Emberi kapcsolataink egyik legnagyobb csapdája az, hogy hajlamosak vagyunk túlzott mértékben függni tőlük. Észre sem vesszük, és már olyannyira támaszkodunk egy másik emberre – legyen ő a családtagunk, a kedvesünk, a főnökünk, vagy akár egy vadidegen –, hogy ha ez az illető egyszer odébb lép, akkor azonnal pofára is esünk.
Márpedig odébb lép, szinte biztosan. Nem azért, mert egy érzéketlen seggfej (bár ilyenekkel is könnyen összehozhat az élet), hanem azért, mert neki is megvannak a saját igényei, a saját kihívásai, a saját gyengeségei. Így pedig egyáltalán nem biztos, hogy jobbá tudja (és akarja) tenni az életét annak, akit a földön hagyott – de nem is az ő dolga, hogy jobbá tegye azt.
Ha nem egyedül egy barlangban töltötted az eddigi életedet, akkor Te is jól ismered a csalódás ízét. Téged is hagytak már ott, amikor a leggyengébb voltál, Te is küzdöttél már valamiért, ami soha nem valósult meg, és jó eséllyel Te is érezted már magadat ilyenkor egy értéktelen selejtnek. Egy eldobható szemétnek, aki valaha még kellett a párjának, a szüleinek, a barátainak, a kollégáinak vagy az ügyfeleinek, és aki egykor nagyon értékesnek érezhette magát ezáltal, ám pillanatok alatt a leárazás áldozata lett.
Sokan élték már meg ezt – vagy élik meg épp most is. Elhagyott házastársak, megalázott családtagok, kirúgott dolgozók, tönkrement vállalkozók. Emberek, akik úgy érzik, nem veszik emberszámba őket. Pedig lehet, hogy egész máshol van a gond.
Nem jó helyen keresgéltél
Tudom, hogy nehéz bármit is kezdeni egy elhagyással. Vagy egy visszautasítással. Vagy egy megalázó veszekedéssel. Vagy egy értelmetlennek tűnő tragédiával. Tudom, mert átéltem én is mindegyiket. És bizony első ránézésre teljesen logikus lépésnek tűnik az, hogy ha nem kellesz valakinek, aki fontos számodra, akkor minden bizonnyal egy szar ember lehetsz.
Tulajdonképpen még második ránézésre is elfogadható érvelés ez. De ha nem elégszünk meg a belénk nevelt megfelelési kényszerrel és tanult tehetetlenséggel, akkor egészen más következtetésekre juthatunk egy-egy kudarcunk után.
A logika hangja így szól: oké, nem kellettem egy (vagy két-három) embernek. Van még 7 és fél milliárd a Földön, akik közül néhány millióval még közel is élünk egymáshoz, és legrosszabb esetben is van köztük legalább százezer, akivel dolgom lehet – akár párkapcsolatot, akár munkakapcsolatot, akár bármilyen más tartalmas emberi kapcsolatot keresek. Vagyis még ha száz visszautasítást is kaptam (amire kicsi az esély, mert az emberek többsége már néhány után feladja), akkor is csak a lehetőségeim egy ezrelékét néztem meg.
Persze érzelmi összeomlást nem lehet pusztán logikus érvekkel kezelni. Jól ismerjük mindannyian, hogy egy válsághelyzetben mennyit érnek a „ne szomorkodj, többet érdemelsz, engedd el a múltad” típusú közhelyek. Még a legjobb szándékkal elrebegett észérvek sem érnek célba, hiszen egy érzelmi állapotból csak egy másik érzelmi állapot tud kibillenteni. Ezért aztán általában maga a gügyögő hang többet ér, mint a vigasztalásnak szánt tartalom. Kis túlzással akár a Maxwell-egyenletekről is beszélhetne a másik ember, ha azt gyengéd hangon, a másikat átölelve teszi.
