hogy akar-e melletted lenni, legfeljebb csak az, hogy Te akarod-e. Aki veled van akkor is, ha neki ebből semmilyen előnye nem származik, aki nemcsak a fényedet ismeri, hanem a legsötétebb pillanataidat is, és akit sem egy másik ember, sem külső tényezők nem tudnak meggyőzni arról, hogy ellökjön magától. Aki mindenedet elfogadja, nem csak a számára tetsző énedet.
Sokan erre azt mondják, hogy márpedig ilyen ember nem létezik. Úgy érzik, csak magukra számíthatnak, mert már rengetegszer kellett csalódniuk másokban. Hiába vártak segítséget, amikor nagyon kellett, hiába hittek az üres „szeretlek”-nek, hiába adtak újra és újra bizalmat valakinek – mert visszaélt vele. Nem egyszer, nem kétszer, hanem nagyon sokszor. És megtették ezt velük többen is, ezért a hitük megtört, és már nem akarnak újabb csalódást átélni.
padlon
Igen, tényleg többségben vannak azok, akiknek csak a számukra megfelelő körülmények között kellesz. Sokan ugranak a pénzedre, a tőled remélt előnyökre, vagy a rövidtávú jó érzésre, amit azáltal kapnak, hogy veled vannak. Tényleg sokan löknek el, amikor olyan állapotba kerül a kapcsolatotok – vagy az életed –, hogy nem könnyű melletted maradni. Mert vannak ilyen helyzetek. Van, hogy beteg leszel, van, hogy nem tudsz mit kezdeni egy lelki sérüléseddel, és van, hogy egyszerre minden összejön, Te pedig csak kétségbeesetten kapálódzol, időnként megcsapva azokat is, akik közel állnak hozzád.
A legtöbb embernek ilyenkor már nem kellesz. Elmenekül, mert veled maradni már teher. De bármennyire is fájdalmas ez, valójában egy hatalmas ajándékot is kapsz minden egyes tragikus élethelyzet által, amit át kell élned. Ez az ajándék pedig az, hogy megláthatod az emberek igazi arcát. Amikor nagyon mélyre kerülsz – akár lelkileg, akár fizikailag, akár anyagilag –, akkor derül ki igazán, hogy ki az, aki őszintén szeret. Ilyenkor derül ki, hogy kinek volt a szavai mögött valódi tartalom, és kik azok, akik csak dumáltak, amíg az érdekük azt kívánta. Ki az, aki tényleg fel akar húzni, kik azok, akik csak a látszat kedvéért nyújtják a kezüket (de úgy, hogy véletlenül se érd el), és kik azok, akik lazán leszarnak, mert már semmi előnyük nem származik abból, hogy veled vannak.
Hatalmas ajándék ez, még ha akkor éppen nem is annak éled meg. Pedig az egész hátralévő életed minősége javul – méghozzá jelentős mértékben –, ha hagyod ilyenkor letisztulni az emberi kapcsolataidat. Lesznek, akik maguktól eltűnnek az életedből, lesznek, akiket jobb, ha Te takarítasz ki onnan, és lesz néhány olyan ember is, akiről megtudod, hogy igazi kincset jelentenek.
De nemcsak a körülötted lévő emberek arcát láthatod meg, hanem a sajátodat is. Nemcsak az derül ki, hogy ki az, aki könnyen le tud mondani rólad, hanem az is, hogy ki az, akiről Te tudsz lemondani. Ki az, aki teher, és ki az, akinek a jelenléte igazán fontos számodra. Nagyon jó tükör ez – ha hajlandó vagy belenézni.

