Sok nagyszerű sportteljesítményt láthatunk az olimpián, a nagy világversenyeken és a nemzeti vagy helyi sportrendezvényeken, azonban élnek köztünk olyan sportolók – méghozzá rengetegen –, akik kitartásban, erőfeszítésben, sikerességben megközelítik, vagy akár felül is múlják a hivatásos sportembereket. Ők a panaszkodók. A mindig mindenben problémát kereső, és a problémát mindig mindenben meg is találó, folyton siránkozó emberek, akik sportot űznek a panaszkodásból, és példaértékű odaadással bizonygatják önmaguknak és a környezetüknek, hogy minden szar, kivéve a saját hozzáállásuk.
Ha valaki, akkor én nagyon tudom tisztelni a kiváló teljesítményt elérő embereket. Nemcsak több mint 25 éves sportoló és harcművész múltam miatt, hanem azért is, mert az élet más területein is megtapasztaltam, hogy mennyi munka van egy-egy mások számára látható eredmény elérése mögött. Küzdelem önmagunkkal, és küzdelem azokkal, akik megpróbálnak visszahúzni. Rengeteg idő, energia, áldozat. A félelmek legyőzése és az út folytatása akkor is, amikor padlóra kerülünk, vagy amikor nem is látjuk magunk előtt az utat. A „soha nem adom fel” attitűd megalkuvást nem ismerő, következetes gyakorlása egészen addig, amíg az eleinte lehetetlennek tűnő siker meg nem valósul.
Igen ám, de míg mindezt a fejlődni vágyó, saját korlátaikat feszegető, értéket teremtő emberek kemény küzdelem árán valósítják meg, addig itt vannak a panaszkodók elégedetlenségükkel elégedett tömegei, akik kényelmesen besétálnak a pályára, és ösztönös természetességgel túltesznek bárkin, ha kitartásról és befektetett energiáról van szó. Mert baromi lelkesek. És eltökéltek. Őszintén hisznek abban, hogy övék a világ legnyomorultabb élethelyzete (vagy élete) – és éppen ezért igazuk is lesz.
Ha a siker definícióját pozitív vagy negatív előjel nélkül, pusztán a cél elérésének gyorsaságával és hatékonyságával azonosítjuk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a panaszkodók a legsikeresebb emberek között vannak, akikkel életünk során valaha is találkozunk. Igaz, hogy saját életük tönkretételében, de kétségkívül nagyon sikeresek.
Hogyan csinálják?
Mi magyarok versenyszerűen űzzük a panaszkodás sportját. Sírunk a nehéz múltunk miatt, nyafogunk a jelenlegi helyzetünkön, sötét jövőképet festünk magunk elé, és vagy szidunk, vagy irigylünk szinte mindenkit, aki nem mi vagyunk. Még a nemzeti himnuszunk is egy magasztos, tömény panaszáradat.
Tudom, hogy sokaknak ez nem tetszik, sőt, személyes sértésnek veszik a szavaimat, de meghagyom ezt nekik a saját harcuknak. Vagy behúznak egy újabb önigazoló strigulát a naponta gondosan vezetett panaszkönyvükbe, vagy megnézik, hogy mit tudnak változtatni a helyzeten. Mert van mit.
Ha a panaszkodás hivatalos sportág lenne, a többi sportolónak esélye sem lenne az év sportolója kitüntetés elnyerésére – a panaszkodók zsinórban elvinnék az összeset minden egyes évben. Olyan lelkesen és olyan eredményesen sírják el a bánataikat, ragadnak bele az önsajnálatba, és tolják át másokra a felelősséget, hogy ha csak őket figyeled, és a tényleges körülményeket nem, akkor könnyen meggyőzhetnek arról, hogy szar a világ, szar országban élünk, és úgy en bloc szar az élet.
Gondolj csak bele, micsoda éles versenyek alakulnak ki egy-egy baráti találkozón, családi összejövetelen, munkahelyen, vagy akár a buszon utazó vadidegenek körében. Kinek szarabb az élete? Ki a nagyobb áldozat? Ki szívta meg jobban? Kinek nagyobb köcsög a főnöke? Kinek az életét keseríti meg leginkább a környezete? Kit vertek át jobban? Ki tud több szenvedést felsorakoztatni a társasjáték tábláján? Csakhogy ez egy olyan társasjáték, ahol az, aki nagyobbat dob a panaszkodás-kockájával, az nem előre lép, hanem visszafelé. Nem közelebb jut egy valóban sikeres élethez, hanem egy olyan álsikert ér el, amivel még jobban saját szarpocsolyájába süllyed.
De az életnek nem feltétlenül arról kell szólnia, hogy ki bírja tovább levegő nélkül az emésztőgödörben. Szerintem.
