Tudom, nem mindig könnyű ezt elhinned. Főleg akkor, amikor újabb és újabb külső megerősítést kapsz arról, hogy túl sokat akarsz. Amikor azt magyarázzák neked, hogy maradj a seggeden, mert a vágyaidnak nincsen létjogosultsága. Amikor már a földön fekszel, de azért beléd rúgnak még párat, vagy amikor a saját párod, családtagod, barátod vagy munkatársad kérdőjelezi meg nap mint nap az emberi értékeidet.
Tudom, hogy ilyenkor mit érzel. Azt, hogy talán nem is érdemled meg. Talán nem érdemled meg, hogy legyenek saját vágyaid, nem érdemled meg, hogy megvalósítsd az álmaid, de még azt sem érdemled meg, hogy legalább egy picit jobbá váljon az életed. Picit tartalmasabbá. Picit boldogabbá. Picit élhetőbbé. Mert talán igazuk van azoknak, akik szerint csak ennyi jár neked. Ennyi, ami most van.
Neked segítenek
Tudom, hogy ez így sok. Elfáradtál. A folyamatos harc, amit saját értékeid fölösleges bizonygatásáért vívtál, a rengeteg energia, amit az újabb és újabb gödörből való kimászásra fordítottál, a remény újraélesztése, majd újbóli eltemetése, a sikerélmény hiánya, a napok monoton ismétlődése… Ez így sok. Így nem lehet sokáig bírni. Először a lélek fárad el, azután a test is. És ha ezután a hitedet is elveszíted, akkor talán végleg feladod.
Az egyik legszörnyűbb látvány, amiben életem során részem volt – sokkal többször, mint reméltem –, az a beletörődés üressége egy olyan ember szemében, akiből valaha sugárzott a lelkesedés, a jövőbe vetett hit és az életenergia. Szörnyű végignézni egy lélek lassú halálát. Ha ez a lélek egy fiatal testhez tartozik, akkor még szörnyűbb.
Sokan feladják. Sokan beletörődnek, hogy nem érdemelnek többet az élettől. Sem az otthonukban, sem a munkájukban, sem a személyes céljaikban, sem a párkapcsolatukban. Ennyi jutott, kész, jobb, ha végleg feladják. És sokan tényleg így is tesznek.
Mindezt azért, mert nem tanultak meg hinni önmagukban, és nincsen senki az életükben, aki igazán hinne bennük. Vagy talán van, de a több évtized óta őrizgetett mérgező gondolatokat ő sem képes egészségesekre cserélni a másik ember fejében. Erre mindenki csak önmaga képes – mások csak segíteni tudnak benne.
Ahogy abban is sokat segítettek egyesek, hogy az önpusztító, félelmekre épülő, saját vágyaidat és álmaidat elnyomó szellemi táptalajod kialakult az agyadban. Mert valójában ez csak ott van, sehol máshol. Ebből táplálkozol, mert elhitted, hogy csak ebből táplálkozhatsz. Elhitted, hogy nem érdemelsz többet, és elfogadtad ezt így, ahogy van. Látszólag. Mert valójában távolról sem fogadtad el, egyszerűen csak beletörődtél.
Azonban bármilyen furcsán is hangzik, ezek az emberek tényleg nagyon hasznos segítséget adtak neked. Megmutatták, hol vagy gyenge. Megtanították, hogy ha igazán fontos célért küzdesz, akkor szinte biztos, hogy kemény ellenállásba fogsz ütközni. Lehetőséget adtak arra, hogy felismerd: az emberi kapcsolataid minősége valójában kizárólag rajtad múlik. Igen, kizárólag rajtad, mert ha Te mindent megteszel azért, hogy javuljon a kapcsolatod, akkor vagy tényleg lesz pozitív változás, vagy ha a másik fél ebben nem partner, akkor a saját lelki békéd érdekében érdemes korlátoznod, szükség esetén pedig akár teljesen meg is szakítanod a kapcsolatot. Ami nem épít, hanem rombol, azt nem érdemes teherként magaddal hurcolnod.
Ezt persze eleinte nagyon nehéz a gyakorlatba átültetni. Főleg akkor, ha erős érzelmi szál köt ahhoz az emberhez, aki rombolja az önbecsülésedet. Azonban bármilyen régóta is vagy ebben az önkorlátozó áldozatszerepben, ki tudsz lépni belőle, ha két dolgot megértesz. Az egyik az, hogy miért hitették el veled, hogy nem érdemelsz többet, a másik pedig az, hogy Te miért hitted el ezt nekik.
