Meddig akarsz még rab lenni?

Írta: | 2016-02-22
A rabszolgaság kora leáldozott. Ez egy nagyon szép és lélekmelengető megállapítás – csak nem igaz. Nem feltétlenül azért, mert vannak, akiket még mindig fegyverrel kényszerítenek munkára, szexre, elvek feladására, vagy a vagyonuk rendszeres „megosztására” – mert ez nem társadalmilag elfogadott jelenség. Az viszont igen, hogy az emberek jelentős többsége önkéntes rabszolgaként olyan életet él, amilyet nem akar.
A ma rabszolgái nem fizikai terror által elnyomva élnek; őket lelki terror tartja fogva. És bizonyos szempontból sokkal kegyetlenebb rabság ez. Kegyetlenebb, mert az áldozat sokáig azt hiszi magáról, hogy szabad. Kegyetlenebb, mert a lélek sebei sokkal nehezebben gyógyulnak, mint a legtöbb testi seb. És kegyetlenebb, mert általában maga az áldozat is megmagyarázza, hogy miért ragadt bele egy szánalmas, folyamatos szenvedéssel és önfeladással járó élethelyzetbe.

Önkéntes rabszolgák kora

Sok a rabszolga. És jó eséllyel rabszolga vagy Te is. Mindenki megmondja neked, mit szeress csinálni, vagy épp mit ne szeress. Megmondják neked, mi a helyes – a szerintük helyes, a társadalom szerint helyes, a hagyományok szerint helyes –, megmondják, hogy kit és hogyan szeress, és megmondják azt is, hogy az “okos ember” a helyedben mit tenne. Ők az okos emberek, természetesen. Ők, akik megmondják, hogy a Te életed, a Te tapasztalataid, a Te érzéseid, a Te vágyaid és a Te félelmeid tulajdonképpen mit is jelentenek. Szerintük. De ez az egy szó, hogy „szerintem”, sokszor már a rejtekhelyén megbújva marad. Ha pedig nem – ha valaki tényleg odateszi, hogy „szerintem” így a jó, és így nem –, akkor is könnyen lehet, hogy Te vakon követni fogod a tanácsait. Nem azért, mert a szíved azt súgja, hogy arra menj, hanem azért, mert megtanultad, hogy másokra hallgass, és ne a saját szívedre.
Megtanultad, hogy irányítanak. Megmondják, mi a jó neked, és Te követed az utasításokat. Ám a tartós jó érzés mindig elmarad. Kapsz valami pillanatnyi megnyugvást attól, hogy megfelelsz másoknak, de ez hamar tovaszáll. Egyrészt azért, mert boldogabb kicsit sem lettél, másrészt pedig azért, mert hamarosan újabb és újabb utasítások, tanácsok, megfélemlítések és okoskodások érkeznek, és Te újra és újra meg is akarsz felelni nekik.
bilincsben
Aztán jön valaki vagy valami, és nem illik bele a képbe. Nagyon nem. És ez neked tetszik. Mert bár eddig folyamatosan bólogattál, amikor megmondták neked, hogy mi a jó és mit kell csinálnod, belül, a szíved mélyén mindig is próbáltál kitörni. Mert érezted, hogy nem szabadon élsz, hanem rabként létezel. Érezted, hogy ennél többre vágysz, és többre is vagy képes. Érezted, hogy van értelme az életednek, még ha el is temetted mélyre az érzéseidet. És amikor eljön a lehetőség, amikor olyan emberrel találkozol, aki más, vagy olyan dologba vághatsz bele, amit a kishitű sablon emberek soha nem mernének megtenni, akkor a szíved nagyon erősen jelez. Eddig mint egy rabot, falak közé zártad a szívedet, de most olyan erősen dörömböl, hogy érzed: a falak mindjárt leomlanak.
És Te mit teszel ilyenkor? Hagyhatnád, hogy a falak leomoljanak, és ha nem is a hollywoodi nyáltengerben úszó katartikus eufóriában kiteljesedve, de valami eddig ismeretlen, rendkívüli felszabadultságot érezve végre boldogan Önmagad lehetnél. De nem, nem ezt teszed. Nem ezt teszed, hanem újabb falat építesz a szíved köré – lehetőleg még vastagabbat. Igen, ez a szomorú tény. És látszólag ezt is utasításra teszed. De csak látszólag, mert már nem az utasítás számít, hanem a hited. A lerombolt hited.

