Íme egy téma, amihez egyértelműen és azonnal az arrogancia, a bunkóság és az önzőség fogalmát kapcsoljuk. Aki azt mondja, leszarom, az egy szar ember, minden álszent emberi mérce szerint. De leszarom. Túl sokat foglalkozunk a külsőségekkel, ez a gond. Mert ékes szavakkal is be lehet hülyíteni akár egy egész népet is (ha nem így lenne, a történelem könyvek sokkal vékonyabbak lennének), de a legszebb csomagolásban átadott szar is csak szar marad.
Leszarom! – annyiszor mondjuk ezt a szót őszinte indulattal, de a legtöbb esetben még leszarni sem tudunk jól. A probléma a felkiáltójelben van. Hogy hol? Igen, a felkiáltójelben. Sokan leszarnak sok mindent, csak azt nem, hogy leszarják. Még nem érted, de elmagyarázom. Indulattal nem lehet leszarni semmit, hiszen az indulat maga implicite kifejezi, hogy mégsem szarod le azt, amit leszarni próbálsz. Mert ha valóban leszarnád, akkor kicsit sem lennél indulatos, és leszarnád azt is, hogy leszarod. Hiszen továbbléptél – már nem köti le az energiádat és a gondolataidat az, amit az imént leszartál. Már nem az életed része.
Na de miért kell egyáltalán leszarni bármit is? Hiszen ez az ego győzelme a felelősségtudat fölött – gondolhatod. És igazad van. Mert legtöbbször valóban a felelősségtudatnak kell győznie, de van, hogy az egonak. Megpróbálhatsz felelősséget vállalni a világ összes problémája fölött, de talán nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom: nem fog menni. Nem tudod egyedül megmenteni a világot, és ha mindent egyszerre próbálsz jobbá tenni, akkor semmire sem leszel igazán hatással. A nap sugarai is csak akkor égetnek, ha egyetlen pontra fókuszáljuk őket.
Megpróbálhatod azt is, hogy mindenkinek megfelelj, akivel valaha is dolgod volt vagy van, de nemcsak azoknál fogsz kudarcot vallani, akik leszarnak Téged, hanem azoknál is, akiknek bármit is számítasz – sőt, még azoknál is, akik számára Te jelented a legtöbbet. Igen, ez a szomorú tény. És nem, nem azt mondom, hogy Téged mindenki leszar, ezért Te is szarj le mindenkit, hanem azt, hogy csak azoknak fogsz tökéletesen megfelelni, akik teljes egyensúlyban vannak önmagukkal, így képesek elfogadni másokat is olyannak, amilyenek. De ilyen emberből nagyon kevés van. Rengetegen élik le úgy az egész életüket, hogy egyetlen ilyen emberrel sem találkoznak, és a legtöbbször ennek az az oka, hogy ők maguk sem ilyenek.
Leszarni tehát nem azért kell (illetve nem kell, hanem érdemes), mert mindenki leszar mindenkit (mert ez nem igaz), hanem azért, mert vannak olyan szarságok, amikkel ha tovább szarozol, akkor a saját életedet szarod el. Valaki beszólt, hogy hülyén áll a kedvenc blúzod vagy inged? Szard le – az ő ízlése nem a Tied. Valakinek szar napja van (vagy szar személyisége), és áldozatnak pont Téged talált meg, hogy ordítozzon veled? Szard le – az ő indulata nem a Tied. Valaki le akar beszélni az álmaidról, próbálva elhitetni veled, hogy úgysem fog sikerülni megvalósítanod azokat? Szard le – az ő élete nem a Tied. Valakinek mindent megadsz, Te mégsem kapod tőle ugyanezt? Szard le – az ő szeretete nem a Tied. És ha így nem éri meg Neked, akkor a Te szereteted sem lehet az övé.
Persze ez nem könnyű, tudom. Nagyon nem könnyű. De ha nem tanulsz meg hatékonyan leszarni dolgokat, akkor egy saját magad által állított csapdában megrekedve fogod leélni a hátralévő életedet. Igen, a csapdát mindig Te magad állítod, nem az a sok szar, ami történik veled. Mert ha nem tudsz úszni, és belöknek az emésztőaknába, két dolog történhet: vagy elsüllyedsz a szarban, vagy megtanulsz úszni az életedért. Mindenképpen nyakig vagy a szarban, csak nem mindegy, hogyan. Ami az egyik esetben csapda és halál, az a másikban lehetőség és élet. Rajtad áll. Ahogy az is, hogy amikor nem közvetlenül az életedért kell megtenned valamit – például leszarni dolgokat –, akkor a csapdát választod-e, vagy a kiutat. Mert valójában ekkor is az életedről van szó, csak a csapda itt nem azonnal öl, hanem lassan, hosszú évek alatt…
Tehát nem akarsz a saját csapdádban rekedni. Eldöntötted, hogy megtanulsz hatékonyan leszarni dolgokat. Na de hogyan lehet egyáltalán jól leszarni bármit is? Úgy, hogy a leszarást a művészet szintjére emeled. Nem mennyiségi leszarásról van szó, nagyon nem – hiszen nem akkor leszel nyertes, ha minél több dolgot leszarsz, hanem akkor, ha tudod, hogy mit érdemes leszarnod, és mit nem. Vagy ahogy Picasso nagyon szépen megfogalmazta: „A művészet nem más, mint eltávolítása mindannak, ami szükségtelen.”
Minden cselekedeted – és így egész életed – művészetté válhat, ha a fölösleges dolgoktól megszabadulsz. Mert minden, amit teszel, valójában önkifejezés. És ha ez az önkifejezés összhangban van azzal, amilyen ember szeretnél lenni, akkor nem pazarolsz el egyetlen percet sem az életedből. De ennek az összhangnak a megtalálása is egy képesség, és mint minden képesség esetében, itt is gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy valóban művészetté váljon. A leszarásnak is vannak szintjei, és most meg is nézzük, hogy mik ezek.
A mindent leszaró ostobák
Őket helyezem a legalsó szintre, mert mindent leszarni rosszabb, mint semmit sem leszarni. Ez utóbbi típusú emberek ugyanis csak önmagukat pusztítják el, de aki mindent leszar, az az egész Földet. Mert soha nem a hatalomhoz jutó néhány gonosz szándékú idióta végzi az igazi pusztítást, hanem mindig a közömbös tömeg. Azok az emberek, akik néma közönnyel nézik, hogy mások ordítanak.
A semmit sem leszaró mártírok
Ilyen emberből is sok van sajnos. Ők azok, akikbe olyan erősen beléjük nevelték a megfelelési kényszert, hogy folyamatosan kifelé figyelnek. Figyelik, hogy kinek mit tegyenek meg, figyelik, hogy mások problémáit hogyan vehetik magukra, és figyelik, hogy minden, ami szar a világban, hogyan teszi tönkre a saját életüket. Ők azok, akik kívül mindent észrevesznek – és nemcsak észrevesznek, hanem magukra is vesznek –, belül viszont semmit sem. Mert ezt nem tanulták meg. Senki nem magyarázta el nekik, hogy a világ megváltoztatása mindig önmagunk megváltoztatásával kezdődik.
Az indulatos leszarók
Ostobák és mártírok után jöjjön az „átlagember” – a nagy többség, aki csak átevickél az életén, örül, ha süt a nap, élvezi, ha jó a szélirány, és tűri, ha viharba kerül, ám a vitorláján soha nem állít ő maga. És bár a felszínen úgy tűnik, hogy tudja, mindenért nem vállalhat felelősséget, belül mélyen mégis görcsöl emiatt. Ők azok az emberek, akik felkiáltójelet tesznek a leszarom után, mert bár nagyon szeretnének megszabadulni a beléjük nevelt megfelelési kényszertől, erre mégis képtelenek. Legalábbis azt hiszik, hogy képtelenek. Azért, mert megtanultak erre képtelennek lenni.
Már jó úton jársz, ha itt tartasz, de még mindig rombolsz, és nem építesz. Már kevésbé rombolod önmagadat, mint a semmit sem leszaró mártírok, és kevésbé rombolsz másokat, mint a mindent leszaró ostobák, mégis rombolsz, és szép fokozatosan elszarod az életedet. Amíg az indulat vezérli a leszarást, és nem a békés önismeret, addig megrekedsz azon a szinten, ahol nem Te irányítod a saját életedet. Csak reagálsz a külső eseményekre, és azt is ösztönösen, nem pedig tudatosan teszed.
A leszarás művészei
Lehet ezt okosan is csinálni. Lehet leszarni úgy dolgokat, hogy semmi lelki terhet nem érzel emiatt, ugyanakkor rengeteg mást nem leszarva jobbá tehetsz. Először is a saját életedet. Azután pedig másokét is. Ehhez viszont az kell, hogy felejtsd el a leszarom utáni felkiáltójelet, nézz önmagadba, keresd meg, hogy mik az igazán fontos dolgok az életedben, és tudj nemet mondani arra, ami nem az. Leszarom. Nyugodtan, határozottan, indulatok nélkül, békében önmagammal, és békében a világgal. Leszarom. És megyek tovább az utamon. Könnyedén, nem cipelve fölösleges terheket.
Ahhoz viszont, hogy képes legyél hatékonyan leszarni dolgokat, elfogadásra van szükség. Elsősorban el kell fogadnod önmagadat, utána pedig el kell fogadnod másokat is olyannak, amilyenek. Lásd meg mindenben és mindenkiben vagy a jót, vagy a hasznosat, még ha időnként nehéznek tűnik is ez. Vannak seggfejek, igen. Vannak igazán szar dolgok is, de ha semmi jót nem látsz, akkor keresd meg, hogy mire használhatod azt, ami veled történt. Mert mindig fel tudod használni valamire. Ha nem, akkor nem a körülötted lévő sok szar az igazi probléma, hanem a benned lévő fölösleges szemét.
Amikor megérted, hogy nem attól vagy jó ember, ha mindenhol és mindenkinek megfelelsz, hanem attól, ha ma kicsit jobb vagy, mint tegnapi önmagad, akkor képes leszel indulatok nélkül, a belső béke által vezérelt tudatos őszinteséggel leszarni dolgokat. Megszabadulsz attól a kényszertől, hogy másokkal elfogadtasd önmagad – mert a másik ember véleménye soha nem hozzád tartozik, hanem ő hozzá. És ha ezt tudod, akkor megérted azt is, hogy ha egy másik ember elfogad Téged olyannak, amilyen vagy, az jó, ha viszont nem, akkor nincsen helye az életedben.
Ne pazarold az energiádat olyan emberekre és olyan dolgokra, akik és amik nem viszik előbbre az életedet. Ha megpróbálnak visszahúzni, nyugodtan és határozottan szard le. Nézz magadba, emlékeztesd magadat, hogy számodra mik az igazán fontos dolgok, és ennek tudatában egy békés, mosolygós leszarommal nyugtázd az eseményt, mely az imént még az életed része lehetett volna, de úgy döntöttél, hogy nem lesz az.
És tudom, hogy vannak olyanok, akik már a cikk elején ingerülten felkiáltottak: egy komoly cikkbe nem írunk ilyet, hogy leszarom! És ahogy tovább olvasva rájöttek, hogy a szarral nem egyszer, hanem 77-szer fognak találkozni egy íráson belül, azt gondolják, hogy a szarkazmus önelégült képviselője osztja itt az észt. De leszarom, hogy mit gondolnak. Akinek másra van szüksége, máshol keresgél. Aki pedig a szarban szeretne maradni, az sehol sem keresgél, csak a saját szarkupacán trónolva szart dobál arra, aki éppen elhalad mellette. Te pedig a cikk végére érve már fel sem kapod a fejed egy újabb leszaromra. A sok szar mögött megláttad az üzenetet.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kar hogy megcsak most olvastam ezt eloszor. Elobb kellett volna. Mindegy leszarom sohasem keso..
Leszarom.
Sokan háborognak itt a szar szavak miatt, de ez épp olyan mintha azt írnák: ,,hello mindenki! én vagyok aki nem fogta fel ezt az írást” majd jön a következő ,,én sem értettem meg amit át akart adni Gábor” Aki valóban figyelmesen végig olvasta az tudja hogy nagyon is fontos volt a szó használata. Pontosan azért mert emiatt és így volt a legérthetőbb az amit szeretett volna mondani. Mert természetesen írtak erről a témáról már többen is, de mind hiába ha ,,szebb szavakkal körülírva sem értjük meg a legtöbben.
A “leszaromozás” helyett nem lehetett volna értelmesen, kulturáltan megfogalmazni a mondanivalót? Így van, szard le.
❤ Nagyon jó írás! Én már jól haladok a tudatos,, leszarommal”, de néha még,, leszarom! ” 😀
Gratulálok a cikkhez! 😇
Az a baj, hogy igenis kezdünk mondatot úgy, “az a baj, hogy”. Persze, azt oktatja az összes fogalmatlan tréner, hogy nem, csak hát az a baj, hogy ha mindig lecseréljük az “az a bajt”, akkor valójában a semmit sem leszaró mártírok vagyunk. Azzal ámítjuk magunkat, hogy nincs baj. Pedig van. Ki kell mondani, aztán meg kell oldani.
Olyan közösséget nem lehet rombolni, amelyet eleve kényszerrel hoztak létre (börtön és munkahely). Az utóbbiból többet is megjártam és ahol most dolgozok, az ilyen és ehhez hasonló filozófiák nélkül túlélhetetlen. Egyszerűen, ha érzelmet fektetnék azokba a szellemi árvízkárosultakba, akik naponta próbálnak kapcsolatba lépni és másokra erőszakolni a baromságaikat… Nos, megnézném, hogy mennyire lépnél közös nevezőre egy olyan emberrel, akinek a hobbija a vetésforgó, oviban bicska volt a jele és szenvedélye a szarkavarás az ember háta mögött. Kíváncsi lennék, milyen közösségi értéket vélnél felfedezni egy olyan helyen, ahol sokakat a törvényi szankció tart vissza attól (érzelmi és morális semmiképp), hogy ne csináljon a másik degenerált suttyó fejéből ivókupát, mint a bolgárok Krum nevű cárja tette a bizánci kollégájával.
Szerintem te is valami hasonló képződmény lehetsz. Valamilyen intrikáló, elfuserált balfék, aki a gatyájába élvez, ha a másikat lebasszák vagy elbocsátják. Ha pedig nő vagy, akkor otthon nem foglalkozik veled a férjed, mert tudja, a munkahelyeden pedig kiskirályt játszol, alsenkiként.
Alexander, sajnos te épp a cikkírót szarod le, magasról. De rá se ránts. Amúgy meg, ha a lényeg átjött volna – de sajnos ahhoz le kéne szállnod a magas lóról – akkor tudnád, hogy nem az emberekkel van baj, hanem a (nem)viselkedéssel. Esetleg olvashatnál figyelmesebben… És értelmezhetnél. Jobban járnál, és mi is.
Boldogult Édesanyám ezt úgy fejezte ki, hogy ne foglalkozz vele…A lényege ugyan ez volt. “Menj utadon,s ne bánd mit beszélnek.”
Koszi pont akkor olvastam amikor egy szarsag miatt 🙂 napokig orlodtem. Es nehany bejegyzest naponta fogok olvasni a cikkbol h megjegyezzem. Mert ez kell….
Kifutott a leves, amíg olvastam… de leszarom 😀 Félretéve a viccet, átjött, nagyon… úgy kb. középhaladó leszaró lehetek 😉
Pont ez jutott eszembe nekem is, egyre több az önző, alkalmazkodásra képtelen, önkritika nélküli ember, akik mindenkit leszarva élik az életüket. Ezt kicsit jobban kihangsúlyoztam volna az írásban, hogy a mindent és mindenkit leszaró emberek is értsék: van jogos kritika is, ott ahol sok ember kis helyen él vagy dolgozik együtt muszáj alkalmazkodni, egymásra tekintettel lenni, és van amikor hátra kell lépni, hogy másnak utat engedjünk, nem járhatunk mindig csak mi jól … stb.
Tökéletes és intelligens novella a ‘leszarom’ életérzés kimaxolására avagy hogyan tanuld meg mosolyogva és szelektálva a leszart szart is leszarni. 😂😂😎 szuper, nekem nagyon átjött, gratulálok. 😊
Ez egy jó mérce volt arról, hogy hol tartok. Még néha ott van a végén az a fránya felkiáltójel, de igyekszem
🙂
Köszönöm!
Nem
Annyi észrevételem volna, hogy a “szar” szó még így, felkiáltójel nélkül is elég indulatos. Ezért a használata kontraproduktívnak tűnik az amúgy tök értelmes szövegben. Persze az meg kérdés, hogy enélkül meghallanák-e a címzettek. De hosszú távon javaslom lecserélni. Persze a szerző dolga…
Kedves Gábor!
Régi már ez a cikk, de újra és újra felidézem. Nem mindig sikerül azonnal megtalálni, hogy miképpen tudok túllépni egy szarkupacon, amibe esetleg már bele is merültem, de ilyenkor elismételgetem magamban: nem az én bunkóságom, hanem az ővé, nem az én véleményem, hanem az övé. Nehéz néha, nagyon nehéz, amikor olyan gonosz emberrel kell (mai nappal végre már múlt időben) hosszú időt eltöltenem, aki áskálódik ellenem. De tényleg használt a cikk: amikor munkába indultam, és tudtam, hogy majd megint látványosan levegőnek néz (ha nem éppen direkt olyat tesz, ami ellenem irányul), olyankor végig gondoltam, milyen jó lesz a nap végén újra együtt lenni azokkal, akik szeretnek. Akiknek a véleménye számít. Nagyon sokat segített ez az írás. Köszönöm.
Még valami. Nietzsche ezt nagyon jól megfogalmazta, csak szar nélkül, Neki valahogy sikerült.
– A bűntudat sokszor kívülről jön, és akadályoz a cselekvésben. Káros.
– Ha gyenge vagy, mások morálját fogadod el, ez lehet vallás, erkölcs, bármi. Ha erős, te írod a szabályokat.
Ez a lényege, aki Őt megértette.
Ezt 14 évesen már megtanultam, mert elfogadhatatlan volt, amit rám akartak erőszakolni. És a szarságok nem kellenek, a nemesség kell, a nagylelkűség, a nagyvonalúság. Aki szarik bele, megvetem, mert nincs akarata. Különben csak udvariasan felülírná, vagy olyan utasításokat adna ki, amelyeket nem lehet leszarni, mert minimum karóbahúzás a szarás ára.
A leszarók szánalmasak. Csak magukkal törődnek. Aki számít, az adott esettben kardért nyúl, de ez lehet kimondott szó is. Leszarod a szerelmedet? Minden gondját? Hát akkor szarj. Majd én megvédem, és soha többé nem nyúlhatsz hozzá. Jó, én nem, nekem már van 25 évvel fiatalabb Párom, akit úgy nagyon nem szarnék le. De talán van még hozzám hasonló.
Azt a nőt vittem, akit csak akartam. Miért? Mert nem szartam le.
Na jó, ebből elég. 🙁
Gábor, na ez igazán értelmes. 🙂
A szabadság nem a leszarás függvénye. Az igazán nagyok nagyon udvariasak is. Mert megtehetik, kivívták a szabadságukat, talán karddal, és nem szarással.
Köszönöm a véleményedet!:-)
Sok okos gondolat, csak a szókincs nagyon ront az összhatáson. Végén már csak szarkupacokat látok. A gondolat pedig belesüllyed ezekbe, és ott is marad. És már csak hányinger marad, a változatosság kedvéért. Én tanítsak jó és hatékony kifejezésmósra? Még csak magyar sem vagyok. Persze attól még át tudnám írni. Kéred?
Csak egyvalamit fűzök hozzá. Szarral lehet dobálozni, de a te kezed is szaros lesz, és talán nem is csak az, ha nem vigyázol. Nem vigyáztál. Okos gondolatok, csak talán többet érnek a pöcegödörnél.
Ismét egy hatalmas írás,amit alkalmazok is az életben.No nem.szó szerint leszarom,de leszarom 🙂
Sokaknak ez nem tettszik,így szűkül a “baráti” kör,de leszarom 🙂
Így lesz jó.
Köszönöm Gábor,hogy felnyitottad a szemem :)Örök hálám <3
Kedves Gábor!
Köszönöm szépen az eddigi cikkjeidet!
De egy dolog nagyon zavar engem, hogy néha nem oda illő szavakat “használsz”!
Konkrétan ebben a cikkben nagyon sokszor használod a “leszarni” szót.
Szerintem lehetne ezt mással is kiegészíteni!
De lehet, hogy csak az EGÓ-m szólalt meg?
