Még élsz. De már Te sem hiszel benne nagyon. Sem az életben, sem abban, hogy Neked menni fog. Összetörtél. Olyan erős a fájdalom, hogy még lélegezni is nehéz, nemhogy felkelni egy teljesen reménytelennek látszó helyzetből. Már csak a túlélésre játszol, de arra is csak ösztönösen, mert nincsen semmi, ami miatt azt éreznéd, érdemes folytatni. Nincsen semmi, ami meggyőzne, hogy az élet legalább elviselhető, ha már szép nem lehet – mert szépnek látni már soha nem fogod. Legalábbis most ezt érzed, és az érzéseink mindig erősebbek, mint az agy bármilyen próbálkozása.
Aztán az agy egy idő után fel is hagy a próbálkozással. Beletörődsz, hogy vesztettél. Elvesztettél valakit, aki az életed nagyon fontos része volt, elvesztettél egy hosszú küzdelmet az álmaid megvalósításáért, elvesztetted az egyik legfontosabb ajándékot, az egészségedet, vagy elvesztetted azokat, akik eddig támogattak az utadon. De az is lehet, hogy elvesztetted mindezt egyszerre. Vesztettél, és most itt állsz egyedül, tehetetlenül – de nem is állsz már, csak fekszel a padlón várakozva. Már nem arra vársz, hogy valaki felhúzzon, mert a kedves vigasztalási kísérletek értéke is elveszett. Túl mélyen vagy ahhoz, hogy elhidd a kegyes hazugságokat és a laikus bölcs szavakat. Már csak arra vársz, hogy legyen vége. Legyen vége a szenvedésnek, és nem számít, hogyan.
Megértelek. Nem úgy, ahogy a valódi szenvedést csak TV-ben látott, jó szándékú, ám értetlenül szemlélő segítők hada, akik megmagyarázzák Neked, miért is nem kellene most szenvedned éppen. Nem úgy, mint egy hozzád közel álló családtag, aki fájlalja a szenvedésedet, de kezdeni semmit nem tud vele, ezért kegyes hazugságokkal nyugtatgatja a lelkedet. És nem is úgy, ahogy azok az álszent tanítók, akik elhitetik Veled, hogy jó pénzért megmutatják Neked a gödörből kivezető egyetlen helyes utat – mintha létezne ilyen.
Úgy értelek meg, mint az, aki már veszített. Az, aki már jól ismeri a padlót, mert találkozott a fizikai és lelki szenvedés széles spektrumával. Aki vesztette már el az egészségét, sokszor bukott el kicsit, néha pedig rendkívül nagyot, és veszített már el olyan embert, akit nagyon szeret. Úgy értelek meg, mint az, aki vesztette már el a hitét, de még a reményt is, hogy valaha visszaszerzi azt. Úgy értelek meg, mint az, aki jól ismeri az érzést, hogy nincs már mit veszítenie – még ha tudja is, hogy mindig van.
Voltam már túlélő én is. Pontosan tudom, hogy milyen érzés, amikor teherré válik még az is, amit korábban annyira szerettél. Tudom, milyen bezárkózva várakozni, hogy jobb legyen – vagy legalább történjen valami. Tudom, hogy mit érzel, amikor olyan üres vigasztalásokat hallasz, mint hogy ami nem öl meg, az megerősít. Tudom, hogy mit jelent mechanikus üzemmódba kapcsolva létezni (mert életnek ez már jóindulattal sem nevezhető), ösztönösen működtetni a létfenntartó funkcióidat, de minden másra érzéketlennek lenni. Órákig nézni ki a fejedből, elfelejteni visszahívni azokat, akik pedig fontosak, leszarni, hogy porosak a polcok vagy gyűlik a mosatlan, szorongva menni aludni, és tudni, hogy másnap újra ez következik… de minek?
