A legtöbb embernek két élete van. Az egyik az, amit mások számára hazudik (a facebook-on, az utcán, a munkahelyen, az ismerősök körében), a másik pedig a valódi. Az a valódi élet, ami távolról sem olyan tökéletes, mint amit büszkén megfest mások számára. Azonban nemcsak az önfényezés újra és újra visszatérő (sajnálatra méltóbb embertársainknál pedig állandóan jelen lévő) vágya miatt élnek ennyien kifelé látszat életet. Ennél jóval mélyebben gyökerezik az a jelenség, mely annyi pillanatnyi örömöt és annyi hosszú távú frusztrációt okoz.
Értem én, hogy a boldogságot lehet like-okban is mérni, ahogy a problémákat lehet nyavalygással, az élet terheit pedig szenvedélybetegséggel csökkenteni. Tényleg lehet. Egy ideig biztosan. Ezzel a stratégiával csak az a gond, hogy még rövidtávon is csak nagyjából annyit ér, mintha összecsinálnád magad, és dezodorral próbálnád elfedni a gatyádból áradó bűzt. Lehet, hogy kívülről úgy látszik majd, hogy minden rendben van, finom illat terjeng, Te is magadra erőlteted a mosolyod, de ettől még a gatyád szaros – és ha nem takarítod ki, akkor egyre nehezebb lesz ezt elrejtened a külvilág elől. Egyre több dezodor, egyre több figyelemelterelés, egyre több színjáték, egyre több hazug mosoly szükséges ahhoz, hogy ne vegyék észre mások azt, ami egy idő után úgyis nyilvánvaló lesz: az a gatya bizony szaros. Persze egy egészséges felnőtt ember nem szokott a gatyájába beszarni – az életét elszarni viszont annál inkább. Pont azzal, hogy az időt és az energiát, amit a változtatásba fektethetne, a tökéletes álarc fenntartására fordítja.
Tényleg ott voltál? Igazán?
Még régebben láttam egy reklámot a metrón. Az immunrendszerem már jó ideje kiváló védelmet nyújt a reklámok ellen, de ezt azért raktároztam el magamnak, mert nagyon szépen – és szarkazmussal átitatva – mutat tükröt a társadalmunk számára. A helyszín egy edzőterem. Fiatal srác kapaszkodik a húzódzkodón, éppen fénykép készül róla. A képen a felsőteste látszik csak, de az már nem, hogy szó sincs húzódzkodásról, mert a srác lábai leérnek a földre. „Ha nem posztolod, meg sem történt” – hangzik a viccesnek szánt reklámszöveg, én pedig szokás szerint továbbgondolom a dolgot.
Ha posztolod, akkor sem történt meg igazán. Nem voltál ott teljes valóddal. Nem élted meg a pillanatot a maga teljességében. Arra figyeltél, hogy a lehető legjobb képet készítsd arról, amit csináltál (vagy nem csináltál), hogy a közösségi hálóra feltöltve minél több like-ot kapjál érte. Az agyad egy részét az töltötte ki, aminek semmi köze ahhoz, amit éppen átéltél – vagy átélhettél volna. Nem voltál ott.
Csak mosolygok, amikor csókolózó szelfit látok. Azt meg hogyan, kedves szerelmespár? Ha ennyire boldogok vagytok, egyáltalán hogy jut eszetekbe fényképezkedni közben? Amikor én csókolózom, még az agyam legrejtettebb zugaiba se fér be az a gondolat, hogy ezért majd hány like-ot kapok olyanoktól, akik vagy őszintén örülnek, vagy épp őszintén leszarják, hogy én boldog vagyok. Az tölti ki az egész lényemet, hogy boldog vagyok – nem pedig az, hogy ezt bárkinek is bebizonyítsam.
Így sokan lemaradnak a csókomról. Sokan lemaradnak az edzéseimről. Sokan lemaradnak a legörömtelibb pillanataimról. Sokan lemaradnak a legkeményebb küzdelmeimről és a legsötétebb gondolataimról is. És ez így van jól. Számomra biztosan. Nem miattuk csinálom. Nem miattuk élek, és nem miattuk élek meg teljes szívvel dolgokat. Nem miattuk, hanem önmagam miatt. És akinek éppen helye van ott, abban a pillanatban, amikor mindez történik velem, az ott is van.
A többiek kaphatnak belőle egy kivonatot, ezzel semmi baj nincsen. Ha már megéltem a pillanatot, ha már átéltem a boldogság legtisztább formáját, ha már engedtem, hogy magával ragadjon a körülöttem lévő világ varázsa, ha már megosztottam az örömömet azzal, aki ott van velem, akkor majd eszembe jut, hogy ne csak az agyamba és a szívembe raktározzam el ezeket a csodálatos élményeket, hanem készüljön néhány fénykép is, amit majd jó érzéssel nézegethetek, és megmutathatok azoknak, akik tényleg szívesen osztoznak az örömömben, csak akkor nem lehettek velem.
A képeknek pedig nem kell tökéletesnek lenniük. Régen nagyon sokat tökölődtem egy-egy fénykép elkészítésével, és értékes perceket vesztettem el abból az időből, amit dél-koreai vulkanikus barlangok, indiai szentélyek, olasz sziklapartok, vagy magyar erdei állatok megcsodálásával tölthettem. Vagy tölthettem volna, ha nem a fényképező funkció gombját tekergettem volna. A képeknek nem kell tökéletesnek lenniük – a pillanat megélése legyen az.
