Valami elveszett. De az is lehet, hogy nem is volt meg bennünk sosem, csak hinni szeretnénk, hogy az előző generációk még jobbak voltak, mint a mostaniak. Hiszen a „Bezzeg…” kezdetű mondatok mindig nagyon népszerűek. Egyfajta önigazolást adnak arra, hogy a saját értékrendünk helyes, csak a körülöttünk lévő világ romlott.
De ennek a világnak mi is a részei vagyunk, ez a nagy helyzet. Mi is támogatjuk azt a kultúrát – akár aktívan, akár passzív szemlélőként tesszük –, amelyben az azonnali eredmények, az instant örömök és a saját érdekek kérdés nélkül felülírják az empátiát, a törődést, a figyelmességet. Mi is tagjai vagyunk annak a társadalomnak, amelyben a társas magány alapállapot, és „barátaink” jelentős része az utcán meg sem ismer, ha nem frissítettük a profilképünket. Mi is részei vagyunk az ego-burokban felnövő generációknak.
Vajon miért van ennyi válás? Miért van ennyi kukába kerülő kapcsolat? Miért olyan ritkák a mély, tartalmas, konstruktív beszélgetések? Miért nem vesszük észre, ha a másik ember számára nagyon nem jó valami, vagy ha észre is vesszük, miért próbáljuk azt elbagatellizálni? És ha egy kapcsolatunkat konfliktus terheli, miért próbáljuk a teljes felelősséget a másik félre átpakolni?
Hamar megtanuljuk, mit jelent az Én, de azt már kevésbé, hogy mit jelent a Mi. Eszünkbe sem jut átadni a helyet az idős néninek a buszon. Végignézzük, ahogy valaki egyedül próbálja a lerobbant kocsiját odébb tolni. Úgy furakodunk a leárazott termékért, mintha az életünk múlna rajta. Dobunk egy százast a lépcsőn ülő hajléktalannak, de simán elsétálunk a haldokló mellett. Kiszúrjuk a legújabb kozmetikai reklámot, de azt nem, akinek éppen segítségre van szüksége. Büszkén vállaljuk, hogy tönkretesszük a saját egészségünket, de azt nem, hogy ezzel a szeretteinket is romboljuk. Értetlenül állunk az olyan fogalmak előtt, mint kompromisszum, együttműködés tolerancia.
De nemcsak embertársainkkal való kapcsolatainkban vallunk igen gyakran kudarcot, hanem a saját utunkat járva is. Ezért van az, hogy az emberek többsége nem az álmait, hanem a csordát követi. Ezért vált divattá panaszkodni és másokra mutogatni. És ezért várja el annyi ember, hogy teljesüljenek a vágyai, miközben nem sokat hajlandó értük tenni.
Ezek mind következmények. Annak az ego-buroknak a következményei, amelyben a többségünk felnevelkedett.
Hol rontottuk el?
Kevesen tudják, de világképünk jelentős része két-három éves korunkra már kialakul – később pedig folyamatosan ennek megszilárdítására törekszünk. Természetesen nem ideológiai, vallási, kulturális vagy politikai nézetekről beszélek, hanem azokról a többnyire rejtve megkapott erkölcsi alapokról, amelyekre később mindezek épülnek.
Óriási tévhit, hogy mindegy, mit mondunk a gyerek előtt, úgysem érti, ahogy az is, hogy hazug szavakkal el tudjuk rejteni előle a tetteinket. A gyerekek figyelnek és tanulnak. Mindent, amit a környezetükből érzékelnek, szivacsként szívják magukba. Újonnan érkeztek erre a világra, és amit kapnak, az lesz számukra a világ maga. A felnőttektől kapott értékrend lesz a minta.
Mit jelent mindez a gyakorlatban? Azt, hogy ha kisgyerekként veszekedést és érzelmi terrort látsz magad körül, akkor megtanulod, hogy a konfliktusokat erőszakkal lehet csak megoldani. Azt, hogy ha kisgyerekként mindent a feneked alá toltak, akkor megtanulod, hogy az a természetes, ha a fenekedet nem kell megemelni. Azt, hogy ha kisgyerekként minden akaratod érvényesült, akkor felnőttként is minden akaratodat érvényesíteni próbálod – még akkor is, ha ezzel ártasz valakinek.