Tudom, hogy mit érzel. És azt is jól tudom, hogy ha óriási csapás ért, és most csak túlélni próbálod a napjaidat valahogy, akkor mondhatnék bármit Neked, az legfeljebb csak instant lélekmelegítés lehet. Nem foglak tudni kihúzni a mélyből, és erre azok sem képesek, akik igyekeznek elhitetni Veled az ellenkezőjét. Hiába nyújtanám a kezemet, az nagyon kevés ehhez. De egy valamit tudok tenni: el tudlak vezetni ahhoz az emberhez, aki valóban képes segíteni Neked. Azt viszont jó, ha tudod, hogy a találkozás fájdalmas és félelmetes lesz. A legtöbben éppen ezért nem is vállalják, és inkább válnak túlélőből szép lassan lelki halottá.
De Veled nem kell, hogy ez történjen. Neked nem kell beletörődnöd abba, hogy a Sors, Isten vagy az Univerzum éppen Téged szemelt ki kegyetlen játékának áldozatául. Te élhetsz még igazán, ha a puszta létezést, a túlélést kevésnek érzed. Te erőt vehetsz magadon, és megismerkedhetsz azzal az emberrel, akivel a legtöbben rettegnek találkozni: Önmagaddal. Az egyetlen emberrel, aki valóban képes Téged talpra állítani. Feltéve, hogy ezt akarod.
Önmagunk megismerése azonban egy hosszú és nehéz utazás, és pontosan tudom azt is, hogy egy lelkileg és testileg egyaránt legyengült túlélő nem biztos, hogy képes lesz egyetlen elhatározással elindulni ezen az úton. Kell valami más. Egy seggberúgás. Egy kezdő lendület, ami több az üres, lelket simogató szavaknál. Valami, ami elhiteti Veled, hogy valóban képes leszel egyszer majd újra fent lenni, még akkor is, ha most minden, de tényleg minden az ellenkezőjét ordítja feléd. Mert valójában senki nem ordít, csak Te magad. És ami lecsendesít és újra megerősít, az nem az általam vagy mások által mondott nyugtató szóáradat, hanem a cselekvés. Azok a következetesen véghez vitt apró cselekedetek, amelyektől szép lassan elkezded érezni, hogy újra élsz. Élsz, nem csak létezel.
„Amikor a poklon mész keresztül, csak menj tovább.” – mondta nagyon bölcsen Sir Winston Churchill, és valóban ez a padlóról felállás egyetlen módja. Bármilyen hülyén is hangzik elsőre (kívülállóként még másodikra vagy sokadikra is), csak csinálj valamit. Teljesen mindegy, hogy mit, csak csinálj valamit, amitől aktívabbnak érzed magad egy szobanövénynél. Mosogass el egy villát, sétálj 3 percet a ház előtt, csinálj meg 10 guggolást, olvass el egyetlen oldalt egy könyvben, vagy nézz meg egy 3 perces motiváló videót. Tedd meg ezt ma, tedd meg holnap, és tedd meg minden egyes nap, bármilyen gyengének is érzed magad. Nem számít, mit csinálsz, csak kezdj bele, csináld következetesen, és hamar tapasztalni fogod, hogy a lendület onnan már vinni fog tovább. Amikor pedig már szokásoddá vált a cselekvés, akkor elkezdhetsz szembenézni önmagaddal. Elkezdhetsz megszabadulni a fölösleges terhektől, amiket cipelsz, és elkezdheted újra felépíteni az életedet. Mert soha nem az tart vissza az élettől, ami történt veled, hanem az, ami a fejedben van, pedig nincs ott a helye.
És még egy záró gondolat: nem biztos, hogy ezt most még valóban akarod. Tudunk olyan mélyre kerülni, hogy nemcsak képtelennek érezzük magunkat felállni, de nem is akarjuk ezt megtenni – mert úgy érezzük, nincs miért. Tudom, voltam ott. Nem is akartam felállni, csak akartam akarni. És talán így vagy vele Te is most. De ez nem baj. Elég, ha csak annyit tudsz, hogy lesz miért. Még ha most nem is látod, lesz miért felállnod, és lesz miért újra küzdened. Lesz miért újra élned. Nekem is lett. Neked is lesz.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Egy lábtörlő addig marad tiszta, amíg el nem kezdik arra
Tovább
Vannak, akik gyakran panaszkodnak. Sajnálják, hogy úgy alakult az életük,
Tovább
Sokszor bele sem gondolunk abba, hogy mennyi lehetőség áll rendelkezésünkre
Tovább
Persze, tudom... Ha annak idején máshogy döntöttél volna, most egészen
Tovább
Èn még csak “akarom akarni”, de mára összetörtek😪, meg fogom csinálni, màr megtettem korábban, csak még “nemmegy”😐 köszi Gàbor.