Tudod, mikor élsz meg teljes szívedből valamit? Akkor, amikor elfelejtesz fényképet készíteni róla.
Mutasd, ki szeretnél lenni
Elég aberrált formában is szétterjeszkedik ez a virtuális élet a mindennapjainkban. Nemcsak már megélt pillanatok mutogatásában merül ki (olyan pillanatokéban, amelyeket pont a mutogatás vágya miatt nem éltünk meg a maguk teljességében), hanem ideális személyiségképünk bemutatását is magába foglalja.
Segíts a rákos kislánynak, és teljesítsd az utolsó kérését. 1 megosztás = 1 együttérzést kifejező gondolat. Szánd meg a tragikus körülmények között életüket vesztő embereket. 1 like = 1 részvéttel átitatott gondolat. Csak az a helyzet, hogy egyetlen like, egyetlen megosztás és egyetlen sajnálkozó gondolat sem gyógyított még meg senkit, ahogy a halottakat sem hozza vissza egyik sem. Ellenben nagyon jó forgalmat generál azoknak, akik az oldaluk vagy a személyük népszerűségnövekedését remélik az ilyen képek megosztásától.
Mégis sokan ész nélkül nyomják a like-okat, és megosztják a szívszaggató történeteket anélkül, hogy az életük egy kicsit is megváltozna. Mert valójában nem is a beteg gyerekről vagy a világ tragédiájáról szól az, amit a facebook-on megosztanak, hanem önmagukról. Arról az emberről, akivé válni akarnak.
Szeretnének segíteni másoknak, ezért megmutatják eme magasztos vágyukat. Megmutatják, de valójában nem segítenek. Valójában nincsenek ott, amikor az éhező enni kér, amikor a fagyhalál közelébe került kutya takaróra vágyik, amikor a rákosnak szeretetre és önmagába vetett hitre van szüksége, amikor egy nőt az erőszaktól kell megvédeni. Nincsenek ott, csak olyan emberek akarnak lenni, akik ott lennének. És ezt közzé is teszik a világ számára, bemutatva, hogy milyen nagyszerű emberek…. szeretnének lenni.
Tudod, pontosan annyit ér ez az egész színjáték, amennyi ideig tart. A lelkes „segítő” megosztja a félholtra vert, sintértelepen halálra ítélt, gazdit kereső kutya képét, aztán görget tovább, miközben gyűlnek a like-ok. Öt perc, talán tizenöt. Eddig van a fejében az a kutya, akibe hamarosan azért nyomnak egy utolsó injekciót, mert útban van. És eddig van a fejében az a kislány is, aki vele ellentétben másnap már nem fog felkelni az ágyból, és azután már soha. De sok like-ot hozott.
Tudom, kemény és sarkos a példa. Szándékosan az. Elszakadtunk a természettől, és egy irreális, hazug ál-világgal próbáljuk elfedni a valódit. Egy olyan világgal, ahol sokan közülünk tényleg elhiszik, hogy egy kattintással megváltoztatható bárkinek is az élete. Ahol elhiszik, hogy aki jó embernek mutatja magát, az valóban az. Ahol elhiszik, hogy a boldogság nem megélve, hanem mutogatva válik teljessé.
A technológia eszköz, semmi több. Kiváló eszköz arra, hogy segítsünk másoknak, részt vegyünk azok életében, akikében fizikailag éppen nem tudunk, új kapcsolatokat alakítsunk ki, új ismereteket szerezzünk, még teljesebb valós életet tudjunk élni. Olyan életet, aminek része, nem pedig helyettesítője az, amit a virtuális felületen bemutatunk magunkról.
Olyan ez, mint a gazdagságot „bevonzó” képek és mantrák megosztogatása a facebook-on. Tudod, hogy a gazdag emberek miért nem osztanak meg ilyeneket? Nem, nem azért, mert már van pénzük, mert akinek van, annak általában több kell. Azért nem teszik, mert nem ezzel töltik az idejüket, hanem felemelik a seggüket és dolgoznak a pénzért. Vagy lopnak, csalnak, hazudnak – kinek mi a stratégiája. De nem a virtuális élettel helyettesítik a valódit.
Ha jó ember szeretnél lenni, legyél jó ember. Ha sportolni szeretnél, sportolj. Ha csókolózni szeretnél, csókolózz. Ha szeretnéd élvezni a tenger morajlását, élvezd. Úgy is meg tudod mindezt tenni, hogy közben nem gyűjtesz róla bizonyítékot. Úgy még jobban, hidd el.
Tudod, miért csináljuk ezt?
Nem azért írtam le mindezt, hogy valami önjelölt erkölcsi vezetőként lecsesszem a társadalmat, amiért itt tart. Azért írtam le, mert megoldást keresek. Megoldást arra a helyzetre, amelynek én is ugyanúgy szereplője vagyok, mint Te vagy bárki más. Csak vannak, akik jobban elszakadtak a valóságtól, és vannak, akik kevésbé. És persze olyanok is vannak, akiknek egészen más a valóságuk, és mindig is más lesz.
Aki viszont hajlandó elgondolkodni, az okokat keres. Mert mindennek megvan az oka – még a hülyeségeinknek is. Ahhoz pedig, hogy változtatni tudjunk, érdemes megismerni az okokat. Több összetevője is van ennek a magamutogatós, behazudott életnek, amit sokan maguk köré festenek.
