„Boldoggá az tehet, aki boldogtalanná is” – írja Márai Sándor, és míg az első részét természetesnek vesszük, a másodikkal sokan nem tudnak mit kezdeni. Ha a legmélyebb érzelmeidet adod valakinek, vagy azokat egy igazán fontos célnak szenteled, akkor ösztönösen elvárod, hogy amit adtál, azt vissza is kapd cserébe.
És igen, az elvárásod jogos – csak egyetlen probléma van vele: a világegyetem működése nem a jogra épül. Nem mindig fogod visszakapni azt, amit adtál. Legalábbis nem mindig ugyanonnan. És ez akkor fog igazán fájni, amikor mindent beleadsz – és mindent elveszítesz.
Tudom, milyen mindent elveszíteni. És tudok is veszíteni – csak nem szeretek. Ezért ha az élet vesztésre kényszerít, akkor egyetlen feladat van a szemem előtt: hogyan válhatok vesztesként győztessé. De ez nem mindig tűnik egyszerű, vagy egyáltalán megoldható feladatnak. Mert önmagaddal szemben elbukni tiszta sor: ha valami nem sikerült, tudod, hogy kevés voltál (már ha elég erős vagy ahhoz, hogy ezt beismerd). Beleütköztél a korlátaidba, és tovább kell fejlesztened önmagad, hogy kitold azokat. Ami sokkal nehezebb, az az, ha valaki mással szemben ütközöl bele saját korlátaidba. Amikor megteszel mindent – tényleg mindent, amit el tudsz képzelni, és még azt is, amit korábban el sem tudtál képzelni –, mégis mindez kevésnek bizonyul. Egy tönkrement párkapcsolat, ami Neked a mindent jelentette; egy szeretted elvesztése, akit hiába vársz már vissza; egy örökre elveszített álom, amiért soha többé nem küzdhetsz már – és egy teljes érzelmi összeomlás. Mégis hogyan lehet ezt túlélni?
Az első lépés
Az igazi szeretet nem tud csendes halált halni. Ha mindent beleadtál és mindent elveszítesz, akkor az álmaid nem békésen fognak távozni, hanem erőszakosan és fájdalmasan. Olyan fájdalmasan, hogy van, aki ezt soha nem képes feldolgozni. Pedig ha kicsit is akarsz élni, akkor fel kell. De az igazán erős érzelmeket nehéz racionálisan lecsillapítani – eleinte szinte biztos, hogy nem is fog menni. Ismét Márait idézve: „Van, akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.” Érzelmek ellen csak érzelmekkel lehet harcolni, és amíg a fájdalom tölti ki a szívedet, addig valóban segít a düh. Ez az első lépés. Haragszol arra, akit valójában csak szeretni szeretnél.
Egy ideig működik ez az ösztönös énvédő stratégia: gyűlölnöd kell, vagy legalább dühösnek lenned, hogy kitöröld a szívedből a halott szeretetedet. Kivéve, ha már megtanultál veszíteni és felhasználni a vereségedet. Ebben az esetben ugyanis tudod, hogy a gyűlöleted valójában csak önmagad nyugtatására jó, előrébb nem visz az életedben, csak visszahúz. Mert ha megérted, hogy nem a világban élsz, hanem a világ része vagy, akkor rájössz arra is, hogy amikor gyűlölsz valakit vagy valamit, akkor a gyűlöleted valójában önmagad ellen irányul.
De ahhoz, hogy eljuss erre a szintre, rengeteg munka, rengeteg kudarc és rengeteg fájdalom szükséges. Amíg ez még nem megy – amíg nem tudod a fájdalmadat gyűlölet nélkül, megértéssel és bölcsességgel feldolgozni –, addig én azt mondom: gyűlölj! Engedd ki a dühödet, haragudj a másik emberre, és tedd meg ezt hamar, nehogy benned maradjon. Mert az elfojtás hosszú távon öl.
Engedd el, vagy magával ránt
Ha mindent kiadtál magadból, akkor viszont új szakasznak kell következnie. A gyűlölet és a neheztelés olyan, mint egy hatalmas léggömb, aminek a kötelét fogva elkezdesz lassan emelkedni a talajtól. Ez a talaj az életed, az álmaid, a terveid, és azok az emberek, akik szeretnek. Ha nem engeded el a neheztelés léggömbjét, akkor magával fog rántani: a kötélbe kapaszkodás felemészti minden energiádat, és egyre jobban eltávolodsz az igazán fontos dolgoktól és emberektől. A gyűlöletbe való görcsös kapaszkodással leginkább önmagadnak ártasz. Engedd el, amíg nem akkorát kell zuhannod, hogy összetöröd magad.