Persze mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, de ebből nem következik az, hogy a többiekét le kell szarni. Márpedig sokszor ezt tesszük. Vagy annyira el vagyunk foglalva a saját gondjainkkal, hogy észre sem vesszük másokét, vagy észrevesszük ugyan, csak nem kívánunk enyhíteni rajtuk. Fontosabb a büszkeség, mint egy konfliktus értelmes rendezése. Fontosabb a saját akaratunk érvényesítése, mint a lelki béke. Fontosabb a pillanatnyi érdek, mint a tartós boldogság lehetősége.
Nem olyan meglepő, hogy itt tartunk, hiszen a szülők többsége úgy próbálja kompenzálni a gyermekével együtt töltött minőségi idő hiányát, hogy amikor vele van, akkor szinte mindenben enged neki. Vagy azért, hogy jó szülőnek érezhesse magát (mert a lelkiismerete azért még munkálkodik), vagy pedig azért, hogy hallgasson már el a gyerek (mert nélküle is annyi gondja van szegény szülőnek).
Így válik az első dackorszak sokak számára egy egész életen át tartó folyamattá. Hiszen megtanulták, hogy hisztivel, az egyik szülő kijátszásával, vagy a „csakazértis” filozófiával bármit el lehet érni. Később persze a „bármi” módosulni fog, ugyanis az ilyen elkényeztetett, személyes felelősségvállalásra meg nem tanított emberek jó eséllyel újra és újra pofára esnek, de az ezekből levont következtetések is a saját világképüktől függenek.
Márpedig az ő világképük szerint bárki hibás lehet, csak ők maguk nem. Hiszen már egész pici korukban megtanulták, hogy ők a legokosabb, legszebb, legaranyosabb és legtökéletesebb gyerekek, aminek természetes következménye az, hogy most is ők a legokosabb, legszebb, legaranyosabb és legtökéletesebb felnőttek. Az fel sem merül bennük, hogy időnként érdemes lenne felülvizsgálniuk az értékrendjüket.
Érdekes módon ez a fajta ego-dominancia még azokban az emberekben is megvan, akiknek – szintén gyermekkori félrenevelés következményeként – alacsony az önbecsülésük. Az is lehet rendkívül önző ember, aki egyébként nem sokra tartja önmagát. Közte és az önmagát kiskirálynak képzelő embertársa között csak annyi a különbség, hogy ő nem a nyíltan támadó elnyomó szerepében igyekszik tündökölni, hanem saját áldozatszerepének folyamatos hangsúlyozásával válik passzív elnyomóvá.
Úgy tűnik, hogy a kétéves totyogó baba számára kitaposott út vezet az önző felnőttek világáig. Az akaratos gyerekből akaratos felnőtt lesz. Az elkényeztetett gyerekből elkényeztetett felnőtt lesz. Az ego-burokban felnevelt gyerekből ego-burokban élő felnőtt lesz. Nem olyan bonyolult mechanizmus ez, csak azért nem ismerik fel sokan, mert amit szülőként valaki az elején elcseszett, annak a következményei csak hosszú évek, vagy akár évtizedek múlva ütköznek ki élesen. Az apró jelekre pedig – amelyek gyakran már azonnal jelentkeznek – szinte senki sem figyel.
Pedig rengeteg szenvedést spórolhatnánk meg, ha időnként feltennénk magunknak egyetlen egyszerű kérdést: „Miért is történik most ez?” Miért nem bírok a gyerekemmel? Miért választom inkább az instant kényelmet a hosszútávú megoldás helyett? És ha látszólag ok nélkül kapok kemény leckéket a gyerekemtől, akkor nem lehet, hogy én rontottam el valamit a kezdetekben (vagy legalábbis a nullánál egy hangyacsápnyival nagyobb részem volt benne)?
