Mindennapi Motiváció – Glenn Cunningham

1916 februárjában járunk. Egy 8 éves kisfiú 13 éves bátyjával megérkezik az iskolába. Társaik még nincsenek ott; mindenkinél előbb érkeztek, hogy elvégezzék szokásos feladatukat. A kályhát gyújtják be minden reggel, hogy mire elkezdődik a tanítás, meleg legyen az osztályteremben. Ez a nap azonban egészen máshogy alakul, mint az eddigiek. A két fiú még nem sejti a pár pillanat múlva bekövetkező tragédiát, amikor szokás szerint kerozinnal próbálják megsegíteni a tüzelőfa begyújtását. Valaki korábban véletlenül benzinnel töltötte meg a kannát.

A robbanás és a lángok mindkét fiút azonnal magukkal ragadják. A 8 éves Glenn alsóteste teljesen összeég, élet és halál közötti állapotban kerül a kórházba. Ott tudja meg, hogy 13 éves bátyja, Floyd nem élte túl a katasztrófát. Amikor éppen magánál van, hallja, ahogy az orvosok beszélgetnek szüleivel. Nem sok esélye van, hogy túléli. Ő azonban élni akar. És él is tovább, azonban amputálni tervezik a lábait. Soha többé nem fog tudni járni – mondják -, és ez a legjobb megoldás számára. Szülei azonban nem egyeznek bele. Amikor hetekkel később tolószékbe kényszerülve kikerül a kórházból, kibontják a kötéseket a lábán, és rájönnek, miért voltak olyan pesszimisták orvosai: lábai teljesen összeégtek, bal lábának összes lábujját elveszítette, lábfeje súlyosan roncsolódott, jobb lába pedig rövidebb volt, mint a másik.

Az orvosok tanácsára szülei rendszeresen masszírozták Glenn lábait, és nyújtották az izmokat, remélve, hogy az alsó végtagok vérellátása valamennyire visszatér. Borzasztóan fájt neki, de elszánt volt. Ő járni fog. Amikor édesapja elfáradt a masszírozással, édesanyját kérte meg, amikor pedig ő is elfáradt, saját magának csinálta.

Három év telt el. Egy nyári napon, mikor édesanyja kitolta őt az udvarra és pár percre magára hagyta, Glenn elindult. Édesanyja visszatérve azt látta, hogy a kisfiú a fűben kúszik, majd kerítésükbe kapaszkodva próbál felállni. Visszautasította a segítséget és felhúzta magát álló helyzetbe. Ezután minden egyes nap megcsinálta ugyanezt. Hosszú hónapokig küzdött így, és már egészen kikopott a fű az útvonalán, azonban amit azelőtt mindenki lehetetlennek tartott, az megtörtént: lassan elkezdett működni a lába.

Kitartóan folytatta a küzdelmét a lábaiért – és az életéért -, és időközben felfedezett valamit: “Borzasztóan fájt, amikor járni próbáltam, de egyáltalán nem fájt, amikor futottam. Ezért 5-6 évig gyakorlatilag mást sem csináltam, csak futottam.” És mindenhová futott. 12 évesen az összeroncsolódott lábai ellenére korcsoportjában mindenkit legyőzött futásban. Később újabb győzelmek és újabb rekordok követték egymást, melyek révén Glenn a legjobb amerikai középtávfutóvá emelkedett. 1932-ben a Los Angelesi olimpián 4. helyen végzett, 4 évvel később Berlinben pedig már a dobogó második fokára állt – hat tizedmásodperccel maradt le az aranyról. Aktív versenyzői pályafutása alatt több világrekordot is felállított. Mindezt az a férfi érte el, aki az esélyek szerint legjobb esetben is tolószékben gurulhatott volna ki az olimpiai stadionba nézőként. Ennyit az esélyekről.

Versenyzői karrierjét Glenn Cunningham a legjobb – és legszeretettebb – amerikai középtávfutóként zárta. Amellett, hogy élete, küzdeni akarása és elszántsága rengeteg embert inspirált, mások segítésére is komoly hangsúlyt fektetett. Farmján megmentett állatoknak adott új esélyt az életre, valamint feleségével saját gyermekeiken kívül rengeteg nehéz körülmények között élő fiatalt is felnevelt.

Ez Glenn Cunningham története. A Tiédet pedig Te magad írod. Lesz olyan pillanat majd, amikor fel akarod adni. De mielőtt megtennéd, gondolj a kerítéshez kúszó fiúra, aki annyira akart járni, hogy a világ legjobb futóinak egyikévé vált.