Köszönöm ❤️
Kedves Gábor!
Köszönöm az írásod.Embere válogatja ki mit él meg tragédiaként,ami miatt úgy gondolja nincs tovább,nem érdemes tovább élni,létezni,bármit is tenni.Ami ma “túlélhetetlen”,rövidebb-hosszabb idő múlva egy igen tanulságos lecke önmagunkról,másokról,kapcsolatokról.Senki más nem tud segíteni,ha én magam nem akarom.
A bosszú, bosszúvágy, harag megbetegíti az embert. Soha sem szabad azt gondolni, h.nekem már úgyis mindegy. Vagyis mégsem mindegy, mert a “kis ördög” munkálkodik. Tiszta lélekkel jobb távozni. Gondolom én. Szebb lehet a távozás.
Kedves Gábor! Olyan, mintha egyik kezeddel adnál, a másikkal pedig vissza vennél (a katasztrofizáló beállítás miatt, egészség elvesztése, szenvedés stb. Egyáltalán nem biztos, hogy ez van, aki most nehéz helyzetben van. Amikor van miért együtt lenni a gyermekeidért, csodás dolog segíteni nekik külön-külön. Amikor a gyerekek esti lefekvésekor a lányod azt mondja: “Apa reggel vigyél be a suliba, még ott is elköszönünk egymástól, s a “nagy fiam” pedig elég nagy már ahhoz, hogy elmenjen az iskolába egyedül a busszal. Amikor a nehéz helyzetben tudsz kifelé figyelni, törődni, gondoskodni közvetlenül (lefelé “törleszteni”) a szeretteidről csodás dolog. Hálát mondani minden kis napi apróságért, s amikor mindent megteszel a változásért, s legfőképp önmagadért is. Teszed a napi rutin dolgokat, önmagadért, mert így van helyén… S a változás már ezzel elindul…”Nyílik már a hóvirág…” 🙂
Köszönöm az írásod, Molnár J. RÓbert
Köszönöm Gábor! Szenzációs vagy. Végigjártam az utat és mondhatom, hogy minden egyes leírt gondolatod
tökéletesen és immár általam is megtapasztaltan Igaz. Most mindennél fontosabb lett a karitatív tevékenység, a segíteni akarás és az adakozás, de egy kicsit össze vagyok zavarodva, mert egyedül nem bírom.. Ha tudsz, segíts valahogy rendezni a soraimat, mert így szétforgácsolódom.
„Amikor a poklon mész keresztül, csak menj tovább.” Ez a legjobb idézet, amit valaha hallottam. Most pont itt tartok és valóban csak így lehet felállni.
… mit mond egy FŐOKOS .. — Mézga …
Ha egynél többnek segít, az már jó.
Engem aligha segítene, ha odáig jutnék.
Ha már idáig jutottam, tán még messze vagyok ettől az állapottól.
Legalább valamit diagnosztizáltam.
Szèp estèt! Nagyon köszönöm az írásodat. Lelket öntött belèm! Itt a padlón…
Én bűncselekmény áldozata lettem, vagyok. A bűnösök nem lettek megbüntetve, elégtételt nem kaptam.
Én öntörvényű és akarnok maradtam, magam deritettem fel “az eseménysorozatot” a hatóságok “magasan, nagy ívben tesznek az egészre” sőt az áldozatot okolják,még szörnyűbb spirálba görgetik a delikvenset. – – – Totál szkeptikus lettem, csak és kizárólag magára számíthat az ember. Én soha nem voltam depressziós sem más, teszem a dolgomat, házimunka, kertészkedés, állat gondozás, idős csaladtag segítése.