Vegyük először azt, amelyik talán a legfeltűnőbb: a megfelelési kényszert. A legtöbb felnőtt ember egész lényét, szinte minden cselekedetét átitatja ez a görcsös érzés, amit sok más káros dologgal együtt gyermekkorából hozott magával. Szeretnénk tökéletes képet mutatni másoknak magunkról. Szeretnénk elhitetni velük, hogy úgy élünk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Abban a könyvben, ami nemhogy nem létezik, de még ha létezne, akkor is csak egy (vagy néhány) hozzánk hasonlóan tökéletlen ember írta volna. Szeretnénk a tökéletes család, tökéletes anyuka/apuka, tökéletes társ, tökéletes ember képét mutatni mások számára. Szeretnénk másoknak megfelelni ahelyett, hogy önmagunknak felelnénk meg, és annak a néhány, tényleg csak néhány embernek, akik igazán fontosak, és akik nem kérik, hogy megfeleljünk nekik.
A második ok az alacsony önértékelés. Szinte mindenkinek jól esik, ha elismerik, dicsérik, foglalkoznak vele, oda vannak érte, éreztetik vele, hogy fontos. Azok, akik ezt a valós életükben nem kapják meg – vagy megkapják, de képtelenek értékelni azt –, elkezdenek a virtuális életükben kuncsorogni érte. Elsőre nem tűnik ez ilyen szánalmasnak, pedig tényleg az. Aki kevésnek érzi magát, aki rossz környezetben él, aki nem kap elég figyelmet és törődést, az néhány, vagy néhány száz like-al próbálja kompenzálni azt az űrt, ami a szívében tátong. Beletömködi a like-okat, és a beteg kislány történetéhez hasonlóan néhány percig, esetleg néhány óráig úgy érzi, hogy a problémáját megoldotta. A like-ok-nak viszont van egy olyan tulajdonságuk, hogy hamar kiürülnek a szervezetből. Pont olyanok, mint a drog: pillanatnyi örömet okoznak, de hamarosan még több kell belőlük, hogy egyáltalán érezd a hatásukat. Egyre több és több. És soha nem lesz elég, mert valójában nem a drogra vágysz, hanem arra, amit helyettesíteni próbálsz vele.
Végül nézzük meg a harmadik okot, ami már nem mindig vehető észre könnyen: ez pedig a menekülés. Mindannyian cipelünk lelki terheket. Olyan terheket, amelyektől rövidebb időszakokra sikerül látszólag megszabadulnunk, azonban újra és újra visszatérnek – amíg nem kezdünk velük valamit. Van, aki a munkáját utálja. Van, aki a párját. Van, aki az egész életét. És ahelyett, hogy változtatna a valódi életén, csinál magának egy virtuálisat. Mert az könnyebb. Mert az csak néhány kattintás. Mert azt nem kell ápolni és fenntartani – a facebook szerverei megteszik helyette. Az ilyen ember újra és újra a virtuális világba menekülve próbál kiszakadni a saját valóságából. Egy tökéletes képet mutogat magáról, aztán visszaül az életnek nevezett kis trágyadombjára, és várja a lehetőséget a következő hazugságra. Bármire, amivel elfeledtetheti magával, hogy hol ücsörög.
A megoldás egyszerűbb, mint gondolod
Miután megismertük az okokat és a mélyen gyökerező félelmeket, képessé válunk arra is, hogy változtassunk az életünkön. Ha akarunk. Képessé válunk a technológiai fejlettségünk megfelelő használatára. Képessé válunk arra, hogy ne életnek nevezzük azt, ami valójában csak eszköz.
Ehhez érdemes tudnunk, hogy hol estünk csapdába, ezt pedig a motivációnk forrása környékén tudjuk megtalálni. Az történt ugyanis, hogy kifelé figyeltünk, nem pedig befelé. Külső motivációra építettük az életünket, nem pedig belsőre. Arra figyeltünk, hogy mások mit gondolnak, nem pedig arra, hogy a szívünk mélyén mit szeretnénk igazán.
A motiváció csapdája az összehasonlítás. Aki folyton másokhoz hasonlítgatja önmagát, az életét, a cselekedeteit, az érzéseit, az hamar beleragad ebbe a csapdába. Hamar ott találja magát, hogy már nem tud megélni egy pillanatot a maga teljességében, mert azon görcsöl, hogy jó kép készüljön róla, hogy minél előbb feltölthesse a facebook-ra, hogy minél több like-ot kapjon érte.
Szerintem szard le. Ha tényleg boldog életet szeretnél, szard le, hogy ki mit gondol rólad. Egyszerűen csak élj, csináld, amit élvezni tudsz, élvezd, amit csinálsz, éld meg a pillanatot. Ez tényleg ilyen egyszerű. Csak legyél ott. Csak ennyi. Mert ha nem vagy ott, akkor az a pillanat már elveszett, és ezt néhány like nem fogja pótolni soha.
Nagy köszönet Juditnak és Jankának, hogy elgondolkodtattak erről a témáról. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Van, hogy minden összeomlik. A céljaidba és önmagadba vetett hited,
Tovább
Mit tanulhatunk egy 2500 évvel ezelőtt élt görög filozófustól? Mondhat-e
Tovább
Csalóka dolog a lelki terhek cipelése. Nemcsak azért, mert a
Tovább
Nem tudom, Te hogy vagy vele, de nekem még egyetlen
Tovább
A gyengébbik nem. Így nevezi a társadalom a nőket, törékenynek,
Tovább
Kedves Barátaim! Jómagam úgy oldottam meg a facebook függőséget, hogy el sem kezdtem. 🙂 Volt időszak, amikor háromszor is nekiindultam, hogy a vállalkozásomnak készítsek profilt, de egyszerűen undor fogott el és felhagytam vele. Továbbra is undorítónak tartom az egészet. Sajnos néha muszáj kattintanom, ha a szükséges információ épp a facebookon érhető el. Dolgozok, alkotok, átélem a flow érzést de eszembe sem jut fényképezni sem posztolni (igaz, nem is tudom hogyan kell…). Ha csak napi egy órát töltenék a facebookon, az utóbbi 10 évben elvesztettem volna az életemből 10*365=3650 órát. Az 3650/24=152 nap! 🙂 Köszönöm az írást Gábor! Lelkes olvasód vagyok. Jó egészséget mindenkinek!
