Vannak olyan élethelyzetek, amelyekkel nehéz bármit is kezdeni. Pofán vág az élet – vagy valaki személyesen is rásegít –, padlóra kerülsz, és fogalmad sincs, hogyan állsz fel onnan. De talán már arról sem, hogy egyáltalán fel akarsz-e állni, mert túl erős a fájdalom. És mert elvesztettél valamit, ami nélkül semmi értelme nincsen: a hitedet. Azt a hitet, ami minden kisebb pofon után megerősített benne, hogy van miért felállnod, van miért összekaparnod magadat, van miért folytatnod az utadat. Azt a hitet, ami úgy érzed, végleg darabjaira hullott benned.
Eszedbe sem jutott, hogy egyszer veled is megtörténik. Hogy egyszer Te is kerülhetsz ilyen mélyre. Amíg csak külső szemlélőként láttad, vagy akár kísérted végig mások összeomlását, addig nem érezted igazán az élet súlyát. Addig olyan volt, mint díszpáholyból boxmérkőzést nézni: látni az izzadságot, a vért és a küzdelmet egészen más, mint izzadni, vérezni és küzdeni.
Ismerem, voltam már ott én is. A lelátón is és a ringben is. Estem már úgy össze lelkileg és testileg is, hogy nem tudtam, képes leszek-e felállni. Vesztettem már el a hitemet másik emberben és önmagamban is. Csapott már meg a halál szele egy stroke formájában, kerültem már rövid időre tolószékbe, használtak már ki hidegvérrel, hagyott már el valaki, akit nagyon szerettem, és volt, aki úgy ment el, hogy a földi útját végleg befejezte. Éreztem már én is úgy, hogy nincs miért felkelnem.
De volt. Volt miért. Viszont ha most éppen a saját összeomlott életed romjai alatt fekszel, meg sem próbálok olyan léleksimogató üres hazugságokat tolni az arcodba, mint hogy „minden rendben lesz”, meg hogy „ami nem öl meg, az megerősít”. Egyrészt azért nem teszem, mert nem hiszek benne, másrészt pedig azért, mert aki volt már igazán mélyen, az pontosan tudja, mennyit érnek az ilyen instant világmegváltások.
Én inkább abban szeretnék segíteni, hogy megértsd, mi játszódik le most benned, és hol találod meg azokat az eszközöket, amelyek segítségével bárhonnan, bármikor képes vagy felállni.
Mitől szenvedsz valójában?
Mindenekelőtt érdemes megnéznünk, hogy mi az, ami a szenvedésedből azonnal elhagyható. Ez hülye? – hördülhetsz most fel teljesen jogosan mentális beszámíthatóságomról érdeklődve. Nincs ezzel semmi baj, de fókuszáljunk a lényegre. És pont ez az, amit hajlamosak vagyunk elmulasztani életünk mélypontján: a lényegre fókuszálást. Mert mit tesz a legtöbb ember egyből, miután padlót fog? Belehelyezi magát az instant áldozatszerepbe.
Ahelyett, hogy minden energiáját helyzetének elfogadására és a padlóról való felállásra fordítaná, elkezdi ostorozni magát teljesen értelmetlen kérdésekkel. „Miért én? Miért pont velem történt ez? Miért ver engem a sors? Ki a felelős ezért?” És miután válasz nem érkezik, a kérdések tárháza pedig kimerül, azt hihetnénk, az áldozat felismeri, hogy ideje tovább lépni. De nem. Kezdi elölről: „Miért én? Miért pont velem….”
Furcsa hintaszék az önsajnálat: haladni nem lehet vele, csak lekötni az energiánkat. Elég kényelmetlen ahhoz, hogy tönkretegyük vele az életünket, de elég kényelmes ahhoz, hogy beleragadjunk. Itt válik ketté szenvedésünk: a padlóra kerülés utáni szükséges gyász mellett megjelenik a teljesen fölösleges önostorozás. Ráadásul nemcsak megjelenik, hanem egyre nagyobb szerepet is kap, mígnem eljön az az idő, amikor már nem is amiatt szenvedünk, ami történt velünk, hanem amiatt, amit utána magunkkal művelünk.