Sziasztok,
az életem nagyobbik fele – uszkve 30 év – azzal telt, hogy másoknak próbáltam megfelelni, magamat végig elnyomva. Nullának tartottam magam, értéktelennek, és mindenkit kritizáltam. Folyamatosan depresszióhatáron egyensúlyoztam. Aztán szép lassan jött a váltás, el tudtam fogadni magam olyannak, amilyen vagyok, kibékültem magammal és végül a világgal is. Teljesen máshogy látom már magam és a világot is, nem foglalkozom fölösleges dolgokkal, mások véleménye csak akkor érdekel, ha olyan valaki mondja, aki ismer. Nálam speciel a megtérés hozta el a változást, de nem untatnék ezzel senkit. A cikket olvasva magamra ismertem, láttam a múltam, aztán a jelenem. Jó a cikk, el kéne juttatni minden magyar emberhez.
A probléma nem itt van, hanem ott, h az emberek mindig rosszul döntenek, mert nem tudják melyik dolgot kellene elengedni és melyikre kellene reagálni.
Nem a leszarásra való képtelenség a probléma, hanem h nem látja mit kellene elengedni. Ezért a fontos dolgokat elengedjük a nem fontos dolgokat pedig túltoljuk.
Ez a tragédia. Nem tudjuk mit és mikor. A leszarást már a kis gyerek is tudja, csak időzíteni nem…
Kedves Gábor!
Lenne egy kérdésem ehhez az írásodhoz. Mit kéne tenni egy olyan helyzetben, amikor valakit szíved szerint kizárnál, de valamiért nem tudsz? Vagy meg lehet tanulni hosszú távon leszarni dolgokat? Ha egy adott ember folyamatosan seggfejkedik veled, akivel kénytelen vagy egy légtérben lenni? Én az ilyen embereket lendületből kizárom, viszont ez jelen helyzetben nem lehetséges… Ilyenkor mit lehet tenni?
Előre is köszönöm a válaszod.
Szia Gábor!
Tetszett a válaszod a hozzászóláshoz. Rég nevettem ilyen jót egy igazi frappáns reagáláson. A gyermeki tisztaság és a tapasztalat együttese tud egy szervalabdát így leütni.
Egyébként a cikked találó, hatékonyan lett megfogalmazva minden sértegetés nélkül mások segítésére.
Jópofa az a „művészi” primitívség, amely lesöpri a másra nehezedő VALÓSÁGOT azzal, hogy ő leszarja mindezt, és ezért még piedesztálra is képzeli önmagát.
Ön EZZEL tökéletes része annak az olajozottan a végzete felé menetelő fogyasztói társadalomnak, amelyik kizárólag a másik fejére szarva lépeget előre, a végtelen szabadságról szónokolva e letolt-gatyájú menetelés közben.
Régebben az efféle semmiből rendszert-gyártókat filozófusoknak hívták – tették ezt mert minden tudomány nélkül voltak, szegények. Ha valaki, mint Ön, mérnöki iskolázottsággal felvértezve lép erre a pályára, s az ottani szalmacséplést kísérli leszaró-újításával megszaporítani, akkor az mindenesetre beszédes.
Beszédes arra nézve is, hogy a Valóság már kiúszott a látóteréből mindenestül, „művészi” ködében (melyben isten ments hogy akadályozzam: a ködös terepek abszolúte nem vonzanak, így nem is lehetek ott jelen) a leszarás is csak fiktív, dédelgetett mentsvár, amit mint önnön gyermekét szeretettel keblére ölelhet.
Nem bíztathatom hogy az évek majd bölcsebbé teszik – hacsak vissza nem fordul e „felhőjárásból”.
Kedves Endre,
a szabadságot legtöbbször nem adják, hanem akinek fontos, az megszerzi. Az én szabadságom egyik megnyilvánulása például az, hogy számomra nem a Te engedélyedtől függ, hogy a leszarás művészet-e vagy sem. Szívből kívánom Neked, hogy Te is megtaláld a saját szabadságodat, és ne másokat okolj a helyzetedért.
Legyen szép napod! 🙂
Gábor
A “Leszarni-tudás képessége” is lehet művészet, megengedem. Hisz annyi az új irányzat, és töretlen a fejlődés.
Baj csak egy van: nem mindenkinek adatik meg a Művész Szabadsága. A legtöbbünket belekényszerítenek a kész (rögzített, és rossz) helyzetekbe. Amit ha leszarunk – akár dühödt vehemenciával, akár filozofikus magaslatokról, akár mert tudnánk helyette nem-leszarásra invokáló alternatívát kínálni a közösségnek – a fejünkre olvasva (vagy csorgatva?) visszaszármaztatják köböstül: végrehajtanak rajtad, lecsukatnak… Ahol és azután toporzékolva tocsoghatunk a saját leszarásaink fogódzókat nemigen kínáló magányában.
Miből is jő:
Tétel: LESZARNI TEHÁT NEM ELÉG.
Egy űrhajó-építő mérnöknek érthető hasonlattal: A Föld körül keringő kabinhoz nem elég ez a komfortos kasztli, kell hozzá a Föld is.
Világéletemben arra tanítottak hogy másokat/dolgokat leszarni nagyon nem helyes dolog, MINDENNEL foglalkoznom kell előbb vagy utóbb… Szóval szépen belém nevelték a megfelelést és a kemény alázatot (=mások fontosabbak te meg nyomd el magad mert szerencsétlennek születtél/szegények voltunk). Ebből nem igen lehet elmenekülni.
A te írásodban pedig jól magamra ismertem… 🙂
Dettó! Élet recept: soxor olvasgatni, és azonnali hatállyal elküldeni a gyerekeknek!!! 😉 😀
Csak egy újra/sokadjára (ehhez a cikkhez is) visszatérő olvasód apró észrevétele.
Anno mikor utoljára olvadtam, még nem volt ennyi komment, de már csak ezért is érdemes volt “visszatérnem”.
Valójában a “leszarom tablettás” plágium (úgy látszik, hogy az írásaiddal kapcsolatban ez az tényező valahogy mindig rám talál ? ) okán keveredtem újra ide, most mint “helyesírási náci” személyében. ☺
A személyes névmásokat nem írjuk nagy betűvel, kivétel ezalól, ha azzal a tisztelet jelét akarjuk kifejezni (mint ahogy azt Te minden reagálásodban meg is tetted).
A kis “én” abszolúte nem megfelelési kényszer eredménye, azt viszont soha nem írjuk nagy betűvel.
Tehát kedves Tibor, Gábor “sajna” ezt (is) helyesen használta:
http://helyesiras.mta.hu/helyesiras/blog/show/nagy-on-kicsi-on
Kiemelném kedvedért ezt a részt:” Az Én nagybetűvel írása azonban nem vet túl jó fényt írójára: egocentrikus, fontoskodó ember benyomását kelti.”
Megfelelési kényszerről tehát itt szó sincs. ☺
Ez óriási! 😀
Gratulálok! Jó, hogy vagy Gábor, és hogy vagytok sokan “ilyenek” – a Világnak szüksége van ilyen emberekre. 🙂
Szia Gyuri! Lehet, hogy nehéz a felfogásod de legalább Te megtaláltad azt a szót amit ebben a cikkben használni kellett volna a vulgáris leszarom helyett. Értem Én a lényeget, de ebben a megfogalmazásban pont rontó hatást kelt ez a rengeteg szarozás…
Tökéletes válasz … ennyi!
Szerintem az elkerülhetetlen, hogy két ember kapcsolatában a feleknek egymás felé semmilyen elvárása ne legyen. Ha szinte tökéletesen megfelelnek egymás elvárásainak, akkor is van elvárás, csak akkor azért nem tűnik fel, mert ki van elégítve mindkét oldalon. Én úgy érzem, hogy maga az “elvárás” szó is be lett kicsit skatulyázva. Pedig sokféleképpen lehet elvárni dolgokat magadtól és a másik embertől is. Az elvárást majdhogynem nevezhetnénk igénynek. És nem minden ember született empatának vagy olvassa le az arcodról az érzelmeidet, igényeidet könnyedén, minden egyes percben. Van, hogy finoman fel kell hívni a figyelmét pl a partnerednek valami olyan “elvárásodra”, amit ő talán észre sem vett, és mindaddig, míg ennek teljesítése feléd őt nem billenti ki a komfortzónájából, nem okoz komoly erőfeszítést, nem az önző céljaidat szolgálja, az ő személyiségét megerőszakolva, hanem magát az egyensúlyt a kapcsolatban, hogy “én”+”te”-ből “mi” legyen, addig szerintem nincs vele probléma. Így érkezünk meg a kompromisszumhoz, ami tulajdonképpen az elvárásból született, nem?
Nagyon érdekes írás. Van viszont egy hiányossága. Épp a megfelelési kényszer legfontosabb momentumát hagyta figyelmen kívül. Aki mindenkinek meg akar felelni, az valójában önmagának akar. Önmagában nem tisztázta, hogy melyek azok az attribútumok, amelyeket valódi értéknek tekint, és melyeket nem. Ezért befolyásolható, és labilis.
Tehát a leszarás művészetének alapja a precíz értékrend megteremtése. Olyané, amely nagyon konkrét határokkal van szépen körbekerítve. Ha ez megvan, onnantól jöhet a leszarósdi.
…és, hogy őszinte legyek, onnantól automatikusan megy is a dolog, nem kell tanítgatni rá senkit.
Ha nincsenek kétségeim az engem érő elvárások, hatások, benyomások értékrendemben való pontos elhelyezkedéséről, akkor eszembe sem jut aggodalmaskodni azok miatt, amelyek nem érdekelnek, amelyeket elítélek, elvetek, megvetek.
https://markmanson.net/not-giving-a-fuck
Az cikk témája és lelkülete nagyon emlékeztet Sarah Knight “The Life-Changing Magic of Not Giving a Fuck” című könyvére (“How to stop spending time you don’t have with people you don’t like doing things you don’t want to do”). Nem tudom, olvastad-e, de ehhez az életfilozófiához mindenképp kötelező!
Hát, ez nem egy szar cikk volt! 😀 Megnevettettél 😀 És nem mellesleg, rengeteg igazság rejlik benne! Köszönöm!
Nagyon tetszett a cikk.Csak azt sajnálom ,hogy nem életem első szakaszában találkoztam ezzel az írással de talán van még pár jó évem arra,hogy elkezdjek élni.De egyben örülök,hogy gyermekemhez jóval korábban eltudom küldeni ezt az írást. 🙂
Ez így van. Mint minden közlésnek, az én írásaimnak is csak akkor van értelmük, ha a befogadó fél arra nyitott. Ezért nem tudok felelősséget vállalni, csak azért, amit írok. Ha valaki nem akarja vagy nem tudja értelmezni a “mindent leszaró ostobák” alfejezetet és a többi hasonló célú mondatomat, azzal nem tudok mit kezdeni. Tisztában vagyok vele, hogy vannak ilyen emberek, de miattuk nem fogom feláldozni azt a célomat, hogy a gondolkodni akaró embereket elgondolkodtassam, és egymástól tanulva haladjunk előre az életünkben.
Ezt a cikket ha elolvassa egy kamasz gyerek tényleg lefog szarni mindent és nem érti miért nem tud szocializálódni. Gondolom érettnek is kell ehhez lenni,hogy különbséget tudjanak tenni az emberek ahhoz,hogy azért le ne szarjanak már mindent,mert legtöbben a feledatot is leszarják.
Nagyon furcsa érzés a saját gondolataimat ilyen szépen, rendezetten olvasni. 🙂 Furcsa, de jó. Én is megfeleléskényszeres voltam… ma csak simán boldog vagyok. Felszabadultam, fellélegeztem, végre ÉLEK!
A gondolatok, találkoznak Abraham Hicks tanításaival, és az én gondolataimmal nagyon jó és igaz,bár még nem tartok ott de arra haladok, Köszönöm jó írás.
Van aki meg tudja magyarázni hogy jò a hoembernek a kandallo mellet??? de le szarom????
leszarni csak pontosan s szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes. hatékonyan.
azt vettem észre, hogy akik kritikát fogalmaztak meg, azok jórésze olyasféleképp reagált, mintha a címet egyáltalán nem tudná értelmezni.
én imádtam. és tanított. főleg, hogy édesapám sokszor köt bele, ha a ‘szar’ kifejezést használom, hogy trágár. persze igaza is van. de van, mikor nem találok nála kifejezőbbet. 🙂
Nagyon köszönöm Betty, örülök, hogy tetszett. 🙂
Teljes mértékben egyetértek. Aki vár valamit cserébe a szeretetéért, az nem szeret, hanem üzletel. Az igazi barátok pedig tényleg jönni fognak, csak őszintén vállald fel Önmagad, csináld azt, amit szeretsz, legyél nyitott az emberek felé, és egyre több olyan emberrel ismerkedsz majd meg, akik Téged szeretnek, és nem azt, akinek látni akarnak. Nagyon fontos gondolat, amit hozzátettél a végén. Tényleg mindenki azt a fajta szeretetet fogadja be, amilyet úgy érzi, megérdemel.
Én egy tudatos döntésről beszélek. Ér valamilyen hatás, amit nem tudsz kikerülni, és ilyenkor dönthetsz úgy, hogy az életed része lesz (általában ez az automatikus döntése az emberek többségének), vagy dönthetsz úgy, hogy leszarod, mert nincs szükséged az általa okozott lelki teherre. Nem szeretem túlbonyolítani azt, ami valójában nem az. 🙂
Nincsenek véletlenek, nagy hatással volt rám ez a mű. 🙂 Köszönöm szépen a linket is, bízom benne, hogy sokan elolvassák, mert nagyon megéri. Aki pedig magyarul olvasná inkább, az a MEK jóvoltából itt tudja megtetteni: http://mek.oszk.hu/00100/00191/00191.htm
Kedves Hajnalka, csak most jutottam válaszhoz, de nagy örömmel olvastam, amit írt. Természetesen érdekel, és köszönöm szépen, ha megosztja velem. 🙂 És azt is köszönöm, hogy egy értékes gondolatsorral támogatta az írásomat. Nagyon szép napot kívánok! 🙂
Gábor
Kedves Bettondi, nagyon köszönöm, örülök, hogy tetszett az írásom, és annak is, hogy cselekvésre ösztönöztelek vele. 🙂 A változás mindig lehetőséget is hoz, és jó látni, hogy Te felismerted ezt, és nem törtél össze a munkádban és az életedben történt változás miatt, hanem felhasználtad azt, és többé váltál általa.
Köszönöm szépen a jó kívánságaidat, és én is a legjobbakat kívánom Neked! 🙂
Köszönöm szépen, Corcus 🙂 Nagyon örülök, hogy hasznos volt, és annak is, hogy alkalmazod is ezt a hozzáállást. 🙂
Nem is tudok mást írni, mint hogy zseniális!!!
Egy dolog kimaradt:
a “barátok” pont úgy viselkedtek velem, mint amennyire én tartottam saját magamat…
Nekem egyik napról a másikra gyulladt ki a lámpa: erősen megfelelési kényszeres vagyok. Olyan elvárásoknak akarok megfelelni, amiket soha nem fogok tudni megugrani, másrészt úgy gondolom, hogy aki elvárja, hogy a másik megfeleljen (értsd: akkor szeretlek, ha úgy csinálod a dolgaid, ahogy SZERINTEM helyes), az valójában nem szeret.
Sok évtizedembe telt, mire felfogtam. 🙂
Azóta elkoptak a barátok, akik valójában nem is voltak azok. De nem érzem magam egyedük. Akkor érezném magam egyedül, ha még mindig mellettem lennének, hiszen valójában nem lennének mellettem. Aztán majd biztos jönnek az igazi barátok.
A többieket meg le***rom. Valaki említette az elfogadást. Igen, elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Csak eljutott az agyamig, hogy az ő milyenségük nem passzol az én életemmel.
– Mi a “Szent Sz.r?” -Akkor győzünk le vmit, ha nem is foglalkozunk vele.( már, amikor, persze.)- És mennyi mindennel nem foglalkozunk automatice az életben! – ha, már vmit “le kell szarni”, hogy megszabaduljunk tőle, hát, pont nem fogunk tőle megszabadulni……, mert , ami nem tetszik nekünk, arra rátapad a figyElmünk…..és energiát adunk neki……és mégtöbb esélyt, hogy megjelenjen, megvalósuljon, megmaradjon az életünkben.- a gondolatnak, szándéknak teremtő ereje van.- mint a félelemnél.- amitől félünk, azt bevonzzuk.- úgyhogy, maradjon csak a közömbösség, vagy a pozitiv hozzáállás!- a több théta átalakitja az enthétát,….és , persze, fOrditva.- legalább is igy szól a fáma.- a többit meglátjuk a gyakorlatban. Üdv VZoo
A cikket vegigolvasva akaratlanul is tobbszor a Tao Te Ching csengett a fulembe.
Nem tudom olvasta, hallotta -e mar de az pont arrol szol, hogy minel kevesebb dolgot teszel annal tobbet ersz el. Itt elolvashato angolul is:
http://www.taoism.net/ttc/complete.htm
Tisztelt Szerző!
Ebben a témában (azaz a szar-szimbolikában) anyai nagyanyámtól örököltünk egy mesét évezredek távlatából, amit az őt hallgató 3. generáció feldolgozásában dekódolt a családunk. A mese köztünk Szaroskatona elnevezéssel futott, melyet ezen a címen konceptuális festőművész fiam videónarrációban dolgozott fel, 2004-ben a Műcsarnok ‘Elhallgatott Holokauszt’ c. kiállításán mutatták be. (A kiállítás eredeti koncepciója az emberi ego intoleráns viselkedése a” másság, másik” jelenségre – több kiállító fiatal művészt mellbevágott a holokausztra való leszűkítés, és hogy ebben a beszűkített körben a nagyon erőteljes és eredeti munkáik hatásvadász “energiavámpír” művekkel keveredtek.)
A Szaroskatona felületes értelmezésben egy semelyik népmesei műfajba sem besorolható nonszensz magyar népmese, melynek hallatán szem, szék, szárazon nem marad… Ez a másodlagos, nevettető funkció tarthatta életben, mentette át a valódi tanítás mélylélektani tartalmát. Ön ebben az írásában mindazokat a lehetséges következményeket tárja fel, amelyeknek pszichoanalizáló alap-problematikáját bárki által felfogható (bár nemigen tudatosuló) egyszerű és közérthető formában írja le a „mese”. Mármint azt, hogy nincs megoldás, a „szar” letarol mindent, és mindenkit, aki nem tud rajta felülkerekedni, nem tud felemelkedni, viszi, viszi… mert nem tudja letenni és ott hagyni, mint szart az útszélen.
Formailag (sem) egy írásban átadható tanítás, viszont Ön ezzel a kifejtésével kiérdemli a meghallgatást. Értesítsen, ha érdekli;
Tisztelettel:
Muzsik Hajnalka a 2. generációs hallgatóságból 🙂
Kedves Gábor, gratulálok az okos, a lényegeset a lényegtelentől világosan elválasztó, magvas gondolatokat tartalmazó íráshoz. Nagyon ritkán írok hozzászólásokat, de ez a cikk felébresztett, felrázott: Hogyan is éljük JÓL az életünket. Nekem a munkám során rengeteg dolgot le kell sz…jak, mert sok múlik rajtam és egyáltalán nem mindegy milyen sorrendben, milyen hatékonysággal végzem a teendőket. 16. éve dolgozom ugyanannál a cégnél, kb. 4 éve egészen mást csinálok , mint azelőtt és ehhez metamorfózison kellett átesnem, de ez az átváltozás nagyon sok szempontból megerősített és olyannyira pozitív volt, hogy cseppet sem sajnálom, sőt örülök, hogy így történt. Többször kell elolvasni jó néhány sort is, mert annyira találóan, ötletesen van meg írva. “Minden cselekedeted – és így egész életed – művészetté válhat, ha a fölösleges dolgoktól megszabadulsz”. Meglátásom szerint semmi nem hiányzik a remekbe szabott mesterműtől. További sok sikert!
Valóban nagyon jó cikk.Sokat segitett mert ezt tapasztalom nap mint nap.Bár ezt a ”leszarásos” technikát már elkezdtem egy kicsit régebbtöl alkalmazni én is,de igy is sokat segitett a cikk és sokat elmondott ezzel kapcsolatban.
Szóval köszönöm,jobban tényleg nem is lehetett volna kifejteni ezeket a dolgokat.
Kedves Hajni, megtisztelő, hogy mindennapi olvasmány lett az írásom 😀 Remélem hamarosan már elő sem kell venned, hanem könnyed természetességgel leszarod, aki és ami nem fontos, és élvezed, hogy még több figyelmet és szeretetet tudsz ezáltal adni azoknak, akiknek érdemes. 🙂
Legyen nagyon szép napod!
