Tudom, nem divat ma már érzésekről beszélni. Legalábbis egymás között egyre kevésbé. Keménynek kell lenni. Haladni előre. Figyelni, hogy ne sérüljünk, mert sokan próbálnak nekünk ártani. Olykor még a hozzánk legközelebb állók is. Akinek mélyek az érzései, azt érzelgősnek, gyengének, problémásnak tartja a környezete. Olyan embernek, akit vagy kerülni kell, vagy átnevelni, vagy kihasználni.
Ha egy nő ilyen, akkor a férfi bonyolultnak bélyegzi, ha pedig a férfi érzései mélyek, akkor a férfiasságát kérdőjelezik meg. De nem felnőttkori kapcsolataink kibontakozásakor születtek meg ezek az ítéletek, hanem sokkal korábban: még a gyermekkorban. Amikor a kislány megtanulta, hogy a nők „bonyolultak”, a kisfiúra pedig rászóltak, hogy a nagyfiúk nem sírnak.
Valóban, a nagyfiúk már nem sírnak. Inkább bent tartják, és hatvan évesen rákban meghalnak. Vagy legjobb barátjuk szerepébe az alkohol kerül, és így a gyermekkori „gyenge kisfiú” megbélyegzést végre felválthatja a felnőttkori „szemét alkoholista”. Csak a csomagolás más, a tartalom ugyanaz: tegyünk úgy, mintha nem is létezne az alap probléma. Nem a tünetek, amiket könnycseppek vagy alkoholcseppek formájában látunk, hanem a valódi ok. Az a lelki sérülés, ami a tünetek felszínre kerülése ellenére mélyen maradt.
Megtanuljuk elfojtani az érzelmeinket. Úgy tenni, mintha nem is léteznének. Ott hagyni őket kezeletlenül, aztán kezelgetni a fizikai tüneteket. Amíg lehet. Amikor pedig már nem, akkor siránkozunk, de sokan még ebben az akár végérvényesen elfajult helyzetben sem találnak kapcsolatot a test betegsége és a lélek betegsége között. Persze a legtöbben nem is keresnek.
Valamit azonban nem tanítanak sem az iskolában, sem a legtöbb családban: végleg elfojtani semmit nem lehet. Átmenetileg esetleg igen, de végleg biztosan nem. Sem szükségleteket, sem álmokat, sem érzéseket. Aki megpróbálja ezeket elfojtani, az egy ideig látszólag még sikerrel is járhat, ám amit elfojtunk, az előbb-utóbb úgyis kijön. Mindig kijön. Lehet, hogy más formában, mint amire számítanánk, de kijön.
Persze valahol érthető az elfojtás is. Érthető a félelem, amivel a legtöbben az érzéseik kimutatásához viszonyulnak. Aki ugyanis feltárja az érzéseit, az sebezhetővé válik. Az olyat ad át a másik embernek, amivel ő kegyetlenül visszaélhet. Ez pedig túl nagy kockázatnak tűnik sok esetben.
Pedig vannak olyan dolgok, amiket csak egy őszinte, mély érzésű ember tud átélni – és megérteni.
Teljes szívvel jelen lenni
Akár egy picit is tartalmas kapcsolatról van szó, akár a pillanat megéléséről, érzések nélkül egyik sem megy. Félig nem érdemes szeretni. A langyos pocsolyában való létezés nem feltétlenül a legjobb életstratégia. Mégis sokan evickélnek át az életükön az érzéseiket elfojtva. Van, aki meg sem tanulja azokat kifejezni, mert a gyermekkorából hozott korlátok túl erősek, felnőttként pedig már nincs, aki megtanítaná neki lebontani ezeket.
Valódi csodákat viszont csak az tud megélni, aki legyőzi a félelmeit. Csak ő tudja megtapasztalni, hogy mit jelent egy másik emberben teljesen megbízni, mit jelent valakit mélyen szeretni, mit jelent szenvedélyesen élni, és mit jelent teljes szívvel jelen lenni a pillanatban úgy, hogy a problémák, a feszültség, a megfelelési kényszer, az aggályok legalább arra a pillanatra mind megszűnnek, mert semmi más nem számít, csak az, amiben éppen részünk lehet.
