Szeretjük a plüssmacikat. Mosolygunk rájuk, becézgetjük őket, játszunk velük – aztán ha már nem kellenek, kidobjuk őket a kukába, vagy bedugjuk őket egy koszos fiók mélyére, hátha később majd mégis jól jönnek. És sokszor ezt csináljuk az emberekkel is.
Talán Te is voltál már plüssmaci. Talán veled is játszottak, és dobtak is már el érzelemmentesen. Talán Te is kerültél már bele valaki poros fiókjába, hogy később hátha jó leszel. Vagy ha oda nem is, de érezted, hogy egy plüssmacinál nem vagy sokkal több: amikor kellesz, elővesznek, amikor nem, elhánynak a játékkupac aljára. Játékok. Eszközök. Emberek. Nem sok különbség van ilyenkor.
Ide jutott a világ, vagy régen is ilyen volt? Ezt nem tudom. Régi korokban nem éltem, a történelem pedig jó esetben is szubjektív, sokszor pedig hamis. Egy valamit viszont látok: most itt tartunk.
Most ott tartunk, hogy simán képesek vagyunk eldobni egy kapcsolatot, ha már munka lenne vele. Most ott tartunk, hogy plüssmaciként vesszük elő és használjuk szeretgetjük az embereket, amikor éppen kellenek. Most ott tartunk, hogy sokszor bele sem gondolunk abba, hogy egy érző emberi lény áll a túloldalon, nem pedig egy tárgy, aminek mi adtunk az érzéseinkkel értéket – vagy éppen vettük el az értékét az érzéseink hiányával. Már fel sem tűnik, hogy egy emberi lény áll ott, aki önmagában értékes. Egy emberi lény, aki nemcsak az értékében, hanem az érzéseiben is több egy plüssmacinál: mert neki vannak olyanok.
De sokan ebbe bele sem gondolnak. Eszükbe sem jut, hogy nemcsak saját maguknak, hanem a velük szemben álló embernek is vannak érzései, félelmei, kételyei, vágyai, és sok esetben még szeretete is. Sokan nézik plüssmacinak embertársaikat.
Vannak, akiket egyszerűen kidobnak a kukába. Vannak, akikről megfeledkeznek, és elhagyják őket az erdő közepén, ahol talán végleg elvesznek. Vannak, akikkel játszanak még, de már nem úgy, mint régen, és mellette keresnek új plüssmacit, aki izgalmasabb. A régi plüssmacinak persze ez nem fáj, hiszen nem is tudja, meg hát amúgy sincsenek érzései. És vannak olyan plüssmacik is, akiket egyszerűen széttépnek, dühből.
Amikor érző emberi lényekről van szó, akkor nehéz elképzelni, hogy mindez megtörténhet. Bárki, akiben az empátiának akár csak a szikrája is megvan, tudja, hogy a másik embert igen rosszul érinti bármelyik imént felkínált eset. De akkor mégis miért tudunk ilyeneket megcsinálni egymással – még olyanokkal is, akiket egyébként szeretünk? Hogyan válnak érző emberek plüssmacivá?
Talán túl nagy terheket cipelünk. Talán a saját érzéseink, a saját hiányérzeteink, a saját félelmeink olyan erősek, hogy nem jut energiánk arra, hogy a másikét is figyelembe vegyük. De nem is igazán tanultuk meg ennek figyelembe vételét. Az együttérzés nem tantárgy az iskolában, és szüleinktől is csak szerencsés esetben jutunk ilyen erőforráshoz. Megtanulunk integrálni, periódusos rendszert értelmezni, megtanuljuk régi korok nagy és értelmetlen csatáinak értelmetlen dátumait, de empátiát nem sokat tanulunk. Pedig az nemcsak érzék kérdése, hanem tanulható és fejleszthető is. Az lenne, ha foglalkoznánk vele.
De rohanunk, erre nincs idő, és nem is tűnik hasznos befektetésnek. Pedig emberi kapcsolataink minőségének javításánál kevés hasznosabb befektetést tudok elképzelni. Rohanunk, hajtjuk a céljainkat (vagy munka, esetleg párkapcsolat címén éppen más céljait valósítjuk meg), vagy csak toporgunk egy helyben, és görcsösen keressük a boldogságot, így hát nagyon kevés mentális és érzelmi kapacitásunk marad arra, hogy mások érzéseivel is foglalkozzunk. A véleményükkel igen, mert az ránk vonatkozik, és az a belénk nevelt megfelelési kényszert aktiválja, de az érzéseikkel nem igazán törődünk. Sokszor észre sem vesszük azokat.
Emberek. Plüssmacik. Egyoldalú érzelmi viszonyulások, nem pedig valódi emberi kapcsolatok és oda-vissza működő érzelmi áramlások. Itt tartunk most.