—De az események hatására, izolalodni szeretnék. Nem vagyok kíváncsi a kisstílű emberi játszmákra! Csömöröm van a “hitvány” emberektől, akiken – –a velem megtörtentek hozadékaként – – egyre inkább átlátok.
Tervem van a jövőre nézve—és mindig is volt, tehát nem süllyedtem olyan mélyre. Nálam inkább a bosszuvágy leküzdese a nehéz, hogy ne posványosodjak le arra a szintre, ahol az elkövetők vannak.
“Szabad lábon, vidáman, gondtalanul élnek a környezetemben, talán még ki is lettek tüntetve! Tovább teszik a dolgukat az ártatlan, becsületes emberek kárára!
Jól van ez így???
—Köszönöm, hogy elolvastad, méltanyolom a “receptet” a túléléshez.
Köszönöm Gábor..!
Kedves Gábor!
Én a gyermekemet vesztettem el 3 éve, 22 éves volt. A fájdalom leírhatatlan, és Hencikém döntött így hogy elmegy. Sok mindennel próbálkoztam a talpra állás tekintetében. Mégis így 3 évvel a tragédia után sokszor úgy ébredek, hogy egyedül, elszigetelten élem minden napjaimat. Pedig emberekkel foglalkozom, de néha olyan mélyre tudok menni, hogy megijedek az IGAZI érzéseimtől. Mikor azt hiszem már jobban vagyok, valami vissza ránt. S ez lehet egy mélyen megbújó önvád is, tudom hogy saját magam gátja vagyok. Sajnos néha az élő gyermekemmel sem beszélgetek, csak napokig fekszem egyedül magamban az ágyban.Tudom mit kéne tennem, az elmém kész, de a test erőtlen. Vagy fordítva? Igazán szinte minden barátságot, ismeretséget tudatosan, vagy tudatlanul felégettem. Nem jó ez így.
Szia Gábor!
Elolvastam az irásod. Az utolsó részt nem értem igazából Olyan határozottan irod hogy lesz miért feállni és élni. Ez Te honnan veszed.hogy lesz értelme? Egyébként pedig önmagunkkal találkozni nem rossz. Ami rossz ha rájösz hogy amit elrontottál azt nem tudod helyrehozni. Mert egy másik életkorban vagy az idő eltelt. Attól hogy utolag máshogy gondolod vagy másképp csinálod a dolgaid attól azt amit elrontottál nem hozod helyre. Legalábbis én igy gondolom
Kata
Üdvözöllek Gábor!
Te valóban nagyon “sokat tudsz”, ennek ellenére EMBER maradtál, nem “szálltál el”, emberekhez szólsz, emberi hangon, stílusban. Okos vagy, nem pedig okoskodsz. Őszintén gratulálok!
B- né, Erzsi
Egyszer jártam ott… Homályosan azt éreztem, meghalni is nehéz, mert kéne tudnom ahhoz is mozgósítani valamit. És nem volt semmi, csak a fájdalom. Meghalunk ilyenkor, effektíve. Aztán egy idő után azt kezdtem néha gondolni, hogy ha meghalok, akkor már BIZTOSAN nem lesz semmi. Ha élek, talán még valami lehet. És lett persze… Ránk cáfol az élet, sok-sok minden lehet…. Eszembe jutott Reményik Sándor Kegyelem c. verse is.
Reményik Sándor
Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Sz@r helyzet.?
Bocsáss meg hogy hozzá szólok. Olyan még nem volt hogy valaki azért igyon, mert nagyon szeretik. Ha egy folyamatos ivást megtör valaki egy őszinte, szerető öleléssel, abban a pillanatban eltűnik az igény, amit egy szellemi megszálló tart fent. Ő nem bírja a szeretetet. Még egyszer bocsánat a kéretlen dologért.
Szervusz Gábor!
Szellemi Mesterem van. Most már ezen a síkon is.
Köszönöm szépen!!!
Nagyon szívesen Nelli, ez a legnagyobb öröm számomra, hogy tudok segíteni. 🙂
Kedves Gábor!
Annyi de annyi okos írást olvastam már, ami semmit nem segített, de ilyen együttérző, mélyen megérintő cikket még soha!
Nagyon nagyon köszönöm!!!!!!!!!!!!!