Mennyiség vagy minőség

Félünk a változástól. Ragaszkodunk a meglévőhöz, görcsösen szorítjuk olyanok kezét, akiknek csak feltételesen kellünk, és hatalmas veszteségként éljük meg minden olyan emberben való csalódásunkat, akiben korábban hittünk és megbíztunk. Pedig nem az az igazi tragédia, ha valakiről kiderül, hogy nem számíthatsz rá, hanem az, ha olyan emberek között éled le az életedet, akiktől folyton vársz valamit, amit soha nem fognak megadni neked.
Önmagában az, hogy sok barátod van, nem érdem. Rengeteg olyan ember van körülötted, akik csak a mosolyodat ismerik, de a legsötétebb pillanataidat soha nem látták, és nem is akarják látni soha. A valódi értéket nem ők jelentik az életedben, hanem az, ha van legalább egy olyan ember, akire bármikor számíthatsz. Akkor is, amikor jó veled lenni, és akkor is, amikor nem. Akkor is, amikor jól alakul az életed, és akkor is, amikor padlóra kerülsz.
kezet_megfogja
Kevés az ilyen ember, de valójában nem is kell soknak lennie. Minél idősebb leszel, egyre jobban rájössz, hogy nincs szükség sok emberre az életedben – elég, ha van néhány, aki viszont tényleg oda való. Mert elbohóckodni bárkivel lehet, még az utcán egy ismeretlennel is, és kisebb segítséget is sokaktól kaphatsz, de feltétel nélküli szeretetet csak nagyon kevesen képesek adni neked.
Ezért nem érdemes tragédiaként megélned, ha bizonyos emberekben csalódnod kell. Tévedtél, többet feltételeztél róla, mint amennyit ő adni akar neked (vagy amennyit egyáltalán adni képes), és ha jó útitársaddá nem is válhatott, jó tanítód így is lehet. Mert a csalódásaidnak is van értelme, ha kezdesz velük valamit. Lezárhatsz mérgező kapcsolatokat. Kitakaríthatod az életedből a kétszínű alakokat. Megerősödhet a kapcsolatod azzal a néhány emberrel, aki őszintén elfogad és olyannak szeret, amilyen vagy.
Emberi kapcsolataid valódi értékét életed mélypontjai mutatják meg legjobban. És bár elsőre meglepőnek tűnhet, de ennek az értéknek semmi köze ahhoz, hogy van-e a másik emberrel vér szerinti kapcsolatod, mennyi ideje ismeritek egymást, vagy hányszor találkoztatok. Ez az érték kizárólag attól az érzelmi köteléktől függ, amit szavakkal elmagyarázni nem lehet, csak érezni és megélni azon kevesekkel, akikkel ez a kapcsolódás ösztönösen megvan bennetek.
Minőség, nem mennyiség. Aki legalább valamelyest képes megközelíteni azt az elfogadást és feltétel nélküli szeretetet, amit a kutyád tud adni neked, annak fontos helye van az életedben. A többiek csak átutazók. Mert jó, ha vannak olyan emberek, akik életed egy-egy rövidebb vagy hosszabb szakaszában veled tartanak, de igazán az a néhány ember számít, aki soha nem mondana le rólad, bárhogy is alakulnak a körülmények.
Csak néhány ilyen ember van. Őket becsüld meg nagyon.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Az idős ember és a háborgó folyó

Vannak olyan helyzetek, amikor nagyon kemény próba elé állít az élet. Csak azt érzed, hogy kicsúszik a kezedből az irányítás, egyre fáradtabb és gyengébb vagy, és hiába küzdesz keményebben, mint életed során bármikor, mégis összecsapnak a fejed felett a hullámok. Ilyenkor nagyon hasznos lehet, ha emlékszel arra a történetre, amivel nemrég találkoztam.
*****
A történet a vidéki Kínában játszódik, sok évvel ezelőtt. Egy meleg, fülledt napon a rizsföldeken dolgozó parasztok arra lettek figyelmesek, hogy a közeli folyó, ami éppen áradásban volt, valami nagy dolgot sodor magával. Közelebb mentek a parthoz, és csak ekkor vették észre, hogy egy idős embert ragadott el a víz.
Kiáltozva szaladni kezdtek a part mentén, ám esélyük sem volt, hogy kihúzzák az öreget, aki viszont szemmel láthatóan életben volt, mégsem tett semmit, hogy partra jusson. Nem úszott, nem kapálózott, segítségért sem kiáltozott. Hol felbukkant a feje, hol eltűnt a hullámok alatt, és úgy tűnt, mintha nem érdekelné sem a háborgó folyó, sem a segítségére igyekvő emberek.
ember_vizben
A parasztok egy darabig követték őt a parton szaladva, ám a vad sodrás egyre jobban eltávolította tőlük az idős embert, míg végül elveszítették szemük elől a sodródó testet. Így hát feladták a harcot, és elkeseredve, kimerülten lerogytak a part menti sziklákra, hogy kifújják picit magukat. Még egy darabig szomorúan beszélgettek az esetről, amikor egyszer csak valami hihetetlen dologra kapták fel a fejüket.
Az idős ember volt az: csurom vizesen, de sértetlenül gyalogolt feléjük a part mentén. Elállt a szavuk a csodálkozástól, majd mikor az öreg a közelükbe ért, egyikőjük végül így szólt hozzá:
 „Te öreg, hogy kerülsz Te ide? Próbáltunk megmenteni, de hiába nyújtottunk feléd botokat, nem kapaszkodtál, nem is próbáltál úszni, és olyan erős volt a víz sodrása, hogy elveszítettünk szem elől. Azt hittük, meg akarsz halni, és oda is vesztél végleg.”
Az idős ember mosolyogva így felelt:
„Dehogy akartam meghalni, csak vártam a megfelelő pillanatot. Tudtam, hogy amíg a folyó sodrása ilyen erős, addig hiába mennék szembe vele, hiszen csak elfáradok és belefulladok. Ezért csak arra figyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználva ne csapódjak a kiálló szikláknak, és ne fárasszam ki magam teljesen, mire a folyó lejjebb lévő szakaszához érek, ahol a sodrás már jóval enyhébb. Amikor a víz lenyomott a mélybe, nem küzdöttem, mert tudtam, hogy ez csak egy átmeneti állapot, és amikor ismét fent voltam, levegőt gyűjtöttem, hogy bírjam az újabb próbát, amikor majd megint a hullámok alá kerülök. Ahogy az életben is: amikor lent vagyok, nem esek kétségbe, amikor pedig fent vagyok, nem bízom el magam. Mindig figyelek az áramlatokra, és megvárom a megfelelő pillanatot. Ez a titok. ”
*****
Az idős ember szavai azért állnak hozzám nagyon közel, mert korábban jó eséllyel butaságnak tartottam volna őket. Mindig is keményen küzdöttem azért, amit fontosnak tartottam, és megalkuvást nem ismerve haladtam a céljaim felé. Aztán egy stroke és az abból való felépülés megtanított, hogy az élet nem egészen úgy működik, ahogy én azt addig hittem.
Nem mindig az egyenes út a legrövidebb, és aki nem veszi figyelembe az élet áramlatait, az könnyen lehet, hogy a tartalékait lenullázva végleg eltűnik a hullámok alatt. A legtöbben nem azért nem érik el soha a céljukat, mert az elérhetetlen lenne, hanem azért, mert nem tanultak meg okosan úszni, csak kapálóznak.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Emberi kaméleonok – veszélyesebbek, mint hiszed