Így lettél önmagad ellensége
Annak, hogy egyesek miért rombolják le az önbecsülésedet, két oka is lehet. Az egyik az, hogy vannak olyan emberek, akik anélkül próbálnak feljebb jutni saját relatív értékskálájukon, hogy ők maguk fejlődnének. Ezt pedig csak úgy tudják elérni, hogy igyekeznek másokat önmaguk alá nyomni. Aki fél attól, hogy fölé emelkedsz, az mindent megtesz azért, hogy elhitesse veled: képtelen vagy erre.
Aztán vannak olyanok is, akik tényleg azt hiszik, hogy képtelen vagy rá. Képtelen vagy megvalósítani az álmaidat, képtelen vagy többet kihozni magadból, mint ahol most tartasz, képtelen vagy olyan életet élni, amilyenre belül mélyen igazán vágysz. És tudod, miért hiszik ezt? Azért, mert ők maguk még soha nem értek el semmi igazán csodálatosat. Soha nem mentek szembe az árral, inkább mindig meghunyászkodtak. Soha nem mertek nekivágni az ismeretlennek, és már régen feladták az álmaikat. Ők azok, akik saját kishitűségüket rád is kivetítik.
De a korlátolt gondolkodásuknak valójában semmi köze hozzád, a képességeidhez és a lehetőségeidhez. Ez róluk szól, nem rólad. Ezt a terhet kapták másoktól, és számodra is csak ezt tudják nyújtani. Nem kell rájuk haragudnod – elég, ha megérted, hogy miért teszik ezt veled. És azt is jó, ha megérted, hogy miért tudják megtenni ezt veled. Hogy miért fogadod el azokat a gondolatokat, amiket az agyadba ültetnek, és miért nem mondod azt: én ennél többet érdemlek.
Egyrészt azért, mert megtanultad, hogy nem érdemelsz többet. Megtanultad, hogy a korlátaidat ne feszegesd, és megtanultál tehetetlennek lenni, amikor akadályokkal kell szembenézned. De ez a tehetetlenség csak egy tanult tulajdonság, és ennek ellenkezőjét is megtanulhatod – ha úgy döntesz. Megtanulhatsz szembenézni a félelmeiddel, megtanulhatsz küzdeni a saját céljaidért (nem pedig a saját boldogságod árán másokét beteljesíteni), és megtanulhatod leszarni azt, hogy mások mit mondanak. De valami még visszatart ettől – mégpedig az, ami a másik oka az önkorlátozásodnak.
Felelősség. Ez az, amitől a legtöbben ahogy csak tudnak, menekülnek. Felelősséget vállalni a saját életünkért eleinte nagyon félelmetes. Sokkal könnyebb várni a csodát, az isteni közbeavatkozást, a másik ember irányítását, vagy a csillagok kedvező állását.
„Legmélyebb félelmünk nem az, hogy nem vagyunk megfelelőek. Legmélyebb félelmünk az, hogy mérhetetlenül erősek vagyunk. Fényünk az, nem pedig sötétségünk, ami leginkább megrémiszt minket. Azt kérdezzük magunktól: ki vagyok én, hogy csodálatos, nagyszerű, mesés legyek? De valójában miért is ne lehetnél az?”
Marianne Williamson
Amikor először olvastam Marianne Williamson gondolatát, egyből nagy hatással volt rám. Miért is félnénk attól, hogy sikeresek leszünk, hiszen mindenki az szeretne lenni életének valamely területén. Kételkedtem benne, hogy ez bárkit is megijesztene. Aztán elgondolkodtam, és rájöttem, hogy nagyon bölcs meglátás ez. Tényleg félünk. Félünk ragyogni, félünk magasra repülni, mert onnan nagyot lehet zuhanni. Félünk a sikertől, mert utána a kudarc íze még keserűbb. Félünk irányítani az életünket, mert így nem tudjuk másnak átadni a felelősséget. Ha padlóra kerülünk, nincs kire mutogatni.
Ez így túl nagy tehernek tűnik. Ezért maradnak nagyon sokan a középszerűség kényelmes, felelősségtől mentes, mások által elfogadott világában. Aki attól retteg, hogy lezuhan, az inkább nem is használja a szárnyait. Aki mások véleményétől teszi függővé az életét, az elfogadja az általuk rá erőltetett korlátokat. Aki nem tanult meg felelősséget vállalni a tetteiért, az az egész életéért pláne nem fog felelősséget vállalni. Aki fél, hogy a siker felé vezető úton kudarcot fog vallani, az inkább az egész életét egy nagy kudarcként éli le.
