Sokszor nem is vesszük észre, hogy milyen ijesztő látványt nyújtunk. Az a szerencsénk, hogy mások sem. Méghozzá azért nem veszik ezt észre rajtunk, mert megszokták. Megszokták, hogy az emberek többsége ilyen, természetessé vált számukra a mosoly nélküli, komor, gondterhelt vagy közömbös tekintetű emberi lények látványa, természetessé vált a feltétlenül szükségesnél több kommunikáció hiánya, és természetessé vált az is, hogy a saját üveges tekintetük mögül szemléljék a másokét. Vagy ha már elegük van, akkor ordítsanak vagy sírjanak.
Mutatkozz be önmagadnak
Az emberek többsége számára természetessé vált, hogy az alapállapot az apátia. Így járkáltam én is sokáig – és teszem még most is időnként, ha nem figyelek. Olyan is előfordult, hogy teljesen tudatosan mondogattam magamnak: „Most ne merjen hozzám szólni senki, mert akkor itt valakinek baja esik”. Tudod, azokon a napokon, amikor összejön minden, és jobb lett volna ki sem mászni az ágyból, vagy amikor egy hosszú folyamat végeredményeként egyszerűen besokallsz a régóta cipelt lelki terhek miatt. Nem lett volna jó, ha akkor szóba áll velem valaki.
Általában nem is tették az emberek. Megúszták. Én viszont idővel magamba néztem, és elgondolkodtam: vajon a többi napon, a „normális” napokon, az „átlagos” napokon, a „tulajdonképpen minden rendben van” napokon hozzám szólnának-e mások? És én szóba állnék-e magammal? Megszólítanám-e azt a közömbös tekintetű, fiatal de lelkileg mégis öreg, senkivel nem foglalkozó, senkire nem mosolygó embert, aki az utcán A-ból B-be próbál a lehető legrövidebb idő alatt eljutni?
És rájöttem, hogy nem. Nem szólítanám meg. Miért is tenném? Ha nyitott és érdeklődő lennék, ha nem csak kíváncsiságból nézném a buszon körülöttem ácsorgókat, ha nem csak akadályt jelentenének számomra a járdán hozzám hasonlóan haladni próbáló emberi lények, ha nem csak a társadalmi protokoll mechanikus követése által vezérelve mormolnék egy közönyös „köszönöm”-öt a postai ügyintézőnek, hanem mint egy gyermek a fagyit, olyan őszinte hálával fogadnám a kézbesített levelet (mert attól még, hogy ő nem mosolyog, én bármikor megtehetem), akkor ha szembetalálkoznék önmagammal az utcán, jó érzéssel váltanék néhány szót azzal a kedvesen mosolygó emberrel.
Aztán tovább gondolkodtam. Talán itt lehet a gond – félek szóba állni önmagammal. Mikor voltam utoljára otthon? Nem a mesterségesen felépített lakhelyemre gondolok, hanem az elmém otthonára. Mikor jártam ott utoljára úgy, hogy nem csak egy-egy kósza gondolat erejéig köszöntem be? Mikor figyeltem befelé, nem foglalkozva a sok külső zajjal? Mikor álltam le legalább egy kis időre az agyalással, a tervezéssel, az aggódással, a megoldható megoldásának keresésével, a megoldhatatlan meg nem oldására való törekvésével? Jó régen lehetett, ha nem is emlékszem rá.
Ha már padlóra kerültél, nézz körül picit
Nekem egy stroke és egy teljes magánéleti összeomlás kellett ahhoz, hogy ezt felismerjem. Remélem, hogy Neked nem kell. Remélem, hogy Neked néhány gondolat is elég ahhoz, hogy változtass. De lehet, hogy már túl is vagy a magad kisebb vagy egészen nagy tragédiáján, csak még nem hasznosítottad azt. Még nem tudtál vele mit kezdeni, mert a félelem erősebb volt, mint a lehetőség felismerése. Így megy ez: összeomlasz és megijedsz. Előtte pedig üveges tekintettel nyomod végig a napjaidat, néha megtörve egy fakó mosollyal, egyszer-egyszer pedig egy őszinte, felszabadító nevetéssel.