Bármilyen nehéz is, legyél hálás, hogy tanultál valami újat, és lépj tovább. Az igazi leckéket soha nem a győzelem tanítja meg nekünk, hanem a vereség. Bármi is történt veled, bármennyire is fáj, találd meg az értelmét, még ha első – második, harmadik, sokadik – ránézésre nem is látszik, hogy lenne értelme. Addig dolgozz rajta, amíg meg nem találod és valami pozitív célra nem tudod fordítani a tapasztalataidat.
Amikor eljutsz erre a szintre, akkor egy csodálatos érzést fogsz tapasztalni: a múlton való sajnálkozástól eljutsz egészen odáig, hogy már nemcsak hogy nem sajnálod, ami történt Veled, hanem kifejezetten örülsz neki. Átírod a múltadat, és ezzel elkezded megírni a jövődet – egy olyan jövőt, amiben esélyt adsz önmagadnak arra, hogy még értékesebb emberként élj egy még teljesebb életet. Mert a kudarc által rengeteget tudsz fejlődni, és rengeteg új lehetőség nyílik előtted – ha eldöntöd, hogy így legyen.
Mégis minek?
Ez mind szép és jó – mondhatod, de mi van akkor, ha már úgy érzed, eleget tanultál? Már elég volt a sok szenvedésből, kudarcból, padlóra kerülésből és felállásból. Ilyenkor merül fel a kérdés: vajon megéri beleadnod mindent, ha ekkora sérülést szenvedhetsz? Megéri vállalni a kockázatot, megéri sebezhetővé válni és teljesen kinyitni azt az ajtót, amit valaki talán úgy fog becsapni, hogy a falak is megrepednek tőle?
Minden vereség – főleg az, ami érzelmeid összeomlásához vezet – megkeményíti a lelkedet. Az ösztönös védelmed azt súgja, ne tedd – ne vállalj újabb kockázatot, legyél óvatos, ne válj újra kiszolgáltatottá, ne adj bele mindent, mert akkor mindent elveszíthetsz. De tudod, ahogy Benjamin Disraeli tökéletesen megfogalmazta: „A legveszélyesebb stratégia az, ha egy szakadékon két ugrásból akarsz átjutni.”
Nincs kicsi. Nincs fél szívvel cselekvés. Nincs félve csoszogás előre. Emberi kapcsolatokban nincs. És az igazán fontos céljaid elérésében sincs. Vagy beleadsz mindent, vagy el se kezdd, mert úgyis kudarcra lenne ítélve.
És ha egy érzelmi összeomlás után most még úgy érzed, fölösleges volt mindent beleadnod, akkor erre csak egy dolgot mondok: amit adsz, az soha nem vész kárba, ezt jegyezd meg jól. Mert ha a másik embernek nem kell az, amit adsz neki, Te akkor is többé válsz azáltal, hogy adtál. És ezt nem veheti el tőled senki.
Nagy köszönet Lindának az inspiráló beszélgetésért. 🙂
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Én már hatvan akárhány évesen úgy érzem nem tudom feldolgozni a csalódást egy hosszú kapcsolat kudarca után.Úgy érzem már nincs időm,tanulni,újra kezdeni..
Nagyon szeretem az írásaidat
Szia Gabor 🙂
En is ateltem ezt. Belementem az elet viharaba, jo melyre taszitott egy feneketlennek tuno godorbe. Iszonyu nehez volt, de felalltam es megnehezebb volt, de kijottem belole. Egy teljesen uj ember szuletett meg a “keserves kinok kozott”. Miutan kijottem a “viharbol” sokkal erosebb lettem, kinyilt a szemem es sokkal tisztabban latok dolgokat. Nagyon remelem, hogy megegyszer nem kovetem el ugyanazt a hibat. Ha igen, akkor meg hianyzik az a tanitas az eletembol.
Udvozlettel Rozika.
Norb.