Szomorú, de valahol ezt még a kultúránk is támogatja. Az oktatási rendszer belénk neveli azt, hogy ne legyen saját véleményünk. Nagyon sok szülő kijelöli a gyermeke útját, és nem tekinti őt egyenrangú embernek. A vallások belénk nevelik, hogy adjuk át a felelősséget egy felsőbbrendű lénynek. Mellékesen pedig azt is, hogy aki a felsőbbrendű lény hírnöke, azt is érezzük magunknál felsőbbrendűnek. Elég sok sebből vérzik a kultúránk, ha saját ragyogásunk lehetőségéről van szó. Így tényleg nehéz elhinni, hogy megérdemled.
Én máshogy gondolom
Szerintem viszont megérdemled. Megérdemled, hogy ne legyél beteg, hanem testileg-lelkileg egészségesen éld az életed. Megérdemled, hogy sikereket érj el a munkádban, és ennek megkapd a megfelelő ellenértékét – legyen szó akár elismerésről, akár pénzről, akár újabb lehetőségekről. Megérdemled, hogy megvalósítsd az álmaidat, megérdemled, hogy meg tudd venni azt, amire szükséged van, megérdemled, hogy ne kelljen aggódnod a holnap miatt. Megérdemled, hogy ne maradj benne egy mérgező kapcsolatban, és megérdemled azt is, hogy csak olyanok maradjanak az életedben, akik megbecsülnek Téged.
Nem, nem azért mondom ezt, hogy simogassam a lelkedet. Sokan a saját népszerűségük érdekében megteszik ezt, én viszont nemcsak értelmét nem látom, de még károsnak is tartom a semmitmondó léleksimogatást. Azért mondom, hogy megérdemled, mert én sem hittem el ezt magamról régen. Én is közel voltam ahhoz, hogy végleg beletörődjek: csak ennyi jutott nekem. Bár a sorba nem álltam be soha, mégis a saját gondolkodásmódom korlátai közé szorítottam magam. Voltak álmaim, de közülük sok egész életemben csak álom maradt volna.
Aztán valami megváltozott. Egy stroke formájában kaptam meg a jelzést, ami keményen arcon csapott. Nem voltam az utamon. Éreztem, hogy ennél többet is kihozhatnék az életemből, és egy életveszélyes összeomlás kellett ahhoz, hogy el is kezdjek cselekedni.
Amit sokan csapásként élnek meg, abban Te megkeresheted a lehetőséget. Amikor válságba kerül az életed, elakadsz a céljaid megvalósításában, betegséget alkotsz magadnak (mert a betegség is Te vagy, azt nem csak úgy kapod valahonnan), vagy belefáradsz a sehova nem vezető emberi kapcsolataid őrizgetésébe, akkor jött el a változás ideje. Akkor döntesz arról, hogy e két szó közül melyiket mondod ki határozottan: azt, hogy feladom, vagy azt, hogy megérdemlem.
Sokan választják az elsőt. Sokan mondanak le az álmaikról végleg. Sokkal kevesebben vannak azok, akik ki merik mondani azt, hogy megérdemlem, és nem foglalkozva mások véleményével, lerázva magukról a kishitűeket és a piócaként vérüket szívó jelentéktelen embereket, elindulnak megkeresni a lehetőségeket. Mindenben, amit az élettől eddig kaptak – akár jónak, akár rossznak látják azt. Mert megértik, hogy bármit fel tudnak használni saját életük és a környezetük szebbé tételére. Bármit.
Akinek sikerül, aki tényleg elindul, az soha nem véletlenül ér el sikereket. Azért kapja meg azt, amire vágyik, mert tényleg elhiszi, hogy megérdemli azt. Nem csak mondogatja, hanem az agyában valóságként megalkotja. A test pedig mindig követi az agyat. Nem mindig azonnal, de mindig követi. Amit az agyadban valóságodként megalkotsz, az idővel fizikai valóságoddá változik. Ez negatív irányban is működik – nézd csak meg a koldusokat, az elnyomó kapcsolatban élőket, a kudarcaikba beletörődőket, vagy azokat a betegeket, akik hónapokkal, vagy akár évekkel a betegségük előtt már elképzelték az összeomlást –, de működik pozitív irányban is.
