Néha meghatódom. Még nem annyiszor, ahányszor indokolt lenne, de már egyre többször meglátom azt, ami fölött nagyon könnyű átsiklani.
“Mindegy, mi van, én itt leszek veled.”
Hány olyan embert ismersz, aki tényleg így érez? Hányan vannak az életedben azok, akik ezt nemcsak mondani képesek, hanem akkor, abban a pillanatban, amikor az élet döntés elé állítja őket, hitelt adnak szavaiknak? Meddig jutottál el a számolásban?
Amikor másfél héttel ezelőtt a születésnapomon elmentem kirándulni egy nagyot a kutyákkal, eljött az a bizonyos pillanat. Eljött a “mindegy, mi van, én itt leszek veled” pillanata – amit egészen addig nem érthetünk meg, amíg a “mi van” rész le nem sújt ránk teljes erejével.
Fejsérülést szenvedtem. Az én felelősségem, mert figyelmetlen voltam, játékos, mint egy gyerek (amit nem is fogok kiölni magamból) – és ezúttal életveszélyes. A koponyám és a barlang bejáratát szegélyező vaskeret kiegyeztek egymással egy döntetlenben, de azért a vas egy kicsit jobb állapotban maradt.
Ahogy lerogytam a földre, és a fejemre tett kezemet ellepte a vér, három bundás angyal szavak nélkül súgta a fülembe: “mindegy, mi van, mi itt leszünk veled.” Érezték, hogy baj van. Érezték, hogy a jelenlétükkel tudnak a legtöbbet tenni értem. Nemcsak Lord, aki mindent érez és tud, hanem Gertrúd és Gréta is, akik Lordtól már rengeteget tanultak. De ezt nem kellett tanulniuk; a kutyák számára ez az alapállapot. Hozzám bújtak, aztán csendben leültek és türelmesen várták, hogy most mi lesz.
“Mindegy mi van, én itt leszek veled.”
Akkor is, ha itt esel össze, akkor is, ha vége az izgalmas kirándulásnak, és akkor is, ha soha többé nem sétálnánk már nagyokat. Mindig, minden körülmények között itt leszek. Akkor is, ha gazdag vagy, és akkor is, ha szegény. Akkor is, ha melegben alszunk, és akkor is, ha a hideg talaj jut estére. Akkor is, amikor kedves vagy velem, és akkor is, amikor feszült vagy és veszekszel. Mindegy mi van, én itt leszek veled.
Vajon hány ember képes erre?
Nem mindig ez az út, persze. Vannak elnyomók, akik mellett nem érdemes maradnod. Vannak betegek, akik veszélyesek. Vannak alattomosak, akik még veszélyesebbek. És van olyan is, hogy Te nem érzed magadban a szeretetet. De ezek sokkal kevesebbszer fordulnak elő, mint ahányszor megcsúfolunk egy szövetséget.
Nem kell ezt túlbonyolítani, ahogy a kutyák sem teszik. Ők így szeretnek, amilyen vagy, ilyen “akármilyennek”. Egyszerűen csak szeretnek. Nem a hiányosságaidat nézik nagyítóval, nem cipelnek magukkal neheztelést évekig, nem akarnak sem bosszút állni, sem játszmázni. Egész egyszerűen csak mindegy mi van, itt vannak és szeretnek.
És közben szavak nélküli megható tisztasággal tanítják azt, ami nagyon nem megy nekünk, embereknek.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Kedves Ági,
köszönöm szépen a kedves szavaidat, nagyon örülök, hogy pont jó volt az időzítés, nem hiszek a véletlenekben. 🙂
Én is jó egészséget és nagyon szép napokat kívánok Neked szeretettel.
Gábor
Kedves Gábor!
Hogy miért éppen ma jött elém a “Mindegy, mi van, én itt leszek” írásod, nem tudom. Az viszon biztos, hogy a legjobbkor érkezett és betalált.
Szeretem az írásaidat, minden felhang nélkülinek, nagyon emberinek érzem őket és mindig van benne egy-két (na jó, néha több is :)) mondat, amit magaménak érzek. Mintha csak tényleg nekem írtad volna!
Jó egyészséget, sok vidám napot kívánok, a kutyákat is üdvözlöm :),
Ági