Ezért lehetőség a tragédia. Lehetőség, hogy változtass az életeden. Lehetőség, hogy ne felszabadulnod kelljen a mindennapokból (vagy megszabadulnod tőlük), hanem a mindennapok jelentsék magát a szabadságot. Lehetőség egy olyan életre, amelyben nem mechanikusan végzed a teendőidet, és amelyben nem csak akkor mosolyogsz, ha sikerül valakinek vagy valaminek kizökkentenie az apátiából, hanem a mosoly, az őszinte érdeklődés, a világ apró csodáinak keresése, és a lehetőségek felfedezésének vágya az alapállapotod. Lehetőség, hogy ha valaki Rád gondol és felidézi az arcodat, akkor egy értelemtől és érdeklődéstől csillogó szemekkel ékesített, kisimult ábrázat jusson az eszébe, amelynek elengedhetetlen tartozéka a mosoly.
Egy nagyon kedves barátom mesélte, hogy amikor látogatóként kórházban járt a napokban, az egyik kórteremben egy pici babát látott, aki teljesen egyedül volt. Se szülők, se senki, csak a baba a rácsos ágyban, az arcán pedig egy széles mosoly. És ahányszor csak elment az ajtó előtt, a pici baba mindig mosolygott. Sírhatott volna, hogy zord környezetben volt, sírhatott volna, hogy nincsenek vele a szülei, sírhatott volna, hogy haza akar menni, de ő csak mosolygott. Ez volt az alapállapota.
Persze ez nem mindig megy. Nem tudsz mindig őszintén mosolyogni, mert az élet nem így működik. Vannak dolgok, amik kizökkentenek az egyensúlyodból – mert ha egy szeretted meghal, egy seggfej ellopja a tárcádat, vagy egy rossz mozdulat miatt eltöröd az ujjadat, akkor nem fogsz örömfelhők közt úszni széles vigyorral az arcodon (kivéve, ha skizotípiás személyiségzavarban szenvedsz, de akkor sokkal nagyobb harcokat vívsz belül, mint az, akit az iménti hatások értek). A kérdés inkább az, hogy volt-e egyáltalán egyensúly, amiből kibillentett egy-egy súlyosabb negatív tapasztalat.
Mosolyogtál-e ma annyiszor, ahányszor lehetőséged lett volna rá? Törődtél-e azokkal, akik ha holnap már nem lennének Veled, a hiányuk tényleg összetörne Téged? Vagy azokkal foglalkoztál többet, akik rohadtul nem számítanak? Lecsúsztál-e a csúszdán, ha éppen ahhoz volt kedved? Megbocsátottál-e valakinek, aki akaratán kívül bántott meg Téged? Választottad-e a veszekedés helyett az építő beszélgetést, és elmondtad-e annak, akit szeretsz, hogy milyen fontos számodra? Megéltél-e a napból akár csak néhány percet úgy, hogy nem a Téged érő külső hatások elszenvedője voltál, hanem új belső hatások okozója?
Nem kell menekülnöd
Rengeteg külső hatás ér Téged minden egyes nap, és ez természetes. Vannak, amelyek súlyos csapásként érkeznek, vannak, amelyeket könnyebben fel tudsz dolgozni (legyenek akár negatívak vagy pozitívak), és bizony vannak olyanok is, amelyeket észre sem veszel, mégis hatást gyakorolnak rád. Egy közös dolog van ezekben a külső hatásokban: folyamatosan lekötik az agyadat.
Csodálatos szervünk az agy (főleg ha használjuk), arról viszont könnyen elfeledkezünk, hogy a kapacitása nem végtelen. Egy munkahelyi balhé – már mehet is be elménk zsákjába. Egy fölösleges veszekedés a pároddal – máris egy újabb tétellel gazdagodott a zsákod. Egy befizetésre váró villanyszámla, egy közelgő születésnap, egy frissen hallott hír, egy holnapi bevásárlólista – és a zsákod nagyon hamar meg is telik. Ugyan dobálsz ki időnként dolgokat – vagy kiesnek azok maguktól –, ám mindig pakolsz bele újabb és újabb tételeket, és teli zsákkal rohangálod át az egész életedet. Az agyad folyamatosan tele van mindenféle hasznos, haszontalan és káros dologgal. Bármit is csinálsz, ezek ott vannak veled. Bárhová mész, viszed őket magaddal. Kattog az agyad, és már nem ismered azt az állapotot, amit úgy hívnak: Csend.