Az elefánt szomorú példája

Tudod, hogy miért van a fogságban tartott felnőtt elefántok lábán ugyanaz a vékony lánc, mint ami egészen kicsi korukban is volt? Ugyanaz a lánc, ugyanahhoz a vékony facölöphöz erősítve. Tudod, mi ennek az oka? Az, hogy az elefánt megtanulta: képtelen kitörni a fogságból. Kiskorában tényleg képtelen volt. A lánc akkor még nagy volt és erős hozzá képest. A cölöp is. Aztán teltek az évek, ő megnőtt, a lánc és a cölöp pedig maradt. Simán el tudná szakítani. Egy 5 tonnás állatnak annyit jelentene kitörni onnan, mint Neked kettéharapni egy kekszet. Mégsem teszi, mert azt hiszi, képtelen rá. Megtanult tehetetlennek lenni.
elefantok_lancon
És nemcsak az elefántokkal van ez így, hanem velünk, emberekkel is. Átadjuk életünk irányítását olyanoknak, akiknek szerintünk hatalmuk van fölöttünk, vagy úgy érezzük, tartozunk nekik. Mint a kalitkában nevelt madár, aki elfelejtette, hogy repülni is tud. De talán soha nem is volt tisztában vele igazán. Van azonban egy nagyon fontos különbség a madár és Teközted: a Te kalitkád kulcsa a Te kezedben van. Pontosabban még nem ott, hanem a fejedben, jó mélyen elásva, de ha úgy döntesz, hogy megkeresed, akkor senkinek nem lesz többet hatalma fölötted.
Mert valójában csak annak van hatalma fölötted, akit magad fölé helyezel. Igen, Te. Te hagyod, hogy uralkodjanak fölötted. Igaz ez az érzelmi alapú kapcsolatokban, a munkahelyen és a politikában is. Aki nem tekint Téged egyenrangú félnek, az elnyomó. És ha Te ebbe beleegyezel, akkor elnyomott leszel. Mind az erőszakos formában megnyilvánuló nyílt agresszió, mind pedig az érzelmi zsarolásba csomagolt rejtett agresszió csak addig működőképes, amíg az elnyomott közreműködik.
Sokan azért működnek közre, mert azt hiszik, bármivel is tartoznak a másik embernek. Nem, nem tartozol senkinek. Semmivel. A szeretet nem üzlet. Ha valakitől szeretetet, odafigyelést vagy segítséget kaptál, az nagyon jó, de mindez csak akkor őszinte, ha a másik ember nem vár érte cserébe semmit. Ha vár, akkor az már üzlet. Ha előre megállapodtatok az üzletben, akkor fizess tisztességesen, de ha nem, akkor nem tartozol semmivel sem. Ha fontos számodra a másik ember, akkor megadod neki azt a törődést és szeretetet, amit a kapcsolatotok indokol. Nem azért, mert ki akarod egyenlíteni a számlát, hanem azért, mert fontos számodra az az ember. Ilyen egyszerű. De ha valaki feltételekhez köti azt, amit ad Neked, az üzletel. És ezt jó, ha időben észreveszed.

