Nem kéne feltétlenül megrohadnia emberi kapcsolataink többségének. Párkapcsolatok, barátságok, munkakapcsolatok és családi kötelékek tömegével válnak emésztőgödörhöz hasonló állagúvá és tartalmúvá, és ennek egyáltalán nem a véleménykülönbség az oka.
A véleménykülönbség természetes. Nincs két pontosan ugyanolyan ember, hogyan lenne két pontosan ugyanolyan vélemény? Baromi unalmas is lenne az élet, ha csak egymásnak bólogatnánk ostobán, ráadásul a fennmaradásunkat biztosító fejlődésünk is megállna. Walter Lippmannt idézve: „Ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik, ott senki sem gondolkodik igazán.”
A véleménykülönbség tehát önmagában nemcsak hogy nem baj, de gyakran még kifejezetten hasznos is. Konfliktusaink elmérgesedésének valódi oka nem a véleménykülönbség szokott lenni, hanem az, hogy tökéletesen alkalmatlanok vagyunk annak kezelésére.
Harc a semmiért
A legtöbb ember dühöt vagy személyes sértettséget érez, ha valaki megkérdőjelezi az igazát, máshogy képzeli az élet dolgait, vagy szembe mer menni az akaratával. Az emberek többsége meg van győződve a saját igazáról, és el sem tudja képzelni, hogy az nem feltétlenül húzható rá az egész világegyetemre. De még egyetlen emberre sem biztos, mert a saját igazságunk mindig relatív, és rengeteg összetevője van. Kulturális berögződések. Nevelés (vagy annak hiánya). Személyes tapasztalatok. Genetikai adottságok (igen, valamelyest még ezek is közrejátszanak döntéseinkben és személyiségünk alakulásában). Az univerzális igazságképünkkel tehát könnyen elvérzünk, ha egy másik élőlénnyel interakcióba kerülünk.
Mégis sokan a személyük elleni támadásnak veszik, ha valakinek a sajátjuktól eltérő véleménye van. Egyébként ebben részben igazuk is van. Általában ugyanis nem az történik, hogy két egymástól eltérően gondolkodó ember pusztán egymás véleményét ütközteti, hanem a vita hamar átcsap indulatos veszekedésbe, a véleménykülönbség pedig értelmetlen személyeskedésbe.
Ennek persze jó oka van: az ilyen ember gyenge. Aki agresszíven próbálja a másikat meggyőzni, elnyomással próbálja a saját akaratát érvényesíteni, az csak erősnek akar látszani, de valójában távolról sem az. Mivel a másik emberrel és a helyzettel nem tud mit kezdeni, ezért próbálja olyanná formálni mindkettőt, ami számára megfelelő és kezelhető. Akinek az agresszió az egyetlen eszköze, az gyenge.
És bizony sok a gyenge ember. Párok képesek egy felhajtott WC ülőke vagy egy elhagyott fél pár zokni miatt egymásnak esni. Rokonok képesek eltérő szokásaik miatt egymás fölött pálcát törni. Barátok képesek néhány területen különböző véleményük miatt végleg összeveszni. Érző emberi lények képesek eltérő kultúrájuk miatt más érző emberi lényeket szívből gyűlölni.
Minden gyengeség mögött egy mélyen gyökerező félelem húzódik. Aki fél a mástól, fél saját tehetetlenségétől, fél a változástól, az megpróbálja ráerőszakolni az elképzeléseit a másik emberre, és megpróbálja ráhúzni saját kis világképét az egész világra. Ezzel alapvetően két gond van: az egyik az, hogy hosszútávon úgysem fog sikerülni, a másik pedig az, hogy az ilyen ember a saját boldogságának legnagyobb szabotőrévé válik.