Ilyenkor beszélnek az orvosok csodálatos gyógyulásokról – pedig az egyetlen csoda benne az, ami mindig is ott volt az emberben belül, csak végre észrevette azt –, ilyenkor pletykálnak az emberek hirtelen sikerekről, szerencséről, véletlenről, és ilyenkor válnak a kisebbrendűségben szenvedők ellenségessé, lenézővé (mintha tudnának maguknál lejjebb nézni), iriggyé vagy hideggé.
De Téged ez ne érdekeljen szerintem. Inkább arra fordítsd minden energiádat, hogy őszintén önmagad legyél, és olyan életet élj, amilyet valóban megérdemelsz. Teremts értéket a világban, és vedd magadhoz a megérdemelt ellenértéket. Mert a világ nem attól válik szebbé, hogy feláldozod érte önmagad – hiszen soha nem a világért válsz mártírrá, csak azokért, akik rajtad élősködnek –, hanem attól, ha eggyel több egészséges, boldog, teljes életet élő ember él benne.
Így tudsz segíteni azoknak is, akik önhibájukon kívül még nem ilyen életet élnek, és azoknak is, akik hibáztak ugyan, de hajlandóak változtatni az életükön. A többiekkel – az ellenségeskedőkkel, az irigyekkel, az érzelmi zsarolókkal, a Téged eltiporni próbálókkal – pedig semmi dolgod nincsen.
Soha ne húzd össze magadat kisebbre, mint amekkora vagy. Megérdemled, hogy megvalósítsd az álmaidat.
Kocsis Gábor vagyok, mentális segítő, űrkutató mérnök, harcművész, stroke túlélő, a Beszélgetések a Kutyámmal c. könyv írója, a hasznaldfel.hu oldal létrehozója és írója. De ezek csak címkék. Sokkal fontosabbnak tartom azt, amiben hiszek: minden tapasztalatodat fel tudod használni önmagad fejlesztésére és az életed szebbé tételére. Ezt a szemléletet tanítom érthető formában, hatékony módszerekkel.
Véletlen találtam rá az oldalra, de egyszerűen hátborzongatóan brutálisan okos és nagyon hasznos írás!
Felemeli az ember lelkét, erőt és hitet ad.
Emelem a kalapom Uram 🙂
Imádom 😉
Kedves Gábor!
Igy év végén, az összegzés idején szinte megdöbbentettek a soraid, amint minden betüjében láttam a saját elmúlt életem.
Minden sora igaz!
Hálás vagyok a sorsnak, hogy adott erőt a változtatásra és mindenkit csak bíztatni szeretnék, hisz a neveltetésből adódó berögzések idejetmúltak már. Ami téged rombol, elnyom, azt nem szabad hagyni. Megtanultam szeretni önmagam, hogy kiléphessek a “terrorból” és elmondhatom, hogy én vagyok a legboldogabb ember! Büszke vagyok magamra, hogy megléptem a változást ugy is, hogy nem láttam az alagút végét, de a félelmeket leküzdve nyílnak meg a kapuk a szebb és boldogabb jövő előtt!
Mindenkit bíztatok: az írás sorai valóságos, működőképes tartalmúak!
Ne féljetek önmagatokért tenni!
Köszönöm!
Kedves Gábor!
Mintha rólam írtál volna. Sok próbálkozást követően már majdnem teljesen feladtam. Jobb kedvre derített és bizakodóbbá tett az írásod. Mint egy jó barát☺
Jó olvasni az írásaidat! Ne hagyd abba☺☺
Köszönöm!
Bőbe
Az íràs lelket megmozgató volt!!
Minden sornál azt éreztem, igen Én is megérdemlem és képes vagyok rà. S amit idáig elértem nem màsok jóindulatán múlott, hanem az Én érdemem. Én döntöttem a cselekvés mellett!;)
Nagyon jó volt olvasni a cikket, úgy érzem, hogy a hittem a reményem és a erőm visszatért sőt sokkal több tőrt felszínre, mint ami volt;)
Nagyon Hàlás vagyok, hogy ma ezt mind elolvashattam tudatosan. S most mar tudok, mihez nyúlni kétségemben;)
Köszönöm
Réka
Gabor!