Nem rossz, csak gyenge

Valójában senkinek sincsen hatalma fölötted – csak elhitették veled, hogy van. Elhitették, hogy úgy kell élned neked is, ahogy szerintük kellene. Ezért válsz élőhalottá – mert nem a saját életedet éled, hanem azt, amit rád kényszerítenek. Időnként feltámadsz, kimozdulsz, lázadsz, aztán visszatérsz a kényelmes celládba – mert ott meleg van, ott biztonságban érzed magad, bármilyen szánalmas is az életed –, és újra átadod a kulcsot azoknak, akik megpróbálnak ott tartani. És sikerül is nekik, mert Te segítesz ebben. Nyújtod a kezeidet, hogy újra kattanjon a csuklódon a bilincs, és folytatódjon az a lét, amit életnek nevezni nem lehet.
Igen, fontos, hogy figyelj oda másokra. Igen, a társadalmi, közösségi és családi együttélésnek is vannak szabályai. De attól a pillanattól kezdve, hogy a szabályok nem a közös boldogságot, csak a másik fél érdekeit szolgálják, ezek a szabályok nemcsak értéktelenné, hanem károssá is válnak. Károssá, és előbb-utóbb halálossá.
babot_iranyit
Nem élheted az életedet úgy, ahogy mások szerint helyes. Mert ha így éled, akkor ez már nem a saját életed. Mások vágyai, mások hiedelmei, mások véleménye és mások félelmei szerint élni nem lehet. Az nem élet, csak létezés. Egy mások által rád kivetített létezés. Leginkább azok által, akik maguk nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy éljenek. Ezt így érted? Az életed nem más, csak egy projekció. A gyáva, lelki beteg emberek rád vetített sérüléseit hordozod.
Beteg helyzet ez. Olyan helyzet, ahol az elnyomó és az elnyomott is beteg. Az elnyomott, aki nem foglalkozik eleget önmagával, beteg lesz. Először lelkileg, aztán testileg. A test mindig jelez. Fejfájás, kimerültség, szívritmuszavarok, stroke, rák, és rengeteg más módja van annak, hogy a testünk megmutassa, hol rontottunk el valamit nagyon. De nem csak azok betegszenek meg, akik elhanyagolták magukat. Az elnyomó már sokkal hamarabb megbetegedett. Aki túl sokat foglalkozik önmagával, miközben mások érzéseit figyelmen kívül hagyja, annak a lelke beteg. A lelki sérült emberek pedig kétféle módon próbálnak kompenzálni: vagy önmagukba fordulnak és bezárkóznak a félelmeik közé, vagy folyton átrakják a saját lelki terheiket mások vállára.
Legtöbbször tudat alatt zajlik mindez, és olyan zászlók lobognak a lélektipró tankok tetején, mint „szeretet”, „igazságérzet”, vagy „nevelés”. Szeretetből törik le a szárnyaidat, az igazságérzet miatt aláznak meg Téged, és a nevelés a célja annak, hogy büntetnek, ha valamit máshogyan gondolsz vagy érzel. Sokan sokféleképpen tiporhatják le a lelkedet. Lehetnek tökéletesen ismeretlenek, de akár a hozzád legközelebb állók is komoly károkat tudnak okozni neked. Sőt, ők tudják a legkomolyabb károkat okozni, pont az erős érzelmi kötődés miatt.
Fontos azonban, hogy megértsd: aki lelki terhet rak át rád, az nem rossz ember. Nem rossz, hanem gyenge. Lehet ő akár a világ legjobb embere is számodra, de ettől még gyenge. Ettől még nem tud mit kezdeni a saját lelki sérüléseivel, és azért, hogy valahogy visszabillenjen az egyensúlyába, tudat alatt másokat billent ki a sajátjukból. Mert mindenki az egyensúlyra törekszik, akár tudatosan teszi ezt, akár tudat alatt. Csakhogy a lelki sérült ember attól még, hogy másokat kibillent, ő maga nem fog visszabillenni – még ha pillanatnyilag talán ezt is érzi. Ettől még a saját élete ugyanolyan keserves marad. És ez az oka annak hogy az ilyen emberek nem csak egyszer billentenek ki másokat, hanem folyamatosan. Folyamatosan átadják a terheiket, folyamatosan irányítani próbálnak másokat, és folyamatosan kivetítik rád a saját vágyaikat és félelmeiket. Ez nem rólad szól, hanem róluk. Neked ehhez semmi közöd.

