Tanult emberekkel van tele a társadalom. Tanult bunkókkal. Tanult aljasokkal. Tanult gyűlölködőkkel. Tanult kétszínűekkel. És természetesen vannak jólelkű, tisztességes, becsületes emberek is, akik az alapvető emberi értékeket megőrizve élnek – függetlenül attól, hogy van-e diplomájuk, vagy sem. A gerincnek ugyanis semmi köze a megszerzett papírokhoz. Az észnek sem. Sokszor még a tudásnak sem.
Nem azt mondom, hogy semmi értelme nincs az oktatási rendszernek, mert az ostoba és valótlan kijelentés lenne, hanem azt, hogy hajlamosak vagyunk túlbecsülni az iskolázottság emberi kvalitásokra gyakorolt hatását. Okosabbnak és jobb embernek hisszük azt, aki végigült 15-20 évet az iskolapadban, mint azt, aki ezt kevesebb ideig, vagy egyáltalán nem tette.
Pedig nem biztos, hogy megfelelő mércéje az embereknek az, hogy ki mennyi mások által elvárt dolgot tudott visszamondani (vagy ki csalta végig ügyesebben azokat az éveket). Nem biztos, hogy egyáltalán méricskélni kellene az embereket. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy az általunk használt mérleg nem erőltethető rá az egész Világegyetemre. De még a legszűkebb környezetünkre sem.
Akivel közös az értékrended, azzal együtt építhettek valami számotokra értékeset, akivel pedig nem, az is segíti a fejlődésedet. És ha már nem kérsz a leckéből, akkor ki is zárhatod az életedből. A méricskélés nagyon veszélyes csapda, függetlenül attól, hogy az érdeklődési kör, az iskolázottság, vagy bármi más a mérce.
Az élet nem a diplomával kezdődik. Az emberség sem. Ha találkoztál már idióta diplomással, akkor pontosan tudod ezt.

Művelt bunkók társadalma

Diplomásként azért elgondolkodtam azon, hogy mire is volt jó az oktatási rendszerben eltöltött időszak. Adott egy szemléletet. Adott ismeretanyagot (melynek jelentős része használhatatlan az életben). Megtanított hatékony(abb)an elsajátítani új ismereteket. És ami számomra a legfontosabb: lehetőségeket mutatott (még ha azokat le is próbálták nyomni a torkomon).
Viszont azok között, akikkel együtt végeztem a középiskolában vagy az egyetemen, nem csak becsületes, másokat tisztelni tudó, erős jellemű emberek voltak. Sokakból hiányzott az érzelmi intelligencia – és hiányzik még ma is. Tele vagyunk diplomás seggfejekkel. És diploma nélküli seggfejekkel is persze. A tapasztalat azt mutatja, hogy a seggfejség nem az oktatási rendszerben eltöltött idő függvénye.
A több idő és a több ismeret legfeljebb csak annyit jelent, hogy az emberi aljasság szofisztikáltabbá válhat. Aki könyökölni tanult kiskorában, az nagykorára megtanul még jobban könyökölni. Aki pedig emberséget tanult, az jó esetben nem törik meg. Vagy össze. És ez megint csak nem az iskola függvénye. Az iskola csak a társadalmunk jelenlegi állapotának egy leképezése. Figyeld meg a tüneteket, és megtalálod a betegséget.
A társadalom betegségeit nem nehéz megtalálni. Ahol még mindig fontosabbak az állásra pályázó papírjai, mint a lelkesedése és a fejlődésre való nyitottsága, ahol emberek tömegei az alapján keresnek párt maguknak, hogy kinek van meg a diplomája, ahol hülyének nézik azt, aki más utat választ magának (vagy más útra kényszerül valami miatt), ahol diplomás emberek millióit lehet megvezetni rejtett, vagy akár nyílt manipulációval, ott a társadalomnak komoly betegségei vannak.
Természetesen ezek nem mindenki számára betegségek. Van, aki teljesen jól elvan így, hiszen pont mások gyengeségeiből táplálkozik, és olyan is van, aki számára nem jó ugyan, ami történik, de legalább a langyos pocsolyában való ücsörgés kényelmét élvezheti. Mert a változáshoz meg kellene mozdulni. És felelősséget kellene vállalni. Persze sodródva is le lehet élni egy életet, és sokan meg is elégszenek ennyivel.
Aki viszont többre vágyik, az elkezd mélyebbre ásni. Elkezdi mélyebben megismerni önmagát, és ezáltal az embereket is. Elgondolkodik rajta, hogy a társadalmi skatulyáknak vajon mennyi a létjogosultságuk. Tényleg okosabb az, aki végigülte az egyetemet? Tényleg nem lehet a búzamezőn szántó paraszttól semmit sem tanulni? Tényleg megbízhatóbbá válik valaki a diplomától? Tényleg az iskolai tanulmányok függvénye a gerinc?
És miután mindezen elgondolkodott, talán az okokat is elkezdi keresni. Mert a változás itt kezdődik.

