Sokféle aljasságot követünk el egymás ellen mi, emberek. Talán csak a fantáziánk szab határt az agresszió változatos megnyilvánulási formáinak – az erkölcs és az emberség ugyanis nem mindig jelent visszatartó erőt. Természetesen a kép azért ennél jóval árnyaltabb, hiszen a jóság, a szeretet, az összetartozás érzése is jelen van sok ember szívében, azonban előfordul az is, hogy éppen ezek nevében követünk el egymás ellen igen komoly bűntettet. Csendben, észrevétlenül, de annál súlyosabb következményekkel.
Létezik ugyanis a bántalmazásnak egy néma formája is. Valami, ami rengeteg otthon falai között jelen van, és általában ott is marad. A következményeit azonban súlyos teherként cipeljük magunkkal, és van, aki összeroppan alatta.
A csendes agresszió neve: szeretetmegvonás. Egyfajta büntetésként használják sokan, pedig ez esetben a büntetés nagyobb bűntettet jelent, mint az, amit meg akarnak torolni vele. Hogy miért, azt kevesen ismerik csak fel.

Lassan ölő méreg

Rossz jegyet hozott a gyerek az iskolából? Szégyellje magát, húzzon be a szobájába, és elő se merjen jönni onnan. Végigkente a házat fogkrémmel, vagy összetörte a családi ereklyének számító porcelán vázát? A szülő ordít, aztán előveszi a klasszikus büntetési módszert: nincs kedvesség, nincs szeretet, és sokszor még kommunikáció sincsen. Hozzá se merjen szólni a „bűnös” gyerek, különben nagy baj lesz. Talán túlzásnak hiszed, de sok helyen így megy ez.
Mindez a nevelés szent eszméjének zászlaját lobogtatva zajlik. Abban a hitben, hogy ezáltal a gyermekből majd felelősségtudó, szabályokat tisztelő felnőtt válik. Ez a része talán meg is valósul (bár ennek közel sem a büntetés a leghatékonyabb módja), de tudod, milyen felnőtté válik még az ilyen gyermek? Olyanná, akinek fogalma sincs arról, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet, ő ugyanis soha nem kapott ilyet.
Tőle elvették a szeretetet, amikor úgy ítélték meg, hogy azt nem érdemelte ki. Mintha a szeretetet ki kellene érdemelni, mint egy jó jegyet az iskolában, vagy egy üzleti sikert a munkában. Mintha a szeretet számára nem járna alanyi jogon. Mintha őt nem lehetne szeretni olyannak, amilyen, hanem elvárásoknak kéne megfelelnie ahhoz, hogy szerethető legyen. Érzed, milyen torz önértékeléshez vezet mindez?
Szerinted miért van ennyi szeretetre éhező, önmagát szarba sem vevő, a saját értékeit megkérdőjelező, vagy azokról nem is tudó, lelkileg összetört ember? Miért van annyi nő, aki rabszolgaként beleragad egy elnyomó kapcsolatba, amiben a megbecsülés, az érintés, az érzelem alapból nincsen jelen, hanem mindez az ő teljesítménybére? Miért van annyi férfi, aki önbizalom és remény nélkül próbál ismerkedni, vagy ha már kapcsolatban van, ott sem érzi magát elég értékesnek, ezért külső visszaigazolásokat keres? És miért van az, hogy az emberek többsége maga sem képes feltétel nélküli szeretetet adni?

Mik a prioritásaid?