Csak egyféleképpen veszíthetsz

Nem önzőség követni a szíved hangját. Az az önzőség, ha valaki a saját útjára próbál rákényszeríteni Téged. Az az önzőség, ha valaki el akarja venni Tőled a lehetőséget, hogy őszintén Önmagad lehess. Az az önzőség, ha valaki a saját boldogsága érdekében korlátozza a Tiédet. Mert aki a saját álmainak él, miközben odafigyelve másokra igyekszik senkinek sem ártani, az nem önző ember. Aki viszont arra próbál rávenni, hogy a saját érzéseidet elnyomva az övéi szerint cselekedj, az önző. Akár tudatosan, akár tudat alatt teszi mindezt.
Ne hallgass az ilyen emberekre. Gyengék. Félnek. És ahogy a mondás tartja: „A félelem csak problémákat ismer; a szeretet csak megoldásokat.” Ne hallgass azokra, akik csak a problémákat keresik, a megoldásokat soha. Ne hallgass azokra, akik azt képzelik, hogy jobban tudják, mire vágysz, mint Te magad. Ne hallgass a társadalmi elvárásokra, ne hallgass az „igazat” megmondókra, és ne hallgass rám se. Hallgass a szívedre. A szíved nem tud tévedni.
Nem tud tévedni, mert még ha valami, amit teljes szívből csináltál, végül kudarcba is fullad, akkor sem vesztettél, hanem tanultál ezáltal. És pont azért történt így, mert még hiányzott ez a tapasztalat az életedből. Padlóra kerülsz, felállsz, és a tapasztalatodat felhasználva még teljesebb életet élsz. Ha a szíved szerint cselekszel, nem veszíthetsz. Csak akkor veszítesz, ha újabb falakat építesz. Akkor nagyon sokat veszítesz: magát az életet.
Most még talán rabszolga vagy Te is. De meddig? Mikor kezdesz el végre élni? Mikor érted meg, hogy ennyiről szól a földi életed? Megérkezel, majd a Világegyetem néhány rezdülése múlva elmész, és csak a köztük lévő néhány pillanattal rendelkezel. Ha így döntesz.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Ami még érdekelhet:

Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásokról!

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

19 gondolat ehhez az íráshoz: “Meddig akarsz még rab lenni?

    1. Buella jánosné

      Köszönöm szépen Gábor igen ez vagyok én nagyok az irásai ezzel lekötelezett minden probléma jol levan irva csak nekem akarnom kell Tisztelettel Buella Jánosné

      Reply
  1. Rózsa Tünde

    Kedves Gábor!

