Beléptem a szerszámos helyiségbe. Valaha más céllal szerepelt a terveken, de szerszámos lett belőle. Ahogy a kamraszerű szobában felkapcsoltam a villanyt, Édesapám saját kis birodalmának egy apró részlete tárult elém. Amióta meghalt, mintha minden értékesebbé vált volna itt. Pedig nem így van. Minden eszköz, minden alkatrész, még az utolsó kis csavar is ugyanilyen értékes volt azelőtt is, csak mi nem ismertük ezt fel korábban.
Nem gondoltuk, hogy egyszer majd tömve, mégis üresen fog állni itt ez a szoba. Nem néztünk szembe vele, hogy a lélek, aki életet adott a körfűrésznek, az L-vasnak és a kábelrögzítőnek, egyszer majd távozik, és nem is jön már vissza hozzánk soha. Nem hittük, hogy ilyen fiatalon ilyen üressé válhat számunkra egy ház, ami addig élettel volt megtelve.
Amíg mindenki itt van, bele sem gondolunk, hogy mennyi mindent visz magával az, aki végleg elmegy. Mennyi tudást, amit nem vettünk át Tőle. Mennyi szeretetet, amiben még részünk lehetett volna. Mennyi egymással váltott szót, mennyi egymással megosztott csendet, mennyi egymásnak adott érzést, hitet, támogatást és figyelmet.
Aztán a képzeletbeli papírkötegre, amire mindezt felírjuk, a halál egyetlen mozdulattal rányomja a végérvényes pecsétet: TÚL KÉSŐ.
Ennyi volt.
Két és fél milliárd másodperc
Ennyi a földi életünk. 2.5 milliárd másodperc. Van, akinek picit több, és van, akinek picit – vagy sokkal – kevesebb. Persze nem tűnik ez olyan kevésnek, de mint a homokszemek, úgy peregnek a másodpercek. Észre sem veszed, és már néhány százzal kevesebb maradt. Holnap ilyenkor már közel százezerrel. És bár sokan a csodára, a nagy lehetőségre, a másik emberre vagy a jobb körülményekre várva úgy úszkálnak életük másodperceinek tengerében, mint Dagobert bácsi az aranytallérjai között, egy nagy különbség azért mégis van: a másodperc-tallérok folyamatosan fogynak. Amit nem költesz el, azt végleg elveszíted. Amit a jó alkalomra várva elmulasztasz megélni, az már soha többé nem lesz a Tied.
Mégis nagyon sokan várakoznak. Olyan életet élnek, amilyenre nem vágytak, olyan emberekkel vívnak csatákat, akik megkeserítik a napjaikat, olyan dolgokat csinálnak, amikhez semmi kedvük nincsen, és jobb híján próbálják mechanikusan letudni mindazt, amit a különböző külső hatások rájuk kényszerítenek. A fény a szemükből már régen kiveszett.
Sokan élnek így, rabszolgaként. A munkájuk, a körülöttük lévő emberek, a körülményeik rabszolgáiként. De leginkább a saját agyuk rabszolgáiként. Mert beletörődtek abba a készen kapott valóságképbe, amely így szól: neked csak ennyi jár, ne is akarj többet – szar ember vagy, szar élet jutott neked
Elhitték ezt, és már nem is lázadnak ellene, mint gyermekként talán még tették – de boldogok lenni sem tudnak így. Érzik is ezt belül mélyen, mégsem tesznek semmit azért, hogy máshogy legyen. Többnyire nem lustaságból, hanem azért, mert tehetetlennek érzik magukat. Mert megtanultak tehetetlennek lenni, és csak várják, hogy a rabszolga életből felszabaduljanak. Pontosabban megfogalmazva: hogy valaki felszabadítsa őket. A kormány, az Isten, a lottó nyeremény, a megmentő társ, a rokonuk vagy egy ismeretlen.
Csak tudod, a legtöbb embernek éppen elég kihívást jelent a saját élete, nem feltétlenül van energiája, tudása és bölcsessége arra, hogy még egy másikat is megmentsen. Akinek pedig van, annak is véges a szabadideje és a terhelhetősége. Az emberek többsége számára tehát két opció marad: vagy felszabadítja saját magát, vagy az Életre várakozva éri utol a halál.
Nem, nem azt mondom, hogy ne számíts senkinek a segítségére. Még csak azt sem, hogy nem fog tudni neked senki sem segíteni. Időnként mindannyiunknak szüksége lehet segítségre, és mindig található olyan ember, aki tud és akar is segíteni. De a munkát senki nem fogja elvégezni helyetted. Ha elbuksz és a padlón fekszel, hiába húz fel valaki egyszer, kétszer vagy százhuszonkétszer, mert ha a saját erődet nem használod, és a saját képességeidet nem fejleszted, akkor életképtelenné válsz. Akkor mindig csak várakozva, kiszolgáltatottan nyújtod a kezedet, és egyszer nem lesz majd senki, aki megfogja.