Az emberi jellem sokszínűségének megvannak a maga szépségei. Szokásaink, érdeklődési körünk, tulajdonságaink kultúráról kultúrára, emberről emberre változnak, és bár az elfogadás hiánya sok konfliktushoz vezet, változatos emberi megnyilvánulásaink érdekessé és tartalmassá is teszik az életünket. Te ilyen vagy, én egy kicsit más, a harmadik ember mindkettőnkre hasonlít valamiben, a negyedik mindkettőnktől nagyon különbözik.
Élnek azonban olyan emberek is közöttünk, akik jellem címszó alatt egymaguk képesek egy teljes színskálát felvonultatni – és teszik mindezt annak függvényében, hogy éppen mi az érdekük. Akitől bármilyen hasznot remélnek, azzal nyájasan beszélnek, aki viszont nincsen hasznukra, az a felmosóronggyal kerül egy kategóriába. Akit önmaguknál erősebbnek gondolnak, annak bólogatnak (mondjon bármekkora baromságot, vagy kövessen el bármilyen alávaló tettet), akit viszont gyengébbnek hisznek, azzal rendre éreztetik saját képzelt felsőbbrendűségüket. Amit tegnap valaki másnak mondtak, azt ma neked simán letagadják, és teljes meggyőződéssel érvelnek az ellenkezője mellett.
Ők az emberi kaméleonok. Úgy váltogatják a színűket, hogy mindig illeszkedjenek a környezetükbe. És bár rövidtávon általában kevesebb kárt okoznak, mint azok, akik nyíltan gyűlölnek, hosszútávon azonban bizonyos szempontból náluk is veszélyesebbek.
tobbszinu_arc