    Régóta olvasom írásaidat , amiket nagyon szeretek!! A mostani , az elsőtől az utolsó betűig nekem szól. 26 éve vagyok házas , de már több mint 5 éve nem vagyok boldog ebben a kapcsolatban , de én is rabszolgaként tűrtem eddig mindent. Most , hogy a sors felémsodort egy lelkitársat , más szemmel kezdtem el nézni a világot . Rájöttem milyen régóta tennem kellett volna már valamit , de a kényelem , a megszokás visszatartott eddig. Amióta más módon kezdtem el gondolkodni , rájöttem ez nem az én utam …. most kezdődik a válásom . Nagyon nehezen tudtam megértetni a férjemmel , miért is akarok ennyi évet elengedni és néha még most is azt érzem , hogy nem érti meg tökéletesen , de a lényeg az , hogy már látom ,a fontos én vagyok és én boldog akarok lenni!!! Nagyon köszönöm biztató írásaidat!!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Rózsa Tünde, köszönöm szépen a kedves szavaidat. :) Tényleg sokan beleragadnak a kényelmes rosszba, aminek két oka van szerintem: az egyik az ego, a másik a félelem. Az ego meggátolja, hogy megpróbáljuk közösen megoldani a problémákat, a félelem pedig meggátolja, hogy ha a másik ember nem hajlandó változtatni, akkor kilépjünk a számunkra mérgező kapcsolatból, és vállaljuk az ismeretlen kockázatát. Nyilván jó oka volt, hogy kiléptél, mert 5 évnyi társas magányt egyetlen egészséges kapcsolat sem bírhat el. Minden kapcsolatban vannak időszakos eltávolodások, de ha ez évekig megy, az már egyértelmű jele annak, hogy a kapcsolatnak nincsen jövője. Örülök, hogy legyőzted a félelmeidet, és remélem megtalálod a boldogságot. Önmagadban keresd, de a lelki társad sokat fog segíteni benne. :)

      Reply
  2. Tyler

    Kedves Gábor!
    Sokakhoz hasonlóan én is szeretem az írásaidat.
    Kérlek engedj meg nekem egy indiszkrét kérdést: mi volt a leghosszabb párkapcsolatod?
    Abban tudtál ‘önmagad’ maradni, vagy ott azért ‘alkalmazkodni kellett’? Provokatív a kérdésem, de nem rossz szándékú. Írtál már a párkapcsolatokról is, hogy igyekezni kellene megjavítani őket, nem eldobni. De vajon meddig kell elmenni ennek érdekében? És tessék, pont az előttem szóló hölgy fogalmaz meg valamit, ami azt hiszem nagyon sok hosszú kapcsolatban előfordul, menni, vagy maradni? Ki a gyenge, és ki az erős?
    Illetve, írod most is, hogy sok testi betegség lelki eredetű. Ezt elhiszem, tudom. Szerinted a te stroke-odnak volt valami előzménye? Amire azt mondod, hogy igen ezt és ezt rosszul csináltam, helytelenül éltem?
    Tisztelettel:
    Tyler

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Tyler, örülök, hogy tetszenek az írásaim, köszönöm szépen, hogy olvasol. :) A kérdésed valóban személyes, de szívesen válaszolok. Tudom, hogy nem rossz szándékkal tetted fel, hanem a saját félelmeidet szeretnéd jobban megérteni és kezelni. A leghosszabb párkapcsolatom 11 évig tartott, önmagam tudtam maradni, de alkalmazkodni akkor még kevésbé tudtam. Nem ezért lett vége, de mint minden tapasztalatomnál, ennél is megkerestem, hogy mit tudok jobban csinálni. Azóta is megőriztem önmagamat, de már sokkal jobban alkalmazkodom a páromhoz. Szerintem így van, és bár igyekszem észrevenni a hibáimat, természetesen minden megállapításom szubjektív, és az élet tudja csak igazolni.
      A menni vagy maradni kérdésedre a racionális válasz szerintem nagyon egyszerű: amíg mindkét fél hajlandó tenni a közös boldogságért, és mindketten a “hogy lesz nekem jó?” kérdés helyett a “hogy lesz nekünk jó?” kérdést teszik fel, addig van értelme maradni. Ha ez bármelyikük részéről megszűnik, akkor már nincs. Ez így nagyon egyszerű, de pont az erős érzelmi kapcsolat miatt válik nagyon nehézzé minden ilyen döntés.
      Ami a stroke-om okát illeti: igen, úgy gondolom, hogy lelki oka volt. Nem voltam egyensúlyban önmagammal, és túlgörcsöltem az életem. Itt írtam erről korábban: http://hasznaldfel.hu/2013/11/valtozas.html
      Legyen szép napod! :)
      Gábor

      Reply
  3. Katalin

    Kedves Gábor!