Szia Gabor 🙂
Amig ezt a bejegyzest olvastam sokszor kellett nevetnem. Nem a tartalmon, hanem azon a fanyar humoron amivel megalkottad ezt a cikket. Nem vicces, de en sokszor azt veltem felfedezni.
Erdekes ez a virtualis vilag. Teljesen idegent csinal az emberekbol, akik valaha osszetartoztak. (testverek, csalad, baratok, rokonok, stb….) Sokfele modjat lattam, hallottam ennek. Pl. : a gyerekeim lustak voltak felmenni, vagy atmenni egymas szobajaba, inkabb felhivtak egymast, vagy kuldtek egy sms-t. Aztan volt akik egyasztalnal ultek de mindenki massal volt elfoglalva. Vagy egy par, aki egy etterembe volt es messenger-en beszeltek egymassal. Meg hosszan lehetne folytatni.
Mit lehet erre mondani???? Mennyire erdekelte oket a masik, vagy a korulottuk levo vilag? Mire emlekeztek ezek kesobb? Jaaa, persze a filmekben is ezt latjak es az “olyan meno”. Csakhogy a filmek nem a valos elet!! Az eltorzult lelkuknek mar az is eleg ha virtualisan elnek?!
Valamikor tudatosulni kellene az emberekben, hogy nem filmekben elunk hanem a valosagban. Akinek a valosaga nem eleg jo, valtoztasson rajta. Helyette senki nem fogja megtenni. Es csodalkozunk rajta hogy mennyi virtualis halott jarkal koztunk, aki meg levegot is csak akkor tud venni ha valami kutyu mukodik. Mintha attol fuggne az elete.
Koszonom, udvozlettel: Rozika
Nagyon jó írás. Köszönöm! Rengeteg időt elpazarolunk a közösségi oldalakra, miközben családok esnek szét, mert nem jut elég figyelem egymásra..
Remek írás, Gábor! Újabb gyöngyszem a gyűjteményembe, amire gyakran szeretnék emlékezni! S nemcsak olvasgatnivaló, hanem még inkább megvalósítanivaló, mondhatni: “bakancslistás”!
Üdvözlettel, Bogi
Egy altruista segítő…
SZÍNES FÁTYOL
Szokás mondani, hogy az esküvői fátyol „látszani sejtet és eltakar”, a filmben szereplő házaspár számára azonban sokáig inkább a „látszatházasság” szimbóluma lehetett, sokkal inkább elválaszthatta őket egymástól…
Elismerő, hogy a felek a kapcsolatukban még megélhették a fátyolnak a pozitív, „színes” konnatációját is…
Talán csak Walter gondolta azt, hogy idővel a házasságukban megszerethetik egymást.
Kitty tüzessége, életrevalósága, szenvedélyessége valamint Walter visszafogottsága, utilitariánus magatartása (akkor beszél, ha mondanivalója van vagy, hogy nincs ideje az udvarlásra, mert vissza kell mennie Sanghajba dolgoznia) szinte determinálta a házasságukban az „in flagranti” asszony esetét.
A felszarvazott férj esete pedig megteremthette annak a lehetőségét, hogy párkapcsolatuk a válságból kiemelkedhessen. Ehhez szükség volt a férj határozottságára, dominanciájára, taktikusságára és a felesége iránti vonzalmára is, amikor feleségét „magával hívta” Belső- Kínába a kolera-járvány fertőzött területre. Későbbiekben pedig őszintén meg tudott bocsátani a feleségének korábbi hűtlenségéért…
A feleségnek pedig „nem maradt” nagy választási lehetősége, miután egyértelmű lett számára, hogy a szeretője hivatalosan nem vállalja fel a kapcsolatukat. Az, hogy Charlie és Kitty kapcsolata „igaztalan” több minden jelzi:
Miután a nő elmondta a szeretőjének, hogy a férje bizonyosan tud a kapcsolatukról, Charlie megijedve kérdezett vissza, „ugye nem ismerted el a férjed előtt” volt.
A férfi „szíverősítővel” kínálta meg szeretőjét, amivel csak „elhomályosítani” tudta volna a problémát, annak valós kezelése helyett.
Charlie és Kitti kapcsolatáról sokat árulkodhat az is, hogy a nő sem merte bevallani Charlie előtt, hogy a férjének elismerte a hűtlenségét.
A szerető a feszült helyzetben elhárító mechanizmust használt, projektálta saját érzését Dorothy felesége személyében, amikor azt mondta, hogy a felesége lenne az, aki sose válna el tőle.
A film érdekessége, hogy a bűn nem marad büntetés és bűnhődés nélkül.