Elnyomásra ugyanis nem lehet egészséges kapcsolatot építeni. Kizárt, hogy sikerüljön. Akit elnyomnak, az nem teljes ember, ezért vagy lázadni fog elnyomója ellen, vagy ha belesüllyed az áldozatszerepbe, akkor csak idő kérdése, hogy önmagát teljesen feleméssze. Így az elnyomó mindenképpen egyedül marad – és ez még akkor is igaz, ha társas magányban élik le az életüket.
Csak a gyenge ember agresszív – aki magabiztos, az békésen, csendesen is képes kommunikálni. Meghallgatja a másikat, megpróbálja őt megérteni, és nem puszta verbális vagy fizikai erőszakkal próbálja őt meggyőzni, hanem szívvel és ésszel. Ha pedig ez nem megy, és közös megoldás sincsen, akkor lelki békéjét megőrizve elengedi őt.
Ilyen az, amikor jelen van egy kapcsolatban a tisztelet. Amikor ki tudod mondani, hogy „tiszteletben tartom a véleményedet, még ha nem is értek vele egyet.” Amikor elfogadod, hogy van másik út is a hegyre, és az sem biztos, hogy mindenkinek ugyanarra a hegyre kell feljutnia.
Hosszú az út a robbanásig
Legtöbbször csak akkor kapunk észbe, amikor már nagy gáz van. Vagy még akkor sem észbe kapunk, hanem csak kapkodunk. Kétségbe esünk, idegesek leszünk, veszekedünk vagy szorongunk. Pedig egy konfliktus közel sem akkor indul, amikor már látható következményei vannak. Nem a nagy veszekedések kitörésekor, nem az éles ütközésekkor, hanem jóval előbb, szép csendben, amikor két ember között elkezd elmaradni a kommunikáció.
Akkor, amikor a béke érdekében az érzéseik elfojtása mellett döntenek – nem tudva, hogy ezzel hosszútávon pont a békéjüket áldozzák fel. Akkor, amikor az alapvető dolgokkal kapcsolatos véleménykülönbségüket se nem fogadják el, se nem szüntetik meg, hanem hagyják úgy, ahogy van – nem gondolva bele, hogy az idővel enyhülni nem fog, csak elmérgesedik. És akkor, amikor a másik embertől vagy a saját testüktől érkező apró jeleket elbagatellizálják, abban a hitben ringatva magukat, hogy majd elmúlik.
De nem múlik el. Nem szokott. Helyette egyre erősebb jelek érkeznek: feszültség, egyre gyakoribb hibák, betegség, látszólag ok nélküli frusztráció, az apró kötekedések erősödése és egyre gyakoribb megjelenése, majd végül a robbanás, ami vagy kifelé vagy befelé történik. Mindkettő óriási pusztításokat tud végbevinni. Aki kifelé robban, az a másikra akár érthetetlennek tűnő vehemenciával képes rátámadni, vagy a kapcsolatból látszólag egyik pillanatról a másikra egyoldalúan kiszáll. Aki pedig befelé robban, az általában ezt önromboló szokások vagy egy komoly betegség formájában teszi.
Ez a kényelem ára. Azé a kényelemé, amely az emberek többségét meggátolja abban, hogy idejében azt mondja: „Te figyelj, ne hagyjuk ezt így, beszéljük meg közös megoldást keresve.” Sokáig azonban észre sem vesszük, hogy lefelé csúszunk. Külső szemlélőként nézzük saját kapcsolatunk tönkremenetelét, és várjuk, hátha majd jobb lesz. De nem lesz jobb. Magától szinte sosem.
Egy kapcsolat olyan, mint egy kert: ha nem ápolják, elkezd nőni benne a gaz. A törődést, az egymásra figyelést, az értelmes kommunikációt semmi nem tudja pótolni. Sem a pénz, sem a szőnyeg alá söprés, sem a problémák lekicsinylése, sem az agresszió.