    Talán odáig hallatszott a sikoly ami kiszakadt belőlem mikor elolvastam ezt a cikket.
    Egyszerűen megfogalmazva ezt rólam írtad, a régi énem és a mostani van tökéletesen szemléltetve. Idén lenne a 40. házassági évfordulónk ami már nem lesz megtartva. Az utóbbi néhány évben olyan változásokon mentem keresztül kívül-belül amik által teljesen tisztán éreztem már 2-3 évvel ezelőtt hogy igen, ennyi volt. Pedig nagyon szerelmesek és nagyon boldogok voltunk soksok évig. Amikor felnőttek a gyerekek úgy gondoltam hogy annak az életfeladatnak amiért ide születtem, az 1. része teljesítve, most már jöhetek én, és tehetem azt amiről úgy gondoltam hogy szintén élet-feladatomnak tekintek de a család és gyerekek miatt eddig tudatosan háttérbe szorítottam.
    Az érzelmek pedig szép lassan eltűntek ahogy férjemről az eddig bennem élt kép is kezdett töredezni. Nem volt megértő és nem tisztelt meg azzal hogy egyfajta cselekvési és gondolkodási szabadságot adott volna, kötöttségek és elvárások nélkül. Ragaszkodott a megszokott sémákhoz, a megszokott életvitelhez, a megszokott jó bútordarab-feleséghez, aki mos főz vasal stb. de hogy meg is szeretné élni azokat az elveket, életfelfogást amiket a magáénak vall, hát az nem elfogadható. És bánni sem kell vele máshogy mint egy bútordarabbal. Emiatt egyre kevesebb gondolatot osztottam meg vele, a meg nem értettség miatt bezárkóztam, rengeteg ki nem mondott vélemény, ki nem mondott máshogy-gondolom mondatok ragadtak belém, nem bírtam és nem akartam kikommunikálni a köztünk levő egyre nagyobb szakadékot. Kihűlt a parázs, már nem maradt SEMMI. Ő még csak a szakadékot sem vette észre.
    Aztán nemrég összeszedtem minden bátorságom és elmondtam hogy válni akarok. Nem értette, ma sem akarja érteni hogy miért nem jó minden úgy ahogy eddig. Életében először megpróbált harcolni értem. Életemben először kaptam nagy rózsacsokrokat és gyertyafényes terített meglepi vacsora asztalt. És ijesztő volt bennem az üresség, nem éreztem semmit csak zavart. Zavart hogy tényleg azt hiszi erre vágyom?? Ennyire nem ismer? Ennyi év után? Csak álltam és nem értettem hogy Ő nem érti hogy nekem nem ezek hiányoztak, hanem a szeretete, az ölelése, egy szimpla hétköznapi mozdulat amikor a tenyér végigrebben egy arcon, a megértése, a biztatása, a figyelme. De ha most adná is már késő…. már nincs parázs melyet táplálva még lángot lehetne szítani. És úgy érzem már nála sincs, csak a múltat akarja életre kelteni, amikor minden jó volt. Mindenre magyarázatot akar, és én nem tudom neki elmagyarázni hogy a legnagyobb úr ebben a földi játékban a VÁLTOZÁS.
    A cikkben amit leírtál a kötöttségekről, a családi kapcsokról az bizony tökéletesen működik. És tudom hogy a családtagok és barátok nem tehetnek róla, egyszerűen rajtuk nem ugyanaz a szemüveg van, és bárhogy is szeretem őket, sosem fogom tudni velük megértetni a miérteket, amire pedig folyamatosan kíváncsiak. Amikor úgy tűnik hogy minden rendben, Anyu és Apu szépen mosolyognak amikor elmegyünk hozzájuk – gondolják a gyerekek. De ahogy a kapu csukódik, a színháznak vége és utána járunk-kelünk a házban egymás mellett, egy ujjal sem nyúlva a másikhoz, mint két idegen. Már nincs közös téma, nincs beszélgetés, és egyikük sem érezte azt a mélységes szomorúságot, boldogtalanságot és kilátástalanságot amit én, miután elmentek. A hogyan mondjam el nekik? ezernyi viaskodó árnyát és sokszor a kételyekét is, hogy vajon tényleg vége?
