A jószívű emberi roncsok kultúrája

Írta: | 2017-11-06
Ártani másoknak nemcsak közvetlen úton lehet. Megteheted ezt úgy is, hogy feláldozod magadat annak reményében, hogy ezzel segítesz valakinek, valójában azonban csak magaddal rántod őt a mélybe. Sokan megteszik ezt – jóval többen, mint ahányan észreveszik magukról.
Egy mélyen gyökerező hazugságban élünk ugyanis: szentül hisszük, hogy valakinek szenvednie kell azért, hogy valaki más boldog lehessen – és ha ez a valaki más egy hozzánk közel álló ember, akkor a szenvedő szerepét hősies módon magunkra vállaljuk. Hiszen annyira szeretjük őt, hogy inkább magunknak akarunk rosszat, mint neki.
Pedig ha egy picit is belegondolsz, ez mind a szív, mind az ész érveivel élesen ütközik.

Üres bögréből nem lehet önteni

Próbáltál már a saját bögrédből valaki máséba átönteni? Nagyon kedves gesztus ez, de gondolom Te is észrevetted, hogy vannak korlátai. Mindenekelőtt az, hogy a saját bögréd mennyire van tele. Ha kevés van benne, keveset tudsz önteni; ha nincs benne semmi, a másik sem kap semmit.
Ugyanez a helyzet a szeretettel, a figyelemmel, a törődéssel, a megbecsüléssel, az idővel is: csak akkor tudsz adni belőlük, ha neked is elég van. Tök logikus, nem? Mégis sokan próbálják megerőszakolni a fizika törvényeit.
De nem kellenek ahhoz még minimális szintű fizikai ismeretek sem, hogy felismerd, miről van szó. Ha pénzre van szükséged, nem egy koldustól fogsz kérni. Ha sífutó bajnok szeretnél lenni, nem Kongóba mész edzeni. Ha az otthonodat szeretnéd felújítani, nem a legelfoglaltabb ismerőseidet hívod fel, hogy jöjjenek segíteni. Ha málnát szeretnél enni, nem a cseresznyefára fogsz érte felmászni.
Mégis sokan hiszik, hogy úgy tudnak jót adni másoknak, hogy közben magukat elhanyagolják. Részben ösztönösen tesznek így, de van ennek a téveszmének kulturális támogatottsága is, hiszen a mesékben is a legkisebbnek és a legszegényebbnek kell lennie a győztes legénynek. Csakhogy ami ott hatást fokozó fordulatként szerepel, az könnyen válik torz értékrenddé.
Megtanultuk, hogy a gazdag ember csak gonosz lehet, a szegény pedig lelkileg nemes. Megtanultuk, hogy ahol van nyertes, ott vesztesnek is lennie kell. Megtanultunk bűntudatot érezni akkor, ha magunkat előtérbe helyezzük. És megtanultuk, hogy legyünk jók másokkal, csak egy valakit felejtettünk ki közülük: önmagunkat.