Kevesen tesznek fel maguknak ilyen kérdéseket. És azok is kevesen vannak, akik felfedezik a saját ego-burkukat. Pedig mindannyian cipelünk magunkkal olyan dogokat, amik nem segítik az utunkat, csak egyre jobban nehezítik a zsákunkat. Ám mivel a kis világképünk az évek során már jól megszilárdult, így el sem tudjuk képzelni azt, hogy máshogyan is lehetne élni.
Amikor az én megszűnik
Nem gondolom, hogy a látványos, nagy tettek hoznak változást a kultúránkba. Sokkal inkább a mindennapi apró cselekedetek azok, amik meg tudják bontani az ego-burkunkat. Olyan apró cselekedetek, mint egy veszekedés közepén elhangzott „szeretlek, oldjuk meg együtt”. Olyan apró cselekedetek, mint a másik ember meghallgatása ítélkezés nélkül. Olyan apró cselekedetek, mint egy kedves gesztus egy idegennek. Vagy olyan apró cselekedetek, mint a kutyámé, aki néhány nappal ezelőtt – mint utólag kiderült – sérült lábbal futott velem több órán keresztül, és amikor az én lábam húzódott meg, odajött hozzám hogy segítsen nekem.
A kutyák talán a legjobb tanítóink az ego háttérbe szorításának útján. Nem őriznek haragot. Nem akarnak bosszút állni. Képesek háttérbe szorítani a saját érdekeiket azért, akit igazán szeretnek. Képesek őszinte, tiszta szeretetet adni – valamit, ami nekünk nem igazán megy.
Mi sokkal kevésbé tiszteljük egymást, és talán éppen ezért sokkal kevésbé is figyelünk oda egymásra. Az emberek jelentős részéből hiányzik a jó értelemben vett alázat. Van helyette megalázkodás másoknak, vagy mások megalázása, esetleg a kettő kombinációja egyetlen kapcsolaton belül. Kétségtelen tény, hogy igen kifinomult technikáink vannak az életünk megnehezítésére.
Eleinte persze az ego háttérbe szorítása tűnik elfogadhatatlan nehézségnek, de ennek a félelem az oka. Félünk, hogy ha mi engedünk valamiből, akkor a másik ezt kihasználja, és elnyomottá válunk. Félünk, hogy ha másokra is odafigyelünk, nem jut elég energiánk önmagunkra. Félünk, hogy ha kilépünk saját ego-burkunk védelméből, akkor folyamatosan támadásoknak leszünk kitéve.
Természetesen mindegyik félelmünknek van alapja. Valóban vannak olyanok, akik kihasználják azt, ha önzetlen vagy. Valóban könnyen feláldozhatod az én-idődet, ha csak másokra figyelsz, és kifelejted önmagadat. És valóban egyfajta védelmet ad az ego-d a külső támadásokkal szemben. Azonban nem mindegy, hogy hosszútávon milyen árat fizetsz a rövidtávú kényelmed érdekében.
Mert megpróbálhatod ugyan mindenkitől megvédeni magadat, de egyrészt úgysem fog sikerülni, másrészt pedig azokat is eltaszítod így magadtól, akik nem akarnak kihasználni. Megpróbálhatod mások érdekeit, érzéseit és szükségleteit figyelmen kívül hagyni, de jó eséllyel ugyanezt fogod Te is visszakapni. De még ha találsz is valakit, aki hagyja magát elnyomni, akkor sem lesz egyetlen egészséges emberi kapcsolatod sem.
Arról nem is beszélve, hogy az ego-ddal nemcsak a környezetedet tudod hatékonyan rombolni, hanem önmagadat is. Gondolj csak bele, hány fölösleges veszekedésbe mentél már bele, hány órádat, napodat vagy évedet keserítetted meg azzal, hogy nem tudtál valakinek megbocsátani, vagy hány boldog pillanatot gyilkoltál meg úgy, hogy az akaratodat azonnal próbáltad érvényesíteni.