És itt jön be a megoldási lehetőség arra az esetre, ha éppen neked jutott a padlón fekvő szerep. A lelkiállapotodat alapvetően az fogja ilyenkor meghatározni, hogy mire fókuszálsz: a félredobásodra és a csalódásodra, vagy a füledbe Maxwell-egyenleteket gügyögő segítődre? De ez még csak az első lépés, mert a valódi szembenézés önmagaddal akkor történik meg, amikor nem marad segítő körülötted – vagy azért, mert fizikailag magadra maradtál, vagy pedig azért, mert azok, akik őszintén szeretnek, nem értik igazán, hogy éppen min mész keresztül, így segíteni sem tudnak a küzdelmedben.
Ilyenkor derül ki, hogy valójában mennyire szereted önmagad. Hogy mennyire függ az önbecsülésed a környezetedtől, vagy akár egyetlen embertől kapott megbecsüléstől, és mennyire tudsz mankó nélkül járni az utadon.
Teljesen természetes, hogy függünk egymástól. Mindazok az értékek, amelyeket annyira igyekszünk megőrizni – a szeretet, a kötődés, a bizalom, az egymásba vetett hit – a legtöbb embernél automatikusan hozzák magukkal a függőségi viszonyt is. A kérdés csak az, hogy megéri-e egy másik ember kezébe adnod a boldogságod kulcsát, remélve, hogy nem fogja elhagyni azt.
Csodálatos dolog valakivel megosztani a boldogságodat, de ha kizárólag tőle várod, hogy boldog legyél, akkor ezzel nemcsak rá teszel hatalmas terhet, hanem a saját önbecsülésed halálát is előkészíted. Így ugyanis soha életedben nem fogod igazán elhinni magadról, hogy értékes ember vagy, és nagyon nagy valósszínűséggel szembe is kell majd nézned ezzel, amikor valaki átmenetileg, vagy akár végleg magadra hagy.
Gond tehát nem akkor van, ha egy-egy ember nem vesz Téged emberszámba, hanem akkor ha ezt Te magad teszed saját magaddal.
Csak az út más, a cél ugyanaz
Valójában mindannyian szeretnénk fontosnak érezni magunkat. Van, aki csak önmaga számára, és van, aki mások előtt is. Van, aki embertársainak segítő kezet nyújtva, és van, aki másokat elnyomva. Van, aki nyugodt, megfontolt szavakkal észérveket mondva, és van, aki ingerülten vagy kétségbeesetten ordítozva. Van, aki nagy dolgokat végrehajtva, és van, aki önmagát sajnáltatva.
Csak az út más, de a cél ugyanaz. Ha ezt megérted, már nem haragszol arra, aki el akar nyomni Téged, vagy aki éppen a véredet szívja, hiszen a tette mögött meglátod az emberi gyengeséget. Itt elértünk ahhoz a ponthoz, ahol az emberek jelentős része kiakad. „Miért kéne nekem elfogadnom azt, hogy kihasználnak és szarba sem vesznek? Dehogy fogom én megtenni nekik azt a szívességet, hogy áldozat maradjak!”
Akik így gondolkodnak, azok az elfogadást összetévesztik a hülyeséggel. Azt hiszik, hogy ha megérted és elfogadod a másik embert olyannak, amilyen, akkor idióta módon céltáblaként ott kell maradnod számára továbbra is.
Pedig ez már egy újabb döntés. Ahogy az elfogadás is egy olyan döntés, amit a saját érdekedben hozol meg – hiszen nem áldozod fel másért a lelki békédet –, úgy azt a döntést is Te hozod meg, hogy miután elfogadtad az illetőt, megőrzöd-e őt az életedben, vagy kizárod onnan végleg. Persze megteheted ezt elfogadás nélkül is, csak úgy sokkal kevésbé lesz tartós az eredménye. Aki ugyanis cipeli tovább magával a múltja terhét, arról gondoskodik az élet, hogy újabb szívások formájában kénytelen legyen kezdeni vele valamit.