    A férjem rendes, korrekt, udvarias, tisztességes és mindenki által becsült ember. Nincs káros szenvedélye, soha nem bántott tettlegesen.
    A szív és a lélek nem tudja megmutatni azokat a sebeket amiket szerzett. Nincs senki más az életemben, csak épp ennyi volt a férjem és én közös vállalása, feladata, és tovább KELL lépnem, mert különben szó szerint belehalok. Nem, nincs szándékom semmiféle önmegsemmisítésre, de tisztán tudom mert az utóbbi néhány évben ilyenekkel foglalkozom hogy a boldogtalanság, a sok ki nem mondott gondolat és fájdalom az tényleg méreg. És a soksok évi önmérgezésnek bizony kezdeti fizikai jelei már mutatkoznak. Ha benne maradok ebben a teljesen kilátástalan és jövője-nincs kapcsolatban, akkor jön szép lassan amiket írtál: szívproblémák, cukorbetegség és társai amik ugye mint tudjuk népbetegségnek számítanak. Vajon miért is???
    Még vannak terveim és még van miért élnem. És nem olyan hazug tettetett minden-rendben-van-körülöttünk életre vágyom amiket az utóbbi években mutattunk. Régebben még én is úgy gondoltam hogy a példamutatás jó, hiszen milyen kevés embernek adatik meg egy ilyen hosszú házasság.
    Aztán rájöttem hogy még az indok is hazugság! Ha őszinte és igaz képet akarok mutatni a gyermekeimnek és unokáimnak, azt csak őszintén lehet. Akármit is gondoljanak most! Remélem életem további folytatásában tudok olyan példát mutatni hogy megváltozzon véleményük és majd azt gondolják hogy igen, történt ami történt, de szükséges volt felvállalni a konfliktusokat azért hogy két boldogtalan ember helyett két (vagy talán négy?) sokkal boldogabb ember éljen. Ha nem változnak a vélemények, az sem baj, attól még szeretem őket, ők meg érezzenek amit akarnak. De lesz egy példa arra, hogy másképp is lehet! Hogy merjék a szívükre bízni magukat, a belső hangra, és merjék felvállalni a változást is, ha a szándékot tisztának és igaznak érzik!
    Most elítélnek, mert el fogom hagyni az Édesapjukat. Én inkább úgy látom hogy önszántamból lépek ki egy megfeneklett és kiégett kapcsolatból azért, hogy reményünk legyen egy boldogabb folytatásra. Nem egymással, de csak így van esélyünk arra hogy beengedjük a jövőt.
    Úgyhogy még néhány hét és költözöm. Hogy pontosan hova még nem tudom, hogy pontosan mit is fogok csinálni azt sem tudom. Mégis a sok bizonytalanság közepette szinte boldog és felszabadult vagyok, mert van a szívem mélyén egy nagyon biztos érzés hogy MINDEN RENDBEN lesz!
    Bocsánat hogy ennyire hosszú voltam!! Egyszerűen kijött belőlem a cikk hatására, és jól is esett kiírni magamból.
    Remélem hamarosan lesz egy olyan cikked is amit a megélt mindennapi örömökről és a beteljesítő út szépségeiről írsz és azt is a magaménak érezhetem!!!
    Csodás napokat és kívánok jó egészséget, termékeny alkotói életet!