A feleség eleinte büntetésnek éli meg, hogy férjét elkísérte a korántsem veszélytelen vállalkozásra. A feleség fölöslegesnek érzi magát. Eleinte nem találja helyét a segítő apácák világában és egyedül érzi magát férje oldalán is. A férj a munkáján kívül egyáltalán nem foglalkozik feleségével. Kitty úgy érzi, hogy a férje így bünteti a korábbi hűtlensége miatt. Később kiderült, hogy Walter úgy érezte önmagát kell büntetnie azzal, hogy megengedhette magának azt, hogy szeresse a feleségét.
Szomorú befejezés, és fájdalmas büntetés az Élettől, az ahogyan a gyógyító foglalkozású doktor sem kerülhette el a végzetét…
Korábban egyikük sem vette észre a másik pozitívumait, értékeit. Amikor kölcsönösen el tudták fogadni egymás különbözőségeit azzal egy időben szerethették meg egymást.
Walter mondja ki, hogy korábban olyat kerestek egymásban, ami sosem volt meg a másikban. Amikor egy közös vacsoránál a feleség megkéri a férjét, hogy „ide adná a sót?”, ekkor még mindig csak szemük előtt van a „boldogságuk nyitott könyve”, amibe még nem olvastak bele… A só a „párkapcsolati élet ízesítőjének” rendkívüli szimbóluma: amikor „úgy szeretlek, mint a levesbe a sót”.
(A mesében szereplő legkisebb királykisasszony is ezt mondta az apjának, aki ezen megsértődve, hogy csak ennyire szerette a lánya, elkergette otthonról…)
A párnak is idő kell, a sótlan ételek közös megkóstolása ahhoz, hogy felismerhessék, hogy mit is jelent az Életük egymás nélkül…
Kitty segített a férjének hogy jobban megélhesse, vállalhassa önmagát, kimutathassa érzéseit; a férj pedig segített a feleség hivatástudatának a „felébresztésében”. Kitty megismerhette a férfi erényeit is a házasságban…
Walter egy szeretkezés utáni reggelen a felesége ágyából felkelve már nem jött olyan zavarba, amikor Kitty meglátta őt. Férfi szerepében erősödhetett…
A feleség a zárdában kisgyerekek ápolásával foglalkozott vagy megható volt az, amikor az árva gyerekekkel együtt aludt el a padlón.
Napsütéses időben sétálva, vagy csónakozás alatt a feleség az, aki a kezében tartja a „fátyol ernyőt”. Kitty az, aki a párkapcsolati dinamikát, motorikusságot „viszi” a kapcsolatukba.
Az életet megélő és szerető nő egy újbóli kísérletet kíván tenni, hogy Charlie-val való kapcsolatát „felmelegítse” azzal, hogy levelet szándékozott neki küldeni. Végül meggondolta magát, miután Waddington-tól is hallott a férfi „hírnevéről”…
A szerelmes férj munkavégzésére „katalizátorként” hat felesége minden mozdulata. A nő egy „szélforgót” fújt meg, mire a férj a „múzsájától” ihletet kapott, hogy vízi erőmű rendszert építsen, amivel a folyópartról a városba vezetheti az iható vizet.
A nő egy alkalommal azt a zenét játssza el zongorán a zárdában lévő árváknak és a férjének, amit a megismerkedésükkor hallottak egy londoni összejövetelen. Ugyanaz a zene máskor, más környezetben egész másképpen hangozhat. Ez történt náluk. A melódia méltón lehet a párkapcsolati dinamikájuk szimbóluma is.
Talán ez a zene volt azon a lemezen is, amit a férje csomagolt be és hagyott ott emlékeztetőül a nejének, miután Kitty megcsalta a férjét. Akkor, ez az ajándék, még nem lehetett „ajándék” a NŐ számára. (Feltehetőleg az sem véletlen – s nem a 20-as évek “szokásjoga” szólal meg -amikor a lemez egy, a dobozok csomagolásához használt kommersz csomagolópapírba volt csomagolva, ami madzaggal volt átkötve)
Ez a kettős szimbolika a lemezre és az esküvői fátyolra is igaz lehet!
A férfi főszereplő, amikor házasságtörésen kapta feleségét, nem merte az ajtót rájuk törni.
A doktor, ha nem is lett egy Herbert Marshall-hoz hasonlító hős, de önmagához képest AZ lett, amikor feleségét megmenti a nacionalisták ártó kezei közül. A tettrekészségben, bátorságban, is jelentős fejlődésmenetet mutat be a dr. Fain karakterét megjelenítő Edward Norton.
Érdekes az a kontraszt is a segítők között, amit a zárdában tevékenykedő apácák, és amit a kórházban tevékenykedő doktor végez. Fain szerint a nővérek nemcsak az árván maradt gyerekeken segítenek, hanem elkérik a gyerekeket a szülőktől, hogy terjeszthessék hitüket, a katolicizmust. A doktor „munkája” a humán altruista segítés jegyében történik; fajra, nemre, korra stb. tekintet nélkül. Neki tényleg csak az ember és a hivatása a fontos.
A doktor ebben az értelemben véve, a szellemiségén keresztül halhatatlanná lett. Nincs az a járvány, földi erő, ami „legyőzhetné” őt.
A férfi halhatatlanságát tovább emeli, hogy betegségével meg kívánt küzdeni. Még ebben a helyzetben is képes volt segítőként, „támaszként” működni felesége felé:„Sokkal rosszabb lesz, mielőtt elmúlik.”- mondta.
Ahogyan haladunk előre a filmben úgy egyre inkább azt érezzük, hogy valami rossz fog történni a párral.
Amikor a pár kolera járvány lakta vidékre érkezett, a humanitárius tájékoztatta őket, hogy a védőoltás még nem jelent garanciát a „teljes védettségre”.