A kulcs az egyensúly. Hogyan lesz egyszerre neked is jó, és a környezetednek is? Hogyan tudsz egy picit figyelmesebb lenni másokkal anélkül, hogy az én-idődet fel kellene áldoznod? Hogyan tudod őszintén kifejezni önmagadat anélkül, hogy valaki más aktív vagy passzív elnyomójává válnál? Hogyan ismered fel azt, ha egy mérgező kapcsolatban ragadtál? Hogyan tudod egyszerre önmagadat és másokat is tisztelni?
Alapos önismeret nélkül mindez nem fog menni. Aki nem hajlandó tükörbe nézni – mert túl nagy az ego-ja ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye, hogy gond van vele, vagy mert fél szembenézni saját gyengeségeivel –, az újra és újra ugyanazokba a csapdákba fog beleesni. Árt a környezetének, és hosszútávon árt önmagának is, mert az ego-ja időről időre elnyomja a benne élő szeretetet.
Itt tartunk most. Olyan generációk követik egymást, amelyekben különleges hírnek számít egy-egy önzetlen cselekedet. Olyan társadalomban élünk, ahol már gyanús a jótett, és ösztönösen hátsó szándékot keresünk benne. Olyan emberekké váltunk, akik közönyösen veszik tudomásul a csalást, a manipulációt és az elnyomást, ha éppen nem vagyunk személyesen érintettek. Mert azt hisszük, hogy nincs közünk hozzá. Azt hisszük, hogy mindez nem fog később visszaütni.
Pedig semmi nem marad következmény nélkül. Az ego-burok őrizgetése sem.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Vannak, akik gyakran panaszkodnak. Sajnálják, hogy úgy alakult az életük,
Tovább
Elgondolkodtató, hány olyan ember él köztünk, aki sokkal több annál,
Tovább
Vannak lehetetlen dolgok. Tudod, amit egyszerűen képtelenség megcsinálni. Biztos vagy
Tovább
Igen, Téged. Téged, akire rendszeresen rátolják az extra feladatokat, hogy
Tovább
Sokáig nem értettem. Aztán az ál-ezo-spiri vonal picit túltolt divathullámának
Tovább
Kedves Gábor!
Nagyon jól látja a dolgokat, ez az írása is tökéletes emberismeretre vall! Egyetértek minden szavával. Köszönöm!
Amikor eljutunk oda, hogy Önmagunkhoz visszatalálunk, onnantól szépen lassan elengedhetjük az egót, mert nincs többé szükség rá. Onnantól mindent a szívünkből azaz a középpontunkból irányítunk, legyen az munka, család, hétköznapok minden pillanata. És igenis működik, mert ha -bármi legyen is az- a szívünkből szól, nem pedig az egónkból- akkor azt az emberek azonnal megérzik, és a reakció is ugyanezen a szinten fog -a másik tudatossága nélkül is! – reagálni. Ha ez egónkból indítunk egy akciót, akkor a reakció is legtöbb esetben ugyanarról a szintről fog jönni. Ezért is működik tükörként minden ami velünk történik. De addig az ego egy szükséges mankó, addig amíg nem találtunk vissza valódi Önmagunkhoz, valódi középpontunkba. Ez nem hiba, csak le kell tudni a kellő pillanatban tenni. Amikor már le tudjuk. 🙂
Kedves Henriett teljesen igaza van.
Csakhogy a mai gondolkodast nagyreszben a tovabbadott mestersegesen generalt nevelesi modszerek, szokasok, (vagy nevezhetjuk barminek)iranyitjak. Az emberek annyira elfoglaltak, hogy keptelenek tisztan latni, es ebbol adodoan ugy is cselekszenek, azt amit jonak “gondolnak”! Most egy rohano embertelen vilagban elunk, ahol senki nem tudja hova rohan, miert teszi azt, csak a tarsadalmi elvarasokank megfeleljen. Az EMBER ki van zarva!! Es milyen legyen a felnovo generacio ha ezt latja, tapasztalja,netalan erzi is??!!
Winke Henriette. Igazat adok neked,. Hűha!