Egy mély érzésű ember átadja magát az élet kockázatának, és magához öleli a lehetőségeket. Mert belül mélyen tudja, hogy csak így élhet teljes életet.
A másik ember érzéseit megérteni
Nemcsak önmagának, de másoknak is többet tud adni az, aki mélyen megéli az érzéseit. Egyrészt azért, mert tisztán önmagát adja, nem hord álarcot, és nem húz fel maga köré falat, másrészt pedig azért, mert képes átélni a másik ember érzéseit is. Észreveszi a szükségleteit, megérti a fájdalmát, a kételyeit, a vágyait, és nem hagyja, hogy a másik ember egyedül érezze magát mellette.
Van ennek persze veszélye is: az empátia ugyanis nagyon fájdalmas tud lenni, ha valaki mindenki más nehézségeit magára veszi. Egy mély érzésű ember számára komoly kihívást jelent az elengedés. Nehéz megtanulnia azt, hogy nem tud minden számára rossz dolgon változtatni, és amire hatással nem lehet, amiatt nem érdemes önmagát felemésztenie.
Ez viszont nem ok arra, hogy eltemessük az érzéseinket. Ez csak egy lecke, amit érdemes megtanulni, mert aki elmulasztja megtenni, az cipeli tovább magával, újra és újra megnehezítve saját, és sokszor környezete életét is. Ez a lecke az együttérzés ára. Néha túl magasnak tűnik, de ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy az együttérzés a tartalmas emberi kapcsolatok egyik legfontosabb alappillére, akkor már a lecke megtanulása is vállalható feladat.
Mert egy mély érzésű ember egyik legnagyobb kincse az empátia, amit semmiért nem érdemes feláldozni.
Szívből segíteni
Az emberek jelentős részének cselekedeteit áthatja a gyermekkoruk óta beléjük nevelt megfelelési kényszer. Mit szólnak majd mások? Hogyan kell a csordát követni? Hogyan lehet elkerülni a megbélyegzést, a negatív kritikát, a kirekesztést, a magányosság érzését? A megfelelési kényszer nagyon erős motivátor tud lenni, ám tanácsadónak csapnivaló.
Aztán vannak olyanok is, akik nem a másoknak való megfelelés miatt tesznek bizonyos dolgokat, hanem azért, mert minden egyes tettükkel a saját érdekeiket próbálják szolgálni. Még azzal is, ha éppen segítenek valakinek. Bármilyen csúnyán is hangzik, a segített embert eszközként használják arra, hogy a saját céljaikhoz közelebb jussanak. Utána pedig a segítség árát be is hajtják rajta.
Van egy harmadik csoport is. Azok az emberek, akik nem azért segítenek másoknak, mert nem akarnak kilógni a sorból, nem is azért, mert anyagi vagy egyéb érdekük fűződik hozzá, hanem egyszerűen azért, mert át tudják érezni, mit jelent segítségre szorulni. Voltak már ők is mélyen, érezték már magukat nagyon egyedül, és nem szeretnék, hogy másoknak is át kelljen ezt élniük.
A mély érzésű emberek úgy nyújtják mások számára a kezüket, hogy azt nem mocskolja be közben semmi.
Más élőlényeket is feltétel nélkül szeretni
Lehet úgy is élni, hogy valaki nem szereti az állatokat, vagy nem tud megcsodálni egy virágot a réten anélkül, hogy leszakítaná, de aki nem szeret és nem tisztel más életformákat, az sem embertársait, sem önmagát nem tudja igazán szeretni. Egész egyszerűen azért, mert a feltétel nélküli szeretet nem szelektál.
Egy mély érzésű ember számára az élet akkor is élet, ha más fizikai formában van jelen. Ő nemcsak tudja, hanem meg is éli minden egyes nap, hogy egy kutya vagy macska is családtag, hogy egy állatnak is vannak érzései, és hogy egy növényről is lehet – és érdemes is – szeretettel gondoskodni. Mert a természetnek nem uralkodói, hanem részei vagyunk mi is.