Szín-játék

Szerepeket játszunk, ezt mindannyian tudjuk. Minél több helyen próbáljuk megállni a helyünket, annál több szerepet veszünk magunkra, és ezzel önmagában nincs is semmi gond. Amikor a gyermekünkről van szó, szülői szerepünk eltöröl minden mást, mert nem olyan fontos. Amikor hivatalos ügyeket intézünk, megnyilvánulásaink is hivatalosabbá válnak. Amikor barátokkal vagy szűk családi körben vagyunk, lazább stílusra váltunk. Máshogy viselkedünk egy díszvacsorán, és máshogy a strandon, máshogy szólunk egy idegenhez, és máshogy a hozzánk legközelebb állókhoz. És ez teljesen természetes – sőt, legtöbbször még kifejezetten hasznos is.
Van azonban a szerepeink mögött valami, ami – jó esetben – összeköti mindegyiket, és ami egy jól meghatározott egységgé formálja életünk egyes színterein mutatott jellemvonásainkat: egy határozott erkölcsi értékrend. Egy olyan irányvonal, amiről nem térünk le, akár a legközelebbi szeretteinkről, akár a legtávolabbi, számunkra legellenszenvesebb emberekről van szó. Mert van bennünk tartás. Gerinc.
Nem tagadjuk meg azt, amiben őszintén hiszünk, bárkivel is beszélgetünk, vagy bármilyen helyzetbe is kerülünk. Nem szidjuk a háta mögött azt, akinek az arcába mosolygunk. Amit az egyik embernek mondunk, azt a másik előtt is felvállaljuk. És még számos más példával leírható az, amit így tudok röviden megfogalmazni: emberi értékeink nem engedik, hogy egy bizonyos szint alá süllyedjünk.
De nem mindenki van ezzel így ám. Vannak, akiket nem korlátoz a tetteikben semmiféle határozott értékrend, mert nincsen nekik ilyen. És most nem a pszichopatákról beszélek, mert nekik nagyon is határozott az értékrendjük (igaz, hogy önmagukon kívül senki más nem szerepel benne), hanem azokról az emberekről, akiknek tök mindegy, merre vezet az útjuk, csak szélirányban legyen.
melyik_irany
Sokszor fel sem ismerjük az ilyen embereket. Velünk kedvesek, ezért elkönyveljük őket jó arcnak, de azt, hogy másokkal mit művelnek, vagy észre sem vesszük, vagy ha mégis, akkor is elfogadjuk rá a magyarázatukat. Mert az mindig van. Magyarázattal mindig készülnek, hogy kivel mit miért tesznek, és azt is bebizonyítják neked (ha hagyod), hogy amit feléd mutatnak, az az igazi jellemük, míg a másokkal szembeni negatív megnyilvánulásuk, aminek véletlenül tanúja lehettél, tulajdonképpen saját erkölcsi magaslataik kifejeződése. Ők csak tanítanak. Ők csak igazságot szolgáltatnak. Ők csak a békéért harcolnak (mintha lehetne harcolni valamiért, aminek pont a harcmentesség a lényege).
Az ilyen emberek mint a takony, úgy folynak be minden résbe, amit találnak. Mindenhová, ahol egy gerinccel rendelkező, erkölcsi értékeihez ragaszkodó ember számára túl szűk lenne a hely.

A valódi mérce

Rég volt már az az idő, amikor én az emberek szavaira figyeltem. Ma már csak a tettek érdekelnek, és azok közül sem csak az engem közvetlenül érintők, hanem minden, amit embertársaink és a Föld többi élőlénye felé mutatunk. Fajtól, kortól, nemtől, vallási, politikai vagy bármilyen más hovatartozástól függetlenül.
Engem tisztelsz, de lenézel egy kisgyereket? Akkor kicsit sem tudlak tisztelni téged, bármit is mondasz nekem. Rám mosolyogsz, de ráordítasz a téged lelkesen üdvözlő kutyámra? Akkor Te nem vagy jó ember a szememben. Kedvesen elbeszélgetünk a kávézóban, de bunkó vagy a pincérrel, csak mert nem tetszik az italod hőfoka? Akkor könnyen lehet, hogy most ültünk be együtt utoljára bárhova. Vigyorogsz a vezérigazgatóra és a főorvosra, de szarba sem veszed a takarítónőt, a portást és a diák gyakornokot? Akkor csak remélni tudom, hogy egyetlen gyermek sem fog az életről tanulni tőled.
eros_gyenge
Ahogy Márai Sándor nagyszerűen megfogalmazta: „Egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme.” Ezt pedig soha nem az alapján tudod leszűrni, hogy valaki milyen képet tol magáról közvetlenül az arcodba, hanem abból, hogy hogyan bánik azokkal az emberekkel és más élőlényekkel, akiktől nem remél semmiféle hasznot, és akik bármilyen formában kizökkentik őt abból az ideális állapotból, amit magáról láttatni szeretne.
Igen, hibázunk mindannyian. Igen, legjobb szándékunk ellenére is lehetünk néha seggfejek, mert mindannyiunknak vannak gyengeségei vagy gyengébb napjai. De míg az első hiba valóban lehet hiba, a második, a harmadik és a sokadik már nem az – azt már úgy hívják, hogy döntés.
Döntés, aminek a következményei nemcsak a döntéshozót érintik, hanem mindenkit, aki kapcsolatba lép, vagy kapcsolatban marad vele.

