Vannak olyan emberek, akikből társaik nem néznek ki sokat. Vagy azért, mert valós hátrányból indultak, vagy azért, mert a többiek őket lenyomva próbálták saját értéküket növelni. Sok ilyen ember van. A méltatlanul megalázott jószívű gyermekek, akikből összetört, önbizalomhiányban szenvedő felnőttek lettek. A munkahelyükön kifacsart emberi robotok, akik a létbizonytalanság elől menekülnek. A saját családtagjaik által bilincsben tartott emberek, akik már el sem hiszik, hogy szabadok is lehetnek. A fizikai vagy mentális fogyatékkal élők, akiket vagy semmibe vesznek, vagy sajnálnak, és ezzel tudat alatt szintén megalázzák őket.
Sok ilyen ember van. Sok olyan ember él közöttünk, aki azért él méltatlan életet, mert a környezete nem hitt benne, vagy őt használták eszköznek arra, hogy mások érdekeit szolgálja. Pedig ha egyszer, tényleg csak egyszer meglátnák magukban mindazt, amire valójában képesek, akkor az egész életük gyökeresen megváltozna.Nem, ez nem valami könnyen emészthető instant motivációs maszlag, hanem egy lehetőség, amivel vannak, akik élni tudnak – mert élni akarnak. Így lett a karok és lábak nélkül született Nick Vujicic boldog családapa és világhírű előadó, így vált a süket és vak Sanja Fališevac elismert szobrászművésszé, és így lett a dán Stinna Kaastrup lovaglásban 22 évesen, élete első olimpiáján bronzérmes – lábak nélkül megülve a lovat. Mert ők megtalálták magukban a belső tüzet, amit senki nem tud eltaposni bennük.
Van egy 43 éves angol fiatalember, akiről szintén nagyon keveset képzelt az emberek többsége. Stephen Wiltshire teljesen bezárkózva kezdte az életét: sokáig meg sem szólalt, 3 évesen autizmust diagnosztizáltak nála, és még évekig kizárólag a saját belső világában élt. Szintén 3 éves volt, amikor édesapja motorbalesetben elhunyt. A speciális iskolában, ahová édesanyja 5 éves korában beíratta, észrevették, hogy egyetlen tevékenységet szeret igazán: a rajzolást. Beszélni is úgy tanult meg, hogy időnként elvették tőle a papírt és a ceruzát, hogy így késztessék a külvilággal való kommunikációra. Az első szó, amit kimondott, a „papír” volt, és 9 éves korára tanult meg teljesen beszélni.
Stephen először állatokat, majd a londoni buszokat, később pedig épületeket kezdett rajzolni – méghozzá rendkívül élethűen. Tehetségére hamar felfigyeltek, és már gyermekkorában kiállították a munkáit iskolán kívüli bemutatókon is. Mindössze 10 éves volt, amikor megrajzolta London különböző nevezetességeit, és érdeklődése egyre inkább a városok és épületek felé irányult.
Az évek során kiderült, hogy csodálatos képessége van ehhez: mindössze egy helikopterről történő rövid megtekintés után rendkívüli részletességgel és pontossággal le tud rajzolni egész városrészeket. Tokióról például egy 10 méter széles vászonra emlékezetből, 7 nap alatt készített panorámaképet. Számos más várost is megrajzolt ugyanígy emlékezetből, és mára már saját galériája van Londonban. Munkái könyv formájában is megjelentek, több dokumentumfilm is készült róla, számos neves kitüntetést kapott, és világszerte elismert művésszé vált.
(h/t: Stephen Wiltshire)
A saját világába bezárkózott kisfiúból, akit az emberek többsége csak lenézett, egy autizmussal is teljes életet élő, az álmait követő és megvalósító felnőtt lett. Művészeti iskolát végzett, járja a világot, alkot, és nővére segítségével működteti a galériáját. Egy zárt világ kitárult.
Stephen a környezete segítségével megtalálta magában a belső tüzet, ami értelmet ad az életének. És ugyanígy megtalálhatja az a rengeteg ember is, aki a saját vágyait és álmait elfojtva, önmaga vagy mások által felállított rácsok között éli az életét – mindössze azért, mert nem hiszi el, hogy ennél több is lehetne az élete.
Pedig minden, ami szükséges ehhez, ott van mindannyiunkban.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szerintem a lehetetlent sokan félreértelmezik. A lehetetlen akkor nem létezik, ha a Saját Életed éled.
Szerintem a lehetetlent sokan félreértelmezik, m
A mai világban,ha valaki jó képességű, értelmes, több mindenben jó,de nem tapasztalja meg az elfogadást, nincs aki figyeljen rá, támogassa, neki ezt lehet egyedül kell megoldania és először ki kell dobni a szemetet, amit azáltal szedett össze, hogy arra törekedett, hogy ismerjék végre el, figyeljenek rá és közben lehet önmagáról mondott le. A sok elfojtott történet pedig benne forrtyog. És addig jó, míg forrtyog és nem hül ki. Csak ha megérti, hogy aki kritizálja az nem arról szól, hogy ő nem elég jó,hanem a saját bizonytalanságáról, ha meg tudja erősíteni önbizalmát, ezután jöhet a fejlődés. A boldog élet alapja az elfogadás és nem a beletörődés, de a különbséget nem mindenki érti meg és az is lehet a saját félelmei tartják vissza ebben, de segítséget bármikor lehet kérni. Ne mondj le az álmaidról! Jó a cikk, köszönöm!
22 év tanulás után miért írja azt valaki, hogy sajnos és későn és nem csak tőlem függött, stb…
A megértésekig el kell jutni, felnövünk/be- vagy megérünk a dolgokra. És utólag jövünk rá. A szellemi út “gyorsabb”, viszont a fizikai világ, az anyag megköt. Ezért is vagyunk itt, hogy feloldjuk magunkat😊
Ez a cikk is igazi pozitív megerősítés, hogy nincs lehetetlen! Köszönöm!
Nagyon jó példák vannak a személyi, egyéni fejlődésre, fontos az életben a tudatosság, amivel könnyebbé tehetjük az életünket.Annyit felfogtam a 22 évi ezoterikus tanulással, hogy döntésünk = a sorsunkkal.,persze ha ösztönösen döntünk, sokszor nem jó az irány, ilyenkor korrigálni kell, ha átgondoljunk a terveinket, tudatos döntést hozhatunk,ez minőségi életet jelent.Nekem az a küldetésem, hogy megtapasztaljam a belső szabadságot és összpontosítsak a gyakorlati életben, de ezt sajnos későn tudtam meg a számmisztikából, de elfogadom, mert úgy tűnik, hogy a sorsom alakulása nem csak tőlem függött, mert fiatalon két férjem is meghalt, és 27 éve egyedül kellett viselnem a felelősséget magamért, hajótörött emberekért / kettő a lakásmaffia áldozata lett !/ és nagyon sok állat gondozásáért / állatvédő szolgálat /, és bizony csak életet tudtam menteni a karitatív tevékenységemmel,de sorsokat megváltoztatni nem tudtam, hiányzott a tudatosság alkalmazása, csupán a nagy lelkesedésem vezetett az ember centrikus magatartásomhoz.Utólag rájöttem, hogy jobb szervezéssel inkább szellemileg kellett volna segíteni, és nem anyagilag és nem fizikai szolgálattal, beteg ápolással, mert az ember szellem és energia, és gyorsabb megoldás a szellemi út.