Gyermekként még merünk álmodni. Hiszünk a csodákban, a szuperhősökben, és szuperhőssé válunk mi magunk is. Aztán megtanuljuk, hogy ez nem jó. Megtanítják nekünk. Telnek az évek, és a felnőttektől kapott tanítással összhangban valóban egyre gyakrabban beleütközünk a korlátainkba. De vajon mennyire van ezeknek a korlátoknak létjogosultságuk? Erről szól az a rövid történet, amivel nemrég találkoztam.
*****
Egyszer egy ember egy dél-kelet ázsiai birtokra látogatott, hogy testközelből láthasson elefántokat. Arra számított, hogy erős ketrecekben találja majd őket, ám ahogy belépett a táborba, nagyon meglepődött: az elefántok ugyanis nem ketrecben voltak, még csak nem is vastag láncon kikötve, hanem mindössze egy vékony kötél volt az egyik lábukon.
Értetlenül nézett helyi kísérőjére: „Hogy lehet, hogy ezek az elefántok még nem szöktek el? Simán el tudnák szakítani ezt a vékony kis kötelet!”
Kísérője ránézett, majd teljesen természetes hangon így felelt: „Kiskorukban ugyanilyen vékony kötéllel kötjük ki őket. Akkor még nincs annyi fizikai erejük, hogy elszakítsák, és megtanulják, hogy, hiába próbálnának elszökni, a kötél erősebb náluk. Ahogy aztán egyre nagyobbak lesznek, már valóban simán el tudnák szakítani a kötelet, de nem teszik, mert megtanulták, hogy képtelenek rá.”
Az egyetlen oka tehát, hogy ezek a hatalmas, erős állatok nem törnek ki a fogságból, az az, hogy megtanulták, hogy ez lehetetlen. Soha egyetlen próbálkozásuk nincsen, mert elhitték, hogy úgyis fölösleges lenne.
*****
Gyermekként még merünk álmodni. Aztán megtanulunk hinni a lehetetlenben. Megtanuljuk, hogy a korlátaink rögzítve vannak, és meg se próbáljuk feszegetni azokat. Készen kapjuk másoktól azt, hogy mit lehet és mit nem, cserébe pedig elveszítjük a hitünket, és a lelkesedésünket felváltja a beletörődés. Így vesznek el az álmok. Így vesznek el az életek.
A legtöbb ember nem azért vall kudarcot, mert megpróbálja elérni a célját, és egy akadályon elbukik, hanem azért, mert meg sem próbálja. Ha Te ennél többre vágysz, akkor nézd meg, mi tart vissza az álmaid megvalósításától, ismerd meg a köteledet, aztán szakítsd át végleg.
Mert az egyetlen dolog, ami valóban visszatart, az a saját gondolkodásod.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Szia Gabor 🙂
Az emberek tobbsege igy gondolkodik, mert ebbe nott fell. Ok pedig elfogadtak ezt. Azt soha senki nem mondta nekik, hogy azon a hataron buntetlenul at lehet lepni. Ok pedig nem probalkoznak a lehtetlennel.
Pedig ha tudnak, hogy semi nem lehetetlen!! 🙂 🙂
Udvozlettel, Rozika.
Egy alkalommal rajzos bejegyzést kaptam a facebookon. A kép egy kört és azon belül egy hangyát ábrázolt. De a bejegyzés készítője leírta, hogy a kört egyszerű filctollal rajzolta, ám a hangya ennek ellenére sem tudott kitörni a körből. Ő is azt hitte, hogy lehetetlen.
É tényleg, így van!
Minden a fejekben dől el.
Tökéletesen igaz minden szó.
Köszönöm. Mióta az írásaidat olvasom, másként látom a világot.
Hátborzongatóan igaz.
Köszönettel:
Zoltán