Ezek a szívások általában egy újabb téves döntést, egy újabb párkapcsolati kudarcot, egy újabb munkahelyi megaláztatást, és általánosságban egy újabb ismétlődő mintát jelentenek. És mivel a recept, a hozzávalók, valamint az elkészítési mód is ugyanaz, így nem is kérdés, hogy önmagunk szakácsaiként ismét ugyanazt kell megennünk: egy hatalmas csalódást és egy újabb „selejt vagyok” érzést, amely tarthat néhány napig vagy hétig, de tarthat évekig, vagy akár egy egész életen át is. Sokan főznek maguknak keserű étket.
Lehet másképp is?
Hogyan tudod mindezt elkerülni? Mindenekelőtt úgy, hogy nem elkerülni akarod. Amíg ugyanis valami ellen küzdesz, nem pedig valamiért, addig az agyad valóságában nem az igazi célod jelenik meg – úgy pedig nagyon nehéz elérni azt. Az erőltetett pozitív gondolkodás sem vezet tartós eredményhez, mert bár nagyon fontos az, hogy mivel tápláljuk az agyunkat, de az is legalább ilyen fontos, hogy mit kezdünk azzal, ami már eleve bennünk van.
A kudarcélményt ugyanis nem a „értékes ember vagyok” típusú megerősítések ész nélküli ismételgetése oldja fel, hanem az, ha szerepet adunk a kudarcnak az életünkben. Ha megértjük, hogy miért kellett átélnünk azt a tapasztalatot, és ha látszólag nincsen értelme annak, ami történt, akkor mi magunk adunk értelmet neki. Így lett számomra egy 28 évesen elszenvedett stroke életem egyik leghasznosabb tapasztalata, és így érnek el csodálatos sikereket azok, akiknek a kudarcairól nem sokat hallani, csak a győzelmeiken ámul mindenki.
Mi az én felelősségem abban, ami történt velem? Mit tanulhatok ebből a helyzetből? Mit tehetek azért, hogy más irányba haladjon az életem? Mi az életcélom, amiért itt vagyok a Földön, és hogyan szolgálja a mostani bukás ezt a célomat?
Amíg ezekkel a kérdésekkel nem nézünk szembe, addig a kudarc csak egy értelmetlen tragédia marad. Addig benne ragadunk az önként felvett áldozatszerepben, és minden egyes újabb lecke csak még mélyebbre nyom minket. Addig újra és újra szar embernek fogjuk érezni magunkat, ha valaki nemet mond nekünk.
Az önbecsülés útja azzal a bátor lépéssel kezdődik, hogy megkérdőjelezzük saját eddigi valóságképünket, és a nekünk ártó embereket tanítóinknak tekintjük. Nem felettünk álló bíráknak, akiknek bármiféle alapja lenne arra, hogy megszabják (és megnyirbálják) az értékünket, hanem olyan tükröknek, akik megmutatják, hol vagyunk gyengék, és egyúttal azt is, hogy ők hol azok.
Ilyen játék ez az élet. Nincs se jó, se rossz, csak jónak és rossznak címkézett dolgok, emberek, cselekedetek. Ezért érdemes rendszeresen emlékeztetned magadat arra, hogy a mások által meghatározott értéked is csak relatív lehet.
A valódi értékedet Te fedezed fel Önmagadban. Ha így döntesz.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Sokan mondják, hogy embertelen világban élünk. Hiányzik a törődés, a
Tovább
Készen állsz. A sok idétlenül vigyorgó (szinte vicsorgó), pozitív életszemlélettől
Tovább
Sokan mondanak le az álmaikról végleg. Talán Te is köztük
Tovább
Vannak olyan emberek, akik hisznek benne, hogy meg tudják változtatni
Tovább
Jó írás, gratulálok! Sajnos az emberek szeretik csinált személyiségeik vágyait követni, és ezzel a hamis énnel azonosulni. Mindent próbálnak ehhez igazítani , még a párjukat is. Nehéz feladat elméletekkel kibillenteni őket, a gyerekkoruk óta tartó megfelelési kényszerek és elvárások világából. Hiszen az egojuk ezekből ismeri fel önmagát, a tudás mindenkiben ott van, de sajnos a külvilágban keresik , hiszen ezt tanulták meg !
Nagyon erős, támogató írás energetikailag!!!!Köszönöm szépen!!!