Tőlük is tudunk tanulni
Én már nem keresek közös hangot a panaszkodókkal. Akinek nem tetszik a magyar életszínvonal, annak javaslom, hogy menjen el, vagy tegyen érte, hogy jobb legyen. Ne másokat fikázzon, hanem mutasson példát a saját életével. Aki nem érzi jól magát a munkahelyén, az keressen lehetőséget arra, hogy jobb legyen, vagy menjen el máshová dolgozni. Lehet, hogy ehhez lejjebb kell adnia az egojából, és átmenetileg az igényeiből is, de találni fog mást. Aki olyan emberekkel van körülvéve, akik nap mint nap megkeserítik az életét, az keressen velük közös megoldást, és ha nem megy, akkor zárja ki őket az életéből. Család, barát, munkatárs – nem számít. Az időnk véges itt a Földön, és kizárólag a saját felelősségünk, hogy hogyan telik el.
Ezért nem sajnálom a panaszkodókat kicsit sem. Hoztak egy döntést az életükben, és a következmények szempontjából teljesen mindegy, hogy ezt tudatosan vagy tudat alatt tették. Hoztak egy nagyon súlyos döntést, ami így szól: a pillanatnyi kényelmük fontosabb, mint a hosszútávú boldogságuk. Igen, a panaszkodás kényelmes, még ha fáj is sokszor. Aki panaszkodik, az megáll azon a szinten, hogy elmondja, mi nem jó, de tovább már nem hajlandó lépni. Ücsörög a szarban ahelyett, hogy elkezdené kilapátolni azt, vagy otthagyná az egészet úgy, ahogy van.
De a panaszkodóktól is sokat tudunk tanulni. Ahogy a bölcs mondás szól: „Nem mindenki lehet a barátod, de mindenki lehet a tanítód.” Elég csak picit máshogy nézni a folyton kesergő önjelölt mártírokra, és máris rájövünk, hogy mennyi mindent tanítanak nekünk – akaratukon és tudtukon kívül. Nemcsak azt, hogy mit ne tegyünk, ha szeretnénk egy picit is előbbre jutni az életünkben, hanem sok más hasznos dolgot is.
Gondolj csak bele, milyen elszántak és kitartóak ezek az emberek. Időt és energiát nem sajnálva szidják a körülményeiket, a környezetükben élőket, vagy az általuk még csak nem is ismert múltbéli, most élő, vagy még meg sem született gonosz embereket. Ha ennyi energiát fordítanának a saját fejlődésükre és egy értelmes cél elérésére, akkor csodálatos eredményeket érnének el.
Aztán itt van a rendíthetetlen hitük és az a képességük, ahogy az agyukat egy adott valóságképre kondicionálják. Az élet gyötrelem, a környező emberek idióták, a körülmények borzalmasak – ez az ő valóságuk, és nap mint nap megerősítéseket küldenek az agyuknak arról, hogy ez az abszolút valóság, amit megrendíthetetlen tények igazolnak. Számukra megrendíthetetlenek. Pedig ha ennyire erősen hinnének abban, hogy szebb életet is élhetnek, akkor már rég mosollyal kezdenék a napjaikat, és úgy is zárnák mindegyiket.
Tudunk még mást is tanulni a panaszkodás sportembereitől: itt van például a rendkívüli összpontosítás képessége. Egyből kiszúrják, hogy mi nem jó, mire lehet panaszkodni, és kit miért lehet éppen fikázni. Ha valaki rengeteg munkával és odaadással megszervez egy rendezvényt, vagy akár csak egy szűkebb körű programot, a panaszkodás nagymesterei egyből kiszúrják, hogy mi az, ami nem jó, min lehet nyafogni, kit miért lehet lenézni. Vagy ha éppen valamiért nem azt csinálja az okostelefonjuk, amit elvárnak, akkor ez a hatalmas tragédia tölti ki minden gondolatukat, miközben vannak olyanok, akik még a hagyományos telefont sem ismerik, nemhogy az okosat, mégis okosabbak nála, mert panaszkodás helyett csinálják a dolgukat. Aki ilyen mértékben tud összpontosítani a céljára, mint a panaszkodó emberek legtöbbje, az garantáltan el is érheti azt. Akár saját életének tönkretételéről, akár valami hasznosabb dologról van szó.
Ha többre vágysz
Amikor a panaszkodásról beszélek, sokan mondják, hogy márpedig a problémák kibeszélése igenis fontos dolog. Teljes mértékben egyetértek ezzel. Nagyon fontos, hogy ne fojtsuk el magunkban azt, ami nem jó, hanem tudatosítsuk magunkban, és fogalmazzuk is meg azt. Az is nagyon jó, ha van kinek elmondanunk mindezt, mert már ez magában könnyebbséget jelent, ráadásul segítséget is nagyobb eséllyel kap az, aki kér.