Mindig minden a legjobbkor erkezik. 🙂 Es mindig minden a legjobbkor tortenik, ami az elengedest hozza. A nagy haragodban, amikor felfogtad, hogy jobb ezt kiirni magadbol – akkor tulajdonkeppen tudatosult benne az elengedes (a no elengedese). Mivel ezt leirtad es el is kuldted, atnyujtottad neki a terhet, amit te cipeltel eddig. Itt zartad le a kapcsolatot vele. Igen! – valoban mekkora megkonnyebbules.
Es kivanom, hogy talalj ra arra aki igazan kell neked, akivel boldogan tudtok egyutt elni.
Udv. Blue roses.
Kedves Gábor!
Köszönöm az irásod,újabb gondolatébresztő. Boldogtalanná tett aki boldoggá is.Meg kellett hogy tapasztaljam.Talan az elfogadás,vagy az elengedés volt a lecke,még nem tudom. Mégsem tudok rá haragudni,gyűlölni pedig végképp nem.Ugy látszik,erre is meg kell érnie az embernek.Végtelen szeretetet érzek iránta,és megköszöntem neki a tapasztalatokat. Azt kivánnám inkább hogy ne gyűlöletet csak haragot érkezzenek.A gyűlölet gyűl-ölet
Akinek odaadtál mindent, teljes szívvel szeretted, de ez kevés volt és elment – azt el kell engedni, de ez nem egy azonnali lépés… Az elengedés egy folyamat, amiben az elsö reakció a düh es a gyűlölet. Ez természetes, igen, meg kell élni, hogy aztan képes legyél feltenni a kérdést magadnak: a Sors mit akart ezzel megtanítani nekem? Amikor erre megtalálod a válaszodat, akkor tudsz hálával gondolni arra a valakire és arra a helyzetre. Ekkor történik meg benned az Elengedés. Ekkor tudsz továbblépni.
Tetszett a cikk, egyetértek vele. És a többi írásod is; szeretem, ha logikusan gondolkodik, aki megpróbal másoknak is utat mutatni. Varom a továbbiakat 🙂
gabor,
ismerosom kuldte el nekem ennek az irasodnak a linkjet. elolvastam es felhasznaltam, atirva a sajat pillanatnyi helyzetemre es igy kuldtem el annak a nonek, akivel a mi egysege mar csak o es en maradt ujra. ez eredeti irasod linkjet is megadtam.
es lass csodat! az eluldest koveto napon a letort hangulatombol amit a szakitas gyasza rakott ram, energiabomba-robbanassal eltunk a gyasz kodje. lehetegeket veszek eszre, eros vagyok, elni akaro. van erom a sajat utamat jarnom egyedul, amig az elet megajandekoz egy tarssal, ujra, valameddig, valahol a vilagban.
buuueeek
Annyira túl bonyolítják az emberek az érzelmeiket! Ne gondolj a rosszra, amíg a fejedben van gyötörni fog. Ennyire egyszerű! Amikor tényleg meg akarsz szabadulni tőle, egyszerűen rá fog állni a szellemed a gyógyulásra.
Na most emberként ålltál hozzå a szeretethez, szépen idézted Pál apostol Szeretet himnuszát és most elhiszem hogy valóban szenvedtėl életedben. Mert Gábor gyönyôrūen fogalmazott amikor azt írta, hogy a leckét nem a gyôzelmek által , hanem a verességek által tanuljuk. Köszönöm mindkettôtöknek.
Én egyszerűen csak köszönöm, megint a legjobbkor és a legjobb módon segítesz nekem…
Kedves Gábor!
Köszönöm írásaidat! Magam is egy sor nehézséget leküzdve tudatosan építettem fel 40 éves koromra egy stabilnak gondolt(?) életet. Majd jött egy minden szempontból gyümölcsözőnek látszó kapcsolat…a lelki sérült emberek homlokára sincs semmi sem írva!