Koszonom a megerosito mondataid,ami szamomra igen idoszeruen jol jott. Kozel ot eves ,mondhatnam napi 24- oras kapcsolatom szamolom fel e miatt es az elso irasod,ami szinten teli talalat volt,” Negy dolog ,amirol felismerheto egy pscihopata”…Nos’azt hiszem
ezzel sokat elárultam a megelt lelkiállapotomrol,de orulok,hogy elobb talaltam meg a kiutat a kapcsolatbol,s csak aztan olvastalak. Ha es forditva lett volna talan megijedek,az elso reakcioban.
Igy azt hiszem csak megerositest kaptam ,es nagyon koszonom.
Maradok az olvasod.
Udvozlettel Agnes
Kedves J.A,
nagyon köszönöm, örülök, hogy hasznosnak találod az oldalamat. 🙂 Nagyon jó a kérdésed, én is gondolkodtam ezen sokat. Többféle magyarázatot hallottam, például aki reinkarnációban hisz, az azt mondja, hogy a veleszületett betegség egy előző életből hozott teher, aki sorsban hisz, az azt mondja, hogy ez egy életfeladat, aki Istenben hisz, az azt mondja, hogy Isten okkal tette rá ezt a terhet, és olyanok is vannak, akik abban hisznek, hogy a gyermek betegsége a szülő számára egy feladat. Én úgy gondolom, hogy a betegségek szerepe mindig az, hogy önmagunkba nézzünk, és visszataláljunk az egyensúlyi állapotunkba, ezért egy kisbabánál tényleg nehéz megmagyarázni, hogy miért születik betegen. De csak akkor nehéz magyarázatot találni, ha az életet a születéstől számítjuk. Innen két vonalon is el tudok indulni. Az egyik a pusztán biológiai magyarázat: a fogantatás pillanatától kezdve érik hatások a gyermeket, és ha a szülők akár testileg, akár lelkileg nem egészségesek, akkor az az édesanyán keresztül közvetlenül, másokon keresztül pedig közvetetten hatással van a kisbaba fejlődésére. A másik vonal egy tudományosan nem feltétlenül elfogadott gondolat: én úgy gondolom, hogy az itteni életünk egy folyamat része, csak épp ennyit látunk belőle. Egyébként a mérnöki részem is tud erre magyarázatot keresni: a semmiből nem lehet valami, és a valamiből sem lesz semmi, tehát a születés és a halál nem lehet kezdet és vég, hanem mindkettő egy átalakulás. Így a gyermekkori betegségeknek is van értelme számomra.
Köszönöm szépen a nagyon hasznos kérdésedet, és azt is, hogy olvasol. 🙂
Legyen szép napod!
Gábor
Kedves Gábor,
szívesen, nagyon örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Igen, teljesen egyetértek Veled a lelki halálhoz közeli állapottal kapcsolatban. A fizikainál van mibe kapaszkodni (ha van biztos lelki alap), a lelkinél viszont pont az veszik el, ami az életet jelenti: az önmagunkba és a jövőbe vetett hit. De mindenhonnan van kiút, ezt is megtanultam.
Legyen szép napod! 🙂
Gábor
Kedves Eszter,
nagyon szívesen, örülök, hogy hasznos volt. 🙂 Köszönöm szépen, hogy olvassa/olvasod az írásaimat, és kicsit megkésve, de én is nagyon boldog új évet és sok csodálatos pillanatot kívánok. 🙂
Gábor
Kedves “jéjé”, én is nagyon köszönöm a hozzászólást, hasonlóképpen zavart engem is. Én is gyakorló katolikus vagyok, s hiszem, hogy az imának “ereje” van. csak aki ezt még nem tapasztalta, az mondhatja az ellenkezöjét.
Ezek nagyon szép és igaz megállapítások. Mint római katolikus, vallását gyakorló hívő, köszönöm, kedves “jéjé”.
Ha megengeded, Gábor nekem is a “a vallások…” kezdetű mondatoddal van gondom, kivételesen vitatkoznék veled egy kicsikét, vagy legalábbis kiegészítenék.