Ahol a legnagyobb károk születnek

Érdemes néhány szót szólni a családokról – különösen az anyákról, mert önfeláldozás tekintetében talán ők a legveszélyeztetettebbek. Ők azok, akiket olyan erősen fűt az anyai szeretet, hogy hajlamosak akkor is feláldozni az életüket a gyermekükért, amikor a gyermeküknek nem is erre lenne szüksége. Erre ugyanis a legritkább esetben van szüksége.
Csak nézz körül egy picit akár a saját ismerőseid körében. Hányan ragadtak bele egy mérgező kapcsolatba azért, hogy a gyermekük ne csonka családban nőjön fel? Hányan hanyagolják el a saját pihenésüket és kikapcsolódásukat azért, hogy minél jobban ellássák szülői kötelezettségeiket? Hányan áldozzák fel a nőiességüket azért, mert anyává váltak? Hányan mondanak le az álmaikról végleg, és végeznek olyan munkát, amit nem szeretnek, csak azért, hogy a család (vélt) anyagi biztonsága meglegyen? Hányan teszik meg ezeket a gyermekük érdekeit keresve?
Csak tudod, ami eleinte nyereségnek tűnik, az nagyon hamar visszacsap. Az egyedülálló szülő fel tud nevelni egy gyermeket a lelki egészsége tönkretétele nélkül, de az egymással hadakozó, vagy egymáshoz hideg közönnyel viszonyuló szülők erre képtelenek. Ők a saját idegrendszerükön kívül a gyermekükét lelki egészségét is tönkreteszik. Rá ugyanis soha nem az van a legnagyobb hatással, amit mondanak neki, hanem az, amit maga körül tapasztal. Azok a minták, amelyeket nap mint nap lát és megél.
Ha nem kap egészséges női-férfi mintát, akkor hogyan tudna később jól választani párt magának? Ha nem egy egészséges, boldog, teljes életet élő anyát lát, hanem egy emberi roncsot, aki sem nőiesnek, sem egésznek, sem pedig az álmait élő embernek nem érzi magát (de sokszor még embernek sem), akkor ő maga vajon milyen emberré válik?
Nem mindig könnyű úgy adni jót magadnak, hogy közben a gyermeked is mindent megkapjon, de legtöbbször nem a lehetőség hiánya gátolja ezt meg, hanem a bűntudat. Pedig egy gyermeknek nem mártírokra van szüksége, hanem egy teljes értékű családra. Ez az, amit sokan elmulasztanak észrevenni: aki a gyermekéért feláldozza a saját életét, az valójában nem egy, hanem két életet áldoz fel. A következmények pedig soha nem maradnak el – még akkor sem, ha csak évek, vagy akár évtizedek múlva válnak elviselhetetlenül súlyossá.
Az önfeláldozás nem segítség egy gyermeknek, hanem teher. Ha a szülő nem boldog, a gyermek sem lesz az. Ráadásul azt is megérzi – és szorongani is fog emiatt –, ha ő az oka a szülő boldogtalanságának. Még akkor is, ha ez csak látszólag igaz. A szülő boldogtalanságának ugyanis egyetlen oka van: a szülő maga. Ő, aki úgy döntött, hogy mártírrá válik, mert elhitte azt a kulturálisan berögzült baromságot, hogy ezt meg kell tennie. Mintha a félhulla ember többet tudna tenni bárkiért, mint az egészséges.
A gyermek pedig akár egész életén át cipelheti magával ezt a terhet.

A boldogságod nem fizetőeszköz

Adni jó. Nemcsak egy küzdősportmérkőzésen igaz ez, hanem jót adni is jó, ez már tudományosan is bizonyított tény. Egész egyszerűen így vagyunk összerakva: az altruizmus, a többiek segítése hormonális szintű változásokat eredményez az agyunkban, ha akarjuk, ha nem. Persze nem érdemes görcsölni azon, hogy tulajdonképpen még az önzetlenségünkkel is önzőek vagyunk, mert a Világegyetemnek nem célja, hogy valaki mindenképpen szívjon. A cél az egyensúly, ami egyáltalán nem zárja ki azt, hogy neked is és nekem is jó legyen. Nem mindig sikerül ezt megvalósítani, de ha van rá lehetőség, akkor akár lelkiismeret-furdalás nélkül élhetünk is vele.
Miért is ne? Miért ne lehetnél jól Te is és a környezeted is? Csak azért, mert gyermekkorod óta elhitették veled, hogy ha jó ember akarsz lenni, akkor magadat háttérbe kell szorítanod? Csak azért, mert olyan kultúrában szocializálódtunk (különösen Magyarországon), amelyben divat a panaszkodás, és szinte szégyen jól érezni magadat? Vagy azért, mert vannak törtető seggfejek, akik a saját mocskos cipőjüket másokon keresztülgyalogolva tisztítják meg? Persze, hogy vannak. Seggfejek is, áldozatok is, önmagukat feláldozó mártírok is. Ezek lehetőségek, de nem kötelezően járandó utak. Csak néhány lehetőség, amelyek nem kizárólagosak.
Választhatsz magadnak más lehetőséget is. Választhatod azt is, hogy sem másokat nem taposol meg, sem Te magad nem fekszel le másoknak. Választhatod a kölcsönös tiszteletet és megbecsülést, és választhatod azt, hogy aki nem ezt választja, azzal nincsen többé dolgod. Attól elbúcsúzol, és bezárod előtte az ajtódat.
Azon múlik, hogy hol húzod meg a határaidat. Hogy mennyit adsz másoknak, és mennyit önmagadnak. Hogy tudsz-e úgy hű maradni az emberi értékeidhez, hogy közben nem áldozod fel magadat. Vagy mondhatom így is: tudsz-e egyszerre jó lenni másokkal és önmagaddal? Ez az egyik legnehezebb, ugyanakkor az egyik legszebb feladat az életben.