Szóval az önismeret fontos, de mint minde mi ,én is változok, minden nap tanulok valamit, és az élet elöre haladtával más emberi tulajdonságokkat fedezek fel magamon. Van ami régen fontos volt, ma nem. Változunk. Minden változik. Elgondolkodtam, hogy jó ez a változás, de olyan gyorsan változik minden, hogy ,hogy amit megveszek ma, holnap korszerütlenné válik. Gyors ez a változás. Kicsit vissza kéne venni belőle . Szomorú, az, hogy nem komonikálunk egymásal. A családal ! Kavarognak bennem a sok gondolatok, bocsi ha össze visza írok. Tényleg nincs iidőnk egymásra? Ezt a világot nem szeretem. Nem emberi. Embertelen, személytelenné vált . Elborzadok töle. Mi lessz ezután? Ennyi. Köszönöm Gábor!
Kedves Gábor ! Köszönöm ezt a gondolatébresztést. Szerintem ego nélkül nincs egyéniség sem! Sokféle ego adódik össze egész életünkön át. Eltöprengek azon a kor(kór)tüneten, amit nap mint nap megtapasztalhatunk házon (családon) belül és kívül egyaránt. A cím- és rangkórság, a behódolás (amit gyakran összetévesztenek az alkalmazkodással) minden korban és minden társadalomban jelen volt. A csordaszellem is. A közöny, az elembertelenedés sokféle tényező egybeesésének a köetkezménye. Ebben a médiáknak nem kevés szerepe van. Manapság arra, aki derűs és bizakodó, van ÉLET-be vetett bizalma, felvállalja magát olyannak, amilyen, azaz azt mondja a szája, amit gondol és amit a szíve érez, sokan úgy tekintenek, mintha hülye volna, vagy irigylik, mert “neki bezzeg könnyű”, esetleg tartanak is tőle. . Senki nem láthat bele a másik lelkébe és senkit nem lehet megváltoztatni csupán szavakkal. Hosszú távon csakis cselekedeteinkkel, tettekkel van remény arra, hogy változzon az életünk. Miként lehet önállóan és szabadon gondolkodó az a generáció, amelyiket kicsi korától bölcsődébe, óvodába visznek autóval, majd iskolába is szállítják? Kicsi kortól kezdve iráyítás és ellenőrzés alá vetetten. Néhány éve olvastam valahol, hogy kapszulában élünk. Beülünk az autónkba,, majd onnan bemegyünk a munkahelyünkre, vásárolni megyünk, onnan újra az autónkba ülve hazaérkezünk, kapszulából a kapszulába. Személyesen érintkezni szinte mindig ugyanazokkal az emberekkel fogunk. Egy dolgoozó anyának miként marad ideje és energiája, türelme munkája végeztével a gyermekeivel való együttlétre, beszélgetésre (nem számonkérésre !!!), a családra, a férjével való szeretetteljes együttlétre, amikor saját magára sem marad ideje? Nincs mit csodálkozni a rengeteg váláson, sőt a szinglinek nevezett embertársunkon sem. Agyonhajszolt generáció kezei alatt növekedik a következő figyelemhiányos és agyonhajszolt generáció. Manapság a csordaszellemet tekintik sokan természetesnek, az ezzel szembenállót pedig megbélyegzik, öntörvényűnek, vagy bárminek stigmálják. Az önismerethez idő kell, mert ahhoz személyes megéléseken, tapasztalatokon át vezet az út, nem kapjuk készen. (Ha egyáltalán kijelenthetjük nagy bátran, hogy ismerjük magunkat. :))) )Mély igazság van abban, akár tetszik nekünk, akár nem, hogy mindig mindennek következménye van. Ezt sokan figyelmen kívül hagyják, ezért hárítják a saját felelősségüket másokra, vagy a körülményeket okolják, arra nem gondolva, hogy soha semmi nem történik véletlenül az életünk során. Ne tegyek senkivel, sem gyermekkel, sem családtagokkal, egyetlen emberrel, sőt a kutyámmal, macskámmal sem olyat, amit magamnak nem kívánnék. Ez az egyetlen irányadó törvénye az emberi és emberséges életnek. Szerintem.