Persze jó oka van ennek. Nem is egy.
A zsákodba rakták
Úgy élünk, mintha meg lennénk bélyegezve. Mintha gyermekkorunkban mindegyikünk homlokára ráégettek volna egy pecsétet: Veszíteni Tilos. Ha veszítesz, ha nem megy valami, ha hibázol, akkor szar ember vagy. Egy hulladék. A hibáidért büntetés jár. Egyetlen helyes út létezik: az, amit a fejedbe vertek. Az abszolút igazság, ami megkérdőjelezhetetlen és megmásíthatatlan. Erre épül az oktatási rendszerünk, és erre épül sok szülő nevelési stratégiája is.
Ahogy a mondás tartja, az vagy, amit megeszel – de ez nemcsak fizikai táplálékunkra igaz, hanem a szellemire is. Ha valakivel folyton azt etetik meg, hogy ha hibázik, akkor egy selejt, vajon mit fog tenni, amikor élete első igazi kudarcát éli meg? A lábtörlőjét jobban fogja tisztelni önmagánál. Ha valakit nem tanítanak meg arra, hogy a valódi sikerekhez mindig kudarcokon keresztül vezet az út, akkor egyrészt a bukástól félve képtelen lesz kiteljesedni (pontosabban nem képtelen, csak annak hiszi magát), másrészt pedig amikor tényleg elbukik (mert úgyis elbukik párszor az életében), akkor nagyon könnyen fel is adja a küzdelmet, az álmait, a remélt boldogságot. Talán végleg.
Pedig kisbaba korunkban mindannyian egész máshogyan éltünk még. Akkor még nem számított egy-két pofára esés. De három, vagy négy, vagy öt sem. Megfejelted a padlót vagy az asztal sarkát, sírtál egyet (de csak ha volt valaki a közelben), aztán mentél tovább. Újabb fejes, újabb próbálkozás. Aztán csak megtanultál járni, olvasni, evőeszközzel enni és WC-be kakilni. A felnőtté válás útján azonban jó eséllyel belőled is hatékonyan kinevelték a gyermeki kíváncsiságot, a tanulási vágyat, a kitartást és a lelkesedést.
Van egy másik oka is annak, hogy nem tudunk mit kezdeni életünk válsághelyzeteivel: az evolúció. Pontosabban annak jelenlegi szakasza, ahol az ember számára a természetes veszélyforrások jelentősen lecsökkentek. Magunk kinyírásában nagyon jók vagyunk, de természetes ellenségeink nem nagyon vannak. Már nincs az, hogy a barlangból kilépve oda kell figyelni a ragadozókra, már nyugodtan alszunk a puha takarónk alatt. Már megszoktuk, hogy biztonságos az életünk, pedig valójában ez a biztonság csak egy illúzió, amiből időről időre ébresztőt fúj az élet. Ezt hívjuk válsághelyzetnek.
A harmadik ok az, hogy fogyasztói társadalomban élünk. Igen, bármilyen furcsán hangzik így elsőre, ennek is köze van ahhoz, hogy szerencsétlenül vergődünk a gödörben. Mert instant megoldást várunk. Megszoktuk, hogy ha fáj a buksink, akkor jöhet egy bogyó a reklámból látott csodaszerből, és máris minden megoldódott (aztán később nem értjük, miért tartunk ugyanott, vagy még lejjebb, amikor az elnyomott tünetek újra kijönnek ugyanott vagy máshol). Megszoktuk, hogy egy pár száz forintos dezodortól válunk igazi nővé vagy férfivá (csak össze ne cseréljük), és megszoktuk azt is, hogy a boldogság, a szeretet és az alapvető emberi értékek megvásárolhatóak. Legalábbis annak tűnnek sokak számára. Nem csoda, hogy aki így szocializálódik, az tökéletesen impotenssé válik egy valóban komoly válsághelyzetben, ahonnan egyetlen instant csodával sem tudja kikaparni magát.
Egyrészt az életvitelünk, másrészt a hiányos neveltetésünk miatt nem vagyunk felkészülve a változásra – pláne nem a negatívra –, ezért teljesen kiszolgáltatott helyzetben kapálózunk ilyenkor. Pedig van másik út is. Szebb és hatékonyabb.