Kedves Gábor, ez is kifejezetten remek, hogy a “blog válaszolt”,( jó, valakinek meg kellett írnia.) 🙂 Kb majd mindennap előveszem a cikket, munkába menet előtt és esetenként után. Nem az egészet olvasom el persze századjára, hanem szemezgetek. Kit, mit, hogyan, miképpen és mennyire szarjak le. Sokkal jobb így.
Szép napokat kívánok!
Szia Nóra,
vizuális típus vagyok, úgyhogy köszönöm ezt az élményt, amit a történeted elmesélésével adtál 😀
Nemcsak értem az idézetet (úgy tudom, Hobótól származik), hanem az egyik kedvencem is. Azt hiszem, nemcsak a leszarásban közös az irányvonalunk, hanem az élethez, a sikerhez és a boldogsághoz való hozzáállásunkban is.
Köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat, a férjednek pedig nyugodt álmokat kívánok. 😀
Legyen nagyon szép napod! 🙂
Gábor
Én meg a hozzászólásodon nevettem jót, köszönöm 🙂 Kívánom, hogy legyél nagyon menő, és ne hagyd, hogy bárki is szarral etessen Téged, csak szeretetet fogadj el. 🙂
Nagyon örülök Hajni, csodálatos érzés tudni, hogy egy rakás szarral tudtam segíteni. 🙂 Köszönöm szépen, hogy olvastad, és azt kívánom, hogy mindig mosolyogva alkalmazd, és emlékezz rá, hogy az értéked nem attól függ, hogy mások hogyan bánnak Veled, hanem attól, hogy Te mennyire tartod Magadat. Szeresd Magadat, mert megérdemled. 🙂
Köszönöm a cikket! Kb megmentette ma az életemet, elmúlt az ideggörcs a gyomromban, a hátizmaimban. Egyszóval (vagy kettővel): Köszönöm, köszönöm!
Szia Gábor!
Nem tudom, beszámolt-e neked bárki is a következőről:
A cikk kb. felétől konkrétan hangosan röhögtem. A gáz, hogy ezzel felébresztettem a férjemet, aki kevésbé gondolta az imént ezt viccesnek, de azt mondtam neki: Bocs, lesz@rom 😀
Te meg én egy cipőben járunk. Lesz@rjuk. Örülök, hogy vannak hozzám hasonló emberek 😀
Érteni fogod, tudom: A sikernek nem titka van, hanem ára 😛
Éljen a lesz@rás magas fokú művészete. Felkiáltó jel nélkül.
Üdv,
Nóra
Nagyon köszönöm Anna, örülök, hogy tetszett. 🙂 Sokszor tényleg valami komoly válság kell a felismeréshez, hogy többet is kihozhatnánk az életünkből. Nagyon örülök, hogy Te nem összetörtél a válság hatására, hanem megtaláltad benne a lehetőséget. Legyen nagyon szép napod! Ne csak a mai, hanem az összes. 🙂
Fantasztikus a cikked Gábor!!!
Pont nemrég értem el erre a szintre, és élek úgy ahogy nekem jó, és nem ahogy másnak….
Fájdalmas esmény kellett, hogy fölrázódjak a megszokott szarból.
Most szépen lassan iktatom ki azokat az embereket, akik csak visszahúztak eddig, és olyan rezgésszinten élem az életem, hogy amióta ennek tudatában vagyok, folyamatosan jó dolgok történnek velem. 🙂
További sok sikert neked!!!
Üdv
Én nagyon jót nevettem ezen az íráson. Nagyon tetszett, önkritikus énem is szerencsére jól vette a lapokat. Én tipikus indulatból leszaró vagyok momentán. És én még azt hittem, ez milyen menő, hogy ki merem mondani, jó határozottan, hogy leszarom. És most kiderült, ennél még van menőbb is :)) De jó volna ennek a művészi fokozatát is elsajátítani! Úgyhogy rajta vagyok a szaron .. őőő a szeren! 🙂
Köszönöm szépen Gyuri, örülök, hogy tetszett, és annak is, hogy átment az üzenet. 🙂 Azt előre tudtam, hogy nem mindenki számára tudom átadni (vagy mert nem az én szavaimra van szüksége, vagy mert semmilyen szó nem érne semmit), viszont a kommentek nekem is okoztak nagyon vidám perceket. 🙂 Köszönöm, hogy olvastad az írásomat, és örülök, hogy Te is így állsz hozzá az élethez. 🙂
Nagyon jó a cikk, de különösen a kommenteken lehet jót szórakozni! Úgy látom nem mindenki értette meg a cikk lényegét vagy fogta fel hogy mit akart Gábor írni. Volt amit kétszer is átolvastam, hogy tiszta legyen a kép plusz nehéz a felfogásom, de ezt tudtam eddig is úgyhogy le…elengedem.
Kedves Rózsa, én is köszönöm szépen, hogy átláttál a felszínen, nagyon jó érzés volt olvasni a soraidat. 🙂 Örülök, hogy Te is hasonlóan gondolkodsz az életről, és annak is, hogy nevettél, mert az nagyon egészséges. 🙂 Köszönöm még egyszer!
Nagyon köszönöm Eszter, örülök, hogy tetszett. 🙂
Nem olvastam a könyvet, de az egyik kedves olvasóm ajánlotta, úgyhogy fel is írtam, hogy elolvasom majd. Ha elolvastad volna a hozzászólásokat, akkor a Tiedre nem is lett volna szükség. 🙂
Kár, hogy ezek nem a saját gondolataid. Illett volna feltüntetni a forrást, John C. Parkin: F**k it! című könyvét.
Nagyszerű írás! Jól rálátásod van a dolgokra!
Én nagyon nem szeretem a közönséges, vagy közönségesnek látszó dolgokat, kifejezéseket, de még ekkorát soha nem nevettem mint itt, a számomra nem kívánatos kifejezéssel tűzdelt eszmefuttatás elején. Aztán a végén rájöttem, hogy bár hasonlóan gondolkodom az életről, mégis nagyon tanulságos volt számomra. Köszönöm!
Köszönöm szépen Zsofka, nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Az egy év még nem olyan sok idő, főleg, ha előtte sokat töltöttél ilyen környezetben, és szenvedtél Te is a megfelelési kényszertől. Tényleg nehéz eleinte a változtatás, de idővel egyre könnyebben fog menni, mert már tudod, hogy ez a Te utad, és senki nem húzhat vissza. Nagyon sok sikert kívánok hozzá, és köszönöm, hogy írtál. 🙂
Köszönöm szépen az ajánlást, Sabrina. Még nem olvastam, de felveszem a listára. 🙂
Szerintem a spiritualitás lényege pont az, hogy nem a külsőségekre, hanem a belsőre, a tartalomra helyezi a fókuszt. A spiritualitás a kötöttségekkel nehezen összeegyeztethető, ezért én nem gondolom, hogy a valódi spiritualitás érték szerint különbséget tesz leszarás és elengedés között. Ezek csak szavak. 🙂 Eszközként szolgálnak, nem célként.
Leszarás helyett a spirituálisan valamivel értékesebb Elengedés cínű könyvet ajánlanám Dr. R. Hawkinstól…
Már kellett ez az írás nekem. Kb egy éve próbálok (tudom nem kis idő) kikecmeregni a bólogató kutyák és megfelelni vágyók sorából. Vicen kívül nehéz. Nehéz túllépni a kis szarságainkon, a belső félelmeinken. Én szóról szóra igazat adok neked, még a csoportosításban is. Sokan nem értik, ezt a leszarom témát, pedig mennyivel kevesebb stressz lenne az életünkben 😀 na végülis csak gratulálni akartam 🙂
Nagyon jó kérdés, Mona. Én úgy gondolom, hogy ha egy kapcsolat nem egyensúlyra épül, akkor az a kapcsolat rombol. Ezt egy ideig képes kompenzálni az ember teste és lelke, de csak egy ideig. Másrészt pedig az itt töltött időnk véges, és azt az időt, amit szenvedséssel töltünk, soha nem kapjuk már vissza. A legszorosabb rokoni kapcsolat sem jogosít fel senkit arra, hogy élősködjön Rajtad. Ha erről van szó, akkor én kizárnám az életemből az ilyen embert. Szerintem először próbáld meg megbeszélni vele, és ha nem sikerül, akkor próbálkozz még többször, de ha nem megy, akkor marad a külön út, mielőtt teljesen felemészted Magad.
Nagyon köszönöm Marika, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Igen, tényleg sokan megbotránkoznak, mert akinek láncok kötik össze a lábát, azt mindig zavarja, ha valaki szabadon szalad. De ez az ő problémájuk, nem a Tiéd. 🙂
Még egyszer köszönöm, és további hatékony előrehaladást kívánok. 🙂
Nagyon szívesen Gyöngyi, örülök, hogy jókor jött. 🙂 És köszönöm szépen a kedves szavaidat, meg azt is, hogy olvasol. 🙂
Szia Kriszti, nagyon örülök, hogy tetszett az írásom. 🙂 Teljesen egyetértek, hogy mindig érdemes visszamenni a probléma gyökeréhez. Nekem az a tapasztalatom, hogy legtöbbször a gyerekkorból hozott lelki sérülések vezetnek a felnőttkori nehézségekhez. Sokszor tudat alatt cipeljük magunkkal ezeket a terheket (a megfelelési kényszeren kívül van még egy pár, itt írtam erről: http://hasznaldfel.hu/2014/01/8-dolog-amit-gyermekkent-megtanultal.html). Teljesen egyetértek azzal, amit írtál, tényleg az önismeret a kulcs. Aki egyensúlyba kerül önmagával, az a fontos dolgok (és emberek) megőrzésében, és a jelentéktelenek elengedésében is egyre jobb lesz. És persze hibázunk mindig, ahogy Te is mondtad, de aki folyamatosan törekszik arra, hogy jobbá váljon, az szerintem mindent megtett, amit emberként tenni lehet.
Az önismeret és az önbizalom miatt pedig ne aggódj, ezek olyan képességek, amik folyamatosan fejleszthetőek. Apró lépésekkel kezdd, és mindig kicsit mozdulj ki a komfortzónádból. Nem kell nagyon, csak mindig annyira, hogy már érezd, tettél valamit, hogy erősebbé válj. 🙂
Köszönöm szépen, hogy megírtad a gondolataidat. 🙂
Köszönöm szépen Tincus, nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Nagyon jó a felvetésed, tényleg vékony vonal húzódik a közömbösség és a produktív leszarás között. 🙂 Sokan össze is keverik a kettőt, de hosszútávon mindig érezhető, hogy építő vagy romboló hatású-e az, amerre haladunk. Például őszintén válaszolva egy egyszerű kérdésre: javultak az emberi kapcsolataim egy évvel ezelőtthöz képest? Ha igen, akkor valószínűleg jó az irány. Persze még jó irány felé haladva is hibázunk mindannyian, de én is a fejlődésben látom az élet értelmét. 🙂
Köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat, legyen szép napod! 🙂
Gábor
“Ne pazarold az energiádat olyan emberekre és olyan dolgokra, akik és amik nem viszik előbbre az életedet. Ha megpróbálnak visszahúzni, nyugodtan és határozottan szard le.”
Mi a helyzet akkor, ha a családnak vannak elvárásai, ők próbálnak visszahúzni, megváltoztatni. Hogyan feleljek meg nekik, mikor nem szeretnék megfelelni. Egy anyát, testvért hogyan szarjak le, mikor nem egyezik a nézőpontunk és ebből kialakuló vita van. De mivel békességre törekszem, hisz a családról van szó, hogyan szarjam le – nézzem el viselkedésüket. Ki lehet a családot is zárni az életemből, ha visszahúzó energiájukkal tudnak csak felém viszonyulni?
Végre egy lelki fröccs cikk amit végig tudtam olvasni!!! Gratulálok hozzá!
Nem mellékesen közlöm hogy örömmel töltött el az a tény hogy teljesen normális vagyok, hogy a kedvenc gondololatom a “leszarom” aminek néha hangot is adok és aminek álltalában megbotránkozás a reakciója!
Én köszönönöm a kategóriákat aminek hatására besorolhattam magam hogy helyesen használom a kifejezést amikor szükség van rá! ( maximalista munkamániániás vagyok)
Még egyszer gratulálok!!!
Köszi az emlékeztetőt! 😀 megint időben érkezett!! 😀
(minden elismerésem a hozzászólásokra való válaszaidért, mind mennyiségileg, mind minőségileg!)
Szia! Elolvastam a cikkedet. Nagyon tetszett is. 🙂 Mindennap megvan bennem ez a belső harc, és van amikor jól megy, van amikor kevésbé. Eléggé belém rögzült ez a megfelelési kényszer mások felé, és olyanok felé, akik számomra emberileg nem sokat jelentenek. Miért van ez bennem? Vagy mindig is ilyen voltam? Mindig a gyökerektől kell szerintem kiindulni, meg kell talàlni, hogy honnan is ered ez az egész. Nagyon be tudok stresszelni és néha nem tudok különbséget tenni, hogy mi az, ami rajtam múlhat (a hozzààllàsom) és mikor van az, hogy ”na jó leszarom”. Mindig nyitott vagyok a fejlődésre, csak lehet ott a bibi, hogy nem tudom felismerni ezt a bizonyos hatàrt. Ehhez viszont önismeret is kell. Tisztàba kell lenni a pozitív és a negatív tulajdonsàgaiddal. De az is tény, hogy emberek vagyunk, néha hozunk rossz döntéseket, csak azt nem szabad hagyni, hogy ez rànyomja a bélyegét az életedre. Mindehhez jó önismeret és önbizalom kell. Nekem ez sosem volt!
Köszönöm a cikkedet mégegyszer! 🙂
Nagyon jókor talált rám ez a cikk, köszönöm! 🙂
Én egyébként tipikusan az az ember vagyok, aki nem bírom elviselni a szarkazmust, ezért igyekszem minél távolabb kerülni a szarkasztikus emberektől (mostanában kb 100%-os sikerrel), de ebből a cikkből már az elején lejött, hogy itt épp nem erről van szó. A magamhoz való őszinteség e formáját Csernus doki írásaiból tanulgattam, épp ezért ez a cikk Rá emlékeztet, szóval engem megvett kilóra 🙂
Már jó ideje dolgozom magamon és a leszarás-technikámon, most pedig még jó párszor át kell rágnom magam ezen a cikken, hogy be tudjam azonosítani magam: vajon “Mindent leszaró ostoba” vagyok, vagy “A leszarás művésze” titulushoz állok közelebb? – érdekes, szerintem a kettőt csak egy hajszál választja el egymástól, mégis az eredmények között szakadéknyi a különbség. Nem könnyű megválasztani, mit érdemes leszarni és mivel érdemes törődni, ezt gyakran elvéti az ember, hisz’ szerencsére nem vagyunk hibátlanok – ha nem lenne hova fejlődni, nem lenne miért élni 🙂
Köszönet a cikkért még egyszer is, csúcsszuper, és remélem, mindenkihez eljut, akiben megmozdít valamit. További szép napot, jó szelet mindenkinek! 😉
Tincus
Van sejtésem, hogy hova vezet mindent leszarni, erről szól a “Mindent leszaró ostobák” című pont. 🙂
Azért nem mindegy, hogy mit mennyire szarunk le! Tegyük fel egy ember első 30 évében úgy éli minden napját, hogy leszar mindent és mindenkit… Gondolom van sejtésed hova vezethet ez. Az emberek nem szarhatnak össze-vissza 😀 különben kapunk egy olyan embert aki leszarja a jövőt is, és kapunk egy csődtömeget. Viszont ha tudatosan szarakodunk (esküszöm már vicces ez a sok szarozás 😀 ), akkor pozitív hatása is lehet.
Köszönöm szépen Kinga, nagyon örülök, hogy tetszett. 🙂 Senki sem tud felidegesíteni, csak Te magadat. Mindig gondolj arra, hogy amit mások mondanak neked vagy rólad, az róluk szól. Hogy mit kezdesz vele, az pedig rólad. Nem kell felvenned mindent, amit eléd raktak. 🙂
Nagyon örülök, hogy hasznos volt 🙂 Köszönöm, hogy olvastad, és sok sikert az alkalmazásában (azért a fontos embereket és dolgokat szerintem őrizd meg az életedben). 🙂
Ez gyönyörű volt. :”D Nagyon tetszett a bejegyzés és ez legalább az igazság nem csak valami halandzsa. Imádom! Engem is sokszor piszkálnak, cseszegetnek,beleszólnak az életembe és hazug tényeket állítanak fel, de mostantól: leszarom. Soha senki többé nem fog zavarni és nem tudnak felidegesíteni vagy keresztbetenni. Köszönöm! 🙂
Beírtam a google-ba, hogy “Hogyan szarjunk le mindent?” .Mert épp egy olyan élethelyzet állt elő, hogy le kell szarnom mindent, és elsőre ez a cikk jött fel.Köszönöm! Ezt olvasva annyira megkönnyebbültem. És nem csak ki tudom mondani, de át is tudom érezni, hogy csupa nagy betűvel, fekiáltó jel nélkül LESZAROM
Isteni érzés. 🙂
“Az élet valójában egyszerű, csak mi ragaszkodunk hozzá, hogy bonyolulttá tegyük.” (Konfuciusz) 🙂
Bakker! az élet tényleg ennyire bonyolult ?!
Örülök, és az eredményért nagyon megérte, ez igen! Köszönöm 🙂
L átványos
E gyszerű
S úlyos
Z ajos
A lapos
R agyogó
O lyan
M ély
Megmozgattad az agyam Művész Úr.
De dönthetünk. 🙂 Nem az aktuális érzelmeinkről, hanem arról, hogy a jövőben mi vált ki belőlünk érzelmi megrázkódtatást, és mi nem. Ha tudatosan dolgozol rajta, hogy kizárd a jelentéktelen dolgokat az életedből, aztán azokat is, amiknek lehetne ugyan jelentősége, de számodra károsak és nincs szükséged rájuk az életedben, akkor egy idő után eljutsz oda, hogy már nem váltanak ki belőled érzelmeket, csak nyugodtan elengeded őket. A leszarom kimondása önmagad számára nem szükséges, ha már valóban képes vagy rá. És egyébként jól látod, önszuggesszióval kezdődik a folyamat, mert először behazudod magadnak, hogy leszarod, de egy idő után valóban képes leszel elengedni azt, amire nincs szükséged. Az Angyalbőrben jó példa, csak ott nem volt mögötte agymunka, csak az üres szavak. Úgy tényleg nem ér semmit.
Nem csak a felkiáltójel jelenti azt hogy valójában mégse szarom le, hanem már az is, ha kimondom, leszarom. Ha tényleg leszarnám, eszembe se jutna bármit mondani róla. Ez csak önszuggesszió, próbálom leszarni, de nem megy. Olyan ez, mint az Angyalbőrben egyik jelenete, amiben a katonák egy teherautón utaznak, amin előtte trágyát szállítottak. Egyikük kitalálja, hogy ha együtt azt mondogatják: “nincs büdös”, akkor egy idő után már nem is fogják érezni. Ki is próbálják: “nincs büdös, nincs büdös…”, ez megy egy darabig, mígnem az egyikük felkiált: “kurva büdös van!”. Képes az ember akaratlagosan eldönteni hogy mit szar le és mit nem? Nem hiszem. Nem dönthetünk az érzelmeinkről, nem áll hatalmunkban. Ami hatalmunkban áll, hogy a legokosabban szolgáljuk ki az érzelmeinket, hogy minél több pozitívat élményt gyűjtsünk össze, és minél több negatívat elkerüljünk.
Kedves Ervin, teljesen egyetértek, nagyon nehéz elkezdeni szelektálni. De megéri. Nem is a fontos és a nem fontos közötti döntés a legnehezebb, hanem a fontos és a nagyon fontos közötti. Tényleg nagy munka az alapokról építkezés, de én azt tapasztaltam, hogy segítség mindig van, ha nyitottak vagyunk. És sokszor a legváratlanabb helyekről érkezik. 🙂
Coaching-omon, amikor arról volt szó, hogy nem mindenkinek kellene megfelelni, akkor azt tették fel az első lépcsőfokra, hogy döntsem el mit tartok fontosnak. Mik a főbb értékeim. Állítsak fel egy sorrendet. Döntsem el kik fontosak számomra. Kiknek a tanácsa fontos. Ezek után vehetek egy kukát és azokat a dolgokat, embereket, kapcsolatokat, tanácsokat, amelyek nincsenek a fontossági sorrend között vagy elején, azt kezdjem el kiszanálni.