Ne spórold ki magadat

Csak abból adhatsz, ami már megvan neked. Egyszerű logika. Hiába szeretnél rengeteg figyelmet és törődést adni valakinek, ha magadra nem szántál elég figyelmet és törődést, így energiád sincsen sok. Hiába szeretnél hitet adni valakinek, ha Te magad nem hiszel semmiben. Hiába szeretnél másoknak segíteni, ha Te magad is segítségre szorulsz, és egyre kevesebb erőd marad. Hiába szeretnéd megbecsülni a szeretteidet, ha saját magadat nem becsülöd meg. Hiába szeretnél szeretetet adni másoknak, ha saját magadat képtelen vagy szeretni.
Tudom, most sokan tiltakoznak. Hiszen ők tudnak szeretni attól még, hogy önmagukra nem figyelnek. Persze, egy ideig tudnak. A testük és a lelkük viszont napról napra egyre jobban fárad, és csak idő kérdése, hogy mikor fogynak el teljesen.
Van, akinél – látszólag minden előzmény nélkül – egyszer csak elpattan a húr, és teljesen új életet kezd, maga mögött hagyva mindent – még azokat is, akiket korábban annyira szeretett. Van, aki magába fordul, és szorongóvá vagy fásulttá válva, a belső tüzét elveszítve, élőhalottként kóborol a szerettei között. Van, aki szétesik, és kapkodva próbál az élete minden területén megfelelni, ám rendre kudarcot vall mindenhol. És olyan is van, aki teljesen felemészti magát, amíg végül bele nem hal. Csak idő kérdése.
Amit másoknak szeretnél adni, add meg magadnak is. Bármilyen vonzó is a jószívű mártír szerepében tetszelegni, hosszútávon nagyon nem hatékony stratégia. Aki csak ad, de képtelen befogadni, annak előbb-utóbb nem lesz mit adnia. Elfogy.
Nem bűn, ha jót adsz magadnak. Nem vagy elvetemült ember, ha szánsz időt a pihenésre, ha veszel magadnak valami apróságot, vagy ha nemet mondasz időnként azoknak, akik számára nem létszükséglet a jelenléted. Nem leszel rosszabb ember azáltal, ha jól élsz, hanem éppen ellenkezőleg: így tudsz még többet adni másoknak.
Ha boldog embereket szeretnél magad körül tudni, akkor az az első lépés, hogy Te magad legyél boldog. Töltsd meg a bögrédet. Legyél baromi jól, és ne szégyenkezz emiatt. Ne másokat tolj a fény felé az alagútban, hanem fogd a kezüket, és mutass nekik utat. Valósítsd meg az álmaidat. Mutasd meg, hogy élhetnek ilyen életet is, és hidd el, hogy ha elég vonzó az, amit számukra mutatsz, akkor csatlakozni fognak.
Példakép legyél, ne mártír. Mindenki jobban jár így.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.
Kocsis Gábor mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Használd fel oldal létrehozója és írója. Saját tapasztalataira építve próbál inspirálni és segíteni másokat is, megmutatva, hogy minden tapasztalatot fel tudunk használni önmagunk fejlesztésére, életünk és környezetünk jobbá tételére.

    Együtt többet tehetünk!

    Ha Te is így gondolod, csatlakozz azokhoz, akik értesülnek az új írásaimról és előadásaimról.

    Én sem szeretem a levélszemetet, tőlem sem fogsz kapni.

    Még több inspiráció:

    Ami még érdekelhet:

9 gondolat ehhez az íráshoz: “A jószívű emberi roncsok kultúrája

  1. Mosonyi Éva

    Nagyon köszönöm, fantasztikus írás, egy a megérzésünk, …. csak abból lehet adni, ami van. Kívánom, hogy az az egyensúly mindig a szemünk előtt legyen. Áldott napokat kedves Gábor.