Bárhonnan, bármikor
Minden bukás kiváló tükör számodra: megmutatja, hol vagy gyenge, miben tudsz fejlődni, és mi az, amivel nem tudsz mit kezdeni. Most még. Ha azonban megérted, hogy a tehetetlenséged csak egy tanult tulajdonság, és nem vagy egy értéktelen selejt, csak eddig nem megfelelő eszközökkel próbálkoztál, akkor el tudod kezdeni megkeresni a megfelelő eszközöket. Azokat az eszközöket, amelyekkel bárhonnan, bármikor képes vagy felállni. Mindegyiket önmagadban fogod megtalálni.
Az első ilyen eszköz – vagy nevezhetjük életünk egyik alappillérének is – az önelfogadás. Ez az, ami csak nagyon keveseknek megy. Feltétel nélküli önelfogadás. Nem önimádatról beszélek, mert az nagyon más: az önimádó ember vagy a valódi önszeretetének hiányát próbálja kompenzálni, vagy egy elkényeztetett, egoista kis köcsög, akit sem a szülei, sem az élet nem tanított még meg alázatra, és azt hiszi, hogy érte kel fel a Nap.
Ezzel szemben az önelfogadás azt jelenti, hogy örülsz a sikereidnek, de nem bünteted magad a kudarcaidért sem. Nem tartod magad tökéletesnek, de nem is tartod bajnak ezt. Megérted, hogy a kitörően vidám pillanatok mellett ugyanúgy hozzátartoznak az életedhez a pizsamában végigszenvedett napok, a sikertelen próbálkozások, a visszautasítások és a testi-lelki mélypontok. Megérted, és nem görcsölsz ezen. Mert így vagy jó. Nem tökéletes, de bőven elég jó ahhoz, hogy szeresd önmagad. És bőven elég jó ahhoz, hogy folyamatosan fejlődve egyre tökéletesebbé és egyre boldogabbá válj.
A gödörből való kimászás másik eszköze – és életünk szintén elengedhetetlen alappillére – a játék. Egy újabb dolog, ami gyermekként még megvolt benned, amíg ki nem nevelték belőled. Mert komoly ember nem játszhat önfeledten. Mert ha jól érzed magad, akkor biztos nem vagy hatékony robot munkaerő. És mert annyira komolyan kell venni az életet, hogy lehetőleg bele is rokkanjunk. Pedig még amikor nyakig merülsz a szarban, akkor is sokkal hatékonyabban ki tudsz jönni onnan, ha nem görcsölve kapálózol, hanem megkeresed az élvezetes módját a kimászásnak.
Én a stroke-om után mindenből játékot csináltam. Labdáztam magamban és a látogatóimmal, hogy visszaszerezzem az elvesztett bal oldali mozgáskoordinációmat, gyalogoltam a járdaszegélyeken, hogy visszaszerezzem az elvesztett egyensúlyérzékemet, együtt nevettem az ápolókkal akár a saját helyzetemen is, a hányingerrel és fejfájással végignyomott napjaimon pedig honlapfejlesztést tanultam magamtól, mert már régóta érdekelt. Mindig kerestem a szórakoztató lehetőségeket, a játékot és a lehetőséget, hogy ne csak az út végén érezzem jól magam, hanem már közben is. Így sokkal hatékonyabban megy a gödörből való kimászás – és az egész élet.
Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert megöregszünk,
hanem azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot.”
hanem azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot.”
George Bernard Shaw
A játék persze nem azt jelenti, hogy mindent elhülyéskedsz, és ha valami picit is fáj, akkor ott hagyod a fenébe. A fájdalom is a fejlődés része. Van, amikor máshogy nem megy, csak összeszorított fogakkal, vért izzadva, az akadályok ellenére sem feladva. Ilyenkor jön képbe a harmadik alappillér: a kitartás. Általában nem a legtehetségesebbek, a legszerencsésebbek vagy a legjobb háttérrel rendelkezők érnek el igazán tartós sikereket, hanem a kitartó emberek. Emberi kapcsolatokban, munkában, válsághelyzetben egyaránt így van ez. Lehet nálad jobb bárki bármiben, de ha nem adod fel, akkor csak idő kérdése, hogy nyerj.