Hiányos útravaló
Persze miért is tudnánk bármit is kezdeni azzal, ha nem minden a saját kis világképünk szerint alakul? Csak kevesünket tanítanak meg erre. Nem az akaratunk és a vágyaink elnyomására, mert az általában menni szokott rengeteg szülőnek és az egész oktatási rendszernek egyaránt, hanem arra, hogy ugyanazt a kérdést más szemszögből is képesek legyünk látni. Csak kevesünket tanítanak hatékony konfliktuskezelésre.
Arra, hogy veszekedés nélkül vitatkozzunk, megalázkodás nélkül változtassunk, elnyomás nélkül érveljünk, és fölösleges csatározások helyett közös megoldást keressünk. Nem olyat, ami nekem mindenben jó, hanem olyat, ami Neked is és nekem is elfogadható.
Feltéve persze, hogy van dolgunk egymással, és fenn akarjuk tartani ezt a kapcsolatot. Mert ha nem, akkor nincsen szükség kompromisszumra, de fölösleges háborúra sem. Egyszerűen csak megértjük, hogy nem vagyunk egymással kompatibilisek, és békében, egymást és a helyzetet elfogadva két külön úton folytatjuk tovább az életünket.
Lehet ezt ésszel is csinálni. Nem kell feltétlenül a konfliktuskezelésünkben is alkalmaznunk az evolúciós örökségként magunkkal hozott erőszakot. A fajfenntartásban vitathatatlan szerepe van „az erősebb kutya” elvnek, de emberi kapcsolataink már rég nem erről szólnak. Már rég nem a fizikai erő a fő kritérium (ha így lenne, akkor a mostani tizenéves fiúcskák többségét elnézve egy-két generáción belül ki is halnánk), már rég nem a fajfenntartásról szól ez a dolog. Sokkal inkább az ego-ról és a hiányos nevelésről.
Egyetlen kérdés a lényeg
Nem olyan nehéz változtatni, mint amilyennek elsőre tűnik. Kisebb vitákban érdemes elkezdened gyakorolni; amikor nem olyan nagy a tét, hogy fájjon, de ahhoz elég nagy, hogy ne legyen nyugi. Ha ilyenkor megfigyeled önmagadat, és kívülről próbálod nézni vitapartnered reakcióit is, akkor hamar rájössz, hogy tulajdonképpen nem is egymással beszélgettek. A kétirányú kommunikáció illúziójában ringatva magatokat valójában mindkét fél részéről egyirányú információátadás zajlik.
Ritka az, hogy valaki befogadja a másik érveit; a legtöbb ember úgy köpi vissza azokat, hogy meg sem ízlelte, meg sem próbált kezdeni velük valamit. Sokan nem is azért hallgatják meg a másik embert, mert érdekli őket a véleménye, hanem azért, mert udvariasan megvárják, hogy mikor rohanhatják le újra a sajátjukkal.
„A kommunikáció legnagyobb ellensége az az illúzió, hogy valóban megtörtént.”
William H. Whyte
Egyetlen kérdés megváltoztathatja a saját szemléletedet is, és segíthet a másik emberére is hatással lenned. Egyetlen kérdés, amit akkor érdemes feltenned – akár magadnak, akár a vitapartnerednek – amikor érzed, hogy a szavak csak oda-vissza pattognak, de termékeny táptalajt nem találnak. Ez a kérdés így szól: Csak beszélsz, vagy beszélgetünk? Mert beszélni egyedül is lehet, ahhoz nem kell egymás idegeit tépázni.
Kapcsolataink egyik legfontosabb alappillére egymás különbözőségeinek elfogadása. Érdemes ezt gyakorolni a nyugis időszakokban. Ismerj meg más kultúrákat anélkül, hogy ítélkeznél fölöttük. Csak figyeld meg, milyen teljes életet tudnak élni mások a Tiédtől egészen különböző kultúrával, szokásokkal, értékrenddel. Megpróbálhatod megérteni őket, és ez részben sikerülni is fog, de teljesen valószínűleg nem. Ahogy egyetlen embert sem tudsz tökéletesen megérteni – csak elfogadni tudod őt úgy, ahogy van.