Ez mind szép és jó, de a neheze ezután kezdődik, amikor egy olyan ember próbál szanálni, aki régiséggyűjtő. Aki korábban is foggal körömmel ragaszkodott mindenkihez, értékes és értéktelen emberhez, mert úgy hitte, akkor lesz maga is értékes, ha mindenki + jelez számára. Túlon-túl keresi a visszajelzéseket és nem biztos önmagában. Ééééss így szépen kezd bonyolódni minden….. Keresni kell egy alapot és újra kell építkezni. Ami nagy munka!!! Kegyetlen nagy! Amihez azért néha jól jön egy kis segítség! 🙂
Köszönöm szépen, Tücsi! Nagyon örülök, hogy átment a lényeg 🙂
Ennyi csokipundingot (szart) még nem láttam egy helyen, de nagyon jól kikiabálnak a szövegből, pont olyan ez a poszt, amit nem szabad leszarni, mert megtanít leszarni. 😀
Gábor… minden elismerésem 😀
Köszönet Érted !
Köszönöm Esztörke, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Szerintem nemcsak egy-egy korszakunkban érdemes leszarni bizonyos dolgokat, hanem az egész életünket éremes úgy felépíteni, hogy kizárjuk azt, ami visszahúz. Persze vannak iőszakok, amikor több ilyen van. De ez csak egy megoldandó feladat, és örülök, hogy dolgozol rajta. 🙂
olyan meggyőző… most pont olyan korszakomat élem, amiben le kell szarnom dolgokat.
olyan laza, és őszinte, és igaz, és mégis finom, határozott, szabad és minden, ami hozzám passzol
köszönöm, akárki is vagy!
Köszönöm szépen Zsuzsa, nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂 A mozgalom elindult, mert minden változás önmagunkban kezdődik. 🙂
Zseniális írás, mozgalmat kéne indítani a gyakorlatba történő átültetésére! 🙂
Én már fél úton járok a beteges megfelelési kényszeremtől a nirvánáig, részben a cikk indíttatására… 🙂
Köszönöm Gábor, hogy közkinccsé tetted!
Kedves Gabi, köszönöm szépen! 🙂 Nem én vagyok a szemfelnyitód, mert mindenki csak önmaga képes felnyitni a szemeit, de nagyon örülök, hogy segíthettem ebben. 🙂 Jó utat kívánok, és hozzá sok mosolyt és a tudatot, hogy nincs olyan bili, amiből ne lehetne kitaposni a kivezető utat. 🙂
Kedves Szemfelnyitóm!
Örülök, hogy a végedre’ érve vihogva olvashattalak és elkezdhetem a biliből kivezető utam taposni.
Sok sikert, egészséget kívánok!
Gabi
Nem szoktam olyanról írni, amit nem tapasztaltam meg és gondoltam át, úgyhogy én azt mondom, hogy meg lehet tanulni ezt. 🙂 Persze vannak, akik szerint nem, és van olyan is, aki azon problémázik, hogy hülyeségeket beszélek. De ez az ő problémája, nem az enyém. 🙂
Ha megérted, hogy minden problémádnak Te magad vagy a forrása, akkor képes vagy megtalálni a megoldásokat is. Mondtál egy példát, és erre a legtöbben azt mondják: az a szemét másik ember a felelős a gyomorgörcsöd miatt. Pedig ez nem így van. Mi okozta a problémádat? Az, hogy adtál, és cserébe nem kaptad azt, amire vártál. Az ego megszólalt benned. Elvárást kapcsoltál az adáshoz, és így már nem is volt teljesen őszinte az adásod, hiába érezted annak. Jó szándékú voltál, mégis ott volt az ego. A tiszta adás azt jelenti, hogy úgy adsz, hogy nem vársz érte cserébe semmit. Nekem sem megy mindig, de csak ezen az úton tudunk megszabadulni a csalódásoktól.
Te csak adj, és ha nem kapsz érte semmit, vagy negatív dolgot kapsz vissza, akkor gondold át, hogy megéri-e fenntartanod azt a kapcsolatot. Van, hogy igen, mert csak átmenetileg bánik úgy veled valaki, a saját lelki problémáit kivetítve Rád, de ha ez folyamatosan így van, akkor annak az embernek nincs helye az életedben – álljon akármilyen közel is hozzád. Mert nem azért születtél meg, hogy feláldozd önmagad mások számára, hanem azért, hogy megtaláld, ami igazán fontos számodra, ezáltal megtaláld önmagadat, és tiszta szívből oszd meg másokkal mindazt a csodát, ami benned van. Azokkal, akik tényleg szeretnek és elfogadnak olyannak, amilyen vagy.
Mások problémái nem a Te problémád. Mások szemetét nem kell felvenned attól még, hogy eléd rakták. Ez a Te döntésed. Ha én azt mondanám Rád, hogy hülye vagy, az az én véleményem, az én problémám, és sokkal többet árul el rólam, mint Rólad. Az én szemetem, és csak akkor válik a Tiéddé, ha magadra veszed. De ha itt hagyod nekem, akkor az enyém marad. 🙂 Szeresd és tiszteld önmagadat annyira, hogy nem veszed el magadtól a boldog és nyugodt élet lehetőségét. Mert ezt csak Te tudod elvenni magadtól. Inkább add meg ezt a lehetőséget önmagadnak, mert megérdemled. 🙂
Hmmm…..nekem például komoly hónapokig tartó gyötrődést okozott amikor a fészen “barátnak hitt illető letiltott. Amikor észrevettem akkor igen csak meglepődtem! Sőt, gyomorgörcsöm lett és mai napig sem tudtam feldolgozni. Az illetőnek én sokat segítettem és erre ilyet tesz….szóval arra gondoltam hogy leszarom, de persze nem szartam le, belül öröltem magamat de kifelé nem mutattam, pedig de jó lett volna úgy istenigazából leszarni, vajon miért nem tudtam ezt elsajátitani? Tényleg meg lehet ezt tanulni?
Örülök, hogy betalált. 🙂 Neked is legyen szép és pozitív gondolatokkal teli napod! 🙂
Üdv, hát ez ütött :D. Legyen szép a napotok ! 🙂
Kedves Gábor, nem baj, hogy nem mindent értesz meg a Téged ért hatásokból. Az sem baj, hogy ilyenkor nem gondolkozol, hanem visszatámadsz egy általad elképzelt támadásra. Nem vagyunk egyformák, és a világ így szép. 🙂 Az viszont, hogy belül mélyen félelmeid vannak attól, hogy az emberek ostobának tartanak, pont azt fogja eredményezni, hogy úgy is viselkedsz (például ugrasz arra, amire szerinted mások ugranak). A Téged ért támadás belülről jött, a saját félelmeiddel harcolsz. Remélem felismered és feloldod azokat, sok sikert kívánok hozzá. Én pedig maradok az az agyament köcsög, akinek egyetlen célja a bomlasztás és a Te kis világod megtámadása. Legyen szép napod, mosolyogj sokat, az mindig jót tesz. 🙂
ha kicsit is értelme lenne ennek az agyament kitalácíónak azt megérteném,de ennek semmi értelme ,mindössze valaki megint okos akar lenni és ezt is megmagyarázza hogy ,mért használjuk oly sűrűn ezt a két szót ,pedig ő is leszarja ,de legalább újjabb vitára invitálja a közösséget,és ez szándékos ,hogy véletlen se legyenek az emberek komonikatívak,és ez a cél mert az összetartásban lenne az erő ,de itt olyan sosem lesz,mert mindig lesz egy köcsög aki betalál egy ilyen agyament cikkel és tudja hogy az emberek ezen majd jól elvitáznak ,ami megint csak neki(k) jó,de nem ő az ostoba hanem akik ugranak is az ilyen baromságokra.de én leszarom 🙂 ha nekik így jó akkor csak tessék .
Kedves Ancsa, nagyon örülök, hogy tetszett az írásom, annak viszont még jobban, hogy boldogan és szabadon élsz. 🙂 Nem gondolom, hogy “vénségedre” történt ez meg, mert szerintem pont azok az öregek, akik megpróbálnak visszahúzni Téged a saját középszerű szintjükre. Ők az öregek, függetlenül attól, hogy 60 vagy 20 évesek. Szerintem a legnagyobb ajándék, amit a lányodnak adsz, az a tanításod, hogy ő is a szívét és az álmait kövesse, és ne hagyja, hogy bárki vagy bármi visszahúzza őt. Ha minden szülő így tenne, sokkal boldogabb világban élnénk. De hiszek benne, hogy egymást segítve tudunk is tenni ezért. Köszönöm szépen, hogy írtál. 🙂
Kedves Gábor ! Nagyon tetszett az írásod és nagyon értem miről van szó. Én éltem nagyon fent és nem szartam le semmit, mert úgy ahogy írtad, mindenkinek meg akartam felelni, elvesztettem a saját személyiségemet.
Mikor 2 éve onnan nagyon magasról egyetlen rúgással lekerültem a “földre” nagyon fájt és mindenkit hibáztattam csak magamat nem. Nem olyan régen jöttem rá, el telt egy év, hogy azt választom amit írtál, leszarom. Most szabad vagyok és boldog, megvalósíthatom önmagamat (olyan dolgokat amiről álmodni sem mertem), azt teszem amit csak akarok, senki nem szólhat bele az életembe, mert ha mégis megtenné, azt leszarom. Többen azt mondják, hogy vénségemre (59 vagyok) megbolondultam, de leszarom. Nem én lettem bolond, csak irigyek arra, hogy az amit ők is szívesen megtennének én meg is teszem. Az én életem és azt csinálok vele, amit csak akarok. A lányom most 18 éves és őt is erre tanítom, nem akarom, hogy élete nagy részét a saját “börtönében ” élje le. Már most legyen szabad, és szarjon le mindent, ami ebben meggátolja.
Üdvözlettel Ancsa
Kedves Ági, nagyon jó gondolat, köszönöm szépen, hogy megosztottad. Az első lépés valóban az elgondolkodás, mert csak ott lehet megsérteni minket, ahol gyengék vagyunk. Az emberek többsége viszont sajnos nem ezen gondolkodik, hanem csak magára veszi a támadást, és vagy sajnálkozik, vagy panaszkodik (vagy mindkettőt teszi). Az elgondolkodáshoz szükséges megértenünk azt, hogy a másik ember véleménye többet mond el róla, mint rólunk. Az pedig, hogy mit kezdünk a kapott véleménnyel (fevesszük, ott hagyjuk, vagy megkeressük benne a használhatót, ha van ilyen), csak rajtunk múlik – és ez már valóban rólunk árul el nagyon sok mindent. Köszönöm szépen még egyszer az értékes gondolatot. 🙂
Köszönöm, Kata 🙂 Pontosan tudom, miről beszélsz, én is ezt éltem meg. És nagyon örülök, hogy egyáltalán nem bánod azt, amit átéltél, mert a múltat sajnálni semmi értelme nem lenne. Elásni sincsen értelme, mert úgyis előjön, viszont ha felhasználjuk és fejlődünk általa, akkor egyetlen tapasztalatunk sem hiábavaló. Köszönöm, hogy leírtad mindezt, és már azzal is, hogy megosztod másokkal a gondolataidat, rengeteget segítesz, hogy még több ember felismerje az Élet valódi értékeit.
Köszönöm Kata, örülök, hogy tetszett. 🙂 Tényleg nem baj, hogy magadra ismertél, mert valójában egyetlen baj van csak: az, ha úgy kezdünk egy mondatot, hogy “az a baj, hogy…” vagy “sajnos”. Örülök, hogy hozzátetted, hogy nem baj, mert tényleg nem az. Nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok. 🙂 És azzal, hogy felismerted, hol érdemes változtatnod, már egy hatalmas lépést tettél a megoldás felé. Az élet egy folyamatos tanulási folyamat, és ha nem áldozatként, hanem a saját életünk irányítójaként élünk, akkor a hiányosságaink sem jelentenek már igazi terhet. Mindannyiunknak van miben fejlődnie, és aki ezt felismeri és elfogadja, az szerintem nagyon jó úton jár. 🙂
Köszönöm szépen, Endruu! 🙂 Nagyon örülök, hogy így élsz, mert ezzel nemcsak önmagadat ajándékozod meg, hanem azokat is, akik tényleg szeretnek, mert egy boldog és kiegyensúlyozott embert kapnak, nem egy roncsot. Olyan ember mindig lesz az életedben, aki megpróbál visszahúzni, de ilyenkor mindig gondolj arra, hogy ez nem rólad szól, hanem róla. A saját félelmeit vetíti ki Rád. Fél attól, hogy Te képes vagy megtenni azt, amit ő nem, vagy fél attól, hogy a saját kis igazság-világa, amit évtizedeken keresztül építgetett, egyszer csak összeomlik. És ezek az emberek között van olyan is, aki tényleg szeret, egyszerűen csak fél. Mindig érdemes megnézni, hogy ki mondja a kritikát, és megnézni azt is, hogy az ő élete igazolja-e a kritika alapjait. Mert a szó nagyon olcsó, azt bárki meg tudja formálni (legalábbis a legtöbben), de egy életet megformálni úgy, hogy az tényleg rendben legyen, az már egészen más. Ha ez utóbbi típusú ember mond tanácsot, akkor érdemes elgondolkodni rajta (de még így is lehet, hogy az ő megoldása nem húzható Rád, hiszen több út vezet fel a hegyre), de ha valakinek csak szavai vannak, akkor instant kuka. 🙂 Örülök, hogy nem tudott tartósan kizökkenteni az ismerősöd. 🙂
Kedves Gábor! Ha ‘Leszarom!’ érzés támad, vagyis valaki tesz, mond stb. olyasmit, ami fáj, zavar, irritál, magamra veszem, abban a helyzetben szerintem érdemes azzal a zsigeri rossz érzéssel egy pillanatig foglalkozni. Valamit üzen ez a szituáció rólam, magamnak, amit érdemes meghallani. A másik ember sokszor egy vászon, amelyre “vetítünk”. Időnként a másiknak fogalma sincs, hogy hogyan értelmezzük az ő megnyilvánulásait. Világos egyébként a “Leszarom.” filozófia és ennek kifinomult kommunikálására akár taníthatnánk is a gyerekeinket, de nem tartom könnyűnek. De minden megélt függetlenedés a másik ránk erőltetett értékrendjétől egy újabb lépés a saját utunkon. Jó utat! 🙂
Jó cikk, akár minden szavát én is írhattam volna. Volt pár “esemény” az életemben ami erre a szintre juttatott, de kicsit sem bánom. Amikor az ember szembesül azzal a ténnyel, hogy majdnem úgy halt meg, hogy még nem is élt, átrendeződnek a fontossági sorrendek, ahogyan az emberekhez való viszonyulások is. Jelentősen módosul minden egyes nap tartalmának az értéke, és egyre inkább vonzza az embert a szándék, majd a határozott akarat is, hogy ÉLJEN, ne csak vegetáljon. Boldog vagyok, hogy nem csak én gondolkodom így és vannak mások is, akik “leszarnak” dolgokat, már csak annál fogva is, mert többet nem érnek, szemben azokkal a dolgokkal, amikért érdemes élni, és érdemes velük foglalkozni.
Nagyon tetszett a cikk. Biztosan elolvasom még többször,mert rengeteg igazság van benne és sajnos sok esetben magamra ismertem, ami nem baj,mert ebből adódóan sokat tehetek a magam fejlődésért,miben kell változnom,mit és hogyan kell “leszarnom” 🙂
Köszönöm, Kata 🙂
Zseniális a cikk! Egy ideje így élek, felkiáltójel nélkül szarok le mindent, ami nem visz előbbre. Én azt vettem észre még, hogy aztán az élet elkezd a leszarás művészetéből vizsgáztatni. Nem is olyan rég futottam össze egy emberrel, aki közölte, ha én így élek, akkor egy érzéketlen tuskó vagyok. Egy pár napig ki is zökkentett, majdnem sikerült elfogadnom az érveit, és vele mindazt, ami rám akart erőltetni, aztán pedig jött az érzés: gyorsan elengedni és leszarni, mert nem ez az út 🙂
Azóta szóba sem áll velem, de semmi baj, az az ő útja, ez meg az enyém… 🙂
Köszönöm Gabi, és teljesen egyetértek. 🙂 Az írásban a kifejezés ismételgetése egy eszköz volt, nem pedig cél. A célt a “leszarom”-ok közötti tartalomban fogalmaztam meg. Ha más írásaimba is belenéztél, akkor észrevehetted, hogy sem a szorulásnak, sem a székletvisszatartsi problémáknak nem vagyok a híve. 🙂
A hozzászólásokat még nem olvastam el, de az írás jó, csak egy észrevétel: ha valaki folyton ezt ismételgeti mintegy mantraként, hogy ” leszarom”, félô, hogy testi tünetei is lesznek előbb, utóbb, pl. székletvisszatartási problémák. Javaslom helyettesíteni a ” nem érint engem , vagy nem az én problémám” mondatokkal.
Kedves Zaksza, ha a mindent leszaró ostobák csoportjába tartoznék, akkor a fenti írást sem olvashattad volna. 🙂
Nagyon jól hangzik 🙂 Tökéletesek soha nem leszünk semmiben, de ha minden egyes nap próbálunk kicsit jobbak lenni tegnapi önmagunknál, akkor megtettünk mindent, amit tökéletlenként tehetünk. 🙂
Úgy látom a szerző mindenkinek megpróbál válaszolni, ezek szerint nem szarja le.
Pár éve már így élek, még nem teljesen tökéletes, de egyre kevesebb szart cipelek magammal. 🙂
Kedves Gergő,
nagyon tartalmas gondolatokat osztottál meg, köszönöm. 🙂 Egyetértek, hogy a megismerés soha nem lehet teljes, és ez tökéletlen emberi mivoltunk következménye. Én úgy gondolom, hogy a tökéletesség soha nem érhető el, mert az a fejlődést ellehetetlenítené, márpedig fejlődés és változás nélkül nincsen élet. A tökéletességre való törekvéssel viszont megteszünk mindent, amit tökéletlen emberként megtehetünk. De ez már tényleg más téma. 🙂
Kedves Gábor, kedves Olvasótábor!
Először is köszönöm az írást, igazán tisztán megfogalmazott, éles cikk!
A megismerés kapcsán, illetve tulajdonképpen az égész témakört magát vég nélkül lehet boncolgatni, reflektálni egymás, s magunk észrevételeire. Persze ez egyben a szépsége is egy nyitottan és konstruktívan áramló párbeszédnek.
Ugyanis a megismerés törekvése egyben felveti a ki vagy mi az ami éppen megismer kérdését.
Picit máshonnan közelítve úgy is lehet fogalmazni, hogy a megismerő maga az abszolút teljesség, ami az idő viszonylatában szemléli önnön magának az adott pillanatban való megnyilvánulását. Az idő dimenzióját figyelembe véve a teljességből egy adott részletet adatik érzékelni. Ilyenformán -mivelhogy a változás folyamatos mindenre és mindenkire nézve- az idő végtelensége maga az egész.
Ám paradox módon, -ha a végtelent feltételezzük- egy adott pillanatban, ahol nincsen idő, csupán maga a jelenlét, szintén ott van a teljesség, az egység. Tehát a misztérium, -ahogyan azt mindenfélé bölcs tanítás és mester is igyekszik jelezni- a líneáris időből való kilépés, ahol nincsen többé múlt és jövő, hanem csakis a puszta jelen-lét, ahol a megismerő és megismerés tárgya feloldódik és marad a puszta érzékelés.
Elkanyarodtam a témától, de valamiért ezt ki szerettem volna írni, önmagam számára is megfogalmazni.
Záró akkordnak annyit fűznék hozzá, hogyha bár intellektuális-értelmi szinten sohasem érhetjük el a teljes megismerést, szerintem a fentebb említett misztérium megvalósításával, a teljességünkhöz való visszatéréssel lényegében mégiscsak megvalósítható a művelet, bár ehhez valószínűleg túl kell lépnünk a hétköznapi értelemben vett emberi mivoltunkon és alkímiai manőverrel át kell transzformálni lényünket, avagy transzcendentálni azt.
Köszönöm.
Örülök, hogy megfogott 🙂 A lényeg viszont utána jön. 🙂
Én nem olvastam csak az elejéét… De ez a mondat megfogott.
DE LESZAROM!!!!!!!!!!!!!!!!
Köszönöm, én is így látom. 🙂 Sőt, a célom az volt, hogy még segítse is a saját korlátaitól való megszabadulásban, és abban, hogy a külsőségek helyett a valódi üzenetet lássa (nem csak itt, hanem az élet minden területén).
Szerintem, akinek pont erre van szüksége az útjához, azt nem fogja leblokkolni a leszarom szó.
Nagyon jó kérdés, Melinda, köszönöm. 🙂 Valóban vannak olyan kapcsolatok, amelyek bizonyos szakaszokban (vagy pillanatokban) építenek, máskor rombolnak minket. Sőt, a legtöbb kapcsolat ilyen. Az viszont nem mindegy, hogy milyen arányban történik ez. Ha valaki hoszútávon visszahúz, akkor vagy a kapcsolatodat áldozod fel, vagy a saját életedet.