A hajó, melyet víz soha nem érhetett
Képzeld el, hogy van egy hajód. Nem adod el, nem hagyod el, mert szereted. A nyílt vízre viszont még soha nem hajóztál ki vele, mert a tenger félelmetes. Akárhányszor megfordult a fejedben a gondolat, hogy az álmaidat követve elindulj a tengerre, a hullámok, a viharok, az elsüllyedés veszélye mindig visszatartott. A hajód pedig már régóta ugyanott áll a part homokfövenyén – stabilan, biztonságban, élettelenül.
Ahogyan Te is. Mert bár minden vágyad az, hogy egyszer végre vízre szállj, mégsem teszed meg, csak ácsorogsz tétlenül, sóvárgó szemekkel a tengerre meredve. A hajód pedig, amelyet a tenger vize még soha nem érhetett, szép lassan elrohad ott, ahol van: a parti homokfövenyen.
Van egy hajód. Van egy életed. Nem adod el, nem hagyod el, mert szereted. Mégis ott hever a parton kihasználatlanul, mert azt hiszed, hogy aki nem mozdul, az nem kockáztat semmit. De tévedsz. Pont az kockáztatja a legtöbbet, aki nem mer kockáztatni. Mert végül sem Téged, sem senki mást rohadtul nem fog érdekelni, hogy hány vihart sikerült elkerülnöd a parton ácsorogva, hányszor láttál olyan hullámot a tengeren, ami talán veszélyt jelentett volna, vagy hányszor képzelted el magadban, hogy milyen is lehet szabadon hajózni a nyílt vízen. Egyetlen dolog számít majd: az, hogy hajóztál-e valaha, vagy a megfelelő alkalomra várva a hajód lécei és a tested csontjai együtt rohadtak el a parton.
Tudom, kemény szavak ezek. De a szavaknak általában nem a nyersesége szokott igazán fájni, hanem az igazságtartalma. A gyenge pontjainkon vagyunk sebezhetőek. A halogatás, az álmok feladása, a tartalom nélküli élet és a kaput könyörtelenül bezáró halál a legtöbb ember számára gyenge pont.
Haladás vagy türelem?
Önismerettel mindannyiunk foglalkozott már valamilyen szinten. Van, aki önszántából tette, és van, akit az élet rákényszerített. Akármelyik úton is jártunk a kettő közül, jó eséllyel kerültünk már olyan helyzetbe, amikor szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy nem kapjuk meg azonnal azt az eredményt, amit szeretnénk. Van, amikor türelemre van szükség. Akkor viszont mi van a „ne várj, mert az életed másodpercei gyorsan leperegnek” szöveggel?
Csak látszólag futunk ellentmondásba ezzel. Olyan ugyanis nincsen, hogy nem történik semmi. Az állandóság illúzió – még a kövek is változnak. Földünk minden élő és élettelennek tartott eleme egy folyamatosan változó, lüktető, formálódó ökoszisztéma része. A kérdés tehát nem az, hogy valaki vagy valami változik-e vagy állandó marad, hanem az, hogy merre változik.
Ha ezt megértjük, akkor már azt is könnyen felismerjük, hogy a türelmes várakozásunknak csak akkor van értelme, ha közben vagy mi magunk, vagy valaki más a céljaink felé haladásunkat segíti. Ahogy a természetben is: a ragadozó csak akkor áll lesben, akkor használja a türelem képességét, ha tudja, hogy a préda arrafelé fog menni. Nem sűrűn látni várakozás közben csontvázzá aszott oroszlánokat a gnúk vonulási útjától száz kilométerre, vagy saját hálóján éhen halt pókot az intenzív osztály plafonjának sarkában.
A legtöbb állat csak akkor várakozik, ha van értelme. Az ember kivétel. Az ember képes elhitetni magával, hogy anélkül elérheti a célját, hogy bármit is tenne érte, vagy ha tesz is érte, az első vagy néhány kudarc után beletörődik, hogy bukásra van ítélve. És tulajdonképpen igaza is van – csakhogy ezt az ítéletet nem másvalaki hozza meg, hanem ő maga saját maga számára.