Aztán visszaemlékezhetsz saját 10 vagy 20 évvel ezelőtti önmagadra is. Máshogy gondolsz most bizonyos dolgokat, mint akkor? Remélhetőleg igen, különben elvesztegettél évtizedeket az életedből. Túlélted akkor a napjaidat a mostanitól eltérő világképpel? Túlélted, itt vagy. Elítélted volna magadat akkor azért, mert úgy gondolkodsz? Nyilván nem, hiszen azt tartottad helyesnek. Hoztál jó döntéseket akkor is, és rosszakat most is? Na látod.
Mégis mire ez a nagy arrogancia, amivel a saját igazunkat megpróbáljuk az egész világra erőszakkal kiterjeszteni? De még ha csak egyetlen emberre is erőltetjük azt, már azzal is túllépünk saját hatáskörünkön, hiszen hiába szeretnék ezt egyesek csak időnként, mások folyamatosan elhinni, valójában senkinek az életével nem rendelkezünk. Sem az életével, sem a véleményével, sem a döntéseivel.
Ezért végül egyetlen kérdés marad csak két ember között: beszélsz, vagy beszélgetünk? Mert ha beszélgetünk, akkor van értelme a kapcsolatunknak.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Tamas. 🙂 Nem baj ha tegezodunk?!
Sok olyan dolgot irtal le, amit eddig igy nem hallottam/olvastam. Egyet kell erteni vele. De a tudomanyosan bizonyitott dolgokon kivul vannak, olyanok is amik nem bizonyitottak es megis igazak. Van amit nem lehet bizonyitani, de megis letezo dolgok.
Mindenki azt fogad el – amit akar, vagy abban hisz – amiben akar!! Ez egyenfuggo. 🙂
Udv. Blue roses.
Kedves Ilona!
Mivel épp egy értelmes vitáról szóló írás oldalán vagyunk, leírom a véleményemet, még ha nem is igazán kapcsolódik a téma mondanivalójához. Darwin a 19. században élt, szerintem nagyrészt ennek köszönhető a hiányzó láncszem, ha a mai tudományos háttér mellett kutathatna az akkori elhivatottságával, könnyen lehet, hogy nem értékelné alul azt az előrelépést, amit elindított. Akkoriban nem volt túl fejlett a DNS-elemzés, ami számomra valahol érthetetlenné teszi még azt az eredményt is, amit ő produkált. Szerencsére a mai napig vannak kutatók, akik folytatják, amit egy nagyon okos ember elkezdett. A kutatások szerint , ha pillanatnyilag még nem is teljes mértékig bizonyítottan, a főemlősök és köztünk lévő különbségeket a génekbe beépülő vírusok (retrovírusok) okozzák, amelyek a többi génnel együtt öröklődnek. Azt tudjuk, hogy a vírusok leginkább betegségeket okoznak, a civilizációnk alakulását szemlélve kifejezetten logikusnak tűnik, hogy ez bizony egy betegség.
Félreértés ne essen, nem tudom kijelenteni, hogy márpedig ez így volt. Nem voltam ott, hogy végignézhessem. Lehetséges, hogy valóban a mindenható teremtette meg a földi életet, akár 6 nap, akár 6 millió év alatt. Nem tudom. De azt nem értem, miért kell megtagadni a majmokat. Tegyük fel, hogy Isten tökéletes remekművei vagyunk, de akkor bizony minden más földi élőlénnyel együtt a majmok is azok. Még ha nem is vagyunk velünk egyformák, az önmagában nem jogosít fel minket, hogy lenézzük őket, magunkat felsőbbrendűnek tartsuk (pont ugyanúgy, ahogy más emberekkel kapcsolatban sem, már csak azért is, mert ők miért ne érezhetnék önmagukat ugyanúgy Isten tökéletes remekműveinek). Honnan tudhatnánk, hogy a majmok valahol az erdő mélyén nem boldogabban halnak meg, mint ahogyan mi fogunk? Csak azért, mert nem élik végig ugyanazt a hazugságokkal, színleléssel teli életet, amit az emberiség döntő hányada?