Csak egy mély érzésű ember látja meg másokban önmagát, és önmagában másokat. A körülötte lévők ezért sokszor nem is értik, hogy miről beszél, ahogy azt sem, hogy miért tesz annyi mindent egy általuk alacsonyabb rendűnek tartott élőlényért. De ennek a külső ellenállásnak is van előnye: segít a belső bizonytalanságokat rendezni, és még erősebben hinni abban, hogy igenis van értelme a feltétel nélküli szeretetnek.
Megélni az együttlét örömét
Nem mindenki tudja értékelni azt, amije van. És akije van. Az emberek jelentős része bele sem gondol abba, hogy milyen jó dolga van. Mert van, aki várja őt haza. Van, aki átöleli. Van, aki minőségi időt szeretne vele együtt tölteni, vagy egyszerűen csak ott van a közelében, amikor a dolgait intézi. Sokaknak fel sem tűnik, mekkora ajándék mindez.
Egy mély érzésű ember nemcsak érti, hanem keresi is azokat a pillanatokat, amikor megélheti az együttlét örömét. Amikor érezheti, hogy fontos valaki számára, akivel ő is éreztetheti a szeretetét. Amikor teljesen mindegy, mi a program, a lényeg az, hogy nem egyedül kell csinálnia. Amikor az „én” feloldódik a „Mi” csodájában.
Mély érzésű embernek lenni nem jelent semmiféle felsőbbrendűséget. Nem azt jelenti, hogy aki nem ilyen, az feltétlenül rossz ember, aki pedig ilyen, az mindenképpen követendő példa. Csak annyit jelent, hogy ha mély érzésű ember vagy, akkor meg tudod élni az élet valódi szépségeit a maguk teljességében, és megtapasztalhatod azokat a csodákat, amelyekben az érzéseiket elfojtó, vagy emocionálisan alulfejlett emberek nem részesülhetnek.
És azt is jelenti, hogy a mély érzéseid miatt könnyebben válhatsz kiszolgáltatottá. Erre azonban sem a félelem, sem az érzéseid temetése nem jelent megoldást. Az a bölcsesség viszont igen, amit a hibáidból tanulva szerezhetsz meg.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Írásaim
Sokszor bele sem gondolunk abba, hogy mennyi lehetőség áll rendelkezésünkre
Tovább
Életem egyik legfontosabb tanítását sokkal hamarabb kaptam, mint hogy megértettem
Tovább
Fulladsz. Mint amikor egy erős kéz lenyomja a fejedet a
Tovább
Szeretjük a könnyű utakat. Szeretünk kész megoldásokat kapni, vagy ha
Tovább
Január elején megtelnek az edzőtermek, megjavulnak a kapcsolatok, soha nem
Tovább
🤨Huhaaa, meg szakitani nehez is?!
Telitalálat.
Csak az a baj-ha így élsz-az hagyján hogy kiszolgáltatod magad-de 100 emberből 99 meg sem ért.
Rögtön a hátsó szándékot-a csapdát keresik-és mikor nem találják,akkor simán hülyének bélyegeznek.
No de ezzel sincs semmi baj.Egy életünk van csak-és épp ezért nem mindegy.
Szia Gabor 🙂
Az emberek nem csak a panaszkodashoz ertenek, hanem nagy manipulatorok is egyben. De ha roluk van szo akkor elharitanak minden felejuk erkezo impulzust. Ugymond “felveszik a pancelt”, ami szerintuk biztonsagos es megvedi oket mindentol! Szoszerint mindentol! 🙁
A gyengeseg es erosseg egy lelkiallapot, ami kulonbozo formaban nyilvanul meg. Peldaul a leggyakoribb a siras. Tisztito jellege van, lelki tisztulast hoz. Utana konnyebb gondolkodni es tisztabban lehet latni a dolgokat.