Van még egy negyedik alappillér is: az önmagadnál nagyobb cél kiválasztása. Akinek ugyanis a legnagyobb célja a személyes jólléte, az könnyen válhat motiválatlanná, amikor egy súlyos válsághelyzetben megtörik a hite. Könnyen érezheti úgy ilyenkor, hogy nincs miért felkelnie. Ezért fontos, hogy ne csak magadnak akarj adni, hanem másoknak is – a szeretteidnek, az embereknek, a többi élőlénynek.
Egy idő után a legtöbb ember eljut ide. Van, aki hamarabb, és van, aki csak élete legvégén, amikor rájön, hogy a halottaskocsi nem húz utánfutót, és semmit nem visz magával a temetőbe. Illetve visz, csak nem tárgyakat, hanem ki nem mondott szavakat, elmulasztott lehetőségeket, meg nem élt élményeket, élve eltemetett álmokat. Mert amit magadnak megtartasz, azt elveszíted, de amit másokkal megosztasz, az a Tiéd marad.
Nem vagy egyedül
Végül van még egy nagyon fontos dolog. Amikor komoly válságba kerülünk, nagyon könnyen hatalmába kerít minket az a félelmünk, hogy egyedül maradtunk, nem számíthatunk senkire, és amúgy sincs, aki megértene minket. Ez részben igaz is, hiszen nincs két pontosan ugyanolyan ember, és nincsen két pontosan ugyanolyan helyzet sem, de az érző embereket mégis összeköti valami.
Múlt héten az OK vagyok mentális show-n tartottam előadást. Amellett, hogy hálás vagyok a megtisztelő felkérésért, és egy nagyon tartalmas és élményekben gazdag programon vehettem részt, el is gondolkodtam utána picit. Sokféle előadó sokféle tapasztalat alapján sokféle módon közelítette meg ugyanazt a kérdéskört. Hogyan álljunk fel, hogyan maradjunk talpon, hogyan legyünk boldogok. Sok különböző út, hasonló cél, és egy láthatatlan kapocs. Itt nem számított, hogy ki mennyire ismert, ki szívott nagyobbat az életében, vagy ki milyen módszerekkel mászott ki életének legmélyebb időszakából; itt csak az számított, hogy megcsinálta, kimászott, és abban próbál segíteni, hogy másoknak is sikerüljön. Közösség, elfogadás, kölcsönös tisztelet. Ezt éreztem, bármerre is léptem.
És ez nemcsak egy jól szervezett motivációs nap erejéig igaz. A mai írásom pontosan a négyszázadik azóta, hogy elindítottam a honlapomat. Négyszáz írás, rengeteg hozzászólás, nagyon sok megkeresés és személyes tanácsadás után azt látom, hogy egyetlen valódi kudarc van: az, ha valaki feladja.
Soha ne higgy az agyadnak, amikor a magányos áldozat szerepébe próbál belebújtatni. Nem vagy egyedül. És nem is vagy vesztes. Sokan küzdenek. Sokan próbálnak felállni egy hatalmas bukás után. Sokaknak sikerült, és sokaknak sikerülni fog. Végleg csak az veszít, aki beletörődik a vereségbe, és azt hazudja önmagának, hogy nincs értelme tovább próbálkoznia.
A kínaiak úgy mondják a válság szólt, hogy wei ji (危机). Ez egy gyönyörű szóösszetétel, amelynek az első része azt jelenti, veszély, a második része pedig azt, hogy lehetőség. Megelégszel a szenvedéssel és a veszéllyel, vagy megkeresed a lehetőséget?
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Ha egy pillanatra levesszük magunkról az álszentség álarcát, és mélyen
Tovább
Vannak dolgok, amiken nem sokat gondolkodunk. Nem tulajdonítunk nekik nagy
Tovább
Furcsa kettősség jellemzi a társadalmunkat. Miközben egyre népszerűbbek az olyan
Tovább
Van, amikor nagyon nehéz indulatoktól mentes maradni. Akkor különösen, amikor
Tovább
Valahogy azt érzem hogy az irásaid mindig aktuálisak a jelenlegi helyzeteimmel, amikor olvasom őket…
Ez érdekes 😀 Mostanában sokminden összejött az életemben,és én is kezdtem érezni a padló hideg talaját.