Ezért zárom ki őket

Talán már Te is érzed, miért mondtam azt az elején, hogy az ilyen emberek veszélyesebbek lehetnek, mint azok, akik nyíltan gyűlölnek. Az őszinte ellenségeidtől ugyanis pontosan tudod, hogy mire számíthatsz, de a jellemük színeit kaméleonként váltogató emberek nagyon kellemetlen meglepetéseket okozhatnak. Lehet, hogy az ilyen ma éppen mosolyog rád, de holnap… holnap már új nap lesz. Aki veled kedves, de másokat megaláz, annál lehet, hogy holnap már Te is a „mások” kategóriájába esel. Tudod, ahogy fúj a szél – ahogy az érdekek kívánják éppen.
Ezért figyelek már nagyon a jelekre. Nemcsak azt nézem, hogy velem hogyan viselkedik valaki, hanem azt is, hogy másokkal mit tesz. Mert ha nem találom azt a láthatatlan, a tettekből mégis könnyen érezhető erkölcsi szálat, ami összefűzi egy ember cselekedeteit, akkor tudom, hogy az az ember veszélyes. Tudom, hogy bármikor könnyen átrendezheti a játékterét, és akit most királyként kezel, az holnaptól már lehet számára paraszt.
Az ilyen emberek lehetnek hozzám egész életükben jók, még sincsen helyük az életemben – és ennek saját erkölcsi értékrendem mellett egy másik nyomós oka is van: nem tudok bízni bennük. Márpedig a bizalom minden picit is tartalmas emberi kapcsolat egyik legfontosabb alappillére, és csak azt érdemes megajándékozni vele, aki kiérdemelte.
Jó, ha Te is odafigyelsz a jelekre. Aki veled kedves, de mást megaláz, azzal nem árt óvatosnak lenned – mert lehet, hogy egyszer majd Te kerülsz terítékre.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Mindennapi Motiváció – együtt nincs lehetetlen

Csodálatos dolgokra képes az ember. Soha nem látott magasságokba emelkedni, esélytelen helyzetekből előnyt kovácsolni, súlyos tragédiák után a padlóról újra felállni, és olyan eredményeket elérni, amelyekről korábban még álmodni sem mert. Mindezt akár egyedül, mindenféle segítség nélkül, pusztán azért, mert eldöntötte, hogy megcsinálja, bármi ára legyen is.
Mindennapi_MotivacioDe mindannyiunknak megvannak a magunk korlátai is. Nem lebetonozott, megmozdíthatatlan korlátok ezek, mert fejlődni bárki bármikor képes, még ha lassan is megy neki, azonban vannak olyan feladatok, amelyek akkor, amikor szembenézünk velük, túl nagynak bizonyulnak. Az itt töltött időnk véges, a képességeink általában nem ugrásszerűen fejlődnek, és bár a hozzáállásunk rengeteget számít, ez nem mindig elég a feladat megoldásához.
Kevan Chandler, egy amerikai fiatalember ilyen feladattal találkozott szembe, amikor azt tűzte ki célul, hogy megvalósítja az álmát, és bebarangolja Európa egy részét. Nem tűnik nagy dolognak, igaz? Kevan számára sokkal nagyobb, mint amit mi el tudunk képzelni, ő ugyanis nem tudja használni a végtagjait. Egy súlyos genetikai betegség, gerinc eredetű izomsorvadás (SMA) következtében folyamatosan leépült az izomzata, és tolószékben éli az életét.
Kevan_Chandler_1
Az álmáról azonban nem mondott le: látni akarta Európát, megnézni kastélyok kertjeit, katakombákat, híres épületeket, túrázni a hegyekben, és azt érezni, hogy végre ő is szabad. Mivel Kevan lábai ezt nem tették lehetővé, ezért barátai úgy döntöttek, hogy saját lábaikkal segítik álma megvalósításában. Adományokat gyűjtöttek útjuk finanszírozásához, és We carry Kevan nevű akciójuk keretében barátjukat gyakorlatilag emberi hátizsákként, hátukon vitték végig.
Kevan_Chandler_2

A háromhetes út során Kevan egy speciális ülésben utazva barátainak köszönhetően bejárhatta Írország, Anglia és Franciaország legcsodálatosabb helyeit, és olyan egész életre szóló élményeket gyűjthetett, amelyek sokáig elérhetetlennek tűntek számára.
Kevan_Chandler_3
De Kevan és három barátja nem állt meg itt: a sikeres túra után kezdeményezésüket nonprofit szervezetté alakítva sok más mozgásában korlátozott embernek is szeretnének segíteni az álmaik megvalósításában. Útjukról dokumentumfilmet is készítettek, rendszeresen tartanak motivációs előadásokat és élménybeszámolókat, és folyamatosan keresik a lehetőségeket, hogy saját életük mellett másokét is szebbé tegyék.
Kevan és barátai nemcsak egy álmot valósítottak meg, hanem csodálatos példát mutattak arra, ami emberi mivoltunk egyik legnagyobb lehetősége: összefogva, egymást segítve olyan életet élni, amire szívünk mélyén vágyunk. Ehhez pedig az első lépés annak megértése, hogy nincs „én”, csak „mi”.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