Miert baj az ha egy ferfi tud sirni? Miert jelentene ez gyengeseget? Szerintem pont az ellenkezojet, az erot, hogy kepes kontrolalni az erzeseit es ha kell, szabadon engedi azokat. Ha konnyek formajaban – hat ugy!!
Nem csak a nok kivaltsaga a siras. Bar az esetek legnagyobb reszeben csak ok hasznaljak.
Mit tanitanak az iskolaban?? Mindent amire az eletben semmi szuksege nem lesz. Az elet dolgait jol eltitkoljak, es szegenyek nem tudnak mit kezdeni vele, ha szembe jon veluk valamilyen probelema formajaban. Igy lesz egy csomo lelki nyomorek, akiket teljesen agyonnyom a rajuk nehezedo teher. De ertem en: mindenki csak azt tudja megtanitani masoknak, amit maga is tud! Ez otthonrol indul, a csaladi feszekbol. Innen hozza magaval mindenki az alapmuveltseget, jo es rossz iranyba. Mert ezt latta, es amit latott azt tanulta meg, mert ez volt szamara az adott lehetoseg. Ez tarsadalmi betegseg, vagy nem tudom minek nevezzem. Megfelelni az elvarasoknak! Milyen elvarasoknak?? Az emberek nem gepek!! Az emberek (nagy tobbsege) erto, erzo leny!! Ha jo, ha rossz mindegy, mert mindketto erzes!!
Koszonom, hogy leirhattam a velemenyemet, mert csak az. Es szeretem amiket irsz, es ahogy kiirod magadbol. Nagyon tanulsagos, es egyszeruen megertheto.
Udvozlettel Rozika.
Remek írás, köszönöm!
Az empátiáról nagyon fontos egymással konzultálni, mert ez a .6.természeti törvény, a szeretet érzelmi kifejezője,és tudjuk, hogy a szeretet egy természetes, pozitív energia, ez mozgatja a világot.A Teremtő, a forrás szeretetből teremt, és a teremtés végtelen térben terjed,mindig egy magasabb cél felé halad az univerzumban,erre lehet mondani, hogy tudatosabb lesz a világban az ember is általa.Én utólag jöttem rá, hogy a Teremtő miért adott nekem túl barátságos természetet, amit sokan félreértettek, mert soha nem tűntem így erélyesnek, de komolynak igen, mert mindig mindenhol teljesítettem egyedül is, nem függött a sorsom másoktól.Egy olyan ellentmondásba kerültem fiatalon, amely ösztönösen úgy alakult, hogy vonzottam az embereket a barátságos, jó indulatú természetemmel, de én belül bizalmatlan voltam, mert féltem a konfliktustól,mindig békére törekedtem, szerettem a nyugalmat magam körül.Ennek az volt az ára, hogy nagyon megtanultam alkalmazkodni és a háborgókat egymással össze békíteni, már majdnem papnak képzeltem magam.Én magamat mindig lefedtem, munkából is inkább többet vállaltam, az önfeláldozás sem okozott problémát, de ha valami mégsem tetszett a munkahelyen, akár egy apróbb sértés, azt leírtam naponta a naplóba,minden kellemetlen érzelmi hatást a naplóírás vezetett le,sőt kritikám is volt mások felé,de csak magamba zárva dolgoztam fel a másokban fellelt hibákat.Az a túlzott alkalmazkodás aztán több év után nem vált a javamra, mert nem tudtam egész valóságomban kibontakozni, valami páncél vett körül, hogy érzéseimet ne mutassam ki, szinte csak egy komoly, felelősségteljes ember voltam, aki csak ebből áll, hogy mindig teljesít, helyt áll minden körülmények között.Csak meghitt rokoni, baráti, ismerősi körökben szabadultam fel, ott több oldalamat is megismerték, hogy szeretek vidámkodni, énekelni, akár még táncolni is / utóbbiért nem voltam oda, ügyetlennek éreztem magam, holott csak a gátlások miatt gondoltam azt, hogy falábú vagyok./Amikor a férj jelöltet megismertem, még sok korábbi udvarlások után is a saját péncél tartott vissza a heves udvarlástól, de mivel ez a férj jelölt már volt házas, arra gondoltam, hogy neki már van tapasztalata, akkor talán bele lehet majd ugarani egy házasságba, mert viselkedésre, kinézetre ösztönsöen tetszett végre már legalább egy darab