A másik dolog, ami ellentmondásos az érvelésedben, hogy amíg a darwini elméletből hiányzik egyetlen dolog, addig a Bibliában leírt teremtés-elméletet semmi (megismétlem: semmi) tudományos bizonyíték nem támasztja alá.
Tisztelettel:
Tamás
Tisztelt Gábor!
Nagyon jók az írásai, és általában az időzítés is, sajnos pont most ment a lecsóba egy kapcsolatom, máig tisztázatlan okból…
A bejegyzések mellett a kommentelők is sok tanulsággal szolgálnak, illetve bizonyos megerősítés, hogy nem vagyok teljesen egyedül a világnézetemmel/felfogásommal, csak sajnos pont a környezetem szögegyenest mást vall, ha szóban nem is tettekben igen.
Elég sok témában ír, honnan szokott ötletet meríteni, illetve hogy tudja ennyire kívülállóként nézni a problémáit, élethelyzeteit?
Várom a további írásokat, és köszönöm az eddig képernyőre vetett sztorikat!
Kedves Gábor,
elbeszélünk egymás mellett, nagyon ritka az olyan ember, akivel igazán el lehet beszélgetni. Két nagyon jó barátnőm van, akikhez mindig fordulhatok tanácsért vagy egyszerűen csak meghallgatnak.
Eddig mindig azt hallottam, olvastam, hogy a férfiak azért nem szeretnek beszélgetni velünk, mert úgy gondolják, hogy azt várjuk tőlük, hogy ők oldják meg a problémáinkat. Szó sincs ilyesmiről, csak jólesik kibeszélni magunkból és néha a hangos gondolkodás el is vezet a megoldáshoz. Nagyon értékes ez az írásod is! Sajnos nekem is volt kifejezetten agresszív(pszichopata) társam, szerencsére – minden lelki erőmet összeszedve – sikerült kilépni abból a kapcsolatból. Még sokáig leszek az olvasód! Köszönöm!
Újabb kitűnő írás! Csak gratulálni tudok!
Andrea
Kedves Gábor,
Tetszett ez az írása, és ennek is a ’Harc a semmiért’ része a legjobban…
E mondatát külön ki is emelem innen, miszerint; “Aki agresszíven próbálja a másikat meggyőzni, elnyomással próbálja a saját akaratát érvényesíteni, az csak erősnek akar látszani, de valójában távolról sem az. … Akinek az agresszió az egyetlen eszköze, az gyenge.”
Sok gondolat szökött fel bennem ennek olvasásakor. És idézetek is, melyek nagyon illeszkednek ide. És ezek nem csak idézetek, hanem megállják mondanivalójukat aktív mindennapjainkban is. Pl. itt egy mondás, mely munkahelyi erőviszonyok terén nagyon találó: “A mások feletti hatalom valójában erőnek álcázott gyengeség.” /Eckhart Tolle
Majd itt egy idézet, ami nagy általánosságban is igaz, de egyes emberekre ráterítve még igazabb(!):
“Aki tökéletesnek akar látszani, de közben tonnás terheket cipel, az olyan, mint a bronzszobor agyaglábakon.” /szerző ismeretlen
Részemről is úgy gondolom, hogy nem mindig az az erős, aki izmos vagy nagydarab, vagy zsarnoki fölényt fitogtat – hanem erő lehet egy nézésben, egy testtartásban, vagy pusztán a kiállásunkban is. És ehhez szeretnék elküldeni egy linket, mely szerintem páratlanul adja vissza, hogy igazából mit is jelent az ERŐ, a cselekvő jó erő, és főleg akkor, ha jóság is párosul hozzá… A vak ember / A szavak ereje – YouTube