Nelli
Köszönöm.
Kedves Gábor!
Kb. 1 éve olvaslak (ekkor vesztettem el a 24 éves fiamat) és még nem találtam olyan gondolatot amely nem érintett volna mélyen. Nagyon jó, hogy mindenkihez, és hidd el nem hiábavalóak az erőfeszítéseid.
Szóval ezidőben találtam rá az írásaidra és elmondhatom, hogy segítettek túlélnem, mert lehet sokak számára hihetetlen de az egész életem arról szólt, hogy felálljak és továbbmenjek. Annyit azonban elmondhatok, hogy a korábbi életem is tragédiák sorozata amelyek némileg edzettek, mintegy felkészítettek a nagy fájdalomra.
Egyébként mindig is idealista voltam, de nem találtam/találom helyem a jelenlegi világban.
Köszönöm Neked, hogy ennyire megnyitottad a szívedet és ezáltal sokaknak erőt és (nem tartom túlzásnak) hitet adsz, mert annyira emberi és annyira a lélekhez szól. Én így érzem
Köszönettel:
Mária
Kedves Ibolya,
köszönöm szépen, örülök a tegezésnek, mert sokkal közvetlenebb. Ha rajtam múlna, nem is lenne magázás a magyar nyelvben, mert fölöslegesnek tartom. A tiszteletet nem a magázás fejezi ki, hanem a tartalom.
Nagyon örülök, hogy tudtam segíteni, annak pedig még jobban, hogy ilyen nagyszerű dolgokba kezdtél bele. 🙂
Az öcséddel kapcsolatban sajnos nem tudok olyat mondani Neked, hogy ha ezt és ezt teszed, akkor biztosan kihozod őt a mélyből. Ha ő nem akarja, akkor hiába akarod Te vagy bárki más, nem fog kijönni belőle. Abban tudsz segíteni neki, hogy akarjon kijönni a depresszióból. De mivel az agyat módosítja ez a betegség, így készülj fel arra is, hogy nem biztos, hogy sikerülni fog. Ezzel nem megijeszteni akarlak, csak szeretném, hogy tudd: alapvetően nem Rajtad múlik, hanem rajta. Próbáld meg biztosítani arról, hogy mellette állsz, szükséged van rá, és úgy terelgesd, hogy észre se vegye a változást. Ne erőszakkal próbáld változtatásra bírni, mert az általában nem működik. Csak fogd meg a kezét, és úgy vezesd finoman módosítva az irányt, hogy szinte észre se vegye. Például ha szeretnéd, hogy ne igyon, akkor ne támadd azért, mert iszik, hanem készíts neki frissen facsart gyümölcsből italt, vagy vegyél neki olyan üdítőt, amit szeret (én az elsőt preferálom, de az alkoholnál még a bolti üdítők is jobbak). Ha szeretnéd, hogy ne egész nap ücsörögjön, akkor szervezz programokat, vagy egyeztess a barátaival/rokonokkal, hogy menjenek fel hozzá, ha ő nem akar kimozdulni. És így tovább, mindennél, amit problémának látsz, találj valami pozitv alternatívát, ami neki is tetszik. Ha valami nem tetszik neki, keress más alternatívát.
Nagyon szép, amit teszel érte, remélem, hogy képes lesz kijönni a depresszióból. Nagyon sok sikert kívánok, és arra mindig figyelj, hogy ne áldozd fel a saját életedet.
Köszönöm szépen a jó kívánságaidat, és is a legjobbakat kívánom Neked! 🙂
Gábor
Kedves Rita,
nagyon örülök, hogy itt vagy, és ne kételkedj abban, hogy képes vagy felállni. Ahogy a “Vidd ki a szemetet” című írásom alatti hozzászólásodnál is mondtam, apró lépésekkel próbálj haladni, mert úgy hozzútávú sikerre számíthatsz. Ott írtam néhány gyakorlati tanácsról is. Nagyon sok sikert kívánok az utadon, és köszönm szépen, hogy olvasol. 🙂
Legyen szép napod!
Gábor
Kedves Gábor!