A legnépszerűbb magyar sportág: a panaszkodás

Sok nagyszerű sportteljesítményt láthatunk az olimpián, a nagy világversenyeken és a  nemzeti vagy helyi sportrendezvényeken, azonban élnek köztünk olyan sportolók – méghozzá rengetegen –, akik kitartásban, erőfeszítésben, sikerességben megközelítik, vagy akár felül is múlják a hivatásos sportembereket. Ők a panaszkodók. A mindig mindenben problémát kereső, és a problémát mindig mindenben meg is találó, folyton siránkozó emberek, akik sportot űznek a panaszkodásból, és példaértékű odaadással bizonygatják önmaguknak és a környezetüknek, hogy minden szar, kivéve a saját hozzáállásuk.
Ha valaki, akkor én nagyon tudom tisztelni a kiváló teljesítményt elérő embereket. Nemcsak több mint 25 éves sportoló és harcművész múltam miatt, hanem azért is, mert az élet más területein is megtapasztaltam, hogy mennyi munka van egy-egy mások számára látható eredmény elérése mögött. Küzdelem önmagunkkal, és küzdelem azokkal, akik megpróbálnak visszahúzni. Rengeteg idő, energia, áldozat. A félelmek legyőzése és az út folytatása akkor is, amikor padlóra kerülünk, vagy amikor nem is látjuk magunk előtt az utat. A „soha nem adom fel” attitűd megalkuvást nem ismerő, következetes gyakorlása egészen addig, amíg az eleinte lehetetlennek tűnő siker meg nem valósul.
Igen ám, de míg mindezt a fejlődni vágyó, saját korlátaikat feszegető, értéket teremtő emberek kemény küzdelem árán valósítják meg, addig itt vannak a panaszkodók elégedetlenségükkel elégedett tömegei, akik kényelmesen besétálnak a pályára, és ösztönös természetességgel túltesznek bárkin, ha kitartásról és befektetett energiáról van szó. Mert baromi lelkesek. És eltökéltek. Őszintén hisznek abban, hogy övék a világ legnyomorultabb élethelyzete (vagy élete) – és éppen ezért igazuk is lesz.
boldogtalan_2
Ha a siker definícióját pozitív vagy negatív előjel nélkül, pusztán a cél elérésének gyorsaságával és hatékonyságával azonosítjuk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a panaszkodók a legsikeresebb emberek között vannak, akikkel életünk során valaha is találkozunk. Igaz, hogy saját életük tönkretételében, de kétségkívül nagyon sikeresek.

Hogyan csinálják?

Mi magyarok versenyszerűen űzzük a panaszkodás sportját. Sírunk a nehéz múltunk miatt, nyafogunk a jelenlegi helyzetünkön, sötét jövőképet festünk magunk elé, és vagy szidunk, vagy irigylünk szinte mindenkit, aki nem mi vagyunk. Még a nemzeti himnuszunk is egy magasztos, tömény panaszáradat.
Tudom, hogy sokaknak ez nem tetszik, sőt, személyes sértésnek veszik a szavaimat, de meghagyom ezt nekik a saját harcuknak. Vagy behúznak egy újabb önigazoló strigulát a naponta gondosan vezetett panaszkönyvükbe, vagy megnézik, hogy mit tudnak változtatni a helyzeten. Mert van mit.
Ha a panaszkodás hivatalos sportág lenne, a többi sportolónak esélye sem lenne az év sportolója kitüntetés elnyerésére – a panaszkodók zsinórban elvinnék az összeset minden egyes évben. Olyan lelkesen és olyan eredményesen sírják el a bánataikat, ragadnak bele az önsajnálatba, és tolják át másokra a felelősséget, hogy ha csak őket figyeled, és a tényleges körülményeket nem, akkor könnyen meggyőzhetnek arról, hogy szar a világ, szar országban élünk, és úgy en bloc szar az élet.
Gondolj csak bele, micsoda éles versenyek alakulnak ki egy-egy baráti találkozón, családi összejövetelen, munkahelyen, vagy akár a buszon utazó vadidegenek körében. Kinek szarabb az élete? Ki a nagyobb áldozat? Ki szívta meg jobban? Kinek nagyobb köcsög a főnöke? Kinek az életét keseríti meg leginkább a környezete? Kit vertek át jobban? Ki tud több szenvedést felsorakoztatni a társasjáték tábláján? Csakhogy ez egy olyan társasjáték, ahol az, aki nagyobbat dob a panaszkodás-kockájával, az nem előre lép, hanem visszafelé. Nem közelebb jut egy valóban sikeres élethez, hanem egy olyan álsikert ér el, amivel még jobban saját szarpocsolyájába süllyed.
De az életnek nem feltétlenül arról kell szólnia, hogy ki bírja tovább levegő nélkül az emésztőgödörben. Szerintem.