Ugyanakkor változás nélkül nincs élet, és ahogy az egyik fenti hozzászólásnál is írtam, ugyan mindenképpen az előre felcímkézett fiókjainkba tesszük az egyes kapcsolatainkat, de a bölcsesség a változásban és a rugalmasságban rejlik. Minden embert elfogadok olyannak, amilyen, és ha valaki ma visszahúz, akkor eldöntöm, hogy nekem megéri-e fenntartani vele a kapcsolatot (elfogadva őt és nem beletörődve a helyzetbe), vagy elengedem. De ha úgy döntöttem, hogy elengedem, viszont holnaptól már nem rombolja az életemet, akkor képes vagyok újra fenntartani vele a kapcsolatot, pont azért, mert az elengedésem nem indulattal történt (amire a cikkben is utaltam), és így nincs bennem sem harag, sem neheztelés. Ezt nehéz megvalósítani, de én úgy gondolom, hogy csak így lehet helyén kezelni a folyton változó kapcsolatainkat anélkül, hogy önmagunkat vagy a másik embert pusztítanánk.
És ezek most csak az extrém esetekről szóltak, amikor a kérdés az, hogy megszakítsuk-e a kapcsolatot a másik emberrel. De kicsiben is ugyanígy működik, amikor szó sincs a kapcsolat megszakításáról, csak a mindennapok feszültségeit próbáljuk kezelni. Van, hogy elengeded a másik ember nem megfelelő magatartását vagy szavait, és ezt is nyugodtan teszed, mert tudod, hogy nem kell mindent felvenned, amit eléd tesznek. És mert képes vagy elfogadni a másik embert olyannak, amilyen, és nem akarod erőszakkal megváltoztatni őt.
A gondolat, amit megosztottál, valóban visszataszító, de akkor válik azzá, ha az elengedéshez nem tartozik nyitott elme, ami lehetővé teszi a változó kapcsolatok rugalmas kezelését. És ez legtöbbször azért van, mert az elengedés indulattal történt, és düh, neheztelés, vagy bosszúvágy kapcsolódik hozzá.
Köszi a cikket,
Vannak olyan emberek, akik visszahúznak szó szerint, de akkor a cikk alapján őket most ki kellene dobni az életünkből? Ugyanakkor vannak kapcsolatok, amelyek épitenek egyik percben, mig a másik percben úgy érezzük, hogy visszahúznak.
Mi van akkor, ha mások érzik úgy, hogy néha mi húzzuk vissza őket? Egyik pillanatban épitjük a kapcsolatot, a másikban romboljuk,,? És ez mind mi vagyunk…….
A cikk tetszett, ez a gondolat viszont taszitó a számomra…
Kedves Zsófia,
köszönöm szépen, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 A korgó gyomrot valóban nem lehet leszarni, és ahogy írtam is, csak a lényegtelen dolgokat jó elengedni, hogy az igazán fontosakra tudjunk koncentrálni. A minőségi élet például az elsők között szerepel. Én azt javaslom, hogy ha nem szeretne dolgozni, akkor közelítse meg máshonnan a kérdést: mi a hobbija? Mi az, amit igazán szeret csinálni? És ki fog ezért fizetni? Mert szinte mindenre van fizetőképes kereslet, csak meg kell találni.
Ez persze lehet hosszabb folyamat is, és addig is szükség van bevételre, ezért nyilván első lépésként elfogadja az egyik álláslehetőséget, amire jelenleg lehetősége van. A kulcs viszont az, hogy ezután mi történik. Mert a legtöbb ember ilyenkor beletörődik, hogy kényszerből olyan helyen van, ahol nem szeretne, és a szabadidejében ebből a stresszből próbál regenerálódni. De nem változtat semmin, és szép lassan feladja az álmait. Van viszont egy másik lehetőség is: egy stratégia kidolgozása, amivel eljuthat onnan, ahol most van (és nem szeret lenni) oda, ahova szeretne eljutni (pl. egy hobbit űzve pénzt keresni).
A stratégia alapja pedig a következetesség: bármilyen kevés szabadidedje is van, szánjon rá minden egyes nap valamennyi időt és energiát arra, hogy közelebb jusson a céljához. Míg a nem szeretett munkahelyen dolgozik, mellette kezdjen el utánaolvasni, hogy a hobbiját hol tudná gyakorolni, hogyan tud vele pénzt keresni, mikre kell odafigyelni, a konkurencia hogy csinálja, stb. És ha tényleg minden egyes nap kitartóan dolgozik rajta, akkor csak idő kérdése a siker. 🙂
Kedves Gábor, nagyon tetszik az irása. Évek óta próbálom- több-kevesebb sikerrel – a “leszarom” elvet alkalmazni az életemben. Kétdiplomásként két éve munkanélküli vagyok. Én akartam igy, elég volt ugyanis a 20 év munkából, úgy döntöttem, pihenni akarok. Most azonban anyagilag olyan szintre jutottam, hogy heteken belül kénytelen leszek újra dolgozni. Igen, kénytelen, a kifejezés aláhúzandó, ugyanis valóban kényszernek érzem. Mert úgy gondolom, azt súgja a belső hangom, hogy ami számomra adatott onnan “fentről” munka az életben, azt már elvégeztem. Nincs semmilyen munka, amihez kedvem lenne, ugyanis 20 év alatt módom volt a fizikai munkától kezdve a komoly szellemi munkáig mindent csinálni. Mindegyikben találtam örömet, egyikben többet, másikban kevesebbet, de élveztem. Most viszont az a szar helyzet:-) állt elő, hogy szimplán megélhetési okok miatt kénytelen leszek újra dolgozni, holott zsigereimben érzem, hogy nem akarok, minden idegszálam azt mondja, hogy ne csináljam, ne fogadjam el, szarjam le:-) a felkinált két munkalehetőséget (holott még szerencsés vagyok, hogy elvlleg még választhatok is két munka közül) sőt, valami nagyon azt súgja, hogy valami nagyon rossz fog történni az életemben, ha újra dolgozni kezdek. Nem lustaságból nem óhajtok semmiféle munkát, hanem egészen egyszerűen azért, mert jelen életszakaszomban mást tartanék fontosnak, mást szeretnék csinálni. Szeretném leszarni ezt a problémát, de nem lehet leszarni azt, ha az embernek nincs pénze a szó szoros értelmében kenyérre? Tud tanácsot adni? Meg úgy általában tanácsot adni azoknak, akiknek az alapvető megélhetésre nincs pénzük? Mert, ha akarnak, sem tudnak munkát találni? A korgó gyomrot vagy a kilakoltatást bizony nehéz leszarni.
Igen, szépen és tömören megfogalmaztad a lényeget. 🙂 Hawkins-t én is felveszem az olvasandóim listájára.
Kedves János! A napokban fejeztem be az Elengedés könyvet, a bejegyzésére is azért találtam rá, mert másik Hawkins könyvre vadászok. Ezt a leszarom témájú cikket is olvastam korábban, és egyből nekem is Hawkins jutott eszembe, mégpedig azért, mert gondolati alapon nem lehet leszarni semmit, hiszen a gondolatok az érzelmekre adott racionalizáló válaszok. Tehát valóban leszarni csak érzelmi alapon lehet, vagyis ha elengedjük azt az érzelmet ami azzal kapcsolatos amit le akarunk szarni, akkor vele együtt tényleg eltűnik a gondolat is.
Köszönöm Andee, felírtam az olvasandók közé. 🙂 Túlérzékenységben szenvedők ne klikkeljenek (bár ők már ide is a kelleténél eggyel több kattintással jutottak). 🙂
http://bookline.hu/product/home.action?_v=John_C_Parkin_F_k_It_B_a_meg_Az_igazi_spiritualis_ut&id=272811&type=22#
Szívből ajánlom 🙂
Teljes mértékben egyetértek, Zsóka, a megfelelési kényszertől való megszabadulás kulcsa az elfogadás. Aki képes elfogadni önmagát és másokat is olyannak, amilyenek, abban megszűnik a megfelelési kényszer, és másban sem fog kelteni ilyet. Ez nem azt jelenti, hogy ne akarjunk fejlődni, és ne akarjunk másoknak is segíteni ebben, de tudnunk kell, hogy mindenki csak önmagát képes megváltoztatni, ezért bármilyen elvárás másokkal szemben egyrészt fölösleges, másrészt káros is. Köszönöm, hogy leírtad a gondolataidat. 🙂
Én is köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat.
Köszönöm a választ!
Csak a cikket olvastam el, a hozzászólásokat nem, ha egyezés van bennük az én véleményemmel, akkor csak örülök.
Már régóta az a véleményem, hogy ne akarjak senkinek megfelelni, csak a saját magammal szemben megfogalmazott elképzeléseknek, amik békét és tartós jó érzést teremtenek a szívemben, lelkemben. Ma már többnyire sikerül. Mindez szerintem semmit sem ér, ha nem párosul a másokkal szembeni teljes elfogadással, vagyis ha nem törlöm a másokkal szembeni elvárásokat.
Kedves Tibor,
ahogy George S. Patton nagyon szépen megfogalmazta: “Ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik, ott senki sem gondolkodik igazán.” Változatosság nélkül nincs élet, és ez a gondolkodásmódra is igaz. Ezért is örülök annak is, ha valaki máshogyan gondolkodik, és köszönöm, hogy leírtad a gondolataidat.
A tökéletes megvilágosulás nem tudom, mit jelent, de úgy gondolom, hogy ezt mi emberek a magunk tökéletlen agyával nem is tudhatjuk soha. Találgatni persze lehet. Mindannyian keressük az igazságot, és általában meg is találjuk – a magunk igazságát. Ami nem feltétlenül lesz egy másik ember igazsága.
Ami a fájdalmat illeti, az mindig visszajelzés önmagunknak, akár fizikai, akár lelki fájdalomról van szó. Fájdalom mindig is lesz az életünkben, akár félünk tőle, akár nem. A félelemről írtam már korábban többször is, de ez az írás most az elengedésről szólt. Arról, hogy a fájdalmat és a terheket meddig cipeljük magunkkal. És bár az elengedés hiányának oka is a félelem, de nem a fájdalomtól való félelem, hanem a bizonytalanságtól való félelem.
Abban egyetértek, hogy a fájdalom okát meg kell értenünk, mert elengedni is csak így tudjuk azt. Bármilyen nehezen is észrevehető az írásomban, de a lényeget nem a “leszarom” szavak fejezik ki, hanem azok, amik köztük vannak (jelen esetben: “az ő szeretete nem a Tied.”). Ezért is írtam zárásként az utolsó mondatot.
Elfogadom, hogy számodra a nagy betűs “Te” és a kis betűs “én” a megfelelési kényszert jelenti. Számomra egészen mást jelent. Számomra a tiszteletet és az alázatot jelenti. Az írást az olvasóimnak adom, és megisztelem őket, ezért írom nagybetűvel azt, hogy “Te”. Az üzenetem nem magamhoz és nem magamról szól, az ego-nak nincs helye, ezért írom kis betűvel azt, hogy “én”. Magamnak nem szoktam írni naplót, ezért nem írok nagybetűvel “én”-t, de amikor önmagamról gondolkodom, akkor csak befelé nézek és megadom magamnak a tiszteletet. Az, hogy én mit adok, az hozzám tartozik. Az, hogy Te ezt hogyan fogadod be, az pedig hozzád. A megfelelési kényszer ott kezdődne, ha azt, ahogy Te befogadod, én a sajátomnak tekinteném. De minden csak értelmezés kérdése; ami egyeseknek őszinteség, az másoknak képmutatás.
Azt írtad, “soha, senki sem fogja látni azt, hogy milyen ő valójában”, én pedig a cikkben ezt: “csak azoknak fogsz tökéletesen megfelelni, akik teljes egyensúlyban vannak önmagukkal, így képesek elfogadni másokat is olyannak, amilyenek.” (ismét a leszarom-ok között olvasva). Az elfogadás pontosan arról szól, hogy nem látom teljesen az életedet, nem érzem teljesen (vagy egyáltalán nem), amit Te érzel, de számomra megfelelsz ilyennek, nem akarlak megváltoztatni. Az utolsó gondolatod így tökéletesen beleillik az írásom gondolatmenetébe. 🙂
Érdekes ez a leszarom-cikk. Azon gondolkodtam, hogy mit mondanék az épp-csak-felnőtt fiamnak, ha ő jönne elő ilyen filozófiával.
Valószínűleg azt, hogy nem kell félni a fájdalomtól.
A fájdalom azt jelzi, hogy még nem vagy tökéletesen megvilágosult szent, de élsz.
Hogy pont a lényeghez tartozik az, hogy nem tudsz mindent leszarni, ami fáj. Hogy a lényegtelen dolgoktól tényleg el lehet fordulni („Valaki beszólt, hogy hülyén áll a kedvenc blúzod vagy inged? Szard le – az ő ízlése nem a Tied”), de ami igazán fontos, az mélyen meg fog érinteni, és az lesz az aktuális utad, még akkor is, ha fáj. Hogy nem a fájdalmat kell elkerülni (és egy „leszarom”-mal odébbállni), hanem megérteni, hogy miért vágysz arra, ami fájdalmat okoz.
Aztán elmondanám azt is, hogy a megfelelési kényszer csak addig probléma, amíg az embernek nincsenek olyan céljai, amit alapvetően a saját erejéből akar megvalósítani. Ha nem mástól akarja kicsikarni az életét, hanem a sajátját éli, akkor megengedheti másoknak, hogy olyanok legyenek amilyenek, és szövetségeseket kereshet magának a céljai eléréséhez.
Ha megmutatná ezt a cikket, hogy lám, ez az ember ezzel a technikával hatékonyan kilépett a megfelelési kényszer alól, akkor viccesen felhívnám a figyelmét, hogy aki nagybetűvel írja, hogy „Te”, de kicsivel azt, hogy „én”, az képmutató, és az bizony a megfelelési kényszer miatt van. 🙂
És ha rábökne erre a mondatra: „… ha egy másik ember elfogad Téged olyannak, amilyen vagy, az jó, ha viszont nem, akkor nincsen helye az életedben”, akkor megölelném, és elmondanám neki, hogy soha, senki sem fogja látni azt, hogy milyen ő valójában. Senki más nem fogja érezni az érzelmeit, senki sem lesz az ő helyzetében. Én sem, anya sem. És hogy pont ezért teheti meg, hogy a szeretetünket a legnagyobb tiszteletben tartva nemet mond nekünk.
Nagyon örülök, hogy teljes mértékben célba ért Nálad az üzenetem. 🙂 Pontosan így van, nem létezik olyan tapasztalat, amit ne tudnánk felhasználni arra, hogy jobbá tegyük a saját életünket, és egy kicsit a világot is. Az elengedés azért fontos, mert az energiánk és az itt töltött időnk is korlátos, ezért azt az időt, amit idegeskedésre, jelentéktelen dolgokra és visszahúzó emberekre szánunk, azt önmagunktól és azoktól raboljuk el, akik számára fontosak vagyunk. És az időt, amivel kiraboltuk önmagunkat, soha nem kapjuk vissza.
Köszönöm Szilvi, hogy megírtad a gondolataidat, és ilyen szépen megfogalmaztad a sok szarozás esszenciáját. 🙂
A fentiek alapján arra jöttem rá, hogy végülis, ha mindenkit elfogadunk olyannak amilyen és csak azokat a tulajdonságokat látjuk meg emberekben amik előre visznek minket, a többit meg leszarjuk, akkor tulajdonképpen nem is létezik olyan ember aki ne vinne minket előre és akit ki kéne dobnunk feltétlenül az életünkből (persze nem mindegy milyen minőségben maradnak meg benne) de persze senkit nem muszáj ” megtartani” mert akit akarunk azt végülis leszarhatjuk,.. rajtunk múlik kit mennyire akarunk elfogadni a véleményével együtt 🙂
Köszönöm Andor, hogy megosztottad a gondolataidat. Mindannyiunknak vannak fontos és jelentéktelen dolgok is az életünkben, csak nagyon sokaknak nem megfelelő arányban. A szolga kifejezést viszont nem tartom jónak. Vannak kötöttségeink, melyeket önként vállalunk, a fő probléma viszont az, hogy nagyon sok ember túl sok kötöttséget vállal (egyrészt mert belé nevelték, másrészt mert rossz környezetben van), és valóban szolgaként éli az életét. Valóban minden relatív, és épp ezért szorítasz Te is és mindenki más is (én is) mindent a leszarom vagy a nem leszarom keretbe. Ha foglalkozol valamivel, akkor már az életed része, akár tetszik, akár nem. Ha úgy döntesz, hogy elengeded, akkor kizártad az életedből, nincs többé hatással rád. A két keret között rugalmas átjárás lehet, és ez a bölcsesség kulcsa. Mert képesnek kell lennünk elengedni azt, ami egykor fontos volt, ha az most már visszahúz minket, és ez fordítva is igaz: ami vagy aki ma nem fontos számomra, az holnap az lehet, ha nyitott vagyok és megadom erre a lehetőséget. A megjegyzésed szinte összes mondatában szerepel a “minden”. Az én írásomban többször is felhívtam a figyelmet, hogy nagyon nagy tévedés mindent leszarni. Sokan meglátták a mondanivalóm lényegét, de mindig lesznek olyanok is, akik a saját sablonjukra húzzák rá a szöveget.
Döbbenten olvasom ezt a szarról szóló-le és nem leszaró-ragyogó eszmefuttatásokat.Mai világunkban igen trendi mindent leszarni.Elidegenedett és elszegényedett világunkban ez egy midig univerzális reakció az élet által feldobott labdákra.Kopott klisé az hogy “Minden relativ,”Tehát van aki adott esetben mindent leszarhat,amig más meg sem mukkanhat-vagy épp forditva.Nem szorithatjuk az életben minden reakciónkat-akciónkat a “leszarom” vagy “nem szarom le”keretekbe.Nem ilyen egyszerű ez.Minden ember esete egy-egy más könyv,más-más genetikával születünk,más behatásokkal itatódik ét a lényünk gyermekkorunk és a többi életszakasz folyamán….Mindenki valakinek a szolgája-bárki bármit is leszar vagy nem.
Nagyon a helyén volt ez a link, köszi szépen! 🙂 Ráadásul Bud Spencer és Terence Hill örök kedvenc marad. 🙂 Teljesen egyetértek, sokan a felszínes dolgok alapján ítélkeznek (ezzel kezdtem a cikket is), közben pedig elfojtják magukban a saját problémáikat. Mert a probléma mindig önmagunkban van, ahogy a megoldás is. A menekülés mindig önbecsapás, teljesen igazad van.
Köszönöm, hogy megírtad a gondolataidat, és a linket is, jót nevettem rajta megint. 🙂
Igen, erre gondoltam 🙂 , és egy kis fricskának is szántam azoknak akiknek esetleg túl érzékeny a “orrocskája”. Ha itt konkrétan nem is, de más esetben sokszor szükséges, hogy szókimondóak legyünk, és ne csak “kerülgessük a forró kását”, meg hímezzünk, hámozzunk.
Egyébként a “Teszek rá!” tabletta, szerintem inkább a felkiáltójeles verzió, ami nem éppen a legjobb megoldás (viccnek persze jó). Sokan ezen gondolatmenet alapján nem ezt a(z) (egyébként szőlőcukorból készült) pirulát kezdik el szedni, hanem mást (cigi, pia, drogok). Ami önbecsapás.
Eltekintve a rettenetes bűztől, ami a szavaiból árad, világos, Mr Wonder. 😀
“ganyé” 🙂
https://youtu.be/ibX-Om0W4w0?t=1m18s
Kedves “Egy leszart”, az észérvek azért kellenek, mert egymás után dobált negatív kifejezésekkel tudnék, de nem akarok semmit sem kezdeni. Most, hogy kérdeztél, így már van mögötte tartalom. A kérdéseidre pedig a választ Goethe szavainál nehéz szebben megfogalmazni: “Az ember azt látja a világból, amit szívében hordoz.” Ahogy mindenki, Te is a saját szűrődön keresztül olvasod a gondolataimat, ezért nem számít, hogy a cikkben szó sem volt arról, hogy mindenkit le kell szarni (sőt, többször felhívtam arra a figyelmet, hogy az sehova sem vezet, például itt: “Lehet leszarni úgy dolgokat, hogy semmi lelki terhet nem érzel emiatt, ugyanakkor rengeteg mást nem leszarva jobbá tehetsz”, de külön alfejezet is volt erről), ha Te ezt magyarázod bele, akkor ez ellen semmit sem tudok és nem is akarok tenni.