Azt szokták tanácsolni, hogy képzeld bele magadat a másik ember helyzetébe, és próbáld átérezni, hogy ő mit érezhet. Szerintem viszont ez hülyeség. Mégis hogyan tudnád beleélni magadat abba, amihez semmi közöd nincsen? Hogyan tudnád átérezni azt, amit még soha nem éreztél? Hogyan tudnád a Te neveltetéseddel, a Te múltaddal, a Te jeleneddel, a Te érzelmi és intellektuális kapacitásoddal, a Te aktuális érzelmi állapotoddal ugyanazt érezni, amit egy másik emberi lény teljesen más múlttal és jelennel éppen átél? Hogyan?
Elég abszurd feltételezés ez. Megpróbálhatod persze, de teljes mértékben szinte biztosan nem fog sikerülni. Sokszor pedig még kis mértékben sem. Ezért én azt javaslom, hogy ne az legyen az elsődleges szempontod, hogy átérezd, amit a másik ember érez, hanem az, hogy érezd, hogy a másik ember is érez. Kezdetnek ennyi bőven elég lesz. Csak érezd, hogy nem egy plüssmacival beszélgetsz. Érezd, hogy a Te szavaid, a Te tetteid, de még az általad ki nem mondott gondolataid is, amelyek a viselkedésedet, a testtartásodat és a hozzáállásodat befolyásolják, ezek mind valamilyen érzést keltenek a másik emberben. Nem minden érzést leszel képes megérteni, vagy akár észrevenni, de ha már annyit tudsz, hogy nem plüssmacival van dolgod, azzal rengeteget tettél az emberi kapcsolataidért.
Így lesz a „nekem jó, a plüssmacinak meg úgyis mindegy” típusú – egyébként teljesen ösztönös – hozzáállásból a „nekem jó, de próbálom észrevenni, hogy a másiknak milyen” típusú gondolkodás. Így válik a plüssmaciból ember, a játszó emberből pedig együttműködő partner. Bármilyen típusú emberi kapcsolatról is legyen szó.
Sokszor futunk bele a plüssmaci-effektusba. Mondunk vagy teszünk valamit, amitől változást várunk a másik embertől, vagy a saját életünkkel kapcsolatban. Változás pedig minden esetben van, de sokszor nem olyan, mint amilyet reméltünk. Sokszor a változás nem építés, hanem rombolás. Sokszor nem azon a területen történik, ahol építeni szerettünk volna, hanem egy egész más területen végez pusztítást. A másik ember lelkében. Vagy a sajátodban. Mert mindennek nyoma van: ha egy fa kerítésbe szöget szúrunk, hiába húzzuk ki utána a szöget, a lyuk ott marad. Így működik ez az emberi lélekkel is.
Azt szinte soha nem tudhatjuk, hogy mekkora hatást keltünk egy másik emberben, abban viszont biztosak lehetünk, hogy keltünk. Én keltettem már akaratomon kívül félelmet abban, akit szeretek, és tettem mindezt úgy, hogy eszembe sem jutott, hogy milyen mélyen gyökerező félelmet hozok elő a szavaimmal vagy a tetteimmel. És szereztem már valakinek úgy óriási örömöt, hogy csak azt csináltam, ami nekem természetes, számára ez mégis a világot, a túlélést, vagy magát az életet jelentette.
Talán álltál már Te is tó partján kaviccsal a kezedben. Vagy játszottál vele, kacsázni próbáltál, vagy egyszerűen csak bedobtad a vízbe. Abba a vízbe, aminek csak a felszínét láttad, de a mélységét nem ismerted. Nem tudtad, hogy a kavicsod milyen mélyre süllyed le, mit sodor magával eközben, és végül hova ékelődik be. Nem tudtad, hogy egy áramlat kidobja-e majd a partra valamikor, és így a tó végleg megszabadul az idegen kavicstól, vagy örökre ott lesz a mélyén, esetleg ide-oda sodródik néha. Ugyanígy nem tudhatod azt sem, hogy az emberi lélek-tóban mi történik a szavaid és tetteid kavicsával. A tótól függ. És az áramlatoktól. És az időjárástól. És a kavicsod nagyságától. De leginkább a tótól. Minden tó, minden emberi lélek egyedi, és ami benne történik, annak legtöbbször csak a felszínét láthatjuk.
Nem tudhatjuk, mire van éppen szüksége a másik embernek, vagy pont hogy mire nincsen. Nem tudhatjuk, milyen intenzív érzések azok, amik számunkra kicsinek tűnnek. Nem tudhatjuk, mit váltunk ki a másik emberből: jót vagy rosszat. Neki jót, vagy önmagunknak jót. Neki rosszat, vagy önmagunknak rosszat. Nem tudhatjuk, hogy aki tűr, az mikor törik el végleg.
Nem tudhatjuk, de nem is biztos, hogy kell ezt tudnunk. Elég harcot vívunk önmagunkban. Elég ismeret hiányzik még önmagunkkal kapcsolatban, amit érdemes megszereznünk. Elég tökéletlenek vagyunk ahhoz, hogy képtelenek legyünk tökéletesen átlátni magunk körül mindent. Nem is kell. Elég, ha csak annyit tudunk, hogy nem plüssmacikkal vagyunk körbevéve, hanem emberekkel.