Rengetegen vesznek részt felnőttként olyan játszmákban, ahol a szeretet árucikké válik. Ezeknek a játszmáknak két fontos összetevője van, és mindkettőn érdemes picit elgondolkodni.
Az egyik az elfogadás hiánya. Amint valaki büntetéseket szab ki egy másik ember számára, egyértelműen kifejezi, hogy a cselekedeteit nem tudja elfogadni. Ha a büntetés szeretetmegvonásként jelentkezik, akkor pedig nemcsak a cselekedeteit nem képes elfogadni, hanem a személyét sem. Nagyon kemény üzenet ez, ami csak kevesekben tudatosul, ám tudat alatt mindenkiben dolgozik.
Őszintén szeretni csak olyan embert tudsz, akit elfogadsz olyannak, amilyen. Elfogadás nélkül szeretet sincsen. Tudom, sokan felháborodnak az iménti gondolaton, de a tényen mindez nem változtat: a tiszta szeretetet nem lehet feltételekhez kötni. Mert abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, már bemocskoljuk azt.
A játszmák másik összetevője az egó. A szemellenzőként működő tömény egó, ami az emberek önértékelési zavarából táplálkozik. Abból a torz elképzelésből, mely szerint rangsor állítható ember és ember között, és ez a rangsor mindenkire egyaránt érvényes. A legtöbb ember vagy alul-, vagy túlértékeli önmagát; csak kevesen gondolják mindenkivel egyenrangúnak magukat.
Automatikusan elhelyezkednek a rangsor egyik szintjén, vagy beletörődnek abba a helybe, amit mások jelöltek ki számukra. Gondolj csak bele, milyen egy tanár-diák, egy orvos-beteg, vagy egy vezérigazgató-takarító kapcsolat. De miért kellene ezeknek egyirányúnak lenniük? Vajon a tanár nem tud tanulni a diáktól? A beteg nem lehet tapasztaltabb az orvosánál bizonyos dolgokban? A vezérigazgatót nem tudja tanítani a takarító? Vagy nem lehetnek éppen jó barátok? Mi akadályozza meg ezt az egó-n kívül?
A ranglétra csak a fejünkben létezik. Ami gyermeknevelési deficittel indul, az párkapcsolati, családi és munkahelyi csatározásokhoz vezet. A büntetéshez szokott gyermek pedig vagy önmagát büntető, vagy büntetéseket osztogató felnőtté válik maga is.
„Majd én megváltoztatlak!” – mondja az arrogáns férj, feleség, főnök, vagy idegen, de még ha nem is mondja ki ezt hangosan, hanem csak suttogja magában, a tettei akkor is ordítanak. Ez viszont nem szeretet. Ez felsőbbrendűségi érzésből elkövetett erőszak. Igen, erőszak, ami abból a torz elképzelésből születik meg, hogy az én igazságom értékesebb a tiédnél, és jogom van rád erőszakolni azt.
Ennek viszont kivétel nélkül mindig pusztítás az eredménye. Erőszakkal nem lehet harmóniát teremteni. A pusztítás történhet kifelé, veszekedések, egymással való kicseszések, bosszúállás, fizikai vagy lelki terror formájában, vagy pedig befelé, aminek elfojtás, szorongás, frusztráció, és gyakran betegségek lesznek a következményei.
Így épülnek fel a kapcsolati játszmáink. Elfogadás helyett elvárások, kölcsönös tisztelet helyett ego-harcok, egymás segítése helyett büntetések önkényes sorozata. A büntetés egyik legkegyetlenebb módja pedig a szeretetmegvonás.

Akkor mégis hogyan?

Ahhoz, hogy ne okozzunk egymásnak súlyos károkat, alapvető szemléletváltásra van szükség. Arra, hogy megértsük: a szeretet nem eszköz, hanem út. A szeretetmegvonás pedig nem nevelési módszer, hanem bűncselekmény, amit a másik ember személye ellen követünk el. Ennek felismerésével kezdődik a változás. Ne akard a saját képedre formálni a világot, mert úgysem fog menni. De még a szűk környezetedet se.
Egy kapcsolat csak akkor lehet egészséges, ha jelen van benne a kölcsönös tisztelet. Ha a saját önbecsülésünket nem egy másik emberének elnyomásával próbáljuk növelni. Ha nem rontunk be faltörő kosként egymáshoz, hanem jelezzük, hogy mi nem jó számunkra (tudva, hogy a jó és a rossz relatív fogalmak, és mindenkinek csak a saját igazsága létezik), aztán közös megoldást keresünk. Igen, még egy gyerekkel is. Mindenkivel. Rövidtávon ez tűnik a nehezebb útnak – főleg, hogy egyáltalán nem erre vagyunk szocializálva –, hosszútávon azonban csak ez járható károkozás nélkül.
Ha szeretsz valakit, akkor szeresd. Nemcsak tavasztól őszig, hanem télen is. Nemcsak a szép időszakokban, hanem a nehéz körülmények között is. Nemcsak akkor, amikor tetszik, amit csinál, hanem akkor is, amikor nagyon nem értesz vele egyet. Talán éppen ekkor van a legnagyobb szüksége a szeretetedre.
Lehetsz csalódott, lehetsz mérges, kérhetsz időt, hogy higgadtan tudd kezelni a helyzetet, de egy valamit jól jegyezz meg: a szeretettel soha nem szabad üzletelni.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.