Ami az én cikkemnél szerintem a Te életed és lelki békéd szempontjából sokkal fontosabb, az az, amire a névválasztásod is utal: miért érzed magadat leszartnak azelőtt, hogy bárki is leszarna? Ez az a hozzáállás, ami predesztinálja a leszarást, mert ahogyan Te viszonyulsz a világhoz, úgy fog hozzád viszonyulni a környezeted is. Ha leszartnak érzed magad, akkor az is leszel, de ha nyitott vagy és elhiszed önmagadról, hogy számítasz, akkor olyan emberek maradnak az életedben, akik számára fontos vagy. Minden ott belül kezdődik el, a fejünkben.
Így van Éva, ennyi a lényeg röviden. 🙂 Ismerem ezt az idézetet, és komoly hatással volt a gondolkodásomra. Köszönöm, hogy megosztottad. 🙂
Vagy ugyanez Marcus Aurelius szavaival: “Ha valamilyen külső ok miatt szomorú vagy, a fájdalom nem magának a dolognak a következménye, hanem annak, ahogyan az adott dolgot értékeled; ezt az értékelést pedig hatalmadban áll visszavonni bármely pillanatban.”
Köszönöm szépen, Giuseppe! 🙂 Ha az utcán megszólít valaki, és ezt intelligens módon teszi, akkor megtisztelem azzal, hogy válaszolok. Miért tenném itt máshogy? Az, hogy sokkal többen szólítanak meg egyszerre, számomra megtisztelő. Én is úgy érzem, hogy az “elengedés”-sel sokkal kevesebben olvasnák el ezt az írást, ami azért szomorú, mert nem a szavaknak kéne számítaniuk, hanem a gondolatoknak. Az elején ezért is állítottam tükröt azoknak, akik a szavak alapján ítélkeznek (így is volt néhány ember, aki ezen kiakadt 🙂 , viszont a jelentős többség megértette és értékelte az üzenetet). Annak viszont nagyon örülök, hogy ennyi emberhez eljutnak a gondolataim, és az internet személytelensége ezen nem változtat – legalábbis számomra nem, ettől még mindenkinek meghallgtatom a véleményét. A tisztelet pedig addig mindenkinek jár, amíg az ellenkezőjét nem igazolja. 🙂
Köszönöm, hogy írtál. 🙂
Kedves György, ezzel a hozzászólásoddal azt mutattad meg magadról, hogy vagy Mark Manson cikkét nem olvastad, vagy az enyémet, vagy egyiket sem. Esetleg valamelyiket a kettő közül nem értetted. Nem tudnám felsorolni, mennyi embertől és helyről kaptam eddig inspirációt, ami ezen a cikken is érződik. Kezdve Konfuciusszal, Szókratésszel, Marcus Aurelius-al, Buddhával, a Védák tanításaival, és haladva tovább azon a néhány ezer éven, amiből írásos formában emberi gondolat fennmaradt, de ha csak a 20. századot és a kortársainkat nézzük, akkor is nagyon hosszú lenne a lista: Wayne Dyer, Lin Yutang, Abraham Hicks, Szvámi Sivananda, Seth Godin, Dan Millman, Viktor Frankl, Napoleon Hill, Maya Angelou, Gandhi, Les Brown, és még csak az elején tartok. Ha nem olvastad az ő gondolataikat, nagyon ajánlom a figyelmedbe, és rá fogsz jönni, hogy forrásként őket sokkal inkább felsorolhatnám, mint Mark Mansont, akit egyébként szintén bölcs embernek tartok az alapján a 2 vagy 3 cikk alapján, amit olvastam tőle. Ha pedig van annyi időd, hogy figyelmesen elolvasd az ő cikkét és az enyémet is, akkor van esély rá, hogy rájössz arra is, hogy a gondolatvilágában igen nagy eltérések vannak. De ha Mark Manson fordításokat szeretnél olvasni, abban nem tudok segíteni, máshol keresgélj.
A forrást amiből “inspirációt merítettél” / fordítottad / módosítottad / stb. igazán megjelölhetted volna… Mark Manson-nak nagyon jó írásai vannak, jó hogy eljut az angolul nem tudókhoz is, de gondolom neked is rosszul esne, ha felhasználnák az írásod, úgy, hogy nem jelölnek meg téged mint forrást. Vagy pont leszarod? Remélem leszarod ezt a kommentet is, és nem törlöd ki. Vagy a legjobb az lenne, ha beleírnád a cikked elejébe / végébe, és nem tűnne úgy, hogy ezt az egészet te találtad ki. EREDETI FORRÁS: http://markmanson.net/not-giving-a-fuck#.krjm3j:WkFK
De tényleg tök jó, hogy lefordítottad. Esetleg a többi írását is fordíthatnád, csak jelöld meg, hogy honnan jött az “inspiráció”.
Észérvek, kedves Gábor? Mi hat a leszaróra a saját érdekein kívül? Hat-e bármilyen érzelem? Érdek nélküli érzelem (gyermek iránt érzett érzelem, amely egyben kötelezettség is)? A leszaró mennyiben vesz figyelembe családi, csoport, társadalmi, közérdeket? Erkölcsi parancsokat? (pl. Ne ölj!) Hol a határ a leszarom-hívek számára egyéni érdek és törvények között? Hogy mi viszi előre a leszarót, azt csak a leszaró dönti el, saját belátása alapján? Mindenkit ki és felhasználva? Biztos, hogy nem végletekig önző a leszaró alapmodellje?
Gábor, le a kalappal, hogy minden hozzászólásra látok itt választ. 🙂
Tényleg remek marketingeszköz a szar. Fele ennyien sem olvasnák el ugyanezt az írást, “leszarom” helyett “elengedés”-sel.
Szuper!
Ugyanez röviden, minden szarakodás nélkül:
“Amit magadról gondolsz, hozzád tartozik; amit másokról gondolsz, az is hozzád tartozik. Amit rólad gondolnak, azzal semmi dolgod, ha meg akarod őrizni lelked békéjét.” (Tatiosz)
Örülök, hogy ezt egyre többen felismerjük. 🙂 Bölcs párod van, és neki is, vigyázzatok egymásra. 🙂
Ezt a gondolatot éppen ma hallottam a páromtól: “csak azoknak fogsz tökéletesen megfelelni, akik teljes egyensúlyban vannak önmagukkal, így képesek elfogadni másokat is olyannak, amilyenek.” És milyen igaz!
Ez nagyon megtisztelő, Éva, köszönöm szépen. 🙂 A könyv folyamatban van, idén szeretnék a végére jutni. Az előadás és más élő programok is tervben vannak, főleg azért, mert szeretném, hogy egy aktív közösséget alakítsunk ki, akik tesznek önmagukért, egymásért és a környezetükért.
A mártír helyzetből ki fogsz tudni lépni, ebben teljesen biztos vagyok. Aki felismeri és elindul a változás felé, az sikerre van ítélve. 🙂 Első lépésként javaslom, hogy kicsit módosítsd a szótáradat: “igyekszem kikácmálódni” helyett “kijövök belőle, és kész.” 🙂
Korábban írtam erről, szerintem hasznos lehet számodra:
http://hasznaldfel.hu/2015/03/valtoztasd-meg-szavaidat-es-megvaltozik-az-eleted.html
Ott kezdődik minden, bent a fejünkben.
Köszönöm még egyszer a kedves szavaidat, és örülök, hogy tudok segíteni. 🙂
😀 Hát ezt nem én fogom megmondani. Ha jól érzed magad és másoknak sem ártasz, akkor jól csinálod. 🙂 És megtisztelő a megszólítás, de nem vagyok semmivel sem feljebb Nálad. 😉 De a leszarás már nagyon megy, azt látom. 😀
irjal konyvet! megveszem! 🙂 tarts eloadast, elmegyek! 🙂 koszonom!jo volt olvasni, jo erteni. jo tudni, hogy vagy es hogy megosztod a gondolataidat velunk! en egybol meglattam a helyem a martirok kozott, de most a segitsegeddel igyekszem kikacmalodni kozuluk 😉
Én azt is leszarom, hogy szarok e ! Jól csinálom, FŐNÖK ??? 😀
Ez nagyon jó! Tömören és zseniálisan kifejezi a lényeget. Köszönöm szépen, Katalin. 🙂
“Live in peace not in pieces …” (Pujya Swamiji)
Köszönöm szépen Tünde, örülök, hogy tudtam adni egy kis pluszt. 🙂
Szuper jó írás! 🙂
Egyetértek 🙂 A bölcsesség a rugalmasságban rejlik, szerintem.
Nagyon szép ez a megfogalmazásod Lilla, köszönöm. 🙂 Szerintem ne engedd, hogy bármi vagy bárki nem odavaló bent rekedjen, mert az agyad is egy kert, és amit elültetsz benne, az fog nőni. Ha virágokat ültetsz, virágoskerted lesz, de ha hagyod, hogy a gaz nőjön, akkor a kerted szép fokozatosan lepusztul. Ápold a kertedet, mert megérdemled. 🙂
Köszönöm szépen Amazone, örülök, hogy tetszett, a kedvenc mondatoddal pedig tökéletesen egyetértek. Viszont akkor az se számítson, hogy a hozzáállásoddal különc vagy-e. 😉 Aki önmagával és másokkal is őszinte, annak lehet, hogy kevesebb ember marad az életében, mint az álarcot hordóknak, de akik ott maradnak, azok igazi értéket képviselnek, és azok számára valóban értékes vagy.
Köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat. 🙂
Nagyon jó a felvetésed Putyu, de óvatosan leszarni semmit sem lehet. A legtöbb ember azért nem éli azt az életet, amit mélyen igazán szeretne, mert csak egy kicsit csinál valamit, félve a hibázástól. De ahogy Benjamin Disraeli nagyon találóan megfogalmazta: “A legveszélyesebb stratégia az, ha egy szakadékon két ugrásból akarsz átjutni.” Egészen kicsi korunk óta belénk nevelték a hibakerülést, azt az illúziót keltve, hogy aki nem hibázik, az jól csinál mindent. De a valóság az, hogy aki nem hibázik, az jól csinálja a semmit. Én úgy gondolom, hogy nem attól lesz értékes egy ember, ha soha nem hibázik, hanem attól, ha elég bátor ahhoz, hogy beismerje a hibáit és elég bölcs ahhoz, hogy tanuljon belőlük. A bizonytalanság valóban együtt jár az emberrel, és időnként elkerülhetetlen is, de ha tartósan bizonytalanságban él valaki, az szép lassan megöli a lelkét. Ha olyan dolgot vagy embert szarsz le, amit vagy akit nem kellett volna, akkor hibáztál, de a hibád oka az volt, hogy nem ismerted eléggé önmagad. Aki pedig nem ismeri eléggé önmagát, az nemcsak kizárni nem tudja a lényegtelen dolgokat az életéből, hanem szeretni sem képes tiszta szívből. Az első lépés önmagunk megismerése, a következő pedig az, hogy határozottan, tiszta szívből tegyük azt, amit teszünk, és ha hibázunk, akkor legyünk elég bátrak a beismeréséhez, és elég bölcsek a felhasználásához.
Örülök, hogy felvetetted a kérdést, köszönöm. 🙂
A dobozok jok es kellenek, nagyon kevesen bolcsek annyira hogy tudjanak nelkuluk elni 🙂
Az én értelmezésemben a.”fülem mellett kert van”be szokott válni,habár van aki benntreked
Kedves Gábor! Elkezdtem olvasni a cikked és ahogy a vége felé közeledtem a folyamatos egyetértés mellett egyre szélesebb mosoly jelent meg az arcomon! Nagyon velős írás volt, köszi. Örülök, hogy a hozzáállásommal mégsem vagyok annyira különc. És megosztanám veled a kedvenc mondatom, amit azokhoz intézek, akik szerint bunkó és arrogáns vagyok: “Nem életcélom, hogy mindenki szeressen!”
Azért ez nem ilyen egyszerű. Mi van akkor, ha hibázunk , tévedünk és olyan dolgot, embert szarunk le akit nem kellett volna? A bizonytalanság együtt jár az emberrel. Csak az ökör következetes. Ha később jövünk rá, hogy hiba volt leszarni? Ha ezt megértjük, legközelebb óvatosabban szarunk le valamit. Vagy egyáltalán nem. Nem? 🙂
Köszönöm Andrea, örülök, hogy tetszett. 🙂 Miért lennél bántó? Ha megbántódnék azon, amit mondasz – akár igazad van, akár nincs -, akkor nem úgy élnék, mint amit az írásomban próbálok átadni. Nem szoktam megbántódni, mert akivel nem értek egyet, annak elfogadom a véleményét, de személyes sértésnek még a támadást sem veszem. Nem veszek fel mindent az asztalról, amit elém raknak. 🙂 Viszont itt még erről sincsen szó, mert amit mondtál, az teljesen igaz: a mondandóm lényegét mások már megfogalmazták. Nem is egyszer, nem is csak mostanában, hanem több ezer éve folyamatosan. Ha olvasgatunk egy kicsit, elindulva Szókratésztől, Konfuciusztól, Szun-ce-től vagy Hérakleitosztól, folytatva Voltaire-rel, Newtonnal, Thoreau-val vagy Arany Jánossal, és eljutunk Shaw-ig, Gandhi-ig, Napoleon Hill-ig vagy Tony Robbins-ig, akkor rájövünk, hogy az üzenet évezredek óta ugyanaz. Csak a módszer változott, de sokszor még az sem. Talán finomítunk mindig egy kicsit a gondolatokon, újraértelmezzük azokat, néha kicsit tovább is gondoljuk, de az is lehet, hogy folyamatosan keressük azt az igazságot, amitől újra és újra eltérülünk, és ami mindig is itt volt a szemünk előtt. Csak ahhoz, hogy meglássuk, ki kell nyitni a szemünket, és erre időről időre emlékeztetnünk kell önmagunkat és egymást.
Az idézet nekem is tetszik, én egy dolgot tennék hozzá, ami viszont már nem ehhez az íráshoz kapcsolódik, hanem a Mortiváció menüpont alattiakhoz. Az én verzióm ilyenre bővül: Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ami pedig nem jön, de akarjátok, azért küzdjetek teljes szívetekből!
Köszönöm, hogy leírtad a gondolataidat. 🙂
Tetszett az írás, a mondanivaló és a 77 leszarom. 🙂 Talán nem leszek bántó, ha megfogalmazom, hogy a mondandód lényegét – mások, másképpen – már megfogalmazták. De ez nem baj, hiszen azt gondolom, hogy egy adott igazsághoz (ami nem létezik hiszen csak vélemények vannak…), gondolkodásmódhoz többféleképpen juthatunk el. És bizony kell néha az erős, figyelemfelkeltő, akár drasztikus megfogalmazás. Akkor kapod fel a fejed. Az üt, az hat. Olyan mint egy szembesítés. Én mindenesetre köszönöm, kifejezetten jó volt olvasni, beépítem az életembe. 🙂 Búcsúzóul egy idézet, ami szerintem e gondolmenet letisztult, végső, egyszerű megfogalmazása:
„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.” (zen bölcsesség)
Kedves Vince, örülök, hogy megláttad a mondanivalót az írásomban, a szóhasználatnak pedig valóban a komfortzónából való kizökkentés volt a célja. 🙂 Nagyon értékes gondolatokat írtál le, köszönöm! Valóban minden ember sokkal több, mint amennyit látunk belőle, és a legtöbben még önmagukat sem ismerik, mégis ítélkeznek mások fölött. Még amit önmagából közölni tud egy másik ember, az sem biztos, hogy azt jelenti, mint amit mi érzékelünk belőle, hiszen nem ismerjük pontosan, hogy milyen utat járt be eddig, milyen hatások érték őt, vagy milyen terheket cipel.
Én úgy gondolom, hogy nem ismerhetünk meg teljesen egy másik embert, és még önmagunkat sem (még azok sem, akik erre valóban törekszenek). Egy másik embert azért nem, mert nem jártuk az ő útját (ha hasonló tapasztalataink vannak is, két ugyanolyan út akkor sincs soha), önmagunkat pedig azért nem, mert a múltbéli tapasztalataink és a jelenlegi szellemi-érzelmi állapotunk alapján alkotunk képet önmagunkról, de a jövőben érhet minket olyan hatás, ami azelőtt soha, és amihez olyan tulajdonságunkat kell előhoznunk magunkból, amiről nem is tudtuk, hogy bennünk van. Szerintem sokunk élt már meg ilyet.
Ettől függetlenül szerintem az a helyes, ha törekszünk a teljes megismerésre, amit soha nem fogunk elérni, de a törekvésünk által jobbá, többé válunk. Egyre nyitottabbak leszünk a világra, és egyre jobban képesek leszünk elfogadni mindenkit olyannak, amilyen. Ehhez azonban először önmagunkkal kell összhangba kerülnünk, meg kell találnunk, mi az igazán fontos számunkra, és el kell tudnunk engedni mindazt, ami nem az. A cikkben ezt a részét ragadtam meg ennek a nagyon hosszú, nehéz, de nagyon szép útnak, amit remélem minél többen felvállalnak. 🙂
Kedves Gábor,olvasgatva a gondolataidat,szavak szintjén kicsit soknak éreztem a szart benne,de végūl is ezek csak a kifejezés,a mondanivaló puszta eszközei így hát értem. 🙂 Az egyik hozzászólásod az Ismeretelmélet alapkérdését feszegeti,mikor arról van szó,hogy mindenkit berakunk egy fiókba. Megismerhető-e valaki úgy,ahogyan van,vagy mindig begyúrjuk egy meglévő formánkba? Azt gondolom,hogy igen,de csak úgy,ha el tudjuk fogadni,hogy minden egyes ember sokkal több,végtelenül több annál,amit az adott pillanatban önmagából így vagy úgy közölni tudott.
Bartalis Vince
Nagyon jó, hogy ezt így fogalmaztad meg, mert pontosan erre akartam felhívni a figyelmet a cikkben. Sokan úgy próbálják kizárni a rosszat a gondolataikból, hogy az érzéseikből nem zárják ki azt. Pedig ott kezdődik minden, a belső egyensúly megteremtésében. Köszönöm, hogy leírtad, és örülök, hogy Te is alkalmazod ezt az életedben. 🙂
Èn azt tanultam meg az elmult harom evben, hogy ami, aki rossz azt kizarom az eletembol, a gondolataimbol, az erzeseimbol. Ès az szep lassan megszunik letezni.
Szia Gábor, örülök, hogy tudtam segíteni.:) Szerintem megérdemled, hogy feszengéstől mentesen éld az életedet, és Te irányítsd azt, ne pedig mások vagy a körülmények. Én azt javaslom, hogy a változtatást a szótáradban kezdd. Túl sok szó van benne, például a “talán” teljesen fölösleges oda. Ilyen még a “lehetetlen”, a “bárcsak” és tátrsaik is, valamint (bár nagyon szép nyelvünk van, rengeteg igeragozási lehetőséggel), a feltételes módot is érdemes kitörölni, ha önmagadról van szó. Másokkal kapcsolatban ez nem mindig törölhető ki, de önmagaddal kapcsolatban nincs helye. Úgyhogy szerintem inkább így mondd: “Egy kis leszarással közelebb kerülök. Most.” 🙂 Javaslom még ezt az írást is, ha még nem olvastad:
http://hasznaldfel.hu/2014/01/az-egyik-legnehezebben-kimondhato-szo.html
Köszönöm, hogy írtál, és csak így tovább, Te irányítod az életed. 🙂
Nagyon örülök, Rita, hogy felszabadultál. 🙂 Hallgass a szívedre, ami pedig a kollégáid irigykedését illeti, ne feledd: “a szánalom ingyen van, de az irigységért meg kell dolgozni.” 🙂 A nagyképűség mögött pedig mindig megfelelési kényszer van… A Te életed viszont sokkal többet ér annál, hogy idiótákra vesztegesd el azt az időt, amit itt töltesz.
Szia Gábor!