Majdnem mindent elveszítettem. A majdnem a barátokra vonatkozik. Azokra az emberekre akik csak azt nézték, hogyan segíthetnek. Nem csak anyagilag, hanem lelkileg is a nulláról kellett felkelnem. Azóta eltelt idő alatt -egy év!!!- sokaknak segítettem. Sorsfeladatomnak érzem a segítséget. Keresem a leghatékonyabb utat a magam, ezáltal mások számára. Én is először a ” miért”?-et kerestem….Megnyugtatásul másoknak is: sokszor nem a naivitás visz a helyzet csapdájába, hanem a magasabb szintű empátia!!! A lelki sérültek megérzik a jót, és mágnesként vozódnak.( toxikus vonzalom) Tanulni a helyzetből,megérteni, továbblépni. A hit-elsősorban az önmagunkba vetett hit ami tovább visz. Ehhez kell az önismeret, amire ma már rengeteg ingyen is elérhető anyag áll rendelkezésre. Minden helyzetből van kiút, ami mindenkinek természetesen más és más! Én nagy alázatot tanultam az élettel szemben….Talán egyszer az én történetemet is elmesélem. A legfontosabb, hogy mindenben meglássuk a jót, a szépet!
Mindenkinek sok erőt és kitartást az életútján!
Kedves Kinga!
Hidd el, minden “csalódás” a javadat szolgálja! Mindennek oka van! Ha eljutsz odáig, hogy a fájdalmadon túllépj, hogy a régi sebeidet bezárd, szeretettel fordulj Mindenki iránt (igen, az iránt is, aki ezt tette Veled), megtanulod azt a “leckét”, amiért ezt kaptad, megteremtődik a hely és a lehetőség arra, hogy megkapd azt a kapcsolatot, amit megérdemelsz! Hogy az lesz-e az Igazi, nem tudhatod, lehet, még jobbat akar neked a Sors (vagy hívd Istennek, Univerzumnak), de hidd el, volt célja ennek a csalódásnak! Higgy Magadban, és nyisd ki a szívedet, mosolyogj sokat, s ne a múltban élj, tekints a boldog jövő felé! Képzeld el a boldogságot, és tegyél érte minél többet! Hidd el, jönni fog! És kérlek, oszd meg azt is, hogy segíts azoknak, akik még az Út elején tartanak! 🙂 Kitartást és csak pozitív gondolatokat, hozzáállást kívánok Neked! 🙂
Kedves Katalin!
Nem vagy vesztes! Ezt még meg kell érezned! 🙂 A szeretettől már nincs messze ez az érzés! Egyrészt ő veszített. Téged. Másrészt Neked valamiért “szükséged volt” erre a “csalódásra”. Lehet, hogy még nem tudod, miért történt ez Veled, de mihamarabb próbálj rájönni! Valószínűleg egy sokkal jobb kapcsolatnak ad majd helyet, ha a régi fájdalmát feldolgoztad! 🙂 Mert a Sors (vagy hívd akár Istennek, akár Univerzumnak hited szerint) úgy gondolja, hogy Neked sokkal boldogabb kapcsolatban kell élned. Megtalál az, aki a másik feled, aki ezt meg tudja Neked adni. Hogy Ő lesz-e a “végső”, az Igazi, vagy Nála is jobbat érdemelsz, az majd kiderül! 🙂 Jó lenne, ha tudatnád ezeket a történéseket is, hogy hitet tudj adni ezzel Másoknak, akik még az Út elején járnak! 😀 Kitartást és csak pozitív érzéseket, energiákat Neked! 🙂
Kedves Gábor,
Nagyon köszönöm ,most már néhányszor olvastam,kb 2015 óta én akkor kerültem az írásodban leírt helyzetbe.