Ma találtam a honlapodra, csak olvasom és olvasom a cikkeidet, folyamatosan! Köszönöm! Amit ebben a cikkben leírtál, az most teljesen rám illik, meg gondolom még sok sorstársamra. Most jutottam el addig, hogy akarok akarni! Remélem tovább is jutok! Köszönöm, hálás vagyok minden szavadért! További szép napot!
Rita
Bocsánat a végén már tegeztelek, kérlek tegezz Te is, nagyon szerteném.
Ibolya
Kedves Gábor! A lelkemig hatolt ez az írás.Én írtam Önnek privátban is,kérve a segítségét.Köszönöm szépen nekem sokat segített.Azóta önkéntes munkát végzek a Máltai szeretet szolgálatnál összeismertettek egy vak fiatalasszonnyal és igen jó barátnők lettünk.Együtt járunk uszodába, de már turba is voltunk, és igen meglepődtem,hogy sokkal jobb ruhákat talált mint én.Nagyon pozitív kis hölgy, süt, főz, gyereket nevel.Van egy 4 éves kislánya most hogy leesett hó, reggelente együtt visszük oviba, mert a férje(aki látó)hajnálban jár dolgozni, és a hó miatt Veronika nem érzi a botjával a járdaszegélyeket.Sokat tudnék róla mesélni, de elsősorban most nem erről szeretnék.Az én öcsém is agyvérzésen esett keresztül október elsején, igen súlyos állapotban került kórházba, le volt bánulva a bal oldala, beszélni nem tudott.Sajnos nála az túlzott italfogyasztás váltotta ki az agyvérzést.Egy hónai kórház kezelés után, még egy hónapot rehab intézetben volt, megtanult járni, a beszéde is egészen helyrejött bár sérült.De él! Most olyan állapotban van,amiről írtál.Csak néz ki a fejéből nem érdekli semmi és még a gyógyszereit se szedi.És sajnos újra kezdett inni.Hiába állok mellette, el akartam kísérni az AA klubb, kerestem egy addiktológust, pszichiátert, nem fogadd meg semmit.Nem tudom mit tehetnék még érte,Már haragszik ha bármilyen segítségemet felajánlom neki.Szerinted mit tehetnék érte,ha ő nem hajlandó agáért semmi tenni.Tudom,hogy azért mert most súlyos depressziós,ebből szeretném kihozni valahogy.
Üdvözöllek, és további jó egészséget és szép tartalmas életet kívánok Neked.
Ibolya
De a jelenlegi “vonat” is rengeteg szép látnivalót és élményt kínál. 🙂
Kedves Vali,
köszönöm szépen, hogy megírtad a személyes tapasztalataidat és érzéseidet. Én is úgy gondolom, hogy azért jöttél vissza többször is, mert volt miért. Még amikor úgy érezted, hogy nincs, akkor is volt valami fontos cél, amit mélyen érezhettél is. Mark Twain szavait idézve: “A két legfontosabb nap az életedben az, amikor megszülettél, és az, amikor rájössz, hogy miért.” Akinek megvan a miértje, az bármilyen mélyről képes visszajönni. Nagyon örülök, hogy Neked is sikerült. 🙂
Még egyszer köszönöm, hogy írtál, és azt is, hogy olvasol. 🙂
Legyen szép napod!