A hétvégén egy nagyon kedves barátom esküvőjén voltam. Jó volt érezni a szeretetet. Jó volt 300 kilométert utazni 36 fokban azért, hogy lássuk: nem mindenki tekinti plüssmacinak az embereket.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Az emberek többsége olyan, mint az ecetbe mártott uborka: hamar
Tovább
Manapság kifejezetten menő dolog spirinek lenni. Minimális energiabefektetéssel el lehet
Tovább
Időnként megdöbbenek, hogy beszélnek egymással emberek, akik állítólag szeretik egymást.
Tovább
Szeretnéd, ha a gyerekedből, unokádból értékes ember válna, igaz? Értelmes,
Tovább
Hogy aztán beadják a válókeresetet.
Szia Gabor 🙂
“erezd, hogy a masik ember is erez”!! Ez nagyon talalo megfogalmazas.
Engem mar olyan mertekben atformaltak az elet viharai, hogy erzem a masik ember oszinte megnyilvanulasat, es a nemoszintet is. Annyira, hogy konnyeket csal a szemembe. Es akkor mondjak ram, hogy tul erzekeny lelku vagyok. 🙂 Lehet.
Ez osztonesen mukodik nalam, nem tudom iranyitani, csak kontrolalni a kimenetelet.
Lehet, hogy erzem, hogy a masik is erez??? Nem tudom. Csak a hatast erzem.
Udvozlettel Rozika.
Nekem az jutott eszembe , hogy sajnos mindig voltak lesznek plüsmacik az életben , ha csak arra gondolok , hány tehetséges szinész , sportoló vagy csupán egy dolgos ember lekerül a palettáról , mert egyszerűen vagy politika, trend változás egyéb frusztrációk miatt leírják , kihasználás után félre söprik és szerencsétlen ember vagy túl teszi magát , vagy belehal teljesen lelkileg! Itt kell a család , a barát az empátia ami segít túlélni a hétköznapokat!
Biztosan mindenki átélte hosszabb rövidebb időre a plüss maci szerepet.A leges legjobb gondolat ami megfogott,hogy “érezd,hogy a másik ember is érez”.
Ennyire próbálnánk nem szembesülni az érzelmekkel,mert az esetleg fájhat?
Szakítás utáni barátság keserédes dolog.Akiknek van közös dolga,azt nem föltétlen kell szexuális mámorban megvalósítaniuk.A különböző lelkialkatok más érzelmeket mozgósítanak egy elszakadás megvalósítására.Az értelmi,gondolati mező is lehet dúsabb,sivárabb,és ebből válogatva tudjuk csak primitívebben,vagy rafináltabban megfogalmazni érzéseinket,hozzáállásunkat,önbecsapásainkat.Ki milyen mértékben,és mélységben szeretetorientált,és szenzitív(maga és mások iránt),olyan stílusban,úgy moderált érzésekkel fogja előadni kisded válási drámáit,vagy rugalmas elszakadásait a már megunttól.
szerintem a szakitas utani baratsag is kapcsolatfuggo, hasonloan a lelek-to metaforahoz. en mindig ugy gondoltam, hogy ha elvalnek a paromtol, azt addig kellene mig baratok tudnank maradni, ha mar nem menne, akkor valamit nagyon elrontottunk es foloslegesen bantottuk egymast.
Kedves Gábor!
Remekül összeszedett gondolatsor, kiváló írás, nagyon tetszik 😀
Igeeen, magamra ismertem, voltam én is plüssmaci……. de vállalva minden kockázatot, hogy mindig a változás – változtatás legelső lépése a legnehezebb, lezártam.
Egyetértek Olivérrel, én azt vallom, s tettem, hogy válás után le kell zárni a kapcsolatot. Nem haraggal, nem dühvel, köszönni lehet az utcán, ember számba venni a másikat, de “barátság”, az már képmutatás.
Osztottam az oldalamon, gondolom jó néhányan magukra ismernek.
Kedves Gábor!
Nekem erről az jut eszembe, mikor egy szakítás után azt mondja az egyik fél, hogy “legyünk barátok”… És mikor a másik fél belemegy ebbe a barátságba, talán nem is tudván, hogy mennyi fájdalmat fog még szerezni “plüssmaciként”.
Aztán mikor eltelik sok idő és az akkorra már megalapozatlan “barátság” újra felszínre kerül, ahogy Te is írtad, kivéve a másikat a a fiókból vagy egy újabb seb esik a macin, vagy a maci visszakarmol… Mert az a barátság már sosem lesz olyan… Nem szabad elfelednünk, ahogy a lelki sebek gyógyulnak, úgy az manifesztálódik a maci kinézetén, a kis foltjain, a füle lógásán, esetleg a bundáján… és lehet egy olyan macit őrizgetünk, őrizgettünk, akire azt gondoltuk, hogy emlékszünk és milyen jó lesz újra megölelni és hozzábújni, de mire kivesszük a fiókból, addigra átalakul és már más lesz… Addigra mindketten mások lesznek…
Lehet túlgondoltam a sztorit, de mindenesetre tetszik ez az írás is (nem fogom mindegyikhez odaírni, maradok olvasó és néha hozzászóló, ha nem gond 🙂 )
Üdv,
Olivér