Én igazán mindent megpróbáltam,és nem tettem mást csak tiszta szívvel adtam ,és szerettem .Meg elhittem,eljött az Én időm gondoltam a boldogságra,De akkor még nem tudtam ,ez az időszakéletem legfájdalmasabb leckéjét hozta el.Azóta már ezerszer átgondoltam,de még mindig nem találom a választ :miért pont velem történt? Ilyenkor az ünnep közeledtével pedig felszakadnak a régi sebek és fájdalmak.Ha nem lennének a hozzád hasonló segítők ,már rég elvesztem volna.Isten áldjon meg a segítségedért,hálás szívvel gondolok Rád:Kinga
Kedves Gábor! Többször elolvastam az írását. Szó szerint, mintha minden sora rám vonatkozna. Valaki boldoggá tett és ugyanaz a személy tett a legboldogtalanabbá is. Legmélyebb érzéseimet fektettem ebbe a kapcsolatba és nem azt kaptam vissza amit vártam. Csalódott voltam, dühös, fájt mikor mindent elveszítettem, arra gondoltam, most már nincs tovább. Nem tudtam veszíteni, de lassan idővel megtanultam. Nagyon nehéz volt, sok fájdalmat, csalódást éltem meg, de mára már tudok vesztes lenni, újra felállni és menni tovább előre az úton. Haragudtam,gyűlöltem, de rájöttem nem szabad. A sérelmeket ma már fel tudom dolgozni, meg tudok bocsájtani. A kudarcok, fájdalmak megerősítettek és most már szeretettel, harag nélkül tudom élni az életemet. Nem sajnálom, ha nem kapom vissza amit adok. Elfogadom a jót és rosszat egyaránt. Hálásan köszönöm írását, ezután is olvasni fogom. Számomra hasznos útmutatás volt. Köszönöm! Katalin
Nagyon köszönöm Tüskeböki, örülök, hogy hasznosak az írásaim. 🙂
Egyetértek, hogy szeretetre és hitre van szükség a feldolgozáshoz. És az egész élethez. Az, hogy ki miben hisz, már mindenkinek a saját dolga, és szerintem addig, amíg ez előre visz és nem korlátoz vele másokat, ez teljesen rendben van így. 🙂
Igen. Megtapasztaltam a szenvedès ùtján… De ez egyedül senkinek sem sikerülhet, csak is hit által. A szeretet nem csak egy kèpessèg, hanem èlő dolog, ez maga Isten ès ezèrt halhatatlan. Soha sem tapasztalható meg a “magasabb rendű” önzetlen szeretet, Isten szeretet nèlkül. 🙂
Amúgy tetszenek az ìrásaid, sok remènytvesztett embernek segìtesz velük.
Szia Bogyo,
nem hiszem, hogy valaha is szeretetet tudnál érezni az az ember iránt. Érezhetsz elfogadást, érezhetsz hálát (igen, hálát, bármilyen megdöbbentőnek is tűnik), de őszinte szeretetet nem biztos, hogy tudsz érezni, és nem is biztos, hogy érdemes. Az elfogadásig úgy tudsz eljutni, hogy megérted: nem a Te utad az egyetlen járható út, vagy akár az egyetlen helyes út. Sokféle ember van, és sokféleképpen éljük az életünket. Amit Te rossznak látsz, az más számára nem biztos, hogy az. Az, hogy megrontott valaki, szörnyű és undorító dolog – szerintem. De az az ember számára nem biztos, hogy az. Ilyenkor jön a miért. Miért nem az? Hogy volt képes ilyenre? Hogy lehet egy emberi lény ilyen aljas? Ha megérted a miértet, akkor képes leszel elfogadni a másik embert is, és a múltadat is.
A miért pedig nem olyan bonyolult: az az ember valamilyen lelki sérülést szenvedett (szinte biztos, hogy a saját gyerekkorában), ezért viselkedett aberrált módon, és ezért adta át a lelki sérülését Neked ilyen formában. És Te átvetted, mert gyerekként nem tehettél mást, nem tudtál védekezni ellene. De ez nem Rólad szólt, hanem róla. Nem a Te személyed ellen irányult a tette, hanem a saját lelki sérülését próbálta kompenzálni valahogy. Ezért az, ami történt, a legkisebb mértékben sem minősít Téged. Magadat utálod ezért? Minek? Semmi közöd nincs a tettéhez, csak éppen Te voltál ott. Ha más lett volna, akkor másnak adta volna át a lelki sérülését. Próbáld megérteni, hogy ez nem Rólad szól. És mindig, amikor valaki árt Neked, gondolj arra, hogy az az ember éppen a saját szemetét adja át Neked. Régen kénytelen voltál átvenni azt, de most már nem. Most már csak Te irányítod az életedet. Egy tanmesét megosztottam erről korábban: http://hasznaldfel.hu/2014/07/kukasauto-torvenye.html
Amikor eljutottál az elfogadásig, akkor egy idő után képes leszel hálát is érezni. Mert minden tragádia, összeomlás, vagy rossz esemény az életedben egyúttal lehetőséget is hoz magával. Rajtad múlik, hogy felismered-e és felhasználod-e ezt a lehetőséget. Hogy mi abban a lehetőség, hogy gyerekkorodban megrontottak? Nagyon nehéz ezt lehetőségként felfogni, tudom. De azzal, hogy ezt átélted, teljesen át tudod érezni mások helyzetét is. Azokét, akiket gyerekként megrontanak, vagy felnőttként erőszakosak velük. Egyrészt a saját szeretteiddel is megértőbbé, érzékenyebbé válsz, másrészt rengeteget tudsz segíteni azoknak, akik most, ebben a pillanatban is hasonló helyzetben szenvednek áldozatként. De ez csak néhány gondolat a részemről; ötleteket tudok adni, de a saját életed saját lehetőségeit csak Te tudod megtalálni.