Ezért van az, hogy menekülsz. Menekülsz a TV elé, menekülsz a facebook-ra, menekülsz az ivászatba, menekülsz egy újabb cigaretta elszívásába, menekülsz az állandó agyalásba, menekülsz a mások életével való foglalkozásba. Menekülsz, és mindent megteszel, hogy ne kelljen találkoznod önmagaddal. Úgy élsz, mint ahogy én a Kinizsi 100 teljesítménytúrát végigcsináltam: a szintidő és a 100 kilométeres táv lebegett a szemem előtt, a gyönyörű táj pedig csak kellemesebbé, időnként pedig elviselhetőbbé tette a versenyt. De az élet nem verseny. Itt nem az a cél, hogy végigrohanj időre, és legyen valami, ami a rohanásodat elviselhetőbbé teszi. Az életedet nem a táv, nem a szintidő, hanem a megélt pillanatok alkotják.
De ha nem jársz haza, akkor észre sem veszed ezeket a pillanatokat. Ha nem térsz vissza időről időre elméd otthonába, ha csak bepakolsz oda minden szemetet, de soha nem takarítasz, akkor nem marad más, csak a mechanikus élet, és az abból való rendszeres menekülés.
Ha ez számodra kevés, akkor térj időnként haza. A hazatérés legjobb módja pedig a meditáció. Nem kell ehhez órákig egy helyben ülnöd, sem harcművésznek, jóginak vagy megvilágosodott isteni lénynek lenned; elég, ha csak elkezdesz figyelni befelé. De a legtöbb ember nem találja a befelé vezető utat, és képtelen egy helyben ücsörögve lecsendesíteni az agyát. Pedig nem is olyan bonyolult bejutnod, mint amilyennek elsőre tűnhet: indulj el kifelé. Igen, jól olvastad. Csak nézz körül, és szép fokozatosan eljutsz önmagadba.
Egy séta az erdőben. Egy naplemente megcsodálása. Egy dinnye megevése. Egy gyermek őszinte mosolyának viszonzása. Egy rácsodálkozás arra a facsemetére, aki a betondzsungelből kitörve életet követelt magának. Ez mind meditáció – az elméd kitakarítása. A világgal való kapcsolatod átérzése. A mindennapi terhek elengedése. A teendőkön, határidőkön, múlton és jövőn való agyalás előbb tudatos, később pedig ösztönössé váló leállítása. A jelen pillanat megélése. Annak felismerése, hogy csak a Most létezik, csak ezzel tudsz bármit is kezdeni – ez az egyetlen igazi vagyonod.
Átrohanhatod az életedet, ezt senki nem tiltja meg Neked – sokan még ösztönöznek is arra, hogy megtegyed. Cipelheted magaddal a múlt és a jövő összes terhét, és lehet a nyugalmi állapotod a szorongás vagy a közöny. Dönthetsz így. Vagy dönthetsz úgy is, hogy kisimítod az arcod és az elméd ráncait. Dönthetsz úgy, hogy mosolyogsz engedély nélkül, szeretsz feltétel nélkül, élvezed az életedet megfelelési kényszer nélkül, jól érzed magad korlátozás nélkül, és megéled a jelen pillanatot a maga teljességében, minden más pillanaton való agyalás nélkül. Dönthetsz úgy, hogy időnként hazatérsz.
Dönthetsz úgy, hogy szóba állsz Önmagaddal.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Mennyire fontos számodra az, amit csinálsz? Mennyire szeretnéd, hogy sikerüljön?
Tovább
Van a trágyában való ücsörgésnek egy szükségszerű velejárója: egy idő
Tovább
Szeretnél boldog lenni? Szeretnéd végre érezni, hogy teljesen rendben van
Tovább
Elmesélek Nektek egy történetet. Egy kisgyermekről szól, akivel nagyon kegyetlenül
Tovább
Utoirat: Oszinten megmondom: neha nem allnek szoba magammal, pedig mar kinottem a hiszitis korbol. De ha jobban bele gondolok, csak atmeneti az allapot. 🙂
Udv: Blue roses.
Szia Gabor 🙂
Akkor talalkoztam ezzel a “nezz magadba es beszelj magaddal” modszerrel amikor az eletem legmelyebb pontjan voltam. Ketsegbeesetten kerestem a kiutat mindenfele. Es akkor talaltam ra egy szuper jo konyvre, ami reszletesen leirta ezt. Lehet, akkor nem is tudtam igazan jo vagy nem, de ereztem hogy valami elindult bennem. Es utana tudatosan csinaltam naponta. Nekem ez segitett talpra allni.
Sokszor elofordul, hogy beszelgetek magammal. Egy egy ilyen belso parbeszed sokmindenben megerosit. Vagy megertem miert nem jo nekem. Barhol es barmikor megtehetem, utazaskozben, setakozben, vasarlaskozben, akar munkakozben is, kicsit pihentet.