férfi, mert mindegyiket addig csak eszközként kezeltem,kifejezésben barátságosan, tartalmában meg távolság tartóan, na végre most az, aki legalább nagyon tetszett, az mellett kezdtem feloldódni, és felszabadultan táncoltam vele,amin én csodálkoztam a legjobban, tehát az ösztöneim működtek, mertem a páncélból kibújni és az egyéniségemet kimutatni.Valahogyan ráéreztünk egymásra, de az biztos, hogy én nem ilyen társra vágytam,szellemi igényem óriási volt, ezzel a férfivel viszont csak hétköznapi témákról tudtunk tárgyalni és amikor férjhez mentem hozzá, és közép vezető lettem, egyáltalán nem örült neki, mert már az is zavarta,hogy nagyon művelt vagyok, / bár sokszakmás volt, ami nála nagy érték volt /na aztán még jól kereső társ is leszek, aki sok embert irányít, nem fogadta a döntésemet örömmel, majd 2 napra rá, azt mondta, hogy jó, akkor bátran álljak helyt az új szakmámban.Ez megkönnyebbülés volt, mert belső gátlásokkal nem lehet 30 embert irányítani, ha ráadásul az alaptermészet nélkülözi az erélyességet.Több év után a bátyám ismerte fel, hogy lelkileg,alkatilag nem vagyok vezető típus/ soha nem is törekedtem rá megérzésem miatt, de ez egy szükség volt,mert az előd rákos betegen kórházban feküdt és kellett egy olyan ember, aki abban a városban született, így esett rám a választás/ és bár elvi emberként értékes voltam a szakmámban, tudást át is tudtam adni,de a felelősséget belül nehezen éltem meg,és bár kívülről egy nagyon fegyelmezett ember voltam, soha nem volt rossz hangulatom,ez a magatartás igen fárasztó volt, majdnem teher,saját malom kövem.Sokáig nem tudtam, hogy miért fedem le magam már jó előre, bizalom hiány félve a támadástól? Féltem, hogy konfliktus estén a rövidebbet húzom, oda az emberi méltóságom? Kevesebb leszek? Egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy mi a konfliktus lényeg.Amikor sorra meghaltak a hozzátartozóim, majd fiatalon a férj is, akkor azért jó biztos pont volt a mindenkori helytállásom, az ön bizonyítás, hogy ezután is teljesen egyedül is helyt fogok állni az életben.A sors úgy oldotta meg a belső feszültséget/ kívül barátságos, belül viszont a lélek bezár/, hogy sorra hozott elém olyan feladatokat, hogy másokról kellett gondoskodnom: akár anyagilag, akár fizikailag/ápolás/,akár lelkileg, akár idegileg kellett bajba jutott embereknek segíteni, és akkor a belső zártság kezdett oldódni, elmerültem mások gondjaiban,empatikus tudtam lenni teljes idegen emberek szenvedését látva, sokszor már úgy éreztem, hogy ezek a rokonaim, lelki testvéremnek hívtam őket, esténként tanultam a vallást, az ezotériát,és ezáltal megismertem önmagamat: rájöttem, hogy a megnyilvánulás törvényét nem alkalmaztam,visszatartottam természetes egyéniségemet: bátran kellett volna énekelnem, vidámkodni,mert arra is van késztetésem, a belső gyermekemet elhanyagoltam, ezeket tanfolyamon is megtanultam, hogy igazi alap természetünknek kell érvényesülnie,mert maga az élet hálálja meg, ha nem akarunk másnak látszani,mint amik eredetileg vagyunk, hiszen akkor nem lehet hibázni, mert az első érzés szerint cselekszünk és az ember mindig a legjobb tudása által dönt, mert az ész is segíti az ösztönt, tudunk harmóniát teremteni, ha tudatosabbá válunk a tanulságok, a tapasztalatok alapján, bölcsebbé érik az ember.A földi élet bár nem könnyű,de se nem tragédia, se nem komédia, egy tanpad, vizsga, ahol elbukunk, ha a szívben nincs szeretet.Bár a szolgálatomat, a küldetésemet már teljesítettem, de az úton könnyebb léptekkel kellett volna érzelmileg felaszabadultan haladni: énekelni, táncolni,vidámkodni, mert az emberben minden adottság benne van.