Úgy érzem segitettél is,lehet hogy csak kicsit játéknak kellene venni a dolgokat néha…..
Köszönöm!
Kitartást és jó egészséget Gábor 🙂
Szia Gabor 🙂
Ebben minden benne van, nincs mit hozza tenni. Koszonom szepen. 🙂
Csak egyetlen dolgot szeretnek megjegyezni, ez csak az en velemenyem. “Ami nem ol meg, az megerosit!” En nem tartom instant vilagmegvaltas? Nezzuk meg peldaul, bekovetkezik valami sulyos esemeny az eletben, ami nem halalos. Termeszetes, hogy a nagy lelki teher alatt osszeroppansz. Az elviselhetetlennek erzett fajdalomtol nem tudsz gondolkodni. Nem latod tisztan a dolgokat a meguk valojaban. Itt donteshelyzetben vagy!! Vagy elfogadod es ott maradsz a fajdalmaddal, vagy kiutat keresel. Igaz, hogy rettenetesen faj, tul nagy a teher, es nem is vagy biztos benne, hogy egyedul menni fog. De ha akarod, mindennel jobban, akkor ez a fajdalom segit neked megtalalni az utat, amin menned kell. Ahhoz pedig erore van szukseg. Tehat nem olt meg! De segitett elindulni egy uj uton. Megerositett!! Tobb dologban is! Hogy kepes vagy ra! Meg tudod csinalni! Tisztabban latod az utat. Az utitarsakat jobban megvalogatod. Megvaltozik a szemleleted, a hozzaallasod. Ezek mind csupa – csupa pozitiv dolgok, amik addig is ott voltak, csak te elsikkadtal felettuk. Egy teljesen uj ertekrend alakul ki benned. Mindenhez es mindenkihez maskent viszonyulsz mar. Sokkal erosebb lettel miutan ezt megelted. Tehat “ami nem ol meg az megerosit”!
Koszonom, udv. Rozika.
Kedves Gábor!
Élvezettel olvasom írásaidat,remek gondolatébresztők. Ez az írás is mintha csak rólam szólt volna.Vagyis inkább Nekem.Csak gratulálni tudok a jó meglátásokért.Köszönöm!
Köszönöm. Lehet, hogy a legutolsó órában találtam meg az írásodat, hálás vagyok, hogy rátaláltam.
Örülök,hogy Vagy! Propagálom írásaidat☺ engedelmeddel! Szeretem, ahogy gondolkozol! Segítség vagy, aki rád talál, tedd így sokáig! Üdv: Inci
Kedves Gábor!
Véletlenül bukkantam most rá az írásodra ! Bár véletlenek márpedig nincsenek!! Mindjárt el is olvastam most vagy hármat és gratulálok a 400. írásodhoz! (is) Szóval én most a bőrömön érzem ezt a “nem vagy szar ember” érzést és minden erőmmel próbálok kimászni a gödörből. És biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, mert van hitem és célom, és van kiért és miért! Ez nagyon fontos, mert e nélkül nehezebb. És látod – biztos Te is érezted már azt -, hogy jönnek a “segítők” az ilyen szorult helyzetekben. Hit, akarat, kitartás nélkül nehéz kimászni a legkisebb gödörből is, hát még egy olyanból, ahol egzisztenciád és érzelmed is mélyen csorbult! Én a Presser Gáborhoz közeli generációhoz tartozom és sokszor eszembe jut ez a száma, hogy “Nem adom fel, míg egydarabban látsz, Nem adom fel, míg életben találsz” … Szóval én egyet értek Veled, hogy mindig van kiút és soha ne adjuk fel !