Tőlük is tudunk tanulni

Én már nem keresek közös hangot a panaszkodókkal. Akinek nem tetszik a magyar életszínvonal, annak javaslom, hogy menjen el, vagy tegyen érte, hogy jobb legyen. Ne másokat fikázzon, hanem mutasson példát a saját életével. Aki nem érzi jól magát a munkahelyén, az keressen lehetőséget arra, hogy jobb legyen, vagy menjen el máshová dolgozni. Lehet, hogy ehhez lejjebb kell adnia az egojából, és átmenetileg az igényeiből is, de találni fog mást. Aki olyan emberekkel van körülvéve, akik nap mint nap megkeserítik az életét, az keressen velük közös megoldást, és ha nem megy, akkor zárja ki őket az életéből. Család, barát, munkatárs – nem számít. Az időnk véges itt a Földön, és kizárólag a saját felelősségünk, hogy hogyan telik el.
Ezért nem sajnálom a panaszkodókat kicsit sem. Hoztak egy döntést az életükben, és a következmények szempontjából teljesen mindegy, hogy ezt tudatosan vagy tudat alatt tették. Hoztak egy nagyon súlyos döntést, ami így szól: a pillanatnyi kényelmük fontosabb, mint a hosszútávú boldogságuk. Igen, a panaszkodás kényelmes, még ha fáj is sokszor. Aki panaszkodik, az megáll azon a szinten, hogy elmondja, mi nem jó, de tovább már nem hajlandó lépni. Ücsörög a szarban ahelyett, hogy elkezdené kilapátolni azt, vagy otthagyná az egészet úgy, ahogy van.
padlon_szenved
De a panaszkodóktól is sokat tudunk tanulni. Ahogy a bölcs mondás szól: „Nem mindenki lehet a barátod, de mindenki lehet a tanítód.” Elég csak picit máshogy nézni a folyton kesergő önjelölt mártírokra, és máris rájövünk, hogy mennyi mindent tanítanak nekünk – akaratukon és tudtukon kívül. Nemcsak azt, hogy mit ne tegyünk, ha szeretnénk egy picit is előbbre jutni az életünkben, hanem sok más hasznos dolgot is.
Gondolj csak bele, milyen elszántak és kitartóak ezek az emberek. Időt és energiát nem sajnálva szidják a körülményeiket, a környezetükben élőket, vagy az általuk még csak nem is ismert múltbéli, most élő, vagy még meg sem született gonosz embereket. Ha ennyi energiát fordítanának a saját fejlődésükre és egy értelmes cél elérésére, akkor csodálatos eredményeket érnének el.
Aztán itt van a rendíthetetlen hitük és az a képességük, ahogy az agyukat egy adott valóságképre kondicionálják. Az élet gyötrelem, a környező emberek idióták, a körülmények borzalmasak – ez az ő valóságuk, és nap mint nap megerősítéseket küldenek az agyuknak arról, hogy ez az abszolút valóság, amit megrendíthetetlen tények igazolnak. Számukra megrendíthetetlenek. Pedig ha ennyire erősen hinnének abban, hogy szebb életet is élhetnek, akkor már rég mosollyal kezdenék a napjaikat, és úgy is zárnák mindegyiket.
Tudunk még mást is tanulni a panaszkodás sportembereitől: itt van például a rendkívüli összpontosítás képessége. Egyből kiszúrják, hogy mi nem jó, mire lehet panaszkodni, és kit miért lehet éppen fikázni. Ha valaki rengeteg munkával és odaadással megszervez egy rendezvényt, vagy akár csak egy szűkebb körű programot, a panaszkodás nagymesterei egyből kiszúrják, hogy mi az, ami nem jó, min lehet nyafogni, kit miért lehet lenézni. Vagy ha éppen valamiért nem azt csinálja az okostelefonjuk, amit elvárnak, akkor ez a hatalmas tragédia tölti ki minden gondolatukat, miközben vannak olyanok, akik még a hagyományos telefont sem ismerik, nemhogy az okosat, mégis okosabbak nála, mert panaszkodás helyett csinálják a dolgukat. Aki ilyen mértékben tud összpontosítani a céljára, mint a panaszkodó emberek legtöbbje, az garantáltan el is érheti azt. Akár saját életének tönkretételéről, akár valami hasznosabb dologról van szó.