Szia Gábor! Sziasztok kedves Olvasók!
Köszönöm, hogy felhasználhatom, és régóta felhasználom, de sosem írtam még. Keresztlányom Édesanyja ajánlotta az oldalt, jó pár hónapja regisztráltam, és nagyon sokat hozzátett az életemhez Ő is, és amit Gábortól olvashatok ugyanúgy. Köszönöm!
(Nem seggnyali, tényleg így gondolom)
20 éve élek házasságban.
De csak papíron.
Van egy gyönyörű 18 éves gyermekünk. Már nem velünk él, mert az itthoni mocskot megunta és felnőtt módjára döntött úgy, hogy elmegy. 2017 tavasza óta az édesanyámnál lakik. A viszonyunk sokkal jobb a gyermekemmel, mint azelőtt, beszélünk sokat, és amikor csak lehet, közös programokat szervezünk.
Apja nagyon nehezen élte meg a gyermek lépését, amit valójában nekem kellett volna meglépnem. Gyermekem és köztem (most is..) a gyermek volt a felnőtt.
A Keresztlányom Édesanyjától azt tanultam, hogy segíteni, csak azon lehet, aki hagyja, és csak addig, amíg én magam nem sérülök.
Gary Chapman is jó, a szeretetnyelvekről szóló írása(i) szerintem alapművek, érdemes elolvasni. Littauertől a személyiségtípusokról szóló könyve/írásai is hasznosak voltak nekem.
Így rájöttem, hogy az az “atyaúristen” akivel élek, és aki mindenható és mindentudó, aki olyan csodálatos és nagyszerű lény, miért kell, hogy hangoztassa ezeket a képességeit. Biztos van, aki meghallgatja. Én nem szeretnék ehhez a nagyszerű feladathoz felnőni, és Isten óvjon minden jóérzésű embert, hogy elgondolkozzon a lehetőségen!
(én szóltam 🙂 )
Köszönöm! 🙂
Kedves Gábor! Elgondolkodtató ez az írás! Felmerült benne – végig gondolva, érezve eddig életemet -, hogy miért nem tudok dönteni kapcsolatomban (47 év), melynek történései a mai napra addig fajultak, hogy egészségem bánja, talán még most sem lenne késő kilépni?
Kedves Gábor, bárcsak eljutna sok, szívét tudatosan befagyasztó emberhez az írásod, melyet hálásan köszönök!