Elveszett gyermekek

Vannak dolgok, amik a békés egymás mellett élés érdekében nélkülözhetetlenek. Nem pisilünk bele a velünk szemben ülő gulyáslevesébe. Nem vágjuk tarkón a boltost, ha elfogyott a rozskenyere. Nem öljük meg azt, aki versenytársunkként jelentkezik az álláshirdetésre. Tudod, egyszerű dolgok, amiket a legtöbben gyermekkorukban megtanulnak.
Aztán vannak ennél összetettebb kérdések is. Hogyan találd meg a saját boldogságodat anélkül, hogy másokra erőltetnéd az akaratodat? Mit tegyél, ha az általad igaznak vélt dologról kiderül, hogy nem az? Mi van akkor, ha nem csak a Te igazságod létezik? Miért fontos, hogy megbecsüld azokat, akik az életed részei, és mivel jár, ha ezt nem teszed meg? Hogyan ne válj áldozattá, de elnyomóvá sem?
Az ehhez hasonló kérdéseknek az az érdekességük, hogy az emberek jelentős része teljesen felkészületlenül ütközik beléjük. Nem is tudnak velük mit kezdeni többnyire. Mert az a helyzet, hogy attól nem lesz szeretőbb szülő vagy jobb társ valaki, hogy több differenciálegyenletet oldott meg. Attól nem fog többet segíteni másoknak, hogy kívülről fújja a történelemkönyvet. Attól nem feltétlenül lesz tisztességesebb ember, hogy elvégzett egy egyetemet.
Alapvetően nem is az oktatási rendszer feladata lenne ilyenné nevelni a gyermekeket, hanem a szülőké. Persze a rengeteg gyermekkorában elcseszett ember szülőként mit is tudna tanítani a saját gyermekének? Csak azt tudjuk átadni másoknak, amit mi magunk is megtanultunk. Ha ez a tisztelet, a megbecsülés és az őszinteség, akkor azt. Ha a sumákolás, a másokon való élősködés, vagy a hideg közöny, akkor pedig azt.
A szülővé váláshoz nem kell jogosítvány – sokak szerencséjére. Még csak alapvető emberi értékek sem kellenek. Egy gyereket bárki összehozhat, ha nincs biológiai gátja a dolognak, és a felnevelésében is csak az extrém kártevőket akadályozzák meg (feltéve, hogy kiderül, milyen körülmények között él a gyermek). Könnyen félrecsúszhatnak tehát az értékrendek – és az életek.
Ezt persze kompenzálhatná az oktatási rendszer valamelyest – és a legnagyobb tiszteletem azoké a tanároké, akik ezért komoly erőfeszítéseket tesznek –, csakhogy a jelenlegi oktatási rendszernek nem az emberré nevelés a célja, de még csak az sem, hogy a gyerekekből értelmesen gondolkodó emberek váljanak. Hiába tanulunk sokat, ha nem tanuljuk meg értelmezni a tanultakat. És megkérdőjelezni. Mert időnként arra is szükség van.
A szülői nevelés és az iskolai oktatás azonban sokszor éppen arról szól, hogy kész igazságokat nyomjanak le a gyermek torkán. Mindezek után vajon hogyan lenne képes embertársait egyenlő partnernek tekinteni az, akit soha nem tekintettek egyenlő partnernek? És hogyan tudna feltétel nélküli szeretetet adni az, aki soha nem kapott ilyet?
A tünetek nagyon hamar jelentkeznek. Csak nem figyelünk. Inkább betudjuk a gyerek hülyeségének, a sors csapásának, vagy az aktuális vírusjárványnak, ha valami nincs rendben. Amikorra pedig már nem lehet sem megkerülni, sem megerőszakolni a problémát (mert a gyerekből egy érzéketlen seggfej, vagy egy érzéketlen seggfejeknek megalázkodó áldozat vált), akkor mossuk kezeinket. Tuti nem mi szúrtunk el valamit. Rég volt, ki emlékszik már arra…
De vajon hány felnőtt ember tudja azt mondani egy gyereknek, hogy „bocsánat, tévedtem”?  Hányan néznek magukba, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szerették volna? És vajon hányan merik megkérdőjelezni a saját igazságukat? A legtöbb ember el sem gondolkodik azon, hogy esetleg ő tévedett.
És amíg ez így van, addig nem biztos, hogy a diploma megléte vagy hiánya érdemi kérdést jelent.
Ha Neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Kérlek, segíts eljuttatni hozzájuk is.
Ha személyes segítségre vagy új impulzusokra van szükséged, várlak szeretettel a személyes tanácsadásomon.