Ez igaz, minel gyakrabban “jarunk haza” beszelgetunk onmagunkkal, annal konnyebben boldogulunk az eletben. Hozzaszokik az agyunk a szelektalashoz. Mar nem gyujt be minden szemet uton – utfelen. Teljesen atformalja az ember szemelyiseget. Lassan, de biztosan hato terapia. Sokszor elofordul velem, hogy utazom az elmem vonatan (almodozom, csak par perc) es amikor felebredek, hirtelen nem tudom, hogy csak alom vagy valosag, amit ateltem. Rendkivul jo erzes, szarnyakat ad, ugyerzem, mintha lebegnek.
Udv. Rozika.
Kedves Gábor! Gondoltam most már ide írok facebook helyett. Szinte már hihetetlennek tartom, hogy létrejött egy ilyen oldal ami ennyire más minőségben mutat rá az élet szebbik oldalára. Nálad nem simogató, mámorító szavak igyekeznek az élet pozitív irányába terelni minket és ez nagyon tetszik. Ezért hihető mindez.
A cikkel kapcsolatban meg azt tudom mondani, hogy volt mostanában részem a jelen pillanat dimenziójában járnom, mert volt egy napom amikor rákényszerültem az erőteljes meditációra, hogy itt legyek. Azt kell mondjam szinte csodálatos dolog. Teljesen csendes lett az elmém. Nem voltak benne gondolatok, a jövő is megszűnt létezni és teljesen felszabadító volt, még célokat is kitűztem az addig céltalan életemnek. Jelenleg kezdenek visszatérni a gondolatok, úgyhogy neki kéne állnom ismét meditálni 🙂 csak ne lennék mindig fáradt.
Kedves Gábor!
Nagyon hasznosak az írásaid, és tanulságosak!
Köszönet
Te vagy a Magyar Eckhart Tolle … 🙂 Köszönjük, hogy gondolsz ránk!
Megint köszönöm…
Kedves Gábor!
Minden egyes írásod egy remekmű!Ahogy lefested a hétköznapokat,az embereket,a megélt és meg nem élt pillanatokat,helyzeteket,és még sorolhatnám.A lehető legegyszerűbb módon közlöd velünk a tényeket,és egyetlen mondatodban sem találok hibát,ami nem a valóságot tükrözné!Akinek nem tetszik az írásod,az “festi magát”,vagy nem is a földön jár.Csak megköszönni tudom ezt a sok hasznos olvasnivalót,mert lehet belőle erőt meríteni!
Kedves Gábor! Nagyon örülök, hogy rátaláltam a blogodra, és egyből ” beleszerettem”.Nagyon jó írások.Azóta is minden nap olvasom.Nagyon hasznosak és nekem sokat segítenek.Néha egy jó szó is elég egy hiteles embertől. Én is túl vagyok a magam tragédiáján,(mindenkit és mindent elveszítettem) és lekerültem a padlóra. Most kezdek felállni onnan..Mert élni akartam. Igen, túl sokáig nem tudtam vele mit kezdeni. Arra pedig végképp nem gondoltam, hogy ezt az előnyömre fel is tudnám használni. Mert erősebb volt bennem a félelem. Ma már tudom, – és ezt az írásaidnak is köszönhetem – hogy ez egy lehetőség arra, hogy változtassak az életemen. Ösztönösen csináltam dolgokat, és te megerősítettél abban, hogy ez jó. Èreztem,hogy ki kell jönnöm a “zombi ” állapotból,hogy nem kifelé hanem befelé kell mennem. Hogy nem a múlt szarában kell turkálnom másokat hibáztatva,és nem a jövő miatt kell aggódnom,ami még meg sem történt. És így érkeztem meg az egyetlen létező valóságba : a jelenbe.És rájöttem,hogy ez ez igazi meditáció. Meditáció = jelenlét. Megélem a pillanatot, és nem túl élem. Már tiszta szívből tudok mosolyogni, őszinte csodálattal tudom szemlélni hazafelé az erdőt és “lakóit” – mert már nem autóval járok hanem busszal, hiszen ez is egy lehetőség volt arra, hogy észrevegyem az apró csodákat -. És hatalmas vágy van bennem arra, hogy ezt valakivel megosszam. De ezen sem görcsölök, hiszen tudom,hogy úgyis jön aminek jönnie kell. Köszönöm,hogy küldöd az írásaidat,és örülök, hogy megismerhettem kedves személyedet.
Tiszta szívből kívánok neked egy csodálatosan szép boldog életet.
Üdvözlettel : Nagy Katalin