Szerintem az elfogadás útján indulj el. Egy korábbi írásom főleg a jelen kapcsolataira vonatkozik, de talán segíteni fog Neked is az elfogadásban: http://hasznaldfel.hu/2016/01/ezert-nem-vagy-meg-mindig-boldog.html
A lelki sérültekről pedig itt írtam: http://hasznaldfel.hu/2015/08/kis-utmutato-a-seggfejekhez-honnan-jottek-mit-kezdj-veluk.html
Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Azon már nem tudsz változtatni, hogy ilyen helyzetbe kerültél, azon viszont igen, hogy mit kezdesz vele. Azzal, hogy átgondoltad az életedet, szerintem hatalmas lépést tettél előre, mert a padlóra kerülésben pont ez az egyik legnagyobb lehetőség. Amire eddig nem figyeltünk, azt most észre tudjuk venni, és a tapasztalatainkat felhasználva még tartalmasabb és boldogabb életet tudunk kialakítani magunknak. Amikor mélyen vagyunk, akkor nehezen látjuk ezt, de ha elhatározzuk, hogy felállunk, akkor szép fokozatosan már nem a tragádia fog számítani, hanem a lehetőség. 🙂
A szeretet szerintem egy képesség, aminek sok szintje van. Abban teljesen egyetértek Veled, hogy a legmagasabb szintű szeretet valóban nem tud meghalni, de ami alacsonyabb szinten van, az igen. Itt írtam erről korábban: http://hasznaldfel.hu/2015/04/de-mi-is-az-a-szeretet-talan-egeszen-mas-mint-gondolod.html
Nagyon szép gondolatokat osztottál meg Tüskeböki, köszönöm szépen. Egyetértek, szerintem is csak a szeretet vezet előre, ezért is írtam, hogy “amikor gyűlölsz valakit vagy valamit, akkor a gyűlöleted valójában önmagad ellen irányul”. És azt is, hogy ennek megértéséhez sok munkára van szükség. Ez a munka pedig nem annyiból áll, hogy Te vagy én elmondjuk valakinek, hogy ne gyűlöljön, hanem szeressen, és onnantól kezdve szeretni fog. Ezt mindenki csak maga tudja megtapasztalni. Ez egy hosszú út, nem megy egyik pillanatról a másikra, bármilyen egyértelműnek is tűnik a felismerés. Amit leírtál, az a cél. Egy nagyon szép cél, és nagyon jó látni, hogy Te már megértetted ezt, de szerintem Te is bejártál már egy hosszú utat idáig, és tapasztalatból tudom, hogy sok akadályt kell leküzdeni addig, míg valaki képessé válik annak megvalósítására, amit megfogalmaztál. Sok olyan olvasóm van, aki a (látszólag) hirtelen összeomlott életét próbálja összerakni valahogy, és olyan is van köztük, aki végső elkeseredésében ír vagy olvas. Nem mindenki tud szeretettel állni másokhoz most azonnal. Vannak, akiknek előbb túl kell élniük valahogy. Bárhogy. És amint ezt megtették, el tudnak indulni a szeretet útján. Én is erre ösztönzök mindenkit, és örülök, hogy Te is ezt az utat járod. De ez egy folyamat, amihez idő, munka és rengeteg tapasztalat szükséges.
Köszönöm szépen még egyszer, hogy megosztottad a gondolataidat.
Sziasztok! hogy erezzek szeretetett egy olyan ember irant,aki gyermek koromba megrontott? Erre adjon nekem vki tanacsot! Gondolom nem vagyok egyedul ezzel a problemaval! Mar tobb mint 20 eve tortent,de az undort nem tudom elfelejteni,amit iranta es magam irant erzek! Hogyan tovabb…..?
Nagyon jó cikk. Sajnos én is egy ilyen helyzetben kerültem nem rég, s átgondolatlam nagyon az ezután i életemet
Mèg valami, amivel nem èrtek egyet: “A szeretet nem tud csendes halált halni.”
