Lehetetlen. Egy szó, amit nagyon hamar megtanulunk. Egy szó, ami mögé nagyon könnyű elbújni, mert ha valamihez kevésnek érezzük magunkat, adu ászként húzható elő ez az egyetlen szócska, amely látszólag minden felelősséget lesöpör a vállunkról. Ha a célunk túl messzinek tűnik, máris mondhatjuk rá, hogy lehetetlen. Ha túl sokszor buktunk el, és a próbálkozásainknak semmi eredményét nem látjuk, akkor egyből úgy érezzük, hogy a siker lehetetlen. Ha egy súlyos betegségben szenved egy szerettünk (vagy mi magunk), amelybe sokan belehalnak, az orvostudomány pedig csak széttárja a kezét, akkor úrrá lesz rajtunk a félelem, és ismét előkerül az az egyetlen szó, amely annyi ember útlevelét jelentette már először a lelki, majd a fizikai halálba: lehetetlen.
Lehetetlen meggyógyulni, lehetetlen elérni a céljainkat, lehetetlen változtatni az életünkön, lehetetlen szebbé tenni a világot. Lehetetlen, mert megtanultuk, hogy létezik lehetetlen. Megtanultuk, hogy nem mi irányítjuk a saját életünket, hanem a körülmények. Valaki sorsnak nevezi, valaki Istennek, valaki véletlennek, de egy valami közös: a saját felelősség hárítása. A lehetetlen nem más, mint a legegyszerűbb menekülőút, amit választani tudunk. Minden lehetetlen, amihez kevésnek érezzük önmagunkat.
Több mint négy évtizeddel ezelőtt született egy kisfiú Egyiptomban. Nagyon szeretett sportolni, mindene volt a pingpong és a foci. Volt is hozzá tehetsége, de ami igazán számított, az az apadhatatlan lelkesedése. 10 éves korában azonban bekövetkezett a tragédia, ami mindent megváltoztatott.A kisfiú, Ibrahim egy vonatbaleset következtében minkét karját elvesztette, és úgy tűnt, hogy örökre le kell mondania az álmáról – soha többé nem tud már pingpongozni. 3 évvel a baleset után azonban a szíve hangja erősebbé vált, mint a lehetetlenben való hite, és úgy döntött, hogy márpedig ő asztaliteniszező lesz. Őt ugyan nem fogja megállítani senki és semmi abban, hogy egy olyan sportot, amit karral űznek, ő kar nélkül gyakoroljon.
Rengeteg próbálkozás, kudarc és gyakorlás után végül megtanult az ütőt a szájában tartva játszani, és számos versenyt megnyerve a világ legjobb parasportolói közé küzdötte fel magát. De nincs helye a megkülönböztetésnek: nemcsak a parasportolók között, hanem minden sportoló és minden ember között is példamutató az, amit elért.
(h/t: albawaba)
Ibrahim Hamato ma már világszerte ismert és elismert asztaliteniszező, aki minden sikerét annak köszönheti, hogy egyetlen szót kitörölt a szótárából: a lehetetlent. Ezt a rövid videót angolul nem tudóknak is érdemes megnézni, mert ha csak nézed, amit ez az ember művel, már az is segít átértékelni mindazt, amit az életedben problémának, vagy akár lehetetlen helyzetnek tekintesz.
A kisfiúból, akinek egy tragédia az egész életét tönkretehette volna, kiváló sportoló, boldog férj és háromszoros édesapa vált. Megvalósította az álmait, mert azok sokkal fontosabbak voltak, mint a kifogásai. És mert tudta, hogy semmilyen körülmény nem teheti tönkre az életét; csak ő maga tudja tönkretenni azt, ha a körülményei rabjává válik.
Amikor feladni készülsz, mindig gondolj erre a történetre. Mert tudod, hogy valójában mi a lehetetlen? Az, amit annak elfogadsz.
Nagy köszönet Eninek, hogy felhívta figyelmemet Ibrahim történetére. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Én is úgy látom, hogy az élethez való hozzáállásunkkal nagyon hasonló irányba haladunk. Az pedig egyáltalán nem baj, hogy nem ugyanazon az útvonalon haladunk ebbe az irányba, mert így tuduk egymástól tanulni. 🙂
Azt hiszem, Gábor, sok mindent látok úgy, mint te, még ha egy kicsit más szögből is. Vallását gyakorló hívőként is meg kellett tanulnom, hogy nem Isten “felelős” mindenért az életemben. (Hát még a sors vagy a véletlen…) A hitemhez hozzá kell tartoznia a magamban való hitnek is. Én úgy tudom, Isten mindent megtesz értem, de semmit sem tesz meg helyettem. És az ima is csak egy láb, egyedül azon nem lehet megállni. Egymagában alig különbözik az álmodozástól. Oda kell tennem nekem is, amim van. Akkor lesz az álmodozásból álom, ha döntök mellette.
Azt pedig én is csak most tanulgatom, hogy a “nagy” hit és a “nagy” elvárás, cél összetartozik.