Ez, hogy “a” vallások – számomra túl általános. Túl summás. Magam nem is vállalkozhatom rá, hogy általában a vallásokról nyilatkozzam, legfeljebb a magaméról, amit valamennyire ismerek. Ez a római katolikus vallás, amelyben szó sincs a felelősség átadásáról. Sőt. Az ember felelőssége az életéért, döntéseiért alapvető és következményekkel teli: üdvösségünk vagy kárhozatunk múlik rajta. Isten, Jézus csak felkínál: lehet mellette dönteni és elutasítani. Lehet vele járni az utamat, vagy nélküle. Elfogadhatom vagy eltaszíthatom magamtól őt, a parancsait, a szeretetét, csakúgy, mint a magam és a többi ember szeretetét is. (Vö. jóakarat – nem érzelmi szeretet!) Ez mind döntés, naponta, percenként – mert Isten szabad akarattal látott el.
Az Istenre hagyatkozás (és az alázat!) nem felelősség-átadást és kushadást, kibújást jelent, hanem azt, hogy én megteszem a magamét, és ahol már véget ér az én “kompetenciám”, azt Istenre bízom. Sok ilyen van az életben, én hívőként igyekszem így tenni. Szokták mondani, hogy “Isten mindent megtesz érted, de semmit sem tesz meg helyetted”. És ehhez kell a helyes önismeret és önmagam helyemen kezelése: ennek “lánykori neve” az alázat.
Az pedig, hogy valakit érezzek magamnál felsőbbrendűnek, nem olyan nagy baj. Hitünk szerint Jézus valóságos Isten és valóságos ember volt egyben, tehát bátran érezhetem magamnál többnek. Mert van, aki mérhetetlenül több nálam. Mondok valami botrányosat: ember is van, aki több nálam…
De ezt persze nem kötelező elfogadni. Élhetek Isten nélkül is, úgy, hogy a földi, látható életen kívül nem hiszek másban, és ha véget ér, véget ér, és annyi. De ez is egyfajta hit, hiszen bizonyíték erre sincs. Nem is erről akarok győzködni senkit, csak azt szerettem volna elmondani, hogy a vallásosság nem gyengeséget, megadást és menekülést jelent.
A következményekkel mindenkinek számolnia kell. Hitétől függően csak itt, vagy odaát is…
Bocsáss meg, megint jó hosszú voltam.
Kedves Gábor!
Az írásaidat sokat olvasom, kedvelem, többször megosztom … a mostaniban ezeket a soraidat nem értem. Kérlek segíts mire gondoltál?
“A vallások belénk nevelik, hogy adjuk át a felelősséget egy felsőbbrendű lénynek. Mellékesen pedig azt is, hogy aki a felsőbbrendű lény hírnöke, azt is érezzük magunknál felsőbbrendűnek.”
Köszönöm.
András
Kedves Gábor!
Igazán tetszett az írásod, gratulálok az oldaladhoz!
Van benne egy mondat – “mert a betegség is Te vagy, azt nem csak úgy kapod valahonnan” -, az ehhez kapcsolódó “alapgondolat” (kvázi, hogy a betegséget “magunknak gyártjuk”, “magunk vagyunk felelősek érte”) már régen foglalkoztat abból a szempontból, hogy mi van azzal, aki már születése pillanatától súlyos beteg, vagy kora gyermekkorban alakul ki nála valamilyen súlyos betegség, ami végigkíséri és bekorlátozza az életét? Egyszerűen csak kíváncsi vagyok mások véleményére ezzel kapcsolatban, ezért hozom fel, mert magam nem tudom ezt “elhelyezni a rendszerben”.
Üdvözlettel
J. A.
Kedves Gábor!
Köszönöm az írásodat.
Sok mindenben magamra ismertem általa.
Nagyon fontosnak tartom az ilyen motiváló írásokat és hozzászólásokat, mert ezek adják a reményt a megkeseredett, reményvesztett emberekkel.
Olvastam: ” ami nem öl meg az…… ” cikkedet.
Azzal kapcsolatosan írnák. Voltam már fizikailag és lelkileg is a halál közelébe. Egyik sem jó, de a lelki az brutálisan rossz.
Kedves Gábor!
Köszönöm szépen ezt az írást. Nagyon építő és gondolatébresztő számomra.
Örülök, hogy jelentkeztem és olvasgathatom ezeket a nagyon hasznos írásokat.
Köszönöm mégegyszer és Boldog Új Évet Kívánok.
Eszter
Kedves Katalin, nagyon szívesen, örülök, hogy tudok velük segíteni. 🙂 Köszönöm szépen, hogy olvasol. 🙂
Legyen szép napod!
Gábor
Kedves Gábor!Köszönöm az írásaidat,hogy tanulhatok belőle.Nagyon hasznos olvasmányok.Mégegyszer Köszönöm! Anyka62