Kedves Gábor,
többször elolvastam az írásodat,ami elgondolkoztatott.Mondhatom magam túlélőnek,többszörösen túlélőnek!Elgondolkoztam,hogy mi volt az az erő,hogy mindig felálltam és továbbléptem? Lehet mondani akaratnak,élni akarásnak (ez akár jelentheti uazt. ),ösztönnek,de rájöttem,hogy az én esetemben pontosan az agyam kezdett el ezekben az időszakokban a lefagyott állapotából kilépve,visszahozni a “pályára”.Volta,amikor rendkívüli rossz anyagi és kapcsolati körülményekbe kellett visszajönnöm,amikor a probléma előtt lehet,hogy már azt is kívántam,hogy legyen “vége”és visszajöttem. Lehet,hogy így vagyok kódolva. Amik történtek velem,karambol 130-cal jöttek nekem kocsi totál,megúsztam.Pár hónap depresszió….,agy műtét,hosszú ideig tartó mozdulatlan várakozás,bármikor robbanhatott volna az aneurizma, és itt a hab a tortán egy markáns vastagbéltumor,amiből úgy álltam talpra,hogy a szabvány kezeléseket elutasítottam. Igen és itt van fontos szerepe annak, a cselekvésnek,helyzetbe kellett magam hozni,mindig világossá vált,hogy itt még nincs vége.De nem vagyunk egyformák ebben a “harcban” ,van,aki elesik,nincs cél,úgy érzi nincs miért és ott feladja.Nem tudom kifejezni,azokat a gondolatokat,amik most kavarognak bennem.Köszönöm az írásodat azért,hogy újabb megvilágításban láthatom ezeket az élet által produkált eseményeket. Kicsit hosszú,ezt egy Veled való beszélgetésként írtam…… Üdvözlettel : Tóth Valéria túlélő
,,,én is fel ülnék arra a vonatra,,,,
Kedves Ferenc (vagy József 🙂 ), akinek fontosabb a had vezetése, mint a gyerekei, az szerintem ne az ellenségeire haragudjon, hanem önmagára. Ha valóban halálos beteg és nem tud meggyógyulni, akkor legalább azt a kevés időt, ami van még, arra tudja fordítani, hogy bepótolja, amit a gyerekeivel elmulasztott átélni. Persze fordíthatja értelmetlen bosszúra és harcra is, ez mindenkinek a maga döntése. És ezt tudom mondani a korábbi, Borsos Józsefként írt hozzászólásaidra is, továbbá minden alkibiadészi megnyilvánulásra, ami a múltban volt és a jövőben lesz.
Köszönöm szépen, Melinda! Nagyon örülök, hogy Te is felálltál, itt vagy és haladsz tovább a céljaid felé. 🙂 És köszönöm, hogy példát mutatsz azoknak, akik még nem hisznek önmagukban.
Minden búcsú egy új kezdet is egyúttal. Ez sem lehet kivétel. 🙂
Helyszín: Athén kr.e.408.
Szereplők: A bölcs Szókratész és Alkibiadész( kalandor)
Alkibiadész: Amit a múltkor az agórán mondtál Szókratészem igyekszem megtartani
de nagyon nehéz.T.i. Ismerjem meg önmagamat.Mindig ezzel jössz elő.
Lenne egy kérdésem még:Megtudtam,hogy halálos beteg vagyok Aszklépiosz
súgta meg álmomban. Mielőtt bevégzem meg akarom ölni két ellenségemet,
akiket szörnyen utálok és a gyermekeimet kínozva zsarolnak míg a hadakat
vezettem vagy ,ha távol vagyok.
Szókratész: ???
Kedves Gábor ! Te mit felelnél az összes bölcs közt a legbölcsebb helyében Alkibiadésznek?
Akinek már olyan sokszor verted a fejébe,hogy ismerje meg önmagát.
Szabad e halálos betegség tudatában leszámolni a gonoszokkal?
Kedves Gábor! Köszönöm, talán leginkább ez az írás érintett meg az összes, általam eddig olvasott közül. Pontosan ismerem a folyamatot, minden mozzanata ismerős a folyamatnak, amit leírtál. Én annak idején lassan, keservesen, de ösztönösen találtam rá a megoldásra, a minden nap véghezvitt apró cselekedetek fontosságára, hogy életben tudjak maradni. Nagyon köszönöm, hogy így összefoglaltad, biztos vagyok benne hogy sokaknak segít majd kijönni a kilátástalannak hitt gödörből!
Jaj de sokszor elestem én már a 82 évem alatt, de még idáig mindég volt erőm felkecmeregni, hogy aztán ez meddig fog menni azt nemtudom, valószinü egyszer majd felülök egy vonatra ami sosem sehol nem fog megállni. Menni fog majd a végtelenbe, én pedig majd az ablaknál ülve nézem elsuhanó 82 éveim gyönyörü napjait. Nemfogok könnyes szemmel búcsúzni, mert akorra már sirnisem tudok.