Egy kedves barátom küldte el az írásod. Megkért,hogy olvassam el. (valamit tud rólam??:D) Megtettem. Nagyon elgondolkodtató az ilyen “mártír” típusú embernek mint én. (mostmár tudom,hogy ebbe a csoportba tartozom.) Megígértem magamnak,hogy változtatok az élethez való hozzáállásomon. Próbáltam már eddig is mert sajnos észre kellett vennem,hogy rossz az utam. Részsikerek voltak de a cél nagyon messze még. Talán egy kis leszarással közelebb kerülhetek… Köszi . Talán most! (y)
Üdv: Gábor
Edina és Gábor! a hideg kirázott attól, amit olvastam. A ti kettőtök üzenetváltása világosította meg számomra, hogy jó úton járok. Köszönöm. nem fog érdekelni kollégáim irigykedő nagyképűsége. Csak azt teszem, amit eddig félve gondoltam, de nem érzetem. Leszarom. Rita
Hű, ezt felírom, köszi! 🙂 Viccet félretéve, teljesen egyetértek és többnyire én is azt használom (ha beleolvastál a többi írásomba, akkor tapasztaltad is), de a “na és”-sel nem tudtam volna igazán kizökkenteni senkit a komfortzónájából már az olvasás közben. Most ez volt az eszköz, de a cél nem változott: segíteni másoknak elhagyni a megszokott rosszat, és elindulni a bizonytalan jó felé, mert a valódi élet ott kezdődik. 🙂
Kedves János, köszönöm a kedves szavaidat és a könyvajánlót is, főleg a nagylelkű felajánlással, mert én is abban hiszek, hogy egymást segítve és – akár egy könyv, akár egy cikk vagy élő szavak formájában – egymástól tanulva folyamatosan jobbá tudjuk tenni önmagunkat, és ezáltal egy kicsit a világot is. 🙂
Köszönöm Krisztián, és teljesen jogos az észrevételed. Az öncélúságban nem értünk egyet (akkor egészen máshogy írtam volna a cikket), a többiben teljes mértékben. Egy egész életszemléletet nem tudok 1500 szóban leírni, átadni pedig pláne nem. Ha így lenne, akkor két évvel ezelőtt, az első cikkem után abba is hagytam volna az írást. Valójában bármennyit írhatok, vagy írhat bárki más, mert maguknak a szavaknak is megvannak a korlátaik. A cél a megszokottból való kizökkentés és az elgondolkodtatás volt, hosszú távon pedig az, hogy a szavakból cselekvés legyen, és minél többen tegyünk valamit önmagunkért és a környezetünkért. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy ne lehetne fejleszteni ezen a cikken is, de én most ennyit tudtam kihozni magamból. És a célom az, hogy minél többen kihozzuk magunkból azt, amire képesek vagyunk, és folyamatosan fejlődjünk tovább, mert a világnak élő emberekre, és nem élőhalottakra van szüksége. 🙂
Köszönöm szépen Amanda, nem is tudok mit hozzátenni, tökéletesen elmondtad a lényeget a célról, a célcsoportról és a befogadás korlátairól is. 🙂
Hasonló értelemben használom a “Na és?” kifejezést. 🙂
Kedves Gábor (és Hozzászólók)!
Nagyon szépen köszönöm magam és egy kb. 50-60 fős csoport nevében ezt a remekbe szabott, bölcs okfejtést! A kis csapatunk az ilyen és ehhez hasonló bölcs meglátások mentén próbál nap mint nap hozzátenni egy-egy újabb “lapáttal” a lelki fejlődéséhez. Közös észrevételünk is az voll, hogy bármennyire is gazdag a jó okfejtések felhozatala, ennyire velős és célba találó írással ritkán találkozunk 🙂
Szeretnék ezúttal úgy neked, mint annak a néhány lelkes – írásodhoz hozzászóló – lélektársamnak egy kis “figyelmességgel” kedveskedni. Amennyiben bárkinek is megadatik a lehetősége hogy elég nyitott legyen egy “ezer idegen” nyomatékosan kihangsúlyozott javaslatára, úgy mindenki szíves figyelmébe ajánlok egy könyvet. Nem többet, csak egyetlen egyet. Ha valakinek, nekem sikerült mára megtapasztalnom, hogy a lelki fejlődésünk csínját-bínját nem könyvek olvasásával tudjuk megvalósítani, mégis azt is vallom, hogy van néhány embertársunk, akiknek a leírt tapasztalatából is sokat tanulhatunk és fejlődhetünk. Igazából minden áldásos tud lenni ami bejön az életünkbe, ha ezt észrevessszük és ha főleg így tekintünk rá. David R. Hawkins nemrégiben magyarul megjelent (Filosz kiadó) egyik (sarkalatos) művéről van szó; címe: “ELENGEDÉS – AZ ÖNÁTADÁS ÚTJA”
Mindazok akik Gábor remek írásával rokonszenveztek, ennek a könyvnek az áldását tízmilliószorosan fogják megtapasztalni!! A könyv még nincs a neten letöltésre készen, de azzal is nagy áldást tudunk tenni, ha közvetlenül a kiadótól megvesszük és mély átadással követjük Hawkins leírt tapasztalatait.
Akik számára az “Erő kontra erő” műve ismerősen cseng, rögtön tudni fogják hogy mit merek “ismeretlenül is” nem melegen, de tűzforrón ajánlani;, akik viszont még nem találkoztak ezzel a szó szerint megvilágosodott lélektársunkkal, az legyen kedves erre a linkre rámenni: https://fenyut.files.wordpress.com/2012/06/d-h_ero_vs_ero.pdf és elolvasni az első fejezetet. Minden leírt szó önmagáért beszél!
Aki pedig az “Elengedés” c. művét is elolvassa, attól a perctől kezdve az élete már soha nem lesz olyan mint addig. Ezt szinte garantálni merem!
Illetve arra is rájövünk, hogy a Gábor által oly találóan használt “leszarom” kifejezés egyenlő jellel fog szerepelni Hawkins kapitális művében az “elengedés” szavunkkal. Viszont az az áldás ami ennek a könyvnek az elolvasásával (és főleg a benne leírtak alkalmazásával) az életünkbe jut, azt emberi szavakkal szinte lehetetlen körülírni…
U.I. Ha valaki a főváros v .közvetlen környékén él és el szeretné olvasni a könyvet, de anyagi nehézségbe ütközik a megvétele, szívesen kölcsön is adom 🙂
jó cikk,csak nekem kicsit kevés benne a miért,meg talán akad kis öncélúság is,leegyszerűsítés
Szerintem a sokszor ismételt szó ebben az esetben egy kifejezetten hasznos és jól eltalált stilisztikai eszköz, ami kicsit humoros, de azért mégis kizökkenti az olvasót a komfortzónájából, és gondolkozásra, tovább olvasásra késztet. Persze nem mindenkit, csak azt, akiben a gondolat csírája már ott van. (Amúgy Csernyus doki pszichológusként sokkal durvábban űzi ezt a műfajt…)
Nagyon szépen köszönöm a hasznos gondolatokat és a remek írást!
Miért vitatná bárki is? Ez a Te véleményed, hozzád tartozik. A vitához észérvek is kellenek. 🙂
Divatos, kártékony és ostoba. Arrogáns, bunkó, önző és érzelmeket kiiktató. Az érdek-mentesség fogalmát nem ismerő. Közösségbomlasztó. Röviden. Hosszabban majd ha vitatja valaki…
Köszönöm 🙂 Az oda-seneki tablettáról lecsúsztál, de még megvalósíthatod az álmaidat, pl kifejleszthetsz egy leszarom aromát, ami bármilyen ételhez hozzáadható, vagy egy leszarom spray-t, amivel ha lefújsz valakit, egyből leszar Téged. Rengeteg lehetőség van, soha ne add fel! 😀
;). Nagyon jó írás. Sajna mégsem én csináltam meg az oda-seneki (l3, leszarom) tablettát, pedig volt rá több mint 10 évem :). De teszek rá :D, pedig küldtem volna most ezért repibe. Ezt meg osztom, mert jó.
Kedves Edit, ebben az esetben nem számodra írtam a cikket. Nem vagyunk egyformák, és ez így jó. 🙂 Az én írásaim sem egyformák, de a céljuk mindig ugyanaz: mások segítése abban, hogy jobbá tegyék saját életüket és a környezetüket. A módszer itt olyan volt, ami Neked nem jön be. Ez számomra nem okoz semmi problémát, és számodra se okozzon, mert ez csak egy egyszerű inkompatibilitás. Olyan ez, mintha haragudnál minden férfira, aki nem tetszik Neked, vagy akinek nem tetszel. Teljesen egyetértek, hogy csodálatosan gazdag a szókincsünk, ezért az írásaimban igyekszem felhasználni minden szépségét, és néha a megszokottból kizökkentő hatását is. Ez a cikk az utóbbira példa, de nagyon sok olyan írást is találhatsz (akár itt, akár máshol), aminek hasonló az üzenete, és számodra kedves megfogalmazással íródott. Ha a kifejezést hallani vagy olvasni számodra sértő, az azt jelenti, hogy érzelmi kötődésed van iránta. Azért, mert Te nem használod? Vagy azért, mert a társadalmi normák ezt mondják ki? Mondhatnám stílusosan, hogy mit csinálok a normákra, de tiszteletben tartom, hogy számodra ez a kifejezés sértő, és most Neked írok, ezért nem is használom. Szerintem ez ilyen egyszerű: elfogadás. Én elfogadom, hogy más az értékrended, és nem tartom ezt problémának. A kérdésedre visszatérve: lehetne másképpen is fogalmazni, de ez az írás szándékosan ilyen. Ha úgy gondolod, hogy találsz hasznos gondolatokat itt az oldalon, akkor nagyon örülök, ha olvasgatsz a többi cikk között is, de ha nem találsz semmi számodra hasznos gondolatot, akkor is biztos vagyok benne, hogy megtalálod azt a helyet, ami a Te értékrendednek megfelelő. De ez az írás pont arról szól, hogy ne idegeskedj mások miatt, mert minden egyes perccel, amit bosszankodva töltesz el, kirabolod önmagad. Megérdemled, hogy teljes életet élj, ne hagyd, hogy elrontsa a kedvedet az én szóhasználatom. 🙂 Köszönöm, hogy megosztottad a véleményedet. 🙂
Szia Huncut! Ha a többi kollégádat is tudja befolyásolni ellened, akkor sajnos rossz helyen vagy. Akármilyen nehéz, fájdalmas, vagy félelmetes elhagyni a megszokottat, de ha napi 8 órában frusztráltnak érzed magad, akkor gyakorlatilag tönkreteszed a saját életedet. Inkább vágj bele valami újba, amit szívesen csinálsz, még ha nehéz is a 0-ról kezdeni, de az idő soha nem fog megállni a kedvedért. Egyszer csak ráeszmélsz, hogy elment az életed, és a nagy része szenvedés volt. De akkor már késő. Ne hagyd, hogy néhány idióta miatt a saját álmaid és boldogságod semmivé váljanak. Ha pedig a többi kollégád rendes Veled, akkor az az egyetlen idióta el fogja veszteni a támogatottságát. Legyél kedves a többi kollégáddal, szard le azt az egy idiótát, és a többiek melléd fognak állni, ha látják, hogy nyugodt maradsz, és nem alacsonyodsz le a másik szintjére. Azt Te tudod eldönteni, hogy a két eset közül melyik igaz. De én azt javaslom, hamar derítsd ki, hogy ki nem való oda: a kollégád, vagy Te. Áldozat semmiképp ne maradj, az életed sokkal többet ér. 🙂
Nekem pedig a gondolatmeneted tetszik. 🙂 Nem azt akartam elkerülni hogy elvárásaink legyenek, mert természetes, hogy vannak. Azok nélkül céljaink sem lehetnek. Én azt mondom, legyenek elvárásaink, de kizárólag önmagunkkal szemben. Ne akarjuk másra erőltetni a saját elvárásainkat, mert az hosszútávon nem fog menni. És hogy hogy jön ide akkor a másik emberrel való kapcsolatunk? Van egy elvárásod önmagaddal szemben, amivel azt mondod: nekem ilyen emberek kellenek az életembe, és olyanok nem. Ha beengedem az életembe az engem visszahúzó embereket, akkor önmagamat fosztom meg egy boldog, teljes élet lehetőségétől. És persze van olyan, akit szeretném, hogy az életem része legyen, de nem felel meg számomra mindenben. Az elvárás itt is önagammal szemben van: segítenem kell neki változni, ha ő is akarja, de ha nem akarja, akkor tudnom kell elfogadni őt olyannak, amilyen. És szerintem a konklúziónk megegyezik, köszönöm, hogy leírtad a gondolataidat. 🙂
Kedves Gábor!
Én ezt a kifejezést nem használom, számomra sértő, durva, alpári. Általában meg sem hallgatom azt a beszédet, amelyik ilyen szavakat tartalmaz. Most erőt vettem magamon. Sajnos azonban a jelzett szavak miatt nem igazán tudtam a tartalomra figyelni. Biztosan sok okos és hasznos gondolat van az írásban, de ez így számomra értalmezhetetlen. Szép és gazdag szókincsű a mi magyar nyelvünk. Nem lehetne másképpen fogalmazni?
Szia! Hogy tudnám leszarni a kollègát aki engem pécézett ki naponta beszólogat és másokat befolyásol ellenem. Hogy szarhatnám le szívből mikor minden nap 8órán át mellettem dolgozik?
Na ez nagyon tetszik! A kategóriák és ezek határainak átlépése mindennapos dolog, mert ha ma megfelelsz , de holnap olyat teszel amivel nem , akkor vajon melyik kategóriába soroljalak? Azzal, hogy megváltoztatta a hozzáállását, megfelel nekem. Azaz az én elvárásomnak! Vagy nem ezt akartad, hogy elkerüljük? Mert nincs olyan ember, akinek nincs elvárása. A körülöttünk élőkkel, és magunkkal szemben is. Énnálam az elengedés működik, mert megtanultam, hogy ne okozzak felesleges fájdalmat magamnak a ragaszkodásommal. Legyen az ember, vagy eszme, tárgy, elmélet,stb. Megnyugszom, és megyek tovább az általam jónak vélt utamon, egyedül, vagy hozzám hasonló emberekkel. Ha valakinek ez nem tetszik, lesz..om.
Köszönöm szépen 🙂 A szomszéd kérdésről Márta is kérdezett (talán megtaláltad a kommentek között, írtam neki, illetve egy kedves hozzászóló is adott egy jó tippet), csak most kicsit lassabban fognak megjelenni a megjegyzések és a válaszaim is, mert túlterheltétek a szervert, úgyhogy egy cache szerverre kellett áttetetnem a honlapot. 😀 Nagyon örülök, hogy ennyien hasznosnak találjátok, abban a néhány kritikusabb hangvételű megjegyzésben pedig én nem érzem a támadást, inkább a kétkedést és a ragaszkodást a megszokotthoz. Ezek belső félelmek. Van, aki később feloldja magában, és van, aki nem. De eddig mindenki gondolkodva, építő jelleggel szólt hozzá (legalábbis én annak veszem), szinte hiányolom is az idiótákat és a trollokat. 🙂
Köszönöm még egyszer, hogy írtál. 🙂
Hátja. Az első kommentek rögtön az ötödikbe kapcsoltak állóhelyzetből. Hja ők helyből felszállnak. Annyira multaságos. A fő témától elkanyarodva, merthogy ellenállhatatlan kényszert éreznek, hogy kritikussként próbálják ki magukat. De arra már nem vállalkoznak, hogy önerőből egy cikket megírjanak. Ez a cikk viszont sokaknak világítótorony a rosszindulat tengerében. Sajna akik – mint magam is – összeakadnak egy kibírhatatlan szomszéddal, ők valamilyen karmikus adósság letörlesztése miatt kapták ezt a sorstól. Vagy esetleg egy fontos tanulság felleléséhez volt szükség a kellemetlen szomszédra. Ez tipikus eset. Amúgy meg ráismerünk arra , aki előző inkarnációban bántott minket. És ha nem lépünk túl rajta, akkor a bosszúvágy él ebben az életben is. De sosem az ember ítélete a fontosabb, hanem a Teremtőé. Zseniális voltál Gábor!
Köszönöm 😀 Tényleg nehéz, de ha ott van a szemed előtt, hogy mi az igazán fontos számodra, akkor már csak gyakorlás kérdése, hogy a többi szemetet kitakarítsd az életedből. Illetve a saját fejedből, mert a szemét mindig ott keletkezik, a külső tényezők csak akkor hatnak ránk, ha hagyjuk. 🙂
Nagyon szívesen 🙂
Örülök, hogy tetszett a cikk 🙂 Nagyon jó a kérdés, mert a hozzánk közel állókkal való kapcsolatunk helyre tétele az egyik legnehezebb dolog. Ha nem fontos számodra, szard le, ha fontos számodra (márpedig a gyereked nyilván az, ahogy írtad is), akkor viszont legyél olyan, mint a tűz. Olvasd el ezt az írásomat, ami pontosan erről szól: http://hasznaldfel.hu/2015/02/legyel-tuz.html
Remélem tudod hasznosítani, és köszönöm a kérdésedet. 🙂
Minden írás félreértelmezhető, de a felvetésed teljesen jogos. Viszont ha valaki nem fogad el olyannak, amilyen vagy, akkor érdemes elgondolkodni, hogy ha megváltozol olyanná, amilyennek ő akar látni, akkor később elég lesz-e ez neki – és önmagadnak. Az alkalmazkodás viszont szükséges, ebben teljesen egyetértek. De elfogadni valakit nem azt jelenti, hogy nem szeretnéd, hogy bizonyos dolgokban változzon, hanem azt, hogy ha nem változik, akkor is megfelel számodra. Nem próbálod erőszakkal ráerőltetni az akaratodat, mert az vagy úgysem fog sikerülni, vagy ha igen, akkor elveszti a saját személyiségének egy részét, ami hosszú távon neki is és Neked is károssá válik. Alkalmazkodás nélkül nem létezhet semmilyen emberi kapcsolat, de az soha nem jó, ha a változás nem belső indíttatásból fakad, hanem a másik próbálja rád erőltetni azt. És igazad van, így jelentősen leszűkül az embernek a szociális környezete, de én úgy vagyok vele, hogy a minőség sokkal többet ér, mint a mennyiség. 🙂 Köszönöm, hogy megosztottad a véleményedet, szeretem a konstruktív gondolatokat. 🙂
Nem hallottam róla, de felírtam a listára, köszi szépen az infót 🙂
Köszönöm 🙂 Nagyon jól látod, a felrázás érdekében tettem bele ennyi szart, a cikk célja valóban a szar nélküli élet. 🙂 És örülök, hogy így élsz, mert ahogy egyre több önmagával és a környezetével összhangban lévő ember van, mindig kicsit jobbá válik a világ. 🙂
Szia, alapvetően jó írás, kár, hogy leszarom. 🙂
Viccet félretéve nagyon nehéz kimazsolázni a világból a valóban fontos dolgokat, ráadásul ezek életkortól, egyebektől is függenek. De az alapvetés nagyon jó, megkapta tőlem az értékes gondolatsor jelzőt. 🙂
Szia!
Én pedig szeretem a letisztult egyszerűséget. 🙂 És örülök, hogy tetszett. 🙂
Ez nagyon jó cikk! Olvastam még annak idején, és ez meg két másik (az egyik ez: http://www.raptitude.com/2014/07/not-giving-a-shit/, a másikra nem emlékszem) adta az inspirációt a címválasztáshoz és a szóismétléshez. 🙂 Köszi, hogy megosztottad a linket, jó volt újra olvasni, én is csak ajánlani tudom mindkettőt, mert vannak bennük nagyon értékes gondolatok. 🙂
Nem “vergődsz”, hanem haladsz a célod felé. 🙂 Változtasd meg a szavaidat, így kezdődik a változás. Írtam erről korábban, ha érdekel, it el tudod olvasni: http://hasznaldfel.hu/2015/03/valtoztasd-meg-szavaidat-es-megvaltozik-az-eleted.html
És igazad van, nehéz elengedni dolgokat, de mondta Neked valaki az elején, hogy az élet könnyű lesz? Ha igen, akkor hazudott. 🙂 Az élet nem könnyű, de megéri, mert csodálatos dolgokat tapasztalhatsz meg és érhetsz el Te magad, ha felszabadulsz és megvalósítod az álmaidat. 🙂 És még egy dolog a szavakról: miért folytatsz háborút önmagaddal? Szeresd magadat, mert megérdemled. 🙂 Nem önmagad ellensége vagy, egyszerűen csak vannak olyan tulajdonságaid (mint mindannyiunknak), amik visszahúznak. Ezektől meg tudsz szabadulni, de csak úgy, ha szereted önmagadat és nem harcolsz sem önmagad, sem mások ellen. Csak szépen haladsz előre az úton, hogy az átlagból művésszé válj. De valójában már az vagy, mert tudod, hogy min kell változtatnod, és ezt meg is teszed. Ez a művészet, már csak tökéletesíteni kell. Illetve nem kell, csak érdemes. 🙂
Köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat. 🙂
Köszönöm.