Később a kerítéssel védett rezidenciájuk előtt Kitty rátalál egy a járványban elhunyt emberre.
Egy este Kitty a férjétől megkérdezi, hogy „mi lesz akkor, ha már túl lesznek a járványon?”
A doktor a kórházban dolgozik, amikor egy törött pohárral megvágja a kezét.
A „kínai hadúr” és a „veszedelmes kór” is jól párhuzamba állíthatóak. Ahogyan a hadúr sem meggyőzhető észérvekkel, a katona politika győz mindenek felett; úgy a kolera sem ismer határokat, bárkit legyőzhet Ő is…
Ezek lehetnek a “baljósló jelek” a doktor megbetegedése előtt.
A film tanulsága az lehet, hogy nem a kapcsolati idő, hanem az együtt töltött minőségi idő határozza meg a párkapcsolatot.
A kölcsönös szenvedélyen, őszinteségen alapuló, „igaznak megélt” és az egymástól tanulni képes pár kapcsolata jelentheti a PÁRkapcsolatot.
Ez esetben már az sem számít, ha nem a férj a biológiai apa, a gyermek így is, egy áldással teli kapcsolatban születik meg, ahol „csak jó helye” lehet.
(A film végén megjelenő kis Walter is az apa keresztnevét kapta meg, pedig feltehetőleg a szerető a biológiai apa.)
Ekképp a „vágott virág”, ami a film egyik szimbóluma, igenis megéri az árát!
Nagyon jó, és remélhetőleg sokakat elgondolkodtató írás! Nem bírtam ki, hogy ne osszam meg…
Jó kis lélekápoló! De egyúttal el is szomorít, hogy nagy szükség van ilyesmire…
Hasonló gondolatok miatt vonultam én is szép fokozatosan háttérbe a facebookon. Valóban teljesen rabjává tud lenni az ember…míg nem egyszercsak felébred…
A linket megnyitva is láthatunk a témához illő szösszenetet. 🙂
https://www.facebook.com/fat.frumos.oficial/videos/960843530677141/
Szuper!!! 🙂
Tökéletes! 🙂
Azért én imádok fotózni… Nem, nem szelfizni, hanem pillanatokat megörökíteni.Bizony fáj a szívem néha amikor csak az agyam raktározza el azt a pillanatot!Akár a gyermekemről egy arckifejezés ,akár utazás közben egy szép kép… Bizony szeretem megosztani, elsősorban a barátaimmal, családommal, messzi rokonokkal.Sokan félreértik, az anyám is irigyen azt gondolja rossz a házasságom,mert az ő 3 házassága sem volt sikeres.Pedig amin mi már keresztülmentünk együtt az másnak már sok lenne!(Ezért egyszer azt mondták rám: erős nő vagyok, igazi túlélő.Van aki szerint hős(ennek is oka van!) más szerint különleges) De egy biztos: kevesen veszik a fáradtságot igazán megismerni, de véleményt alkotni azt nagyon tudnak! Én már felnőttem ahhoz,hogy ez ne érdekeljen!Így minden hátsó szándék nélkül posztolok!
Tisztelt Gábor,írása minden szavával eggyet tudok érteni.Csak mosolygni tudok olyanokon,(pedig szomorú)akik egy-egy,például exotikus utazás során a kütyüjüket babrálják s otthon jönnek rá(vagy nem)hogy valójában nem szívták magukba az ottani illatokat,nem ismerkedtek meg az ottani emberekkel,ízekkel,zenékkel stb.Persze vannak kivételek de sokszor a képek nem ezt sugalják.Beszélhetnénk a családi élet intimitásáról is ami valamikor szent volt,ma már…Én is beleestem ebbe a nem tudom”minek nevezzem?”-be már törölni készültem magam a fb-ról de aztán úgy döntöttem hogy jobb hijján unaloműzőnek jó.:-) 🙂 🙂 🙂 🙂 Tisztelettel István.
a motivicáció egy agymosás, irányítás, erre nincs szükségünk.
Az a téma is érdekes lenne, hogy a trend és a szelfi mit hoz ki és mivé változtassa az embereket. Erőltetett, (nem természetes) boldogság, magamutogatás, gőgösen pózolunk, hogy menők vagyunk, ezt a látszatot keltjük. A média erre tanít bennünket. Nem beszélve a gyerekekről. Azok meg éppen túljátszák a szerepüket. Utánzás, megfelelés.
Kedves Gábor!
Köszönöm , hogy mindezt megírta Nekünk !☺ valóban elgondolkodtató, miért cipeljük magunkkal (és örökítjük) ezeket a rossz viselkedési mintákat? Miért gondoljuk ,hogy ez jó nekünk?
Hálásnak érezheti magát az az embertársunk, aki így vagy úgy, de változtatni tud a gondolkodásán és ezáltal mindenen, ami körülötte történik.
Az én változásom most zajlik ?…tehát az írása e legjobbkor talált rám.
Kívánom és kérem, hogy folytassa a motivációt, mert sokaknak van szükségük az ébredésre!
Üdvözlettel, Andrea
Kedves Gábor! Nagyon jól összeszedett gondolatok/írás! Elolvastam a kommenteket is és csak ismételni tudnám a előttem szólókat. Mégis. 🙂
Nagyon jól emlékszem arra az időmre, amikor még én is mindenkinek meg szerettem volna felelni. Ezt hoztam, ezt nevelték/nevelik belénk. Amikor aztán ráébredtem olvasataim alapján, hogy képtelenség mindenkinek, bárkinek megfelelni – kizárólag magamnak – akkor egy nagy terhet raktam le, amit sokáig cipeltem.