Amúgy nem szokásom mondások mentén élni életem, de ha az erő dolgairól olvasok, hallok, sok gondolat jön fel bennem, és benne idézetek is. Vagy ha pl. említésre kerülnek a társas kapcsolatok és ennek is hús-vér igaz közelsége, nem pedig kibernetikus valósága, amiben sajnos élünk – akkor erre is nagyon felfigyelek, ha valaki erről ír. És máris itt egy idézet ehhez is: “Jusson eszedbe, hogy mennyivel többet szenvedsz a dühtől és bánattól, melyet bizonyos dolgok okoznak, mint maguktól a kiváltó okoktól.” /Marcus Aurelius
És ide egy igaz történet is eszembe jut… Ismerek egy középkorú testvérpárt, akik közel 40 éve gyűlölik egymást (egy valamilyen gyerekkori sértés, beszólás miatt) olyan szinten, hogy nem is beszélnek egymással, és valószínű, hogy így is halnak majd meg, hogy csak egymás halálhíréről értesülnek csak, ami szomorú, nagyon. De a legszomorúbb, az az, hogy hogyan képesek egy gyerekkori valamilyen beszólást ily hosszan, mélyen táplálni?! Hogy képesek egy életen át ennyi dühöt, bánatot okozni egymásnak – és megjegyzem szenvedést szüleiknek is -. Békülési kísérletek igaz voltak, de aki a beszólás elszenvedője volt, az hajthatatlan… Ez elképesztő!
Kifordult egy világban élünk…
Amiben a testvérpárok (és olykor a tágabb családok is) jó beszélgetések helyett inkább izoláltan gyűlölködnek…
Amiben (olykor, egyeseknek) agyaglábon járó bronzszobor felettesiek vannak…
Ezután már csak remélni tudom, hogy még ezzel együtt is több az olyan ember, aki talpig kosztümben /frakkban is képes odahajolni embertársaihoz, csak úgy… egy jó szóért, egy jó cselekedetért, és főleg egy JÓ beszélgetésért…
T.E.
Kedves Gábor
Kevés az időm,de az írásaid mindig elolvasom.Sőt egyes tanulságos mondatokat ki is jegyzek,hogy jobban tudatosuljon,és el ne felejtsem,ha kell használjam is a gyakorlatban.Mai kedvenc kijegyzésem ” csak beszélsz
vagy beszélgetünk? ” Köszönöm a sok felvilágosító gondolat ébresztést.Nagyon hasznosak számomra
További kedvet és erőt kívánok .Üdvözlettel Anna
Kedves Gábor!
Zseniálisak az írásaid. A “hegyes” megfogalmazás telitalálat! Köszönöm. Hát persze, hogy több út is vezethet egy hegyre és bizony nem biztos, hogy pont azt a hegyet kell mindenkinek “megmászni”. Sőt. Biztos, hogy nem.
Köszönöm.
Szia Gábor!
Egyszerűen fantasztikusak az írásaid néhányat mintha egyenesen nekem címeztél volna, mint ezt is. Hálás vagyok értük!
Köszönöm!
Egyetértek az írással, kivéve az evolúcióra való hivatkozással. Én igenis Isten tökéletes remekműve vagyok, és nem a majomtól származom (egyébként Darwin is arra kényszerült, hogy bevallja, az elmélete hiányos, és ha már hiányos, akkor nem ér semmit). Isten remekműve vagyok, de csakis vele. Nélküle semmi sem vagyok.
Ennek ellenére nagyon értékelem az írásodat, mert mindig tanulok abból.
Véleményem szerint nem úgy van két embercsoport, hogy jók és rosszak, hanem taníthatók és taníthatatlanok. Aki nem képes tanulni, az rosszul fog dönteni, és ez rossz következménnyel jár… ragozhatnám, de most nem teszem.
Köszönöm, hogy olvashatom az írásodat, és tanulhatok abból.