Köszönöm.
Karácsony előtt különösen sokat adott az íràsod.
Elhagyottnak éreztem magam és ràvilàgítottàl-h.az elhagyó is önmagam voltam.
Fetrengünk a sajàt lelki csapàsainkban,és a màsiktól vàrjuk…h.megmentsen-miközben egy lépést sem teszünk előre.Sokan az újabb csalódástól félnek.
Köszönlek..h.erőt adsz a sorokkal és biztatàst..h.bízzunk egymàsban.
Àldott Ünnepeket kívànok Neked!
Kedves Judit! Nagyon szépen köszönöm, hogy írt. Van Kísérőm, akihez járok, rengeteg segítséget kaptam már. Magam is ezzel foglalkozom. Igazából már csak el kell hinnem, hogy képes vagyok teljes értékű életet élni. Tudni tudom. De máshogy működik a Kobakunk és máshogy a Szívünk!. Ez utóbbi most a fókusz. 😉
Kívánok Boldog Ünnepet!
Günter
Az elmúlt egy hónapja elveszített hozzátartozónk gyásza,igen igen megtépázta az önbecsülésünket.Nehéz napokat élünk meg,ilyenkor ünnepek táján még jobban fel erősödik.Honnét kaptuk,miért és meddig a legfontosabb kérdések.És valóban,mindannyian másképpen megélve.
Kedves Günter! Szívesen segítek, természetesen csak ha elfogadja. Üdvözlettel: Judit
Nagyon igaz írás.
Köszönjük!
Zoltán
köszönöm.sok gondolatot megjegyzek, felirok hogy emlékeztessem magam rá. Önértékelés fejlesztés.
Kedves Gábor! Plasztikus, lényegre törő írás. Gratulálok hozzá és nagyon köszönöm.
Minden nagyképűség nélkül írhatom, hogy amikor Isten a képességeimet adta, jó nagy csomagot kaptam: intelligenciát, erős személyiséget, egy indigó ember érzékenységét és intuitivitását és bivaly erős testalkatot.
Ám bevállaltam egy nehéz sorost is mindemellé. Csakhogy a Mérleg egyensúlyban legyen. 😉
A képességeimet eddig nem tudtam jól hasznosítani, pedig képzett, több diplomás, jó szakemberré és emellett edzett sportemberré váltam. Ugyanakkor még mindig azt figyelem, hogyan viszonyulnak hozzám, ahelyett, hogy végre elhinném saját értékeimet.
Tökéletesen jól ismerem a “szívásokat”, amiről írsz, az újra gyártott megalázó élethelyzeteket, az újra főzött keserű étkek gyomorforgató ízét.
Ilyenkor Karácsony tájékán még a szokásosnál is nehezebb napokat élek, hiszen nincs család, nincs társ, de még igazán jó barátok sem. Így alakult, de valójában nincs is már annak akadálya, hogy mindezek meglegyenek- saját önmagamról kialakított szar véleményemet leszámítva. Ez utóbbi viszont komoly akadály, amit senki nem tud lebontani, csak én.
Tegnap kung fu edzés után odamentem az edzőmhöz és mondtam neki, hogy lelkileg elég szarul vagyok. A válasza eléggé leereszkedő volt. És nagyon érződött, hogy semmit sem tud rólam. De miért is kellene?
Bár nagyon bántó volt, ahogy reagált, engem a sírás kerülgetett (nem miatta, hanem magam miatt), de ki más ismerhetne engem jobban, mint önmagam. Másoktól várni a boldogulásunk kulcsát időhúzó illúzió.
Maradok Barátsággal,
Günter
A minap olvastam: az a nap, amelyik úgy érzed, nem volt sikeres, az a tanítód volt. Ez jutott eszembe most, hogy olvastam az írásod. Igen, mindenből tanulnunk kell. A kudarcainkból is. A célok fájdalmak nélkül nem elérhetők. Többször is leülünk, néha padlóra is kerülünk. De ez nem baj, mert megtanít felállni.
Fantasztikus îrás!Köszönöm☺️