    Reply
  2. Hajni

    Kedves Gábor! Az, amikor baromira jól vagyunk rendkívül megosztó tud lenni. Van, aki elfogadja és örül neki és van, aki irigy lesz, hiába van ott a példa előtte, hogy lehetne máshogy is, ő szereti a már megszokott kis életét, véletlenül sem szeretne rajta változtatni. Ja és persze vannak, akiket szimplán nem érdekel, hogy hogy vagy 🙂

    Reply
  3. Kerekesné Éva

    Kedves Gábor!
    Ma megint nekem írt! Köszönöm!

    Reply
  4. Évi

    Sajnos,ezekre az igazságokra az ember -az esetek többségében- későn jön rá;főleg,ha folyamatosan rákényszerítették,hogy mások lábtörlője legyen…

    Reply
    1. Judit

      Kedves Gábor! Tökéletesen magamra ismertem írásod által. Bizony, hosszú idő telik el úgy, hogy észre sem vesszük, feláldoztuk magunkat másokért. Igazad van, határt kell húzni, ennyit, ne tovább, mert különben “rámész”. Az idő úgy vágtat el mellettünk, észre sem vesszük, lassan megöregedtünk. 🙂 Igen, eljött az idő, hogy fontosnak érezzük magunk tiszteletét, szeretetét, mert megérdemeljük. Kicsit nehéz ugyan a megszokott rendszerből kilépni, ám saját érdekükben muszáj.

      Szeretettel üdvözöllek: Judit

      Reply
  5. Üvegesi gizella

    Nagyon tetszik ez az életvezetés! Így akarok élni!!!!!Így fogok élni! Köszönöm kedves Gábor.

    Reply
  6. Jenei Gyöngyvér

    Kedves Gábor és Az Olvasók,
    nagyon közel állnak hozzám ezek a gondolatok, köszönöm, hogy megosztotta velünk! Ugyanakkor az járt a fejemben most, miközben olvastam:
    “Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.”(Mt. 5,3-4) [Nyilván ezeket a szavakat nem mindenki tartja érvényesnek a saját életére nézve (úgy értem: nem mindenki olvassa a Bibliát, és nem mindenki hisz benne), de számomra ez nem csupán érvényes, hanem egész egyszerűen nem is magyarázható meg az élet enélkül, ezért erről tudok beszélni.]
    Nem biztos, hogy mindig jól tudjuk, mitől leszünk boldogok. Nem biztos (szerintem biztos nem), hogy mindig rajtunk múlik és a mi kezünkben van. Nem biztos, hogy ha minden kedvezőtlen helyzetből kilépünk önszeretetből, végül találunk egy kedvező helyzetet. (Ilyet Gábor sem mond, tudom, szándékosan sarkítok.) Ne álljunk meg ott, hogy a kényelmet keressük, nehogy az egyensúlyra törekvés helyett valami számító “ha kapok, adok” érzelmi viszonyban találjuk magunkat. Vagyis: ne essünk át Gábor itt felvázolt lovának a másik oldalára. Áldozatokat kell hozni, és ez jó. A határok meghúzásához, a helyes önismerethez, és az azzal való bátor élethez, amire Gábor írása rámutat, minden nap gyakorolt szerető (megengedő) figyelem kell (magunk és mások iránt). És hit, ami a szeretetnek és egyéb jó érzéseknek a legmélyebb forrása. Például egy ilyen szöveg megírásához is kell, mint a Gáboré, szerintem. (Aminek minden részével egyetértek, itt mindössze kiegészíteni szándékoztam. Köszönöm a lehetőséget!)

    Reply
  7. Kisgyőri Magdolna

    Tanítani kellene kedves Gábor minden gondolatodat, hogy ne csak az élet iskolájában tanuljuk meg megtalálni egy-egy krízis után az egyensúlyt mindenben, méghozzá a saját kárunkon…ami más kára is, bölcsen írod…
    Köszönöm, felhasználom, várom a továbbiakat!
    Üdv, Magdolna Sopronból

    Reply

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.