Ha többre vágysz

Amikor a panaszkodásról beszélek, sokan mondják, hogy márpedig a problémák kibeszélése igenis fontos dolog. Teljes mértékben egyetértek ezzel. Nagyon fontos, hogy ne fojtsuk el magunkban azt, ami nem jó, hanem tudatosítsuk magunkban, és fogalmazzuk is meg azt. Az is nagyon jó, ha van kinek elmondanunk mindezt, mert már ez magában könnyebbséget jelent, ráadásul segítséget is nagyobb eséllyel kap az, aki kér.
De van egy nagy különbség a panaszkodók és a fejlődés útján járók között: ez pedig a „probléma” fogalma. Aki elmerül az önsajnálatban, az csak problémákat lát maga körül, aki azonban valóban szeretne jobb életet élni, annak a fejében nincsen probléma, csak megoldandó feladat. Nem azért beszéli ki magából a nehézségeit, hogy nyöszörögjön és silány helyzetére igazolást kapjon, hanem azért, mert a megoldást keresi, és még nem látja azt. Még nem.
A panaszkodók azonban nemcsak hogy nem látják, de nem is akarják látni a megoldást. Mint a klasszikus viccben a sajnálkozó ember, aki minden egyes nap hangosan bosszankodik a kollégáinak, hogy megint mogyoróvajas szendvics az uzsonnája. Egyik kollégája aztán idővel megunja a dolgot, és megkérdezi tőle, hogy ha ennyire utálja a mogyoróvajas szendvicset, akkor miért nem mondja a feleségének, hogy mást adjon inkább helyette. Emberünk ekkor csodálkozva így szól: „A feleségemnek? De hát nincs is feleségem! Én készítem magamnak a szendvicset.”
panaszkodik
Mindannyian magunknak készítjük a szendvicsünket. Nem mindenen tudunk azonnal változtatni, és természetesen vannak olyan dolgok is, amiken egyáltalán nem, de előbb-utóbb vagy a helyzeten, vagy a hozzáállásunkon biztosan tudunk javítani. Csak döntés kérdése. Önsajnálat vagy cselekvés – a két út egymást kizárja.
Ha belekerülsz egy helyzetbe, ami nem tetszik – legyen szó akár egy házibuliról, akár a kormány által rád kényszerített buliról, akár a munkádról, akár az időjárásról –, akkor vagy hozd ki belőle a legtöbbet, vagy hagyd ott. És ha most még egyiket sem tudod megtenni (mert ilyen is van), akkor készülj, tervezz, gondold át, hogy mikor és mit tudsz majd cselekedni. Ahogy Seth Godin egy szemléletes példán keresztül bemutatta: ha a repülőd Dallasba megy, akkor felszállás után már hiába nyavalyogsz, hogy Te másfelé szeretnél menni. Most már csak várni tudsz, amíg leszálltok, és kitalálhatod, hogy utána hogyan tovább.
Nincs olyan repülő, nincs olyan élethelyzet, ami véglegesen belesodorna egy olyan életbe, amilyet nem akarsz élni. Kivéve, ha valaki elrabol és fogva tart – de erre kicsi az esély, ha most éppen az internetet böngészve olvasgatsz. A legtöbb ember mégis rabként éli az életét: a másoktól átvett és saját maga által megerősített rácsok között. Rabként, mert elhiszi, hogy nem lehet jobb az élete, mint amilyen most, vagy ha lehet, akkor sem neki kell tennie érte.
És míg egy szűkebb réteg valóban tesz a változásért, és saját nehézségeit konstruktívan beszéli meg a szeretteivel, vagy azokkal, akik segíteni tudnak a változásban, addig a sportpanaszkodók népes csoportja csak kiböfögi, ami fáj, és egymással versenyezve próbál önigazolást nyerni saját lustaságára és önzőségére. Mert aki nem tesz semmit, csak dumál, az lusta, és aki azt hiszi, hogy ő a Föld leginkább sajnálatraméltó embere, az még hozzá önző is. Mert túl jó dolga van ahhoz, hogy észrevegye magát.
Lehet a panaszkodásnál produktívabb sportot is űzni. Kijárni futni, elmenni egy edzőterembe vagy otthon edzeni, játszani, kikapcsolódni. Változtatni azon, amin tudsz, és elfogadni azt, amin nem. Felállni a padlóról, és megkeresni a lehetőségeket. Megtanulni élni egy olyan életet, amiért vállalod a felelősséget. Mert a felelősség a Tiéd – akár felvállalod, akár nem.
Nagy köszönet Zsuzsának, hogy gondolatébresztő hozzászólásával segített ennek az írásnak a megszületésében. :)
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!