Az utolsó mondataid nagyon fontosak és értékesek, sajnálom, hogy nem fejtetted ki őket erőteljesebben…
Megpróbálom megfogalmazni a saját tapasztalatomat…
Sokan néztek gyávának, amiért nem ütöttem vissza, nem értették, miért…Azért, mert tudtam, nekem attól nem lesz jobb, ha a másiknak is fáj, sőt egy szintre kerülök vele, a durva ösztönösség szintjére, ahol fogat fogért, szemet, szemért…
És nehéz volt eligazodni, mert Édesanyám arra nevelt, ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel, ez sem működött, mert ettől olyanná váltam, mint a bárány, aki odatartja a másik combját is a farkasnak, hátha együttérzés támad benne és nem falja fel teljesen…megváltozik, jobb emberré válik és megérti az indíttatásaidat…
Nem volt könnyű eljutni a mai békés lelki szintre, ahol elfogadjuk, sokféle úton igyekszik mindenki elérni ugyanazt, hogy szerethessen és szeressék…
Van, aki azt hiszi, ha sok pénze lesz, amit másoktól rabolt el, majd megkaphatja bárki szívét, van, aki tudja, elég, ha van egy méltó környezet, melyet szerettei számára megteremt, nem kell több, elég, ha szeretet van, megbecsülés, összetartozás, egymásért élés…
Van, akinek ennyi sem jut, mégsem veszi el a másét, mert tudja, nem lehet boldog mások boldogtalansága árán…
És itt jutunk vissza ismét az empátiához, mely nélkül valóban nem élhetünk teljes életet, nem tapasztalhatjuk meg azt a lelki közösséget valakivel, valakikkel, ami többet ér sok drága kincsnél, mert közvetlenül átélhetjük valakivel mély összetartozásban, olyan harmóniában, melyről sokan csak álmodoznak, miközben elveszik másoktól a lehetőségét is ennek, remélvén, hogy nem számít…pedig minden számít, főleg az, ahogy bánunk másokkal, lett légyen egy növény, állat, vagy ember…
Bölcs mondás, mely szerint egy nemzet kultúráját azon lehet lemérni, hogyan bánik az állataival, szívemből szól és remélem megérint másokat is, az együttérzésnek ki kell terjednie mindenre és mindenkire, ha azt szeretnénk, hogy úgy bánjanak velünk mások, ahogy mi bánunk velük…
Köszönöm fáradozásodat azon, hogy jobb emberré válhassunk, mint voltunk tegnap, mert valahol ez a lényege az életünknek…hogyan élhetnénk boldogabban és hogyan boldogíthatnánk másokat…
Te segítesz ebben és mi felhasználjuk, remélem neked is használnak a visszajelzéseink…örülnék.
Magdolna Sopronból
Pát hete lett vége egy kapcsolatomnak. Most jöttem rá, hogy amire azt mondtam/mondtuk, hogy “zárkózott”, “magának való”, “kicsit furcsa” stb. az nála gyakorlatilag abból ered, hogy asperger szindrómája (személyiség zavara van). Egy barátnőm volt párja szintén ilyen (nála diagnosztizálva is van). Azt kell látni, hogy a mélyebb érzésű ember remek jó táptalaj a “piócák” számára. Érzi a magasabb energiát, rezgést. Amire neki szüksége van. Felkapaszkodik a hátadon, miközben ő felemelkedik, téged lenyom. De sajnos amikorra ez kiderül egy csomó lelki sérülést szerzünk, ugyanis az ilyen ember nem tud érzelmi támogatást nyújtani (racionálisat igen), a mellette lévő ember kiüresedik, mentális, fizikai egészsége romlik, és akár a depresszió jelei is mutatkozhatnak.
Minden szavad kincs, Gábor.
Köszönöm… ezt is.
Ölellek szeretettel!
Kedves Gabor!
A dolgok lenyegeben ugyan azok csak “mas csomagolasban”……pedig ez a csomagolas adja meg az Elet csodalatos
sokoldalusagat. Az szinet, az izet a formajat es az erzeseink szepseget.
Az irasaid mindig olyan csomagolasban jonnek melyek megerintik az erezni tudo, sot csak az erzesekre vagyo ember
szivet is. Mert a szeretettel, odaadassal es oszinteseggel vannak “csomagolva”……..
*Friss oxygen a leleknek. Mert a mely erzes az olyan a leleknek, mint a mely lelegzes a testnek.
Koszonet erte.
Sz. Mihaly
Kedves Gábor!
Már nagyon régóta olvasom az írásaidat és nagyon nagy hasznomara vannak. 🙂
Az eddigiek közül viszont ez az ami a leginkább megfogott. Úgy gondolom azért mert minden szóval tudtam azonosulni és hogy megismerhetem az érzéseimet kicsit jobban leírhatatlanul jó és megkönnyebbülés is , mert így azt érzem hogy nem vagyok velük egyedül 🙂
Köszönök mindent!