Nagyon szívesen, örülök, hogy tudtam segíteni. 🙂 Az írásaim többségében én sem szarozom ennyit, az elengedés tényleg sokkal szebb. 🙂 Most a felrázás volt a cél, illetve inkább a módszer, mert a célom mindig ugyanaz: a változás. Köszönöm, hogy írtál 🙂
Szia Móni, köszönöm 🙂 Egyrészt teljesen igazad van, ezért ha beleolvasgattál a többi írásomba is, akkor látod, hogy nem ez az általános hangvétel, de időnként azokat célzom meg, akiknek pont ez kell. Másrészt pedig nem szeretnék mindenkihez szólni, mert nem is tudok. Én csak azoknak próbálok segíteni, akik erre nyitottak (akár a komolyabb cikkeimre, akár a viccesebbekre, amiknek szintén komoly üzenetet szánok). Megtanultam már egy ideje, hogy vannak, akik nem készek a változásra, vagy azért, mert nem érte őket még akkora csapás, vagy azért, mert bármekkora csapás érheti őket, túl zárt az elméjük. Nekik írhatok vagy mondhatok bármit.
Viszont a B verzió teljesen jogos felvetés. Pont ugyanezt átfogalmazva nem lenne értelme megírni, de született már néhány írásom hasonló témában, például ez: http://hasznaldfel.hu/2014/04/furcsanak-lenni-egy-nem-normalis-tarsadalomban.html
És lesz is még, mert a téma fontos. Köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat. 🙂
Helló! Nagyon tetszik a cikk. Sok mindenkit le lehet szarni. Főnököt, szomszédot ismerőst, barátot, és… még a házas tárasat is néha. Csak mi van az ember gyerekével? Nálam ez egy nagy kérdés. Meg a megfelelési kényszer. Én mindig meg akartam felelni a gyerekeimnek anyaként. A mai napig. Az egyiknek sikerült is. A másiknak nem. Nagyon fáj. A világon a legjobban fáj. Annyira, hogy elmondani sem tudom. Ilyenkor mi van? Őt nem lehet egyszerűen leírni, és a leszarandók közé tenni. Annál azért sokkal többet jelent . Viszont ha nem a gyerekem lenne akkor már régen leszartam volna. Erre mit mondotok?
Így kell ezt csinálni 😀 Egy adott intelligencia szint fölött működőképes is. Márta, egy próbát megér, legalább csinálsz egy instant IQ tesztet a szomszédod számára. 🙂 Köszönöm Zsuzsa a tippet!
Nagyon jó meglátás, Zsuzsa, köszönöm! 🙂 Sajnos vannak olyan írók is, akik skatulyáznak, de teljesen egyetértek, hogy a kategorizáló író szavaiból is könnyen lehet az olvasó számára beskatulyázás. Goethe nagyon szépen megfogalmazta: “Az ember azt látja a világból, amit szívében hordoz.” Úgyhogy a takarítás mindig csak belül tud elkezdődni, ahogy Te is mondtad. 🙂
Okés 🙂 Ha számodra könnyebben emészthetőre vágysz, akkor hasonló témában például itt írtam: http://hasznaldfel.hu/2014/04/furcsanak-lenni-egy-nem-normalis-tarsadalomban.html
Maga az írás alapvetően nem rossz, viszont – szerintem – bizonyos fokig félreértelmezhető.
Értem, hogy az a cél, hogy ne a másoknak való megfelelés alapozza meg az életünk folyását.
De volt egy olyan mondat ami nem tetszett:
“ha egy másik ember elfogad Téged olyannak, amilyen vagy, az jó, ha viszont nem, akkor nincsen helye az életedben”
Ez ertelmezhető úgy is, hogy ha valaki nem fogad el úgy ahogy vagy akkor kuka. NEKED nem kell alkalmazkodni. Fogadjanak el masok… nah es ez nem elore visz. Antiszocialissa tesz. Mert rohadtul egyedul maradsz.
SZVSZ
Pontosan erről van szó, akinek helyén van az önértékelése és másokat is képes elfogadni, az kényszerek és kötöttségek nélkül tudja élni az életét. Ez nem okoskodás volt, Krisztián, három szóban összefoglaltad a lényeget. 🙂
Csak nem olvastad a “F**k it” (magyarul: B****a meg) című könyvet? 😀 Ha még nem akkor nagyon ajánlom!
Gratula!
Nagyon jó a szöveg. 🙂
Évek óta így élek, de még soha nem jutott eszembe, hogy leszarjak bárkit vagy bármit.
Sőt, ezután sem fog eszembe jutni.
Én csak egyszerűen a saját életemet élem.
Valahogy nem kell ahhoz szar, hogy leszarjam.
Így aztán teljesen tiszta az életem.
Végül is…..ez az írás tulajdonképpen arról szól, hogyan dobd ki az összes szart az életedből! 🙂
Szia!
Nekem csak egyszerűen tetszett…
Jò a gondolat, nekem valamièrt ez a cikk ugrott be ròla 🙂 ha valakinek tetszet ez ès tud valamicskèt angolul folytassa itt az olvasgatást http://markmanson.net/not-giving-a-fuck#.glqlum:OKO4
Jó érzés volt ezt elolvasni reggel a kávé mellé. Jelenleg az “átlag” és a “művész” között vergődöm. Hosszú az út a művészig, akár a bölcsitől a mesterképzésig. 😀
Nehéz elengedni dolgokat, és nehéz nem megfelelni mindennek/mindenkinek, aminek/akinek szeretnék. De kezdek rájönni, hogy van amiért érdemes odatennem magam, mert olyannak segítek vele, akiről tudom, hogy boldog lesz, és van olyan, amikor rájövök, hogy “oh, mi a fenéért foglalkoztam én ezzel…nemhogy leszartam volna?!”. De tanulságos mindkét eset. Az ember lánya is a hibáiból tanul, és már az is egy győzelem, ha eljutok odáig, hogy nem esem bele ugyanabba a hibába kétszer. 🙂
Köszönöm, hogy megosztottad a “leszarás művészetét” velem, mert nekem kellett ez a megerősítés, hogy jó irányba haladok-e a magammal folytatott örökös háborúban. 😀
KÖSZÖNÖM!!! Reggel olvastam az írást és ez válasz volt egy tegnapi gondolatmenetemre. Ennél jobb időzítést el sem tudnék képzelni 🙂 Bár az én szememnek az “elengedni” szó jobban tetszene, az üzenet attól átjött 🙂
Ez lesz a mai és az elkövetkezendő jó néhány napom egyik célja, hogy tanuljam a dolgokat szépen, nyugodtan, békésen leszarni. Nagyon tetszett, köszi!!!
Szia,
klassz. És akik egy hullámhosszon vannak veled, ők azonnal érteni fogják, és nem zavarja őket a leszarom szó. Esetleg érdemes lenne egy “B verziót” is írni, ami azokhoz az útkeresőkhöz is közel tud férkőzni, akiket még zavar a leszarom szó, és akik azonnal leblokkolnak tőle, és emiatt nem engedik át magukon azt a tartalmat, tudást amit felhalmozol az írásban. Ha helyenként a “nem zavar”-t, vagy bármi hasonlót használnál a B verzióban, akkor eljuthatna az üzenet hozzájuk is, mert nem blokkolnának le azonnal. Szerintem megérné 🙂
Nekem is volt ilyen a szomszéddal. A dübörgő zenétől, amit hallgatott, nem hallottam a TV-t. Szépen átballagtam, megkérdeztem, hogy volna-e pár perce, szeretnék mutatni valamit… Átjött. Odaállítottam a nappali közepére. Rezgett a házunk a zenéjétől. Megkérdeztem: hallod te is? A válasz igen volt. Megkérhetlek, hogy vedd lejjebb a hangot, mert nem hallom a filmet? Megtette és bocsánatot kért.. 🙂
Persze, lehet, hogy csak szerencsém volt… 😀
Lehet, hogy veszélyes a kategorizálás, de ha valaki nem teszi meg nyíltan, akkor úgy bekúszik az agyunkba, hogy észre sem vesszük: tulajdonképpen eszerint élünk. Mindent bekategorizálunk. Főleg magunkat.
Amikor egy ilyen írással találkozom, ösztönösen próbálom magam elhelyezni valahol benne. Átgondolom, honnan indultam (az a pillanat, amikor megvilágosodott bennem, hogy változnom kell, vagy meghalok) és most hol tartok abban a témában, amit épp olvasok. Ezáltal tudom meghatározni, hogy fejlődtem, vagy sem. A kategorizálás nem skatulyázás. Az író kategorizál, az olvasó skatulyáz – és sokszor észre sem veszi, hogy ezért nem fejlődik.. mondjuk pont azért, mert folyton a sok szaron háborog, ahelyett, hogy a megoldásokat keresné..
Érdekel a téma , el is olvasnám szívesen . Én nem használom ezt a kifejezést , hogy ” leszarom” , csak ha nagyon-nagyon mérges vagyok . Egyelőre nagyon zavar , hogy szinte mindegyik mondatban benne van a szó . Ha sikerül majd leszarnom , hogy zavar , akkor majd elolvasom . 🙂
Tolerancia – empátia – önbizalom problémakör (szerintem, de nem szeretnék okos lenni 😉 )
Köszönöm Edina, nagyon örülök, hogy tudtam segíteni. 🙂
Igen. Ennek pontosan most kellett szembejönnie velem. Szükségem volt erre az írásra. Hálásan köszönöm, máris sokkal-sokkal nyugodtabban fogok aludni! 🙂 Gábor, csak így tovább! Most hatalmasat léptem előre. Köszönöm!
Nagyon jó kérdés, Ildikó. 🙂 De, pontosan az, önámítás, ha a leszarás nem őszinte. Csak úgy tudod elengedni azt, ami nem fontos, ha tudod, hogy mi az igazán fontos számodra. De azt, hogy mi a fontos, általában sajnos csak akkor értjük meg igazán, amikor elveszítjük azt. Amikor egy stroke-nak köszönhetően közel kerültem a halálhoz, akkor megtanultam értékelni, hogy mit jelent reggel kinyitni a szemeidet, kinyújtózkodni, beszívni a friss levegőt, és mosolyogva erre gondolni: ÉLEK. Én nem azért szarom le a jelentéktelen dolgokat és embereket, mert bármit is elfojtok, hanem azért, mert nem hagyom, hogy ezt az érzést, az élet érzését bármi vagy bárki elvegye tőlem és azoktól, akik fontosak számomra. És Te se engedd, ennél sokkal többet ér az életed. Hogy mennyit, azt csak Te tudod megtalálni önmagadban.
Köszönöm még egyszer a nagyon jó kérdést. 🙂
Nem “kell” uralkodnod magadon, hanem tudod, hogy mi az igazán fontos az életedben, ezért nem idegeskedsz olyanon, ami nem fontos, vagy amit nem tudsz megváltoztatni. Igen, ez sok gyakorlással megy csak, de ha úgy indulsz neki, hogy kényszernek érzed, akkor nem a megoldásért dolgozol, hanem a probléma elől menekülsz. És szerintem önmagadhoz se legyél ilyen kemény. Biztos vagyok benne, hogy nem olyan ember vagy, aki fölött “uralkodnod kell”, hanem olyan, aki szereti önmagát és az életét. 🙂 Ne foglalkozz azzal, hogy másoknak mekkora az ego-ja, vagy hogy irányítani próbálnak Téged. Ez az ő dolguk, nem a Tiéd. Bármit elvehetnek Tőled, egyetlen kivétellel: ez pedig a döntésed, hogy mit kezdesz a Téged ért hatásokkal. Te irányítasz, senki más nem tud. Irányítsd magad szeretettel, mert megérdemled. 🙂
Tényleg sokszor ott a felkiáltójel! És milyen idegesítő! De erőfeszítéssel azért el lehet tüntetni. Nem könnyű. De ez nem önámítás, nem csak elásom, és közben valahol dolgozik, és megbetegít?
Köszi a gyors választ. A hiba az én készülékemben van, mivel nagyon felhúz a dolog. Az elfojtást alkalmazom, próbálom lenyelni a problémát,akkor viszont magamat mérgezem és időzített bomba a dolog.Nagyon kell uralkodni magamon. Köszönöm ötleteidet, javaslataidat. Alkalmazni fogom egyiket, másikat.Este füldugót használok.Talán ez a normális és az hogy mások irányítanak, mikor mit tegyél. Élj úgy mint ők, hallgasd, nézd amit ők. Az a szomorú hogy egyik-másik embertársunk ego-ja az egekben van.Alkalmazkodás, odafigyelés másokra, nem trendi. Nem olyan régen írtál a problémáról:” Nem a probléma a probléma. A probléma a hozzáállásod a problémához. Érted?” /Jack Sparrow/. Gábor,jó hogy vagy.
Köszönöm Péter 🙂 Pontosan így van, az emberek nagy része kiválóan tudja, hogy hogyan kéne jól élned az életedet, még ha nekik nem is sikerül úgy élni a sajátjukat. De ha tudod, hogy mit szarj le és mit ne, akkor nemcsak sikerre vagy ítélve, hanem egy boldog életre is. 🙂
Zseniális! Nekem gyakran megjegyzik, hogy leszarok mindent, és ez majd később vissza fog ütni, csak igazából leszarom, hogy mit mondanak, mert én tudom, hogy mi az, ami érdekel/amit nem szarok le/, csak ők ezt nem veszik észre, mivel nem az övék.
Köszönöm Márta, örülök. 🙂 A “gondod” valóban nem egyszerű, de az első lépés az, hogy a “gond” szót lecseréld. Nincsen gond, csak megoldandó feladat. Tehát a megoldandó feladat az, hogy hogyan szard le azt, ami egy kényszerű helyzet miatt az életed része.
A kutya soha nem hibás, mindig a gazdája, tehát a következő lépés szerintem az lehet, hogy a kutyát szeresd meg. Simogasd meg, ha találkozol vele (persze ha simogatható, és nem vált agresszívvá a gazdája miatt), és amikor ugat, akkor ne haragudj rá, mert ő őszinte és szerethető. Így már lecsökkentetted magadban a feszültséget, mert a kutya ugatásánál iránta már csak sajnálatot érzel, nem haragot.
A szomszéd meg a TV-je más kérdés. Ha lakóközösségben vagy, akkor próbáljatok meg többen fellépni ellene. Ha csak egyedül tudsz tenni bármit is, és ahogy írtad, a nyugodt, értelmes beszéd már nem játszik, akkor érdemes lehet szintén nyugodtan, de határozottan mondani neki, hogy kihívod a rendőrséget, mert indokolatlan zaj miatt ez megtehető (főleg este). Ha ez sem hat rá, akkor akár ki is hívhatod a rendőrséget. Ha így sem jutsz előbbre, akkor amíg nem tudod megváltoztatni a helyzetet, a hozzáállásodon tudsz csak változtatni. Ezt pedig a lehetőségek keresésével tudod megtenni. Egy idióta sorozatot sehogy sem fogsz tudni élvezni, ezért keresd meg, hogy mit tudsz máshogyan csinálni. Például kimehetsz egyet sétálni, mozoghatsz vagy tornázhatsz közben, felvehetsz egy fülhallgatót és megfelelő zene mellett meditálhatsz, tanulhatsz egy új hobbit, amit már régóta ki akartál próbálni, felhívhatod egy szerettedet (ha túl nagy hozzá a zaj, akkor a kinti sétával összekötve), vagy meglátogathatsz valakit (persze nyilván nem minden nap, de ez is egy lehetséges program). Találd meg a lehetőséget a rosszban, mert mindig ott van, csak sokszor az ingerültségünk miatt nem vesszük észre. 🙂
Szia Gábor!
Nagyon tetszik. Nagyon jól, világosan, érthetóen közelítetted meg a problémát. Köszönöm. Van egy gondom, hogyan tudom leszarni a szomszédom kutyáját, erőszakos ugatását vagy a tv hagszintjének nyomulását ? Ész érvekkel sem a gazdáját, sem magamat nem tudom meggyőzni.Meggyőzni nem szeretném hogy emberül működjön, olaj a tűzre. Nem vagyok tehetős hogy elköltözzek. Így nagyon nehéz a magam békéje és a nyugalmam. Mások élete (hivatlanul) benyomul az életembe, az emberi határok összeérnek, összemosódnak. Próbálom leszarni. Olvasok egy jó könyvet, közben üvölt a Barátok közt c. folytatásos akármi (műfaja ismeretlen). Segítséget kérek, minden megoldás érdekel. Márta
Ott a pont, András, szépen megjátszottad a labdát. 😀
Nagyon szívesen. 🙂 Gyönyörű költői kifinomultsággal fogalmaztad meg egyetlen mondatban a lényeget. 😀
Az igazi művészeti csúcskategóüria az, amikor odajut az ember, hogy le sem szarom. 🙂
Nagyon szépen köszönöm.
Ennyi szarság már rég rázta két kézzel a vállam, hogy
“ÉBRESZTŐ! Nem az ideg fosat naponta, hanem mert tanulnod kell a leszarás kifinomult művészetét, s ha ez megy végre, keményet székelsz majd, mint a bakaszar.” :-)”
Köszönöm, és örülök, hogy Te is a művészetre törekszel. 🙂 Nagyon jó a meglátásod, mások értékelése nélkül nem vagyunk képesek az elfogadásra, elfogadás nélkül pedig a leszarás sem működhet. Persze nem a leszarás miatt érdemes másokat elfogadni, hanem azért, mert mindenkiben van valami jó, vagy valami hasznos, ahogy Te is írtad. A kihasználás szó helyett én a felhasználást mondom inkább, de tudom, hogy Te is így értetted, az idézőjel is emiatt van ott. És egyetértek, hogy a jót meglátni sokkal nehezebb, mint csak úgy leszarni bármit. Köszönöm, hogy leírtad a gondolataidat. 🙂
Én pedig örülök, hogy vetted a fáradtságot a véleményed leírásához, köszönöm. 🙂 Ráadásul nagyon jó a meglátásod. Többször írtam már arról, hogy az előre felcímkézett fiókjainkba próbálunk betuszkolni mindenkit és mindent, és bizonyos szempontból én is ezt tettem most. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy az ember működőképes lenne enélkül, mert túl sok hatás ér bennünket ahhoz, hogy ne szelektáljunk, csoportosítsunk, vagy bármi más módon leegyszerűsítsük az életünket. Például leszarni sem tudnánk a számunkra nem fontos dolgokat, ha nem lenne egy olyan kategóriánk, amire teljes nyugalommal kimondhatjuk: ezt leszarom. A csoportosítás és címkézés szerintem akkor válik problémává, ha a csoport határai merevek. Mert ha megadjuk a lehetőségét, hogy valaki vagy valami átkerülhessen az egyik csoportból a másikba, az azt jelenti, nyitottak vagyunk a változásra, és nyitottak vagyunk a világra. Ha valakit ma leszarok, mert visszahúz, de holnap már nem ezt teszi, mert változtatott a hozzáállásán, akkor holnap már nem szarom le, mert nincs bennem feszültség vagy harag a mai dolgok miatt (hiszen leszartam). Feljebb került a “kategóriáim” között. És ez fordítva is igaz, lefelé is lehet kerülni: van, hogy el kell engedni azt, aki korábban nagyon fontos volt (bármilyen nehéz is ez). Én úgy gondolom, hogy a kulcs a változás, mert Rosa Luxemburg szavaival élve “aki nem mozdul, észre sem veszi láncait”. Nagyon jó a meglátásod, a kategorizálás veszélyes, de ha nyitottak vagyunk a változásra, akkor úgy érzem, hogy hatékonyabbá teszi az életünket anélkül, hogy beszűkítené az agyunkat. Köszönöm még egyszer a konstruktív hozzászólásodat. 🙂
Zseniálisan elmagyaráztad, hogy hogyan élsz, és pontosan így teszek én is. A leszaráshoz tényleg szelektálni kell, de a leszarás maga egyébként egy elv is, ami szerint élsz. Ezzel csomó felesleges dolgot kukázhatsz, avagy leszarhatsz, főleg olyan dolgokat, ahogy említetted, amik nem visznek előre.
A másik dolog, amit szerintem a leszarásnál sokkal nehezebb megtanulni, mások értékelése. Mások öröme, másokban csak azokat a dolgokat látni, amit Téged előrébb visz. Csak ezekkel kell foglalkozni, és semmi mással, a többit úgymond leszarhatod. 🙂 Ezt sok ember nem tudja elsajátítani és emiatt nem tudják “kihasználni” a másikat.
Alapvetően majdnem teljesen egyetértek a fenti szarozással, de a kategorizálást kihagytam volna az elmélkedésből. Bármennyire is felületesek vagyunk, ennyire nem egyszerű a helyzet. 🙂 (ide most jöhetne a “de leszarom” mondat, de azt már ellőttétek, nameg , ha már veszem a fáradtságot a véleményemhez, akkor ugye nem szarom le)
😀 Na az ilyen megjegyzés az, amit nem szarok le, mert az agy támogatásával született. Valóban szemben állhatna az utolsó bekezdés a többivel, ha nem szarnám le azokat, akikről szól (az utolsó két mondatot kivéve). 🙂
Az utolsó bekezdés szemben áll az előtte levő írással. De leszarom.
p