Én is fotózom, blogot írok. Elsősorban a magam (szűk családom) örömére, emlékül magamnak azokra az időkre, amikor már csak a monitor mellől élhetem át újra a mostani élményeket. Természetesen nagyon jó érzés, ha másoknak is tetszik amit látok!
Olvasom mások blogját és többeknél vettem észre, hogy az számít kik és hányan olvassák, szólnak hozzá, hány a látogatója, mely országokból.
Tagja vagyok/voltam csoportoknak, ahol a “legszebb” (elég relatív) fotókat teszik közzé. “Leszólnak” ha nem az adott nívót hozod, már egyfajta licitálás alakul ki. Elmaradoztam ezekről a helyekről, mert nem hozom az ő nívójukat, nem hiper-szuper a gépem, hisz nem is ez a lényeg, hanem a pillanat és annak varázsa. Amire majd “öreg” koromban szeretnék újra emlékezni.
Kétségbeesve látom a fb-on gyülemlő szelfi-fotókat (majd napirendű szinten!) csak a ruha változik vagy a frizura vagy a smink vagy épp a csókolt társ (?).
Megosztom én is az írásod és nagyon remélem sokan elolvassák, elgondolkodnak rajta, lerakják terhüket és az életüket kezdik el élni, önmagukért nem másért. Tisztelettel! Timi
Én nem vagyok sablonba nyomható, nem élek másoknak, viszont erősen befolyásolt a felnőtté válásom ( rossz szó) után mások véleménye. Továbbra sem éltem másoknak tetsző módon, de frusztrálni kezdett , hogy nem vagyok (be)illeszkedős. Elkezdtem bizalmatlan lenni és bezárni a valóságom. Bár blogot vezetek, és a blogban nem felelek meg a köz elvárásának, mégis minden megosztás után gyomorideggel létezem a következő megosztásig 🙂
Az alacsony önértékelésem biztonsági funkció, ha magam degradálom, akkor nem okozom túl nagy csalódást, viszont onnantól, hogy leértékelem magam, meg is teremtem a leértékelt állapotot.
Tökéletes belső hangos vagyok, azaz jó a vezetőm, csak …..csak ugyebár, tenni kellene …értem. Értem én 🙂
Megosztó vagyok,de nem érdekel a nézettség, nem számolok lájkokat, nem fedem el a valóságot, nincs érdekem az emberekben, ha csak annyi nem, hogy jó dolog megosztani a boldogságot, tanítást, megéléseket, hátha segít másoknak, még ha közhely is..
Én az utóbbi 20 évet azzal töltöttem, hogy próbáltam megismerni azt a “programot” amit futtat a rendszerem, mert néha annyira távol állnak tőlem a saját megnyilvánulásaim, hogy tudom, hogy ez nem lehetek én, viszont ennek kell lennem,hogy megismerjem jobban a belső-átsó világot.
Hát ez van..
Jó ez a poszt…mindig aktuális…jó lenne, ha ez mellett, hogy ezzel egyetértünk, meg is mozdulnánk. Értünk…
Köszönet 🙂
Mosolyogva olvastam, amit írtál, köszönöm szépen, hogy megosztottad ezt. 🙂 Még olvasni is élmény volt, átélni pedig csodálatos lehetett. 🙂
Kedves Réka, nem ismertem a videót, köszönöm szépen, hogy küldted. 🙂 Tényleg tökéletes kor/kór-kép. Nagyon örülök, hogy Te is változtattál az életeden. Utólag belegondolva már nehéz elképzelni, hogyan voltunk képesek annyi fölösleges terhet cipelni magunkkal. Maradj is Önmagad, nagyon jó választás. 🙂
Teljes mértékben egyetértek, csak egy kis odafigyelésen múlik. 🙂 Eleinte általában nehéz szembemenni a berögzült szokásainkkal, de az új szokások hamar átveszik a helyüket. És tényleg az a kulcs, amit Te is írtál, hogy pozitív alternatívákkal helyettesítjük a jelenlegi káros szokásokat, így nem megvonásként éljük meg a változtatást, hanem lehetőségként. Köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat, az oldalad pedig nagyon jó, tetszik az irány, amit képviselsz. Gratulálok és nagyon sok sikert hozzá! 🙂
Neked is legyen szép napod! 🙂
Kedves Böbe,
nagyon örülök, hogy tudtam adni valami hasznosat. 🙂 Én is pontosan azt éltem meg, amit Te a tökéletes fotóval kapcsolatban. Jó, hogy mindketten felismertük és változtattunk ezen. Nem is olyan nehéz újra megtalálni a kapcsolatot a világgal és a természettel, csak elsőre tűnik annak. 🙂
Legyen nagyon szép napod!
Gábor
Kedves Ilona,
köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett. 🙂 Nagyon jó ötlet, hogy ezzel kezdjük, szerintem is tartalmas beszélgetés lesz. Köszönöm, hogy javasoltad. 🙂
Nagyon szép napot Neked!
Gábor
Nagyon köszönöm, Orsi 🙂
Nagyon szívesen, én is köszönöm, hogy megosztottad. 🙂 Eleinte tényleg nehéz a “csak legyél ott”, de hamar új szokássá tud alakulni. 🙂
Köszönöm szépen, Magdolna 🙂 Igen, mindannyiunkat megcsap, viszont egy kis odafigyeléssel már hatalmas változást tudunk elérni.