A türelemnek csak a céljaid felé haladás közben van értelme – ellenkező esetben csak az életed elpazarlásához vezet. Mindig legyen célja a türelmednek, és jó, ha tartozik hozzá egy terv is. Egy stratégia, amit könnyen lehet, hogy az utad során majd módosítanod kell – illetve nem kell, csak érdemes, ha tovább szeretnél haladni az akadályok ellenére –, de ez teljesen természetes. Tervre nem azért van szükség, mert mindennek feltétlenül úgy kell történnie (az élet általában gondoskodik is róla, hogy ne így legyen), hanem azért, hogy következetesen, lépésről lépésre tudj haladni a céljaid felé – ha szükséges, akkor módosítva a következő lépésedet, de mindig tudva, hogy mi az éppen aktuális feladatod.
Mert aki térkép nélkül bolyong egy ismeretlen tájon, az nem biztos, hogy valaha is eljut oda, ahova szeretne.
Kopott ruhák és rossz borok
Gyönyörű ruhák, elegáns étkészletek, jó borok, egyedi díszek. Különleges alkalmakra tartogatjuk őket. Mintha nem lenne minden egyes nap egy különleges alkalom arra, hogy éljünk, hogy mosolyogjunk, hogy élvezzük az életet. Mintha biztosan tudhatnánk, hogy eljön az a nap számunkra, amire várunk.
Ki nem mondott szavak, elfojtott érzések, dacból visszafogott bocsánatkérések, elmulasztott ölelések. Várunk, hogy majd átadjuk őket. Majd egyszer. Majd valamikor. Majd amikor minden körülmény megfelelő lesz. De a „majd valamikor” szinonimája legtöbbször a „soha”. Így vesznek el szerelmek, ismeretségek, barátságok, emberéletek. Így kerülnek a süllyesztőbe álmok, célok, vágyak, remények. Mert várunk – hol türelmesen, hol türelmetlenül, de legtöbbször nem előrefelé haladva, hanem visszafelé sodródva.
Talán Te is hallottál a híressé vált Hudson folyóra való leszállásról. 2009 . január 15-én a US Airways 1549-es járata vadludakkal találkozott, és miután az összes hajtóműve használhatatlanná vált, a pilóta siklórepülésben a folyóra tette le a gépet. Mind a 155 utas túlélte, de elképzelni is nehéz, mi játszódhatott le a landolás közben a halálfélelem által bénult emberek fejében.
Az egyik utas, Ric Elias egy TED előadás keretében mesélt a rémálomnál is durvább élményeiről és arról, hogy mit tanult mindebből. Egy mondata nagyon megragadott: „Csak a rossz borokat gyűjtöm.” Nem várakozik már a megfelelő alkalomra, nem teszi el a jó bort ünnepekre vagy évfordulókra, hanem ha van, aki megissza, akkor kibontja. Mert megértette, hogy minden alkalom különleges, és soha nem tudhatjuk, hogy amit holnapra halasztunk, azt valaha bepótolhatjuk-e. Nem tudhatjuk, hogy mikor jön el az utolsó holnapunk.
„Húsz év múlva sokkal jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amiket nem tettél meg, mint azokat, amiket megtettél. Engedd hát ki a vitorlát! Hajózz ki a biztonságos kikötőből! Fogd be a jó szeleket a vitorládba! Kutass! Álmodj! Fedezz Fel!”
Mark Twain
Csak azt érdemes halogatnunk, amiről hajlandóak vagyunk végleg lemondani. Igaz ez a céljainkra és az emberi kapcsolatainkra egyaránt. Nem érdemes abban az illúzióban ringatnunk magunkat, hogy bármi is megoldódik majd magától, és az eredmény tetszeni fog nekünk. A legtöbb dolog ugyanis úgy oldódik meg magától, hogy megy a kukába.
Vannak persze kivételek, de a Világegyetem nem azért működik, hogy egyetlen személyt kiszolgáljon, egy segget kinyaljon, aki kényelmesen heverészik a csodára várva. Aki viszont felemeli a fenekét, és elindul a céljai felé, az sokszor onnan kap ehhez támogatást, ahonnan nem is számít rá.
A csokipapír fülére rá van nyomtatva a lejárati dátum. A miénkre nincsen, de ettől még nekünk is van olyan. Addig viszont élhetünk teljes, szabad, boldog életet – pont olyat, mint amilyenre már gyermekként is vágytunk.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
„Fáj a derekam!” „Rosszak az ízületeim!” „Nem lesz ez már
Tovább
Emberi kapcsolataink többsége nem egészen olyan, mint azt hisszük. A
Tovább
Képzeld el, hogy bármire képes vagy. Egy pár percre kapcsold
Tovább
Emberi kapcsolataink minőségén ritkán vagyunk hajlandóak önszántunkból elgondolkodni. Általában csak
Tovább
Tudod, nem az a fő gond, hogy rosszul alakult a
Tovább
Kedves Gábor!
Köszönöm a sok segítséget,amit az írásaid által
kapok. A lényeges,hogy mindég azt küldöd amire éppen akkor van, szükségem.