De van egy nagy különbség a panaszkodók és a fejlődés útján járók között: ez pedig a „probléma” fogalma. Aki elmerül az önsajnálatban, az csak problémákat lát maga körül, aki azonban valóban szeretne jobb életet élni, annak a fejében nincsen probléma, csak megoldandó feladat. Nem azért beszéli ki magából a nehézségeit, hogy nyöszörögjön és silány helyzetére igazolást kapjon, hanem azért, mert a megoldást keresi, és még nem látja azt. Még nem.
A panaszkodók azonban nemcsak hogy nem látják, de nem is akarják látni a megoldást. Mint a klasszikus viccben a sajnálkozó ember, aki minden egyes nap hangosan bosszankodik a kollégáinak, hogy megint mogyoróvajas szendvics az uzsonnája. Egyik kollégája aztán idővel megunja a dolgot, és megkérdezi tőle, hogy ha ennyire utálja a mogyoróvajas szendvicset, akkor miért nem mondja a feleségének, hogy mást adjon inkább helyette. Emberünk ekkor csodálkozva így szól: „A feleségemnek? De hát nincs is feleségem! Én készítem magamnak a szendvicset.”
Mindannyian magunknak készítjük a szendvicsünket. Nem mindenen tudunk azonnal változtatni, és természetesen vannak olyan dolgok is, amiken egyáltalán nem, de előbb-utóbb vagy a helyzeten, vagy a hozzáállásunkon biztosan tudunk javítani. Csak döntés kérdése. Önsajnálat vagy cselekvés – a két út egymást kizárja.
Ha belekerülsz egy helyzetbe, ami nem tetszik – legyen szó akár egy házibuliról, akár a kormány által rád kényszerített buliról, akár a munkádról, akár az időjárásról –, akkor vagy hozd ki belőle a legtöbbet, vagy hagyd ott. És ha most még egyiket sem tudod megtenni (mert ilyen is van), akkor készülj, tervezz, gondold át, hogy mikor és mit tudsz majd cselekedni. Ahogy Seth Godin egy szemléletes példán keresztül bemutatta: ha a repülőd Dallasba megy, akkor felszállás után már hiába nyavalyogsz, hogy Te másfelé szeretnél menni. Most már csak várni tudsz, amíg leszálltok, és kitalálhatod, hogy utána hogyan tovább.
Nincs olyan repülő, nincs olyan élethelyzet, ami véglegesen belesodorna egy olyan életbe, amilyet nem akarsz élni. Kivéve, ha valaki elrabol és fogva tart – de erre kicsi az esély, ha most éppen az internetet böngészve olvasgatsz. A legtöbb ember mégis rabként éli az életét: a másoktól átvett és saját maga által megerősített rácsok között. Rabként, mert elhiszi, hogy nem lehet jobb az élete, mint amilyen most, vagy ha lehet, akkor sem neki kell tennie érte.
És míg egy szűkebb réteg valóban tesz a változásért, és saját nehézségeit konstruktívan beszéli meg a szeretteivel, vagy azokkal, akik segíteni tudnak a változásban, addig a sportpanaszkodók népes csoportja csak kiböfögi, ami fáj, és egymással versenyezve próbál önigazolást nyerni saját lustaságára és önzőségére. Mert aki nem tesz semmit, csak dumál, az lusta, és aki azt hiszi, hogy ő a Föld leginkább sajnálatraméltó embere, az még hozzá önző is. Mert túl jó dolga van ahhoz, hogy észrevegye magát.
Lehet a panaszkodásnál produktívabb sportot is űzni. Kijárni futni, elmenni egy edzőterembe vagy otthon edzeni, játszani, kikapcsolódni. Változtatni azon, amin tudsz, és elfogadni azt, amin nem. Felállni a padlóról, és megkeresni a lehetőségeket. Megtanulni élni egy olyan életet, amiért vállalod a felelősséget. Mert a felelősség a Tiéd – akár felvállalod, akár nem.
Nagy köszönet Zsuzsának, hogy gondolatébresztő hozzászólásával segített ennek az írásnak a megszületésében. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Nem sokat. Legalábbis ezt gondolod, amikor elhagynak, ordítoznak veled vagy
Tovább
Nem így tervezted. Először nem is tervezted sehogy. Egyszerűen csak
Tovább
Mindenkitől tanulhatunk valamit. Vannak, akiktől azt, hogyan éljünk, és vannak,
Tovább
Vannak dolgok, amik nincsenek benne a tananyagban, pedig sokkal fontosabbak,
Tovább
Ez nagyon igaz! De van amikor nem tudod ezeket az embereket kizárni az életedből! És valljuk be őszintén… Nagyon idegesítőek! Az ilyenekkel mit lehet tenni?