Örülök, hogy Rád találtam! Folytatjuk… 🙂
Kedves Gábor! Gratulálok nagyon jó írás és nagyon sok jó gondolat, kép, hasonlat van benne. Egyedül az utolsó mondat – második fele az amivel nem értek egyet – nem vitatkozok, nem elitélem, csak mást gondolok róla. Nem állítom, hogy az én meglátásom volna a jobb – egyszerűen másként gondolom:
“Végleg csak az veszít, aki beletörődik a vereségbe, és azt hazudja önmagának, hogy nincs értelme tovább próbálkoznia.” Van, hogy az ember belefárad, van, hogy nem látja értelmét tovább folytatni, van hogy nincs célja, igénye a tovább élésre. Nekem inkább az tűnik hazugságnak, amikor valaki miután megoszt 10 “Az élet szép, küzdeni kell, meglátod a csodát, a tavasz is újra zöldet hoz…” közhelyet, gondolatot, vigaszt, tákolmányt … mikor minek nevezhető idézetet – bezárózik és átsírja a napot. Nem ez a hazugság? Miért kell azt hazudni, hogy az élet szép – ha épp nem az? Mi értelme azt hazudni, hogy van értelme próbálkozni, ha látja maga körül a hazug, sunyi, korrupt világot, és nem akar – nem akarok benne statiszta lenni. “Végleg csak az veszít, aki beletörődik a vereségbe, és azt MONDJA, hogy nincs értelme tovább próbálkoznia”. Ezt el tudom fogadni …Köszönöm, és sok sikert a további munkádhoz!
Kedves Gábor!
Szívből köszönöm az írásaidat! Nagyon szeretem őket, és duplán osztom. A saját oldalamra, és a csoportomba.
Ám ez a mostani írás úgy érzem, éppen nekem szól. Aznap kaptam a legnagyobb pofont, amikor közzétetted ezt az írást. Sajnálom, hogy csak ma olvastam el…
További sok-sok hasznos írással segíts bennünket, ahogyan eddig is tetted! 🙂
Áldás kíséri a munkádat, s téged is
Az “OK Vagyok” mentális show-ról jut eszembe: pontosan így működik az “AA” közössége. Mottója: Nem számít ki vagy, mekkorát buktál, mit veszítettél, -mi is ebben a cipőben jártunk. Talán tudunk utat mutatni, hogyan tudd elfogadni magad, megváltozni, hogy ne a körülmények befolyásolják az életed. Adva kapunk.
Jó ember vagy, megdobált téged is az élet. Köszönöm, hogy rád találtam. Üdvözlettel: Hollódy Judit
Szia Gábor!
Nagyon tetszenek az írásaid!Én leéltem életem nagy részét megfelelési kényszerben,sok buktatókkal!23 évi házasság után eszméltem rá hogy én csak egy szolga vagyok a férjem és a gyerekeim életében!Magam elé helyeztem a családot,minél jobban akartam megfelelni annál jobban nem ment!Aztán úgy éreztem hogy ezt már nem tudom folytatni,a férjem más nők után kezdett érdeklődni,magamban keresetem a hibát,el merültem az önsajnálatban!Igaz ekkor már erősen hittem hogy amit tanulok az hasznomra lesz a későbbiekben,természetgyógyászatot,ennek több ágát!28 évi házasság után el váltam,újra kezdtem az életemet!Nagyon sok nehézség gördült elém tudom hogy lesznek még élek de pozitívan állok hozzá!
Szia Gábor! Te egy jel vagy, ami mostanában akkor jön, amikor problémám van. Erős ember vagyok, néha túl kemény is (skorpió a rosszabbik fajtából). Felépítettem valamit a munkahelyen 26 év alatt és ezt az eredményt ahelyett, hogy fáklyaként lobogtatnák a főnökeim a saját főnökeik felé, azért megpróbálnak engem letaposni, hogy nehogy már elhiggyem, hogy jó amit csinálok, nehogy már élvezzek egy pici sikert is. Mert azt nem szabad.
Amikor Téged olvaslak, kétféle tapasztalatot kapok: egyrészt, hogy jó amit csinálok, másrészt, hogy “nem szarom le eléggé”. Bocsi.
Köszi!
Kedves Gábor!
Nem először fordul elő, hogy az írásod éppen abban az időszakban jut el hozzám, amikor arra a legnagyobb szükségem van. Most is éppen ezt tapasztalom, köszönöm.
Gondolkodásommal egyezik ez az írás😃