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Katalin,
      fájdalmasan szép gondolatokat osztottál meg, köszönöm szépen. Nagyon erős ember vagy, hogy szembe mertél nézni Önmagaddal. Kevesen látják ennyire tisztán önmagukat és az életüket, és szerintem ezért is értik meg kevesen a döntésedet is. Ha egy kapcsolatból kihal az érzelem, azt társas magánynak hívják, és annál kevés dolog rosszabb. Őszintén kívánom, hogy megtaláld Önmagadban a boldogságot, és hogy megoszthasd azokkal, akiknek helye van az életedben.
      Egészségben és mosolyban gazdag szép napokat kívánok! :)
      Gábor

      Reply
    2. Anikó

      Kedves Katalin!
      Emésztgetem az írásodat mióta elolvastam. Teljesen értem és megértem amit leírtál. Mi “csak” 24 éve vagyunk házasok, többször próbáltam azt a lépést megtenni amit te, de , kit tudja miért, valamiért mindig maradtam és élem tovább a társas magányt (?).
      Neked további kitartást, erőt és csodákkal teli életet kívánok.
      Anikó

      Reply
      1. Gábor Szerző

        Kedves Anikó,
        Te is megérdemled a boldogságot. Őszintén kívánom, hogy olyan életet élj, amilyet a szíved mélyén igazán szeretnél, és érezd, hogy erre képes is vagy.
        Legyen nagyon szép napod! :)
        Gábor

        Reply
        1. Anikó

          Köszönöm, Gábor. :) Viszont kívánom, hogy neked is minden napod szép legyel! :)
          Anikó

          Reply
  4. N. Horváth Éva

    “vagy folyton átrakják a saját lelki terheiket mások vállára”.azok tulajdonképpen enregiavámpírok.

    De a személyes történetem : Munkahelyi változás alkalmával 16 év nagyon szép időszakát hagytam el, mert az új vezetőség merőben más, hamis értékrend követését akarta rám kényszeríteni. Nem tudtam azonosulni vele, inkább elhagytam a helyet és egy teljesen más, másik végzettségemnek megfelelő munkakörben helyezkedtem el.
    Nagyon jó döntést hoztam, 4 év után érzem ezt, de már az első hónapban, valóban, mintha börtönből szabadultam volna, onnan, ahol ártatlanul bűnhődtem……..

    Reply
  5. Rózsika

    Szia Gábor.
    Nos engem megrikattál evvel az irásoddal, mert mélyen magamba néztem. Olyan dolgok jöttek felszinre amelyeket edig akár már akaratlanul ott a mélyen tartottam. És elkeztek a kérdéseid feljönni : Mit tegyek hogy jobb legyen? Mit változtassak? Nos mozgalmas takarítás lesz. De őszintén köszönöm, s mostmár tudom, igen lépnem kell. Csodaszép napot neked. :-)

    Reply
  6. Kata53

    Kedves Gábor ! Írásod mélyen megérintett és ennyi idősen próbáltam átgondolni az elmúlt sok évemet . Sajnos sok sok betegség és infarktus amit szívműtét majd egy rosszindulatú daganat követett .most megértettem a sok baj eredetét bár mostmár egy kiegyensúlyozott kapcsolatban és szeretetben élek ! Úgy érzem ,ha előbb olvashattam volna ilyen őszinte véleményeket talán nem megyek át ennyi problémán ! Igazán most sem késő őszinte gondolatokat átgondolni ! Köszönöm !!!

    Reply
  7. Gizi

    Kedves Gábor.
    Nemrég találtam rá az írásaidra,de azóta próbálok minél többet olvasni belőlük. Nem tudom,hogy ez itt a megfelelő hely -e ahhoz hogy esetleg kérdést tegyek fel. Mivel sajnos én még egyelőre nem találok kiutat..

    Reply
    1. Gábor Szerző

      Kedves Gizi,
      nagyon örülök, hogy hasznosak az írásaim, köszönöm szépen, hogy olvasol. :) Kérdezz nyugodtan, akár itt, akár emailben (hasznaldfel@gmail.com), ahogy Neked jobb.
      Legyen szép napod! :)

      Reply

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.