Egyszer régen – kb 20 éve – Lengyelországban láttam egy nagyon érdekes fatemplomot. Le akartam fényképezni, mert nagyon tetszett, de az ősrégi vacak fényképezőm éppen felmondta a szolgálatot. De mivel tényleg nagyon tetszett a templom, leültem és megpróbáltam lerajzolni. Nem lett olyan tökéletes a kép, mintha a fényképező csinálta volna, de a mai napig emlékszem, hogy nézett ki az a templom. Ha sikerült volna lefényképezni, már rég elfelejtettem volna.
Kedves Gábor! Ajánlom figyelmedbe a következő videót: https://www.youtube.com/watch?v=QxVZYiJKl1Y Nem tudom, ismered-e, de tökéletesen ábrázolja a jelenséget, amit leírsz.
Régebben én is rabja voltam ennek, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy egyetlen virtuális képet sincs már energiám fenntartani magamról. Rájöttem, hogy mindig lesz valaki vagy valami, aki/ami szebbnek és jobbnak tűnik, mint az én életem, de ha folyton az ilyeneket hajkurászom, és rájuk akarok hasonlítani, elvesztem önmagamat. Így hát töröltem az összes felesleges profilomat és blogomat, és nem okoz már görcsöt bennem, ha valaki vagy valami olyat látok, ami jobb, mint amit megélek. Észleltem, továbbmentem, maradok magam! 🙂
Ez így van, észre sem vesszük és ugyan azokat a mintákat ismételgetjük. Szerintem ebből tudatossággal a legcélszerűbb kitörni. Tudatosítani a rossz szokásokat (facebook, youtube, videójáték, stb…) és helyükbe az értékrendünkkel és céljainkkal összhangban levő cselekedeteket érdemes beiktatni. Kikapcsolódásnak, unaloműzésnek inkább valami hasznosat célszerű kitalálni, amit az egyén is szeret végezni. Ilyen lehet a sport, olvasás, kapcsolataink ápolása, utazás, túrázás, írás, stb.
Szép napot Nektek! 🙂
Kedves Gábor!
Szívemből szóltál 🙂 épp a minap gondolkodtam el ezeken a kérdéseken, amiket itt Te szépen sorra vettél….nincsenek véletlenek, tapasztalatom szerint a válasz mindig megérkezik valahonnan. Most Tőled jött a megerősítés….köszönöm 🙂
Egy momentum az én kis életemből: – nagyon szeretek fotózni, de többször azon kaptam magamat, hogy a lelki töltődés helyett, görcsösen azon igyekszem, hogy az én szintemen a legtökéletesebb fotót készítsem el….s ha nem sikerült, hát bosszankodtam és még a gyönyörűségeket se láttam meg, mert ahogy Te is írtad, a gépet állítgattam, a fényszögeket néztem, hogy “tökéletes” fotót készítsek….de minek??? Közben a nap lement, a pillangó már rég tova szállt, a spontán mosolyra húzódó száj, már inkább ideges mosolyra váltott….én pedig lemaradtam a pillanatok varázsáról…
Most vasárnap volt, hogy egy szépséges kastély kertben “megvilágosodtam”…… a fényképezőgépemet kikapcsoltam, leültem és csak bámészkodtam…..átadtam magam a pillanatok megélésének. Jól éreztem magam 🙂 s az se érdekelt, hogy nem készül kép az éppen szirmát leejtő virágról, hogy nem kattintottam, amikor a pici lány belefúrta magát Apja hívogató karjaiba…és mégse maradtam le semmiről, mert jelen voltam a MOST-ban.
Továbbra is fogok fotózni, de már nem azon fogok görcsölni, hogy ez vagy az nem jó…fotózni jó, egy más látásmódot adhat, ha jól használjuk.
Visszagondoltam a gyerek és ifjú koromra: -nem dúskáltunk javakban, mégis gazdagnak érezhettem magam, mert érzelmekben, élményekben dúsgazdag éveket éltem meg. Ma a nagy technikai fejlettség mellett, érzelmileg elszegényedve éli az életét egyre több ember.
Sorolhatnám a példákat az életemből, de nem ez a lényeg, hanem, hogy még időben nyakon csíptem magamon azokat a jeleket, amik elfordítottak volna a VALÓ VILÁG-tól. ÉLNI/ÁTÉLNI szeretném a mindennapokat hús-vér emberként!
Tiszta szívemből kívánom mindenkinek, hogy sikerüljön átélnie a pillanatok különleges, visszahozhatatlan varázsát, mert élni jó és érdemes 🙂
Üdvözlettel
Böbe
Ütős, de nagyon jó:-) További sok sikert!
Kedves Gábor!
Nagyon jó írás, és nagyon nagyon aktuális ebben a világban.Ha csinálunk egy “lélekápoló” napot , kezdésnek ez a téma aktualitása miatt jó lenne. Amikor beindul a beszélgetés egyre többen fognak bekapcsolódni és olyan mélységeket fogunk úgyis érinteni, hogy az na…Már látom magam előtt , milyen jó lesz. 🙂
Üdv, Ilona
Nagyon, nagyon jó cikk! Meg is osztottam… mert sajnos igaz, és úgy gondolom, valóban ez a megoldás. “Csak legyél ott.” Ez a legnehezebb… de megéri! Köszönet.
Nagyon jó írás! Rengeteg példa van az általad felsoroltakra…És bizony mindannyiunkat megcsap a jelenség szele…