Ez az írásod mélyen megérintett.
Ölellek szeretettel:
Erzsébet.
Szia Zolee!
Felismerni először azt szükséges, hogy a te életed rólad szól, a te véleményed számít, a te álmod valósítsd meg! Minden belőlünk indul és hozzánk tér vissza megsokszorozva. A hozzászólásodban a kérdésekre a válasz is benne van. pl: meddig egészséges kitartani? Amíg jól érzed magad, amíg pluszt ad az a valami.
Minden okkal történik.
Minden mindennel összefügg—nincsenek véletlenek.
Minden döntésnek következménye van.
Az embernek igazi vágya 1 van, hogy kiteljesedjen, felfedezze Önmagát, minden más csak eszköz, lehetőség, segítség ehhez.
Amit felhoztál példának, annyit tudok hozzászólni, hogy valamit valamiért, kicsit a nagyért, stb…
Ha a lehetséges megoldás megnyugvással, jó érzéssel tölti el az embert (bármilyen őrültségnek is tűnik), akkor a döntés és a következmény is helyes.
(A prédára váró oroszlán falkában vadászik.)
Üdv: Erika
Jó a szöveg, magam is ezt vallom, ezzel azonosulok. Ugyanakkor felvetődik egy kérdés, érdekelne mindenki véleménye, Gábor a tiéd is. Pláne.
Hol a határ az egészséges kitartás és a rögeszmés ragaszkodás között? Hol a mezsgyéje a nyafogós feladás és a belátás általi elengedésnek?
Erre ezidáig semmilyen választ nem kaptam sehol, pedig sokat kutatom a témát.
Hogy mire gondolok? Van mondjuk egy munka, amiben önmagad lennél, lehetnél és régi vágyad. De ha többszöri nekifutásra nem vesznek fel, akkor meddig légy kitartó vagy hol mondd azt, hogy ‘belátom, nem megy, mégsem az utam, elengedem’?
Vagy szeretnél, akár már birtokolsz valamit. Legyen pl egy sportautó. Imádod, de később hullámvölgybe kerülsz és nehézséget okoz a fenntartása. Mit teszel jól? Azonnal feladod az álmodat és eladod? A kisebb ellenállás és a kényelmesebb úton haladva. Eladod, megszabadulsz a nehézségektől, ugyanakkor el is temetted az álmodat. Azt, amiért oly sokat tettél, ami akkora örömet szerzett egykoron. De ha nem adod el és mégsem erősödsz meg, akkor meg már te leszel a nem belátó, a változásokat nem figyelembe vevő idióta, aki foggal körömmel ragaszkodik valamihez, ami már irracionálissá nőtt a fejedre? Hol az igazság, hol a helyes út?
Hányszor pályázzuk meg az álommelót, hány elutasítást toleráljunk, meddig koncentráljunk csak arra és hagyjuk, hogy a másodperceink fogyjanak, megadva az esélyt annak is, hogy vesztegetjük csak az időnket? Vagy adjuk fel, mondván, hogyha nekünk van szánva, akkor minek görcsölünk, akkor megkapjuk? Ha pedig nem kapjuk meg, akkor nem az utunk?
Hol a határa a kitartásnak és a görcsölésnek? A prédára váró oroszlán mikor dönt úgy, hogy innentől már nem érdemes itt várni, mert elsorvadok, helyette inkább odébbáll? Hogy fejleszthető ennek a felismerőképessége?
Remélem értedm értitek a mondanivalómat, a kérdésem lényegét. Szép napot és igazi tavaszt(!!!) kívánok.
Gábor !
Ezt a történetet a magam életébe formálom bele.
Senki sem segíthet. Én mégis varom. De talán már nem is. Csak belül. Nagyon melyen. Sok rosszat éltem át.
Egy férfi azt mondta nekem, hatalmas kapuk vesznek körül. Egzaltált vagyok. Ebben van valami. De most, hogy ismerem a hibát, lesz olyan, aki ezt meg javítja. Félek, hol
Induljak el. Merre. Nem szeretnék csak kellemes dolgokat. Műteni fognak.
Szóval Gábor! Pont a legjobbkor olvastam és szeretném Neked megköszönni a felénk fordított figyelmed. Köszönöm, hogy vagy!!
Minden eddigi írásod nagyon tetszett, de ezt mindenkinek el kellene olvasni!
Szép napot Gábor! Nagyon szép és tartalmas ez az írás,,,,,,,,,,,,minden szava,,,,,és mondata igaz. Nagyon sok ismerősömnek el kellene olvasni és tanulni belőle. Én mindenben egyet értek abban amit itt leírt. Köszönöm hogy elolvashattam. Üdv. Margit,,,,,,