Tetszett az írás. Még egy dolgot észrevettem a panaszkodók tömegénél: érdekes módon nem szégyellik sanyarúnak hitt sorsukat. Régen az volt a szokás, ami elterjedt az emberek között, hogy nem beszéltek egymásnak, csak a jóról. Hogy őket milyen szerencse érte, hogy ők mennyire jól dolgoznak, mennyire szeretik őket stb. Meg akarták őrizni a látszatot, féltek sebezhetőnek mutatkozni. Vagy egyszerűen csak nem akarták, hogy mások esendőnek lássák őket. Mindenki jobbnak akart látszani, mint amilyen helyzetben volt éppen. Mára ez fordult meg. Ma divat panaszkodni. Divat siránkozni. Mintha ez valami érdem lenne, valami erény. Mintha azt akarnák láttatni, milyen rossz nekik. Hogy tessék őket sajnálni. Vagy épp jöjjünk rá, hogy igazából inkább irigylésre méltóak? Embere válogatja.
Nagyon hasznos gondolatok. Valóban nap mint nap lehet találkozni a panaszkodókkal.
Altalaban tetszenek az irasok (ez is), de a Himnuszos utalast feleslegesnek ereztem. Kolcsey nem negativan panaszkodott,hanem konstruktivan fohaszkodott, Isten figyelmet felhivva a tatar,torok,labanc dulasaira – azaz nem jodolgaban nem vette eszre magat…
A panaszkodas pedig francia nemzeti sport is! 🙂
“Ha valaki rengeteg munkával és odaadással megszervez egy rendezvényt, vagy akár csak egy szűkebb körű programot, a panaszkodás nagymesterei egyből kiszúrják, hogy mi az, ami nem jó, min lehet nyafogni, kit miért lehet lenézni.” – Erről azonnal az esküvőnk jutott eszembe, aminek szervezése teljes mértékben a mi kezünkben összpontosult. Egy elméletileg vidám esemény ugyebár, mégis, fanyalgó arcokkal is találkoztam a szertartás és a lagzi alatt… Van, akinek az sem jó, ami érte van. (:
Kedves Gábor!
Szívböl gratulálok a munkájához! Ez is telitalálat.
Miközben olvastam az jutott eszembe, mikor nekem a lányom nyitotta fel a szememet erre a panaszkodós viselkedésemre….milyen érdekes sokszor olyan, mintha én lennék a gyermek és Ö lenne az anyukám és Ö nevelne engem….:)
Nem is tudom mi lett volna tovább a sorsom, ha akkor jó szándékkal nem figyelmeztet és persze én önzöségböl, “anyaságomból” kifolyólag nem hallgattam volna a segítö, hívó szavára.
Èberen élni megéri, mert egy ilyen élet sokkal többet ad, – nekem is és ezáltal másoknak is.
Köszönettel: Sara
A remekmű olvasása közben továbbgondolva eszembe jutott egy ellenszer: a légy nyitott, és nézz körül mások hogyan élnek. Kóstolj bele más kultúrába, más ételekbe. Ezt teszem, és felfedezem a körülöttem élőket, legyen az kínai, mongol… így védekezem mondhatni a panaszkodás ellen. Mindig van rosszabb, mint az én helyzetem, és egy dologra sokféle jó megoldás lehetséges, inkább erre fordítom az energiám, a szinapszisok erősítését, mint a panaszkodás útjának teret, utat engedni. Meg külön kihívás lehet észrevenni, mi a jó ebben!?
Nagyon jó mottó, én is sokszor hallottam gyerekkoromban, de felnőttként értettem meg igazán, hogy tényleg így van. 🙂
Nagyon köszönöm, Kubo 🙂 Igen, mindig az a célom, hogy a megszokott sablonoktól megszabadulva gondolkozzak és írjak. Nagyon örülök, hogy sikerült úgy átadnom ezt a gondolatsort, ahogy szerettem volna, köszönöm, hogy olvastad. 🙂
Nagyon szívesen Virág, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 És szerintem egyáltalán nem sajnos, hogy picit Magadra ismertél, mert a változás első lépése a felismerés. 🙂
” Nincs lehetetlen csak tehetetlen ” Ez az én mottóm !
Tetszik, ahogy írsz, ahogy rámutatsz dolgokra. Más szögből mutatod meg, könnyűnek érződik, átlátható lesz. Soha nem érzem magam annyira magyarnak, mint amikor nagy szívbéli bánatom van, nagyon eltaláltad, hogy a véünkben van a panasz, az önsajnálat. 😀 És hogy az ilyen mély és kitartó érzésekhez kell egy készség-készlet, amit akár másra is használhatnánk. Azt hiszem ez az írás sok ember szemét felnyithatja. Remek munka! 🙂
Köszönöm ismét a gondolataidat! 🙂
Sajnos egy picit magamra ismertem..