Az igaz szeretet soha nem is halhat meg, mert örökkèvaló, halhatatlan! ( A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik…)
Igen egyetèrtek, de nem mindenben. A gyülölet veszèlyes fegyver, ahogy Gábor te is fogalmaztál visszafelè is elsülhet ès magával ránthat mint egy örvèny, megmèrgezi a többi emberi kapcsolatunkat is. Èn azt mondom senki ne mèrgezze magát gyülölettel, inkább az elutasìtásra ès a fájdalomra – bármilyen nehèz is, – szeretettel kell válaszolni, ezt kell megtanulni, ez az igazi kihìvás, mert gyülölni könnyebb, mint ahogy rombolni is az. Mèrt próbálnánk meg lerombolni azt, amit szeretettel èpìtettünk, nevelgettünk magunkban?! Azèrt hogy helyet csináljunk valami másnak? Valami ùjnak? A romok helyèbe akarunk ùj dolgot lètrehozni, akkor el kell távolìtanunk elötte a sittet is, ez tripla akkora erőfeszìtès mint ha az mellè èpitkeznènk, vagy az fölè amit a szeretet lètrehozott bennünk. Magunkat pusztitjuk ha gyülölünk ès rombolunk, magunkat tagadjuk meg, amikor azt akit valaha szerettünk gyülölet tárgyává tesszük ès haragtartással hátat fordìtunk neki! Ez olyan mikor egy nèp ezer èv alatt kialakìtja a saját kultùráját, èpitèszeti stìlusát, nèphagyományát stb, ès azt megtartja, arra ès azmellè èpitkezik. A règi szèp èpületeket azèrt hadják meg, mert ezek emlèkeztetnek arra akik vagyunk. Szeretni kell, de el kell tudni engedni hagyni őt, had menjen a saját ùtján. A szeretet pedig ezt hagyja ès a fájdalom ùtján fejlődik mèg tökèletesebbè, mèg szebbè ès mèg ellenállóbbá, mint az a gyümölcsfa, amely egykor szèp ès sok gyümölcsöt termett de hirtelen betegsèg támadja meg ès a levelei hullani kezdenek ès termèsei èretlenül lepotyognak. Ti mit tennètek? Kivágnátok ès a helyèbe ùjat ültetnètek,- számolva azzal hogy idő kell mìg terem ès nem lesz ugyanolyan mint az elődje, – vagy türelemmel hagyni hogy legyőzze a betegsèget (de benne van hogy esetleg kiszárad) saját maga ès ha ez sikerül mèg ellenállóbbá válik ès mègtöbb gyümölcsöt terem. A vakvágányra tèvedt párkapcsolat is átalakulhat valami mássá a szeretet formáló erejènek segìtsègèvel, mert a szeretet sok formában lètezik (testvèri szeretet, anyai szeretet, felebaráti-baráti szeretet… ) de a gyülöletnek csak egy arca van. Mint ahogy a fehèr fèny magában rejti a szìnskála összes elemèt, ùgy van ez a szeretettel is, de a fekete (a gyülölet) az bizony csak egyetlen “szìn” (èrzet) Fekete fèny nem lètezik, ezèrt aki világosságban akar járni (hogy el ne essen ès ne üsse meg magát) világìtó fehèr fènnyel ragyogjon! Azaz szeressen mert ” a szeretet nem nèzi a magáèt, a szeretet jóságos, a szeretet tapintatos, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel, mindent elvisel, mindent eltűr, mindent remèl ès mindent elhisz. A szeretet soha el nem múlik.” Mert ha a szeretet elmùlt, sosem volt igaz!
Köszönöm szépen, Zsuzsanna, és örülök, hogy tetszett az írásom. 🙂 A múltat bánni nincs is értelme, mert azzal csak hátrébb kerülünk az életünkben. Ami jó, azt megőrizzük jónak, ami rossz, abból pedig épülünk. Csak így van értelme. És igen, az “adtam-kaptam” egyensúlya sokat segít ebben.
Az írás nagyon tetszik. Érdemes legalább elgondolkodni a sorokon, ha éppen e pillanatban nem is érzed magad érintettnek. Jómagam az érintettség okán megírtam egy könyvet, s ebben én is azt írtam: “egyetlen pillanatát nem bánom” annak ami történt, hiszen adtam – kaptam.
Köszönöm az írást, a többit is elolvasgatom majd.